Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
Nincs Cím
  2013-02-13 17:02:06, szerda
 
  A VÉR



ELSŐ FEJEZET

Vajmi sok volt már a sugarakból, virágokból, illatokból. Nem fáradtál még bele, Ninon, ez örökös tavaszba? Mindig csak szeretni, mindig a tizenhatéves kor álmát énekelni. Esténként már elalszol, rossz leány, ha hosszan elmesélem neked a rózsa kacérkodását és a szitakötő hűtlenkedését. Nagy szemeidet lehunyod az unalomtól és én, aki már nem meríthetek belőlük ihletet, dadogva hasztalan keresem a kibonyolítást.

Majd megmutatom én a te lusta szempilláidnak, Ninon. Oly rettentő mesét mondok ma neked, hogy egy hétig be nem hunyod a szemedet. Hallgass ide. Hosszú mosoly után jól esik a rémület.


MÁSODIK FEJEZET

Négy katona, a győzelem estéjén, a csatatér egy elhagyott zugában táborozott. Leszállt a sötét és ők vígan lakmároztak a halottak közepette.

A fűben ülve a tűz körül, bárányszeleteket sütöttek, melyeket aztán még egész véresen költöttek el. A zsarátnok vörös fénye határozatlanul világította meg őket, és óriási árnyaik messze elnyúltak. Időnként halvány fényfoltok villantak fel a mellettük heverő fegyvereken és ilyenkor a homályban embereket lehetett látni, kik nyitott szemekkel aludtak.

A katonák hosszúakat és harsogón nevettek, a nélkül, hogy látnák a tekinteteket, melyek reájuk szegeződtek. Kemény nap volt. Nem tudván, hogy mit hoz nekik a holnap, örültek az életnek és a pillanat pihenőjének.

Az Éj és a Halál szálldosott a csatatér felett és nagy szárnyaik megzizegtették a csendet és a borzalmat.

A vacsorával végezvén, Gneuss énekelni kezdett. Csengő hangja megtört a komor és vigasztalan légben; éneke, mely vidám volt az ajkán, zokogva olvadt a visszhangba. A katona, csodálkozva e hangokon, melyek szájából jöttek és amelyeket nem ismert, még hangosabban énekelt, mikor a homályból egy rettenetes kiáltás hasított a levegőbe.

Gneuss elhallgatott, mintha rosszullét fogta volna el. Szólt Elbergnek:

- Eredj csak, nézd meg, melyik holttest ébredt fel?

Elberg fogott egy lánggal égő fadarabot és ment. Társai pár pillanatig követhették tekintetükkel a fáklya fényénél. Látták, ahogy lehajol, kérdezgeti a halottakat, kardjával piszkálja a bokrokat. Azután eltűnt.

- Clérian, - szólt Gneuss kis hallgatás után, - a farkasok ólálkodnak ma este: menj, nézz utána barátunknak.

És Clérian is beletűnt a sötétbe.

Gneuss és Flem, belefáradva a várakozásba, a félig elaludt tűz mellett elnyúlva beburkolóztak köpenyükbe. Szemeik lehunyódtak, mikor ismét az a rettentő kiáltás süvített el fejök felett. Flem némán felállt és nekiindult a homálynak, mely két bajtársát elnyelte.

Gneuss most egyedül maradt. Félelem fogta el, félt ettől a fekete örvénytől, melyben halálhörgés bujdokolt. Száraz füvet vetett a parázsra, azt remélve, hogy a tűz világossága eloszlatja rémületét. A láng felcsapott, vérszínűen, a talajt széles világos kör tette láthatóvá e körben fantasztikusan lángoltak a bokrok és a halottakat, kik árnyékukban aludtak, mintha láthatatlan kezek ráncigálták volna.

Gneuss megijedt a világosságtól. Széthányta a meggyulladt ágakat, reájuk taposva eloltotta azokat. Ahogy újra beállt a homály, még súlyosabban és még sűrűbben, megreszketett a félelemtől, hogy újra hallani fogja a halálordítást. Leült, majd felkelt, hogy kiáltson társainak. Hangjának harsogása megrémítette; félt, hogy magára vonta a holttestek figyelmét.

Feljött a hold és Gneuss megrettenve látta, hogy halovány fénysugár siklik a csatatéren. Az éjszaka most már nem takarta el ennek borzalmát. A feldúlt, roncsokkal és halottakkal behintett síkság világosságból szőtt szemfedővel borítva terjengett a tekintet előtt; és e világosság, mely nem a nappal volt, megvilágította a sötétséget, anélkül, hogy eloszlatta volna annak néma borzalmait.

Gneuss verejtékes homlokkal állt és arra gondolt, felmegy a dombra, hogy eloltsa az éjszakák halvány szövétnekét. Azt kérdezte magától, mire várnak a halottak, hogy felkeljenek és körülseregeljék, most, mikor már látják. Mozdulatlanságuk szorongással töltötte el; valami szörnyűségest várva, behunyta a szemeit.

És ahogy így állt, bal sarkán valami langyos melegséget érzett. Lehajolt és egy kis vérpatakot pillantott meg, mely lábai alatt folydogált. A patak, kavicsról kavicsra szökkenve, vidám mormolással folyt; kilépett a homályból, megcsillant a holdsugárban, hogy tovairamodjon és visszatérjen a homályba; azt lehetett volna mondani, hogy valami fekete pikkelyű kígyó, melynek gyűrűi végnékül siklanak és követik egymást. Gneuss hátralépett, a nélkül, hogy be tudta volna hunyni a szemeit; valami rettenetes feszülés tágra nyitva tartotta azokat, egyenesen a véres árra szegezve.

Látta, ahogy ez lassan dagadozik, kiszélesedik medrében. A patakból folyó lett, lassú és békés folyó, melyet egy gyermek is könnyűszerrel átugorhatott volna. A folyó rohanó áradattá változott és tompa zúgással vágtatott a talajon, vöröslő habot túrva a parton. A rohanó áradatból folyam lett, óriási folyam.

E folyam holttesteket sodort magával és borzalmas csoda volt, ahogy ez a vér oly bőségben ömlött a sebekből, hogy halottakat görgetett.

Gneuss egyre hátrált a növekvő áradat elől. Már nem látta a túlsó partot, úgy tűnt fel neki, hogy a völgy tóvá változott.

Egyszerre sziklafalat ért a hátával; meg kellett állnia a menekülésben. Érezte, hogy a hullám a térdét verdesi. A halottak, kiket az ár magával sodort, beléje ütődtek; mindegyik sebhelyük egy-egy száj volt, mely gúnyolta rémületét. A sűrű tenger csak dagadt, egyre dagadt; most már csípője körül zokogott. Gneuss végső erőfeszítéssel felágaskodott, belekapaszkodott a szikla hasadékaiba; a szikla levált, Gneuss visszaesett és az ár elborította a vállait.

A sápadt és komor hold nézte a tengert, melyben sugarai visszfény nélkül aludtak ki. A világosság fent lebegett a légben. A roppant terítő, csupa homály és zajgás, valamely mélység tátongó nyílásának látszott.

Az ár emelkedett, emelkedett; habjával vörösre festette Gneuss ajkait.


HARMADIK FEJEZET

Hajnalban Elberg visszaérkezve, felébresztette Gneusst, ki fejét egy kövön nyugtatva aludt.

- Barátom, - szólt, - eltévedtem a bokrok között. Ahogy egy fa tövében leültem, meglepett az álom és lelkem szemei előtt különös jelenetek vonultak el, melyeknek a felébredés se tudta szerteűzni az emlékét.

A világ még gyermekkorában volt. Az ég roppant mosolynak látszott. A még szűz föld tiszta meztelenségében tárult ki május sugarainak. A fűszál, mely zöldellt, nagyobb volt, mint amekkora a legnagyobb tölgyfánk: a fák nekünk ismeretlen lombokat sátorosítottak a levegőbe. A nedv szélesen ömlött a világ ereiben és oly bőven áradt, hogy nem érve be a növényekkel, be-becsorgott a sziklák belsejébe és életet adott nekik.

A táj nyugodtan és sugárzóan terült el. A szent természet felébredt. Mint a gyermek, ki reggelenként térdre borul és megköszöni Istennek a világosságot, az ég felé árasztotta összes illatait, összes dalait, átható illatokat, mondhatatlan dalokat, melyeket érzékeim alig tudtak elviselni, annyira isteni benyomást tettek.

A szelíd és termékeny föld fájdalom nélkül szült. A gyümölcsfák mindenfelé vadon tenyésztek, az utakat gabonamezők szegélyezték, mint ma a csalán. A levegőben érezni lehetett, hogy az emberi verejték még nem vegyült az ég leheletébe. Isten egymaga dolgozott gyermekeiért.

Az ember, miként a madár, a gondviselés adta táplálékból élt. Istent áldva szedte a gyümölcsöt a fáról, a forrás vizét itta, esténként lombfedél alatt szunnyadt el. Ajkai irtóztak a hústól; nem ismerte a vér ízét, csak azok az ételek ízlettek neki, melyeket a harmat és a napfény készített lakomáira.

Így volt, hogy az ember ártatlan maradt és ártatlansága királlyá kente a teremtés többi lénye felett. Minden csupa egyetértés volt. Valami, nem tudom micsoda fehérség volt a világon, valami magasztos béke ringatta a végtelenségben. A madarak szárnya, nem menekülés céljából csapdosott; az erdők nem rejtegettek menhelyeket a sűrűben. Isten összes teremtményei a napvilágban éltek, egyetlen népet alkottak és csak egy törvényük volt, a jóság.

Én mendegéltem e teremtmények között, a természet közepette. Éreztem, hogy erősebbé és jobbá váltam. Keblem hosszan szívta magába az ég levegőjét. Hogy dögletes szeleinket odahagytam egy tisztább világ e szellőiért, az a gyönyörűséges érzésem volt, mint a bányásznak, mikor feljön a szabad levegőre.

Ahogy az álmok angyala még egyre csak ringatott, íme, lelkem mit látott egy erdőben, ahova elvetődött.

Két ember ment egy szűk ösvényen, mely elveszett a lombok alatt. Elől ment a fiatalabb; a gondtalanság énekelt az ajkán; tekintete cirógatva simogatott minden fűszálat. Néha hátrafordult, hogy reámosolyogjon társára. Nem tudom, micsoda nyájasságról reáismertem, hogy ez testvérnek volt a mosolygása.

A másik ember ajka és szeme komor és néma volt. Gyűlölködő tekintettel lesett az ifjú nyakára, meggyorsítva lépteit és meg-megbotolva mögötte. Mintha áldozatot üldözött volna, aki nem menekül.

Láttam, amint letör egy fatörzset, melyet durván husánggá nyesett. Azután félve, hogy társa eltűnik, utána szaladt, háta mögött rejtegetve fegyverét. A fiatalember, ki leült, hogy bevárja, közeledtére felkelt, megcsókolá a homlokát, mintha hosszú távollét után találkozott volna vele.

Újra elindultak. A nap leszállóban volt. A gyermek, a távolban, az erdő végső törzsei között megpillantva egy, a nap búcsúzásától sárga domb gyengéd körvonalait, meggyorsította lépteit. A sötét arcú ember azt hitte, hogy szalad előle. Fölemelte a husángot.

Ifjú fivére hátrafordult. Vidám biztató szó volt az ajkán. A husáng összezúzta arcát és a vér kilövellt.

A fűszál, melyre az első csöpp reáhullott, irtózva rázta le azt a földre. A föld reszketve, megrémülve beitta e csöppet; az undor hosszan elnyúló kiáltása tört ki kebléből és az ösvény homokja véres tajtékban lökte ki magából a szörnyűséges italt.

Az áldozat kiáltására láttam, amint a rémület szelétől űzve, a teremtmények szerteszaladtak. Szétfutottak a világban, kerülve a járt utakat; keresztutakra álltak és az erősebbek megtámadták a gyengébbeket. Láttam, amint félrevonulva csiszolták horgaikat és élesítették karmaikat. A teremtés nagy útonállása megkezdődött.

És most elvonult előttem az örökös menekülés. A karvaly lecsapott a fecskére, a fecske röptében elkapta a legyet, a légy reászállott a holttetemre. A hernyótól az oroszlánig minden teremtmény fenyegetve érezte magát. A világ beleharapott a farkába és örökké falta magát.

Maga a természet is, megszállva a borzalomtól, hosszú görcsrohamba esett. A láthatár tiszta vonalai megtörtek. A hajnalokat és a napnyugtákat véres fellegek kísérték; a vizek örök fokozással rohantak és a fák, össze-vissza csavarva ágaikat, minden évben a földre hullatták hervadt leveleiket.


NEGYEDIK FEJEZET

Ahogy Elberg elhallgatott, megjelent Clérian. Leült két bajtársa közé és így szólt hozzájuk:

- Nem tudom, láttam-e, vagy pedig álmodtam, amit el fogok mondani, annyira valóság volt az álom és annyira álomnak tűnt fel a valóság.

Ott leltem magamat egy úton, mely átszelte a világot. Városok álltak a mentében és a népek rajta jártak utazásaikban.

Láttam, hogy a kövei feketék. Lábaim megcsúsztak és felismertem, hogy a kövek vértől feketék. Az út szélessége irányában kétfelől lejtős volt; közepén patak folyt, mely vörös és sűrű vizet görgetett.

Követtem ez utat, melyen nyüzsgött a tömeg. Csoporttól csoporthoz mentem is néztem, hogy vonul el előttem az élet.

Itt apák áldozták fel leányaikat, kiknek vérét odaígérték valamely szörnyűséges istennek. A szőke fejek lehajoltak a kés alá, elsápadva a halál csókjától.

Amott remegő és büszke szüzek ölték meg magukat, hogy megmeneküljenek gyalázatos ölelésektől és a sir fehér öltönyéül szolgált szüzességüknek.

Távolabb szerelmesek haltak meg csókok között. Volt, aki elhagyattatását siratva, a parton lehelte ki lelkét, tekintetét a habokra függesztve, melyek tovasodorták a szívét; egy másik, kit szerelmesének karjai között öltek meg, átkarolta annak a nyakát, örök ölelésben forrva össze vele.

Még arrább a sötétségbe és a nyomorba belefáradt emberek elbocsátották lelküket, hogy megtaláljon egy jobb világot, melyet itt a földön hasztalan kerestek.

A királyok lába mindenütt véres nyomokat hagyott a köveken. Az egyik fivérének, a másik népének, megint másik Istenének vérében tiport. A porban vöröslő lépteik láttára a népek azt mondták: király járt erre.

A papok leölték az áldozatokat, azután bután a gőzölgő belek fölé hajolva, azt állították, hogy az ég titkait olvassák bennök. Ruháik alatt kardot viseltek és a háborút hirdették Istenök nevében. Szavaikra a népek egymásnak rontottak és elemésztették egymást a közös Atya dicsőségére.

Az egész emberiség részeg volt; döngette a falakat, hempergett az utálatos sártól szennyes köveken. Behunyt szemmel, két kézre fogott kétélű karddal csapdosott az éjszakában és öldökölt.

A mészárlás nedves lehelete lengett a tömeg felett, mely a messzeségben valami rőt ködbe veszett. Futott a rémület hevületében és mind dühösebb ordítozással vetette magát a tombolásba. Lábbal tiporta azokat, akik elestek és a végső csepp vért is kinyomta a sebekből. Lihegett a dühtől és átkozta a holttestet, melyből már nem tudott panaszt kitépni.

A föld ivott, mohón; gyomra már nem undorodott a csípős folyadéktól. Mint akit a részegség elaljasított, nyelte a seprőt.

Meggyorsítottam lépteimet, sietve, hogy már ne lássam testvéreimet. A fekete út mindegyre ugyanoly szélesen terjengett; a patak, melyet követtem, mintha valami ismeretlen tengerbe hömpölyögtette volna a véres áradatot.

És ahogy mentem, a természet mind komorabbá és szigorúbbá változott. A síkság kebelét mély szakadékok tépték fel. Sziklatömbök kopár dombokra és sötét völgyekre osztották a talajt. A dombok növekedtek, a völgyek egyre mélyültek; a kőből hegy lett, a barázda mélységgé változott.

Sehol semmi lomb, még moha se; kietlen sziklák, melyek feje kifehéredett a naptól, a lábuk homályos és sötétbe merült. Az út e sziklák között vonult, halálos némaságban.

Végre hirtelen bekanyarodott és én síri tájon leltem magamat.

Négy hegy, mely nehézkesen egymásnak támaszkodott, roppant medencét formált. Meredek és sima oldalaik, melyek mint egy cyclopsi város falai magasodtak fel, a helyet óriási kúttá változtatták, melynek szélessége kitöltötte a láthatárt.

És e kút, melybe a patak beleömlött, tele volt vérrel. A sűrű és nyugodt tenger lassan dagadt a mélységből. Aludni látszott sziklaágyában. Az ég bíborfelhőkben tükrözte a színét.

Ekkor megértettem, hogy ide folyik minden vér, amit az erőszak kiontott. Az első gyilkosságtól fogva minden seb ebbe az örvénybe sírta könnyeit és a könnyek oly bőségben ömlöttek beléje, hogy az örvény megtelt tőlük.

- Az éjjel, - szólt Gneuss, - láttam egy zuhatagot, mely ebbe az átkozott tóba sietett.

- Borzalomtól megszállva, - folytatta Clérian, - odamentem a pereméhez és tekintetemmel méregettem az áradat mélységét. Tompa morajlásából megismertem, hogy leterjed a földnek egészen a közepéig. Azután, ahogy pillantásomat a falakra emeltem, láttam, hogy az ár eléri a csúcsokat. A mélység hangja így kiáltott felém: "Az ár, mely emelkedik, mindegyre emelkedni fog és elér a tetőkig. Még tovább fog emelkedni és akkor a szörnyű medencéből kiszabadult folyam reázúdul a síkságokra. A hegyek, belefáradva az áradattal való küzdelembe, összeomlanak. Az egész tó kizúdul és elönti a világot. Ekként lesz, hogy az emberek, kik születni fognak, az apáiktól kiontott vérbe fulladva halnak meg."

- Az idő hamarosan eljön, - szólt Gneuss; - az éjjel már magasak voltak a hullámok.


ÖTÖDIK FEJEZET

A nap már kelt, mikor Clérian befejezte álmának elbeszélését. Észak felöl a reggeli szél trombitaharsogás hangját hozta. .jeladás volt, mely a zászló köré gyűjtötte a síkságon szétszóródott katonákat.

A három bajtárs felállt és szedte a fegyvereit. Távoztak, végső pillantást vetve a kialudt tűzre, mikor látták, hogy a magas fűben futva közeledik feléjük Flem. Lábai fehérek voltak a portól.

- Barátaim, - szólt, - nem tudom, honnan jövök, oly sebesen szaladtam. Hosszú órákon át láttam a fák zilált sorát futni utánam. Lépteim nesze addig ringatott, mígnem lehunytam szempilláimat és folyton szaladva, a nélkül, hogy iramodásom meglassúbbodott volna, különös álmot álmodva aludtam.

Elhagyott dombon leltem magamat. Izzó nap tűzött le a nagy sziklákra. Akárhova léptem, égette a lábomat. Siettem felérni a csúcsra.

És ahogy meggyorsítottam ugrásaimat, megpillantottam egy embert, ki lassan haladt felfelé. Töviskoszorú volt a fején; súlyos teher nyomta a vállait, véres verejték ömlött el az arcán. Kínosan vánszorgott, minden lépésnél ingadozva.

A talaj forró volt, nem bírtam az égetését; felmásztam, hogy egy fa alatt, a domb tetején várjam be, amíg odaér. Ekkor láttam, hogy keresztet cipel. Koszorújáról, sárfoltos bíborruhájáról azt véltem, hogy valami király és nagyon örültem szenvedésének.

Nyomában katonák haladtak és lándzsáik vasával noszogatták, hogy szaporábban lépjen. A legmagasabb sziklára érve megfosztották ruháitól és reáfektették a gyászos faalkotmányra.

Az ember szomorúan mosolygott. Kezeit kitárt tenyerekkel tartotta oda a hóhéroknak; a szegek két véres lyukat ütöttek rajtuk. Azután összetette, egymáson keresztbe helyezte lábait és egy szeg is elég volt.

Hanyatt fekve hallgatott és nézte az eget. Két könnycsepp lassan végigfolyt az arcán, könnycseppek, melyeket nem érzett és amelyek beleolvadtak ajkai megadó mosolyába.

A keresztet felállították, a test súlya rémesen megnövesztette a sebeket és hallottam, ahogy törtek a csontok. A megfeszített emberen hosszú borzongás futott végig. Azután újra az eget szemlélte.

Én csak néztem. Látva nagyságát a halálban, azt mondtam magamban: "Ez az ember nem király."

És ekkor megsajnáltam és kiáltottam a katonáknak, hogy szúrják át a szívét.

A kereszten kis madárka énekelt. Éneke szomorú volt és úgy hangzott a fülembe, mint egy zokogó szűznek a szava.

A vér festi a lángot, - mondta, - a vér bíborba vonja a világot, a vér vörösíti a felleget. Leszálltam a homokra, lábaim véresek lettek; súroltam a tölgy ágait, szárnyaim véresek lettek.

Találkoztam egy igazzal, követtem. Megfürödtem a forrásban és ruhám tiszta volt. Énekem ezt mondta: Örvendezzetek tollaim: ennek az embernek a vállain nem szennyez be többé benneteket a gyilkosság esője.

Énekem ma ezt mondja: Sírj, Golgotha madárkája, sirasd bepiszkolt ruhádat, mely annak a vérétől foltos, ki menhelyet tartogatott számodra keblében. Azért jött, hogy visszaadja a fehérséget a madárkáknak és hajh! az emberek kényszerítik, hogy sebei harmatával áztasson.

"Rettegek és siratom bepiszkolt ruhámat. Hol találom, óh! Jézus! testvéredet, hogy megnyissa előttem gyolcsruháját! Ah! szegény mester, mely fiad fogja megmosni tollaimat, melyeket véred veresre festett?"

A megfeszített ember hallgatta a madárkát. A halál lehe remegtette szemhéjait; ajkai vonaglottak a halálküzdelemben. Tekintetét szelíd szemrehányással emelte a madárra; mosolya sugárzott, mint a reménység.

És most hangos kiáltás tört ki belőle. Feje lehanyatlott a keblére és a madárka, zokogásba ragadva, elszárnyalt. Az ég elsötétedett, a föld megremegett a homályban.

Én egyre csak szaladtam és aludtam. Eljött a hajnal, a völgyek felébredtek, nevetőn a reggeli párázatban. Az éjszakai vihar derültebbé tette az eget, duzzadtabbá a zöld leveleket. Azonban az ösvényt ugyan azok a tövisek szegélyezték, melyek este megvéreztek; lábaim alatt ugyan azok a kemény és éles kavicsok görögtek; ugyan azok a kígyók kúsztak és fenyegettek a bokrokban. Az igaznak vére beleömlött a vén világ ereibe, a nélkül, hogy visszaadta volna neki ifjúkorának ártatlanságát.

A madárka elszállt a fejem fölött és ezt kiáltotta:

- Hiába, hiába, nagyon szomorú vagyok. Nem tudok eléggé tiszta forrást találni, hogy megfürödjem. Nézd csak, a föld nem is olyan gonosz, mint tegnap. Jézus meghalt és a fű nem virult ki. Hiába, hiába, csak egy gyilkossággal több.


HATODIK FEJEZET

A kürt egyre fújta, hogy induljanak.

- Fiúk, - szólt Gneuss, - csúnya mesterség a miénk. Álmunkat háborgatják azoknak az árnyai, akiket levágunk. Nekem is, mint nektek, hosszú órákon át mellemen ült a rémlátás démona. Harminc év óta öldöklök, szükségem van az alvásra. Hagyjuk itt testvéreinket. Tudok egy völgyet, hol az ekék mellől hiányzik az ember. Akarjátok, hogy megízleljük a munka fáradalmát?

- Akarjuk, - feleltek bajtársai.

Erre a katonák nagy gödröt ástak egy szikla tövében és eltemették fegyvereiket. Lementek megfürödni a patakban, azután mind a négyen, kézen fogva egymást, eltűntek az ösvény fordulójánál.


(Vége)
 
 
0 komment , kategória:  Émile Zola Válogatott elbeszél  
Nincs Cím
  2013-02-13 17:00:39, szerda
 
  NANTAS



ELSŐ FEJEZET

A szoba, amelyben Nantas Marseilleből való megérkezése óta lakott, a Rue de Lille egyik házának legfelső emeletén volt, Danvilliers bárónak, az államtanács tagjának palotája mellett. Ez a ház is a báróé volt, aki egykori gazdasági épületek helyére építtette. Ha kihajolt, Nantas megláthatta a palota kertjének egyik sarkát, ahol remek fák vetettek árnyékot. Azon túl, a fák zöld koronái fölött, kilátás nyílt Párizsra, látható volt a Szajna folyása, a Tuileries, a Louvre, a kőpartok sora, a tetők egész tengere, a távolba vesző Pére-Lachaise-ig.

Szűk manzárdszoba volt, a zsindelyezésbe vágott ablakkal. Nantas egyszerűen csak egy ággyal, asztallal és székkel bútorozta be. Az olcsóságot kereste, amikor itt megszállt, elszánva reá, hogy addig tanyázik itt, míg nem talál valami elhelyezkedést. Nem bántotta a bepiszkolt papírkárpit és fekete mennyezet ebben a kopár és nyomorúságos kamrában, amelynek kandallója sem volt. Amióta szemtől szemben aludt el a Louvre-ral és Tuileries-vel, tábornokhoz hasonlította magát, aki valami nyomorúságos fogadóban hál meg az út szélén, az óriási és gazdag város előtt, amelyet másnap rohammal fog bevenni.

Nantas története rövid volt. Mint egy marseille-i kőmíves fia szülővárosa líceumában kezdte meg tanulmányait, anyja becsvágyó szeretete jóvoltából, hogy urat csináljon belőle. Szülei vért izzadtak, hogy eljuthasson az érettségi vizsgáig. Majd miután anyja meghalt, Nantas kénytelen volt elfogadni egy kis állást egy kereskedőnél, ahol tizenkét éven át olyan életet tengetett, amelynek egyhangúsága elkeserítette. Húszszor is megszökött volna, ha gyermeki kötelessége nem tartotta volna vissza Marseilleben, apjánál, aki leesett az állványról és munkaképtelenné vált. Most neki kellett mindenről gondoskodnia. Egy este azonban hazaérve, holtan találta a kőmívest, még meleg pipájával mellette. Három nap múlva eladta a reámaradt csekély holmit és kétszáz frankkal zsebében Párizsba utazott.

Nantas anyjától örökölte a makacs becsvágyat. Gyors elhatározású, hideg akaratú fiatalember volt. Már egészen fiatalon erőnek mondta magát. Gyakran nevettek rajta, ha bizalmas közlésekre ragadtatta el magát és ismételte kedvenc mondását: "Erő vagyok." Ez a mondás komikussá vált, ha vékony fekete kabátjában látták, amely fesledezett a vállán és amelynek ujjai csuklóin fölül értek. Így lassanként valóságos kultuszt űzött az erőből, csak azt látta a világon, abban a meggyőződésben, hogy mégis csak az erősek győznek. Szerinte elég akarni és erősnek lenni. A többi nem fontos.

Vasárnaponként, amikor egyedül sétált Marseille kiégett határában, lángésznek érezte magát; lényének legmélyén mintegy ösztönszerű inger hajtotta előre; aztán hazament burgonyát enni rokkant apjával, de azt mondta magában, hogy valamikor még kivágja majd a maga részét abban a társadalomban, amelyben harminc éves létére még semmi sem volt. Nem alacsonyrendű irigység, a köznapi élvezetek megkívánása volt ez, hanem egy oly értelem és akarat igen tiszta érzése, amelyek nincsenek a maguk helyén és logikai kényszerűségből fel szándékoznak emelkedni arra a helyre.

Mihelyt a párizsi kövezetet érezte talpa alatt, Nantas azt hitte, hogy elég kinyújtania kezeit és azonnal hozzá méltó elhelyezkedést talál. Még aznap megindította a hadjáratot. Voltak ajánló levelei, amelyeket elvitt a címzettekhez, azonkívül néhány földijénél kopogtatott, akiknek támogatását remélte. Egy hónap leteltével azonban semmi eredményt sem ért el; azt mondták, hogy az időpont kedvezőtlen, egyébként olyan ígéreteket tettek neki, amelyeket nem tartottak meg. Közben sovány erszénye kiürült, legfeljebb húsz frankja maradt. És ebből a húsz frankból kellett még egy teljes hónapig élnie, reggeltől estig járta Párizst és fáradtságtól megtörve, mindig üres kézzel, világítás nélkül feküdt le. Nem csüggedt, de tompa düh támadt benne. Logikátlannak és igazságtalannak tartotta a sorsot.

Egy este Nantas étlen tért haza. Előző nap fogyasztotta el utolsó darab kenyerét. Semmi pénze sem volt és egyetlen barátja sem, akitől egy frankot kérhetett volna kölcsön. Egész nap esett, ama szürke esők egyike, amelyek Párizsban oly hidegek. A sár csak úgy folyt az utcákon. Nantas, bőrig ázva, Bercybe, majd a Montmartre-ra ment, ahol állásokat jeleztek neki, de Bercyben a hely már el volt foglalva, a Montmartre-on pedig nem találták írását elég szépnek. Ez volt két utolsó reménysége. Bármit elfogadott volna, abban a szent meggyőződésben, hogy a legelső alkalommal megalapozza szerencséjét. Első sorban csak kenyeret kívánt, megélhetést Párizsban, egy kis helyet, ahol utóbb egymásra rakhatja majd köveit. Lassan, keserűséggel szívében ment a Montmartre-ról a Rue de Lille-be. Az eső megszűnt, dolga után siető tömeg taszigálta a járdákon. Több percig állt egy pénzváltó boltja előtt: öt frank elég lett volna talán ahhoz, hogy valamikor ennek az egész világnak ura legyen; öt frankkal nyolc napig lehet élni és nyolc nap alatt sok mindent csinál az ember. Ily ábrándozás közben egy kocsi telefröcskölte, le kellett törülnie homlokát, amelyet sár mocskolt be. Ekkor gyorsabban lépdelt, összeszorította fogait és dühös vágy szállta meg, hogy öklével essék neki a tömegnek, amely elállta az utcákat: ez megbosszulta volna a sors ostobaságáért. A Rue Richelieu-ben majdnem elgázolta egy omnibusz. A Place du Carrousel közepén irigy pillantást vetett a Tuileries-re. A Saints-Péres hídon egy jól öltözött kisleány elől le kellett térnie egyenes útjáról, amelyet falkától üldözött vadkan konokságával követett és ezt végső megalázásnak tekintette: még a gyermekek is útját állták! Midőn végre szobájába menekült, ahogy a sebesült állat vackához tér vissza meghalni, kimerülve roskadt székére, nadrágját vizsgálta, amely egész kemény lett a sártól és kitaposott cipőit; amelyekből valóságos tócsa csurgott a padlóra.

Ezúttal mindennek vége. Nantas azon töprengett, hogyan ölje meg magát. Gőgje még mindig megmaradt, úgy vélte, hogy öngyilkossága büntetés lesz Párizsra nézve. Milyen erő ő, milyen hatalmat érez magában és senkit sem talál, aki felismerné, aki odaadná neki az első tallért, amelyre szüksége van! Rémes ostobaságnak tetszett neki mindez, egész lénye fellázadt haragjában. Majd roppant sajnálkozás szállta meg, amikor pillantásai felesleges karjaira estek. Pedig nem félt semmiféle munkától; kisujja hegyével egy világot emelt volna fel és ő itt van, kuckóba szorítva, tehetetlenségre kárhoztatva, úgy emésztve magát, mint oroszlán a ketrecben. Csakhamar azonban lecsillapodott, nagyobbnak találta a halált. Kis korában hallotta egyszer egy feltaláló történetét, aki az általa szerkesztett csodálatos gépet kalapáccsal zúzta össze a tömeg közönye miatt. Nos, ő ez az ember, új erőt hoz magában, az értelem és akarat ritka gépezetét, amelyet most elpusztít azzal, hogy fejét szétzúzza a kövezeten.

A Danvilliers palota nagy fái mögött leáldozott a nap, az őszi nap, amelynek arany sugarai felgyújtották a sárgult leveleket. Nantas, mintegy az égitest búcsújának hatása alatt, felállt. Meg fog halni, világosságra van szüksége. Egy darabig kihajolt az ablakon. Egy fasor kanyarulatánál, a lombok között gyakran látott egy igen magas, szőke leányt, aki fejedelmi gőggel sétált ott. Nantas nem volt romantikus hajlamú, túl volt azon a koron, amikor a fiatalemberek arról ábrándoznak a manzárdszobákban, hogy nagyvilági kisasszonyok nagy szenvedélyeket és nagy vagyonokat visznek eléjük. Az öngyilkosságnak e végső órájában hirtelen mégis eszébe jutott ez a szép, büszke, szőke leány. Mi lehet a neve? Ugyanakkor azonban ökölbe szorította kezét, mert csak gyűlöletet érzett e palota lakói iránt, amelynek nyitott ablakain át szigorú pompájú részleteket láthatott és dühösen suttogta:

- Ó, eladnám magam, eladnám magam, ha megkapnám leendő vagyonom első öt frankját!

Az a gondolat foglalkoztatta egy pillanatig, hogy eladja magát. Ha lett volna valahol olyan zálogház, ahol az akaratra és erélyre adnak kölcsönt, elment volna oda, hogy elzálogosítsa magát. Mindenféle üzletre gondolt: egy politikus megvásárolja, hogy eszközévé tegye, egy bankár azért szerződteti, hogy minden órában felhasználhassa eszét; és ő elfogadja, megvetve a becsületet, elhitetve magával, hogy elég az, ha erős és valamikor diadalmaskodni fog. Majd elmosolyodott. Mintha volna alkalom eladnia magát! A gazfickók, akik az alkalmakra lesnek, nyomorultul elpusztulnak, anélkül, hogy valaha is vevőre bukkantak volna. Nantas félt, hogy gyáva, vádolta magát, hogy ezekkel a gondolatokkal csak eltereli figyelmét a fődologról. És újra leült, megesküdött, hogy mihelyt egészen besötétedik, kiugrik az ablakon.

- Oly fáradt volt azonban, hogy székén ülve elaludt. Hirtelen hangok ébresztették fel. Házmesternéje hölgyet vezetett be hozzá.

- Uram, - szólalt meg - bátor voltam felhozni...

És midőn észrevette, hogy a szobában nincs világítás, gyertyáért szaladt le. Nyilván ismerte a nőt, akit bevezetett és aki iránt tiszteletteljes előzékenységgel viseltetett.

- Tessék, - mondta távozóban. - Most beszélgethetnek, senki sem fogja önöket zavarni.

Nantas, szunnyadásából felriadva, meglepődve nézte a hölgyet. Ez felemelte fátylát. Negyvenötéves nő volt, kicsi, nagyon kövér, a bigott nők püffedt, fehér ábrázatával. Nantas sohasem látta még. Midőn megkínálta az egyetlen székkel és kérdőleg nézett reá, a hölgy megnevezte magát:

- Chuin kisasszony vagyok... Azért jöttem, uram, hogy fontos ügyről beszéljek önnel.

Nantas kénytelen volt az ágy szélére leülni. Chuin kisasszony neve semmit sem mondott neki. Elhatározta, hogy megvárja, míg a hölgy kimagyarázkodik. De az nem sietett, körülhordozta tekintetét a szűk szobában és szemlátomást habozott, miképp kezdje el a beszélgetést. Végre igen édes hangon megszólalt és mosollyal emelte ki a finom mondatokat.

- Uram, barátnőjeként jövök... A legmeghatóbb felvilágosításokat nyertem önről. De éppen ne gondoljon kémkedésre. Mindebben csak az a hő vágy vezet, hogy használjak önnek. Tudom, mily kegyetlen volt mostanáig ön iránt az élet és mily bátorsággal küzdött ön, hogy elhelyezkedhessék, de azt is tudom, mily szomorú eredménye van az ön erőfeszítéseinek... Még egyszer bocsánatot kérek, uram, hogy így beavatkozom életébe. Esküszöm, hogy csak a rokonszenv...

Nantas, akit elfogott a kíváncsiság, nem szakította félbe, de azt gondolta, hogy a házmesterné szolgáltathatta mindezeket a részleteket. Chuin kisasszony szabadon beszélhetett, de mindinkább bókokhoz, hízelgő szólásmódokhoz folyamodott, hogy elmondja mondanivalóit.

- Uram, ön nagyjövőjű fiatalember. Bátor voltam figyelemmel kísérni próbálkozásait és nagy benyomást gyakorolt reám a szerencsétlenségben tanúsított dicséretes szilárdsága. Szóval úgy látom, hogy sokra vinné, ha valaki kezét nyújtaná önnek.

Ismét elhallgatott. Várta, hogy a fiatalember megszólaljon. Ez azt hitte, hogy a hölgy helyet ajánl neki. Azt felelte, hogy mindent elfogadna. Most azonban, hogy a jég meg volt törve, Chuin kisasszony kereken megkérdezte:

- Vajon idegenkedne-e attól a gondolattól, hogy megnősüljön?

- Hogy megnősüljek! - kiáltott Nantas. - Jó Isten! ugyan ki kérne belőlem, madame?... Valami szegény leány, akit még csak el sem tudnék tartani.

- Nem, egy igen szép, igen gazdag, nagy családból való leányka, aki egyszerre kezébe adná az eszközöket, hogy a legmagasabb polcra emelkedhessék.

Nantas már nem nevetett.

- De hát miben áll az alku? - kérdezte ösztönszerűen halkítva hangját.

- A leányka teherben van és el kell ismerni a gyermeket, - mondta ki egyenesen Chuin kisasszony, aki megfeledkezett kenetteljes fordulatairól, csak hogy előbbre vigye az ügyet.

Nantasnak az volt az első ösztöne, hogy kidobja az ajtón a kerítőnőt.

- Gyalázatosság, amit nekem ajánl, - suttogta.

- Ó, gyalázatosság, - kiáltott Chuin kisasszony, ismét édeskés hangján - nem fogadom el ezt a csúnya szót... Az az igazság, uram, hogy egy családot ment meg a kétségbeeséstől. Az apa még nem tud semmit, a terhesség még csak kezdetleges állapotban van és nekem támadt az ötletem, hogy adjuk férjhez mielőbb a szegény leányt és adjuk ki férjét a gyermek apjának. Ismerem az apát, belehalna. Az én tervem enyhíti a csapást, jóvátételben fog hinni... Szerencsétlenségre, az igazi csábító nős ember. Ó, uram, vannak emberek, akik igazán hijján vannak az erkölcsi érzéknek...

Még soká folytathatta volna. Nantas már nem hallgatott oda. Miért is utasítaná vissza? Hiszen ép az imént azt kívánta, hogy eladhassa magát. Nos, most megvásárolják. Tiszta adás-vétel ez. Ő odaadja nevét és elhelyezkedést kap érte. Olyan szerződés ez, mint bármely más. Párizs sarától bemocskolt nadrágját nézte, érezte, hogy az előző nap óta nem evett, két hónapi utánjárásainak és megaláztatásainak egész dühe visszatért szívébe. Végre mégis csak ráhág arra a világra, mely eltaszította és az öngyilkosságba kergette.

- Elfogadom, - mondta nyersen.

Majd világos magyarázatokat kívánt Chuin kisasszonytól. Mit akar a közvetítésért? A hölgy tiltakozott, semmit sem akart. Mégis végül húszezer frankot kért a hozományból, amelyet a fiatalember kap. És mivel Nantas nem alkudozott, Chuin kisasszony közlékennyé vált.

- Hallgasson ide, én gondoltam önre. A fiatal hölgy nem mondott nemet, midőn önt megneveztem. Ó, ez jó üzlet, később majd köszönetet mond nekem.

Találhattam volna rangbeli embert is, ismerek egyet, aki kezet csókolt volna nekem. De inkább a szegény gyermek társasága körén kívül akartam választani. Ez regényesebbnek fog látszani... Meg aztán ön tetszik nekem. Ön kedves és erős feje van. Ó, sokra fogja vinni. Ne feledkezzék meg rólam, teljesen szolgálatára vagyok.

Mindaddig nem említettek nevet. Nantas kérdésére a vén leány felállt és újra bemutatkozott:

- Chuin kisasszony vagyok... Danvilliers báróné halála óta a báró házában élek, mint nevelőnő. Én neveltem fel Flavie kisasszonyt, a báró úr leányát... Flavie kisasszony a szóban lévő fiatal hölgy.

És távozott, miután tapintatosan letett az asztalra egy ötszáz frankos bankjegyet tartalmazó borítékot. Az első kiadások fedezésére szolgáló előleg volt ez. Miután magára maradt, Nantas odament az ablakhoz. Az éjszaka nagyon sötét volt és már csak a fák tömege volt a sűrűbb árnyakról felismerhető; egy ablak világított a palota sötét homlokzatán. Így hát arról a magas, szőke leányról van szó, aki királynői léptekkel sétál és nem méltóztatott őt észrevenni. Egyébként mindegy, akár ő, akár más! A nő mit sem számított Ekkor Nantas magasabbra emelte szemét, a homályban morajló Párizsra, a bal part utcáira, tereire, kőpartjaira, amelyeket a táncoló gázlángok világítottak meg és letegezte Párizst, bizalmaskodó, fölényes volt hozzá:

- Most az enyém vagy!


MÁSODIK FEJEZET

Danvilliers báró abban a szalonban tartózkodott, amely dolgozószobául szolgált neki, bőrkárpitozású magas, szigorú szobában, amely régi bútorokkal volt berendezve. Két napja villámcsapásként érte Flavie gyalázatának története, amelyet Chuin kisasszony beszélt el neki. Hiába készítette elő a vén leány a tényeket, hiába enyhítette őket, az aggastyánt letörte a csapás és csak az a gondolat tartotta még fenn, hogy a csábító végül még elégtételt adhat. Ezen a reggelen várta annak az embernek látogatását, akit nem is ismert és aki így megfosztotta leányától. Csengetett.

- Joseph, jön majd egy fiatalember, akit bevezet... Senki másnak nem vagyok itthon.

És keserű gondolatokba mélyedt, egyedül a tűz mellett. Kőmíves fia, éhenkórász, akinek semmi bevallható foglalkozása sincs! Chuin kisasszony olyan fiatalembernek adta ki, akinek jövője van, de mily szégyen egy családban, amelyen eddig még egy folt sem esett! Flavie a nekibuzdulás egy nemével vádolta magát, hogy nevelőnőjét a legenyhébb szemrehányástól is megkímélje. E kínos vallomás óta szobájában maradt, a báró nem akarta viszontlátni. Mielőtt megbocsátana, maga akarta elintézni ezt az ocsmány ügyet. Mindent előkészített magában. De teljesen megőszült és feje öregesen reszketett.

- Nantas úr, - jelentette Joseph.

A báró nem állt fel. Csak félrefordította fejét és merőn nézett a közeledő Nantasra. Ennek volt annyi esze, hogy nem engedett vágyának és nem vásárolt új ruhát, hanem még tiszta, de igen viseltes fekete kabátot és nadrágot, úgyhogy egyáltalán nem hatott kalandornak, hanem szegény és gondos diák benyomását keltette. Megállt a szoba közepén és várt, de alázatosság nélkül.

- Ön az, uram, - hebegte az aggastyán.

De nem bírt tovább beszélni, fojtogatta a felindulás, attól félt, hogy engedni talál valami erőszakosságnak. Rövid hallgatás után csak ezt mondta:

- Uram, ön rosszat cselekedett.

És midőn Nantas mentegetőzni akart, nyomatékkal ismételte:

- Rosszat cselekedett... Semmiről sem akarok tudni, kérem, ne is iparkodjék kimagyarázni a dolgokat. Még ha leányom a nyakába varrta volna is magát, akkor is ugyanaz az ön bűne... Csak tolvajok furakodnak be ily erőszakosan a családokba.

Nantas újra lehajtotta fejét.

- Ez könnyen megszerzett hozomány, kelepce, amelyről tudta, hogy a leányt és apját is megfogja vele...

- Engedje meg, uram, - szakította félbe felháborodva a fiatalember.

A báró rettenetes mozdulattal intette le.

- Hogyan? ugyan mit engedjek meg?... Önnek itt nincs szava. Azt mondom önnek, amit meg kell mondanom és amit végig kell hallgatnia, hiszen bűnösként jön elém... Meggyalázott engem. Nézze ezt a házat, családunk több mint három évszázad óta élt benne egyetlen mocsokfolt nélkül, nem érzi itt az évszázados becsületet, a méltóság és tisztelet hagyományát? Nos, uram, ön arcul ütött mindent. Majdnem belehaltam és ma úgy reszketnek kezeim, mintha tíz évet öregedtem volna egyszerre... Ne szóljon és hallgasson meg.

Nantas nagyon elsápadt. Ugyancsak súlyos szerepet vállalt magára. Mégis a szenvedély vakságával hozakodott elő. - Elvesztettem a fejemet, - suttogta és valami regényt igyekezett kitalálni. - Nem láthattam Flavie kisasszonyt...

Leánya nevének hallatára a báró felállt és dörgő hangon kiáltotta:

- Hallgasson! Mondtam önnek, hogy semmiről sem akarok tudni. Hogy leányom járt-e ön után; vagy ön jött-e ő hozzá, ahhoz semmi közöm. Tőle sem kérdeztem semmit, öntől sem kérdezek. Tartsák maguknak mindketten vallomásaikat, olyan piszok ez, amelybe nem keveredem bele.

Reszketve, kimerülve újra leült. Nantas, önuralma ellenére is mélyen megindulva hajtotta meg magát. Csend állt be, majd az aggastyán üzletszerűen száraz hangon folytatta.

- Bocsánatot kérek, uram. Feltettem magamban, hogy megóvom hidegvéremet. Nem ön van az én hatalmamban, hanem én az önében, hiszen ki vagyok önnek szolgáltatva. Ön azért van itt, hogy szükségessé vált megállapodást ajánljon fel nekem. Állapodjunk hát meg, uram, és ettől fogva olyan hangnemben beszélt, mint egy jogtanácsos, aki barátságosan intéz el valami szégyenletes pert, amelyhez csak undorral nyúl. Higgadtan mondta:

- Flavie Danvilliers kisasszony anyja halálakor kétszázezer frankot örökölt, mely összeget csak esküvője napján vehet fel. Ez az összeg már kamatozott. Itt vannak egyébként gyámszámadásaim, amelyeket át akarok önnek adni.

Kinyitott egy iratcsomót, számokat olvasott fel. Nantas hiába igyekezett elhallgattatni. Most megindulás fogta el, ez aggastyán láttára, aki oly egyenes és egyszerű volt és oly nagynak tetszett neki, mióta lecsillapodott.

- Végül, - mondta a báró - a közjegyzőm által ma reggel kiállított szerződésben kétszázezer frank hozományt biztosítok önnek. Tudom, hogy nincs semmije. Az esküvőt követő napon felveheti a kétszázezer frankot bankáromnál.

- De uram, - szólt Nantas - nem kívánom a pénzét, csak leányát akarom...

A báró szavába vágott.

- Nincs joga visszautasítani és leányom nem mehet feleségül olyan emberhez, aki kevésbé gazdag, mint ő... Önnek adom a hozományt, amelyet neki szántam, ez az egész. Meglehet uram, hogy többre számított, de gazdagabbnak tartanak, mint amilyen valóban vagyok.

A fiatalember némán hallgatta meg ezt az utolsó kegyetlenséget, mire a báró befejezte a megbeszélést és csengetett az inasnak.

- Joseph, mondja meg a kisasszonynak, hogy rögtön idevárom dolgozószobámba.

Felállt, egy szót sem szólt többé, lassan járkált fel-alá. Nantas mozdulatlanul állva maradt. Megcsalta ezt az aggastyánt, kicsinynek és erőtlennek érezte magát vele szemben. Flavie végre belépett.

- Leányom, - szólt a báró - itt ez az ember. A törvényes határidő múlva meglesz az esküvő.

És kiment, magukra hagyta őket, mintha számára már létrejött volna a házasság. Az ajtó becsukódott, csend állt be. Nantas és Flavie egymásra nézett. Még nem látták egymást. A fiatalember igen szépnek látta a leányt, halvány, büszke arcával, szürke szemével, amelyet nem sütött le. Meglehet, hogy ama három nap alatt, amióta nem hagyta el szobáját, folyton sírt, de arca hidegsége megfagyaszthatta könnyeit. Ő szólalt meg először.

- Így hát, uram, ez az ügy el van intézve?

- Igen, kisasszony, - felelt egyszerűen Nantas.

Flavie önkénytelenül elfintorította arcát és a fiatalemberre hosszú pillantást vetett, amellyel mintegy az aljasságot kereste benne.

- Annál jobb, - jegyezte meg. - Féltem, hogy senki sem akad ily üzletre.

Nantas kiérezte hangjából a megvetést, amellyel sújtotta. De felemelte fejét. Míg apja előtt remegett, mert tudta, hogy megcsalja őt, most szilárdan megállt a leány előtt, aki bűntársa volt.

- Bocsánat, kisasszony, - mondta nyugodtan és igen udvariasan - azt hiszem, félreismeri a helyzetet, amely mindkettőnket az ön által helyesen minősített üzletre vezet. Úgy vélem, hogy mától fogva az egyenlőség alapjára kell lépnünk...

- Úgy! Igazán, - szakította félbe Flavie lenéző mosollyal.

- Igen, a teljes egyenlőség alapjára... Önnek névre van szüksége, hogy elrejtsen egy ballépést, amelyet távolról sem akarok elítélni és én önnek adom nevemet. Nekem viszont tőkebefektetésre, társadalmi állásra van szükségem, hogy nagy vállalkozásokat hajthassak végre és ön hozza nekem ezeket a tőkéket. Mától fogva üzlettársak vagyunk, akiknek befektetése egyensúlyban áll egymással és csak megköszönhetjük egymásnak kölcsönös szolgálatainkat.

Flavie már nem mosolygott. Sértett büszkeség okozta ránc jelent meg homlokán. De nem válaszolt. Aztán újra megszólalt:

- Ismeri feltételeimet?

- Nem, kisasszony, - mondta Nantas, aki tökéletesen megóvta hidegvérét. - Sorolja fel őket és már előre alávetem magam.

Ekkor Flavie, tétovázás vagy pirulás nélkül, határozottan kifejezte magát:

- Mindig csak névleges férjem lesz. A kettőnk élete tökéletesen különálló és szétválasztott marad. Lemond reám való minden jogáról és nekem semmi kötelességem sem lesz önnel szemben.

Nantas minden mondatnál helyeslőleg bólintott. Ő is így kívánta. Majd megjegyezte:

- Ha azt hinném, hogy udvariaskodnom kell, azt mondanám, hogy ily súlyos feltételek kétségbe ejtenek. De fölötte állunk ily ízetlen bókoknak. Igen boldog vagyok, hogy ily bátran néz szembe egymáshoz való helyzetünkkel. Olyan ösvényen lépünk be az életbe, amelyen nem szednek virágot... Csak egyet kívánok öntől, kisasszony, azt, hogy ne éljen szabadságával oly módon, amely közbelépésemet szükségessé tenné.

- Uram! - szólt hevesen Flavie, akinek büszkesége fellázadt.

Nantas azonban tiszteletteljesen meghajtotta magát és kérte, ne sértődjék meg. Helyzetük kényes, mindkettőjüknek el kell nézniök némely célzásokat, különben lehetetlen a jó egyetértés. Nem akart tovább időzni a tárgynál. Második találkozásuk alkalmából Chuin kisasszony elbeszélte a fiatalembernek Flavie ballépését. Csábítója valami Fondettes úr volt, egyik zárdai barátnőjének férje. Egy hónapot náluk töltött falun és egy este a férfi karjai közt találta magát, anélkül, hogy voltaképpen tudta volna, hogy jött a dolog és mily mértékben járult ahhoz hozzá. Chuin kisasszony majdnem erőszakról beszélt.

Nantasban hirtelen barátságos érzés mozdult meg. Mint az olyan emberek, akik öntudatával vannak erejüknek, szívesen adta a jófiút.

- Nézze, kisasszony, - kiáltott - mi nem ismerjük egymást, de igazán helytelen volna, ha első látásra meggyűlölnők egymást. Talán kölcsönös megértésre vagyunk teremtve... Látom, hogy megvet, de csak azért, mert nem ismeri történetemet.

És nekihevülve, lázasan beszélt, elmondta, mily becsvágy emésztette életét Marseille-ben, elmondta, mily dühhel töltötte el kéthavi hiábavaló utánjárása Párizsban. Majd megvetését nyilvánította aziránt, amit társadalmi konvencióknak nevezett és aminek az átlagemberek alá vannak vetve. Mit határoz a tömeg véleménye, ha reá taposunk! Csak felsőbbrendűnek kell lenni. A mindenhatóság mindent kiment. És Nantas nagy vonásokkal vázolta azt a nagyszabású életet, amelyet most már megvalósíthat. Semmi akadálytól sem félt már, semmi sem állhat az erő útjában, erős, boldog lesz.

- Ne higgye, hogy köznapi érdekeket hajhászok, - folytatta Nantas. - Nem az ön vagyonáért adom el magam. Pénze csak eszközül szolgál számomra, hogy egész magasra emelkedjek... Ó, ha tudná, mi minden él bennem, ha tudná, mily lázas éjszakákat töltöttem azzal, hogy végigálmodjam mindig ugyanazt az álmot, amely aztán a nappal valóságában szétfoszlott, akkor megértene, akkor talán büszke volna reá, hogy karomra támaszkodik, hogy végre megadja nekem az eszközöket, hogy legyek valaki!

Flavie kiegyenesedve hallgatta, egy arcvonása sem rándult meg. Nantas pedig oly kérdést tett fel magában, amelyet már három napja hánytorgatott, anélkül, hogy feleletet talált volna reá: észrevette-e őt a leány az ablakban, hogy ily hamar elfogadta Chuin kisasszony tervét, mikor az megnevezte őt? Az a különös gondolat támadt benne, hogy a leány talán regényes szerelemmel megszerette volna őt, ha ő felháborodva visszautasította volna a nevelőnő által neki ajánlott alkut.

Elhallgatott, Flavie jéghideg maradt. Majd mintha Nantas nem is tárta volna fel magát előtte, szárazon ismételte:

- Tehát csak névleges férjem lesz, kettőnk élete teljesen különálló lesz egymástól, feltétlen szabadsággal.

Nantas azonnal visszanyerte szertartásos modorát, a szerződést megvitató férfi szűk szavát.

- Alá van írva, kisasszony.

És magával elégedetlenül távozott. Miért is engedett annak az ostoba ösztönnek, hogy meggyőzze ezt a nőt? Ő nagyon szép és jobb, ha semmi közösség sincs köztük, mert feszélyezhetné életében.


HARMADIK FEJEZET

Tíz év telt el. Egy reggel Nantas abban a dolgozószobában volt, amelyben Danvilliers báró egykor, első találkozásuk alkalmából, oly hideg fogadtatásban részesítette. Most övé volt ez a dolgozószoba; a báró, miután kibékült leányával és vejével, nekik engedte át a palotát és magának csak a kert másik végében, a Rue de Beaune mentén levő pavillont tartotta fenn. Tíz év alatt Nantas a legmagasabb pénzügyi és ipari polcok egyikét érte el. Benne volt minden nagy vasútépítési vállalkozásban, része volt minden telekspekulációban, amelyek a császárság első éveit jellemezték és gyorsan óriási vagyont szerzett. De becsvágya ezzel még nem elégült ki, politikai szerepet is akart játszani és sikerült képviselőnek megválasztatnia magát egy olyan kerületben, ahol több birtoka volt. Mihelyt a törvényhozó testület tagja lett, azonnal mint leendő pénzügyminiszter lépett fel. Speciális ismeretei és szónoki képessége révén napról-napra fontosabb szerepet játszott. Egyébként volt oly ügyes, hogy feltétlen odaadást mutatott a császárság iránt, ámbár pénzügyi kérdésekben egyéni teóriái voltak, amelyek - mint tudta - erősen foglalkoztatták a császárt.

Ezen a reggelen Nantas rendkívül el volt foglalva. A nagy irodákban, amelyeket a szálloda földszintjén rendezett be, csodás tevékenység uralkodott. Az alkalmazottak serege nyüzsgött a rácsok mögött, mások szüntelen jöttek-mentek, csapdosták az ajtókat; folyton csengett az arany, a nyitott zacskók tartalma kiömlött az asztalokra, szüntelenül hallatszott a pénztárba özönlő pénz zenéje és az áradat mintha már az utcákat is ellepte volna. Az előszobában egész tömeg tolongott, ügynökök, üzletemberek, politikusok, a hatalom előtt térdrehulló egész Párizs. Gyakran óra hosszat vártak itt előkelő személyiségek türelemmel. Nantas pedig íróasztalánál ülve, összeköttetésben a vidékkel és külfölddel, az egész világot felölelhette karjaival, végre megvalósította az erőről való régi álmát, oly óriási gép értelmes rugójának érezte magát, amely királyságokat és császárságokat mozgatott.

Nantas csengetett ajtónállójának. Gondterhesnek látszott.

- Germain, - kérdezte - nem tudja, haza jött-e feleségem?

És midőn az ajtónálló azt felelte, hogy nem tudja, meghagyta neki, hogy hijja le felesége komornáját. De Germain nem távozott.

- Bocsánat, uram, - suttogta - itt van a törvényhozó testület elnöke, aki minden áron be akar jönni.

Nantas bosszús mozdulatot tett, majd így szólt:

- Nos, vezesse be és tegyen úgy, ahogy mondtam.

Előző nap a költségvetés egyik kiváló fontosságú kérdésében Nantas beszéde oly benyomást keltett, hogy a vitás javaslatot visszaadták a bizottságnak, hogy az általa jelzett értelemben módosítsák. Az ülés után híre járt, hogy a pénzügyminiszter visszavonul és egyes csoportokban már a fiatal képviselőt jelezték utódja gyanánt. Ő vállat vont: semmi sem történt, csak speciális kérdésekről beszélt a császárral. Mégis, a törvényhozó testület elnökének látogatása nagy jelentőségű lehetett. Igyekezett lerázni magáról a ránehezedő sötét gondolatokat, felállt és kezet szorított az elnökkel.

- Bocsánatot kérek, herceg, - mondotta. - Nem tudtam, hogy itt van. Higgye el, nagyon meghat a megtiszteltetés, amelyben részesít.

Egy darabig ide-oda kalandozva, szívélyes hangon beszélgettek. Majd az elnök, még mindig határozatlanul, értésére adta, hogy a császár küldte puhatolódzás céljából. Elfogadná-e a pénzügyminiszteri tárcát és mily programmal? Ekkor Nantas büszke hidegvérrel feltételeket szabott. Szenvtelen arca mögött azonban diadalmasan ujjongott. Végre elérte az utolsó lépcsőfokot, legfölül volt. Még egy lépés és minden fej alatta van. Midőn az elnök azzal fejezte be a beszélgetést, hogy most azonnal a császárhoz megy és közli vele a megbeszélt programot, kinyílt a lakásba vezető ajtócska és megjelent a komorna.

Nantas hirtelen elsápadt és nem fejezte be a megkezdett mondatot. Odasietett a komornához, miközben suttogva mondta:

- Bocsásson meg, herceg...

És egész halkan kikérdezte a leányt. Így hát úrnője már korán elment? Nem mondta, hova megy? Mikor jön haza? A komorna határozatlan válaszokat adott, értelmes leány létére, aki nem akarja magát kompromittálni. Nantas is belátta e faggatózás naiv voltát és végül csak ennyit mondott:

- Mihelyt feleségem hazajön, mondja meg neki, hogy beszélni szeretnék vele.

A herceg meglepődve közeledett az egyik ablakhoz és kinézett az udvarra. Nantas magához tért, újra mentegetőzött. De elvesztette hidegvérét, dadogott, éppen nem ügyes szavakkal lepte meg az elnököt.

- No, most elrontottam a dolgomat, - mondta egész hangosan, miután az elnök távozott, - a miniszteri tárca kicsúszott a kezemből.

Rossz kedvét dührohamok szakították meg. Egymásután vezették be az embereket. Egy mérnök jelentést adott át neki, amely egy bányaüzem óriási jövedelmezőségét bizonyította. Egy diplomata kölcsönről beszélt neki, amelyet egy szomszédos hatalom akart nyitni Párizsban. Egymást érték emberei, akik húsz jelentékeny ügyről adtak számot. Végül képviselőtársai nagy számát fogadta; valamennyien túlzott dicsérettel halmozták el előző napi beszédét. Nantas, karosszéke mélyébe húzódva, egyetlen mosoly nélkül fogadta ezt a tömjénezést. Tovább csengett az arany a szomszédos irodákban, gyárszerű zakatolás remegtette meg a falakat, mintha itt készítették volna azt a sok csengő aranyat. Nantasnak csak tollat kellett volna ragadnia, hogy olyan táviratokat menesszen, amelyek érkezése megörvendeztette vagy megdöbbentette volna Európa piacait; megakadályozhatta vagy siettethette a háborút azzal, hogy támogatja vagy ellenzi a kölcsönt, amelyről beszéltek neki; még Franciaország költségvetése is a kezében volt, csakhamar meg fogja tudni, a császárság mellett lesz-e, vagy ellene. Ez volt a diadal, mérteken túl kifejlődött egyénisége volt a középpont, amely körül egész világ forgott. De ő nem élvezte úgy a diadalt, ahogy gondolta. Fáradságot érzett, máshol járt az esze, a legcsekélyebb zajra összerezzent. Mihelyt láz, a kielégült becsvágy láza szökött arcába, azonnal elhalványodni érezte magát, mintha hátulról hirtelen hideg kéz érintette volna meg nyakát.

Két óra múlt el és Flavie nem jelentkezett. Nantas behívta Germaint és elküldte Danvilliers báróért, ha ugyan otthon van. Magára maradva fel alá járt dolgozószobájában, aznap senkit sem akart már fogadni. Izgalma lassanként fokozódott. Nyilvánvaló, hogy felesége találkán van. Újra érintkezhetett Fondettes-tel, aki hat hónap óta özvegy volt. Nantas megtiltotta magának a féltékenységet; tíz éven át szigorúan betartotta a kötött szerződést, csak - mint mondotta, - nem akart nevetséges lenni. Soha sem engedné meg feleségének, hogy veszélyeztesse helyzetét, azáltal, hogy gúny tárgyává teszi. És most ereje elhagyta, a férj érzése, aki nem akar egyebet a becsülésnél, annyira erőt vett rajta, hogy nem érzett még hasonlót, akkor sem, amikor szerencséje kezdetén a legkockázatosabb játszmákat játszotta.

Flavie belépett, még utcai ruhában volt, csak kalapját és kesztyűjét tette le. Nantas, akinek hangja remegett, azt mondta, hogy felment volna hozzá, ha értesítette volna, hogy hazajött. Flavie azonban le sem ült, hanem akár egy sietős üzleti látogató, egy mozdulattal felszólította, hogy beszéljen szaporán.

- Asszonyom, - kezdte el Nantas - szükségessé vált, hogy kimagyarázkodjunk... Hol járt ma reggel?

Férje remegő hangja, a durva kérdés rendkívül meglepte Flavie-t.

- Hát, - válaszolt hideg hangon - ahol kedvem tartotta.

- Éppen ez az, amit ezentúl nem tűrhetek, folytatta Nantas nagyon elhalványodva. - Jusson eszébe, amit mondtam, nem fogom elnézni, hogy ön oly módon használja fel szabadságát, amely megbecsteleníti nevemet.

Flavie végtelen megvetéssel mosolyodott el.

- Az ön nevét megbecsteleníteni, uram, de hiszen ez az ön dolga, erre már nincs szükség!

Ekkor Nantas őrült dühhel közeledett Flavie felé, mintha meg akarta volna verni és hebegve mondta:

- Szerencsétlen, Fondettes karjai közül jön... Szeretője van, tudom.

- Csalódik, - mondta Flavie, anélkül, hogy a fenyegetés elől hátrált volna, - sohasem láttam viszont Fondettes-et... De ha volna is szeretőm, ön nem vethetné a szememre. Mennyiben érinthetné ez? Megfeledkezik a megállapodásunkról.

Nantas egy darabig réveteg szemmel nézett reá, majd zokogásban tört ki és lábaihoz roskadva, kiáltásban adta ki soká elfojtott szenvedélyét:

- Ó Flavie, szeretem!

Az asszony, kiegyenesedve, félrehúzódott, mert Nantas megérintette ruhája szélét. De a szerencsétlen, térdén vonszolva magát, kinyújtott kezekkel követte.

- Szeretem, Flavie, őrülten szeretem... Nem tudom, hogy jött. Már évek óta. És lassankint teljesen hatalmába kerített. Ó, küzdöttem, magamhoz méltatlannak tartottam ezt a szenvedélyt, visszaemlékeztem első beszélgetésünkre... De ma túlságosan szenvedek, beszélnem kell önnel...

Soká folytatta. Mindannak összeomlása volt, amiben hitt. Ez az ember, aki az erőbe vetette hitét, aki azt vitatta, hogy az akarat az egyedüli emeltyű, amellyel fel lehet emelni a világot, megsemmisülve, lefegyverezve, oly gyengén, mint egy gyermek esett el egy nő előtt. És a gazdagságról való álmának megvalósulását, az elért magas polcot, mindent oda adott volna azért, hogy ez a nő homlokára nyomott csókkal fölemelje. Ő elrontotta diadalát. Nantas nem hallotta már az arany csengését irodáiban, nem gondolt többé az üdvözlésére idecsődült udvaroncokra, megfeledkezett róla, hogy a császár talán ebben a pillanatban híja meg a hatalomra. Mindez nem létezett. Mindene megvolt és csak Flaviet akarta. Ha Flavie visszautasítja, semmije sincs.

- Hallgasson ide, - folytatta, - amit tettem, önért tettem... Eleinte, igaz, ön nem számított, csak hiúságom kielégítésére dolgoztam. Majd ön lett minden gondolatom, minden törekvésem egyedüli célja. Azt mondtam magamban, hogy a lehető legmagasabbra kell emelkednem, hogy önt megérdemeljem. Reméltem, hogy aznap, midőn lábai elé rakhatom hatalmamat, sikerül meglágyítanom. Látja, hova jutottam. Nem nyertem el bocsánatát? Könyörgök, ne vessen meg többé!

Flavie még semmit sem szólt. Majd nyugodtan mondta:

- Álljon fel, uram, bejöhet valaki.

Nantas nem akart, tovább kérlelte. Talán várt volna, ha nem lett volna féltékeny Fondettesre. Megőrjítette ez a kín. Majd nagyon megalázkodott.

- Látom, hogy még mindig megvet. Nos, várjon, ne adja szerelmét senkinek. Oly nagy dolgokat ígérek önnek, hogy egyszer mégis csak meglágyítom. Meg kell bocsátania, ha heves voltam az előbb. Nincs helyén az eszem... Ó, hadd reméljem, hogy valamikor meg fog szeretni!

- Soha! - jelentette ki Flavie eréllyel.

És minthogy Nantas még most is összezúzva hevert a földön, ő távozni akart. De a férfi elvesztette a fejét, hirtelen dühében felállt és csuklóinál megragadta. Egy nő szállna vele szembe, holott a világ lábainál hever! Mindent megtehetett, felforgathatta az államokat, kénye szerint vezethette Franciaországot és ne nyerhetné el felesége szerelmét! Neki, aki oly erős, oly hatalmas volt, neki, akinek legkisebb kívánsága is parancs volt, csak egy vágya volt már és ez a vágy sohasem nyert kielégülést, mert egy teremtés, aki oly gyenge mint egy gyermek, nem akarja! Flavie karjait szorongatta, rekedt hangon ismételte:

- Akarom... akarom...

- És én nem akarom - mondta Flavie, fehéren, de törhetetlen akarattal.

Még tartott a küzdelem, midőn Danvillers báró benyitott az ajtón. Láttára Nantas eleresztette Flaviet és felkiáltott:

- Uram, íme a leánya, aki szeretőjétől tér vissza... Mondja meg neki, hogy az asszonynak tisztelnie kell férje nevét, még akkor is, ha nem szereti és ha saját becsületének gondolata már nem tartja vissza.

A báró, aki nagyon megvénült, e heves jelenet láttára a küszöbön állva maradt. Fájdalmas meglepetés volt ez reá nézve. Azt hitte, hogy a házaspár egyetértésben él, helyeselte érintkezésük szertartásosságát, mert azt gondolta, hogy ez csak a külszín kedvéért van így. Veje és ő két különböző nemzedékből való volt, de ha a bárót bántotta is a pénzember nem éppen kényes tevékenysége, ha el is ítélt némely vállalkozásokat, amelyeket kockázatosaknak tartott, el kellett ismernie akaratának erejét és éles eszét. Most pedig hirtelen belecsöppent ebbe a drámába, amelyet nem sejtett.

Midőn Nantas azzal vádolta meg Flaviet, hogy szeretője van, a báró, aki éppoly szigorúsággal bánt férjezett leányával, mintha még tízéves volna, ünnepélyesen közeledett.

- Esküszöm, hogy szeretőjétől jön - ismételte Nantas, és látja, még szembeszáll velem.

Flavie megvetően fordította el fejét. Megigazította kézelőit, amelyeket férje hevességében összegyűrt. Arca halvány maradt. Most apja szólt hozzá:

- Leányom, miért nem védekezik? Talán igazat mond férje? Ezt az utolsó bánatot tartogatta volna öregségem számára?... A sérelem engem is érint, mert a családban egyetlen tag bűne elég ahhoz, hogy valamennyit bemocskolja.

Flavie nem nyomhatta el türelmetlenségét. Ugyan jókor vádolja apja! Még egy darabig tűrte vallatását, mert meg akarta kímélni a magyarázattól. Mikor azonban a báró, leánya kihívó némaságának láttára haragra gerjedt, Flavie végre így szólt:

- Ej apám, hadd játssza ez az ember szerepét... Maga nem ismeri őt. Maga iránt való tiszteletből ne kényszerítsen arra, hogy beszéljek.

- Ő a férje - válaszolt az aggastyán. - Gyermekének apja.

Flavie hirtelen kiegyenesedett.

- Nem, nem, nem ő a gyermekem apja... Végül is mindent elmondok. Ez az ember még csak nem is csábító, mert az legalább mentségül szolgálna neki, ha szeretett volna. Ez az ember egyszerűen eladta magát és beleegyezett abba, hogy másnak bűnét leplezze.

A báró Nantas felé fordult, aki halálra válva hátrált.

- Hallja, apám! - folytatta Flavie még nagyobb nyomatékkal, - pénzért eladta magát... Sohasem szerettem, soha még ujja hegyével sem érintett meg... Nagy bánattól akartam magát megkímélni, megvásároltam, hogy hazudjak magának... Nézzen reá, nézze, igazat mondok-e.

Nantas kezeibe temette arcát.

- Ma pedig, - folytatta a fiatal asszony - azt akarja, hogy szeressem... Térdre borult és sírt. Kétségkívül ez is komédia. Bocsásson meg, apám, hogy megcsaltam, de hát igazán ezé az emberé vagyok-e?... Most, hogy mindent tud, vigyen magával. Előbb erőszakoskodott velem, egy percig sem maradok itt tovább.

A báró kiegyenesedett görnyedtségéből és szó nélkül karját nyújtotta leányának. Mindketten végigmentek a szobán, anélkül, hogy Nantas egy mozdulattal is visszatartani igyekezett volna őket. Majd az ajtónál az aggastyán csak annyit mondott:

- Isten vele, uram.

Az ajtó becsukódott. Nantas összezúzva magára maradt és őrjöngve nézte az ürességet maga körül. Midőn Germain belépett és levelet tett le az íróasztalra, Nantas gépiesen fölbontotta és átfutotta. Ez a levél, amely egészen a császár kezeírása volt, rendkívül lekötelező kifejezésekkel hítta meg a pénzügyminisztérium élére. Alig értette meg. Minden becsvágyának megvalósulása már nem hatott reá. A szomszédos pénztárakban még fokozódott az arany csengése; ez volt az az óra, amidőn a Nantas-cég zakatolt, egész világot megmozgatott. És e roppant tevékenység közepette, amely az ő műve volt, hatalma tetőpontján, ő bután a császár írására szegezett szemmel úgy sopánkodott mint egy gyerek és megtagadta egész életét:

- Nem vagyok boldog... Nem vagyok boldog...

Sírt, feje az íróasztalra hanyatlott és forró könnyei elmosták a levelet, amely miniszterré nevezte ki.


NEGYEDIK FEJEZET

Másfél év óta, mióta pénzügyminiszter volt, úgy látszott, mintha Nantas emberfölötti munkával akarná elbódítani magát. A dolgozószobájában lejátszódott heves jelenetet követő napon megbeszélést folytatott Danvilliers báróval és apjának tanácsára Flavie beleegyezett abba, hogy visszatérjen otthonába. De a komédián kívül, amelyet a világ előtt játszaniok kellett, a házastársak nem szóltak többé egymáshoz. Nantas elhatározta, hogy nem hagyja el palotáját. Este magával hozta titkárait és otthon folytatta a munkát.

Életének ebben a korszakában vitte a legnagyobb dolgokat véghez. Belső hang ihlette, termékenyítette meg. Amerre ment, a rokonszenv és bámulat moraja hallatszott. Ő azonban érzéketlen maradt a dicséretek iránt. Mintha csak a jutalom reménye nélkül dolgozott volna, azzal a gondolattal, hogy csakis a lehetetlen megkísértése céljából halmozza egymásra az alkotásokat. Valahányszor magasabbra emelkedett, Flavie arcát fürkészte. Nem hatja ez meg végre? Nem bocsátja-e meg neki egykori becstelenségét és nem látja-e már csak eszének diadalát? De még mindig nem vett észre semmi érzést a nő néma arcán és visszatérve munkájához így szólt magában: "Rajta, az ő számára még nem jutottam fel elég magasra, még tovább, még mindig emelkedni kell." Ki akarta erőszakolni a boldogságot, ahogy kierőszakolta a gazdagságot. Erejébe vetett teljes hite visszatért, nem ismerte el a világnak más rugóját, mert az élet akarata hozta létre az emberiséget. Ha olykor csüggedés szállta meg, bezárkózott, hogy senki se sejthesse e gyengeségét. Küzdelmeire csak fekete karikás, mélyen fekvő szemei vallottak, amelyekben olthatatlan tűz lobogott.

Most a féltékenység emésztette. Kínszenvedés volt, hogy nem tudta Flavie-val megszerettetni magát, de düh szállta meg, ha arra gondolt, hogy másnak adhatja magát. Csak hogy szabadságát fitogtassa, képes volt Fondettes-tel hírbe hozni magát. Nantas tehát úgy tett, mintha nem is foglalkozna vele, holott Flavie legrövidebb távolléte is pokoli kínokat okozott neki. Ha nem félt volna attól, hogy nevetségessé válik, maga ment volna utána az utcán. Ekkor jutott arra a gondolatra, hogy mellette tart valakit, akinek szolgálatait megvásárolja.

Chuin kisasszonyt megtartották a házban. A báró hozzá volt szokva. Egyébként túl sokat tudott, semhogy meg lehetett volna szabadulni tőle. Egy ideig az volt a vén leány terve, hogy visszavonul azzal a húszezer frankkal, amelyet az esküvőt követő napon Nantas lefizetett neki. De kétségkívül azt mondta magában, hogy a ház alkalmas lett arra, hogy a zavarosban halászhasson. Újabb alkalomra várt tehát, mert úgy számított, hogy még vagy húszezer frankra van szüksége, ha meg akarja vásárolni szülőföldjén, Roinville-ben a jegyző házát, amely fiatal korában bámulatának tárgya volt.

Nantasnak nem kellett magát feszélyeznie a vén leány előtt, akinek álszenteskedése már nem csalhatta meg. Mégis, mikor egy reggel dolgozószobájába hivatta és kertelés nélkül azt kívánta tőle, hogy felesége legapróbb cselekedeteiről is tájékoztassa, Chuin kisasszony látszólag felháborodott és azt kérdezte, kinek nézi őt.

- Ugyan, kisasszony, - mondta Nantas türelmetlenül - nagyon sietek, várnak. Kérem, végezzünk.

Chuin kisasszony azonban semmiről sem akart hallani, ha nem tartják be a kellő formákat. Az volt az elve, hogy magukban csúnya dolgok nincsenek, csak azokká válnak, vagy megszűnnek csúnyák lenni, aszerint, ahogy feltálalják őket.

- Nos, kisasszony, - folytatta Nantas - jó cselekedetről van szó... Félek, hogy feleségem valami bánatát titkolja előttem. Néhány hét óta szomorúnak látom és magára gondoltam, hogy felvilágosítást nyerjek.

- Számíthat reám, - szólt a vén leány anyai áradozással. - Hű vagyok úrnőmhöz, mindent megtennék az ő és az ön becsületéért... Holnaptól kezdve őrködünk fölötte.

Nantas megígérte, hogy megjutalmazza szolgálataiért. Chuin kisasszony eleinte megharagudott. Majd ügyesen arra kényszerítette Nantast, hogy állapítson meg egy összeget: tízezer frankot ad neki, ha forma szerinti bizonyítékot szolgáltat neki felesége jó vagy rossz magaviseletéről. Lassankint odajutottak, hogy tisztázták a dolgokat.

Ettől fogva Nantas kevesebbet epekedett. Három hónap múlt el, nagy munkában volt, a költségvetést készítette elő. A császárral egyetértőleg jelentékeny módosításokat vitt bele a pénzügyi rendszerbe. Tudta, hogy hevesen támadják majd a képviselőházban és az adatok igen nagy számát kellett előkerítenie. Gyakran egész éjszakákon át virrasztott. Ez elkábította és türelmetlenné tette. Ha Chuin kisasszonyt látta, röviden megkérdezte: Tud-e valamit? sok látogatást tett a felesége? nem időzött e különösebben bizonyos házakban? Chuin kisasszony részletes naplót vezetett. Eddig azonban még csak jelentéktelen tényeket szedett össze. Nantas kezdett megnyugodni, míg a vén leány néha szemével hunyorgatott és azt hajtogatta, hogy talán nemsokára tud majd valami újságot.

Chuin kisasszony jól fontolóra vette a dolgot. Tízezer frankkal nem találta meg számadását, húszezerre volt szüksége, hogy megvásárolhassa a jegyző házát. Először arra gondolt, hogy eladja magát a feleségnek is, miután a férjnek már eladta magát. De ismerte az asszonyt, attól félt, hogy az első szóra elkergeti. Már régóta, mielőtt még ezzel a munkával megbízták, a saját számlájára kémkedett utána, mert azt mondta magában, hogy az urak bűnei teszik a szolgák szerencséjét, de a becsületnek abba a fajtájába ütközött, amely annál szilárdabb, mert büszkeségen alapul. Ballépése óta Flavie minden férfira neheztelt. Így hát Chuin kisasszony mit sem remélhetett, egy napon azonban Fondettes-tel találkozott, aki oly hévvel kérdezősködött Flavie után, hogy a vén leány azonnal észrevette az őrült vágyát, amellyel annak a percnek emlékétől hajtva kívánta, amikor karjai közt tartotta őt. És terve készen volt: egyszerre szolgálni a férjet és szeretőt, ez volt lángeszű kombinációja.

Minden kapóra jött. Fondettes, aki most már reménytelen visszautasításban részesült, egész vagyonát odaadta volna, hogy ismét övé legyen a nő, aki már az övé volt. Ő volt az első, aki Chuin kisasszonynál tapogatódzott. Felkereste, az érzelmest játszotta, esküdözött, hogy megöli magát, ha nem segít neki. Nyolc nap múlva, sok-sok érzelmesség és húzódozás után nyélbeütötték a dolgot: Fondettes tízezer frankot fizet és Chuin kisasszony valamelyik este elrejti őt Flavie szobájában.

Másnap reggel Chuin kisasszony felkereste Nantast.

- Mire jött rá? - kérdezte elsápadva a férj.

De a vén leány eleinte semmi határozottat sem mondott. Úrnőjének valószínűleg viszonya van. Sőt találkákat is ad.

- Tényeket akarok, tényeket - ismételte Nantas dühös türelmetlenségében.

Végre Chuin kisasszony megnevezte Fondettes-et.

- Ma este felesége szobájában lesz.

- Jól van, köszönöm - dadogta Nantas.

És egy mozdulattal elbocsátotta a nevelőnőt, félt, hogy elárulja előtte gyengeségét. Chuin kisasszonyt meglepte ez a hirtelen kitessékelés, de el is volt ragadtatva tőle, mert hosszú vallatásra készült elő, sőt már készenlétben tartotta válaszait is, nehogy belezavarodjék. Így hát köszönt és bánatos arccal távozott.

Nantas felállt. Mihelyt magára maradt, hosszan beszélt.

- Ma este... az ő szobájában...

És fejéhez emelte kezeit, mintha megroppant volna benne valami. Ez a találka, itt a családi otthonban, rémítő szemérmetlenségnek tűnt fel előtte. Nem tűrhetett ilyen sértést. Hatalmas öklei összeszorultak, gyilkosságra gondolt dühében. Pedig be kellett fejeznie egy munkát. Háromszor is leült íróasztala elé, majd újra felkelt és valami arra ösztönözte, hogy menjen fel azonnal feleségéhez és bánjon el vele. Végre leküzdötte magát, visszatért munkájához, de esküdözött, hogy este megfojtja őket. Ez volt a legnagyobb győzelem, amelyet valaha önmaga fölött aratott.

Délután Nantasnak a császár elé kellett terjesztenie a költségvetés végleges tervezetét. A császár néhány észrevételére a miniszter tökéletes biztonsággal adta meg a felvilágosításokat. De meg kellett ígérnie, hogy munkájának egy nagy részét módosítja. Másnap kellett benyújtani a javaslatot.

- Felség, éjjel elkészülök vele, - mondotta.

Hazatérés közben elgondolta: "Éjfélkor megölöm őket, aztán reggelig befejezhetem munkámat."

Este, ebéd közben Danvilliers báró éppen erről a költségvetési javaslatról beszélt, amely nagy port vert fel. Nem helyeselte mindenben veje pénzügyi eszméit, de nagyvonalúaknak, igen figyelemreméltóknak tartotta őket. Mialatt a bárónak válaszolt, Nantas több ízben úgy érezte, hogy felesége az ő szemére irányozza pillantásait. Mostanában gyakran nézett reá így. Gyengédség nem volt tekintetében, egyszerűen hallgatta őt és mintha arca mögött olvasni igyekezett volna. Talán attól fél, hogy elárulták, gondolta Nantas. Így hát összeszedte magát, igyekezett egészen elfogulatlan lenni, sokat beszélt, magasröptű gondolatokat fejezett ki és végül meggyőzte apósát, aki meghajolt nagy esze előtt. Flavie folyton ránézett és egy pillanatig alig észrevehető lágy kifejezés suhant át arcán.

Egész éjfélig Nantas dolgozószobájában írt. Lassankint belemelegedett és nem létezett számára egyéb, csak ez a mű, ez a pénzügyi rendszer, amelyet számtalan akadályon keresztül lassankint felépített. Midőn az óra éjfélt ütött, ösztönszerűen felemelte fejét. Mély csönd uralkodott a palotában. Hirtelen eszébe jutott minden, a házasságtörés lappangott e hallgatás és sötétség mélyén. De csak nagy nehezen hagyta el karosszékét: habozva tette le tollát és indult az ajtó felé, mintegy hogy engedelmeskedjék régi akaratának, amelyet nem talált meg többé. Majd forróság öntötte el arcát, láng gyúlt ki szemében. És felment felesége lakosztályába.

Ezen az estén Flavie korán elbocsátotta komornáját. Egyedül akart lenni. Éjfélig a kis szalonban maradt, amely hálószobája előtt volt. Kereveten fekve könyvet vett elő, de a könyv minduntalan kiesett kezeiből és ő révedező szemmel elgondolkodott. Arca lágy kifejezést öltött és pillanatonként sápadt mosoly suhant rajta végig.

Hirtelen felriadt. Kopogtattak.

- Ki az?

- Nyissa ki az ajtót, - válaszolt Nantes.

Oly nagy meglepetés volt ez Flaviera nézve, hogy gépiesen ajtót nyitott. Férje még soha sem jelent így meg nála. Dúlt arccal lépett be, útközben haragja újra lobot vetett. Chuin kisasszony, aki a lépcsőházban leste, fülébe súgta, hogy Fondettes már két óra óta ott van. Így hát nem is mutatott semmi kíméletet.

- Asszonyom - mondotta, - férfi rejtőzik szobájában.

Flavie nem válaszolt azonnal, oly távol esett tőle a gondolat. Végül megértette.

- Ön megbolondult, uram - suttogta.

De Nantas nem állt meg vitatkozni, hanem máris a szoba felé indult. Ekkor Flavie egy ugrással az ajtó elé állt és felkiáltott:

- Nem fog bemenni... Itthon vagyok és megtiltom, hogy bemenjen!

Büszkén kiegyenesedve őrizte az ajtót. Egy darabig mindketten mozdulatlanak maradtak és szó nélkül farkasszemet néztek egymással. Nantas, kinyújtott nyakkal, előretartott kezekkel, már-már az asszonyra vetette magát, hogy bemenjen.

- Álljon félre, - suttogta Nantas rekedt hangon. - Erősebb vagyok mint ön, azért is bemegyek.

- Nem, nem megy be, nem akarom.

A férj őrjöngve ismételte:

- Férfi van benn, férfi...

Az asszony arra sem méltatta, hogy meghazudtolja, csak vállat vont. Majd midőn Nantas még egy lépést tett előre, így szólt:

- Nos, tegyük fel, hogy férfi van odabenn, mit érdekelheti ez önt? Hát nem vagyok szabad?

Nantas úgy visszahőkölt a szótól, mintha arcul ütötték volna. Valóban, az asszony szabad volt. Hideg futott végig a hátán, tisztán érezte, hogy feleségéé a magasabb rendű szerep, míg ő csak beteg és logikátlan gyerek jelenetét játssza el. Nem tartotta be a szerződést, ostoba szenvedélye gyűlöletessé tette. Miért is nem folytatta munkáját a dolgozószobában? Halálosan elsápadt, kimondhatatlan szenvedés érzése borult arcára. Midőn Flavie észrevette férje felindulását, félreállt az ajtóból és szeme lágy kifejezést öltött.

- Nézze meg, - mondta.

És maga belépett a szobába, lámpával kezében, míg Nantas a küszöbön maradt. Egy kézmozdulattal jelezte, hogy felesleges, hogy nem akar látni. Flavie azonban most már nem tágított. Midőn az ágyhoz ért, felemelte a függönyöket, amelyek mögül előjött az ott rejtőző Fondettes. Flavie úgy megdöbbent, hogy rémült sikoltásban tört ki.

- Igaz, - hebegte magánkívül - igaz, ez az ember itt volt... Nem tudtam róla, ó, életemre esküszöm!

Majd akaratának megfeszítésével lecsillapodott, sőt szemlátomást megbánta azt, hogy az előbb mentegetőzni próbált.

- Igaza volt, uram és bocsánatot kérek, - szólt Nantashoz és igyekezett visszanyerni hideg hangját.

Ezalatt Fondettes nevetségesnek érezte magát. Ostoba arcot vágott, sokat adott volna érte, hogy a férj megharagudjék. De Nantas hallgatott. Csak nagyon elsápadt. Miután Fondettes-ra, majd Flavie-ra nézett, meghajtotta magát az asszony előtt és csak ennyit mondott:

- Asszonyom, bocsásson meg, ön szabad.

Hátat fordított és kiment. Megszakadt benne valami, csak izmainak és csontjainak gépezete működött még. Midőn újra dolgozószobájában volt, egyenesen odament egy fiókhoz, ahol revolverét tartotta. Megvizsgálta a fegyvert, majd, mintegy hogy forma szerint is lekösse magát saját magával szemben, egész hangosan így szólt:

- Elég volt, csakhamar megölöm magam.

Felcsavarta a homályosan égő lámpát, leült íróasztalához és nyugodtan folytatta munkáját. A nagy csend közepette habozás nélkül fejezte be a megkezdett mondatot. A papírlapok szabályos egymásutánban teltek meg. Két óra múlva, midőn Flavie, aki kikergette Fondettes-et, mezítláb lejött hallgatózni a dolgozószoba ajtajához, csak a toll sercegését hallotta. Ekkor lehajolt és benézett a kulcslyukon, Nantas ugyanazzal a nyugalommal írt még mindig, arca a munka békéjét és megelégedését fejezte ki, míg a lámpa egy sugara a mellette fekvő revolver csövére esett.


ÖTÖDIK FEJEZET

A palota kertjével tőszomszédos ház, amelyet Nantas apósától megvásárolt, most az ő tulajdonában volt. Csupa szeszélyből nem engedte meg, hogy bérbe adják a szűk manzard szobát, ahol Párizsba való érkezése után két hónapon át küszködött a nyomorúsággal. Mióta annyira meggazdagodott, több ízben szükségét érezte annak, hogy felmenjen és néhány órára oda bezárkózzék. Ott szenvedett, ott akart diadalmaskodni. Ha valami akadállyal találkozott, szívesen gondolkodott ott és jutott élete nagy elhatározásaihoz. Ismét azzá vált ott, aki azelőtt volt. Most midőn az öngyilkosság elkerülhetetlen volt, itt, ebben a manzard szobában akart meghalni.

Nantas csak reggel nyolc óra tájt fejezte be munkáját. Attól félt, hogy elnyomja a fáradtság és hideg vízben megmosdott. Majd egymásután több hivatalnokot hivatott és utasításokat adott nekik. Midőn titkára megérkezett, tanácskozott vele: a titkárnak rögtön el kellett vinnie a költségvetési javaslatot a Tuileriesbe és kellő magyarázatokkal kell szolgálnia, ha a császár újabb észrevételeket tenne. Nantas most már azt hitte, hogy mindennek eleget tett. Rendben hagy hátra mindent, nem megy el úgy, mint egy megtébolyodott vagyonbukott ember. Végre önmagáé volt, rendelkezhetett maga fölött, anélkül, hogy önzéssel vagy gyávasággal vádolhatták volna.

Kilencet ütött az óra. Itt volt az idő. Midőn azonban dolgozószobájából távozott és magával vitte revolverét, még egy utolsó keserűséget kellett lenyelnie. Chuin kisasszony jelentkezett, hogy felvegye az ígért tízezer frankot, Nantas kifizette és el kellett tűrnie a nő bizalmaskodását. Anyáskodott, szinte úgy bánt vele, mint egy növendékkel, aki sikert ért el. Ha még habozott volna, ez a szégyenletes cinkosság megerősítette volna az öngyilkosság szándékában. Gyorsan felment és sietségében az ajtóban felejtette a kulcsot.

Semmi sem változott meg. A papírkárpiton még ugyan azok a szakadások voltak, ott volt még az ágy, asztal és szék, amelyek az ócska szegénység szagát terjesztették. Nantas egy pillanatig beszítta ezt a levegőt, amely egykori küzdelmeire emlékeztette. Majd az ablakhoz közeledett és Párizsnak ugyanazt a látképét látta meg, a palota fáit, a Szajnát, a kőpartokat, a jobbpart egész sarkát, a házak tömkelegével, egészen a Pére-la-Chaise messzeségéig.

A revolver a rozoga asztalon keze ügyében feküdt. Nantas most már nem sietett, biztos volt benne, hogy nem jön fel senki és zavartalanul megölheti magát. Elgondolkodott és azt mondta magában, hogy most ugyanazon a ponton van mint egykor és az öngyilkosság szándéka ugyanarra a helyre hozta vissza. Egy este már meg akarta magát ölni ezen a helyen, de akkor oly szegény volt, hogy nem vásárolhatott magának pisztolyt, csak az utca kövezete állt rendelkezésére, de hiszen a halál éppúgy eléri ott. Ilyképpen az életben csak a halál az, ami nem csal, ami mindig biztosnak és késznek mutatkozik. Nantas csak a halált látta megbízhatónak, hiába nézett körül, minden eloszlott alatta, csak a halál maradt meg bizonyosnak. És megbánta, hogy tíz évvel tovább élt kelleténél. Az az élmény, amelyen keresztül ment, mialatt gazdagságra és hatalomra emelkedett, gyerekesnek tűnt fel előtte. Mire jó az akaratnak ez az érvényesítése, mire jó annyi erő kifejtése, holott az akarat és erő igazán nem minden? Elég volt egy szenvedély ahhoz, hogy megsemmisítse, ostobán beleszeretett Flavie-ba és az épület, amelyet emelt, recsegett, összeomlott mint egy kártyavár, amelyet egy egyénnek lehelete eldönt. Mily nyomorúságos ez, hasonló az iskolás gyerekhez, aki alatt almalopás közben letörik az ág és így azzal vész el, amivel vétkezett. Az élet butaság, a felsőbbrendű emberek éppoly köznapi módon fejezik be pályafutásukat, mint az ostobák.

Nantas felvette az asztalról revolverét és megtöltötte. E végső pillanatban egy utolsó fájó gondolat villant fel benne. Mily nagy dolgokat hozott volna létre, ha Flavie megértette volna! Azon a napon, amikor nyakába borult volna és azt mondta volna neki: "Szeretlek!" azon a napon megtalálta volna az emeltyűt, hogy felemelje a világot. És utolsó gondolata az erő megvetése volt, hiszen az erő, amelynek mindent meg kellett volna adnia, nem adhatta meg neki Flavie-t.

Felemelte a fegyvert. Gyönyörű reggel volt. A kitárt ablakon át behatolt a napfény és szinte megfiatalította a manzard szobát. A távolban Párizs elkezdte az óriási város napi munkáját. Nantas homlokához illesztette a pisztoly csövét.

De hirtelen felpattant az ajtó és Flavie lépett be. Egy mozdulattal félreütötte a fegyvert és a golyó a mennyezetbe fúródott. Egymásra néztek. Flavie úgy lihegett, hogy nem bírt beszélni. Végre most először tegezte Nantast és megtalálta a szót, amelyre az várt, az egyedüli szót, amely rávehette, hogy tovább éljen:

- Szeretlek! - kiáltott a férfi nyakába borulva, zokogva, büszkeségéből, egész meghódított lényéből előtörő vallomással, - szeretlek, mert erős vagy!


(Vége)
 
 
0 komment , kategória:  Émile Zola Válogatott elbeszél  
Nincs Cím
  2013-02-13 16:59:01, szerda
 
  EGY SZERELMI ÉJSZAKÁÉRT



ELSŐ FEJEZET

P. városka dombon épült. A régi erődítmények lábánál szűk és igen mély medrű folyó folyik, a Chanteclair, amelyet kétségkívül tiszta vizének kristályos csergedezése miatt neveznek úgy. Ha a versailles-i út felől érkezik az ember, egyetlen ívű kőhíd vezet át a Chanteclairen és a híd alacsony és legömbölyített mellvédei padul szolgálnak a külváros valamennyi öregembere számára. Szemközt a Rue Beau-Soleil emelkedik, végén csendes térrel, a Place des Quatre-Femmes-mal, amely nagy kövekkel van kikövezve, de amelyet oly sűrű fű vert fel, hogy olyan zöld, mint egy rét. A házak alusznak. Félóránkint egy-egy arra menő csoszogó léptei ugattatnak meg egy kutyát az istállóajtó mögött és az elhagyatott zugba naponta kétszer még csak azok a tisztek visznek be némi mozgalmat, akik a Rue Beau-Soleilben lévő étkezdéjükbe mennek.

Julien Michon baloldalt, egy kertész házában lakott, egy első emeleti nagy szobában és minthogy a kertész a háznak a Rue Catherine-ra néző másik oldalát lakta, ahol kertje is volt, Julien nyugodtan éldegélt és már huszonöt éves korában olyan bogarai voltak, mint egy nyugalomba vonult kispolgárnak.

A fiatalember már igen korán elvesztette apját és anyját. Michonék szíjgyártók voltak Alluetsben. Maintes mellett. Szülei halála után egyik nagybátyja gondoskodott a fiú ellátásáról, utóbb azonban a nagybácsi is elköltözött és Julien öt év óta kis állást töltött be a p.-i postahivatalban. Ezerötszáz frank fizetése volt és nem remélte, hogy valaha is többet kereshet.

Egyébként még félre is tett fizetéséből és a magáénál bőségesebb és szerencsésebb helyzetről nem is álmodott.

A magas termetű, erős, csontos Juliennek akkora kezei voltak, hogy restellte őket. Rútnak érezte magát, szegletes fejével, amelyet mintha egy szobrász durva ujja vázlatos állapotban hagyott volna meg. Ez félénkké tette, kivált kisasszonyok jelenlétében. Midőn egy mosónő nevetve mondta neki, hogy nem is olyan csúnya, egészen megzavarodott. Házon kívül karjait lóbálva, hátát meggörbítve, fejét lehorgasztva nagy léptekkel igyekezett mielőbb visszatérni homályába. Félszegsége állandó elvadultsággal, a középszerűség és sötétség szükségérzetével járt. Mintha beletörődött volna, hogy így fog megvénülni, egyetlen pajtásság, minden szerelem nélkül, kolostorban élő barát hajlamaival.

És ez az élet nem nyomta széles vállát. Alapjában igen boldog volt nyugodt és átlátszó lelkével. Mindennapi életmódját, a maga megállapított szabályaival, derültség hatotta át. Reggel elment irodájába, békésen folytatta előző napi munkáját, majd egy cipócskát reggelizett és újra hozzálátott írásaihoz, végül ebédelt, lefeküdt, aludt. Reggel, ugyanaz a nap kezdődött újra és így ment ez heteken, hónapokon át. A napok e lassú pergése idővel valami andalító zenével járt, amely az igavonó és este friss szalmában kérődző ökrök álmába ringatta. Magába szítta az egyhangúság varázsát. Néha abban találta kedvét, hogy ebéd után lement a Rue Beau-Soleilen és leült a hídra, hogy megvárja a kilenc órát. Lábát a víz fölé lógatta és nézte, maga alatt a Chanteclair színtelen folyását, ezüst habjainak tiszta csobogásával. A két part hosszában fűzfák hajtották le sápadt fejüket és tükröztették képüket. Az eget a szürkület finom hamuja lepte be. És e nagy nyugalom közepette Julien elbűvölve olyasfélére gondolt, hogy a Chanteclair éppoly boldog lelhet, mint ő, mert mindig e méla csendben ugyanazon füvek fölött folyik tova. Midőn a csillagok az égen ragyogtak, ő friss levegővel telt tüdővel hazament lefeküdni.

Julien egyébként más örömöket is megengedett magának. A szünnapokon gyalog útnak indult, egészen egyedül, boldogan, hogy nagyon messze mehet és fáradtságtól megtörve térhet vissza. Azonfelül összebarátkozott egy munkással, egy néma vésnökkel, kivel egész délutánokon át karonfogva sétált a Mailen, anélkül, hogy még csak egy jelet is váltottak volna egymással. Másnap az Utazók kávéházában mozdulatlanságba és gondolkodásba merülve, végeérhetetlen dáma-játszmába bocsátkozott a némával. Egy kutyáját kocsi gázolta el és ő oly kegyelettel őrizte emlékét, hogy nem akart többet állatot tartani. A postán ugratták egy rongyokba burkolt tízéves kisleány miatt, aki mezítláb gyufát árult és akinek Julien kemény soukat ajándékozott, anélkül, hogy elvette volna portékáját; de megharagudott és titokban adott pénzt a leánykának. Sohasem látták este szoknya társaságában az erődítményeknél. A p.-i munkásnők, huncut leányzó létükre is végül békén hagyták, látva, hogy elszégyelli magát előttük és bátorító nevetésüket gúnyolódásnak veszi. A városban némelyek hülyének mondták, míg mások azt állították, hogy nem lehet megbízni az ilyen legényekben, akik ily szelídek és magányosan élnek.

Julien Paradicsoma, az a hely, ahol igazán fellélegzett, a szobája volt. Csak itt érezte magát a világtól elvonultan. Ilyenkor kiegyenesedett, nevetett magában és ha meglátta magát a tükörben, elcsodálkozott fiatalságán. A szoba tágas volt, nagy pamlagot, kerek asztalt, két széket és egy karosszéket helyezett el benne. De még maradt benne hely, ahol járkálhatott; az ágy elveszett az óriási hálófülke mélyében; a két ablak között álló kis diófa fiókos szekrény játékszernek hatott. Julien járt-kelt a szobában, amelyben ily bőven volt helye, nem unta el magát. Hivatalán kívül sohasem írt, az olvasás pedig kifárasztotta. Az az öreg hölgy, akinek kifőzésében étkezett, minden áron ki akarta nevelni és regényeket kölcsönzött neki, de ő nem tudta elmondani, mi van a könyvekben, amikor visszahozta őket, oly értelmetlenek voltak az ő szemében ezek a komplikált történetek. Rajzolt is kissé, mindig ugyanazt a női fejet, oldalnézetben, szigorú arckifejezéssel, széles hajfonatokkal és gyöngyökkel átfont konttyal. Egyetlen szenvedélye a zene volt. Egész estéken át fuvolázott és ez volt egyszersmind minden szórakozása is.

Julien magától tanult meg fuvolázni. A piactér egyik zsibárusánál levő sárga fából készült régi fuvola hosszú ideig hő vágyainak tárgya volt. Meg volt hozzá a pénze, de nem merte megvenni, mert félt, hogy nevetségessé teszi magát. Végre egy este annyira felbátorodott, hogy futva vitte el a fuvolát, felöltője alá rejtve, magához szorítva. Majd zárt ajtók és ablakok mögött, nehogy meghallják, két éven át végigböngészett egy régi módszert, amelyet egy kis könyvárusnál talált. Csak hat hónap óta mert nyitott ablaknál játszani. Kizárólag lassú és egyszerű régi darabokat tudott, múlt századbeli románcokat, amelyek végtelenül meghatók voltak, midőn az érzéstől eltelt tanuló ügyetlenségével dadogta ki őket. Az enyhe estéken, mikor a szomszédság aludt és e halk dal kihallatszott a gyertyával megvilágított nagy szobából, a szerelem zengő hangjának lehetett volna mondani, amely a magánynak és éjnek súgta meg azt, amit fényes nappal soha sem mondott volna meg.

Julien, aki kívülről tudta a darabokat, csupa takarékosságból gyakran el is fújta a gyertyát. Ekkor az ablaknál ülve, az ég felé fordulva, sötétben játszott. A járókelők felütötték a fejüket, keresték honnan jön ez a halk, csinos zene, amely távoli fülemüle dalhoz hasonlított. A sárga fából készült régi fuvola meg volt kissé repedve és ez elfátyolozta hangját, amely úgy hangzott, akár egy hajdani marquisnő imádandó hangja, amely még igen tisztán dalolta el ifjúkora menüettjeit. A hangok egyenkint röpködtek el halk szárnycsattogással. Mintha csak magából az éjszakából jött volna a zene, annyira elvegyült a sötétség halk fuvallatával.

Julien ugyan félt, hogy a szomszédság majd panaszkodik. De a vidéken mélyen alusznak az emberek. Egyébként a Places des Quatre-Femmes-on csak egy közjegyző, Savournin mester és egy nyugdíjazott csendőrtiszt, Pidoux kapitány lakott, akik mindketten kényelmes szomszédok voltak és kilenckor már ágyban feküdtek és aludtak. Julien jobban félt egy előkelő ház, a Marsanne-palota lakóitól, amely a tér másik oldalán, éppen az ő ablakaival szemközt emelkedett kolostori szigorúságú szürke és szomorú homlokzatával. Öt lépcsőfokból álló feljáró, amelyet belepett a fű, vezetett a kerek kapuhoz, amelyet óriási szegfejek védtek. Az egyetlen emelet tíz ablakának táblái mindig ugyanazokban az órákban nyíltak ki és csukódtak be, anélkül, hogy a mindig összehúzott függönyökön át valamit is látni lehetett volna a szobákból. Balra a kert nagy gesztenyefáinak zöld lombozata az erődítményekig húzódott. És ez az impozáns palota, parkjával, komor falaival, a királyi unalom kifejezésével meggyőzte Julient arról, hogy ha Marsanne-ék nem szeretik a fuvolát, csak egy szót kell szólniok, hogy elhallgattassák.

A fiatalember egyébként vallásos tiszteletet érzett, midőn kikönyökölt az ablakon, oly hatalmasnak látszott az ő szemében a kert és az épület. Az egész környéken híres volt a palota és azt beszélték, hogy idegenek még távolról is eljönnek, hogy megnézzék. Legendák keringtek Marsanne-ék gazdagságáról is. Julien soká leste a régi házat, hogy behatolhasson e mindenható gazdagság titkaiba. De azon órák alatt, amikor ott feledkezett, sohasem látott a szürke homlokzatnál és a gesztenyefák sötét tömegénél egyebet. Sohasem ment fel egy lélek sem a feljáró meglazult lépcsőfokain, sohasem nyílt ki a mohától zöld kapu. Marsanne-ék nem használták ezt a kaput, a Rue Sainte-Anne-ban lévő rácsos ajtón jártak be, azonkívül egy sikátor végében, az erődítmények mellett a kertbe egy ajtócska vezetett, amelyet Julien nem vehetett észre. Számára a palota halott maradt, akár a tündérmesék: palotái, amelyeket láthatatlan lakók népesítenek be. Julien minden reggel és este csak az inas karjait láthatta; amint az ablaktáblákat kinyitotta vagy becsukta aztán a házra ismét a mozdulatlanság mélabúja borult, hasonlóan a temető magányában elhagyott sírhoz. A gesztenyefák oly sűrűk voltak, hogy ágaikkal elrejtették a kert utjait. És ez a légmentesen elzárkózott gőgős és néma élet fokozta a fiatalember elfogódottságát. Igazán ez a komor csend, amelyben a templomok boltozatairól áradó vallásos hangulatot találta meg, volna a gazdagság?

Lefekvés előtt hányszor fújta el gyertyáját és órahosszat is az ablaknál maradt, hogy így meglepje a Marsanne-palota titkait! Éjjel a palota sötét folttal takarta el az eget, a gesztenyefák tintafeketék voltak. Belül gondosan összehúzhatták a függönyöket, mert semmi fény sem sugárzott ki az ablaktáblák réseiből. Magának a háznak nem volt meg a lakott házaknak az a lélegzése, amelyből ki lehetett érezni az alvók lélegzetvételét. Megsemmisült a sötétben. Julien ekkor merészkedett elővenni fuvoláját. Büntetlenül játszhatott, az üres palota visszaverte a gyöngyöző hangok visszhangját; némely lassúbb fordulatok elvesztek a kert homályában, ahol még szárnycsattogás sem hallatszott. Mintha a sárga fából készült régi fuvola az alvó Csipkerózsika várkastélya előtt játszotta volna ódon darabjait.

Egy vasárnap a templomtéren a posta egyik alkalmazottja hirtelen egy magas aggastyánt és egy öreg hölgyet mutatott Juliennek és megnevezte őket. Marsanne marquis és marquisné volt. Oly ritkán hagyták el a házat, hogy Julien még sohasem látta őket. Roppant hatást gyakoroltak reá, oly soványaknak és ünnepélyeseknek találta őket kimért lépteikkel, amint csak könnyű fejbiccentéssel viszonozták azok köszöntését, akik a földig emelték előttük kalapjukat. Ekkor kollégája azt is közölte vele, hogy leányuk, Thérèse de Marsanne kisasszony még a zárdában van és hogy Colombel, Savournin mester írnoka, a leány tejtestvére. Csakugyan, midőn a két öreg betért a Rue Sainte-Anne-ba, az arra menő kis Colombel odament hozzájuk és a marquis kezet nyújtott neki, pedig ez oly megtiszteltetés volt, amelyben senkit sem részesített. Juliennek fájt ez a kézszorítás, mert ez a Colombel, eleven szemű gonosz szájú húszéves fiú, soká ellensége volt. Ugratta félénksége miatt, ráuszította a Rue Beau-Soleil mosónőit, olyannyira, hogy egy szép napon az erődítményeknél ökölviadal volt közöttük és a közjegyző írnoka kékre vert szemekkel távozott onnan. Aznap este, midőn Julien ezeket a részleteket megtudta, még halkabban fuvolázott.

Egyébként az a nyugtalanság, amelyet a Marsanne-palota okozott neki, nem zavarta meg óramű szabályosságú szokásait. Hivatalába ment, villásreggelizett, ebédelt, sétált egyet a Chanteclair partján. Végül maga a palota is, nagy csendjével, része lett békés életének. Így múlt el két év. Julien annyira hozzászokott a fűvel benőtt lépcsőkhöz, a szürke homlokzathoz, a sötét ablaktáblákhoz, hogy mindez véglegesnek, a környék álmához szükségesnek tűnt fel előtte.

Julien öt év óta lakott a Place des Quatre-Femmes-on, midőn egy júliusi estén egy esemény teljesen felforgatta életét. A csillagos éjszaka igen meleg volt. Gyertya nélkül fuvolázott, de szórakozottan, lassítva az ütemet, úgyhogy egyes hangoknál elbóbiskolt, hirtelen azonban szemközt kinyílt a Marsanne-palota egyik ablaka és a sötét homlokzatban élénken kivilágítva tárva maradt. Leányka könyökölt ki rajta, ott maradt, finom körvonalaival és felütötte fejét, mintha hallgatózna. Julien reszketve abbahagyta a játékot. Nem különböztethette meg a leányka arcát, csak már kibomlott hajának nyakára hulló áradatát látta. És a csend közepette halk beszéd ütötte meg Julien fülét.

- Nem hallottad, Françoise? Mintha zene lett volna.

- Valami fülemile, kisasszony, - válaszolt egy vastag hang belülről. - Csukja be az ablakot, óvakodjék az éjjeli bogaraktól.

Midőn a homlokzat újra elsötétedett, Julien nem bírt felkelni karosszékéről, szeme még tele volt attól a fénylő nyílástól, amely ezt a mindeddig holt homlokzatot megszakította. Majd egy óra múlva egész halkan újra fuvolázni kezdett. Mosolyra indította az a gondolat, hogy a leányka kétségkívül a gesztenyefákon daloló fülemilét vél hallani.


MÁSODIK FEJEZET

Másnap a postán az volt a nagy újság, hogy Thérèse de Marsanne kisasszony kijött a zárdából. Julien nem beszélte el, hogy kibontott hajjal, meztelen nyakkal látta őt. Nagyon nyugtalan volt, valami meghatározhatatlan érzés töltötte el a leánnyal szemben, aki meg fogja zavarni szokásait. Bizony mindig attól kell majd félnie, hogy annak az ablaknak táblái hirtelen kinyílnak, ez pedig borzasztóan feszélyezné. Már nem érzi magát többé otthon, jobban szerette volna, ha férfi van ott, mint nő, mert a nők gúnyolódóbbak. Hogy is merjen ezentúl fuvolázni? nagyon is rosszul játszik egy kisasszony számára, aki kétségkívül konyít a zenéhez. Este tehát, hosszú töprengés után, azt hitte, hogy gyűlöli Thérèse-t.

Julien lopva tért haza szobájába. Nem gyújtott gyertyát. Ilyképpen ő nem láthatja meg. Azonnal le akart feküdni, hogy rossz kedvét jelezze. De nem bírt ellenállni annak a kényszernek, hogy megtudja, mi történik odaát. Az ablak nem nyílt ki. Csak tíz óra tájt mutatkozott halvány fény az ablaktáblák résein át, de csakhamar ez a fény is kialudt és Julien a sötét ablakot nézhette. Ettől fogva önkénytelenül minden este újból kezdte ezt a kémkedést. Leste a palotát; mint az első időkben, most is igyekezett megfigyelni azt a halk lélegzést, amely megelevenítette annak néma vén köveit. Látszólag semmi sem változott meg, gyakorlott szemre és fülre volt szükség, hogy észrevegye az új életet. Néha az ablakok mögött elsuhanó fény volt ez, a függönyöknek egy-egy félrehúzott csücske, úgyhogy láthatóvá vált az óriási szoba. Máskor könnyű léptek hallatszottak a kertben, a távolban zongora kísért éneket, vagy pedig a hangok még határozatlanabbak maradtak, éppen csak valami rezgés jeleztek a régi lakban fiatal vér lüktetését. Julien azzal magyarázta önmaga előtt kíváncsiságát, hogy nagyon unja ezt az egész lármát. Mennyire sajnálta azt az időt, amidőn az üres palota visszaverte fuvolája tompított visszhangját!

Ámbár nem vallotta be önmagának, leghőbb vágyainak egyike az volt, hogy viszontlássa Thérèse-t. Rózsás arccal, gúnyos kifejezéssel, csillogó szemekkel képzelte el. Minthogy azonban nappal nem merészkedett ablakához, csak este, szürke árnyék gyanánt látta. Egy reggel, midőn betette az egyik ablaktáblát, hogy a naptól védje magát, megpillantotta Thérèse-t, amint szobája közepén állt. Julien mozdulatlanul állva maradt. A leány gondolkodni látszott, igen magas termetű, igen halvány volt, szép, szabályos arccal. És Julien majdnem félt tőle, annyira eltérő volt a vidám képtől, amelyet róla alkotott. Különösen feltűnt élénk piros és kissé nagy szája, valamint mély, fekete, fénytelen szeme, amely kegyetlen királynőre emlékeztetett. Lassan odament az ablakhoz, de mintha meg sem látta volna a fiatalembert, aki nyilván túlságosan távol volt tőle. A leány eltűnt és nyakának ritmikus mozdulata oly bájos és erős volt, hogy Julien, széles válla ellenére, gyermeknél gyengébbnek érezte magát mellette. Midőn megismerte a leányt, még jobban félt tőle.

Nyomorúságos élet kezdődött ekkor a fiatalember számára. Ez az oly komoly és oly nemes szép kisasszony, aki a közelében élt, kétségbe ejtette. Soha sem nézett reá, még csak létezéséről sem tudott, de ő azért nem kevésbé volt oda attól a gondolattól, hogy a leány megláthatja és nevetségesnek találhatja. Beteges félénksége elhitette vele, hogy ő minden cselekedetét kilesi, csak hogy gúnyolódhassék rajta. Összehúzta magát ha hazajött, moccanni sem mert szobájában. Végül egy hónap múlva, bántani kezdte a leány megvetése. Miért is nem néz sohasem reá? Odament az ablakhoz, üres pillantásával kinézett az elhagyatott kövezetre, majd visszavonult, anélkül, hogy sejtette volna a tér másik oldalán szorongó fiatalembert. És éppúgy, ahogy remegett attól a gondolattól, hogy a leány észreveheti, most azért sóvárgott, hogy magán érezze szemét. Ő foglalta le életének minden óráját.

Midőn Thérèse reggel felkelt, Julien, aki oly pontos volt, megfeledkezett hivataláról. Még mindig félt ettől a piros ajkú fehér arctól, de ez a félelem gyönyörűséggel töltötte el. A függöny mögé rejtőzve addig nézte, míg csak egész beteg nem lett a rettegéstől; lábai felmondták a szolgálatot, mintha nagy utat tett volna meg. Ábrándozott, hogy a leány hirtelen megpillantja, hogy reá mosolyog és ő nem fél többé.

Ekkor az a gondolata támadt, hogy fuvolája segítségével elcsábítja a leányt. A forró estéken újra játszani kezdett. Mindkét ablakát nyitva hagyta és a sötétben fújta legrégibb darabjait, pásztordalokat, melyek oly naivak voltak, mint a kislányok dalocskái. Elnyújtott és remegő hangok voltak ezek, amelyek egyszerű ütemekben következtek egymásután, hasonlóan a régi idők bő szoknyájában lépdelő szerelmes hölgyeihez. A holdtalan éjszakákat választotta; sötét volt a tér és nem lehetett tudni, honnan jön ez az éles hang, amely egy éjjeli madár lágy szárnyával súrolta az álomba merült házakat. És már az első estén abban az izgalomban volt része, hogy Thérèse-t lefekvés előtt egészen fehérben közeledni látta az ablakhoz, amelyen kikönyökölt, meglepődve, hogy újra felhangzik az a zene, amelyet megérkezése napján már hallott.

- Hallgasd csak, Françoise - mondta komoly hangján, a szoba belseje felé fordulva. - Ez nem madár.

- Ó - válaszolt egy idős nő, akinek Julien csak árnyékát látta, - bizonyára valami komédiás, aki igen messze, a külvárosban szórakozik.

- Igen, igen messze - ismételt a leány, rövid hallgatás után, az éjszakában hűtve meztelen karjait.

Ettől fogva Julien estéről-estére erősebben játszott. Ajkai alatt megdagadt a hang, láza átment a sárga fából készült régi fuvolába. Thérèse pedig esténként csodálkozva hallgatta ezt az élő zenét, amelynek hangjai tetőtől-tetőig szállva megvárták az éjt, hogy feléje közeledjenek. Érezte, hogy az ő ablakának szól az éjjeli zene, néha felágaskodott, mintha el akarna nézni a házak fölött. Majd egy este oly közelről hangzott fel a dal, hogy közvetlenül érintette és ő kitalálta, hogy itt van magán a téren, az álomba merült régi hajlékok egyikében. Julien teljes szenvedéllyel játszott, a fuvola kristálytisztán zengett. A sötétség oly merészséggel töltötte el, hogy azt remélte, hogy zenéjének erejével magához vonhatja a leányt. Csakugyan Thérèse, mintegy oda vonzva és meghódítva, kihajolt az ablakon.

- Jöjjön be - hangzott az idős hölgy szava. Az éjszaka zivataros, rosszakat fog álmodni.

Ez éjszaka Julien nem bírt aludni. Azt képzelte, hogy Thérèse kitalálta jelenlétét, talán meg is látta. És lázasan hánykolódott ágyán, azon töprengett, ne mutatkozzék-e másnap. Feltétlenül nevetséges volna, ha még tovább is elrejtőzne. Mégis amellett döntött, hogy nem mutatkozik és hat órakor az ablaknál éppen vissza akarta tenni tokjába a fuvolát, midőn Thérèse ablakának táblái hirtelen kinyíltak.

A leányka, aki sohasem kelt fel nyolc óra előtt, pongyolában jelent meg, hátul csomóba kötött hajjal kikönyökölt. Julien bambán állt ott, fejét felemelve, a leány arcába nézve, mialatt félszeg kezeivel hiába próbálta szétszedni a fuvolát. Thérèse is nézte őt, merev, fölényes szemmel. Mintha egy darabig nagy csontjait, rosszul mintázott roppant testét, a félénk óriás egész csúnyaságát tanulmányozta volna benne. És már nem volt az a lázas gyermek, akit Julien előző este látott; gőgös volt és igen fehér, fekete szemével és piros ajkaival. Miután megbírálta, azzal a nyugodt arccal, amellyel azt kérdezte volna magától, vajon egy kutya a kövezeten tetszik-e neki vagy sem, könnyed fintorral elítélte, majd hátat fordítva, sietség nélkül becsukta az ablakot.

Julien reszkető lábakkal karosszékébe roskadt. És szaggatott szavak törtek belőle elő.

- Ó Istenem! nem tetszem neki... Pedig szeretem és bele fogok halni!

Kezeibe temette fejét, zokogott. Minek is mutatkozott. Ha valaki olyan torz alak, bújjon el és ne ijesztgesse a leányokat. Dühös volt csúnyaságára, szidta magát. Bizony továbbra is a sötétben kellett volna fuvoláznia, mint egy éjjeli madárnak, amely dalával hódítja meg a szíveket és amelynek sohasem szabad a napfényben megjelennie, ha tetszeni akar. Így csak édes zene maradt volna az ő számára, titokzatos szerelem régi dala. Ismeretlenül imádta volna, mint egy mesebeli királyfit, aki messziről jött és szerelemtől halódik az ablaka alatt. De ő durván és bután megtörte a varázst. Most már a leány tudja, hogy ő olyan vaskos, mint egy igavonó állat és soha többé nem szereti majd zenéjét!

Csakugyan, hiába vette elő legbájosabb darabjait, hiába választotta a növények illatától áthatott langyos éjszakákat: Thérèse nem hallgatta, nem hallotta. Jött-ment szobájában, kikönyökölt az ablakon, mintha ő nem is lett volna odaát, hogy fuvolája alázatos hangjaival elmondja szerelmét. Sőt egy nap így kiáltott fel:

- Istenem! mennyire idegesít ez a hamis fuvolajáték!

Ekkor Julien kétségbeesetten egy fiókba dobta hangszerét és nem fuvolázott többet.

Tudnivaló, hogy a kis Colombel is gúnyt űzött Julienből. Mikor egyszer irodájába ment, látta, amint az ablakban fuvolázott és azóta, valahányszor keresztülment a téren, gonoszul nevetett. Julien tudta, hogy Marsanne-ék fogadják a közjegyző írnokát és ez összeszorította szívét, nem mintha féltékeny lett volna a vakarcsra, hanem mert vérét adta volna, hogy egy órahosszat az ő helyén lehessen. Françoise, a fiatalember anyja, évek óta a háznál volt és mint Thérèse egykori dajkája most őrködött fölötte. A nemes kisasszony és a parasztfiú együtt nőtt fel és természetesnek látszott, hogy még volt bennük valami egykori pajtásságukból. Julient mégis bántotta, hogy az utcán találkozott az örökké mosolygós Colombellel. Ellenszenve még fokozódott, midőn rájött, hogy a vakarcs nem is rút arcú, gömbölyű, de igen finom, csinos és ördögi macskafejével, zöld szemével és gödröcskés állán göndör szakállával. Ó ha még egyszer elébe kerülne az erődítményeknél, drágán megfizettetné vele azt a boldogságot, hogy meglátogathatja Thérèse-t.

Elmúlt egy év. Julien igen boldogtalan volt. Már csak Thérèse-nek élt. Szíve ott volt a jéghideg palotában, amellyel szemközt gyámoltalan szerelmében halódott. Mihelyt egy perccel rendelkezett, ott töltötte el, szemét a szürke falra szegezve, amelynek legkisebb mohos foltjait is ismerte. Hiába tartotta nyitva szemét, hiába fülelt hosszú hónapokon át, még most sem ismerte annak az ünnepélyes háznak belső életét, amely egész lényét rabul ejtette. Határozatlan hangok, tétova felvillanások tévútra vezették. Ünnepelnek-e, gyászolnak-e? nem tudta, a másik homlokzaton volt az élet. Bármiről ábrándozhatott, szomorúságai vagy örömei szerint: Thérèse és Colombel lármás játékairól, a leányka magános sétáiról a gesztenyefák alatt, bálokról, amelyekben a táncosok karján ringatta magát, hirtelen bánatról, amikor sírva ült a sötét szobákban. Vagy pedig talán csak a marquis és marquisné apró lépteit hallotta, amint úgy tipegtek, mint az egerek a régi padlókon. És tudatlanságában mindig csak Thérèse-nek azt az egy ablakát látta, amely áttörte a titokzatos falat. A leányka naponta mutatkozott, némábban a kőnél, anélkül, hogy megjelenése valaha is reményt kelthetett volna. Julien mindig megdöbbent tőle, oly ismeretlen és távoli maradt számára.

Julient azok az órák tették boldoggá, amikor nyitva maradt az ablak. Ilyenkor, a leány távollétében, megnézhette a szobát. Hat hónapba került, míg megtudta, hogy az ágy balra volt, hálófülkében, rózsaszínű selyem függönyökkel. Azután további hat hónap múlva jött reá, hogy az ággyal szemközt XV. Lajos stílusú fiókosszekrény állt, fölötte porcellánkeretes tükörrel. Szemközt a fehér márványkandallót látta. Ez a szoba volt a megálmodott Paradicsom.

Szerelme nem volt nagy küzdelmek híján. Hetekig bujkált, szégyenkezve rútsága miatt. Majd neki dühödött. Szükségét érezte, hogy megmutassa vaskos tagjait, hogy rákényszerítse lázban égő durva arcának látását. Ilyenkor hetekig az ablaknál maradt, pillantásaival zaklatta a leányt. Sőt két alkalommal izzó csókokat dobott feléje, a félénk emberek durvaságával, ha a vakmerőség megbolondítja őket.

Thérèse még csak meg sem haragudott. Ha Julien elbújt, látta, mint jár-kel a leány királynői tartásával, de ha megmutatkozott neki, akkor sem változott meg modora, sőt még gőgösebbé és hidegebbé vált. Sohasem lepte meg úgy, hogy pillanatra is elhagyta volna magát. Ha Julien pillantásával találkozott, nem sietett elfordítani fejét. Midőn a fiatalember a postán hallotta, hogy Marsanne kisasszony igen jámbor és jó, néha hevesen tiltakozott magában. Nem, nem! neki nincs vallása és szereti a vért, hiszen ajkai véresek és arcának halványsága onnan ered, hogy megveti a világot. Aztán sírva fakadt, amiért megsértette őt, bocsánatot kért tőle, mint szárnyainak tisztaságába burkolt szenttől.

Ez első év alatt a napok minden változás nélkül követték egymást. A nyár visszatérésével Juliennek különös benyomása volt: mintha Thérèse más légkörben járt-kelt volna. Még mindig ugyanazok az apró események követték egymást, az ablaktáblákat éppúgy nyitották ki reggel és csukták be este és a leány szabályosan, a megszokott órákban jelent meg, de valami új fuvallat áradt ki a szobából. Thérèse halványabb, magasabb volt. Julien egy lázas napon lázas ujjainak hegyével harmadszor is csókot mert feléje hányni. A leány merően nézett reá, nyugtalanító komolyságával és nem távozott az ablaktól. A fiatalember vonult vissza bíborvörös arccal.

A nyár vége felé egy új esemény mélyen megrendítette Julient, noha magában véve igen egyszerű volt. Thérèse ablaka alkonyatkor majdnem naponta hevesen becsapódott, úgyhogy az ablakkeret csak úgy recsegett belé. Ez a robaj mindig fájdalmasan megriasztotta Julient, akit gyötrő szorongás fogott el és a szíve fájt, anélkül, hogy tudta volna, miért. Ez erőszakos megrázkódás után a ház ismét visszasüllyedt a halálba és a fiatalember félt a csendtől. Soká nem bírta megkülönböztetni, kinek keze csukja be így az ablakot, egy este azonban meglátta Thérèse halvány kezeit; ő volt az, aki oly bősz lendülettel forgatta meg a reteszt. És midőn egy óra múlva sietség nélkül, lassú méltósággal újra kinyitotta az ablakot, fáradtnak látszott, lekönyökölt, majd szobája tisztaságában tett-vett, leányos semmiségekkel elfoglalva. Julien üres fejjel bámult, fülében még mindig csikorgott a retesz.

Egy őszi estén, szürke, lágy időben, rettenetesen csikorgott a retesz. Julien összerezzent és önkénytelen könnyek özönlöttek szemeiből a gyászos palota előtt, amely az alkonyatban árnyékba borult. Reggel esett, a félig kopasz gesztenyefák halotti illatot árasztottak.

Julien közben várta, hogy újra kinyíljék az ablak. Hirtelen ki is nyílt, éppoly hevesen, ahogy becsukódott. Thérèse megjelent. Egészen fehér volt, igen nagy szemekkel, haja nyakába omlott. Megállt az ablakban, tíz ujját piros szájára illesztette és csókot dobott Julien felé.

A fiú magánkívül szorította ökleit melléhez, mintha kérdezné, neki szólt-e ez a csók.

Ekkor Thérèse azt hitte, hogy Julien visszariad. Jobban kihajolt, újra piros szájára illesztette tíz ujját és még egy csókot küldött neki, majd egy harmadikat. Mintha így adta volna vissza a fiatalember három csókját. Julien elhűlt. Még világos volt és tisztán látta a leányt az ablak sötét háttere előtt.

Midőn Thérèse úgy vélte, hogy már meghódította Julient, egy pillantást vetett a kis térre és fojtott hangon így szólt:

- Jöjjön.

Julien lement, a palotához közeledett. Midőn felemelte fejét, kinyílt a feljáró ajtaja, az ajtó, amely talán már egy fél évszázad óta el volt reteszelve és amelynek szárnyait moha ragasztotta össze. Julien oly bódult volt, hogy már nem is csodálkozott. Mihelyt belépett, a kapu becsukódott és ő követte a jéghideg kezecskét, amely elvezette. Felment az emeletre, végig ment a folyosón, majd egy szobán és végre egy szobába ért, amelyre ráismert. A megálmodott Paradicsom volt ez, a rózsaszínű selyem függönyös szoba. Édes lassúsággal enyészett el benne a világosság. Julien kisértésbe jött, hogy letérdeljen. Thérèse azonban kiegyenesedve állt előtte, erősen, összeszorított kezekkel, oly elszántan, hogy győztes maradt a borzongás fölött, amely rázta.

- Szeret? - kérdezte halk hangon.

- Ó igen, ó igen! - dadogott Julien.

De Thérèse egy mozdulattal mintegy beléfojtotta a felesleges szavakat. Gőgös arccal, amely mintha természetesekké és szüziesekké tette volna a leányka szájából jövő szavakat, így szólt:

- Ha odaadnám magam, ugye mindent megtenne?

Julien nem bírt felelni, összetette kezeit. A leány egy csókjáért eladná magát.

- Nos, szolgálatot kívánok öntől.

Julien bambán állt ott, mire a leány hevesen kitört, mert érezte, hogy ereje fogytán van és attól félt, hogy bátorsága cserben hagyja. Felkiáltott:

- Lássuk csak, elsősorban meg kell esküdni... Én esküszöm, hogy tartom magam az alkuhoz... Esküdjék, esküdjék hát!

- Ó, esküszöm, mindenre, amit akar - mondta a feltétlen odaadás lendületével.

Megmámorosodott a szoba tiszta levegőjétől. A hálófülke függönyei össze voltak húzva és már magának a szűzi ágynak gondolata is, a rózsaszínű selyem tompított árnyékában, vallásos elragadtatással töltötte el. Ekkor Thérèse kíméletlen kezekkel széthúzta a függönyöket és megmutatta a hálófülkét, amelybe fakó fényt vetett az alkony. Az ágy rendetlen volt, a lepedő lelógott, egy párnát, amely a földre esett, mintha harapás hasított volna fel. És az összegyűrt csipkék közepette férfi teste hevert, mezítláb, keresztben fekve.

- Íme - magyarázta Thérèse elfúló hangon, - ez az ember a szeretőm volt...Meglöktem, elesett, nem tudok többet. Szóval meghalt... És el kell vinnie. Érti?... Ez az egész, ez az egész. Ez az!


HARMADIK FEJEZET

Thérèse de Marsanne egészen kis korában Colombelt választotta bűnbaknak. A fiú alig hat hónappal volt idősebb, mint ő és anyja Françoise mesterségesen táplálta, hogy a leánykát szoptathassa. Utóbb, miután a házban felcserepedett, a fiú valami középhelyet foglalt el az inas és a kislány játszópajtása közt.

Thérèse rettenetes gyermek volt. Nem mintha fiúsnak vagy lármásnak mutatkozott volna. Sőt ellenkezőleg, valami különös komolyság jellemezte, úgyhogy a látogatók, akik előtt gyönyörűen tudott hajbókolni, jólnevelt kisasszonynak tekintették. De sajátságos ötletei voltak: hirtelen tagolatlan kiabálásban, őrült toporzékolásban tört ki, ha egyedül volt, vagy pedig a kert valamelyik útján hanyatt feküdt, ott maradt kinyújtózva és makacsul vonakodott felkelni, ama fenyítékek ellenére, amelyekben néha mégis részesítették.

Sohasem lehetett tudni, mire gondol. Már nagy gyermekszemeiből is minden lángot kioltott és ama tiszta tükrök helyén, amelyekben oly élesen meg lehet látni a leánykák lelkét, két tintasötétségű homályos lyuk volt, amelyekből lehetetlen volt bármit is kiolvasni.

Hatéves korában kínozni kezdte Colombelt. A fiú kicsi és csenevész volt. A leány magával vitte a kert végébe, a gesztenyefák alá, a lomboktól elsötétített helyre és hátára ugrott, vitette magát. Egész órai nyargalászások voltak ezek egy nagy körönd körül, a leány megszorította a fiú nyakát, sarkát oldalába vágta, nem hagyta lélegzethez jutni. A fiú volt a ló, ő volt a hölgy. Midőn Colombel elbódulva már-már elesett, Thérèse vérig harapta fülét és oly dühödten beléje kapaszkodott, hogy körmöcskéi behatoltak a fiú húsába. És előlről kezdődött a vágtatás, a hatéves kegyetlen királynő a fák között száguldott a szélben lengő hajjal, a fiú hátán, aki állatul szolgált neki.

Azután a szülei jelenlétében, Thérèse csípte és megtiltotta, hogy kiabáljon, azzal az állandó fenyegetéssel, hogy kidobatja az utcára, ha szórakozásaikról beszélni merne. Ilyképpen volt egy külön titkos életük, olyan együttlétük, amely megváltozott a világ előtt. Ha egyedül voltak, Thérèse úgy bánt vele, mint valami játékszerrel, amelyet szeretett volna összetörni, hogy megtudja, mi van benne. Hiszen marquis kisasszony volt, lábainál látta az embereket. Ha már ideadták neki ezt az emberkét, hogy játsszék vele, hogyne rendelkezhetne vele tetszése szerint. És minthogy megunta, hogy mások szemétől távol uralkodjék Colombel fölött, azt az élénkebb gyönyörűséget engedte meg magának, hogy nagyszámú társaság jelenlétében rúgott belé vagy szúrta meg gombostűvel karját, miközben sötét szemeivel megdelejezte, hogy még csak meg se moccanjon.

Colombel tűrte ezt a mártíréletet, de olykor némán fellázadt ellene és reszketve a földre szegezte a szemét, nehogy engedjen a kisértésnek és megfojtsa fiatal zsarnokát. De neki is alattomos természete volt. Nem bánta, ha ütötték. Sőt ez valami fájdalmas gyönyört okozott neki, úgyhogy néha maga intézte úgy a dolgot, hogy megszúrják és dühös, de egyidejűleg jóleső borzongással várta a gombostű szúrását. Ilyenkor gondolatban bosszúja gyönyöreinek engedte át magát. Egyébként máris megbosszulta magát, szándékosan kövekre esett, magával rántva Thérèse-t és nem félt tőle, hogy összezúzza tagjait, csak a leány is megüsse magát. Ha nem kiáltott, amikor Thérèse mások jelenlétében megszúrta, ez azért történt, hogy senkise lépjen közbe. Ehhez csakis kettejüknek volt köze és azt remélte, hogy ebből a viszályból valamikor ő kerül elő mint győztes.

A marquis azonban nyugtalankodott leánya féktelen természete miatt. Állítólag egyik nagybátyjához hasonlított, aki rettenetes kalandos életet élt és akit egy külvárosi gyanús helyen gyilkoltak meg. A Marsanne család történetén egy tragikus ér húzódott végig: nagy időközökben valami sajátságos fogyatkozással születtek a család egyes tagjai a büszke méltóságú ivadékok közepette. Mintha valami téboly lett volna ez, az érzelmek megzavarodása, mérges tajték, amely egy időre látszólag megtisztította a családot. Óvatosságból tehát a marquis úgy vélte, hogy erélyes nevelésnek kell alávetnie Thérèse-t és zárdában helyezte el, abban a reményben, hogy annak szigorú rendje majd megpuhítja a leány természetét. Tizennyolc éves koráig maradt ott.

Midőn Thérèse a zárdából kijött, igen nagy és okos volt. Szülei boldogan látták mély jámborságát. A templomban kezeire hajtva fejét, mély áhítatba merült. Odahaza ártatlanságtól és békétől illatozott. Csak egy hibát lehetett a szemére vetni: torkos volt, reggeltől estig cukorkákat evett, félig lehunyt szemmel, piros ajkainak rengésével szopogatta őket. Senki sem ismert volna a néma és makacs gyermekre, aki lerongyolódva tért vissza a kertből, anélkül, hogy meg akarta volna mondani, micsoda játéknál szaggatta így össze magát. A marquis és marquisné, miután tizenöt évig elzárkóztak a nagy üres palotában, most úgy vélték, hogy újra kinyithatják szalonjukat. Néhány ebédet adtak a környék nemességének. Még bált is rendeztek. Az volt a szándékuk, hogy férjhez adják Thérèse-t. És a leány hidegsége ellenére is készséggel ráállt, öltözködött és táncolt, de olyan fehér arccal, hogy nyugtalanította azokat a fiatalembereket, akik bele találtak szeretni.

Thérèse sohasem beszélt többé a kis Colombelről. A marquis törődött vele és Savournin mesternél helyezte el, miután némi oktatásban részesítette. Egyszer aztán Françoise a palotába vitte fiát és a leányka eszébe juttatta egykori játszópajtását. Colombel mosolygott, nagyon takaros volt, egyáltalán nem jött zavarba. Thérèse nyugodtan nézett reá, azt mondta, hogy most már emlékszik, majd hátat fordított. Nyolc nap múlva azonban Colombel visszatért és csakhamar előlről kezdte régi szokásait. Az irodából jövet minden este ellátogatott a palotába, zeneműveket, könyveket, albumokat hozott. Nem sokat hederítettek reá, megbízásokkal halmozták el, akár egy inast vagy szegény rokont. A család függeléke volt. Így egyedül hagyták a leánykával is, anélkül, hogy rosszra gondoltak volna. Mint azelőtt, együtt bezárkóztak a nagy szobákba, óraszámra odakünn maradtak a kert lombjai alatt. Igaz, hogy most már nem játszották a régi játékokat. Thérèse lassan sétálgatott és ruhája suhogott a fűben. Mellette ment Colombel, úgy öltözve, mint a város gazdag fiatalemberei és hajlékony pálcájával, amely mindig vele volt, a földet ütögette.

Thérèse azonban újra királynő lett és Colombel szolga. Most már ugyan nem harapta meg, de olyan magatartással sétált mellette, amely lassankint lealacsonyította és az uralkodónő palástját hordozó udvari lakájjá változtatta át. Csapongó szeszélyeivel gyötörte a fiút, gyengéd szavakban áradozott, majd kegyetlenné vált, egyszerűen a maga mulatságára. Mikor a leány elfordította fejét, Colombel villogó pillantást vetett reá, amely olyan volt, mint a tőr és a romlott fiú egész alakja megnyúlt, megfeszült, mintha áruláson törné a fejét.

Egy nyári estén, a gesztenyefák súlyos árnyai alatt soká sétáltak már, midőn Thérèse rövid hallgatás után komolyan kérdezte:

- Hallja, Colombel, fáradt vagyok. Hátha most is úgy vinne, mint valamikor, hiszen emlékszik!

Colombel elnevette magát. Majd igen komolyan így felelt:

- Szívesen, Thérèse.

De a leány tovább ment és csak annyit mondott:

- Jól van, csak tudni akartam.

Folytatták sétájukat. Leszállt az est, a fák alatt sötétek voltak az árnyékok. A város egyik hölgyéről beszélgettek, aki akkor ment feleségül egy tiszthez. Midőn keskenyebb útra tértek, a fiatalember félre akart húzódni, hogy a leány menjen elől, de az előre lökte, arra kényszerítette, hogy elől menjen. Most mindketten hallgattak.

És Thérèse a kegyetlen kisleány egykori rugalmasságával hirtelen Colombel hátára ugrott.

Előre! - mondta régi szenvedélyétől megváltozott, elfojtott hangon.

Kikapta a pálcát a fiú kezéből, azzal ütötte. Vállába kapaszkodott, majdnem megfojtotta lábszárainak ideges szorításával és őrjöngve hajszolta a fák sötét árnyékában. Soká csapkodta a pálcával, sarkallta futásra, Colombel vágtatásának zaját elfojtotta a fű. Egy szót sem szólt, megfeszítette lábait, vállán ezzel a nagy leánnyal, akinek súlya lenyomta nyakát.

De mikor a leány odakiáltott neki: Elég! ő nem állt meg. Tovább vágtatott, mintha lendülete magával ragadta volna. Hátul összefont kezeivel oly erősen szorította magához a leány lábszárait, hogy az nem ugorhatott le. Most a ló bokrosodott meg és ragadta el a lovasnőt. Hirtelen, a botütések és karmolások ellenére, egy félszer felé tartott, amelyben a kertész szerszámait tartotta. Ott ledobta a földre és a szalmán fekve erőszakot követett el rajta. Végre eljött az ő ideje.

Thérèse még halványabb, szája még pirosabb, szeme még feketébb lett. Folytatta ájtatoskodását. Néhány nap múlva a jelenet megismétlődött: a leány Colombel hátára ugrott, meg akarta fékezni és most is a félszer szalmájára került. A világ szemében Thérèse szelíd volt a fiúhoz, olyan leereszkedő volt hozzá, mint egy idősebb nővér. Colombel nyugodtan mosolygott. Mint hat éves korukban, most is rossz természetű állatok voltak, amelyek titokban csupa mulatságból harapták egymást. Csakhogy ma, a vágy dúlt óráiban, a hímé volt a győzelem.

Rettenetes volt szeretkezésük. Thérèse szobájában fogadta Colombelt. Átadta neki az erődítmények sikátorára nyíló ajtócska kulcsát. Éjjel a fiú kénytelen volt keresztülmenni egy szobán, amelyben éppen anyja aludt. De a szerelmesek oly nyugodtak voltak merészségükben, hogy sohasem kapták rajta őket. Fényes nappal találkákat mertek adni egymásnak. Colombel ebéd előtt jött és Thérèse, aki már várta, becsukta az ablakot, nehogy a szomszédok benézhessenek. Minden órában szükségét érezték annak, hogy lássák egymást, nem azért, hogy a húszéves szerelmesek gyengédségeit mondják el egymásnak, hanem azért, hogy folytassák tusájukat. Gyakran civódtak, halk hangon gyalázták egymást és annál inkább reszkettek a dühtől, mert nem engedhettek ösztönüknek, hogy kiabáljanak és verekedjenek.

Egy este Colombel ebéd előtt jött. Majd, amikor mezítláb és ingujjban járkált a szobában, az az ötlete támadt, hogy megfogja Thérèse-t és úgy felemelje, ahogy a vásári herkulesek birkózás kezdetén szokták. Thérèse ki akarta szabadítani magát, így szólt:

- Eressz el, hiszen tudod, hogy erősebb vagyok mint te. Még kárt tennék benned.

Colombel elnevette magát.

- Hát tégy, - suttogta.

Még mindig rázta a leányt; hogy földhöz vágja. Ekkor Thérèse bezárta karjait. Gyakran játszottak így, a harc ösztönétől hajtva. Többnyire Colombel terült el a szőnyegen, fuldokolva, elernyedt tagokkal. Nagyon kicsi volt, Thérèse egy óriásnő mozdulatával szorította ki belőle a szuszt.

Ezen a napon azonban Thérèse elcsúszott és Colombel hirtelen lendülettel feldöntötte, míg maga állva diadalmaskodott.

- Látod, hogy nem te vagy az erősebb, - mondta sértő nevetéssel.

Thérèse elsápadt. Lassan felkelt és némán megtámadta Colombelt, remegve a dühtől, úgyhogy még a fiú is megborzongott belé. Ó megfojtani, végezni vele, hogy tehetetlenül, örökre legyőzve maradjon ott! Egy percig egyetlen szó nélkül birkóztak, lihegve, a szorítás alatt ropogó tagokkal. És ez már nem volt játék. Az emberölés hideg lehelete süvöltött fejük fölött. Colombel hörögni kezdett. A leány attól félt, hogy meg találják hallani őket és utolsó, rettenetes erőfeszítéssel meglökte. Colombel halántéka nekiütődött a fiókos szekrény sarkának és súlyosan elterült a földön.

Thérèse egy darabig fellélegzett. A tükör előtt megigazította haját, kisimította szoknyáját, úgy tett, mintha nem törődne a legyőzöttekkel. Hiszen maga is feltápászkodhat. Majd lábával megérintette és amikor nem mozdult, végül föléje hajolt; miközben egy kis borzongást érzett. Ekkor látta, hogy Colombel arca viaszsárga, szemei üvegesek; szája eltorzult. Jobb halántékán lyuk volt; a halánték a fiókos szekrény sarkán bezúzódott. Colombel meghalt.

Thérèse dermedten emelkedett fel. Hangosan beszélt a csendben.

- Meghalt! most meghalt!

És hirtelen a valóság érzete szörnyű aggodalommal töltötte el. Kétségkívül volt egy pillanat, amikor meg akarta ölni. De ez csak ostobaság volt, a düh ötlete. Mindig meg akarjuk ölni egymást, ha verekedünk, csakhogy sohasem ölünk, mert a halottak nagyon is kényelmetlenek. Nem, nem, ő nem bűnös, hiszen nem akarta ezt. És még hozzá a szobájában!

Tovább beszélt, hangosan, szaggatott szavakkal.

- Nos, vége... Meghalt, nem mehet el a maga lábán.

Az első pillanat hideg döbbenetét láz követte, amely tüzes áram gyanánt tódult belsejéből torkába. Holt férfi van a szobájában. Sohasem magyarázhatná meg, hogyan került ide, mezítláb, ingujjban, lyukkal a halántékán. El van veszve.

Thérèse lehajolt, megnézte a sebet. Megkövült a rémülettől a hulla fölött. Françoise-t, Colombel anyját hallotta jönni a folyosón. Más nesz is hallatszott, léptek zaja, hangok, az aznap tartandó estély előkészületei. Egyik percről a másikra, kihíhatják, érte jöhetnek. És itt van ez a halott, a szeretője, akit megölt és aki bűnük súlyos terhével nehezedett vállára!

Ekkor, elbódulva az agyában egyre fokozódó zsivajtól, felállt és keringeni kezdett a szobában. Keresett egy üreget, ahova bedobhatná ezt a testet, amely most elzárta előle a jövőt, a bútorok alá, a sarkokba nézett, rázkódva tehetetlensége bősz reszketésétől. Nem, sehol sem volt hely, a hálófülke nem volt eléggé mély, a szekrények szűkek voltak, a szobában nem volt számára segítség. Pedig itt rejtegették csókjaikat! Ide jött Colombel, halk léptekkel, mint egy macska és távozott ugyanúgy. Sohasem hitte volna, hogy oly nehéz.

Thérèse még mindig járt-kelt, üldözött vad őrjöngő táncával forgott a szobában, midőn hirtelen ihletet vélt érezni. Hátha az ablakon dobná ki Colombelt? De hiszen megtalálnák és kitalálnák, honnan esett le. Mégis felemelte a függönyt, hogy kinézzen az utcára és hirtelen észrevette odaát a fiatalembert, a bamba fuvolást, amint alázatos kutya kifejezésével az ablakon kikönyökölt. Jól ismerte sápadt ábrázatát, amely szüntelen feléje fordult és amelyet már megunt, annyi gyáva érzelmet olvasott ki belőle. Az alázatos és szerelmes Julien látása hirtelen megállította. Ez a menekvés. Az a bamba odaát a láncra vert kutya gyengédségével szereti és még a bűnben is engedelmeskedne neki. Egyébként egész szívével, egész testével meg fogja jutalmazni. Nem szerette, mert túlságosan szelíd volt, de szeretni fogja, örökre megvásárolja teste önkéntes adományával, ha érte hozzányúl a vérhez. Piros ajkai megrebbentek, mintegy rémes szerelem izétől, amellyel az ismeretlen vonzotta.

Ekkor gyorsan, mintha egy csomó ruhát szedett volna fel, felemelte és az ágyra vitte Colombel holttestét. Aztán kinyitotta az ablakot és csókokat hányt Julien felé.


NEGYEDIK FEJEZET

Julien lázálomban mozgott. Midőn ráismert az ágyon fekvő Colombelre, nem is csodálkozott, természetesnek és egyszerűnek találta a dolgot. Igen, csakis Colombel lehetett a hálófülke mélyében, bezúzott halántékkal, borzalmas kéjelgő helyzetben.

Thérèse most hosszasan beszélt neki. Eleinte meg sem értette, bódultságában a szavak zavarosan egymásba folytak. Majd megértette, hogy a leány parancsokat ad neki és odahallgatott. Most nem szabad elhagynia a szobát, éjfélig ott kell maradnia és megvárnia, míg a palota elsötétedik és kiürül. A marquis estélye megakadályozta, hogy korábban cselekedjenek, de végeredményben mégis kedvező körülményekkel járt, mert sokkal inkább lefoglalt mindenkit, semhogy a leányka után nézzen. Mikor eljön az óra, Julien a hátára veszi a holttestet, leviszi és a Rue Beau-Soleilben bedobja a Chanteclairbe. Mi sem lehetett könnyebb, tekintve a nyugalmat, amellyel Thérèse az egész tervet kifejtette.

Elhallgatott, a fiatalember vállára tette kezeit és megkérdezte:

- Megértett? rendben van?

Julien összerezzent.

- Igen, igen, ahogy akarja. Az öné vagyok.

Ekkor Thérèse igen komolyan lehajolt. Minthogy a fiú nem értette meg, mit akar, így szólt:

- Csókoljon meg.

Julien borzongva csókolta meg a leány jéghideg homlokát. És mindketten hallgattak.

Thérèse újból összehúzta az ágy függönyeit. Karosszékbe roskadt és ott, a sötétben végre megpihent. Julien egy darabig még állva maradt, majd ő is leült. Françoise már nem volt a szomszéd szobában, a házból csak tompa nesz hallatszott, a szoba, lassankint sötétségbe borulva, mintha aludt volna.

Közel egy óra hosszat semmi sem moccant. Julien erős ütéseket érzett agyában, amelyek megakadályozták, hogy gondolkodjék. Thérèse-nél volt és ez boldogsággal töltötte el. Majd hirtelen arra a gondolatra, hogy a hálófülkében, amelynek függönyei érintésükkel borzongást idéztek benne elő, hulla van, úgy érezte, hogy ereje elhagyja. Irgalmas Isten! ő szerette ezt a vakarcsot, hát lehetséges ez? Megbocsátotta neki, hogy megölte, de Colombel meztelen lábai, az ágy csipkéi közt heverő férfi meztelen lábai felgyújtották vérét. Mily örömmel dobja majd be a Chanteclairbe, a hídról, egy oly mély és sötét ponton, amelyet jól ismert! Így mindketten megszabadulnak tőle és aztán egymáséi lehetnek. Ekkor a boldogság gondolatára, amelyről reggel még álmodni sem mert, hirtelen az ágyban látta magát, ugyanazon a helyen, ahol a hulla hevert és a hely hideg volt és ő rémült irtózatot érzett.

A karosszékben hátradőlve Thérèse nem mozdult. Julien az ablak tétova világossága előtt csak kontyának magas idomát különböztette meg. A leány kezei közé temette arcát, anélkül, hogy tudni lehetett volna, miféle érzés semmisítette meg ennyire. Talán egyszerűen csak testi elernyedés volt a borzasztó válság után, amelyen keresztülment? Vagy lelkifurdalás volt, utolsó álmát alvó szeretője fölött érzett gyász? Talán nyugodtan azzal foglalkozott, hogy menekvési tervét érlelje, vagy pedig a félelem nyomait takarta el árnyékba szorult arcán? Julien nem tudta kitalálni.

A nagy csend közepette az óra ütött. Thérèse lassan felállt, meggyújtotta öltözőasztala gyertyáit és szokott szép nyugalmában, kipihentnek és erősnek mutatkozott. Mintha megfeledkezett volna a rózsaszínű selyemfüggönyök mögött fetrengő holttestről és a szobája meghitt elzártságában foglalatoskodó egyén nyugalmával jött-ment. Majd kibontotta haját és hátra sem fordulva így szólt:

- Felöltözöm az estélyre... Ha jönni talál valaki, akkor bújjék el a hálófülkében.

Julien ülve maradt, a leányt nézte. Az már úgy bánt vele, mintha szeretője volna, mintha a véres cinkosság, amellyel kettejüket egybefűzte, hosszú viszony során már egymáshoz szoktatta volna őket.

Thérèse felemelt karokkal fésülködött. A fiatalember szakadatlanul, borzongva nézte, oly kívánatos volt a leány, meztelen hátával, amint lustán mozgatta a levegőben finom könyökeit és karcsú ujjait, amelyekre rácsavarta a hajfürtöket. Talán el akarja csábítani, meg akarja neki mutatni, milyen szeretőt kap benne, hogy bátorságot öntsön beléje?

A leány cipőit húzta fel, midőn léptek hallatszottak.

- Bújjék el a hálófülkében, - mondta halkan.

És gyors mozdulattal Colombel megmerevedett hullájára dobta mind a fehérneműt, amelyet levetett, még meleg fehérneműt, amely az ő illatától illatozott.

Françoise lépett be és így szólt:

- Várják, kisasszony.

- Megyek, kedvesem, - mondta nyugodtan Thérèse. - Ejnye, segíthetnél ruhámat felvennem.

Julien a függönyök résén keresztül mindkettejüket látta, remegett a leány vakmerősége miatt és fogai oly erősen vacogtak, hogy kezével összeszorította állkapcsát, nehogy meghallják. Mellette, a női ing alól Colombel egyik megdermedt lábát látta kilógni. Hátha Françoise, az anya félrehúzta volna a függönyt és beleütközött volna gyermeke lábába, a lelógó meztelen lábba!

- Vigyázz, - ismételte Thérèse, - csak lassan, ne tépd le a virágokat.

Hangja ment volt minden felindulástól. Most már mosolygott, mint egy leány, aki boldog, hogy bálba mehet. Fehér selyem ruhája volt, véges végig fehér csipkerózsákkal díszítve, amelyek középen piros pettyel voltak megjelölve. És ott állva a szoba közepén olyan volt, mint egy szűzies fehérségű nagy virágcsokor. Meztelen karjai, meztelen nyaka folytatták a selyem fehérségét.

- Ó, mily szép, mily szép! - ismételte megelégedve a vén Françoise. - Hát a virágfüzére? Várjon csak!

Keresni látszott, a függönyökhöz nyúlt, mintha az ágyra akarna nézni. Julien majdnem elkiáltotta magát ijedelmében. Thérèse azonban, sietség nélkül, a tükör előtt mosolyogva így szólt:

- Ott van a fiókos szekrényen a virágfüzérem. Add ide... Ó ne nyúlj az ágyamhoz, mindenfélét raktam rá. Mindent megbolygatnál.

Françoise segített neki koszorú gyanánt a fejére tenni a hosszú csipkerózsa ágat, amelynek egyik hajlékony vége a nyakára hullt. Thérèse egy darabig elégedetten állt még ott. Készen volt, kesztyűjét húzta fel.

- Ó, - kiáltott Françoise, - a templomban nincsenek olyan szent szüzek, akik oly fehérek volnának, mint maga!

Ez a bók újabb mosolyt csalt a leányka arcára. Még egyszer megnézte magát, az ajtó felé tartott és így szólt:

- Gyerünk, menjünk le... Elfújhatod a gyertyákat.

A hirtelen beállott sötétségben Julien hallotta az ajtó csukódását és a távozó Thérèse selyemruhájának suhogását a folyosón végig. Leült a földre, az ágy mellé, nem mert még kijönni a hálófülkéből. A mély sötétség sűrű fátyolt vont szeme elé, de tudatával volt a maga mellett lelógó meztelen lábnak, amely mintha az egész szobát megdermesztette volna. Maga sem tudta, meddig maradt úgy, az álmosság gyanánt ránehezedő gondolatok zűrzavarában, midőn újra nyílt az ajtó. A selyem suhogásából ráismert Thérèse-re.

Nem ment közelebb, csak letett valamit a fiókos szekrényre és suttogva mondta:

- Tessék, bizonyára nem ebédelt... Ennie kell, érti!

Újra suhogott a ruha és másodszor is végigment a folyosón. Julien, felrázva zsibbadtságából, felállt. Megfullad a hálófülkében, nem bírt tovább ott maradni az ágynál, Colombel mellett. Az óra nyolcat ütött, még négy órát kell várnia. Ekkor, elfojtva léptei zaját, járni kezdett.

Gyenge világosság, a csillagos ég világossága lehetővé tette, hogy megkülönböztesse a bútorok sötét idomait. Egyes szegletek homályba merültek. Csak a tükör őrizte meg régi ezüsthöz hasonló tompa visszfényét. Julien általában nem volt félénk, de voltak pillanatok, amikor ebben a szobában veríték öntötte el az arcát. Körülötte a bútorok fekete tömegei megmozdultak, fenyegető idomokat öltöttek. Háromszor úgy rémlett neki, mintha sóhajokat hallana a hálófülkéből. Rettegve állt meg. Majd midőn jobban odahallgatott, a mulatság zaja hallatszott; tánczene, a tömeg nevető moraja. Lehunyta szemeit és hirtelen a szoba sötét ürege helyén nagy fényesség keletkezett, ragyogó szalon, amelyben Thérèse-t látta, amint fehér ruhájában szerelmetes ütemű táncot lejt egy férfi karjai között. Az egész palota rezgett a boldog zenétől. Csak maga volt ebben a rettentő zugban, fogvacogva a borzalomtól. Egy pillanatig visszariadt, égnek állt a haja: mintha fényt látott volna kigyúlni az egyik széken. Midőn közelebb mert menni és hozzányúlni, látta, hogy fehér szatin derékfűző. Felvette, beletemette arcát a leányka amazoni keblétől megpuhult szövetbe, hosszan belélegzette illatát, hogy elkábítsa magát.

Ó, mily gyönyör! Mindenről meg akart feledkezni. Nem, nem halotti virrasztás ez, hanem szerelmi virrasztás. Homlokát az ablaküvegre nyomta, mialatt a szatin fűzőt tovább is száján tartotta és végigment szíve történetén. Szemközt, az utca másik oldalán szobáját látta, melynek ablakai nyitva maradtak. Ott csábította el Thérèse-t ájtatos zenéjének hosszú estéi alatt. Fuvolája elzengte érzelmeit, elmondta vallomásait, a félénk szerelmes hangjának oly édes reszketésével, hogy a leányka, legyőzve, végül is rámosolygott. Ez a szatin, amelyet csókolt, az övé, az ő selymes bőrének részecskéje, amelyet azért hozott neki, hogy ne türelmetlenkedjék. Álma oly határozott képet öltött, hogy elhagyta az ablakot és az ajtóhoz sietett, abban a hiszemben, hogy őt hallja.

A szoba hidege vállára hullott és kijózanodva feleszmélt. Ekkor bősz elhatározás támadt benne. Ó most már nem habozik, még az éjjel visszatér. Túl szép a leány, túlságosan szereti őt. Akik a bűnben szeretik egymást, azoknak oly szenvedéllyel kell szeretniük, hogy csontjaik ropogjanak belé. Igen, vissza fog térni, még pedig futva, egy perc időveszteség nélkül, mihelyt a folyóba dobta a csomagot. És ideges rohamtól rázkódva, őrjöngve harapdálta a szatin fűzőt, eltemette fejét a szövetben, hogy elfojtsa a vágy zokogását.

Tizet ütött az óra. Julien hallgatózott. Úgy érezte, mintha évek óta volna ott. Majd kábán várt. Kenyeret és gyümölcsöt talált a keze alatt, állva, mohón evett, gyomorfájással, amelyet nem bírt lecsillapítani. Ez talán majd erőt ad neki. Majd miután evett, roppant fáradtság szállta meg. Úgy rémlett neki, mintha örökké tartana ez az éjszaka. A palotában tisztábban hallható volt a távoli zene; a tánc pillanatonkint megrázkódtatta a padlót; fogatok kezdtek robogni. Julien merően nézett az ajtóra, amelyen a kulcslyuk mintha egyszerre csillaggá vált volna. Ő még csak el sem bujt. Annál rosszabb, ha valaki be talál jönni!

- Nem, köszönöm, Françoise, - mondta Thérèse, gyertyával a kezében belépve. - Majd magam levetkőzöm... feküdj le; fáradt lehetsz.

Betette az ajtót, előre tolta a reteszét. Aztán egy darabig mozdulatlanul állt ott, ajkaira illesztve ujját, még mindig kezében tartva a gyertyatartót. A tánctól nem lett pirosabb az arca. Nem szólt, letette a gyertyatartót, Juliennel szemközt leült. Még egy fél óráig vártak, egymást nézték.

Becsapódtak az ajtók, a palota álomba merült. Thérèse-t főleg Françoise szomszédsága nyugtalanította, a szoba, ahol az öregasszony aludt. Françoise néhány percig járkált, majd ágya recsegett, lefeküdt belé. Soká hánykolódott, mintha nem jönne szemére álom. Végre erős és szabályos lélegzés hallatszott az ajtón keresztül.

Thérèse még mindig komolyan nézte Julient. Csak egy szót szólt.

- Gyerünk, - mondotta.

Félrehúzták a függönyöket, fel akarták öltöztetni a kis Colombel hulláját, amely már olyan merev volt, mint egy gyászos paprikajancsi. Mire elkészültek ezzel a munkával, mindkettejük halántékáról csurgott a veríték.

- Gyerünk! - mondotta Thérèse másodszor.

Julien minden habozás nélkül, egyetlen erőfeszítéssel megragadta a kis Colombelt és vállára vette, ahogy a mészárosok a borjukat veszik fel. Nagy teste meggörnyedt, a hulla lábai egy méternyire voltak a földtől.

- Én megyek elől, - súgta szaporán Thérèse. - Megfogom a felöltőjét, arra kell mennie, amerre vezetem. És menjen halkan.

Először is Françoise szobáján kellett keresztül menniük. Ez volt a rettenetes hely. Már megtették az utat, midőn a hulla egyik lába nekiütődött egy széknek. Françoise felébredt a zajra. Hallották, amint felemelte a fejét és tompa szavakat motyogott. Ők mozdulatlanul álltak, Thérèse az ajtóhoz simulva, Julien meggörnyedve a holttest alatt, attól a félelemtől eltelve, hogy az anya rajtakapja őket, amint fiát a folyóhoz cipelik. Kegyetlen aggodalom perce volt ez. Aztán Françoise nyilván elaludt és ők óvatosan kimentek a folyosóra.

Itt azonban újabb ijedtség várta őket. A marquisné nem feküdt le, ajtaja alatt kiszűrődött a világosság. Ekkor nem mertek sem előre, sem hátra menni. Julien úgy érezte, hogy a kis Colombel lecsúszik a válláról, ha másodszor is kénytelen keresztülmenni. Françoise szobáján. Közel egy negyedóráig nem moccantak és Thérèse-nek megvolt az a számító bátorsága, hogy a hullát támogassa, nehogy Julien elfáradjon. Végre a világosság kialudt és ők lemehettek a földszintre. Meg voltak mentve.

Thérèse nyitotta ki újra a használaton kívül álló egykori főkaput. És midőn Julien terhével a Place des Quatre-Femmes közepére ért, meglátta a feljáró magasságában állva, meztelen karokkal, egész fehéren báli ruhájában. Várta őt.


ÖTÖDIK FEJEZET

Julien bikaerős volt. Már gyermekkorában a falujával szomszédos erdőben azzal szórakozott, hogy segített a favágóknak és fatörzseket vett a vállára. Így hát olyan könnyen vitte a kis Colombelt, mint egy tollat. Ez a vakarcs csak madár volt a nyakán. Alig érezte, gonosz öröm fogta el, hogy ily kevéssé nehéznek, ily hitványnak, ily semminek találja. A kis Colombel nem vigyorog többé, ha elmegy az ablaka alatt, amikor ő ott fuvolázik, nem csipkedi többé tréfáival a városban. És arra a gondolatra, hogy megmeredve és hidegen viszi így szerencsés vetélytársát, az elégtétel érzése futott végig rajta. Egy vállrándítással feljebb tolta terhét, összeszorította fogait és siettette lépteit.

A város sötét volt. A Place des Quatre-Femmes-on azonban Pidoux kapitány ablakából világosság látszott; a kapitány bizonyára rosszul érezte magát, mert a függönyök mögött látható volt hasának megnagyobbodott árnyéka, amely jött-ment. Julien nyugtalanul lopódzott a szemközti házak hosszában, midőn halk köhögés dermesztette meg. Megállt az egyik kapu mélyedésében és ráismert Savourin közjegyző feleségére, aki szítta a levegőt és sóhajtozva nézte a csillagokat. Ez szerencsétlen véletlen volt, ebben az órában a Place des Quatre-Femmes rendszerint már mély álomba merült. Savourinné szerencsére végül visszatért az ágyba Savourin mester mellé, akinek harsány hortyogása a nyitott ablakon át kihallatszott az utcára. És midőn ez az ablak becsukódott, Julien gyorsan keresztül ment a téren, mindig szemmel tartva Pidoux kapitány nyugtalan árnyékát.

A szűk Rue Beau-Soleilben végre megnyugodott. Itt a házak oly közel voltak egymáshoz, a kövezet oly meredek, hogy a csillagok fénye nem hatolt le a mélységbe, ahol az árnyékok mintegy súlyosan leülepedtek. Mihelyt Julien ily védett helyen látta magát, a szaladás ellenállhatatlan ingere hirtelen veszett vágtatásra késztette. Teljesen tudatával volt, hogy ez veszedelmes és ostoba, de nem állhatta meg, hogy ne vágtasson, míg maga mögött érezte a Place de Quatre-Femmes üres és világos négyszögét a jegyzőné és kapitány ablakaival, amelyek kigyúlva mintegy két nagy szemhez hasonlóan nézték. Cipői oly nagy lármát csaptak a kövezeten, hogy azt hitte, hogy üldözik. Majd hirtelen megállt. Harminc méternyi távolságból meghallotta a tisztek hangját, akik egy szőke özvegynek a Rue Beau-Soleilben levő étkezdéjéből jöttek. A tiszturak puncsot ihattak valamelyik áthelyezett bajtársuk tiszteletére.

A fiatalember azt mondta magában, hogyha feléje jönnek az utcában, akkor el van veszve; nem volt mellékutca, amelyen át menekülhetett volna és sehogy sem lenne elég ideje ahhoz, hogy visszaforduljon. Hallgatta a csizmás lábak lépteit, a halk kardcsörgést és rettegés fojtogatta. Egy darabig arról sem tudott számot adni magának, vajon a hangok közelednek, vagy eltávolodnak-e. De ezek a hangok lassankint elenyésztek. Julien még várt, majd rászánta magát hogy lépéseit elfojtva tovább menjen. Mezítláb ment volna, ha időt mert volna venni magának, hogy cipőit levesse.

Végre kiért a város kapuja elé.

Nem volt ott sem vám, sem másféle őrség. Szabadon mehetett ki. De a szűk Rue Beau-Soleilből kijövet, a táj hirtelen kiszélesbedése megrémítette. A környék egészen kék volt, igen lágy kék színű; hűs fuvallat volt érezhető és Juliennek úgy rémlett, mintha óriási tömeg várná és küldené arcába leheletét. Meglátták őt, rémes kiáltás fog elhangzani és majd helyéhez szegezi őt.

De a híd már itt volt. Julien megkülönböztette a fehér utat, a két alacsony mellvédet, amelyek olyan szürkék voltak, mint a gránitpadok, hallotta a Chanteclair kristálytiszta csergedezését a magas fűben. Ekkor előre merészkedett, görnyedten haladt, kikerülve a szabad helyeket, attól való féltében, hogy az ezernyi néma tanú, akiket maga körül érzett, észre találja venni. Az út legveszedelmesebb része volt maga a híd, amelyen nem lesz elfedve, hanem az amfiteátrum módjára épült egész város megláthatja. Pedig a híd végére akart menni, arra a helyre, ahol lelógó lábakkal rendesen ülni szokott, hogy magába szíjja a szép esték üdeségét. A Chanteclair egy nagy mélyedésben csendes és fekete víztükörré szélesbült, amelynek belsejében erősen örvénylett a víz. Hányszor szórakozott Julien azzal, hagy a vízbe hajigált kövek csobogásából ítélje meg annak mélységét! Akaraterejét utoljára megfeszítve, átment a hídon.

Igen itt volt. Julien ráismert a kőre, amely hosszú ott időzéseitől kifényesedett. Lehajolt, látta a víztükröt a mosoly gyanánt rajzolódó gyors áramlatokkal. Ez volt az a hely és a mellvédre tette le terhét. Mielőtt azonban a vízbe dobta volna a kis Colombelt, ellenállhatatlan kényszer szállta meg, hogy utoljára megnézze. A város valamennyi polgárának reá szegezett szeme nem akadályozta volna meg benne, hogy ezt az elégtételt ne szerezze meg magának. Néhány pillanatig szemtől-szemben maradt a hullával. A halántékán levő lyuk megfeketedett. A távolban, az álomba merült tájban, egy taliga zokogásszerű lármát csapott Ekkor Julien nem késlekedett tovább és hogy a túl hangos csobbanást elkerülje, megfogta a holttestet, elkísérte esésében. De maga sem tudta hogyan, a halott karjai nyaka körül fonódtak, oly erősen, hogy már-már őt is belehúzták a vízbe és csoda volt, hogy nem esett bele. A kis Colombel magával akarta vinni.

Midőn Julien újra ott ült a kövön, gyengeség szállta meg. Megtörten maradt ott, görnyedt háttal, lógó lábakkal, az elfáradt vándor elernyedt tartásával, ami oly gyakran megesett vele. És nézte a víztükröt, amelyen újra jelentkeztek a mosolygó fodrocskák. Kétségtelen, a kis Colombel magával akarta vinni, akárhogy meghalt is, megszorította a torkát. Most már azonban mindennek vége, mélyen magába szítta a szabad természet üde illatát, szemével követte a folyó ezüstös csillogását a fák bársonyos árnyékai között és a természetnek ez a zugocskája a béke ígéretének, vég nélküli ringatásnak tűnt fel előtte, titkos és rejtett gyönyörével.

Majd Thérèse-re gondolt. Meg volt róla győződve, hogy ő várja. Még mindig ott látta a rongált feljárón, a kapuban, amelynek fáját kikezdte a moha. Kiegyenesedve állt ott, fehér selyemruhájában, amelyet középen piros pettyel jelzett csipkerózsák díszítettek. De talán mégis fázni kezdett. Akkor felmehetett és szobájában várja őt. Nyitva hagyta a kaput, úgy feküdt le ágyába, mint a mátka menyegzője estéjén.

Mily édes érzés! Soha egy nő sem várta még így. Még egy perc és ott lesz az ígért helyen. De lábai elzsibbadtak, attól félt, hogy elalszik. Csak nem gyáva? És hogy felrázza magát, maga elé idézte Thérèse-t öltözködés közben, mikor levetette ruháját. Viszontlátta felemelt karjait, duzzadó keblét, a levegőben mozgó finom könyökét és halvány kezeit. Ezekkel az emlékekkel sarkalta magát, az illattal, mely belőle áradt, sima bőrével, a borzalmas kéj szobájával, ahol őrjöngő mámort ivott. Csak nem mond le a felkínált szenvedélyről, amelynek előíze már ott égett ajkain? Nem, inkább térden vonszolja magát oda, ha lábai felmondanák a szolgálatot.

De ez már elvesztett ütközet volt, amelyben legyőzött szerelme végleg haldokolt. Már csak egy ellenállhatatlan vágyat érzett, azt, hogy aludjék, mindig csak aludjék. Thérèse képe elhalványult, magas fal emelkedett fel és elválasztotta tőle a leányt. Most már ha csak vállát is megérinti ujjával, belehalt volna. Kimúló vágya hullaszagú volt. Ez teljes lehetetlenség, a mennyezet bedőlt volna fejük fölött, ha visszatért volna a szobába és testéhez szorította volna a leányt.

Aludni, mindig aludni, mily jó lelhet az, ha nincs már bennünk semmi, ami megérné, hogy virrasszunk! Másnap nem megy a postára, ez szükségtelen, nem fuvolázik többé, nem áll az ablakhoz. Így hát miért ne aludjék mindig? Életének vége volt, lefekhetett. És újra a folyót nézte, iparkodott meglátni, ott van-e még a kis Colombel. Colombel értelmes fiú volt, bizonyára tudta, mit csinált, amikor magával akarta vinni.

Ott volt előtte a víztükör nevetgélő forgatagaival. Lágyan zenélt a Chanteclair és a környéken mindenható békéjű homály terült el. Julien háromszor eldadogta Thérèse nevét. Aztán összekuporodva, mint egy csomag, nagy loccsanással a vízbe ejtette magát. És a Chanteclair tovább folytatta danáját a fűben.

Midőn megtalálták a két holttestet, viadalra gondoltak; egész történetet találtak ki. Julien megleshette a kis Colombelt, hogy csúfolódásaiért bosszút álljon rajta és a folyóba vetette magát, miután halántékára mért kőütéssel megölte. Három hónap múlva Thérèse de Marsanne kisasszony feleségül ment a fiatal Véteuil grófhoz. Fehér ruhát viselt, szép nyugodt arca büszke tisztaságban tündökölt.


(Vége)
 
 
0 komment , kategória:  Émile Zola Válogatott elbeszél  
Válogatott elbeszélések
  2013-02-13 16:56:40, szerda
 
  Émile Zola
Válogatott elbeszélések
Fordította: Éber László, Salgó Ernő



TARTALOM

JACQUES DAMOUR
EGY SZERELMI ÉJSZAKÁÉRT
NANTAS
A VÉR



JACQUES DAMOUR



ELSŐ FEJEZET

Midőn Jacques Damour odalenn Numeában kinézett a végtelen tengerre, olykor mintha a maga történetét látta volna maga előtt, az ostrom nyomorúságát, a kommün dühét, majd azt a fordulatot, amely megtépázva és szinte agyonsanyargatva ily messzire elsodorta hazulról. Nem volt ez tiszta meglátás, kellemes vagy megható visszaemlékezés, hanem elhomályosult értelem tompa kérődzése, amely magától visszatért a tények összeomlása közepette még kiemelkedő és felismerhető mozzanatokhoz.

Jacques huszonhatéves korában vette feleségül Féliciet, egy tizennyolcéves szép nagy leányt, egy La Villette-i gyümölcsárusnő unokahúgát. Jacques, aki a gyümölcsárusnő által kiadott szobában lakott, fémmunkás volt és naponta tizenkét frankot is megkeresett; a leány eleinte varrónő volt, de minthogy azonnal fiúk született, éppen elég volt neki, hogy a kicsikét táplálja és gondoskodjék a háztartásról. Eugène pompásan felcseperedett. Kilenc év múlva leány következett és ez, név szerint Louise, soká oly csenevész volt, hogy sokat költöttek orvosokra és gyógyszerekre. Mégsem éltek boldogtalanul. Igaz, hogy Damour hétfőnként néha szünnapot csinált, de eszén maradt és lefeküdt, ha sokat ivott, másnap pedig, visszatérve a munkához, semmirekellőnek nevezte önmagát. Eugènet már tizenkét éves korában a satuhoz állították. A fiú alig tudott olvasni és írni, de már megkereste a maga kenyerét. Félicie, aki igen tiszta nő volt, ügyesen és okosan vezette a háztartást, talán kissé "kutyául", ahogy az apa mondta, mert többször adott nekik főzeléket, mint húst, hogy baj esetére garasokat rakhasson félre. Ez volt legjobb korszakuk. Ménilmontantban, a Rue des Enviergesben, háromszobás lakásuk volt, az apa és anya szobája, Eugène szobája és az ebédlő, ahol a satukat is elhelyezték, nem szólva a konyháról és Louise kamrájáról. Lakásuk az udvar végében volt, egy kis épületben, de levegőjük mégis volt, mert ablakaik egy vállalkozó telkére néztek, ahova taligák reggeltől estig bontásból eredő törmelékeket és régi deszkákat raktak le.

A háború kitörésekor Damourék tíz év óta laktak a Rue des Enviergesben. Félicie, ámbár már negyvenedik évéhez közeledett, fiatal maradt, csak kissé meghízott, de gömbölyű vállával és csípőivel a városrész szépasszonya volt. Jacques ellenben mintha kiszáradt volna és a nyolc év korkülönbség már öregnek mutatta felesége mellett. Louise, aki túl volt a veszélyen, de gyengécske maradt, leányos soványságával apjára ütött, míg Eugène, aki ekkor tizenkilenc éves volt, anyja magas termetét és széles vállát örökölte. Nagy egyetértésben éltek, kivéve néhány hétfőt, amikor az apa és fiú bormérésekben időzött. Félicie duzzogott, dühös volt az elköltött pénz miatt. Két-három alkalommal még veszekedtek is, de ez nem volt komoly dolog, hiszen csak a bor volt benne a hibás és az egész házban nem lakott rendesebb család. Jó példa gyanánt emlegették őket. Midőn a poroszok Párizs felé közeledtek és megkezdődött a rettenetes munkaszünet, több mint ezer frankjuk volt a takarékpénztárban. Ez szép volt olyan munkásoktól, akik két gyermeket felneveltek.

Az ostrom két első hónapja nem is volt számukra nagyon nehéz. Az ebédlőben, ahol a satuk aludtak, még fehér kenyeret és húst ettek. Damourt meghatotta egy szomszédjuk, valami Berru nevű épületfestő nyomora és könyörületességből néha meghívta ebédre. A nagy darab ember azonban csakhamar este-reggel beállított. Mókás fickó volt, aki mindig megnevettetett másokat, úgyhogy végül is lefegyverezte Féliciet, aki nyugtalankodva és felháborodva látta ezt a nagyszájat, amely a legjobb falatokat kapta be. Este kártyáztak, elcsépelték a poroszokat. Berru, a hazafi, arról beszélt, hogy aknákat, földalatti folyosókat ás a környéken, elmegy az ellenség châtilloni és montretouti ütegei alá és a levegőbe röpíti őket. Majd a kormányt támadta, ezt a gyáva társaságot, amely ki akarta nyitni Párizs kapuit Bismarck előtt, csak hogy visszahozzák V. Henriket. Csak vállvonogatva nézheti ezeknek az árulóknak a köztársaságát. Igen, a köztársaság! És felkönyökölve az asztalra; kurta pipával szájában magyarázta Damournak a maga saját kormányát, amelyben mindenki testvér, mindenki szabad, mialatt igazság és egyenlőség uralkodik mindenütt, fenn is, lenn is.

- Mint kilencvenháromban, - jegyezte meg határozottan, de kevésbé tájékozottan.

Damour komoly maradt. Ő is köztársasági érzelmű volt, mert bölcsője óta azt hallotta maga körül, hogy valamikor a köztársaság lesz a munkás diadala, az egyetemes boldogság. De nem voltak megállapodott nézetei arról, miképp menjenek végbe a dolgok. Így hát figyelmesen hallgatta végig Berrut, úgy találta, hogy az igen jól okoskodik és hogy a köztársaság bizonyára úgy fog elkövetkezni, ahogy az mondta.

Tűzbe jött, szilárdul hitte, hogy ha egész Párizs, a férfiak, nők és gyermekek a Marseillaise hangjai mellett kivonultak volna Versaillesba, kiverték volna a poroszokat, kezet nyújtottak volna a vidéknek és megalapították volna azt a népkormányt, amely minden polgárnak járadékot biztosítana.

- Vigyázz, - ismételte Félicie bizalmatlanságtól eltelve - rossz vége lesz a te Berrudnek. Adj neki enni, ha kedved tartja, de hadd verjék be csak az ő fejét.

Félicie is a köztársaságot akarta. Negyvennyolcban apja barikádon halt meg. Csakhogy ez az emlék, ahelyett, hogy feltüzelte volna, megfontolttá tette. A nép helyén tudná, - szokta mondani - hogyan kényszerítené igazságosságra a kormányt: igen jól viselné magát. Berru beszédei felháborították és megfélemlítették, mert úgy érezte, hogy nem tisztességesek. Látta, hogy Damour megváltozik, olyan modort vesz fel, olyan szavakat használ, amelyek éppen nem tetszettek neki. De még erősebben nyugtalanította az a sötéten izzó arckifejezés, amellyel fia Eugène hallgatta Berrut. Este, mikor Louise elaludt az asztalnál, Eugène keresztbefonta karjait, szó nélkül lassan megivott egy pohárka pálinkát és szemét a mázolóra szegezte, aki Párizsból mindig árulásról szóló rendkívüli történeteket hozott haza: a bonapartisták a Montmartre-ról jeleket adtak a németeknek, vagy liszteszsákokat és lőporos hordókat dobtak a Szajnába, hogy mielőbb át kelljen adniok a várost.

- Mesebeszéd! - szólt fiához Félicie, miután Berru rászánta magát a távozásra. - Ne végy ilyesmit a fejedbe! Hiszen tudod, hogy hazudik.

- Tudom, amit tudok, - felelt Eugène rettenetes kézmozdulattal.

December közepe táján Damourék megették megtakarított pénzüket. Minden órában hírül hozták a poroszok egy-egy vereségét vidéken, egy-egy győzelmes kirohanást, amely végül is fel fogja szabadítani Párizst. Damourék eleinte nem is féltek, szüntelen abban reménykedtek, hogy újból megkezdődik a munka. Félicie csodákat művelt, napról-napra éltek az ostromzár fekete kenyeréből, amelyet csak a kis Louise nem bírt megemészteni. Ekkor Damour és Eugène végleg elvesztette a fejét, ahogy Félicie mondta. Reggeltől estig tétlenül, kizökkentek szokott életmódjukból, karjuk petyhüdt lett, mióta elhagyták a satut és örökös nyugtalanságban, véres rémképekkel teli képzelődésben éltek. Mindketten beálltak egy menetzászlóaljba, csakhogy az a zászlóalj, mint sok más, ki sem ment az erődítményeken túl és a legénység kártyázással töltötte idejét a kaszárnyában. Itt aztán Damour; korgó gyomorral, attól a tudattól összeszorult szívvel, hogy otthon nyomor uralkodik, a különböző hírek hallatára arra a meggyőződésre jutott, hogy a kormány elhatározta a nép kipusztítását, csak hogy a köztársaság ura legyen. Berrunek igaza van: mindenki tudta, hogy V. Henrik Saint-Germainben tartózkodik, egy házban, amely fölött fehér zászló leng. Ennek azonban vége lesz. Egy szép reggel majd lepuskázzák a gazembereket, akik kiéheztetik a munkásokat és bombáztatják őket, egyszerűen csak azért, hogy helyet adjanak a nemeseknek és papoknak. Midőn Damour Eugène-nel hazatért, mindketten a külső őrület lázában égtek és csak öldöklésről beszéltek a sápadt és néma Félicie előtt, aki a rossz táplálkozástól újra megbetegedett kis Louiset ápolta.

Végre az ostrom befejeződött, megkötötték a fegyverszünetet és a poroszok végigvonultak a Champs-Elysées-n. A Rue des Envierges-ben fehér kenyeret ettek, amelyet Félicie Saint-Denisből hozott. De komoran telt el az ebéd. Eugène, aki látni akarta a poroszokat, részleteket beszélt el, Damour pedig villájával hadonászva dühösen kiabálta, hogy le kellett volna fejezni minden tábornokot. Félicie megharagudott és kikapta kezéből a villát. Minthogy a munka még mindig nem kezdődött meg, a következő napokban Jacques elhatározta, hogy a maga számlájára dolgozik: volt néhány öntött darabja, gyertyatartók, amelyeket ki akart cizellálni, abban a reményben, hogy eladhatja őket. Eugène, aki nem találta helyét, egy óra múlva abbahagyta a munkát. Ami Berrut illeti, az a fegyverszünet óta eltűnt; kétségkívül bőségesebb asztalra talált. Egy reggel azonban feltüzelve állított be, elmondta a montmartrei-i ágyuk esetét. Mindenütt barikádok emelkednek, végre elérkezik a nép diadala; Damourért jött, azt mondta, hogy minden jó polgárra szükség van. Nem törődve Félicie dúlt ábrázatával, Jacques otthagyta satuját. A kommün volt.

Lejátszódtak a márciusi, áprilisi és májusi napok. Ha Jacques Damour fáradt volt és felesége kérlelte, maradna otthon, így felelt:

- Hát a másfél frankom? Ki ad nekünk kenyeret? Félicie lehajtotta fejét. Hogy megélhessenek, csak az apa másfél frankja és a fiú másfél frankja állt rendelkezésükre, a nemzetőrségnek az a zsoldja, amelyhez akkor még bor és sós hús kiosztása járult. Damour egyébként meg volt győződve igazáról, úgy lőtt a versaillesiakra, ahogy a poroszokra lőtt volna, abban a hitben, hogy megmenti a köztársaságot és biztosítja a nép boldogságát. Az ostrom fáradalmai és nyomorúsága után a polgárháború a zsarnokság rémképét idézte fel előtte, amely ellen névtelen hősként küzdött, elszánva rá, hogy meghal a szabadság védelmében. Nem hatolt bele a kommunista eszme elméleti szövevényébe. Az ő szemében a kommün egyszerűen a hirdetett aranykor volt, az egyetemes boldogság kezdete és még makacsabbul hitte, hogy valahol, Saint-Germainben vagy Versaillesban király van, aki kész arra, hogy visszaállítsa az inkvizíciót és az urak jogait, ha beeresztik Párizsba. Odahaza képtelen lett volna egy légynek ártani, míg az előörsökön lelkifurdalás nélkül öldöste a csendőröket. Mikor hazatért, kimerülve, izzadtságtól és portól feketén, órákat töltött a kis Louise mellett és hallgatta lélegzetvételét. Félicie már nem is iparkodott visszatartani és az okos asszonyok higgadtságával várta a borzalmak végét.

Egyszer mégis megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy Berru, az a nagy darab ember, akinek annyit jár a szája, nem bolond, hogy a puskatűznek kitegye magát. Elég ügyes volt hozzá, hogy jó helyet talált a hadbiztosságnál, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy midőn tollakkal és paszományokkal ékesítve megjelent Damouréknál, fel ne tüzelje Jacquest, beszédeivel, hogy agyon kell lőni a minisztereket, a képviselőket, az egész pereputtyot, mihelyt Versaillesban elcsípik őket.

- Miért nem megy ő maga, ahelyett, hogy másokat küldene? - jegyezte meg Félicie.

Damour azonban így felelt:

- Hallgass. Kötelességemet teljesítettem. Annál rosszabb azokra nézve, akik nem teljesítik a magukét.

Egy reggel, április vége felé, hordágyon hozták haza Eugènet a Rue des Enviergesbe. Moulineauxnál mellen találta egy golyó. Mialatt felvitték a lépcsőn, meghalt. Midőn Damour este hazatért, szótlanul találta Féliciet fiúk holtteste mellett. Ez rettenetes csapás volt, az apa a földre vágódott és felesége hagyta, hogy zokogjon, a falnak támaszkodva. Nem mondott neki semmit, mert nem tudott mit mondani és ha megszólalt volna, odakiáltotta volna neki: "Ez a te bűnöd!" Becsukta a kamra ajtaját, nem csapott lármát, nehogy Louiset megijessze. És utánanézett, nem kelti-e fel az apa zokogása a gyermeket. Midőn Jacques felemelkedett, hosszan elnézte Eugène fényképét, amelyen a fiatalember mint nemzetőr vétette le magát. Tollat vett elő és ráírta a fényképre: "Megbosszullak", alája nevét és a napot. Ettől megkönnyebbült. Másnap nagy vörös zászlókkal díszített temetési kocsi vitte a Père-Lachaise temetőbe a holttestet, amelyet óriási tömeg követett. Az apa hajadonfőtt haladt és a zászlók, e véres bíbor látása, amely még sötétebbnek tüntette fel a temetéskocsi fekete farészeit, ádáz gondolatokkal töltötte el szívét. Félicie a Rue de Enviergesben maradt Louise mellett. Damour már este visszatért az előörsre csendőröket ölni.

Végre elérkeztek a májusi napok. A versaillesi hadsereg benn volt Párizsban. Damour két napig nem ment haza, zászlóaljával a barikádokat védelmezve tűzvészek közepette vonult vissza. A harmadik nap reggelén állított be a Rue des Enviergesbe, rongyosan, tántorogva és kábán, akár egy részeg. Félicie levetkőztette és nedves asztalkendővel megmosta kezeit, ekkor azonban egy szomszédasszony azt mondta, hogy a kommünárdok tartják még a Père-Lachaiset és a versaillesiak nem tudják, hogy emeljék ki őket onnan.

- Megyek, - szólt Damour elszántan.

Felöltözött, vette ruháját. A kommün utolsó védői azonban nem voltak a fennsíkon, a kopár terepen, ahol Eugène aludt. Jacques mintha azt remélte volna, hogy fia sírján öleti meg magát. Nem jutott el odáig. Lövedékek hullottak, kicsorbították a nagy síremlékeket. A szilfák között, a napfényben fehérlő márványok közt néhány nemzetőr még lődözött a katonákra, akik piros nadrágjukban felfelé jöttek. És Damour épp jókor érkezett ahhoz, hogy elfogják. Harminchét társát agyonlőtték. Csoda, hogy ő megmenekült a rögtöni igazság szolgáltatástól. Talán azért kegyelmeztek neki, mert felesége az előbb mosta meg kezeit és ő nem lőtt. Egyébként kimerültsége kábaságában, a borzalmaktól letörve, sohasem emlékezett a napokra, amelyek most következtek. Határozottan lidércnyomás gyanánt maradt meg benne mindez: a sötét helyeken töltött órák, menetelések a vakító napfényben, kiabálás, ütlegek, bámész tömegek, amelyek közt elhaladt. Midőn feleszmélt, Versaillesban volt mint fogoly.

Félicie, aki most is halvány és nyugodt volt, meglátogatta. Miután közölte vele, hogy Louise jobban van, szótlan maradtak, nem volt több mondanivalójuk. Távozóban az asszony, hogy bátorságot öntsön belé megjegyezte, hogy foglalkoznak ügyével és majd kihúzzák innen. Damour megkérdezte:

- Hát Berru?

- Ó, - válaszolt Félicie - Berru biztonságban van... Három nappal a csapatok bevonulása előtt kereket oldott, még csak zaklatni sem fogják.

Egy hónap múlva Damour útnak indult Új-Kaledónia felé. Egyszerű deportációra ítélték. Minthogy semmi rangja sem volt, a haditanács talán felmentette volna, ha ő nem vallja be nyugodtan, hogy az első naptól fogva lövöldözött. Utolsó találkozásukkor így szólt Féliciehez:

- Visszatérek. Várj meg a kislánnyal.

Ezt a szót hallotta Damour a legtisztábban zavaros emlékei közül, midőn nehéz fejjel kibámult a végtelen tengerre. Néha ott lepte meg az éj. A távolban egy világos folt, olyan mint egy hajó barázdája, még soká megmaradt és megszakította a leboruló sötétséget és ő úgy érezte, mintha fel kellene állnia, hogy a hullámokon járjon és elmenjen azon a fehér úton, hiszen megígérte, hogy visszatér.


MÁSODIK FEJEZET

Numeában Damour jól viselte magát. Munkát talált, reményt nyújtottak neki a kegyelemre. Igen szelíd ember volt, szeretett a gyermekekkel játszani. Nem foglalkozott többé politikával, keveset érintkezett társaival, magányosan élt; legfeljebb azt vethették szemére, hogy nagyritkán iszik, de részegségében is jó fiú volt, aki forró könnyeket sírt és magától lefeküdt. Megkegyelmezése tehát bizonyosnak látszott, ekkor azonban egyszerre eltűnt. Bámulva értesültek róla, hogy négy társával megszökött. Két év óta több levelet kapott Félicietől, eleinte rendszeresen, utóbb ritkábban és szabálytalan időközökben. Ő elég gyakran írt. Három hónap múlt el hírek nélkül. Ekkor kétségbeesés szállta meg a kegyelemre nézve, amelyre talán még további két évig kellene várakoznia és ama lázas órák egyikében, amelyeket másnap megbánunk, mindent megkockáztatott. Egy hét múlva tengerparton, néhány mérföldnyi távolságban szétzúzott csónakot találtak három szökevény meztelen és már feloszlóban lévő hullájával. Ezek egyikében tanúk felismerték Damourt. Ugyanolyan termete és szakálla volt. Felületes vizsgálat után eleget tettek a formaságoknak és kiállították a halotti bizonyítványt, majd elküldték Franciaországba az özvegy kívánságára, akit a hatóságok értesítettek. Az egész sajtó foglakozott az esettel, a szökésnek és tragikus befejezésének igen drámai elbeszélése utat talált az egész világ újságjaiba.

Pedig Damour élt. Összetévesztették egyik társával és ez annál meglepőbb volt, mert a két férfi nem is hasonlított egymáshoz. Egyszerűen csak mindketten hosszú szakállt viseltek. Damour és a negyedik szökevény, aki csodaképpen életben maradt, azonnal elvált mihelyt angol területre értek; sohasem látták egymást viszont és amaz kétségkívül elpusztult a sárgalázban, amely magát Damourt is majdnem elragadta. Az volt az első gondolata, hogy Féliciet levél utján értesíti. Kezébe akadt azonban egy újság, amelyben szökésének elbeszélését és halálának hírét találta. Ettől a pillanattól kezdve oktalanságnak tartotta volna levelet írni, melyet elfoghatnak, elolvashatnak és így kitudhatják az igazat. Nem helyesebb, ha mindenkire nézve halott marad? Senki sem fog többé miatta nyugtalankodni és így szabadon visszatérhet Franciaországba, ahol majd megvárja az amnesztiát, hogy elismertesse magát. Ekkor tartotta a sárgaláz egy rettenetes rohama egy félreeső kórházban heteken át lekötve.

Midőn Damour lábadozni kezdett, leküzdhetetlen lustaságot érzett. Még több hónapon át igen gyenge maradt, nem volt akarata. A láz mintegy kiölte belőle minden régi vágyát. Semmit sem kívánt, azt kérdezte magában, mire lenne jó. Félicie és Louise képei elmosódtak. Ugyan még mindig látta őket, de igen távol, ködbe burkolva, úgyhogy néha alig ismert reájuk. Kétségkívül mihelyt erőhöz jut, elutazik hozzájuk. Majd midőn végre talpra állt, egy másik terv foglalta le teljesen. Arról ábrándozott, hogy mielőtt felkeresné feleségét és leányát, vagyont szerez. Mit is csinálna Párizsban? éhen veszne, kénytelen lenne visszatérni satujához és talán nem is találna többé munkát, mert úgy érezte, hogy szörnyen megvénült. Ellenkezőleg, ha átmenne Amerikába, néhány hónap alatt összeszedhetne vagy százezer frankot. Ennél a szerény összegnél állapodott meg ama milliókról szóló csodálatos történetek közepette, amelyekkel telebeszélték a fejét. Egy aranybányában, amelyet megneveztek előtte, mindenki, még a legszegényebb földmunkások is hat hónap múlva hintón járnak. És máris elrendezte életét: a százezer frankjával visszatér Franciaországba, házacskát vásárol Vincennes környékén és ott él három-négyezer frank évi jövedelemből, Félicie és Louise közt, elfeledve, boldogan, megszabadulva a politikától. Egy hónap múlva Damour Amerikában volt.

Ekkor zűrzavaros élet következett, amely találomra a különös, de egyúttal köznapi kalandok egész sorába sodorta. Megismerkedett mindenfajta nyomorral, belekóstolt mindenfajta szerencsébe. Háromszor is azt hitte, hogy együtt van a százezer frankja, de minden elolvadt az ujjai között, meglopták és végső erőfeszítésében maga veszítette el mindenét. Végeredményben sokat szenvedett, dolgozott és egy inge sem maradt. Miután bejárta a világnak mind a négy sarkát, az események Angliába sodorták. Innen Brüsszelbe vetődött, magának Franciaországnak határára. Csakhogy már nem is gondolt a hazatérésre. Mihelyt Amerikába érkezett, írt Félicienek. Három levele válasz nélkül maradt, feltevésekre volt utalva: vagy elfogták leveleit, vagy felesége meghalt, vagy ő maga is elhagyta Párizst. Egy év múlva újabb hasztalan kísérletet tett. Hogy ne szolgáltassa ki magát, ha felbontanák leveleit, álnév alatt írt és valami koholt ügyről beszélt Félicienek, arra számítva, hogy ő majd ráismer írására és megérti a dolgot. Ez a hosszú hallgatás mintegy elaltatta emlékeit. Ő meghalt, senkije sem volt a világon, mi sem volt már fontos. Majdnem egy évig szénbányában dolgozott, a föld alatt, nem látta többé a napot, tökéletesen elnyomva, csak evett és aludt, anélkül, hogy még egyebet is kívánna azon túl.

Egy este azt hallotta a kocsmában, hogy megszavazták az amnesztiát és a kommünárdok mind haza térnek. Ez felébresztette. Lökést érez, maga is haza akart menni a többiekkel, hogy viszontlássa Párizsban az utcát, amelyben lakott. Eleinte tisztán ösztönszerű megmozdulás volt ez. Majd a vasúti kocsiban, mely hazafelé vitte, dolgozni kezdett a feje, elgondolta, hogy most újra elfoglalhatja helyét a napon, ha sikerül felfedeznie Féliciet és Louiset. Remények ébredtek szívében, hiszen szabad, nyíltan keresheti őket és végül is azt hitte, hogy szép csendesen találja majd őket a Rue des Enviergesi lakásukban, terített asztallal, mintha vártak volna reá. Minden magyarázatot nyer, valami egyszerű félreértés volt az egész. Elmegy az elöljáróságra, megnevezi magát és a család előlről kezdi egykori életét.

Párizsban zajongó tömeggel volt teli az Északi pályaudvar. Őrjöngő lelkesedéssel éljeneztek, mihelyt az utasok megjelentek, kalapokat lengettek, egy nevet ordítottak. Damour szinte megijedt, nem értette a dolgot, azt képzelte, hogy csak azért jött ide ez a sok nép, hogy őt lehurrogják. Majd ráismert a tömeg által ünnepelt névre, a kommün egyik tagjának nevére, aki véletlenül ugyanazon a vonaton utazott és akit számkivetéséből való visszatérésekor üdvözölt a nép. Damour látta arra menni, erősen meghízva, nedves szemmel, mosolyogva, meghatva e fogadtatástól. Midőn a hős fiákerbe szállt, a tömeg, arról beszélt, hogy kifogja a lovat. Tolongtak, az emberi áradat beözönlött a Rue Lafayette-be és a fejek tengere fölött még soká látható volt a lassan haladó fiaker, mint egy diadalkocsi. És Damour, akit ide-oda lökdöstek, taszigáltak, csak nagy nehezen juthatott ki a külső boulevardokra. Senki sem ügyelt reá. Minden szenvedése, Versailles, a tengeri út eszébe jutott és keserűség töltötte el.

A külső boulevardokon azonban elérzékenyülés vett rajta erőt. Mindent elfelejtett, úgy tetszett neki, mintha munkát adott volna le Párizsban és most csendesen visszatérne a Rue des Enviergesbe. Életének tíz esztendeje oly sűrűn és kuszáltan sűrűsödött benne, hogy úgy érezte, mintha nem volnának egyebek maga mögött a járda egyszerű meghosszabbodásánál. Mégis némi csodálkozással látta az egykori szokásokat, amelyek közé oly könnyen tért vissza. A külső boulevardok szélesebbek lehettek; megállt, hogy elolvassa a cégtáblákat, meglepődve, hogy itt látja őket. Nem egyszerű öröm volt az, hogy újra ráléphet a föld e megsiratott darabkájára, hanem vegyüléke a románcszerű érzelgősséggel áthatott gyengédségnek és valami tompa nyugtalanságnak, az ismeretlentől való nyugtalanságnak, ez ismert régi dolgok láttára, amelyeket itt talált. Nyugtalansága még fokozódott, midőn a Rue des Envierges-hez közeledett. Elernyedni érezte magát, szeretett volna nem menni tovább, mintha katasztrófa várna reá. Minek visszatérni? mit fog itt csinálni?

Végül a Rue des Enviergesben háromszor elment a ház előtt, anélkül, hogy be tudott volna menni. A szemközti szenesbolt eltűnt, most gyümölcsárusnő üzlete volt helyén és az annak ajtajában álló asszony oly elégültnek látszott, oly öntudattal otthon érezte magát, hogy Damour nem mert hozzá fordulni, mint előbb akarta. Inkább mindent megkockáztatott és egyenesen a házmester fülkéje felé tartott. Hányszor fordult így balra a kapubejárat végében és kopogtatott be!

- Itt lakik Damourné?

- Nem ismerem... Nem lakik nálunk.

Jacques mozdulatlanul állva maradt. Az egykori termetes házmesterné helyett kis száraz, zsémbes asszony állt előtte és gyanakvóan nézett reá. Damour újra megszólalt:

- Most tíz éve Damourné az udvar végében lakott.

- Tíz éve! - kiáltott a házmesterné. - Sok víz folyt le azóta a Szajnán!... Csak január óta vagyunk itt.

- Damourné talán hátrahagyta címét.

- Nem. Nem ismerem.

És mivel Damour nem tágított, az asszony megharagudott és megfenyegette, hogy előhíjja férjét.

- Eh, meddig akar még itt szimatolni!... Vannak emberek, akik belopóznak...

Damour elpirult és hebegve odébb állt szégyenkezve kirojtosodott nadrágja és piszkos régi zubbonya miatt. A járdán lehorgasztott fejjel ment tovább, majd visszatért, mert nem bírta rászánni magát, hogy így távozzék. Olyan szívtépő volt ez, mint egy örökös elválás. Talán csak megszánják és adnak neki némi felvilágosítást. És felnézett, az ablakokat vizsgálta, a boltokat fürkészte, hogy ráismerjen egykori lakóhelyére. Ezekben a szegény házakban, amelyekben oly sűrűn hullnak a felmondások, mint a jégeső, tíz esztendő elég volt ahhoz, hogy majdnem mind a lakót kicserélje. Egyébként még maradt benne némi szégyennel vegyes óvatosság, az ijedt vadság egy neme, amely megremegtette arra a gondolatra; hogy rá ismerhetnek. Midőn visszatért az utcára, végre ismerős arcokat pillantott meg, a trafikosnét, egy fűszerest, egy mosónőt, a péknét, akinél valamikor vásároltak. Ekkor egy negyedóráig tétovázott, sétált a boltok előtt, tanakodva magában, melyikbe merjen belépni és annyira szenvedett a belső küzdelemtől, hogy verejték ütött ki rajta. Dobogó szívvel döntött a pékné, egy álmos, mindig fehér asszony mellett, mintha egy zsák lisztből bújt volna ki. Az asszony ránézett, de meg sem moccant. Nyilván nem ismert reá, lebarnult bőrével, az erős napfénytől lesült kopasz fejével, hosszú, kemény szakállával, amely félig ellepte arcát. Ez némi bátorságot öntött belé és midőn kifizetett egy sou ára kenyeret, meg merte kérdezni:

- Nincsen vevői közt egy asszony, akinek leánykája van... Damourné?

A pékné elgondolkozott, majd lágy hangján így szólt:

- Ó igen, valamikor, lehetséges... De az régen volt. Már nem is tudom... Olyan sok emberrel van dolgunk!

Be kellett érnie ezzel a válasszal. A következő napokon visszatért és felbátorodva kikérdezte az embereket, de mindenütt ugyanazzal a közönnyel, ugyanazzal a feledéssel, olyan ellenmondó értesülésekkel találkozott, amelyek még inkább megzavarták. Végeredményben bizonyosnak látszott, hogy Félicie körülbelül két évvel az ő numeai utazása után hagyta el a városrészt, ugyanakkor, amikor ő megszökött. De senki sem tudta a címét; némelyek Gros-Caillouról, mások Bercyről beszéltek. Már nem is emlékeztek a kis Louise-ra. Ez volt a vég, egy este leült a külső boulevard egyik padjára és sírni kezdett, azt mondta magában, hogy nem kutat tovább. Mi lesz vele? Párizs üresnek látszott. Néhány garasa, mely lehetővé tette, hogy visszatérjen Franciaországba, fogytán volt. Egy darabig elhatározta, hogy visszatér Belgiumba a szénbányába, ahol oly sötét van és ahol egyetlen emlék nélkül élt, boldogan mint egy állat, elnyomva a föld álmától. Mégis maradt, nyomorúságában, éhezve, anélkül, hogy munkát szerezhetett volna magának. Mindenütt visszautasították, túl öregnek találták. Csak ötvenötéves volt, de hetven évesnek nézték, annyira megviselte a tízévi szenvedés. Úgy kóborolt, mint egy farkas, felkereste a kommün által felégett műemlékek építkezéseit, olyan munkákat keresett, aminőket gyermekekre és rokkantakra szoktak bízni. Egy kőfaragó, aki a városházán dolgozott, megígérte neki, hogy megszerzi számára szerszámaik őrzését, de az ígéret megvalósítása késett és ő már-már éhen veszett.

Egy napon a Notre-Dame hídon ama szegény emberek szédülésével nézte a víz folyását, akiket vonz az öngyilkosság, majd hirtelen visszahúzódott a karfától és ezzel a mozdulatával majdnem feldöntött egy arra menőt, fehér zubbonyos nagy fickót, aki rátámadt.

- Átkozott barom!

Damour azonban tágranyilt szemmel mereven bámult reá.

- Berru! - kiáltotta végül.

Csakugyan Berru volt, Berru, aki csak előnyére változott, viruló arccal, fiatalosan. Hazatérése óta Damour gyakran gondolt reá, de ugyan hol találja meg pajtását, aki kéthetenként költözködött? A festő is kidüllesztette szemét és midőn amaz remegő hangon megnevezte magát, nem akarta elhinni.

- Lehetetlen! micsoda tréfa!

Végül mégis kezdett ráismerni, olyan felkiáltásokkal, amelyek már-már csődületet idéztek elő a járdán.

- De hiszen meghaltál!... No hallod, ezt igazán nem vártam! Nem lehet így fittyet hányni a világnak... Lássuk csak, hát csakugyan igaz, hogy élsz?

Damour halkan beszélt, kérte, hogy hallgasson. Berru, aki alapjában igen mulatságosnak tartotta ezt, végül karon fogta és elvitte a Rue Saint-Martin egyik bormérésébe. És elhalmozta kérdésekkel, mindent tudni akart.

- Majd rákerül a sor, - mondta Damour, miután az asztalhoz letelepedtek. - Először is mi van a feleségemmel?

Berru ámultan nézett reá.

- Hogyan, a feleségeddel?

- Igen, hol van ő? Nem tudod a címét?

A festő ámulata fokozódott. Lassan így szólt:

- Hogyne, tudom a címét... De te nem tudod a történteket?

- Miféle történteket?

Ekkor Berruból kitört:

- No, ez már igazán sikerült! Ugyan, te nem tudsz semmit?... Hiszen a feleséged újra férjhez ment, öregem!

Damour a kezében tartott poharat letette az asztalra és oly reszketés fogta el, hogy a bor lecsorgott ujjai között. Zubbonyába törölte őket és tompa hangon ismételte:

- Mit mondasz? újra férjhez ment, újra férjhez ment... Bizonyos?

- Ugyan! te meghaltál, ő újra férjhez ment, ebben nincs semmi csodálatos... Csak éppen furi, mert íme, most feltámadtál.

És mialatt a szegény ember sápadtan, remegő ajkakkal ült ott, a festő elmondta neki a részleteket. Félicie most igen boldog. Feleségül ment egy mészároshoz Batignolles-ban, a Rue des Moines-ban, egy özvegy emberhez, akinek ügyeit ügyesen vezette. Sagnard, ez volt a mészáros neve, hatvan éves, de kitűnő karban levő kövér ember. A Rue Nollet sarkán levő mészárszéknek, amely a legforgalmasabbak egyike az egész városrészben, vörösre festett rácsai vannak és a cégtábla két sarkát egy-egy aranyozott ökörfej díszíti.

- No mit fogsz csinálni? - kérdezte Berru minden részlet után.

A szerencsétlen, akit elkápráztatott a bolt leírása, tétova kézmozdulattal válaszolt. Majd meglátja.

- Hát Louise? - kérdezte hirtelen.

- A kisleány? igazán nem tudom... Alighanem elhelyezték valahol, hogy megszabaduljanak tőle, mert nem láttam velük... Igaz, legalább gyermekedet visszaadhatnák, ha már nem csinálnak vele semmit. Csakhogy mit kezdenél vele, a húszéves leányzóval, hiszen nem úgy festesz, mintha fényesen menne a sorod? Nem akarlak megsérteni, de azt mondhatná az ember, hogy két garast adna neked az utcán.

Damour szótlanul horgasztotta le fejét, nem tudott mit mondani. Berru még egy liter bort rendelt és vigasztalni akarta.

- Lássuk csak, mi az ördög! ha már életben vagy, vigadj egy kicsit. Nincs minden elveszve, majd rendbe jön a dolog... Mit fogsz csinálni?

És a két férfi végeérhetetlen vitába merült, amelyben ugyan azok az érvek szüntelen visszatértek. A festő azonban nem mondta el, hogy azonnal Damour deportálása után össze akart állni Félicievel, akinek gömbölyű válla meghódította. És titkon még most is neheztelt reá, amiért - kétségkívül vagyona miatt - Sagnard mészárost részesítette előnyben. Midőn a harmadik liter bort itták, felkiáltott:

- Én a te helyedben elmennék hozzájuk, ott letelepednék és kitenném Sagnard-t az ajtón, ha bosszantana... Utóvégre is te vagy úr. A törvény melletted van.

Damour lassanként becsípett és a bor lángba borította halvány arcát. Folyton azt ismételte, hogy majd meglátja. De Berru egyre ösztökélte, megveregette vállát, azt kérdezte tőle, férfi-e. Hogyne volna férfi és mennyire szerette azt az asszonyt! Még most is annyira szereti, hogy képes volna felgyújtani Párizst, csak hogy visszakapja őt. Nos, hát akkor mire vár? Hiszen az asszony az övé, éppen csak vissza kell vennie. A két férfi, most már nagyon ittasan, agyonbeszélte egymást.

- Oda megyek! - mondta hirtelen Damour, nagy nehezen felemelkedve.

- Ez már teszi! Nagy gyávaság lett volna! - kiáltott Berru. - Veled megyek.

És elindultak Batignolles felé.


HARMADIK FEJEZET

A Rue des Moines és a Rue Nollet sarkán a mészárszék gazdagon hatott vörös rácsaival és aranyozott ökörfejeivel. Fehér kendőkön nagy darab húsok lógtak, ürüszeletek pedig, amelyek csipkés szélű papírzacskókból kandikáltak ki, füzérként voltak elrendezve. Temérdek hús volt felhalmozva a márvány asztalokon, levágott és letisztított darabok, rózsaszínű borjúhús, bíborpiros birkahús, skarlátvörös marhahús, márványszerű zsírtömegek közepette. Ragyogtak a rézmedencék, a mérleg serpenyői, a fogas horgai. Bőség, túláradó egészség uralkodott a márványpadlós, kitárt ajtajú, világos boltban, a friss hús jó illata, amely mintha pirosságot varázsolt volna az egész háznép arcára.

A háttérben, az utcáról behatoló fény teljes világosságában Félicie magas pénztárban ült, amelyben üvegtáblák védték meg a léghuzattól. Odabenn, a vidám visszfények közepette, a mészárszék rózsaszínű világosságában, igen üdén hatott, ama nők telt és érett üdeségével, akik túl vannak negyvenedik évükön. A takaros mészárosné, sima bőrével, fekete hajával és fehér nyakával, a jó üzletasszony mosolygó és szorgoskodó komolyságával ült ott és egyik kezében tollat tartva, másik kezével belenyúlva a pénztárba a cég tisztességét és virágzását képviselte. Segédek vágták, kimérték a húst, számokat kiáltottak, a vevők elvonultak a pénztár előtt és ő, miközben átvette tőlük a pénzt, szeretetreméltó hangon beszélte meg velük a városrész újságait. Éppen egy beteges arcú asszonyka fizetett ki két kotlettet, amelyeket szomorúan nézett.

- Tizenöt sou, úgy-e? - mondta Félicie. - Hát nincs jobban, Vernierné?

- Nem, nem vagyok jobban, mindig bajom van a gyomrommal. Mindent kiadok, amit magamhoz veszek. Most meg az orvos azt mondja, hogy húsra van szükségem, de oly drága!... Hallotta, hogy a szénkereskedő meghalt?

- Lehetetlen!

- Neki nem a gyomrával volt baja, hanem a hasával... Két kotlett tizenöt sou! Még a szárnyas is kevésbé drága!

- Nos, ez nem a mi hibánk, Vernierné. Magunk is alig, tudjuk, hogy jöjjünk ki vele... Mi az, Charles?

Miközben beszélgetett és pénzt visszaadott, szemmel tartotta a boltot és észrevette, hogy az egyik segéd nem hallotta meg, úgyhogy még egyszer, hangosabban megkérdezte:

- Charles, mit akarnak?

De nem várta meg a választ. Ráismert a belépő két ember egyikére, arra, aki elől ment.

- Maga az, Berru úr!

Látszott, hogy éppen nem örül neki, kissé megvető kifejezéssel biggyesztette le ajkát. A Rue Saint-Martinból Batignollesba jövet a két férfi többször megpihent a bormérésekben, mert az út hosszú volt és az ő torkuk kiszáradt a hangos beszédben, örökös vitatkozásban. Látszott, hogy borközi állapotban vannak. Damourt szíven találta, midőn a szemközti járdán Berru hirtelen mozdulattal megmutatta neki a pénztár tükreiben oly szépnek és fiatalnak látszó Féliciet és így szólt: "Látod, ott van!" Ez lehetetlen; csak Louise lehet, aki ennyire hasonlít anyjához, mert hiszen Félicie feltétlenül öregebb. És ez az egész dús mészárszék, a véres húsok, a ragyogó rézedények, ez a jól öltözött polgári külsejű asszony, aki egy halom pénzben tartotta kezét, elvették hangját és merészségét és valóságos félelmet keltettek benne. Szeretett volna hanyatt homlok elszaladni, szégyen szállta meg, elsápadt arra a gondolatra, hogy oda belépjen. Soha sem egyezne bele ez a hölgy, hogy visszavegye őt a sanyarú képével, nagy szakállával és piszkos zubbonyával. Sarkon fordult és tovább akart menni a Rue des Moinesban, hogy még csak észre se vegyék, de Berru visszatartotta:

- Mennydörgős mennykő! Hát nincs vér az ereidben?... No, én a te helyedben ugyancsak megtáncoltatnám a burzsujokat! És nem mennék el osztozkodás nélkül; igen, az ürücomboknak és mindennek a fele... Csak előre, te ázott tyúk!

És rákényszerítette Damourt, hogy átmenjen az utcán. Majd miután megkérdezte az egyik segédet, itthon van-e Sagnard úr és megtudta, hogy a mészáros a vágóhídon van, ő lépett be elsőnek, hogy élükre állítsa a dolgokat. Damour szorongva, együgyű arccal követte.

- Mivel szolgálhatok Berru úr? - kérdezte Félicie kevésbé előzékeny hangon.

- Nem nekem, - válaszolt a festő - hanem ennek a pajtásomnak van valami mondanivalója.

Félrehúzódott és most Damour szemtől szemben találta magát Félicievel. Az asszony ránézett, ő iszonyú zavarban, valóságos kínszenvedésben lesütötte szemét. Félicie arca eleinte undortól fintorodott el, nyugodt és boldog arca irtózatot árult el e nyomorult vén korhely láttára, akin megérzett a szegénység. De még mindig nézte és hirtelen, anélkül, hogy egy szót váltott volna vele, elfehéredett, elfojtott egy sikolyt és kiejtette a kezében tartott pénzt, amelynek tiszta csengése hallatszott a fiókban.

- Mi az? - Csak nem beteg? - kérdezte Vernierné, aki kíváncsiságból ottmaradt.

Félicie olyan mozdulatot tett kezével, mintha mindenkit el akarna távolítani. Nem bírt beszélni. Nagy nehezen felállt és a mészárszék mögött levő ebédlő felé ment. Utána eltűnt a két férfi is, anélkül, hogy felszólította volna őket, Berru vigyorogva, Damour a fűrészporral borított padlóra szegezett szemmel, mintha attól félt volna, hogy elesik.

- No ez mégis csak furcsa - suttogta Vernierné, midőn magára maradt a segédekkel.

Ezek abbahagyták a vágást és mérést és meglepődött pillantásokat váltottak egymással. De nem akarták magukat kompromittálni és közönyös arccal folytatták munkájukat, anélkül, hogy válaszoltak volna Verniernének, aki a kezében tartott két kotlettel távozott és mogorva arccal tanulmányozta azokat.

Az ebédlőben Félicie nyilván még nem találta magát elég egyedül. Kinyitott egy második ajtót és hálószobájába bocsátotta be a két férfit. Nagyon rendes, elzárt, csendes szoba volt ez, fehér függönyökkel az ágyon és ablakon, aranyozott órával, mahagóni bútorokkal, amelyek egyetlen porszem híján ragyogtak. Félicie kék ripsz karosszékbe roskadt és ezeket a szavakat ismételte:

- Maga az... maga az...

Damour nem talált szavakat. A szobát szemlélte és nem mert leülni, mert a székek túl szépek voltak neki. Most is Berru kezdett rá.

- Igen, két hét óta keresi magát... Most találkozott velem és én elhoztam ide.

Majd mintha szükségét érezte volna, hogy mentegetőzzék, így folytatta:

- Ugye belátja, hogy nem cselekedhettem másképp. Ő régi pajtásom és megfájdult a szívem, mikor ilyen állapotban láttam a sárban.

Félicie kissé összeszedte magát. Ő volt az okosabb és erősebb is. Mihelyt beszélni bírt, ki akart kerülni e tűrhetetlen helyzetből és megkezdte a rettenetes kimagyarázkodást.

- Lássuk csak, Jacques, mit kívánsz tőlem?

Damour nem felelt.

- Igen, - folytatta Félicie - újra férjhez mentem. De ez nem az én hibám, hiszen tudod. Halottnak hittelek és te mit sem tettél, hogy kiragadj e tévedésből.

Végre Damour is megszólalt.

- De igen, írtam neked.

- Esküszöm, hogy nem kaptam meg leveleidet. Ismersz, tudod, hogy sohasem hazudtam... és nézd csak, itt az okmány a fiókomban.

Kinyitott egy íróasztalt, lázasan kivett belőle egy írást és átadta Damournak, aki kába arckifejezéssel kezdte olvasni. Halotti bizonyítványa volt. Majd Félicie így folytatta:

- Nos, egészen el voltam hagyatva és engedtem egy ember ajánlatának, aki ki akart emelni nyomoromból és bajaimból... Ez az egész hibám. Engedtem annak a kísértésnek, hogy boldog legyek. Ugye, ez nem bűn?

Jacques lehorgasztott fejjel hallgatta, alázatosabb és zavartabb volt, mint maga az asszony. Végül felnézett és megkérdezte:

- Hát a leányom?

Félicie újra remegni kezdett. Hebegve mondta:

- Leányod?... Nem tudom, már nincs nálam.

- Hogy hogy?

- Igen, nagynénémnél helyeztem el... Megszökött, rossz útra tért.

Damour egy darabig szótlan maradt, olyan nyugodt arccal, mintha nem értette volna meg. Majd hirtelen ő, aki annyira elfogódott, öklével a fiókos szekrényre ütött, oly erővel, hogy a márványlapon álló, kagylókkal díszített doboz táncolni kezdett. De nem jutott szóhoz, mert egy hatéves fiúcska és egy négyéves kisleány kinyitotta az ajtót és az öröm kitörésével Félicie nyakába ugrott.

- Jó napot, anyuka, a kertben voltunk, amott, az utca végében... Françoise azt mondta, hogy haza kell jönnünk... Ó, ha tudnád, homok van ott és csirkék vannak a vízben...

- Jól van, hagyjatok, - mondta az anya nyersen.

Majd behítta a pesztonkát:

- Françoise, vigye ki őket... Ostobaság ilyenkor jönni haza.

A gyermekek elszontyolodva távoztak, a pesztonka pedig, akit sértett úrnője hangja, megharagudott és mindkettőt előre tuszkolta. Féliciet őrült félelem szállta meg, hogy Jacques ellophatja a kicsinyeket; vállára vethetné őket és elszaladhatna velük. Berru, akit senki sem szólított fel arra, hogy leüljön, nyugodtan elterült a második karosszékben, miután barátja fülébe súgta:

- A kis Sagnardok... Úgy nőnek, mint a sás!

Midőn becsukódott az ajtó, Damour újra ráütött öklével a fiókos szekrényre és felkiáltott:

- Ez nem minden, a leányomat akarom, és azért jöttem, hogy visszavegyelek.

Félicie egészen megdermedt.

- Ülj le és beszélgessünk, - mondta. - Az nem segít, ha lármát csapsz... Hát értem jöttél?

- Igen, velem jössz, még pedig mindjárt... Én vagyok a férjed, az egyedüli igazi férjed. Ó, tudom a jussomat... Ugye Berru, hogy ez a jussom?... Gyerünk, tégy sapkát a fejedre, legyen eszed, ha nem akarod, hogy mindenki megtudja dolgunkat.

Félicie ránézett és dúlt arca akarata ellenére elárulta, hogy, már nem szereti, hogy már fél és undorodik tőle rettentő, nyomorúságos vénségében. Ugyan! Ő, a fehér, jól táplált hölgy, aki most már hozzászokott a polgári jóléthez, előlről kezdené egykori nehéz és szegény életét ennek a férfinak társaságában, aki olyan mint egy kisértet!

- Te elutasítasz! - folytatta Damour, aki olvasott az asszony arcából. - Ó, értelek, megszoktad, hogy a dámát adjad a pénztárban, nekem pedig nincs sem szép boltom, sem pénzzel telt fiókom, amelyben kedvedre kotorászhatsz... Meg azután itt vannak a gyerekek, akiket az előbb láttam és akikre nyilván jobban vigyázol, mint Louise-ra! Aki elvesztette a leányt, az fütyül az apára!... De nem törődöm mindezzel. Azt akarom, hogy velem jöjj és jönni fogsz, különben elmegyek a rendőrségre, hogy csendőrökkel hozzanak vissza hozzám... Ez az én jussam, ugye Berru.

A festő fejével helyeselt. Nagyon mulattatta ez a jelenet. Mégis, amikor azt látta, hogy Damour dühöng és saját szavaitól megmámorosodik, Félicie pedig ereje fogytán már-már zokogni kezd, szép szerep eljátszására érezte magát hivatva. Okoskodó hangon szólt közbe:

- Igen, igen, ez a jussod, de meg kell nézni, meg kell fontolni a dolgot... Én mindig rendesen viselkedtem... Döntés előtt helyénvaló lenne Sagnard úrral beszélni, de mivel ő nincs itt...

Félbeszakította magát, majd megváltozott, színlelt megindulástól remegő hangon így szólt:

- Csakhogy pajtásomnak sietős a dolog. Nehéz az ő helyzetében várni... Ó, asszonyom, ha tudná, mennyit szenvedett! Most pedig nincs egy fityingje sem, éhen pusztul, mindenünnen elutasítják... Mikor az imént találkoztam vele, tegnap óta nem evett.

Félicie, akinek félelmét hirtelen elérzékenyülés váltotta fel, nem bírta visszatartani könnyeit, amelyek fojtogatták. Végtelen szomorúság, az élet megbánása és undora szállta meg. Kiáltásban tört ki:

- Bocsáss meg, Jacques!

Majd, midőn beszélni bírt, így szólt:

- Ami történt, megtörtént. De nem akarom, hogy szerencsétlen légy... Hadd segítsek rajtad.

Damour heves mozdulatot tett.

- Úgy van, - szólt élénken Berru. - Ez a ház eléggé el van látva ahhoz, hogy feleséged ne hagyjon üres kézzel... Tegyük fel, hogy visszautasítod a pénzt, de ajándékot mindig elfogadhatsz. Ha csak egy kis húst ad neki, levest főzhet magának belőle, ugye, asszonyom?

- Ó, Berru úr, mindent, amit csak akar.

De Jacques Damour újra verni kezdte a fiókos szekrényt és kiabált:

- Köszönöm, ebből a kenyérből nem eszem.

Majd felesége szemébe nézve így folytatta:

- Csak téged akarlak és visszakaplak... Tartsd meg a húsodat!

Félicie újra rémülettől és irtózattól eltelve hátrált. Damour ekkor rettenetessé vált, arról beszélt, hogy mindent összezúz, ocsmány vádakra vetemedett. Leánya címét akarta, megrázta a karosszékben ülő feleségét és azt ordítozta, hogy az eladta kicsikét. Félicie, elkábulva attól, ami vele történt, nem is védekezett, hanem lassú hangon ismételte, hogy nem tudja leánya címét, amely azonban bizonyára meg van a rendőrségen. Végre Jacques, aki egy székre telepedett és esküdözött, hogy még az ördög sem mozdíthatja el onnan, hirtelen felállt és a többinél erősebb ökölcsapás után felkiáltott:

- Mennydörgős mennykő! hát elmegyek... Igen, elmegyek, mert kedvem tartja... De nem kell soká várnod, majd visszatérek, ha itt lesz az embered és helybenhagylak téged, őt, a porontyaidat, az egész átkozott pereputtyot... Várj csak, majd meglátod!

Öklével fenyegetődzve távozott. Alapjában megkönnyebbülést érzett, hogy így végződött a dolog.

Berru, aki hátramaradt és el volt ragadtatva, hogy benne van a dologban, engesztelő hangon mondta:

- Ne féljen, nem hagyom őt magára... El kell hárítani a szerencsétlenséget.

Merészségében megfogta és megcsókolta az asszony kezét. Az hagyta, annyira meg volt törve; ha férje karon fogta volna, elment volna vele. Mégis hallgatta a mészárszéken át távozó férfiak lépteit. Az egyik segéd nagy bárdütésekkel ürügerincet darabolt fel. Számokat kiáltottak. Ekkor a jó üzletasszony ösztöne visszavitte a pénztárba, a világos tükrök közé, igen sápadtan, de igen nyugodtan, mintha misem történt volna.

- Mennyi marad? - kérdezte.

- Hét frank ötven, asszonyom.

És Félicie visszaadta az aprópénzt.


NEGYEDIK FEJEZET

Másnap szerencse érte Damourt: a kőfaragó bejuttatta őrnek a városháza építkezéshez. Így most a fölött az épület fölött őrködött, amelynek felgyújtásában tíz év előtt részt vett. Nagyjából kellemes munka volt, ama butító foglalkozások egyike, amelyek elzsibbasztják az embert. Éjjel az állványok alatt cirkált, minden neszre fülelt, néha gipszes zsákokon aludt el. Már nem beszélt róla, hogy visszatér Batignollesba. Mégis egyszer, amidőn Berru villásreggelit fizetett neki, a harmadik liternél azt kiabálta, hogy másnap lesz a nagy eset. Másnap nem mozdult el az építkezéstől és ezentúl ez így ment, csak részegségében dühöngött és követelte jogait. Józan állapotban komoran tűnődött, mintha szégyenkezett volna. Végül a festő már kigúnyolta, ismételte, hogy nem férfi. De ő komoly maradt és dünnyögve mondta:

- Hát akkor meg kell őket ölni!... Csak arra várok, hogy rámjöjjön.

Egy este elindult, elment a Place Moncey-ig, majd miután egy órát töltött egy padon, visszatért az épülethez. Aznap úgy rémlett neki, hogy leánya kocsikázik el a városháza előtt, remek hintó párnáin elterülve. Berru felajánlotta neki, hogy tudakozódik és meg volt róla győződve, hogy negyvennyolc órán belül meg tudja Louise címét. De Jacques Damour elutasította. Mire jó megtudni? Szívébe markolt azonban az a gondolat, hogy az a pompásan öltözött szép nő, akit a két nagy fehér lótól húzott hintóban látott, leánya lehet. Szomorúsága még fokozódott. Kést vásárolt, megmutatta pajtásának és azt mondta, hogy a mészároson akar vele eret vágni. Tetszett neki ez a mondás, amelyet jóízű nevetéssel váltig ismételt:

- Eret vágok a mészároson... Mindenki sorra kerül, nem igaz?

Ilyenkor Berru óraszám tartóztatta a Rue du Temple egyik bormérésében és meg akarta győzni róla, hogy nem szabad senkin sem eret vágni. Ez ostobaság, mert egy fejjel megkurtíthatják az embert.

És megfogta kezeit, esküt követelt tőle, hogy nem keveredik ilyen csúnya dologba. Damour makacs vigyorgással ismételte:

- Nem, nem, mindenki sorra kerül... Eret vágok a mészároson.

Múltak a napok és ő nem vágott rajta eret. Olyan esemény következett be, amelynek mintha siettetnie kellett volna a katasztrófát. Damourt mint meg nem felelőt elbocsátották: egy zivataros éjjel elaludt és azalatt elloptak egy lapátot. Ettől fogva ismét éhezni kezdett, az utcákon vonszolta magát, még büszkébb volt, semhogy koldult volna, de csillogó szemmel nézte a hentesboltok kirakatait. A nyomor, ahelyett, hogy sarkalta volna, elkábította. Meggörbítette hátát, szomorú töprengésbe merült. Mintha már nem mert volna Batignollesban mutatkozni, most, hogy nem volt tiszta zubbonya, amelyet felvehetett volna.

Batignollesben Félicie állandó remegésben élt. Damour látogatásának estéjén nem akarta Sagnardnak elmondani a történteket, másnap pedig bántotta előző esti hallgatása, lelkifurdalást érzett és már nem volt ereje a beszédhez. Így mindig reszketett, minden órában látni vélte első férjének megjelenését, rémítő jeleneteket képzelt. Az volt a legnagyobb baj, hogy a mészárszékben sejthettek valamit, mert a segédek vigyorogtak és midőn Vernierné pontosan eljött a maga két kotlettjéért, nyugtalanító módon szedte össze az aprópénzét. Végre egy este Félicie Sagnard nyakába borult és zokogva mindent megvallott neki. Elmondta hogy mit beszélt Damourral: erről ő nem tehet, mert aki meghalt, annak nem kellene visszatérnie. Sagnard aki hatvanéves korához képest igen jól bírta magát és derék ember volt, vigasztalta. Istenem! nem éppen kellemes, de majd csak rendbe jön a dolog. Hiszen minden rendbe jön. Ő, pénzes ember létére, aki jól megvetette lábát az életben, főleg kíváncsiságot érzett. Majd megnézik a kísértetet, majd beszélnek vele. Érdekelte a történet, olyannyira, hogy mikor amaz hat nap múlva sem jelentkezett, így szólt feleségéhez:

- No, mi az? talán cserbenhagy bennünket... Ha tudnád címét, magam keresném fel.

Majd midőn az asszony könyörgött neki, hogy maradjon veszteg, megjegyezte:

- De kedvesem, csak téged akarlak megnyugtatni... Hiszen látom, hogy emészted magad. Végezni kell a dologgal.

Félicie csakugyan lesoványodott a fenyegető drámától való rettegésében. Végre egyszer, a mészáros éppen leszidott egy segédet, aki elfelejtette a borjúfej vizét váltani, midőn Félicie sápadtan, dadogva jelent meg:

- Itt van!

- Úgy! nagyon helyes! - mondta Sagnard, rögtön lecsillapodva. - Vezesd be az ebédlőbe.

És sietség nélkül odafordult a segédhez:

- Mossa meg bő vízben, mert megromlik.

Belépett az ebédlőbe, ahol Damourt és Berrut találta. Tiszta véletlen volt, hogy együtt jöttek. Berru a Rue de Clichyben találkozott Damourral; most már nem volt vele annyit együtt, mert unta nyomorúságát. De mikor megtudta, hogy pajtása a Rue des Moines-ba készül, szemrehányásokban tört ki, mert ez az ügy az övé is volt. Újra prédikált neki, hangoztatta, hogy meg fogja tudni akadályozni benne, hogy odamenjen és ostobaságokat csináljon; elállta a járdát, rá akarta kényszeríteni, hogy adja át neki kését. Damour makacs arckifejezéssel vállat vont, meg volt a maga terve, amelyet nem mondott el. Minden észrevételre így felelt:

- Gyere, ha akarsz, de ne bosszants.

Az ebédlőben Sagnard nem ültette le a két férfit. Félicie a maga szobájába menekült, magával vitte a gyermekeket és az ajtó mögött, amelyre kétszer ráfordította a kulcsot, a legnagyobb izgalomban ült, karjai közt magához szorítva a gyermekeket, mintha meg akarná őket védeni és oltalmazni. Amellett az aggodalomtól zúgó füllel hallgatózott, de semmit sem hallott, mert a két férj a szomszéd szobában zavarában hallgatva nézett egymásra.

- Így hát maga az? - kérdezte végül Sagnard, csak hogy mondjon valamit.

- Igen, én vagyok - válaszolt Damour.

Úgy érezte, hogy a mészáros árnyékot vet reá. Sagnard alig látszott ötven évesnél idősebbnek; szép ember volt, üde arccal, rövidre nyírt hajjal, szakáll nélkül. Ingujjban, hófehér nagy kötényével vidámság és fiatalság sugárzott le róla.

- Vagyis, - folytatta Damour habozva - nem magával akarok beszélni, hanem Félicievel.

Ekkor Sagnard egész biztonságát visszanyerte.

- Lássuk csak, pajtás, jöjjünk tisztába egymással. Mi az ördög! mit sem vethetünk egymás szemére. Miért falnók fel egymást, ha senki sem hibás?

Damour lehorgasztott fejjel, makacsul nézte az asztal egyik lábát. Tompa hangon dünnyögte:

- Nem haragszom magára, hagyjon békében, menjen innen... Félicievel kívánok beszélni.

- Ami azt illeti, nem, nem fog vele beszélni - mondta nyugodtan a mészáros. - Nem akarom, hogy beteggé tegye, mint múltkor. Nélküle is beszélhetünk... Egyébként, ha értelmesen viselkedik, minden jól fog menni. Minthogy azt mondja, hogy még mindig szereti őt, lássa be a helyzetet, gondolkodjék és cselekedjék az ő boldogsága érdekében.

- Hallgasson, - szakította félbe Damour - akit hirtelen düh szállt meg. - Ne foglalkozzék semmivel, különben baj lesz!

Berru, abban a hiszemben, hogy pajtása kést akar rántani, buzgólkodva a két férfi közé vetette magát. De Damour visszalökte.

- Hagyj békében te is!... Mitől félsz, te hülye?

- Nyugalom! - ismételte Sagnard. - Aki haragszik, az nem tudja többé, mit csinál... Hallja, ha behívom Féliciet, ígérje meg, hogy okos lesz, mert ő igen érzékeny, hiszen épp oly jól tudja, mint én. Ugye egyikünk sem akarja megölni? Jól fog viselkedni?

- Ej, ha azért jöttem volna, hogy rosszul viselkedjek, azon kezdtem volna, hogy minden fecsegésével együtt megfojtsam!

Oly mély és fájdalmas hangon mondta ezt, amely nem tévesztette el hatását a mészárosra.

- Hát akkor - jelentette ez ki - behívom Féliciet... Ó én igen igazságos vagyok és megértem, hogy vele akarja megvitatni a dolgot. Joga van hozzá.

Odament az ajtóhoz és bekopogtatott.

- Félicie! Félicie!

Majd midőn semmi sem mozdult, mert Félicie, megdermedve e találkozás gondolatától, nem bírt székéről felkelni és még erősebben kebléhez szorította gyermekeit, a mészáros végül is türelmetlenkedni kezdett.

- Félicie, gyere hát... Ostobaság, amit csinálsz. Ő azt ígéri, hogy okosan fog viselkedni.

Végre a kulcs megfordult a zárban és Félicie megjelent, de gondosan bezárta maga mögött az ajtót, hogy biztonságban hagyja a gyermekeit. Újból zavart hallgatás állt be. Kutya egy helyzet volt, ahogy Berru mondta.

Damour lassú mondatokban beszélt, amelyek összezavarodtak, mialatt Sagnard az ablaknál állt és ujjával felemelve az egyik kis fehér függönyt, úgy tett, mintha kinézne az utcára. Azt akarta ezzel megmutatni, hogy komoly dolgokban nem kicsinyes.

- Hallgass ide, Félicie, tudod, hogy sohasem voltam gonosz. Ezt elismerheted... Nos, nem ma kezdenék gonosz lenni. Eleinte mindnyájatokat fel akartalak itt koncolni. Aztán azt kérdeztem magamban, mi hasznom volna belőle... Inkább rád bízom a választást. Azt tesszük, amit akarsz. Igen, minthogy a törvényszékek mit sem tehetnek értünk igazságszolgáltatásukkal, te fogod eldönteni, melyikünk tetszik neked jobban. Felelj... Melyikünkkel akarsz menni, Félicie?

De az asszony nem bírt válaszolni. Fojtogatta a felindulás.

- No jó - folytatta Damour ugyanazon a tompa hangon - értem, vele mész... Mikor ide jöttem, már tudtam, hogy fordul a dolog... És ezért nem haragszom reád, végtére is igazat adok neked. Nekem végem van, semmim sincs, szóval nem szeretsz többé, míg ő boldoggá tesz, nem is szólva a két kis gyermekről.

Félicie megrendülve sírt.

- Ne sírj, ez nem szemrehányás. Így fordultak a dolgok, ez az egész... És az a gondolatom támadt, hogy még egyszer lássalak és megmondjam neked, hogy nyugodtan alhatsz. Most hogy választottál, nem gyötörlek többé!... Megtörtént, soha többé nem hallasz rólam.

Az ajtó felé indult, de Sagnard nagyon meghatva feltartóztatta és így szólt:

- Maga igazán derék ember!... Lehetetlen így szétválni. Ebédeljen velünk.

- Nem, köszönöm, válaszolt Damour. Berru meglepődve látta az ügy ily mulatságos fordulatát és roppantul megbotránkozott, midőn pajtása visszautasította a meghívást.

- Akkor legalább igyunk egyet, - mondta a mészáros. - Mi az ördög, csak elfogad nálunk egy pohár bort!

Damour nem fogadta el mindjárt. Körüljártatta szemét a tiszta és vidám ebédlőn, fehér tölgyfa bútoraival, majd pillantása megakadt Félicien, aki könnyáztatta arccal könyörgött neki, mire így szólt:

- Hát igen.

Sagnard el volt ragadtatva.

- Gyorsan, Félicie - kiáltotta - poharakat! Nincs szükségünk a cselédre... Négy poharat. Neked is koccintanod kell... Pajtás, maga nagyon kedves, hogy elfogadta és nem is tudja, milyen örömet szerzett nekem vele, mert szeretem a jó szíveket, maga pedig jó szív, kezeskedem róla!

Ezalatt Félicie ideges kezekkel kereste a pohárszékben a poharakat és borosüvegeket. Elvesztette a fejét, semmit sem talált meg. Sagnardnak kellett segítségére sietnie. Majd miután teletöltötték a poharakat, a társaság koccintott az asztal körül.

- Egészségére!

Damournak, aki szemközt állt Félicievel, ki kellett nyújtania karját, hogy poharát megérinthesse. Egymásra néztek, némán, a múlttal szemükben. Az asszony annyira reszketett, hogy hallani lehetett a kristály csengését, mintha erős lázban fogak vacogtak volna. Már nem tegezték egymást, mintha meghaltak volna és ezentúl már csak az emlékben fognak élni.

- A magáéra!

És mialatt mind a négyen ittak, a nagy hallgatás közepette a gyermekek hangja hallatszott be a szomszéd szobából. Játszani kezdtek, kiabálva, nevetve kergetőztek. Majd az ajtót döngették, anyjukat hítták.

- No jó estét mindenkinek! - mondta Damour és letette poharát az asztalra.

Elment. Félicie kiegyenesedve, halványan nézett utána, Sagnard pedig udvariasan az ajtóig kísérte az urakat.


ÖTÖDIK FEJEZET

Az utcán Damour annyira gyorsította lépteit, hogy Berru alig bírta követni. A festő dühöngött. A Boulevard des Batignolles-on, midőn társa lábai felmondták a szolgálatot, úgy hogy leroskadt egy padra, és ülve maradt, sápadt arccal, szúrós szemmel, mindazt kiadta, ami a begyében volt. Ő legalább is felpofozta volna a burzsujt és becses nejét. Felháborodott annak láttára, hogy egy férfi így minden fenntartás nélkül engedi át a feleségét másnak. Nagy mamlasznak kell hozzá lenni, igen, mamlasznak, hogy ne használjon más kifejezést! És példát idézett, egy másik kommünárdot, aki feleségét egy illetővel találta; nos, a két férfi és az asszony együtt él; a legjobb egyetértésben. Mindent el lehet intézni, csak ne tétesse magát senkise lóvá, mert ebben az egész dologban mégis csak ő a ló!

- Te nem érted ezt - válaszolt Damour. - Te is elmehetsz, úgysem vagy barátom.

- Én nem vagyok barátod! amit érted tettem!... Gondolkodjál csak kissé. Mi lesz veled? Senkid sincs, a kövezetre kerültél, mint egy kutya és megdögölsz, ha nem húzlak ki a bajból... Hogy én nem vagyok barátod de hiszen ha itt hagylak, a lábaid alá dughatod a fejedet, mint a tyúkok, amelyek megelégelték az életet.

Damour kétségbeesett mozdulatot tett. Ez igaz, nem maradt számára egyéb hátra, mint hogy vagy a vízbe ugorjék, vagy rendőrökkel szedesse fel magát.

- Nos, - folytatta a festő - annyira barátod vagyok, hogy elviszlek valakihez, akinél meglesz a fészked és a betevő falatod!

És mintegy hirtelen elhatározástól hajtva felállt. Majd erőszakkal magával cipelte társát, aki dadogva kérdezte:

- Hová, hová?

- Majd meglátod... Ha nem akartál feleségednél ebédelni, másutt ebédelsz... De tartsd eszedben, hogy nem engedem meg, hogy két ostobaságot kövess el egy napon.

Gyorsan ment, végig a Rue d'Amsterdamon. A Rue de Berlinben megállt egy kis palota előtt, csengetett és megkérdezte az inastól, aki kaput nyitott, otthon van-e Souvignynné. És mivel az inas habozott, megjegyezte:

- Mondja meg neki, hogy Berru van itt. Damour gépiesen követte. Ez a váratlan látogatás, ez a pompás palota végleg megzavarta a fejét. Felment. Majd hirtelen igen csinos szőke nőcske karjai közt találta magát, akin éppen csak csipkepongyola volt.

- Apa, apa!... Ó milyen kedves magától, hogy rávette!

Jó leány volt, nem bántotta az öreg fekete zubbonya, elragadtatva tapsolt a gyermeki gyengédség hirtelen rohamában. Apja megrökönyödve, rá sem ismert.

- De hiszen ez Louise! - mondta Berru.

Ekkor dadogva mondta:

- Vagy úgy... Maga nagyon szeretetreméltó...

Nem merte tegezni. Louise leültette a pamlagra, majd csengetett, hogy senkit se eresszenek be. Damour ezalatt körülnézett a kasmírral kárpitozott szobában, amelynek finom gazdagsága egészen elérzékenyítette. És Berru diadalmaskodott, megveregette a vállát.

- No mondod-e még, hogy nem vagyok barátod?... Tudtam, hogy szükséged lesz leányodra. Akkor megszereztem címét és eljöttem hozzá, hogy elmondjam történetedet. Azonnal azt mondta: Hozza ide!

- Hogyne, szegény apám! - suttogta Louise behízelgő hangon. - Tudod, én irtózom a te köztársaságodtól! A kommunárdok mind csúnya emberek, akik elpusztítanák a világot, ha hagynák őket!... De te az én kedves apám vagy. Emlékszem, mily jó voltál hozzám, amikor beteg voltam, egész kis koromban. Majd meglátod, mily jól megértjük majd egymást, feltéve, hogy sohasem beszélünk politikáról... Első sorban is mindhárman megebédelünk. Milyen kedves ez!

Majdnem a munkás térdére ült, nevetett világos szemével és finom szőke haja libegett fülei körül. Damour erőtlenül úgy érezte, hogy valami gyönyörűséges érzés szállja meg. Szerette volna visszautasítani, mert tisztességtelennek tetszett neki, hogy ebben a házban asztalhoz üljön. Most már azonban nem volt meg az az erélye, amellyel az imént elhagyta a mészárosék házát, anélkül, hogy csak vissza is nézett volna, miután utoljára koccintott. Leánya nagyon édes volt és fehér kezecskéi, amelyeket az övéire helyezett, fogva tartották.

- Ugye elfogadod? - ismételte Louise.

- Igen, - felelte végre Damour, miközben két könnycsepp gördült le a nyomortól megviselt arcán.

Berru nagyon értelmesnek találta. Midőn átmentek az ebédlőbe, az inas jelentette őnagyságának, hogy megjött az úr.

- Nem fogadhatom, - válaszolt Louise nyugodtan. - Mondja meg neki, hogy apámmal vagyok. Holnap hatkor, ha úgy akarja.

Az ebéd elragadó volt. Berru mindenféle mókákkal fűszerezte, úgyhogy Louisenak nevettében potyogtak a könnyei. Újra a Rue des Enviergesben találta magát és ez ünnep volt számára. Damour sokat evett és elnehezedett a fáradtságtól és tápláléktól, de megható gyengédséggel mosolygott, valahányszor leánya pillantásával találkozott. Az ebéd végén cukrozott bort ittak, amely úgy pezsgett, mint a pezsgő és mindhárman becsíptek. Mikor a cselédség már nem volt a szobában, az asztalra könyökölve, részegségük mélabújával beszéltek a múltról. Berru cigarettát sodort, amelyet Louise félig lehunyt szemmel, elmerült arccal szítt. Belemelegedett emlékeibe, szeretőiről kezdett beszélni, az elsőről, egy nagy fiatalemberről, aki igen jól csinálta a dolgokat.

Majd szigorú véleményt kockáztatott meg anyjáról.

- Ugye megérted, - mondta apjának - nem is akarom látni, oly rosszul viselte magát... Ha akarod, elmegyek és megmondom neki, mint vélekedtem arról a csúnya módról, ahogy téged elhagyott.

Damour azonban komolyan kijelentette, hogy felesége nem létezik többé. Louise hirtelen felállt és felkiáltott:

- Igaz, mutatok neked valamit, aminek örülni fogsz.

Eltűnt, de azonnal visszatért, cigarettájával a szájában és régi, megsárgult, sarkánál begörbített fényképet adott át apjának. A munkás megrendült belé és zavaros szemeit a fényképre szegezve dadogta:

- Eugène, szegény Eugènem.

Odaadta a képet Berrunek, aki szintén meghatva suttogta:

- Nagyon hasonló.

Majd Louisera került a sor. Egy darabig kezében tartotta a fényképet, de könnyek fojtogatták és visszaadta.

- Ó emlékszem... Oly kedves volt!

Elérzékenyedésüknek engedve mindhárman együtt sírtak. Még kétszer kerülte meg a fénykép az asztalt, a legmeghatóbb megjegyzések kíséretében. Nagyon megfakult a levegőn; szegény Eugène, nemzetőri egyenuhájában, lázadó legendába vesző árnyékának látszott. De megfordítva a képet, az apa elolvasta, amit valamikor odaírt: "Megbosszullak" és feje fölött csemegekéssel hadonászva megújította esküjét:

- Igen, igen, megbosszullak!

- Mikor láttam, hogy anya rossz útra tér, - beszélte Louise - nem akartam nála hagyni szegény fivérem arcképét. Egy este elcsentem tőle... A tied, apám. Neked adom.

Damour poharához támasztotta a fényképet és még mindig nézte. Végül azonban okosan kezdtek beszélni. Louise, szívére tett kézzel, ki akarta húzni szorultságából. Egy darabig arról beszélt, hogy magához veszi, de ez alig volt lehetséges. Végül ötlete támadt: megkérdezte, hajlandó volna-e felügyelni arra a birtokra, amelyet most vásárolt neki egy úr Mantes mellett. Van ott egy kerti ház, amelyben havi kétszáz frankból igen jól élhet.

- De hiszen ez a Paradicsom! - kiáltott Berru, aki pajtása nevében elfogadta. - Ha unatkozik, elmegyek meglátogatni.

A következő héten Damour már letelepedett Bel-Airben, leánya birtokán és most is ott él, olyan pihenésben, amellyel nagyon is tartozott neki a Gondviselés, mindama sorscsapások után, amelyekkel sújtotta.

Hízik, másodvirágzását éli, polgáriasan öltözködik, a volt katona jó és tisztességes képét mutatja. A parasztok mélyen leemelik előtte kalapjukat. Ő vadászik és horgászik. Lehet vele találkozni a napon, az utakon, amint nézi a búzatermést, az olyan ember nyugodt lelkiismeretével, aki senkit sem lopott meg és keservesen megkeresett jövedelmét élvezi. Amikor leánya urakkal jön, tudja, hogy óvja meg rangját. Legnagyobb örömére szolgál, ha leánya elszökik társaságától és a kis kerti lakban együtt reggeliznek. Ilyenkor egy dajka becéző szavait használja vele szemben, imádattal nézi ruháit és pompás villásreggelik ezek, mindenféle jókkal, amiket maga főzet, nem is szólva a csemegéről, süteményekről és cukorkákról, amelyeket Louise hoz zsebeiben.

Damour sohasem próbálta viszontlátni feleségét. Már csak leánya van, aki megszánta öreg apját és aki büszkesége és öröme. Egyébként éppoly kevéssé kísérelte meg, hogy életbenlétét hivatalosan igazoltassa. Mire jó felzavarni a kormány írásait? Ez még csak fokozza körülötte a csendet. Itt van a maga odújában, elveszve, elfeledve, valóságos senki, aki nem pirul gyermeke ajándéka miatt, míg ha feltámadna, irigyek talán megszólnák a helyzetét, amely végül neki is kellemetlen lehetne.

Néha azonban nagy vígság van a kerti lakban. Berru tölt ilyenkor négy-öt napot falun. Végre Damournál megtalálta azt a zugot, amelyről mindig ábrándozott. Barátjával vadászik, halászik, naphosszat hanyatt fekszik a folyó partján. Este pedig a két pajtás politizál. Berru kihozza Párizsból az anarchista újságokat és miután elolvasták őket, egyetértenek a szükséges radikális rendszabályokra nézve: agyonlőni a kormányt, felakasztani a burzsujokat, megégetni Párizst, hogy más várost építsenek helyén, a nép igazi városát. Mindig az egyetemes boldogságról beszélnek, amelyet általános öldökléssel érnek el. Végre a lefekvés pillanatában Damour, aki bekeretezte Eugène fényképét, odamegy hozzá, megnézi és pipájával hadonászva kiáltja:

- Igen, igen, megbosszullak!

Másnap pedig jól kipihenve tovább horgászik, Berru pedig, a parton elterülve, az igazak álmát alussza a fűben.


(Vége)

 
 
0 komment , kategória:  Émile Zola Válogatott elbeszél  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 210
  • e Hét: 11955
  • e Hónap: 91513
  • e Év: 2032793
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.