Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 41 
A papír
  2013-02-14 15:48:41, csütörtök
 
  A papír



- Húsz évemet raboltad el - kiáltotta kétségbeesetten az asszony, s miközben zokogva rohant ki a lakásból, könnyein át látta a férfi dühös arcát. - Húsz évemet áldoztam egy érdemtelenre!

Mindössze két hónap telt el az esküvőjük óta, de leszámítva néhány napot, ez az idő maga volt a pokol. Semmiségeken vesztek össze, visszaszívhatatlan vádakat vagdostak egymás fejéhez, megsértettek és megsértődtek. Lassan minden percük kínná vált. Pedig milyen szép volt még nem is olyan régen minden...

Vakítóan csillogott a hó, a februári hideg ellenére is jóleső meleg járta át testüket a napsütésben. Körülöttük százával siklottak a síelők, ki gyorsabban, ki megfontoltan. A látvány a magukfajta síkvidéki embereknek megszokhatatlan volt.

Már három napja voltak az észak-olaszországi síparadicsomban. Egész évben erre készültek, hiszen minden télen, ha csak tehették, elmentek síelni. Ez volt számokra a szabadság, az igazi kikapcsolódás, a közös öröm és hobbi.

Az előző télen fedezték fel a kis városkát az Alpokban. Azonnal megtetszett a hangulata, megszerették mosolygós lakóit, imádták a hegyek égbenyúló, szemet gyönyörködtető karéját. Amikor megérkeztek, kicsomagoltak és első sétájukat tették a hegyi városkában, hirtelen felszabadultnak, várakozással telten boldognak érezték magukat.

Nem voltak már gyerekek akkor sem, amikor húsz évvel korábban Szlovákiában összetalálkoztak. Mondhatni, szerelmük hegyi szerelem volt, a síelésnek köszönhették. Baráti társaságban sokszor mesélték nevetve azt, ahogy a férfi túlzott lendületétben egyensúlyát veszítve az asszony lába elé zuhant egy meredek lejtő alján, ahogy leütötte lábáról későbbi kedvesét s összegabalyodásukat, fetrengésüket, amint felállásuk közben nagy igyekezetükben egymást rántották újra meg újra vissza a hóba.

Sokszor emlegették csendes estéiken az első éjszakát, a semmihez sem hasonlíthatóan tiszta, csillagos égbolt alatt tett sétájukat. Örökre beléjük ivódott a téli éj, a havas hegy illata, hallgatása, tiszteletet parancsoló nagysága. A séta alatt kiderült, sok bennük a közös. Mindketten megismerték már a csalódás keserű ízeit, a megalázottság, elhagyottság hidegségét, az egyedül ébredés lehangoló, kiábrándító valóságát.

Azóta két évtized telt el szeretetben, a mindennapok békéjének örömében. Ahogy ott álltak kipirult arccal a hegyen, boldogok voltak. Nézték a messze tűnő tájakat, a valószerűtlenül apró falvakat, az alattuk elszálló repülőgépet.

Ők sem tudták később megmondani melyikük ötlete volt, de kitalálták: ünnepeljék meg együttlétük huszadik évfordulóját, hazatérésük után esküdjenek meg. Sokan meglepődtek a hírre, mert talán csak a legközelebbi rokonok, barátok tudták, ők ketten még nem házasok. A külvilág réges-régen összeadta őket.

Nem volt világraszóló a nász, feleslegesnek tartották a nagy felhajtást, ez az ünnep csak az övék volt.

A bajok szinte észrevétlenül kezdődtek. Egy rosszkor feltett "mikor jössz haza" kérdéssel, egy elejtett megjegyzéssel. A férfi volt türelmetlenebb, érezhetően megváltozott. Már nem volt annyira figyelmes, mint korábban, elengedte magát. Nem ügyelt úgy feleségére, ahogy tette azt húsz éven át barátként, kedvesként. Sokszor válaszolt ingerülten és fáradtságról panaszkodott akkor is, amikor asszonyának tetterejére volt igénye.

Az első vitát hamarosan második, harmadik, sokadik követte. A visszafojtottan feszült szóváltások veszekedéssé fajultak, viszonyuk elmérgesedett, tűrhetetlenné vált. A férfi reggelente idegenül nézte az asszonyt, a nő rossz érzéssel várta az estét. Egy napon azután nem volt tovább. A férfi dühödten vágta az asszonyhoz, váljanak el. A nő ekkor rohant ki a lakásból.

Válásuk nagyobb feltűnést keltett, mint házasságkötésük. De ők maguk sem értették, hogy néhány tollvonás az anyakönyvvezetőnél, a házasság tényét igazoló kis lapocska, hogyan foszthatta meg őket a szeretettől a sok éve megszokott békés boldogságtól. Úgy érezték, a menekülés lehetőségét, a "mehetek, ha akarok" szabadságát, a függetlenség látszatát, az önként vállalt kötöttség élményét veszítették el egy darabka papírral, egy semmire sem jó, semmit sem érő fecnivel.

 
 
0 komment , kategória:  MÁTÉ G. PÉTER LOPOTT ÉJSZAKÁK  
Elégtétel
  2013-02-14 15:23:06, csütörtök
 
  Elégtétel



A szépen ápolt, otthonosan berendezett lakás ezen az estén mindennek mondható volt, csak éppen nyugodt, békés otthonnak nem. Az anya, fején vizes borogatással üldögélt magába roskadva a fotel mélyén, az apa, leszegett vörös fejjel rótta a métereket hosszú percek óta. Időnként kitört, fel-felmordult, érthetetlen mondatfoszlányokat dünnyögött, majd fejéhez kapott és folytatta ideges útját faltól, falig. A családi vihar kiváltója, a família szemefénye, a húszas évei elején járó csinos, ifjú hölgy dacos arccal, félig háttal az eseményeknek a szoba sarkában üldögélt.

- De hát áruld már el végre - szólalt meg a mindeddig hallgató anya - mi történt veled? Olyan szépen elrendeztünk mindent. Gyerekkorod óta arra neveltünk, hogy Józsi felesége legyél, a két család is mindent elrendezett. Szép lakás, autó, biztos jövő várt rád, és akkor most közlöd, napokkal az esküvő előtt, hogy mást szeretsz. Ráadásul egy nyikhaj senkit, egy munkást! Hát ránk, a szüleidre nem gondolsz? Apád bele fog betegedni ebbe az egészbe.

Az ifjú hölgy szórakozottan hallgatta édesanyja kifakadását, de gondolatai már máshol jártak. Eszébe jutott, hogy anyja hányszor sírt, amikor azt hitte nem látják, hányszor mondta, mennyire szeretné, ha lánya élete jobb lenne mint az övé. Mert bár a szomszédok, a felületes ismerősök úgy gondolták, boldogan élnek férjével, tudta, ez az általa mindenkinél jobban szeretett középkorú asszony nagyon boldogtalan.

Sok évvel ezelőtt ez a történet más szereplőkkel már lejátszódott. A fiatal lány súlyos döntés előtt állt. Válassza szülei jelöltjét, a tisztes egzisztencia, karrier előtt álló, jólfésült, jólöltözött fiút, vagy azt a kedves srácot, akinek bizonytalan a jövője, és aki meg sem kérte a kezét, de csodálatos minden vele töltött perc. Nos, a döntés, bár nem volt könnyű, a jó házból származó és a szülők kegyét is bíró ifjúra esett.

Ahogy az évek teltek, mind gyakrabban jött rá, rosszul döntött. Férje rendes volt, szerette gyereküket, hazaadta keresetét, és igyekezett mindenben neje kedvére tenni. De az asszonynak ez kevés volt. Többet, mást akart. Bármit tett, cselekedett a férje, mindig összehasonlította az elcserélt kedvessel. És rendre a férj veszített. Ezerszer megbánta választását, de eleinte szülei, később közös gyerekük miatt nem vált el, nem csalta meg a urát, csak szenvedett.

Mindezt, meglehet, csak sejtette a lánya, de azt tudta, ő másképpen dönt majd, ha döntenie kell. És ezen a viharos napon végre elhatározásra jutott. Soha nem akarja kimondani a száján a megbánás mondatait: bárcsak a másikat választottam volna!

A lány lassan, szinte révületben állt fel a fotelből. Arcán a döntés boldog, megkönnyebbült mosolyával indult a kifelé lakásból. Az ajtóban visszafordult és - mint kislány korában az iskolába menet - csókot dobott a meglepett szülők felé. Az anyja könnyfátyolán át nézte a lányát és hirtelen valami furcsát, elégtételfélét érzett.

Igen - gondolta - ő legalább megtette. S miközben hangtalanul ült továbbra is korábbi helyén, belül ujjongva, harsogva, szívdobogását túlkiabálva mondogatta: megtette! Megtette! Megtette! Az én kicsi, okos bátor lányom, legalább ő megtette!
 
 
0 komment , kategória:  MÁTÉ G. PÉTER LOPOTT ÉJSZAKÁK  
Velencei mese
  2013-02-14 15:22:16, csütörtök
 
  Velencei mese



Alig akart hinni a szemének. Jól látja, nem téved, íme, elérkezett az ő nagy napja. Igen. Ez nem lehet véletlen, ez a gondviselés maga.

Sok éve él egyedül tóparti otthonában. Ismerősei, barátnői noszogatják, mire vársz, miért nem keresel valakit, mikor mész már férjhez? Kihez menjen, gondolja ilyenkor, nincs egy szabad férfi sem az egész környéken. Mert, hogy ő innen elköltözzön, olyan isten nincs!

Imádja a Velencei-tavat, Velencét. Sok évvel ezelőtt költözött le - akkoriban még így mondta: "le" - férjével az egykori nyaralóba. Házasságuk gyorsan zátonyra futott, a férj eltűnt, ahogy a fiatalsága is a távoli idők ködében, ő meg itt maradt a házban, a csendes kis utcában.

Egy ideje minden reggel, amikor a postás meghozza az újságot, első dolga átfutni a társkereső rovatot. Nem is tudja, hogy miért, ez egyfajta rítussá vált. Hozzátartozott a reggelihez, mint a kávé vagy a zsemle. Nem akart, vagy csak maga előtt nem merte bevallani, hogy akar, férjet, társat találni. Ennek ellenére mindig végigment a sorokon, el-elgondolkodva egyik-másik ajánlkozón.

Ezen a reggelen minden olyan volt, mintha angyal érintette volna meg a kedvét. Mosolygott, vidám volt, tele vággyal, tenni akarással. Ahogy kinyitotta az újságot, egyből szemébe ötlött a hirdetés: "40-45 év közötti özvegy, vagy elvált asszony ismeretségét keresem. Velenceiek előnyben"

Ki a csuda lehet az illető, vívódott, lázasan kutatott emlékezetében, ismerőseit listázva. Amikor újra átolvasta az apróhirdetést, észrevette, hogy az illető külföldön élő férfi. Hűha, gondolta, ennek már fele sem tréfa. Azonnal tollat ragadott és megírta válaszát.

Hetek teltek el, és egy szép napon megtörtént a csoda. Éppen hazafelé tartott a boltból, amikor látta, hogy kapuja előtt egy szép, csillogó autó áll. Nocsak, elmélkedett, vajon mit akar tőlem? Azzal meggyorsította lépteit.

A férfi elegáns volt, jóképű, alig túl az ötvenen. Mosolyogva nézte őt, majd halkan bemutatkozott. A nő csak azt hallotta, hogy az illető idegen hangzású nevet mond, nem értette, nem baj, majd megtudja, nem annyira fontos a név.

Hosszasan elbeszélgettek, a férfi már indulni készült, mikor az asszony engedve kíváncsiságának, megkérdezte: mondja, miért pont velencei társat keresett a hirdetésében? A férfi egy régi szerelmi történetet mesélt el, amiből kiderült, volt egyszer egy velencei házaspár, az asszony borzasztóan tetszett neki, de az hűséges lévén férjéhez, neki semmi esélyt sem adott. Így hát elhagyta az országot, és új életet kezdett.

A nő ereiben meghűlt a vér. De hiszen, jutott eszébe, ez akár az én történetem is lehetne. Volt itt egy fiatalember, aki mindig körülöttem legyeskedett. Egyszer tréfásan azt találtam mondani neki, majd jelentkezzen, ha gazdag lesz. De hiszen, de hiszen ez ő...!

A férfi látta, hogy az asszony végre felismeri. Mosolyogva nyújtotta hát felé a kezét. Kedves - mondta - már gazdag vagyok, hát eljöttem magáért. Most már elfogad?
 
 
0 komment , kategória:  MÁTÉ G. PÉTER LOPOTT ÉJSZAKÁK  
Gárdonyi éj
  2013-02-14 15:21:28, csütörtök
 
  Gárdonyi éj



Mari mama - nagyvárosi unokái hívják így - komótos, megfontolt mozdulatokkal csomagolta össze a szükséges holmikat. Még bőven volt ideje, hiszen a vonat csak este tíz körül indult.

Öreg társa, Dodó - nem csak a szomszédok, barátok, de a család ifjú és kevésbé ifjú tagjai is csak ezen a néven nevezik - újsággal a kezében a tévé előtt bóbiskolt. Reggel korán kelt, ahogy minden nap azóta is, hogy sok évvel ezelőtt nyugdíjba ment. Munkásemberként a vérében volt a korai kelés.

Mari mama elnézte az öreget, ahogy kicsit hörögve-fújtatva veszi, fújja ki a levegőt. Szeretettel, óvó tekintettel figyelte a megfáradt embert. Az elemózsia, a felszerelés már mind a táskában, a szatyrokban volt. Leült a televízió elé, egy kicsit kinyújtóztatni sokszor fájó, elnehezült tagjait.

- Mi van, mama - riadt fel az öreg -, idő van?

- Ráérsz még - szólt az asszony és jólesően dőlt hátra a kanapén.

Időben indultak, hogy a restiben még legyen idő Dodónak egy kis frissítőre. A vonatban mindketten a menetiránnyal szemben ültek le, valahogy így szokták meg az évek alatt.

Dodónak a peca volt a mindene. Jó ember volt világéletében, nem ivott - olykor legfeljebb egy felest, vagy egy kis bort, mint ma este is -, csak a halak érdekelték. Sütve, főzve nem nagyon volt értük, de a víznél eltöltött órákat, az éjszakai horgászásokat imádta.

Mari mama bizony eleinte - hej de rég' is volt már - féltékeny volt párjára. - Horgászni megy a barátokkal - jó kis mese, gondolta - vagy ki tudja hova eszi a mehetnéke minden szombaton. Féltékeny volt, és ezt bár titkolta, férje is észrevette.

- Ugyan már, asszony - mondogatta Marinak -, hát ha nem hiszed, hogy Gárdonyba megyek, gyere velem.

Egyszer úgyis rajtakaplak - morogta ilyenkor Mari -, de a gyerekek, majd az unokák minden idejét lefoglalták. - Még hogy Gárdonyba menjek - kereste a kibúvót -, az kéne csak, a lakás meg úgy nézne ki mint a tatárdúlás.

A férfi meg csak ment, hívta a tó, hívta a szabadság. Imádta a Velencei-tavat. Agárdot, Velencét, de leginkább Gárdonyt. Sokszor tért haza fogás nélkül, ilyenkor hallgatta is Mari lamentálását. - Jobb lenne, ha itthon maradnál - vágta embere fejéhez -, van mit tenni a ház körül is. Meg azután segíthetnél néha nekem is, nem esne le az aranygyűrű a kezedről!

Sok év telt el azóta. A gyerekek felnőttek, kirepültek a házból és egy szombat reggelen Mari egyedül maradt a lakásban. Téblábolt, tett-vett, de valahogy nem találta a helyét. - Na, most megfoglak - gondolt egy nagyot és villámgyorsan összekapva magát elindult a vasútállomásra.

- Nem vagyok normális - állt meg a gárdonyi peronon az asszony -, most merre induljak? Igaz, oly sokat mesélt ez az öregember nekem a horgászásról, hogy merre szokott lemenni, milyen a part, hol van sok nádas, csendes hely. Majd' csak megtalálom.

Mari mama elindult megkeresni az urát. Az állomástól nem messze már a tóparton járt. Furcsán érezte magát a sok fürdőruhás, barnára sült, vidám ember között öreges szoknyájában, tiszta, de színét vesztett blúzában. Lassan poroszkálva haladt, szeme csak úgy itta a sok látnivalót.

- Nicsak Mari - ámult el Dodó, ahogy észrevette közeledő asszonyát -, te csakugyan ellenőrizni jöttél engem?

Valahogy így kezdődött kettőjük gárdonyi élete. Egy idő után már csak kettesben akartak lejárni, hát kitalálták, ők éjszaka horgásznak majd. Mari eleinte sokat ügyetlenkedett a csalival, a horgászbottal, de Dodó tanítgatása mellett idővel már nem csak üldögélt és a csillagokat nézte, a lágyan ringó, halkan csobbanó vizet figyelte, maga is horgászni kezdett. Igazában nem is a hal érdekelte, a botot inkább unaloműzőnek vette kézbe.

Ezen az estén is Gárdony volt az útirány, ahogy mindig, amikor útra keltek. Sokszor álmodoztak róla, milyen jó lenne egy kis vityilló valahol a tóparti kisvárosban, Agárdon, Dinnyésen, vagy Gárdonyban, a tótól nem messze. Az unokák is eljöhetnének a nyárra, a gyerekek is gyakrabban látogatnák meg őket a nagy rohanás közben. Többször végig is járták a településeket, tetszett nekik a sok szép épület, a tiszta utak és parkok, a csodálatos látvány, a Velencei-tó. De azután minden maradt a régiben. Kevés megtakarított pénzüket nem merték felhasználni, ki tudja, mit hoz az öregség.

Kényelmesen elhelyezkedtek a parton, a nádas övezte kis tisztásnál, szokott helyükön. Nyugodt, összeszokott mozdulatokkal kicsomagolták felszerelésüket, Dodó még kortyolt egy kis rummal feljavított kávét, majd felnézett a csillagokkal telehintett égre és huncutul megjegyezte:

- Tudod Mari, ez itt majdnem olyan szép, mint a veled töltött életem - s mert látta asszonyán a meghatódottságot, még hozzátette: - Na, elég legyen a sok beszédből, nézzük miből élünk - azzal meglendítette horgászbotját. Az úszó, a horog, a nehezék sziszegve süvített át a tóparti éjszakán és hangos csobbanással tűnt el az olajos-feketén csillogó vízben.

 
 
0 komment , kategória:  MÁTÉ G. PÉTER LOPOTT ÉJSZAKÁK  
Régi ízek
  2013-02-14 15:20:39, csütörtök
 
  Régi ízek



- Miért sírsz kislányom? - ölelte át a konyhaasztal mellett álldogáló fiatalasszony vállát a középkorú asszony. - Ki bántott?

A fiatal nő zokogása csak lassan csendesedett, még meg-megrándult válla, hangja könnyekbe fúlóan halk és szaggatott volt.

- Semmi sem sikerül - panaszolta szemét törölgetve -, pedig anyuka tudja a legjobban, hogy mennyire igyekszem.

Az ifjú asszony és anyósa cinkos egyetértésben ült le a már sokat szolgált asztal mellé a lassan sötétedő helyiségben. Egyiküknek sem akaródzott fényt gyújtani.

Furcsa viszony volt az övék. Ismerőseik, barátaik, amikor kiderült, nincs más megoldás, mint a fiú özvegy édesanyjához költözni, nem sok időt adtak a házasságnak. Mindenki tudta, milyen sok buktatója van egy ilyen együttlakásnak. De a fiús mama és menye, rácáfolva mindenféle jóslásra, igaz szeretetben éltek.

A fiatalasszony, házias természetű lévén, korán megtanult főzni, a lakásban rendet, tisztaságot tartani. Nem tiltakozott a napi konyhai munka ellen, szerette férjét, úgy gondolta, mindent érte csinál és ez boldoggá tette. Egyetlen fájdalma volt csak: a férje sohasem dicsérte meg főztjét. - Nem rossz - mondogatta -, de valahogy anyám másképpen csinálja.

A férjnek, bármennyire szerette is az anyai étkek ízeit, ritkán lehetett része a gyerekkori finomságok élvezetében. A házasságkötésük után anyja kikötötte: - Felneveltek, apád halála után jószerével egyedül, ideköltözhettek, de vedd tudomásul, nem leszek cselédetek. Rám nem kell főznötök, a magamét elkészítem, kitakarítom a szobámat, meg ami rám esik, de éljétek a magatok életét és élem én is az enyémet.

Sohasem avatkozott a fiatalok dolgában. Persze nem arról volt, szó, hogy ha kérték, nem segített, de nem bírálta menyét és nem is adott tanácsokat. Távolról nézte, figyelte őket és titkon nagyon elégedett volt fia választásával. Dolgos, kedves, szeretetreméltó menye volt, aki talán egyszer egy tündéri kis unokával is megajándékozza majd.

Egymás mellett ültek a mind sötétebb konyhában. Az anya átölelte menye - ahogy ő mondta - kislánya - vállát és vigasztalni kezdte:

- Kedvesem - simogatta meg a könnyeit szárítgató asszonyka fejét -, most elmondok neked egy történetet, ami az én nagyszüleimmel esett meg. Nekem édesanyám egy majdnem ugyanilyen napon mondta el példaként.

Nagymamám remek szakácsnő hírében állt. Kis túlzással azt is mondhatnánk, messze földön híres volt főzőtudományáról. Nagypapám gyakran kérte, készítse el neki kedvenc ételét, a székelykáposztát. Kérése természetesen rendre teljesült - tudod, akkoriban az asszony még otthon volt, nem járt el dolgozni, volt ideje mindenre -, de bármilyen finomra is sikeredett az étel, nagypapa csak mondogatta: - Jó, jó, igazán mondom, finom, de nem olyan, ahogy édesanyám főzte. Azok az ízek voltak az igaziak.

Nagymama sorra járta a szomszédokat, kikérte mindenki tanácsát, de csak nem sikerült eltalálnia nagypapa ízlését. Egy napon átjött hozzá a szomszédasszony, akivel szívesen tereferéltek üres perceikben és miközben éppen a soros székelykáposzta rotyogott a fedő alatt, jóízűen pletykálkodtak.

Annyira belemerültek a szomszédok, ismerősök kibeszélésébe, hogy észre sem vették, hogy az étel már készen van, le kellene venni a tűzhelyről. A szomszéd beleszagolt a konyha levegőjébe, majd riadtan kérdezte:

- Mondd, nem égett oda a káposzta?

Nagymama villámgyorsan kapta le a sparheltről a lábost, de már nem lehetett meg nem történtnek tekinteni a dolgot. Amikor férje hazaérkezett, gondolta, gyorsan elmondja a balesetet, de azután úgy döntött, ráér kitalálni az étel odakozmálásának meséjét akkor, ha ura szóvá teszi.

Nagypapa farkaséhesen tért haza, ahogy máskor is és hatalmas lendülettel látott a kicsit odaégett étel fogyasztásához. Pár falat után lelassult a rágása, óvatosan forgatta a káposztát, húst a szájában - hajjaj, gondolta nagymama, itt a vész -, majd letéve az evőeszközt, széles mosollyal az arcán megszólalt:

- Mindig tudtam, nagyszerű asszony vagy, biztos voltam benne, hogy egyszer eltalálod az ízlésem. Igen, ez az! Pontosan ilyen volt édesanyám székelykáposztája!

- Látod, kislányom - fejezte be meséjét az asszony, a sötétben mellette már mosolyogva ülő menyének -, a férfiak ízlése kiismerhetetlen. Égesd hát oda egyszer te is azt az ételt!
 
 
0 komment , kategória:  MÁTÉ G. PÉTER LOPOTT ÉJSZAKÁK  
Dorottya napja
  2013-02-14 15:19:46, csütörtök
 
  Dorottya napja



Dorottya élvezettel csemcsegett az ízletes és bőséges vasárnapi reggeli után. Ráérősen ment vissza a szobába, pompásan érezte magát.

Valóban ráért, hiszen erre a napra semmi komolyabb teendője sem akadt. Reggel korán, még reggeli előtt - ezt, ha csak tehette mindig megtette - lement házuk kertjébe. Szerette ezeket a harmatos, jó illatú reggeleket. Izgalommal szagolgatta a szél sodorta, csiklandozóan finom virágillatot. El-elnézegette a gyümölcsfákat, tekintete körbejárta kedvenc birodalmát, majd leült és lustán figyelte a felkelő napot.

A kerítésen túl az éjszakai vadászatot pihenő cirmos nyalogatta visszafogott nyelvcsapásokkal fénylő bundáját. Ez felkeltette Dorottya figyelmét. Elmélyülten gondolkodott a macskaélet viszontagságain. Így távolból még tetszett is mindaz, amit látott, de barátainak többször jelezte, ki nem állhatja ezeket a csélcsap állatokat.

A délelőtt nyugodalmasan, pihenőkkel telt el. A család körülötte tette mindennapi dolgát, de ezekből ő már inkább kimaradt. Szerette a nyugalmat. Az ebédre várva elszundikált, és csak a jó illatok hozták vissza a valóságba.

Az étkezés örömeit ismét kisebb alvással tetézte. A szobába besütött a nap, kellemes, nyugalmas, békebeli hangulatot teremtve. Az egész olyan nosztalgikus volt. Délután úgy döntött, jó lenne egy nagyot sétálni a környéken. De egyedül ez nem lett volna túl vonzó. Szerencsére a családban mindig akadt erre vállalkozó, volt, hogy többen is kivonultak. A környékbeliek ilyenkor megnézték őket, olykor össze is súgtak a hátuk mögött, de Dorottya nem nagyon törődött ezzel. - Furcsák ezek a népek - gondolta, de rájuk hagyta, nem foglalkozott velük. Csináljon mindenki azt, amit akar, csak őt hagyják békén.

Annyira imádta a kertet, hogy a sétát tetézve még este is lement egy kicsit levegőzni. A család ilyenkor viccesen megjegyezte, na, a mi Dorottyánk megy a dolgát végezni.

Hamar elálmosodott. Ágyát, ahogy ő mondta: a vackát mindig maga rendezte el, erre különösen finnyás volt. Alighogy letette fejét, már aludt is.

Éjjelente sokszor álmodott. Hangos csaholással hajszolta a macskákat és boldog volt, amikor a család tagjai odabújtak hozzá és csitítóan megsimogatták. Ilyenkor apró vakkantások közepette, kéjesen nyújtózott el kosarában Dorottya, a négyéves szálkásszőrű tacskó.
 
 
0 komment , kategória:  MÁTÉ G. PÉTER LOPOTT ÉJSZAKÁK  
Végzetes ugrás
  2013-02-14 15:12:51, csütörtök
 
  Végzetes ugrás



- Neeee...!

A hang évekig visszhangzott a fülében. Az apja sikolyszerű kiáltása a kórházi ágyon is vissza-visszatérő álma volt. A kétségbeesett apai hang, aztán az a borzasztó reccsenés és a csend.

Mári három nappal később ünnepelte volna tizennegyedik születésnapját. Bogláron nyaraltak, a család titkon nagyon készült a jeles napra, hiszen ekkor lesz a gyereklányból nagylány. Ősszel megy gimnáziumba, az élet komoly dolgai várnak rá.

Nagyon vidáman teltek a napok a balatoni faluban. Édesapja barátjának nyaralója minden igényüket kielégítette. Igaz, nagy igényeik nem voltak, ők csak jól akarták magukat érezni. Reggel sokáig aludtak, majd a gondos anya nagyszerű reggelije után irány a strand, az úszás, a játék. Mári rengeteg barátot szedett össze a három hét alatt. Sokat viháncoltak a vízben, ugráltak, fröcsköltek, lökdösődtek, szóval állandóan ment a móka.

Tibi már a szülinap előtt is nagylányként kezelte Márit. Igaz, ő már is nagyfiú volt, tizenöt is elmúlt. Tetszett neki a lány, és ha csak tehette, vele játszott, neki produkálta magát. - Mári - harsogta a lánynak - nézd, mit tudok - és hatalmas csobbanással vetette magát a vízbe.

Mári jó tanítvány volt. Imádta a mozgást, szerette a testnevelési órákat is az iskolában. Lenézte, megvetette azokat a nyafka lányokat, akik ha csak tehették, felmentést kértek az órai munka alól. Ő bezzeg sohasem tett ilyent. Még betegen is levetkőzött és csak a figyelmes tanár szigorú utasítására hagyta ott a tornatermet, ment orvoshoz. A mozgás volt a mindene.

Boglárban is a vizet imádta. Szeretett csatangolni a nyaralók övezte utcákon, jókat nevetni, viccelődni, de az igazi a víz volt. Hamar meg is tanulta Tibitől a különféle ugrásokat. Büszke volt magára, lány létére ugyanazt meg tudja csinálni, mint ez a nagyfiú.

Azon a napon is minden olyan jó volt. A reggeli ébredés, a finom ételek, a selymesen simogató víz. Délutánra egy jó kis pingpong-meccset beszélt meg Tibivel. Az élet szép.

A játék Tibi sikerével végződött. - Na, ebből elég volt, gyerünk a vízbe - feledte gyorsan vereségét Mári és még hozzátette: - Hadd lássam, melyikünk lesz a gyorsabb?

Ezzel futásnak eredt és már előre érezte az izzadt testét simogatóan hűsítő víz mámorító érzését. Ahogy elfutott a parton fekvő édesapja mellett még odaszólt: - Apa gyere te is.

A mozdulat csodálatos volt az elugrás remekül sikerült, szinte úszott a levegőben. Akkor nem hallotta, vagy csak nem fogta fel apja figyelmeztető kiáltását. - Vigyázz kicsi a víz, ne ugorj fejest! Neeee...!

Amikor kihúzták a vízből nem érzett fájdalmat. Az a borzasztó reccsenés, de semmi más. A tömeg pillanatok alatt összeverődött körülötte, szülei riadt tekintettel, tehetetlenül nézték. Mindenki mondta a magáét, segíteni akart.

A mentők gyorsan megérkeztek és szirénázva vitték a legközelebbi kórházba. Az egész olyan volt, mint egy álom. A vijjogva rohanó kocsi ablakából az égbolt meseszerű volt, az elsuhanó fák furcsa árnyat vetettek az autó belsejébe. - Mit keresek én itt, mi történt velem? Miért nem vagyok a strandon, hiszen ott vannak a barátaim...

A gondolatok lázálomszerűen kergették egymást. Mári kezdett összezavarodni. Már semmit sem értett. Nem tudta, hogy miért vörös az édesanyja szeme a sok sírástól, hiszen neki semmije sem fáj. És az apja, az ő nagy szerelme, az apja, aki mindig nevet és ugratja őt, miért rágja könnyeivel küzdve a szája szélét?

Heteken át mindent megpróbáltak az orvosok, de csak nem javult az állapota. A születésnapi köszöntők is olyan furcsák, olyan szánakozóak voltak. Szeretett volna felkelni, futni, játszani, viháncolni a barátnőkkel, megbeszélni a nyári kalandokat, de ő még az iskola kezdetén is az ágyban feküdt.

Lassan, nagyon lassan jutott el a tudatáig, hogy már sohasem szaladgálhat a társaival. A kezét is csak alig tudta emelni, és mint egy kisbabát, napjában többször is tisztába kellett tenni. Enni sem tudott szülei segítsége nélkül.

A hazatérés szép volt. Kint álltak a ház lakói a kapuban, ki sírva, ki mosolyogva simogatta karját, fejét. Segítettek a tolókocsit szüleinek felvinni az emeletre, elhalmozták őket figyelmességükkel.

Amikor végre egyedül maradt imádott szobájában, az ő kis fellegvárában, mindenkori menedékében, hosszasan nézte a régen nem látott kedves tárgyakat. Kisgyerekkori babáit, kedvenc könyveit, a színes ceruzákat. Minden úgy volt, ahogy azt hónapokkal korábban a nagyon várt nyaralás előtt hagyta. És ekkor a hónapok felgyülemlett fájdalmai, félelmei, rettegései kirobbantak belőle. Mint az átszakadó gát lezúduló vize, úgy törtek ki könnyei, úgy robbant ki belőle a sírás. Siratta az elveszített jövőjét, a megtört szüleit, a sohasem lesz szerelmeit, férjét, gyerekeit. Siratta, mert ő már csak egy gerincét tört béna, egy nyomorék, aki másokra szorul.

Évekig foglalkoztatta a halál, az öngyilkosság gondolata. A tolókocsis élete tele volt küzdelemmel, kudarccal, sikertelenséggel. Utálta az emberek sajnálkozását, a sokszor lenéző tekinteteket. Sohasem hagyták az épek, a jövő-menő emberek, hogy elfelejtse: ő csak mások életét megnehezítő, másokon élősködő, mozgássérült, egy szánni való nyomorék.

Édesanyja egyetlen pillanatra sem hagyta magára. Nem kis erőlködések árán minden nap levitte a szabad levegőre. Tolta kerekesszékét, fesztelenül beszélgetett vele, mesélt, pletykált, nevetgélt. Szóval: tartotta az életet lányában.

Egy alkalommal édesanyja szó nélkül más irányt vett aznapi útjuknak. Mári hiába faggatta, nem árulta el, hova mennek. Meglepetésére egy klubban kötöttek ki, ahol szép számmal voltak már bottal, mankóval, kerekesszékkel érkezett emberek. Nem értette, mit keresnek itt, mit e sok nyomorék között.

Azután lassan megbarátkozott az emberekkel. Barátokra talált, megismerte gondjaikat, örömeiket. Rájött, mások még rosszabb helyzetben vannak, hiszen ő, ha nagy nehezen is, de megtanult írni, kisebb munkákat elvégezni alig mozduló kezeivel. Megértette, hogy sorstársai érzelmekkel, álmokkal, vágyakkal teli emberek, akik - ahogyan ő is - ugyanolyan értékesek, mint ép mozgású társaik. Egyre több munkát vállalt. Először kisebb könyveléseket, programok szervezését végezte, de hamarosan már jogaikért vívta csatáit.

Egy napon ő lett a klub vezetője, ahogy évekkel később az érdekeikért harcoló szervezet egyik legfőbb vezéregyénisége. Egész nap telefonált, nyüzsgött, szervezkedett, pénz kunyerált és szerzett. Segített mindenkinek, aki erre rászorult.

Az élete az öregedő, egyre kevesebbet bíró, vállaló szülei mellett is tevékeny lett. Napjai zsúfoltak voltak, nehezen lehetett vele időt találni megbeszélésre, vagy egy kis beszélgetésre. Nappal boldog volt.

Este legtöbbször nehezen aludt el. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt ágyában. Gondolatai ilyenkor el-elkalandoztak. Barátokon - Tibin, akit soha többet nem látott, s aki még a kórházban sem látogatta meg -, férfiakon, sohasem ismert élményeken, elvetélt vágyain járt az esze. Igyekezett elhessegetni a lehangoló valóságot, a meg nem ízlelt világ csábító képeit, de néha, elalvás előtt, ki-kicsordultak könnyei.

 
 
0 komment , kategória:  MÁTÉ G. PÉTER LOPOTT ÉJSZAKÁK  
Miféle anya az ilyen?
  2013-02-14 15:11:45, csütörtök
 
  Miféle anya az ilyen?



A kisfiú szülei - főiskolát végzett, vezető beosztású értelmiségiek - a gyerek tízhónapos korában váltak el nyolcévi házasság után. A fiúcskát a bíróság az anyánál helyezte el, bár a gyermeket születésétől fogva jószerével csak az apa nevelte. Ő tette tisztába, etette, miután az anya mindenféle praktikával apasztotta tejét, csakhogy mihamarabb szabaduljon a szoptatás számára terhes műveletétől, sétáltatta, mosott, vasalt rá, orvoshoz vitte. A válásra a mind tarthatatlanabb otthoni légkör miatt került sor, az apai reményekkel: a gyereket a bíróság majd neki ítéli.

Nem így történt. Kezdődött hát a sokak által ismert, megélt áldatlan harc a láthatásért. Mennyi időt ítélt a bíróság, mennyit engedélyez az anya? Az apa megjárta a bírósági hierarchia valamennyi fokát igaza keresésében, miközben tisztességgel fizette a megítélt gyerektartást.

Évek múltával - az anya még mindig csinosan és meglehetősen fiatalon - újra férjhez ment. Egy napon, az iskolaév kellős közepén csengett a helyzet elől más városba menekült, költözött apa telefonja. - Azonnal gyere - szólt a megfellebbezhetetlen ukáz -, el kell vinned a fiadat innen, mert nem tud kijönni a férjemmel! - Majd kis szünet után még hozzátette az asszony:

- Nem akarom tönkretenni a gyereked miatt ezt a házasságomat is!

Az apa, aki nem nősült meg újra, nem sokat gondolkodott, kapta magát, elutazott ekkor már negyedikes fiáért és hamarosan átíratta városa egyik iskolájába a gyereket. Az újrakezdés nem ment könnyen, hiszen a fiú tízhónapos korában éltek utoljára együtt. Össze kellett szokniuk.

Lassan megnyugodtak a kedélyek, kialakult mindennapi programjuk, s úgy tűnt, végre egymásra találtak, élhetik a mindkettőjük számára kedves életet. Valóban így is volt mindaddig, amíg egy nyárvégi napon bírósági idézést nem hozott a postás. Tárgya a gyerek újra elhelyezése.

Az apa lázasan szaladt fűhöz-fához, baráthoz, ügyvédhez, gyámhatósághoz. S miközben fiáért harcolt ismét, nem értette, miért kell a gyerekért újra és újra bíróság elé mennie.

A választ a véletlen, pontosabban a gyerek adta meg. Jóval később, miután az anya az általa kierőltetett újra elhelyezési perben diadalmaskodott, az egyik láthatáson boldogan mesélte apjának a hírt: - Apa - mondta - anyáék megint építkeznek és anya új férje mondta, milyen jó, hogy itt vagyok, mert pénzt kapnak utánam. Mondd, te tudod, miért?

Az apa természetesen tudta. Az építkezéshez "szocpol" kedvezmény járt a gyerek, gyerekek után és ezt a szerető anya férjével egyetemben nem akarta elveszíteni.

A kisfiú, akit természetesen nem kérdeztek meg arról, hogy az ide-oda helyezést miként éli meg, hol, kivel akar élni, tízéves fejével a maga módján válaszolt a felnőttek oktalan viselkedésére. Ötödikesként csavarogni kezdett, húzta, halasztotta az iskolából hazamenetelt, feleselt, rosszul, sőt sehogyan sem tanult, bosszantotta anyját, annak férjét, ahogy és amivel csak tudta.

Az apát az iskolaév vége felé beszélgetésre hívták a gyerek iskolájába, ahol megtudta, gyereke nehezen kezelhető lett és csak akkor nyílik meg pedagógusainak, ha a korábbi hónapok eseményeiről, a vele töltött napokról beszélhet. A tanárok összedugták fejüket és döntöttek: egyengetni kell a gyerek útját vissza az apjához.

A történet innen már gyorsan pergett tovább. Az anya játszi könnyedséggel mondott le végleg fiáról, megelégedve a kéthetenkénti láthatással. A fiú évekkel később kamasz fejjel is védte anyját mindenkivel szemben, mindenkori sérelmeit rejtegetve bizonygatta, neki is van szerető édesanyja. Egy napon, a sokadik megaláztatása után kitört:

- Mondd, apa - kérdezte hosszas vívódás után férfitől -, miféle anya az ilyen?

 
 
0 komment , kategória:  MÁTÉ G. PÉTER LOPOTT ÉJSZAKÁK  
Hobbikurtizánok
  2013-02-14 15:10:44, csütörtök
 
  Hobbikurtizánok



Madame Francoise reggel hitvesi csókkal búcsúztatta munkába siető férjét, majd a szobalánnyal rendet rakatott a házban. Délelőtt ellenőrizte a szakácsnő munkáját a konyhában, ebéd után pedig a házvezetőnő könyvelését nézte át a házi kiadásokról. A délután csendesen telt, néhány telefon az előző partiról, és jóízű csevegés barátnőjével a közeli kávéházban.

Madame Francoise-t igazán nem vádolhatjuk különleges életvitellel, a felszínes szemlélődő csak a jómódú feleségek mindennapjait tanulmányozhatja, ha a csinos, középkorú párizsi hölgy időtöltését vizsgálja. Madame Francoise férje jól menő orvos, saját rendelővel, kiterjedt pacientúrával. Reggeltől estig dolgozik, és néha hétvégéje is foglalt. Felesége megértő hitves, aki tudja, férjét úgy segítheti munkájában - jólétük megteremtésében -, ha mindenben kedvére tesz, biztosítja a meleg otthont, a nyugalmat jelentő hátországot.

A csinos madame egy ideje férje távollétében gyakran távozik otthonról, és ilyenkor sohasem hagyja meg szobalányának hollétét. Ezt persze jól teszi, mert kirándulásait bizony meglehetősen furcsának, mi több: botrányosnak tartaná előkelő társasága. Madame Francoise szabad délutánjain férfiakkal ismerkedik meg és pénzért kínálja kegyeit.

A hírek szerint rohamosan terjedő divatról van szó, mind több francia, olasz, német és ki tudja, milyen náció asszonya tölti így férjétől szabad szabadidejét. Pedig ezek az úriasszonyok egyáltalán nincsenek rászorulva a szerelemmel szerzett frankokra, lírákra, vagy márkákra. Nem, ők egyszerűen a szabad szerelmet, a kalandot, egy másfajta életet kívánnak. Reggel, este hűséges hitvesek, napközben jólfizetett, kapós, kézről kézre adott kurtizánok.

S azt, hogy a korszerű dolgok milyen gyorsan jutnak el hozzánk is, mi sem példázza jobban, mint a tény, manapság már ezen a területen is elértük a művelt Nyugatot. Persze, talán mondanom sem kell, nem a napi nyolc-kilenc órát munkahelyükön töltő, a munka után az útközben bevásárolt tejjel, kenyérrel, tömött cekkerrel gyermekükért bölcsődébe, óvodába, vagy iskolába rohanó, férjüknek, családjuknak vacsorát főző, mosó, vasaló, takarító háziasszonyok űzik ezt a szabadidős programot. Egyre több gazdag szépasszony múlatja idejét ily módon az egysíkú jólét unalmának csökkentésére.

Így élte - túl már egy kevéssel a harmadik ikszen - mindennapjait J., a jómódú, sőt kifejezetten gazdag fiatalasszony honfitársnőnk is, miután üzleti vállalkozásba kezdett, régiségboltot nyitott férjeura nem kevés pénzén. Tündéri szőke kisfiát nap mint nap a fizetett pótmamára hagyta és nekivágott a nagyvilágnak árut beszerezni. Beszerző körútjai során férfiakkal ismerkedett meg, akikkel egy idő után, természetesen csak az üzletmenet jobbítása érdekében, intimebb kapcsolatot is kialakított. A hölgy igazi internacionalista lévén, válogatás nélkül ismerkedett magyarral és külhonival. Számára csak az volt a fontos, hogy - munka - idejét kellemesen töltse el.

Egy napon azután beütött a balszerencse. Egyik partnere ugyanis - ilyen vakok vagyunk mi férfiak - szerelmes lett belé és zsarolva követelte, váljon el férjétől, legyen az ő felesége. Ellenkező esetben, állította a feldúlt szerelmes, felkutatja a mit sem sejtő férjet és elmond neki mindent. Vállalkozó kedvű asszonyunkat szerencséjének, na meg kellő előrelátásának köszönhetően - rendre álnevet használt és sohasem ment titkos randevúira pompás, ámbár felettébb feltűnő sportkocsiján - követelődző szerelmese egy idő után végül is kénytelen volt eltűntnek nyilvánítani.

- Tudod - mesélte kínos kalandját hasonlóan kettős életet élő barátnőjének - nem engedhettem meg, hogy férjem bármiről is tudomást szerezzen, mert biztosan elvált volna tőlem. Pedig te is tudod - tette még hozzá tántoríthatatlan ragaszkodásától meghatódott hangon -, én világéletemben hűséges asszonya voltam...
 
 
0 komment , kategória:  MÁTÉ G. PÉTER LOPOTT ÉJSZAKÁK  
A vénlány
  2013-02-14 15:09:54, csütörtök
 
  A vénlány



A lányok már gyerekkorukban elhatározták, amit csak lehet, azt egyformán fognak csinálni. Egypetéjű ikrekként látták meg a napvilágot, úgy tűnt, ez előre meghatározta sorsukat.

Kettőjük közül az idősebbik, Annuska volt a hangadó. Igaz, hogy csak pár perccel előzte meg húgát, Amálkát, de eszmélésüktől rátelepedett a kisebbre. - Te mindig hallgass csak rám - figyelmeztette már nagyobbacska korukban Annuska Amálkát -, meglátod nem bánod meg!

Szemre alig lehetett közöttük különbséget tenni. Mindketten szépek, szőkék, magasak és nagyhangúak voltak. Csak úgy zengett tőlük a lakás, ha jókedvükben, vagy nem túl ritka vitáik egyikében kieresztették a hangjukat. A környékbeli fiúk sohasem mehettek biztosra. Ha randevút kértek Amáltól, lehet, hogy Annussal találkoztak. A lányok mindenből viccet csináltak és nem kímélték az ifjú férfiakat sem.

Amálka ment először férjhez. A hetedhét országra szóló lagzi alatt Annuskát mindenki csak arról faggatta, miért nem ülnek ikerlakodalmat, miért nem ment ő is húgával egy időben férjhez. Annuska sejtelmesen mosolygott, mert csak testvére és ő tudta az igazi okot.

Sokak meglepetésére, hármasban mentek nászútra. Nem kell rosszra gondolni, csak az történt, hogy egyszerre kapták meg a lehetőséget, kimehettek Jugoszláviába, a tengerpartra. Innen már csak Amálka és férje tért haza, kísérőjük, Annuska ügyes szervezéssel előbb Olaszországba utazott, majd Kanadában kötött ki. Velencébe beszélték meg találkozójukat későbbi férjével, szívszerelmével, akivel együtt határozták el disszidálásukat.

A lányok jó előre kigondoltak mindent: az esküvőt, a nászutat, a véletlen együttutazást, és a kinti találkozást. Ez volt az első eset, amikor nem tudtak megegyezni egymással. Amálka, főleg ifjú férje hatására, mindenképpen haza akart jönni, Annuska ugyanilyen határozottsággal hajtogatta: el innen!

Sokáig sírtak a búcsúnál, és örök esküvel fogadták, hogy testvéri szövetségüket mindörökre megőrzik. Már talán ők sem tudták, melyiküknek jutott eszébe, de kitalálták, ha egyiküknek fia, másikuknak lánya lesz, unokatestvérként házasodjanak össze a gyerekek, így húzva végképpen szorosra a testvéri köteléket. Arról már nem is beszélve, hogy a család vagyona, amit, remélték, még tovább növelnek majd, nem kerül idegen kezekbe.

Kissanyi, Amálka fia született meg először. Hatalmas volt az öröm a családban, az ikrek szinte naponta váltottak levelet. Drukkoltak, hogy Annuska - aki hamarosan teherbe esett - kislányt szüljön. Lett is öröm, amikor Irmuska is világra jött, Kanadában.

A két anya boldog volt, szőtte, szövögette gyerekük leendő frigyét. Mindketten arra nevelték csemetéjüket, hogy Irmuska huszonegyedik születésnapján majd összeházasodnak. - Tudod - mondta lányának Annuska, amikor a cseperedő fiatalember képét nézegették esténként a kanadai telet feledtető tűzropogásban a kandalló mellett -, Kissanyi nagyszerű fiú és deli legény. Pompás férjed lesz.

A nevelés megtette hatását. A naponta ismétlődő levelek, később telefonok mind közelebb hozták az életükben még egymást sohasem látott gyerekeket. Kissanyi - tizenöt éves korában kikérte magának a kicsinyítő jelzőt - érdekesnek tartotta ezt az egészet, hiszen még rangot is adott mindez számára kamaszkorú barátai előtt, de Irmuska másképpen élte meg a történteket. Szépen lassan fülig szerelmes lett unokatestvérébe.

A személyes találkozás sem váratott magára tovább. Annuska, elválva férjétől, "hazatelepült", áttette lakhelyét a szomszédos Ausztriába. Innen azután az adandó első alkalommal hazajött leányával. A találkozás minden képzeletet felülmúlt. A két fiatal szép párt alkotott, és láthatóan szerelmesek is voltak egymásba.

Azután egy napon minden megváltozott. Sanyi összeismerkedett egy nála közel tíz évvel idősebb elvált asszonnyal, akibe azonnal beleszeretett. Úgy érezte, nélküle nincs értelme az életének. Elmúlt már tizennyolc, így hát anyja sírása, könyörgése, fenyegetőzése, kérlelése ellenére is elhagyta otthonát, összeköltözött az asszonnyal.

Irmuska zokogva mondta, nincs tovább. Az ő élete elveszítette értelmét. Zaklatott lett, önmagába zárkózott és utálta a világot, abban minden férfit és nőt. De nem csak az idegenekkel került szembe, édesanyja is más lett a szemében. Egyre gyakrabban ostorozta hibájáért, azért, mert kizárta életéből a fiúkat, csak Sanyinak nevelte. - Tönkretetted a fiatalságomat - kiabálta gyakori veszekedéseik alkalmával -, hazudtál nekem. Azt ígérted, Sanyi elvesz, és most itt maradtam egyedül!

Sanyi ma is - javában középkorúként - együtt él a lassan nyugdíj közelébe kerülő egykori szépasszonnyal, bár sohasem házasodtak össze. Irmuska vénlányként, hol összeveszve, különlakva, hol kibékülve, egy, akár tartósnak is tekinthető, bár jövővel aligha kecsegtető kapcsolatban múlatja életét.

S a két anya, az egykor elválaszthatatlan ikrek? Nos, ők csak egymást és a körülményeket okolják. Mert még ma is elválaszthatatlanok, de ha együtt vannak, csak kínozzák egymást. - Mindent elrontottál - hányja szemére a széthulló, utód nélkül maradt családot Annuska Amálkának -, mert nem voltál képes a fiadat kordában tartani. - Neked csak ne járjon, a szád - riposztozik ilyenkor Amálka -, vénlányt csináltál a lányodból!

És miközben kettőjük vitája úgy tűnik, vég nélküli, esténként egy magyarországi nagyvárosban fáradtan hajtja álomra fejét idősödő párja mellett egy mindenbe beletörődött férfi, s legtöbbször egyedül az ausztriai kisvárosban, a megkeseredett vénlány.

 
 
0 komment , kategória:  MÁTÉ G. PÉTER LOPOTT ÉJSZAKÁK  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 41 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5410
  • e Hét: 24033
  • e Hónap: 69105
  • e Év: 2010385
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.