Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
Zombi
  2013-02-17 14:58:36, vasárnap
 
  Zombi



Bartha Antalnak

- Öreg vagyok, nem zavarok, három.

Már csak három nap, és nem lesz ébresztő, reggeli torna, gázálarc, menetgyakorlat, krumplipucolás, őrség, irányított szabadidő, stokizás, körletszemle, takarodó, Csőke százados, Pati hadnagy és Zsuffa törzsőrmester. Már javában tartott a leszerelés előtti összetartás. A szobában csak úgy gomolygott a füst, de ki törődik ezzel ilyenkor? Ha az ügyeletes bejön, őt is megkínálják.

- Az milyen volt, amikor Beregdi tizedes bedobta a gumikacsáját a körlet közepébe, és így szólt, hogy addig öntsék a vizet a kopaszok, amíg a kacsa nem úszik?

- Viszont nem ultrázott be, nehogy a lúg tönkretegye a kacsa tollait.

Általános derültség.

- És Pilhál szakszi, a konyháról?

- Ne is mondd, öcsém. Annak a kezében viszont állandóan remegett az ultra. A mosogatáshoz sem adott, hogy több jusson a kőre. Onnan lehetett tudni, hogy előző nap ő volt az ügyeletes, ha valaki nem látta volna a gizda arcát, hogy a legénységi konyhán síkosak maradtak a tányérok.

- A tányérok? A teásbögrék. Reggelente zsíros volt a tea.

- Engem meg egyszer bezárt a hűtőkamrába. Ha nem csúszik le az egyik félsertés a kampóról, lehet, hogy meg is fagyok.

- Miért? Belebújtál a bőrébe?

Nagy nevetés.

- Dehogy! Mire visszaakasztottam a kampóra, teleizzadtam a gatyámat is. Nem mindenki olyan tagbaszakadt barom, mint te.

- De te, Kőíró, ne nagyon sírjál, mert rögtön az újonc után bekavartad magad az irodára, ahol te lettél a király.

- Csak hozzánk képest. Akkora király, mint Zoltics, az öreg írnok ő sosem lett. Ahhoz még Csőke százados is kopogtatva ment be.

- Persze, mert ő írta az angol leckéit.

- Mindegy, hogy miért, így volt.

- Lényeg az, hogy Kőírónak az újonc után soha nem volt dolga Pilhállal.

- Annyit azonban senki nem volt konyhaszolgálaton, mint Zombi.

- Legalább háromszoros Kiváló Krumplihaj Cibáló kitüntetést érdemelne.

- Csórikám mindig Pilhált fogta ki.

- Akkor Érdemes Ultrabénás.

- Egyszer lehányták a Pilhált. Hátul szállt le a buszról, és épp akkor ért a középső ajtóhoz, amikor az kinyílt, és valaki hatalmasat könnyített magán, teljesen beterítve a szakszit.

Óriási hahota.

- Mire a csóka egyáltalán felfogta, mi történt, az ajtó szépen becsukódott, a busz pedig tovább ment. Hanem, ahogy jött be a laktanyába, és felháborodva rinyálta, mi történt vele, egy sem volt, aki megsajnálta volna, mindenki a szemébe röhögött.

- Én meg sose felejtem el, amikor Zsuffa főtörzs összeszedette velünk a leveleket és ágakat az ezredtörzs előtti erdőben, mert jött valami pizsamás a hadosztálytól. Elmagyaráztam neki szépen, hogy a levél ás az ág, ha lehullik a fáról az nem olyan mint amikor a tiszti lakótelepen eldobják a konzervdobozt, hanem természetes bomláson megy keresztül, és szép lassan összekeveredik a kőzettörmelékkel, szemcsékkel, gazdagítja a szerves rétegeket, és így alakul ki a hazánkban legáltalánosabban jellemző, átlagosan ötven-hatvan centiméter vastagságú barna erdei talaj, mely mezőgazdasági művelésre igen alkalmas. Ő ezt érti, mondta erre Zsuffa főtörzs, de szedjük össze a leveleket és az ágakat az erdőben, mert az a parancs.

- Azért első időszakban te is jó néhányszor bekavartál Zombinak, Kőíró! "Ha nem pucolod ki a géppisztolyom, én pucollak ki az előjegyzésből!" vagy "Ha megtalálod az én fókámat is, akkor megkeresem a körlet elhagyásidat!" Emlékszel? Ha nem ilyen jámbor a srác, már nem lenne ennyire egyenes az orrod.

Ekkor friss pálinkával megérkezett Csengey, aki még az összetartás alatt sem bírta ki, hogy ne dobbantson.

- Hülye vagy Csengey, nem ér annyit az egész! - mondta Kőíró, mielőtt elindult. - Ha megbuksz, még a futkosóba is bedughatnak.

- Az üzlet az üzlet. Megegyeztem Sámsonnal, hogy hozok öt litert az új főzetből. Egy pár bakancsért odaadja. A Ho Si Minh-ösvényen úgysem fognak meg.

- Ennek a hajdúsámsoni zugpálinkafőzőnek már az apja is a laktanyából látta el felszereléssel a környékbelieket.

- Ja, az ötből kettőt Csőke századosnak hozom. Ennyivel tartozom neki a bakancsért.

- A bakancsot nem Zsuffa főtörzs írta le?

- De igen. Azért viszem az ellenértékét a főnökének.

Hanem hát szeszt fogyasztani ilyenkor is kockázatos, ezért a leszerelő állomány elhagyta a szobát, azaz, a hálókörletet. Ketten maradtak, Kőíró, az írnok, aki onnan kapta a nevét, hogy ha valaki összeakaszkodott vele, annak azt mondta, nagyon vigyázzon, mert kővel írja meg a kimaradási engedélyét, és az sose fog látszani a papíron, és Zombi. Zombi, akinek Kőíró volt a "keresztapja", és akit eredetileg Dombinak hívtak, mozgásban csakúgy, mint észjárásban igen lassú volt. Ragadványneve egyébként, miután megnézte élete első zombifilmjét, igen megtetszett neki. Kőíró nem tartott a társasággal, mert a mappáját pakolta össze, hogy még megmutathasson valamit az új írnoknak, Zombi pedig az ágyán ült és - sírt.

- Te nem iszol pálinkát, Zombi? - kérdezte Kőíró - Vagy már nem szereted?

- Megyek mindjárt.

Zombi elfordult, és zubbonya ujjával megtörölte szemét. De nem mozdult, csak bámult ki az ablakon a nyárfák kopasz tetejére. Kőíró átölelte a vállát.

- Rossz hír? - kérdezte. - Valami történt a családban?

- Nem. Ott nem történt semmi.

- Megbántottak? Mondd, hogy ki, elintézem.

- Ugyan. Nem bánt itt engem senki. Még a Pilhál se igen zavart, padig az gané volt.

- Hát akkor mi baj, Zombi? Három nap múlva szabadulunk.

- Épp ez az.

- Tessék?

- Mi lesz azután?

- Hogy-hogy mi lesz? Civilőrület lesz, Zombikám! Buli buli hátán, lányok, minden!

- Penyigén?

- Hát, Penyigén. Összecsődíted a srácokat, és kész.

- Csupa öregember lakik ott.

- És a fiatalok?

- Nyíregyen, Mátészalkán, Bátorban.

- Miért nem mész te is Nyíregyre?

- Drága ott a lakás...

Az egyik fa csúcsáról pacsirta rebbent fel. Zombi a szemével követte a röptét, majd tekintete Kőíró térdére zuhant.

- Én hajnalban kelek, ellátom az állatokat, nappal melózom a gépállomáson. Gyarmaton, este megint etetés, ganézás - dörmögte. - Nyíregyről nem tudnám megcsinálni.

- Most ki látja el az állatokat?

- Apám. De öreg már, nem igen bírja.

- Hát akkor miért nem adja fel?

- Azt nem lehet!

- És a testvéreid? Ők nem segítenek?

- Már mind kiházasodott. Kései gyerek vagyok.

Zombi hosszasan elgondolkozott.

- Talán azért is ilyen kései, hogy a szüleimet tudjam istápolni - mondta végül.

Felállt, hogy a többiek után induljon.

- Tudod, Kőíró, soha többet ilyen jó sorom nem lesz az életben, mint itt a katonaságnál. Ennyi vidámság, jó fej, humor... Nekem csak itt voltak igaz barátaim.

Budapest, 2003
 
 
0 komment , kategória:  BALLAI LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSEK   
Tér
  2013-02-17 14:57:19, vasárnap
 
  Tér



Herszényi Péternek

A tér az idővel együtt az anyag létezésének alapformája, filozófiai kategóriaként az állandó mozgásban lévő anyagi jelenségek, folyamatok objektív egymásmellettiségét és távolságát jelöli. Ellentmondásos természetű, mert véges egységek végtelen láncolatából áll, ezért a folyamatosság, egyszersmind a megszakítottság is a sajátja.

Ezerkilencszázötvenhárom március hatodikán, a Dékány utca egyes számú ház padlásteréből a tetőre lépve Vörös Béla látta mindezt, ha lenézett a Moszkva térre. Vörös, a Fővárosi Kéményseprőipari vállalat fizikai állományú dolgozója végigengedte a golyót a kéményen, majd drótseprőjével kezelésbe vette a kémény torkát. Szerszámát ütemesen sikatolva tapasztalati ismereteket gyűjtött az anyagi lét tér és idő melletti további sajátosságáról - a mozgásról. Most azonban abbahagyta a műveletet, mellényzsebéből egy laposüveget vett elő, meghúzta, letelepedett a kémény szélére, és rágyújtott, elvégre neki is jár a szakszervezeti szünet. A térre süllyesztette pillantását.

Ott hangyaméretűvé zsugorodott emberek jártak-keltek, amely mozgás innen föntről inkább zsongás látszatát keltette, mintha azok a lények ott lent valóban egy óriási - talán még a Moszkva térnél is nagyobb - hangyaboly dolgozói lettek volna. Mindenki sietett vagy legalábbis tempósan lépdelt. Valami nagy tervszerűség cselekvő részesei voltak mindahányan, és e folyamatban egy percnyi késlekedés is végzetes lehetett. Svájci sapkájukat mélyen homlokukba húzva, lódenkabátjukat összezárva szaporázták lépteiket a Moszkva tér népei, miközben a megafon vidám munkásmozgalmi dalokat bömbölt feléjük, hogy jó kedvre derítse őket. Vörös elszívta a cigarettáját, és az utca felé pöckölte. A cigaretta azonban letért számított röppályájáról, és beesett az egyik erkélyre a második emeleten, ahol egy kisgyermek játszadozott fa teherautójával. Az arca mellett elrepülő izzó tárgytól megriadva Péterke a kelleténél nagyobbat taszított a játékszerén, ami lebillent az erkély széléről. A gyermeket nem elégítette ki az a körülmény, hogy a mozgás egy új változatával, a szabadeséssel ekképp megismerkedhetett, és játéka elvesztése fölött érzett keserűségében sírva fakadt.

Hirtelen leállt a zene, és a megafonba egy komor hang lassan, tagoltan azt mondta:

- Megszakítjuk adásunkat. Sztálin elvtárs meghalt. Egy perces néma gyásszal adózzunk emlékének.

Megmerevedett a tér. Mindaz a sietség, amely az előbb látható volt, most néma céltalansággá változott. A tizenkettes busz indító csengője éppen felhangzott, de a kalauz gyorsan lekapcsolta. A virágárus visszahuppantotta a megrendelt szegfűt a vázába, úgy vágta magát vigyázzba. A trafikos gyorsan eldobta a cigarettáját, szinte a sepregetést éppen abbahagyó utcaseprő lába elé, de az sem hajolhatott le a váratlan ajándékért, amíg le nem telik az egy perc. Péterke pedig keservesen zokogott. Hangja eljutva a kalauz, a trafikos, a virágárus és a szemetes fülébe, tovább súlyosbította a gyászt.

- Melyik nyavalyás pöckölte az erkélyre a csikkjét? - harsant fel egy erőteljes női hang. - Nem tud vigyázni? És ha kiégeti a gyerek szemét? Hogy milyen emberek vannak manapság!

Vörös úgy a bemondás, mint a kiszólás következtében meredten állt a tetőn. Igaz, még soha nem gondolkozott azon, mit is jelent számára Sztálin elvtárs. Négy évvel azelőtt a vállalatnál alaposan leszorították a normát a kollégákkal, hogy minden brigád kiváló eredményt érjen el a Sztálin elvtárs hetvenedik születésnapjára rendezett munkaversenyen. Azt követőleg azonban folyamatosan elvárták tőlük a tervtúlteljesítést, úgyhogy most már majdnem annyit kellett dolgozniuk, mint amire képesek voltak. Ez az ügy tehát valamiképpen összefüggésben állt Sztálin elvtárssal. De azt végképp nem gondolhatta meg Vörös, hogy mit jelenthet számára Sztálin elvtárs halála, mert ennek a bekövetkeztére senki nem gondolt. A rendszer működésével teljesen összeegyeztethetetlennek tűnt, hogy Sztálin elvtárs meghaljon. És most Vörös mégis néma vigyázzban állt a Dékány utcai ház tetején, csakúgy, mint minden ember odalent a téren.

Ekkor, a metafizikus tér túloldalán feltűnt egy mozgó objektumláncolat, azaz egy babakocsit toló anya, aki - mint azt Vörös jól látta - a tizenkettes busz felé igyekezett. Mint a szpartakiád óriás műlesiklószámában a szovjet síelők, oly ügyességgel cikkcakkozott a panoptikumi figurák közt a fiatalasszony. Talán nem hallotta volna a megafont, részleges vagy teljes halláskárosodás okán, vagy nem akarta hallani, vagy egyenesen kapóra jött neki az anyag természetének ama sajátossága, hogy Sztálin elvtárs meghalt, mert így a megszakított idejű térben éppen végrehajthatta azt az egységnyi mozgást, mely által elérhette a buszt, hogy az egyed-, törzs- és társadalmi fejlődés érdekében kisbabáját mielőbb megszoptathassa?

Nem tudni. Annyi bizonyos, hogy Vörös, a kéményseprő végtelenül elcsodálkozott a történteken, egészen megfeledkezett laposüvegéről, és hosszú ideig bámult a gyász, a néma vigyázzállás végeztével felbolydult teret elhagyó tizenkettes busz után, amelynek a hátsó ajtaja kis híján rácsukódott egy babakocsira.

Budapest, 1998. szeptember 14.
 
 
0 komment , kategória:  BALLAI LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSEK   
Szerelem
  2013-02-17 14:55:33, vasárnap
 
  Szerelem



Megjelent az "Ezredvég" irodalmi, művészeti és társadalomkritikai folyóirat
XII évfolyam, 2. (2002. februári) számában.

Ma megint eljön. Mindig eljön. Pontban negyed négykor. Izgatott vagyok. Izgatottabb, mint máskor. Ma valami történni fog. Ma valaminek történnie kell. Valaminek, ami ezt a napot meg fogja különbözetni a többi naptól. Valaminek, ami ezt a minden nap ismétlődő negyedórát még csodálatosabbá teszi. Talán ma nem csak negyedóra lesz. Többnek kell lennie. Persze nem azért, mert elégedetlen lennék. Sőt. Ez a negyed óra az egyetlen fénysugár az életemben. Ezen a negyedórán kívül nincs semmi, amire egy nap érdemes lenne emlékezni. Még akkor is, ha voltaképpen nem történik semmi. Lényegében semmi. Lényegében minden.

Öt éve dolgozom a gyárban. Ő néhány hónapja. Hogy pontosan mióta, nem tudom. Ő sem tudhatja, hogy én mióta vagyok itt. Néha magam sem tudom. Sejtelmem sincs, hogy melyik részlegen dolgozik. Mint nő biztosan könnyű munkát végez. Én nehéz munkát végzek. Én férfi vagyok. Vagy legalábbis az szeretnék lenni. Mert már régóta élek egyedül, hogy ebben épp úgy kételkedem, mint miden másban. Vasalás közben, vagy ha mosok, sokszor úgy érzem, lakik bennem egy nő is. Persze ritkán vasalok. Hová is kellene vasalt ing? Mosni viszont gyakran kell. De benne nem kételkedem, bár, hogy mikor jött, nem tudom pontosan. Egyszer csak itt volt a gyárban. Végül is azóta létezik, hogy észrevettem. Más, mint a többi nő. Azt hiszem ő is másnak tart, mint a többi férfit. Finomabb, mint mások. Mindig finom nőről ábrándoztam. Lehet, hogy ő meg olyasvalakiről álmodozott, mint én. Bár hogy milyen vagyok, igazán nem tudom.

Amikor észrevettem, hogy mindig délután negyed négyre ér be, negyed négykor én is bent voltam. Bár lehet, hogy én érkeztem mindig negyed négykor, és ő vette észre ezt a szokásomat, amiről nem tudtam, és alkalmazkodott hozzám. Nem emlékszem igazán, hogyan volt korábban az idővel. Egyáltalán semmire nem emlékszem, ami korábban történt, vagy őelőtte. Talán csak arra, hogy szerettem egyedül zuhanyozni, meg hogy a gyárban dolgoztam. De hogy mindez miért volt, fel nem foghattam. Most már tudom, hogy ő miatta. Amiatt a negyed óra miatt. Mindössze negyed óra. És mindig ugyanakkor. Én csak ezt a negyedórát várom minden nap, amióta először nyitottuk meg egyszerre a zuhanyzó csapját. Ő a női, én a férfi tusolóban. Közöttünk fal emelkedik. Közös fal, felül egy szellőzőnyílással. Azon át a legkisebb zörej is hallatszik. Ő pedig nem trappolt, caplatott, csoszogott, mint a többi, hanem halkan suhant. Nem fröcsködő csapkodással hordta hajlataiba a vizet, hanem szelíd mozdulatokkal. Nem kolbász és cigarettafüst áporodott szaga dőlt belőle, hanem illatos volt, még mielőtt magára kente volna a rózsaszagú szappant. A hangja, nos a hangjával egy kicsit zavarban vagyok. Nem krákogott, nem is danolászott, csak finoman sóhajtozott, és halkan nyögött. Mindig egyedül zuhanyozott. Mindig egyedül zuhanyoztam. Vagyis mindig egyedül zuhanyoztunk negyed négytől fél négyig. Ha kopogtam, kopogott. Ha megsimogattam a falat, megsimogatta ő is. Ha átfröcsköltem egy kis vizet, visszafröcskölt ő is. Ha felsóhajtottam, felsóhajtott ő is. Ha felnyögtem, felnyögött ő is.

Soha nem beszéltünk. Soha nem tudtuk szavakba önteni azt, ami köztünk történik. Soha nem tudtuk, mi történik közöttünk. Soha nem tudtuk, történik-e közöttünk valami. Csak azt éreztük, hogy ez a mindennapos együttlét nekünk nagyon jó, és így jó, hogy titok fátyolozza. Ha mindent érezni vélünk a másikról, és hogy minden lehet a másik.

Ma nem csak negyedóra lesz. Többnek kell lennie. Esetleg húsz perc, talán fél óra is. Sőt, ma megszólítom, istenem, megszólítom. Egész nap ezen gondolkoztam a műhelyben. Kérdezték is, hogy mi van velem. De engem nem érdekel, hogy mit kérdeznek. Én ma találkozót kérek tőle. Úgy ver a szívem, ahogy kölyökkoromban vert utoljára, amikor az első lánnyal megismerkedtem. Én ezt nem bírom tovább. Én nőre vágyom, és megőrülök, hogy a fal mögött egy valódi nő van. De milyen lehet? Biztos takaros, finom teremtés. Nem lehet más! De már negyed négy van, éppen itt az idő. Gyorsan a zuhany alá. Hogyan, ő nem jön? Mi történik odaát? Semmi nesz. Várok. Bizonyára hamarosan itt lesz. Talán valami közbejött. Eddig nem jött közbe semmi. Nem, mindjárt itt lesz. Itt kell lennie. Biztosan ő is kíváncsi, meg akar ismerni, neki is csak élő férfi kell, nem holmi fal. Ahogy én, nyilván ő is az igazi ölelésre vágyik, a szerelemre. Biztos neki is elege van a sóhajtozásokból, a nyögésekből, a falrapuszikból. Vagy talán azért nem jön. Fél, hogy nem tud majd szeretni, ha megismer? Lehet, hogy nem jön többé?

*

Nem jött azóta sem. Elmúlt az idő. Újabban a munkásokkal együtt zuhanyozom, akkor amikor odaát a munkásnők csapata üt zajt. Állandóan a munkásnők között ténfergek a gyárban. Figyelem a járásukat, szagolgatom, hallgatom őket. Ha odakint rózsát látok valami virágosnál, vagy parasztasszony kezében, messze elkerülöm. Nem akarom becsapni az orrom. Az igazi rózsaillat nem a virágból árad.

Budapest, 2000
 
 
0 komment , kategória:  BALLAI LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSEK   
Rigoletto
  2013-02-17 14:53:36, vasárnap
 
  Rigoletto



Megjelent az "Ezredvég" irodalmi, művészeti és társadalomkritikai folyóirat
XIII évfolyam, 5. (2003. májusi) számában.

La donna è mobile. Ennyit tudok olaszul. Különben, azt jelenti, hogy az asszony ingatag. A mantovai herceg énekli ezt a Rigolettóban. A kedvenc operám. Az Aidát is szeretem, nagyon klassz a bevonulási induló, de annak a szövegét csak magyarul tudtam megjegyezni. Hanem, amikor felcsendül, a la-don-ná-é-mó-bi-le, la-lá-lá-lá-lá-la-la, el is érzékenyülök. Mert ugye, ez a dallam hallatszik, amikor Gilda a gyilkos tőr elé veti magát, hogy megmentse az őt elcsábító herceget. És a szegény nő meghal, az a rohadt herceg meg éli világát, és énekli, hogy a nők ingatagok. Köszönöm szépen.

Egyébként a nők tényleg ingatagok. Eddig legalábbis minden barátnőmet megingatta az operába járás. Először csak kifogásokkal huzakodtak elő, hogy az ismerőseik, szüleik épp ugyanarra az estére szerveztek ezt meg azt, amikor az előadás volt, de végül mindegyiknél kibújt a szög a zsákból. Hajni bírta legtovább, egy elvált asszony, ő már tudta, hogy nem olyan egyszerű a férfiakkal, mint némely kislány képzeli, mindenben a kedvemet kereste, én is nagyon csíptem, leszoktam miatta a dohányzásról, az ivásról, de három év után csak előjött ő is a farbával, hogy mennyire utálja az operát, szokjam le arról is. De az életről nem lehet leszokni. Mert az opera - akkor jöttem rá, amikor Hajnival is szakítottam -, nekem maga az élet.

A szocializmusban kezdtem operába járni. Ma azt mondják, hogy az előző rendszerben mindenki szemét volt, ügynök meg belügyes. Akkoriban azt hallgattuk, hogy milyen rohadtak a kapitalisták, de mi a jövőt építjük, és tervek kellenek. Mindenesetre a vállalat szervezési elvtársnője nem győzte nyomni nekem a megmaradt ingyen operajegyeket. A végén annyira megszerettem a dolgot, hogy akkor is elmentem, ha senki sem tartott velem a brigádból, sőt, az is előfordult, hogy még fizettem is. Persze, kezdetben annak nem örültem annyira, mert tíz üveg Köbüki árából voltam bent.

Endre, a barátom azért legtöbbször velem jött. Egy brigádban dolgoztunk, ő, a hegesztő és én, a szerkezeti lakatos. Jók voltunk, még Nyugat-Németországba is kimehettünk, de én fél évnél nem bírtam tovább. Nem a német miatt, az ember hamar megtanulta, hogy Bier meg Eisbein, hanem hiányzott az opera. Mert a kapitalizmusban az aztán nem tíz üveg, de legalább két láda sör árában volt. Offenbachból, ahol dolgoztunk, ráadásul kétszáznegyven kilométert kellett volna utaznunk Nürnbergbe, a legközelebbi rendes operaházig, oda-vissza az már négyszáznyolcvan. Offenbachot pedig a reneszánsz kastélyával, a nyomdatörténeti kiállításával és a táskamúzeumával már az első héten kivégeztük Endrével. Szóval, amikor a szerződés lejárt, én hazajöttem. Endre még kiment három évre. Látszik is a különbség, nekem egy kis telkem van Dunavarsányban, ő meg egy kétszintes családi házat épített Harasztiban, és állólámpás Mercedesben fuvarozza a családját huszonöt év elteltével is.

De én ezalatt a három év alatt, amíg Endre esténként a németekkel ivott a kocsmában (de jó a sörük, istenem, ha egyszer a Köbüki gyár vezetői is kimennének oda, elsírnák magukat!), operába jártam. Operába, ahol annyira el tudok felejteni mindent, király leszek Fülöppel, Macbeth-tel, Borisszái, intrikus don Basilióval, Biberachhal, Jágóval, dühöngő őrült Otellóval, Saloméval, Jóséval, könnyezve meghalok Mimivel, a Traviátával és Gildával.

Ha kint vagyok a telken - amikor csak tehetem, kiszabadulok a Kresz Géza utcai garzonból - az előző napi előadáson elmélkedem, vagy már a következőt várom izgalommal, hogy milyen lesz Tatjánaként Tokody Ilona után Pitti Katalin vagy Bánk szerepében Simándy helyett Molnár András. De már nem csak ezen gondolkozom. Hogyan születik meg ennyi szép dallam egy operaszerző fejében? Kezdetben persze azon törtem a fejem, miből lesz egyáltalán az opera, erre azonban hamar megtaláltam a választ, mert csak összerendezik az életből vett történeteket, amelyek félhülye királyokról, politikusokról és bűnözőkről szólnak, és már kész is a szövegkönyv. De vajon a dal miből lesz? Hogy magyarázhatnám meg a barátnőmnek - ha lesz, mert régóta nincs, hiszen az én szerelmeim Házy Erzsébet, Sass Sylvia, Hamari Júlia, Csavlek Etelka, Kertesi Ingrid, de csak mint Erzsébet, Delila vagy Oscar, mihelyt lelépnek a mindent jelentő deszkákról, elveszítik a varázsukat -, vagy Endrének, hogy honnan veszi a szerző a szebbnél szebb nyitányokat, kórusokat, áriákat, mondjuk, azt hogy la-lá-lá-lá-lá-la-la?

Nemrég éppen a bódét festettem - háznak nem igen nevezném, épp -, hogy elfér benne az ágy, a kempingasztal két székkel és a főzősarok, de azért takaros, főleg kívülről -, amikor egy rigó szépen elfütyülte a mantovai herceg áriájának dallamát. La-lá-lá-lá-lá-la-la, éppen csak a szöveget nem mondta: "La donna è mobile." Persze, lehet, hogy mondta - rigó nyelven. Lehetetlen! Agyamra ment az opera, gondoltam, képzelődöm! Ha nem tudok aludni éjjel, akkor is dallamok cikáznak a fejemben, meglehet, hogy az első koratavaszi meleg napsütésben elbóbiskoltam egy kicsit. Nyugodtan dolgoztam tovább. Mintegy húsz perc múlva megint felcsendült a dallam. Majd öt perccel később egymás után kétszer is. Megremegett a kezemben az ecset. Istenem, a zeneszerző lekottázza a madarak feleselését, abból lesz az ária! Sürgősen meg kell tanulnom kottát írni! Igen, az ég zengése és a szél zúgása adja a nyitányt, a tücsökzenéből, a lombsuhogásból lesznek a kórusok. Ó, milyen egyszerű! Az opera a természet maga, mi más?

Aznap este felültem a bringára, átkarikáztam Endréhez és izgatottan elújságoltam nagy felfedezésemet.

- Ezért kár volt átjönnöd - mondta. - A madarak könnyen leutánozzák a hallott dallamokat.

- Azt akarod mondani - kérdeztem -, hogy az én rigóm már hallotta ez az áriát mondjuk, a rádióban?

- Itt falun mindenki kiakasztja a rádiót a kertbe.

- És az nem lehet, hogy Verdi tényleg egy rigótól hallotta a Rigoletto dallamát?

- Ugyan, ki tojta az első tojást?

Tényleg, ki írta az első zenét? A hang vezette a tollat, vagy a toll teremtett addig nem létező hangzást? Teljesen kétségbe esve jöttem el Endrétől. Jó, sok mindenben okosabb nálam, de zenei kérdésekben eddig soha nem vitatkozott. Ekkora marhaságot mondtam volna? Vagy ez az egész zenei világ annyira csak a hozzám hasonló idióták szórakoztatására szolgál, hogy minden kérdés értelmetlen, amely vele kapcsolatos?

Olyan lennék, mint Rigoletto, aki azt hiszi, valami nagy tettet hajt végre, amikor elveszejti az álnok herceget, és végül csak a saját lányát sikerül meggyilkoltatnia? De én nem veszejtek el senkit, hacsak nem saját magamat. És az a sok ember, aki megírja az operát, elénekli, lejátssza, vezényli, az mind felemészti magát? Hát nem emészt-e fel bennünket az élet is? Lehet, hogy minden ingatag ezen a világon? Vagy mégis Endrével van a baj?

Alig várom, hogy leteljen a nyári szünet, és megkezdődjön a szezon. Most már annyiba kerül a jegy, mint két láda sör, minden pénzem arra megy. De mi másra volna szükségem, mint arra, hogy meghallgassam zenébe foglalt ábrándjaimat, ha már én nem tudom megírni őket? A rigó lekottázott dalától a nagyoperáig olyan hosszú út vezet, amelyet én már nem járhatok be. De most, hogy legutóbb találkoztam Endrével, tudom, elég, ha az ember látja az utat ott, ahol mások előtt az üresség tátong csupán.

Budapest, 2003
 
 
0 komment , kategória:  BALLAI LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSEK   
Rafael
  2013-02-17 14:51:41, vasárnap
 
  Rafael



Egy nappal azt követően, hogy Rafael homlokon szúrta magát egy szuronnyal, Kosztagosz úr kényelmesen elhelyezkedett a Vörösmarty téri Gerbaud cukrászda teraszán, és a rekkenő júliusi hőségben egy pohár hideg szódavizet rendelt. De voltaképpen nem is volt ott terasz, a cukrászda napernyős asztalaival csak szépen elterpeszkedett a téren, hogy annak szecessziós arculatát - és saját, magasabb gasztronómiai ideálokban gyökerező tradícióit - giccses, "Pepsi Cola" feliratú drapériák tömegével lerontsa. A hanglemezgyártó vállalat foncsorozott üvegablakú modern épülete mellett még egy oda nem illő objektum éktelenkedett tályogos sebként a téren; egy felvonulási konténerhalmaz, mely őrtoronyként meredezett a nemrégiben újjávarázsolt Gerbaud-palota mellett. E míniumkék létesítményt álcázandó, két oldalára nagy fehér táblát szereztek, mely a Müller & CO. GmbH nevében azt hirdette:

"Az üzleti siker a dolgok csúcsa - The success in business is on the top of things."

Utóbbi feliratot Kosztagosz úr nem látta, mert a háta mögött volt, sem a feliratos napernyőket, mert alattuk ült, a Hungaroton palota felé pedig nem nézett, inkább a Luxus áruház szépen rendbehozott épületére, illetve a téren aszimetrikusan elhelyezkedő szökőkútra függesztette a tekintetét. A szökőkútnál egy fürtös hajú kisfiú úgy vezette le az egyik oroszlán szájából jövő vizet a szobor bronztestén, mintha az éppen pisilne. Méterekkel arrébb beszélgető anyja hirtelen észrevéve, mivel foglalatoskodik a gyermek, nyafka hangon rákiáltott:

- Jaj, Dezsőke, ne csináld már!

Azzal tovább beszélgetett.

Dezsőke nem értette, mi baj lett hirtelen azzal, amit már vagy tíz perce csinál, mindenesetre taktikát változtatott, és a járókelők alattomos lefröcskölésébe kezdett. Kosztagosz úr, mint középkorú, gyermektelen férfi, kedvtelve figyelte Dezsőkét, miközben éjszakai álmán tűnődött. A régi gimnáziumban magyar órát tartott megöregedett diákjainak a tanárnő. Kosztagosz úr eredetileg osztálytalálkozóra volt hivatalos, egy kicsit elkésett, így lelt rá a társaságra, amely egy szűk teremben hallgatta a tanári igét. Kosztagosz úr alig várta, hogy vége legyen az órának, és elkezdődjék az igazi találkozó. A többiek is epedve vágyták a stúdium végét, hogy csöngetéskor fénysebességgel száguldjanak ki a teremből. Kosztagosz úr alig érte be egykori legjobb barátját, Tamást.

- Ti úgy néztek ki, mint akik még mindig idejárnak iskolába - lihegte.

Amaz elnevette magát.

- Mert mi tényleg idejárunk - mondta.

- Miért, ti meddig tanultok? - kérdezte meglepetten Kosztagosz úr.

Tamás vállat vont.

- Ne haragudj, mennem kell.

Kosztagosz úr megragadta a vállát.

- Nem mehetsz így el - hörögte. - Osztálytalálkozót hirdettek, azután rá sem hederítetek az emberre.

Tamás elcsodálkozott:

- Miféle osztálytalálkozó? - kérdezte.

A görög megmutatta neki a meghívóját.

Tamás felnevetett.

- Ugyan, ez csak a Varjú vicce lehet.

- Ki az a Varjú? - érdeklődött Kosztagosz úr.

- Hát nem emlékszel? Osztálytársunk volt.

- Nem volt osztálytársunk.

- Na, szervusz.

De a görög vasmarka ismét rászorult Tamás vállára.

- Mondtam, hogy nem mehetsz el így. Velem ne járassátok a bolondot. Gyere, megiszunk valamit.

Amaz még megpróbált ellenkezni, de hamarosan a gibraltári McKintosh téren találta magát egy meghitt kávézóban. Kosztagosz úr Dry Martinit kevertetett mindkettejüknek, mint mondta, ez az egyetlen koktél, amelynek önálló karaktere van, akár egy Garvey's fino sherrynek. A második koktél után Tamás elálmosodott, Kosztagosz úr pedig azt kezdte magyarázni, hogy ha van transzcendencia, akkor nem lehetnek különböző vallások, a transzcendencia ugyanis egyazon rendszeren belül egy és oszthatatlan kell legyen, különben nincs értelme. A Föld pedig meglehetősen egységes rendszernek tűnik. Következésképp semmi értelme nincsen a vallások körüli torzsalkodásoknak, pláne a vallásháborúknak. A transzcendencia nélküli világ gondolatának elfogadására az emberek még nem érettek.

Negyed óra múltán megérkezett Kosztagosz úr szódavize. Kisvártatva egy pohár konyakot hozott a pincér. Kosztagosz úr elmosolyodott. Elfelejtette ezt a régi helyi hagyományt. A magányos férfinek csak egy pohár szódát kell rendelnie a Gerbaud-ban, és a kísérő mellé megérkezik a konyak. Amikor a poharához nyúl az ember, csak körül kell néznie, melyik hölgy emeli meg szintén a poharát, és át lehet ülni az asztalához. Kosztagosz úr végigfuttatta pillantását a vendégeken. Egy korosodó, felcicomázott hölgy mosolygott felé a poharán keresztül. Kosztagosz úr meghajtotta magát, de nem nyúlt a konyakhoz. A szökőkút felé fordult.

Egy darázsderekú, negyven év körüli asszony sietett át a téren gyászruhában. Vagy csak tiszta feketében? Végül is a fekete az utóbbi időben divatszín. De kánikulában ki hord fekete kosztümöt, meg harisnyanadrágot? Dezsőke először távolról követte a fekete alakot a vízsugárral, hogy majd a megfelelő pillanatban lefröcskölhesse, ám az túl messze haladt el tőle. A hölgy pillantása találkozott Kosztagosz úréval. Megtorpant, és a férfi szemébe nézett. Kisírt arcát a legmélyebb fájdalom lenyomata barázdálta. Kosztagosz úr most már biztosra vette, hogy gyászol. Részvevő arccal viszonozta a pillantást. A nő megrázkódott, tekintete révedezve tovasiklott, és sietve folytatta útját. Kosztagosz urat annyira megigézte a jelenés, hogy rendelt egy dupla whiskyt.

Kábulatából egy buja hang zavarta fel:

- Hát miért nem szóltál, hogy a whiskyt kedveled te kis bohó?

A konyakot rendelt, cicomás hölgy mosolyogott az arcába. Kosztagosz úr mély basszusa rádörrent:

- Köszönöm a meghívását asszonyom, de nem önt vártam.

A hölgy csalódottan kérdezte:

- Akkor miért rendelt szódavizet?

- Miért ne rendeltem volna szódavizet? - kérdezett vissza szárazon Kosztagosz úr.

- Maga nem tudja, mit jelent itt szódavizet rendelni?

- Kérem, hölgyem, én külföldi vagyok.

A hölgy elábrándozott:

- Annál jobb. Legalább maga kívül áll ezen a belterjes mocsárvilágon, ami itt van.

Kosztagosz úr felállt, és megragadta egy éppen arra siető pincér karját:

- Hozzon egy palack Moët et Chandon pezsgőt a hölgynek, fiam - azzal begyűrt a fickó zsebébe néhány bankjegyet.

- Hogyne uram, azonnal - hajlongott a pincér, és sietve távozott.

Kosztagosz úr a hölgyhöz fordult:

- Végtelen örömet jelentett számomra hogy megismerhettem Madame. Kérem, fogyassza egészséggel a pezsgőt.

Meghajolt, és távozott. A Váci utca felé vette az útirányt. Sötétbőrű nepperek dongták körül:

- Change money?

- Geld wechseln?

- Cambiare?

- Changer?

Kosztagosz úr azonban mintha észre sem vette volna e figurákat. Úgy haladt közöttük, mint mozdony megy át az esőn. Elsétált a Marks & Spencer, a Julius Meinl, a McDonalds üzlete előtt.

- Mindenhol ugyanaz az unalmas üzletsor - dörmögte. - Mindjárt jönnie kell egy Palmers fehérnemű árudának, meg egy Estée Lauder szalonnak is. Harminc éve nem így volt! Budapesten magyar üzletek voltak, Athénban görögök, Párizsban franciák. Most mindenhol árulnak "B" kosaras Palmers melltartót, de valami, összetéveszthetetlenül arra helyre jellemzőt, ahol éppen jár az ember, és ne volna giccs, már sehol nem kaphatni. A történelem, és az egyediség kiveszett a metropoliszok régi belvárosaiból.

Kosztagosz úr betért a Taverna szállóba, hogy elintézzen néhány üzleti telefont. Hordozható készüléke nem volt, nem hitt ezekben a modern eszközökben, melyekből mindig a legújabbat kellene megvenni. A kapcsolatokban hitt, és azokban az üzleti kártyacsomagokban, amelyek kevergetését oly jól megtanulta, hogy évről évre sikerült jelentős összegekkel gyarapítania a vagyonát. A telefonok elintézése után Kosztagosz úr kiült a Zsolnay kávézó nyitott részére, és rendelt egy dupla Lagavulin whiskyt. Nem ment ki a fejéből a Vörösmarty téren látott gyászruhás nő. Milyen csinos volt! Az a darázsderék, azok a formás lábak, az az igéző lázas tekintet... Anette! Mint villám csapott emlékezetébe a név: Anette!

Huszonkét évvel azelőtt ismerte meg Szarvason. Akkor már Görögországban élt - minthogy Demetriosz Ioannidész bukását követően a szüleivel hazatelepült -, de nyaranta vissza-visszatért gyermekkora, diáksága színterére, Magyarországra. A legjobb mulatságnak a külföldiek részére rendezett építőtáborok kínálkoztak, ahová száz-százötven fiatal leutazott. Az építő jelleg a társadalmi munkában mutatkozott meg; a táborozók a mezőgazdaságban dolgoztak, vagy valami közintézményt, iskolát, óvodát, kultúrházat építettek, szépítettek a helybéli lakosokkal együtt. A munkaidőn túl a délutánok, esték remek szórakozási, ismerkedési lehetőségnek bizonyultak. Azon a nyáron, Szarvason azonban a megszokottnál rosszabb táborozás ígérkezett. Alig harminc ember verődött össze, a munkafeladat pedig egy korábbi szeméttelep megszűntetése volt. Álló nap mocsokban kellett turkálni, hogy elszállítsák a sok vackot, amit mások addig összehordtak, mert a helyi tanács megváltoztatta döntését a legális hulladéklerakó-helyet illetően. Ami a várost illeti, azzal viszont elégedett lehetett a társaság, mert minden kocsmájában, cukrászdájában, és közértjében lehetett kapni Unicumot, ami akkoriban Budapesten hiánycikknek minősült.

Kosztagosz a tábor harmadik napján futball közben kificamította a bokáját. Rákövetkező nap a helyi orvos végtelenül boldog volt, hogy egy messzi földről érkezett beteget kezelhet. Rögtön megdorgálta Kosztagoszt, amiért kivárta a sorát, noha, mint balesetes előrejöhetett volna. Ezt követően elújságolta, hogy már hallott Kosztagoszról, és megkérdezte, valóban görög-e. Emellett még számtalan dolog érdekelte, vannak-e pálmafák Athénban, mennyit keres egy görög körorvos, van-e szőke görög nő. Feltűnt neki a fiatalember mély basszus hangja, és felvetette, hogy nincs-e véletlenül polipja, illetve volt-e már gégésznél. Kosztagosz lábával csak úgy fél óra múltán ért rá foglalkozni. Ránézésre megállapította, hogy nincs törés, majd fáslit írt fel, és javasolta, hogy Kosztagosz utazzon haza. Kosztagosznak nem volt ínyére, hogy idő előtt befejezze a nyaralást, és megkérdezte, nincs-e valami egyéb megoldás. Az orvos eltöprengett, és végül azzal állt elő, hogy a görög áztassa beteg lábát a helyi strand hideg vizében, éjjelre pedig felírt valami kenőcsöt.

Kosztagosz tehát feltűnt a strandon, odaült a nagymedence szélére, és belelógatta sérült lábát a vízbe. Mint idegen azonnal az érdeklődés középpontjába került. Jó vágású, izmos alkatú férfi lévén a lányok kedvtelve, a fiúk gyűlölködve kerülgették. Kosztagoszt meglepte, hogy itt az Alföld közepén egy eldugott kis strandon mennyi csinos lány van. Közülük való volt Anette, vagyis Anikó, később a férfi keresztelte el Anette-nek a leveleiben. Anikó középmagas, csinos arcú, barna hajú, darázsderekú, hosszú lábú leányzó volt. Női bájak tekintetében csak a szőke Klári vette fel vele a versenyt, de a ravasz görög megtudván, hogy Klárinak helybéli barátja van, Anikóra összpontosította a figyelmét. Anikó érkezése pillanatában észrevette Kosztagoszt, és ahogy az letelepedett a medence szélén, a lány elkezdett keringeni, mint valami szatellit a bolygója körül. Állandó elintéznivalója akadt a medence és a büfé között, így jövet-menet el kellett haladnia a fiú mellett, leginkább a szeme sarkából szemlélhetve őt. A görög látható tetszéssel figyelte a tüneményt, és hamar rámosolyodott. A lánynak nem sikerült megállnia, hogy visszamosolyogjon. Így telt incselkedve, távoli vágyakozással az első nap. Másnap azután Kosztagosz ragyogó fogsorát kivillantva invitáló mozdulattal hívogatta Anikót, melyet az fogadott, és hamarosan ott találta magát a fiú mellett, a medence szélén. Bemutatkoztak egymásnak, majd egy ideig csak mosolyogtak, mosolyogtak, szótlanul kavargatva lábukkal a vizet. Azután akadozva megindult közöttük a beszélgetés, mely lassan folyamatossá, oldottá vált. Ha véletlenül összeért a kezük, vagy a lábuk, meglepve összemosolyogtak, és testükön boldog forróság ömölt el. Egy idő múlva már szándékosan találkozott a kezük. Este lecsófőzés nézett ki a táborban, meg diszkó, Kosztagosz meghívta a lányt, de visszautasítást kapott, hogy korai lenne még randevúzni. A görög ugyan nem tartotta volna korainak a találkát, de nem siettette a dolgot, mert még tíz napja volt hátra Szarvason.

A következő este azonban már nem volt korai találkozni, s bár Anikó nem ígérte biztosra, meglátogatta Kosztagoszt, méghozzá szépen kiöltözve. Színházban is feltűnően elegánsnak hatott volna az a mélysárga selyemruha fekete csipkeharisnyával, nemhogy itt a táborban a farmeres emberek között. A görög fürdőruhában már ismerte a lányt, most felöltözve még csinosabbnak látta. Szívében forró vágy lobbant. Megszervezte, hogy a diszkós lassú számot tegyen fel, és táncra kérte Anikót. Összefonódó testükön a szerelem elektromos impulzusai cikáztak át. A fiú rossz lába azonban elfáradt, nem bírta az egy helyben toporgást, ezért javasolta, hogy sétáljanak egyet. Anikó hamiskás mosollyal nyugtázta, hogy a fiú táncolni nem tud, a sötétben sétálni viszont igen, de végül ráállt a dologra. Együttlétük meghittsége fokozódott, ahogy távolodtak a zene lármájától, végül a magasan álló hold forró csókban látta összeforrni a szerelmeseket. Későre járt, a lánynak mennie kellett. A férfi hazakísérte. Anikó nem szerette az éjszakai várost, egyedül félt volna, de karját Kosztagosz karjába öltötte, és biztosra vette, hogy amíg a vaskos, erős férfi mellette van, nem érheti baj.

Másnap Anikó nem jött ki a strandra, hiába várta annyira Kosztagosz. Igaz, vasárnap volt, talán ilyenkor nem engedik el hazulról. Mert a lány még csak tizenhét éves volt, és a szüleivel lakott. Kosztagosz tehát délután felkerekedett, és elsántikált Anikóék házához. Becsöngetett. Öt percig nem történt semmi. Gondolta, nincsenek itthon, azért még egyszer megnyomta a csöngőt. Erre kisvártatva előbújt egy mogorva, svájci sapkás ember, és megállt az udvarban, vagy két méterre a kaputól.

- Mit óhajt? - vetette oda barátságtalanul.

A görög mosolyogva szólalt meg:

- Jó napot kívánok, Konsztantinosz Kosztagosz vagyok, és Anikóval szeretnék beszélni.

Az embert nem hengerelte le a határozott szó.

- Román? - kérdezte gyanakvón.

- Görög vagyok - válaszolt Kosztagosz.

- És mit óhajt a lányomtól?

- Beszélni szeretnék vele.

- Nem lehet.

- Miért? Nincs itthon?

- Mert nem lehet.

Azzal sarkon fordult, és a ház felé indult.

- Ezek a külföldi ficsúrok azt képzelik, nekik mindent szabad - dünnyögte az orra alatt.

Kosztagosz éktelen haragra gerjedt. Ő ezt az embert nem bántotta. Sőt, azon igyekszik, hogy a lányát boldoggá tegye. Végül is nem ágról szakadt ő, akivel így foghegyről kellene beszélni. Legszívesebben betörte volna a kaput, de legalább rákiáltott volna az alakra, aki időközben köszönés nélkül betette maga mögött az ajtót. Hanem ráébredt, hogy ilyesmivel csak Anikója helyzetét nehezítené, míg a magáén semmit nem javítana, így fogcsikorgatva sarkon fordult.

Kosztagosz úr arra rezzent fel, hogy valaki megfogja a karját. Egy termetes, gyanús külsejű asszonyság tört németséggel valami ezüstneműt kínált neki. Éktelen düh fogta el, amiért megzavarták. Mély basszus hangján ráripakodott a tolakodóra:

- Hogy merészel megzavarni? Takarodjon innen, vagy rendőrt hívok!

- Na jól van, na, nagyságos úr, nem kell úgy felvágni, megyek már.

Azzal szaporán odébbállt, mert a görög már ütésre emelte vaskos karját. Kosztagosz úr odarendelte a pincérnőt, és neki is alaposan megmosta a fejét, hogy az teljesen belepirult. Szegény, tudta, hogy vendégének igaza van, de hát mit csinálhatna ő, a törékeny nő, ha még a rendőrség sem tud rendet tenni a Váci utcában. Sokan vannak. Persze tisztában volt ezzel a Budapesten gyakran megforduló Kosztagosz úr is, de a gagyizó orvtámadását egyenesen Anette emlékének bemocskolásaként élte meg. Hogy azonban két embert is kiosztott az ügyben, megnyugodva dőlt hátra kissé kényelmetlen székén, és rendelt még egy whiskyt. Tekintetét ráemelte a szemközti Kleider-Bauer üzlet portáljára, amely exkluzív öltönyöket hirdetett. Pillantása érdeklődve siklott a kirakatra, ám abban csak silány anyagú és kidolgozású divatholmikat látott.

Szegény Kosztagosz akkor Szarvason a lányos háznál tett sikertelen látogatását követő nap sem láthatta viszont Anikót, aki egyre elviselhetetlenebbül hiányzott neki. Másnap a strandról, ahol megint nem tűnt fel a lány, lelkének fájdalmát csillapítandó egyenesen a kocsmába ment, és ott alaposan lerészegedett. Hazafelé menet ráadásul bőrig is ázott, mert időközben akkora vihar kerekedett, hogy ömlött az eső, süvített a szél, és hatalmas villámok cikáztak az égen, mintha az arkangyalok együttes támadást indítottak volna a világ ellen. Kosztagosz kimerülten vonszolta magát ágyba, és lidérces álomba zuhant. Arra ébredt, hogy valaki gyengéden simogatja a karját. Anikó ült mellette. A görög szenvedélyesen megragadta a lány karját, és elkezdte csókolgatni:

- Már azt hittem, többé nem akarsz látni - nyögött fel.

Anikó elmosolyodott.

- Ugyan, te butus - szólt. - Miért ne akarnálak látni? Szolnokra kellett utazzak a fogászatra. Amikor megjöttem, mondták milyen kedvetlen voltál álló nap a strandon, meg hogy onnan nem a táborba tértél, hanem a kocsmába, és záróráig ittál. Aggódni kezdtem érted, és amint tudtam, ide siettem.

A fiú hálásan megszorította kedvese kezét, úgy suttogta:

- Angyal vagy. Köszönöm.

- Nem akarnál esetleg felkelni, és hazakísérni? - érdeklődött a lány.

- De, persze. Csak előbb bújj be egy kicsit mellém az ágyba, hadd szorítsalak magamhoz!

Anikó hamiskásan elmosolyodott.

- Korai volna az még - jegyezte meg.

A következő hét teljes idillben telt. Kosztagosz minden nap találkozhatott Anikójával, s mire elkövetkezett a búcsú pillanata, fülig szerelmes lett a lányba. Megígérte, hogy ír majd levelet, és amint módjában lesz, legalább egyhetes együttlétet szervez Budapesten. Fátyolos reménységgel, de nagy szomorúsággal vált el a kedvestől.

Kosztagosz úrnak nagyot kordult a gyomra - vacsoraidő volt. Fizetett, benézett a szálloda portájára, hogy nem érkezett-e üzenete, majd elindult a Dunacorso étterem irányába. Kedvelte ezt a helyet, amelyet a Kispipa mellett a régi pesti vendéglátás utolsó védőbástyájaként tartott számon.

Kellemes este volt, a nappali hőség megtört, és a Duna felől egyre hűsítőbb légáramlatok érkeztek. A Régiposta utcában egy rikkancs haladt el mellette, és azt kiáltotta:

- Szuronnyal homlokon szúrta magát egy fiatalember! Megjelent a Kurír!

Vásárolt egy újságot, és folytatta útját a Vigadó tér felé. Talált is egy megfelelő asztalt a Dunacorso teraszán, és helyet foglalt. Figyelmesen áttanulmányozta az étlapot, és elégedetten állapította meg, hogy a kínálat a régi. Rendelt egy magyaros vegyes hidegtálat, egy Pethes-levest, amihez velőt adnak és pirítóst, meg egy rántott borjúlábat petrezselymes burgonyával, tartármártással. Nem tudta eldönteni, hogy sajttal, vagy esetleg egy parféval zárja-e az étkezést, az ötödik fogás kérdését tehát nyitva hagyta. Kért továbbá egy liter olaszrizlinget, mellé szódavizet bőven, mert nagy melegben kedvelte a fröccsöt, hiába váltotta ki ezzel némely, magát borszakértőnek tartó ismerőse leplezetlen megvetését.

- A bort kólával, gyömbérrel, vagy almalével keverni valóban ízléstelenség - szokta mondogatni a fintorgóknak - De vízzel! Homérosznál olvasni, hogy a régiek is hígították a bort, sőt a krétai palotákból rengeteg keverőedény került elő, melyekben már ezer esztendővel Homérosz előtt vízzel elegyítették a hegy levét. És hol voltak akkor még a borszakértők, az italozási hagyományok mai kitalálói?

Kosztagosz úr ivott egy pohár fröccsöt, majd belenézett az újságba. A címoldalon ez állt:

"Tegnap este szuronnyal homlokon szúrta magát, és szörnyethalt Görög Rafael. A tizenhét éves gimnazista fiatalember édesanyjával élt együtt. Tette indítéka, és az elkövetés szörnyű módjának oka egyelőre ismeretlen. Az elhunyt édesanyja nem nyilatkozott a sajtónak. A vizsgálat még tart."

Kosztagosz úr megcsóválta a fejét.

"Ezek a fiatalok néha jó dolgukban nem tudják, mit kezdjenek magukkal" - gondolta. "Nekem is volt rossz napom, de ha nem bírtam elviselni, legfeljebb leittam magam. A másnapi fejfájás azután el is terelte a gondolataimat a bajomról. Ilyet tenni erkölcstelenség, és felelőtlenség! Azzal a szegény anyával most mi lesz?"

Egy kalapos muzsikus lépett hozzá, és fülsértő hamissággal kezdte játszani a Kék Duna keringőt. Kosztagosz a markába nyomott ötven dollárt, és nyomatékosan megkérte, hogy amíg ő itt ül, tegye el a hangszerét. A cigány levette a kalapját, mélyen meghajolt, majd odébbállt. Azóta is rögvest a háta mögé dugja a hegedűjét, és meghajtja magát, ha Kosztagosz úr feltűnik a Duna-korzón.

Megérkezett az előétel, és Kosztagosz úr nagy gonddal enni kezdett. Teljes figyelmét az étekre összpontosítva, lassú, de határozott mozdulatokkal táplálkozott, mint az olyan emberek, akik számára az evés nem egyszerűen az éhség elverésére szolgál, hanem a magasabb rendű élvezetek közé sorolódván, szinte szertartássá emelkedik. Egy ilyen mágus, ha munkába kezd, sürögni kezdenek a lustálkodó pincérek, és az addig üres étterem megtelik vendégekkel, akik mind az után érdeklődnek, hogy vajon "az az úr" mit fogyaszt, és a konyhai kifutónak át kell szaladnia a tulajdonos másik éttermébe még vagy húsz előfőzött borjúlábért, amíg a felszolgálók szabadkoznak, hogy sajnos egy kicsit többet kell várni az ételre most.

Az evés mikrouniverzumából a délelőtti jelenés újabb feltűnése zökkentette ki Kosztagosz urat. Már éppen végzett a borjúlábbal, és a méltó záráson törte a fejét, afelé hajolván, hogy mind parfét, mind sajtot egyen, amikor vagy hetven méterrel arrébb, a Duna Marriott szálló mellett szapora léptekkel elhaladt Anette. Kosztagosz sztentori basszusa eldördült:

- Anette!

Mindenki felfigyelt a mély, öblös hangra a téren, Anette is, aki egy pillanatra megtorpant, és a görögre nézett, szemében azzal a pillantással, ami undort, közönyt és vágyat egyaránt jelenthet a nőknél. Majd az asszony továbbsietett. Kosztagosz felpattant, és utánairamodott. A pikolófiú űzőbe akarta venni, de a főúr még időben útját állta így szólván:

- Ugyan fiam, a vendég úr még nem rendelte meg a desszertjét.

De Kosztagosz úr nem érte utol Anette-et, pedig vaskos alakját meghazudtoló fürgeséggel szaladt el a Vigadóig, ott azonban bármerre nézett, nem látta egykori szerelmét. Visszatérve az étterembe megakadt a szeme egy húsz év körüli lányon, aki valószínűleg egy kicsit hamarabb ért a randevú színhelyére. Kontyba fogott barna haja kiemelte arcának finom vonásait, és hosszította kecses nyakát. Fekete, elöl magas nyakú, hátul kivágott, hosszú ujjú miniruhát viselt, fekete harisnyanadrágot és vastagtalpú divatos szandált, ami Kosztagosz urat némelyest a régi görög színészek hordta koturnuszra emlékeztette. A görög visszaült asztalához, és rendelt egy sajttálat, hozzá negyed liter villányi oportót, majd kávét kért, konyakot és szivart.

A kékesen csavargó füstből Anette alakja rajzolódott ki előtte. Tizennyolc éve találkoztak utoljára. Kosztagosz úr üzleti ügyben - vagy éppen annak ürügyén - Krétán időzött. Történt, hogy egy fesztoszi kirándulást követően kedve szottyant fürdőznie a festői matalai öbölben, amelyet északról magas rétegzett mészkőfal határol, és a vize olyan tiszta, hogy még hat méter mélyen is jól kivehetők a kavicsok a tengerfenéken. Kosztagosz úr önfeledten adta át magát a víznek. Imádta a tengert. Mindig mélyen beúszott, és akár órákig is elmaradt. A part felé közeledve azután szívesen búvárkodott, mély lélegzettel nyitott szemmel. Ahogy Matalában, közvetlenül a part előtt kibukkant a vízből, ott volt előtte - Anette! A lány azzal az önfeledt mosollyal köszöntötte, ami csak nők arcán tud megjelenni, ha kedves személyt látnak. Kosztagosz úr is megörült a találkozásnak, olyannyira, hogy semmi lelkifurdalást nem érzett amiatt, hogy négy éve alatt nem sikerült megszerveznie a lánnyal azt a budapesti egy hetes idillt, amelyet a szarvasi búcsúkor, majd későbbi leveleiben sokszor felemlített. A görög pragmatikus ember volt, e véletlen találkozót kiválóan alkalmasnak vélte arra, hogy mindent bepótoljanak, amit az elmúlt négy évben elmulasztottak. A dolog Anette-nek sem volt ellenére, aki egy rejtvénypályázaton nyerte az utazást, és egyedül tartózkodott Krétán.

Kosztagosz úr Chaniától Agios Nicolaos-ig mindent megmutatott Anette-nek a szigeten. Látni kellett a tróntermet Knosszoszban, a Párizsi Nőt a hérakleióni múzeumban, a gabonasilók maradványait Maliában. Kosztagosz úr igazán élvezte választott szerepét. Magyarázhatott, vezethetett, tolmácskodhatott, szervezhetett, atyáskodhatott, és gáláns lehetett. A lányt kissé idegesítette partnere túlzott gondoskodása. Macskatermészete volt, olykor hízelkedve dorombolt, máskor meg kieresztette a karmait. Azért összességében jól megvoltak. Utolsó este Chaniában, a velencei kikötő egyik hangulatos tavernájában vacsoráztak. Kellemes idő volt, a nappali hőség megtört, és a Krétai-tenger felől egyre hűsítőbb légáramlatok érkeztek. A rakpartnak ütköző hullámok halkan loccsantak, tetejükön sejtelmesen táncoltak az utcai lámpák és az éttermi gyertyák fényei, távolabb, az öböl túlsó partján a Janicsárok Mecsetjének körvonalai váltak el a velencei erőd magasló várfalának sötétjétől. Kosztagosz úr egy jókora rostonsült homár farkából szedegette ki a legízletesebb falatokat. Anette már végzett a rántott fésűkagylóval, mást nem is igen kívánt, kevés étellel beérte. Kortyintott egyet vilanai rozéval telt poharából, majd hangjában némi fátyolossággal így szólt:

- Olyan jó volt ismét veled.

Kosztagosz úr bólintott, maga is kortyolt a borából, majd folytatta az evést.

A lány hangja ismét felcsendült:

- A levelezésünk alatt egyre jobban zavart, hogy mást szeretek, és mást ölelek. Gondolom, ezzel te is így voltál.

Kosztagosz úr megint bólintott, bár a lelke mélyén tudta, hogy amikor mást ölelt, Anette eszébe sem jutott, és biztosra vette, hogy a lány is csak a levélírás ábrándos hangulatában hiányolta őt. Kosztagosz úr akkor még nem ismerte eléggé a nőket.

- Szeretlek, Konsztantinosz.

Most már megszólalt a görög is:

- Én is szeretlek, Anette.

Megfogta a lány kezét. Hosszan egymás szemébe néztek, pupilláik mélyén ott izzott a vágy. Azután Kosztagosz úr folytatta az evést. Amikor végzett, javasolta, hogy desszertre menjenek át abba a hangulatos kávéházba a Tengerészeti Múzeum közelében, amelyre a vacsora előtti séta közben figyeltek fel.

- Jó ötlet - hagyta helyben a lány. - De tudod kedves, hogy én nem nagyon ehetek édességet.

- Miért nem?

- Mert az elősegíti a fogaim romlását.

- Igen? - csodálkozott el a görög.

- Hát már elfelejtetted, amikor Szolnokra kellett utaznom fogászatra?

- Hogy felejtettem volna? Azt hittem, már nem akarsz többé látni, és bánatomban elmentem a kocsmába.

- Tudod, hogy, abban az időben eléggé hullott a hajam, mindenféle vizsgálatokat csináltak rajtam, majd kiderítették, hogy a fogaimmal van baj. Be is tömtek egy csomót, de mondták, hogy elég rossz minőségű a fogaim anyaga, ezért lehetőleg tartózkodjam az édességektől.

- Igen.

Kosztagosz úr nem emlékezhetett arra, amit a lány soha nem említett. Ráadásul Anette ezidáig válogatás nélkül fogyasztotta az agyoncukrozott görög desszerteket. Ám a férfi nem sokat törődött a dologgal, mely az érthetetlen női logika megnyilvánulásának tetszett. Már éppen indult volna, amikor egy helybeli asszony öngyújtóval ajándékozta meg, majd elé tett egy levelezőlapot, amelyre három nyelven felírták, hogy a pénzadományt nem utasítják vissza. Kosztagosz úr szellemesnek tartotta a koldulás e formáját, és ezer drachmával jutalmazta az asszonyt.

A kávéházban Kosztagosz úr igyekezett olyan asztalt találni, amely az öböl felé néz, bár már az étteremben észrevette, hogy ez a szempont Anette-et egyáltalán nem érdekli. Sárgadinnyét és pezsgőt rendelt.

- Remélem, jól választottam, kedves - szólt a görög, azzal megsimogatta a lány karját.

- Igen - válaszolt a lány. - Bár azért megkérdezhettél volna, hogy mit szeretnék.

Kosztagosz urat feldühítette ez a nyegle válasz.

"Nem igaz, hogy ez a kislány igénytelenségében ennyire ne venné észre a másik gondoskodó igyekezetét" - gondolta.

- Szeretsz még? - kérdezte Anette.

A görög bólintott:

- Igen.

Megjött a desszert. Enni kezdtek.

- Lehet, hogy gyerekem lesz tőled - jegyezte meg ártatlanul Anette.

Kosztagosz úr meglepetésében majdnem lenyelte a villáját.

- Azt hittem, örülni fogsz a hír hallatán - csacsogta a lány.

A görög döbbenten keresgélte a szavakat.

- Hogy-hogy? - nyögte ki végre.

Anette nem késlekedett a válasszal:

- Tudod, drágám, én már nagyon vágyom egy gyerekre, és azt szeretném, ha te lennél az apja.

Hosszú csönd következett. Kosztagosz úr fejében indulatok, meglepetések, mély elhatározások keveredtek egymással. Végül nem tudott okosabbat mondani, mint ilyenkor a legtöbb férfi:

- Drágám, nagyon szeretlek, de nem vehetlek el feleségül.

Anette szemében gyűlölet villant, úgy vetette oda:

- Nem kértem, hogy elvégy feleségül, Kosztagosz.

- Hát persze, de ez természetes lenne ilyenkor. Csakhogy az én helyzetemben... Állandóan utazom. Tulajdonképpen nem is tudom, hol van az otthonom. Budapesten? Athénban? Gibraltárban?

Anette megborzongott. Végtelenül elhagyatottnak érezhette magát.

- Menjünk, fázom - mondta csendesen.

- Természetesen a gyermek felnevelésének költségeit vállalom - jelentette ki ünnepélyesen Kosztagosz úr, azzal magához intette a pincért.

Többé nem találkozott Anette-tel. Nyolc hónap múlva levelet kapott tőle, hogy hamarosan megszül, és ha a baba fiú lesz, az egyik arkangyalról nevezi el. Kosztagosz úrnak éppen nem volt ideje válaszolni, de küldött ötezer dollárt. Azóta nem tudott semmit sem Anette-ről, sem a gyermekről.

Elfogyott a kávé, a konyak, és a szivarból is alig volt már, de a fekete ruhás lány még mindig ott várakozott a Vigadó téren. Most már ideges rángások futottak át a nyakán, és félpercenként megnézte az óráját, mint akinek nagyon sokat késik a partnere. Kosztagosz úr megsajnálta a lányt, odalépett hozzá, és megszólította:

- Kisasszony, ne haragudjon, hogy ismeretlenül önhöz lépek. Kérem, üljön oda az asztalomhoz, és fogyasszon el velem egy italt. Lehet, hogy akire vár, még sokat késik, kár itt toporognia.

A lány meglepődött azon, hogy egy idegen milyen jól átlátta tipródása okát, sőt, egy kicsit el is szégyellte magát. Ugyanakkor jól esett neki az illedelmes és választékos hangnem, amelyhez foghatót manapság már csak régi filmeken hallani. Végigfuttatta pillantását az ismeretlenen, és egy határozott tekintetű, választékosan öltözött vaskos férfit látott, maga előtt. Elfogadta a meghívást. A görög rendelt neki egy pohár sherryt, magának pedig még egy konyakot.

- Több mint fél órája várok rá - kesergett a lány. - Egyre többet késik.

Kosztagosz úr részvevően bólogatott, és közben szakértő pillantásokkal méregette a lány fekete harisnyás lábait. Megérkezett az ital. Kosztagosz úr megemelte a poharát, és így szólt:

- Engedje meg, Konsztantinosz Kosztagosz.

- Hatházy Katalin - mondta a lány mosolyogva.

Koccintottak.

- Jaj de finom, ilyet még nem is ittam - lelkendezett Katalin. - Mi ez?

- Ez a sherry vagy jerez - mondta Kosztagosz úr - Garvey's cream. A legédesebb fajta. A spanyolok olorossónak nevezik, mert a színe mélyvörös, mint az olaj.

- Honnan tudta, hogy az édeset szeretem?

- A nők többnyire az édeset szeretik.

- Maga ugye sokat tud a nőkről?

- Ezt a nőknek kell megállapítania.

Felnevettek. Ekkor egy kissé idétlen, butikból öltözködő, rágógumit csócsáló fiatalember lépett hozzájuk, akiből tizenkettő egy tucat a pesti utcán manapság.

- Helló Kati - szólt a lányhoz. - Na, mehetünk.

Ekkor eldördült Kosztagosz úr öblös hangja:

- Hogy nekem nem köszön fiatalember, noha egy közös ismerős társaságában lel, azt különösebben nem nehezményezem. De hogy több mint fél órát késett egy randevúról, és még csak elnézést sem kér a barátnőjétől, az botrányos.

- Te, Kati, ki ez az alak? - kérdezte a fiatalember. - Na mindegy, gyerünk.

Kosztagosz úr felállt, és közelebb lépett a fiúhoz.

- Magához beszéltem, uram. Egy találkozóra a férfi mindig öt perccel korábban érkezik, míg a nő akár tíz percet is késhet. Jegyezze meg. És most kérjen bocsánatot a barátnőjétől, akit megsértett.

A fiatalember nem vehette igazán a lelkére Kosztagosz úr feddését, mert így válaszolt:

- Na, kopjon le apuskám, a lovagkornak vége. Gyere Kati.

A lány felállt.

- Egy pillanat - vetette közbe Kosztagosz úr, és visszakézből akkora pofont kevert le a fiúnak, hogy az felbukott. Ekkor lehajolt, és jobbjával felemelte áldozatát. Mélyen a szemébe nézett, úgy mondta:

- Nézd fiacskám, a lovagkorról én nem kezdek veled vitát, ebben nekem te nem vagy partner. De addig nem eresztelek, amíg bocsánatot nem kérsz a barátnődtől.

- Ne haragudj Kati - hörögte kelletlenül a fiú.

Kosztagosz úr elengedte áldozatát, és lezárta a történteket:

- Ma tanultál egy kis tisztességet, barátom. Vigyázz, embereld meg magad, és szeresd sokkal jobban ezt a lányt, mert jelenleg méltatlan vagy hozzá. Hölgyem, ha még rendelkezésére állhatok, a Taverna szállodában megtalál.

A fiatalok elmentek. Kosztagosz úr ivott még egy konyakot, azután rendezte a számláját, és sétálni indult. A Duna parton elment a Lánchídig, átballagott a budai oldalra, majd az Erzsébet hídon visszatért Pestre. A Szabadsajtó utcába érve nyugtázta, hogy a korábbi John Bull pub helyén kínai étterem nyílt.

"A helyiségeknek is megvan az evolúciója" - morfondírozott. "Mennyire felháborodunk, ha bezár egy régi, megszokott üzlet, hogy valami újnak adja át a helyét. Pedig akkor nem reklamáltunk, amikor a gyertyáról áttértünk a gázvilágításra, a gázról pedig a villanyra."

A Szabadsajtó utcából hamar a Taverna szállóba ért. Hatházy Katalin ott várta a portán. Örömmel köszöntötte a lányt, bekísérte a Zsolnay cukrászdába, ahol megkérte a felszolgálónőt, mindenben tegyen a kisasszony kedvére, majd elnézést kért a lánytól, amiért magára hagyja, amíg megnézi az üzeneteit a portán. Meglepetésére a portás egy újságpapírba tekert csomagot tett elé. Felment a szobájába. A csomagban pénz volt, amerikai dollár. Ahogy felemelte a pénzköteget, egy újságcikk ötlött a szemébe. A cikk úgy kezdődött, hogy előző este szuronnyal homlokon szúrta magát egy fiatalember. Újból elolvasta a szöveget. Lassan haladt, feszült figyelmében minden szót külön értelmezve. Megremegett. Egy hétköznapi tragédia időben szétfolyt szálai szörnyű módon fonódtak egymásba. Ismét felrémlett előtte a gyászruhás Anette alakja. Ez itt a kezében alighanem a neki küldött ötezer dollár kamatostul. Valóban, egy kézzel írott kimutatás is előkerült, mely szerint a pénz éppen kilencezer-hétszáznegyven dollár, amiből négyezer-hétszáznegyven, négy százalékos kamatlábbal számítva megfelel ötezer dollár tizenhétéves hozamának. Kosztagosz urat kiverte a verejték. Rafael a fia! Azazhogy, a fia volt. Ernyedten hanyatlott hátra foteljében. Szívében ismeretlen fájdalom lüktetett. Gondolatai rendezetlenül cikáztak, ajkára fájdalmas szavak tolultak, melyek értelmetlen hangok fulladozó bugyborékolásába haltak, hol hőhullámok öntötték el, hol vacogni kezdett. Percek teltek el így, borzalmas gyászban, reménytelen ürességben. Csak ült, ült, és nem tudta, mihez fogjon. Azután ujjai táncolni kezdtek, és - azzal a kereskedői reflexióval, amely végül minden szeretetet átáramoltat a pénzre - elkezdte olvasni a bankjegyeket.

Budapest, 1997
 
 
0 komment , kategória:  BALLAI LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSEK   
A másik Magyarország
  2013-02-17 14:47:52, vasárnap
 
  A másik Magyarország



Megjelent az "Ezredvég" irodalmi, művészeti és társadalomkritikai folyóirat
XIII évfolyam, 11. (2003. novemberi) számában.

Ráérősen sétált haza a randevúról. Ez a lány megvan. Minden jól sült el. A cipóban felszolgált hagymaleves, a bajor káposztás csülök, a búzasör. És csók a végén, meg "drága Zsigmond, hiányozni fogsz". Talán már a következő találka után feljön a lakására. Sőt, az sem kizárt, hogy járnak is majd, hiszen Anita nemcsak dekoratív, de némi esze is van. Társaságba is be lehet dobni.

Ahogy a Dob utcából befordult a Kertész utcába, a sarkon elhaladt amellett a kiskocsma mellett, ahová a nyolcvanas évek közepén nem egyszer betértek Dianával. Az micsoda nő volt! A Közgáz egyetem legjobbja. Kár, hogy megzubbant. Műbalhék, kiborulás, depresszió. Szerencse, hogy a piától ellazult. Egy üveg pezsi, és mindenben partner volt a pulyka. És ennek már több mint tíz éve! Mi is lett vele? Ja, igen, valami külföldihez ment férjhez. De miért nem tűnt fel ennyi ideig ez a hely? Persze, a Körút felől nem erre szokott gyalog jönni, ha pedig kocsit vezet, a Dob utcai kereszteződésben jobbra kell néznie, a pincelejárat pedig balra esik.

Fejét lehajtva lement az alacsony lépcsőn, hogy megkeresse a kedves sarkot, amelyben órákon ültek egymásba borulva Dianával. Ám a helyiséget egyedül a söntéspult helyzetéről lehetett felismerni. Az asztalokat, székeket eltávolították, a mocskos falakon - melyekre faburkolat helyett műanyag lambéria került - könyöklőasztal futott körbe, de itt-ott már leszakadt a ránehezedő felsőtestek súlyától. Egy vendég elvizült nézéssel meredt rá, majd beleharapott a jobb kezében tartott margarinba s baljával kenyeret tört hozzá a pulton levő penészgyanús vekniből.

Némi tétovázás után Zsigmond rendelt egy nagyfröccsöt.

- Huszonhat forint - lökte elé az italt a csapos.

Zsigmond a zsebéből előhúzott bankjegyeket a pult felett lebegtetve bizonytalanul kérdezett vissza: - Mennyi?

- Nem hallja? Huszonhat.

- Százból kérek.

A Bajor Királyban háromszázért szokott búzasört inni. A magas borravalón nem csak a csapos álmélkodott el, de mindenki felfigyelt Zsigmondra, aki nagyot húzott a poharából. Jólesett az ital, szomjas maradt a csülök után. Első este nem lehet három sörnél többet meginni a nő előtt, mert alkoholistának hiszi az embert.

Egy szakállas alak lépett Zsigmondhoz.

- Ne haragudjon, hogy megszólítom - mondta barátságosan mosolyogva. - Törzsvendég vagyok itt, de maga olyan, mint a király.

- Uram, én csak egy egyszerű vendég vagyok, mind mindnyájan - szerénykedett Zsigmond.

- Nem, maga nem olyan, mint a többiek. És nem csak azért, mert százat adott huszonhatra, nem uram. Maga az egyetlen, aki itt engem megért.

Felemelte a poharát és ivott.

- Ezekkel ugyanis nem lehet beszélgetni - folytatta. - De tényleg maga a király. Ahogy mozog, ahogy rendel, ahogy iszik. És ez nekem tetszik. A többieknek nem. De a többiek mit számítanak, ha mi beszélgetünk.

Kiürültek a poharak. Zsigmond rendelt még egy kört.

- Különben, én itt lakom a negyvennyolcban - közölte a szakállas férfi.

- Igen? Akkor szomszédok vagyunk. Hányadikon lakik?

- A pincelejáróban.

Zsigmond zavartan elhallgatott. A lépcsőlakó azonban lendületesen folytatta: - Az a lényeg, hogy az ember őrizze meg a tartását, uram. Nem szabad feladni az emberi méltóságot. Tudja-e, miért kerültem az utcára?

- Nem?

- A feleségem miatt.

Zsigmond kezdte unni hívatlan beszélgetőtársát. Azon gondolkozott, hogy itt Magyarországon miért nem lehetséges, hogy valaki bemenjen egy ivóba, és zavartalanul elfogyasszon egy italt, ha szomjas.

- De azért csak megélünk - folytatta a törzsvendég. - Mindig előre is lépünk egy kicsit. Most például sikerült lecserélni a kocsimat egy újabbra.

Zsigmond, mint jó társalgó, majdnem megkérdezte: "Milyen márkájú autót vett?", de most már óvatos volt. A hajléktalan elmesélte, hogy az új kocsira egyszerre tíz kiló horgany is ráfér, és a kereke is strapabíró.

Tehát a magafajta "kocsikkal" vánszorgó guberálók miatt nem lehet rendesen haladni a Dob utcában, amíg a MÉH nyitva tart. Reggelente ezért késik az irodából, és mindig exkuzálnia kell magát, ami nem igazán szerencsés dolog. Ámbár őt megvárják az ügyfelek. Hiába, az adótanácsai, a trükkjei aranyat érnek.

- Képzelje, a horganyért háromszáz forintot kaptam - lelkesedett a férfi. - Uram, háromszázat! Félre is tettem belőle.

Zsigmond úgy érezte, ideje lejárt, és indulni készült.

De a szakállas megragadta a karját, és így szólt: - Uram, nekem semmi közöm ehhez a helyhez. Én Taszáron voltam fejlesztő mérnök. Amikor az új kormány eldöntötte a felszámolást, egyik hónapról a másikra az utcán találtam magam, több tucat kollégával együtt. Még végkielégítést sem kaptunk. Most mondja meg, hol tud elhelyezkedni Magyarországon egy, a hadseregből kirúgott fejlesztő mérnök? Ez nem Amerika, ahol két kézzel kapnának a magamfajta után.

Zsigmond figyelni kezdett. A mérnök folytatta: - Hónapokig jártam munka után. Minden kapu bezáródott. Mindegy, nem érdekes. De egy nap megyek haza, és a kulcsom nem nyitja az ajtót. Megnézem a táblát, a feleségem leánykori neve áll rajta. Elkezdtem dörömbölni, nyisd ki az ajtót, mondom, az anyád keservit, vagy rád töröm. Erre azt feleli a drága, hogy jog szerint az övé a lakás, és tűnjek el, mert kihívja a rendőrséget.

Ittak. A szakállas beleélte magát a történetébe.

- És tényleg kihívta a rendőröket, akik megállapították, hogy nincs jogcímem arra, hogy belépjek a saját lakásomba! Nincs jogcímem. Mi ez? Másnap elmentem a tanácsra, mert tanácsi volt a lakás, kettőnk nevére jött a kiutalás húsz évvel ezelőtt, kettőnk nevére jött a vételi ajánlat is, két éve. A tisztviselő elém tette azt a nyilatkozatot, amelyben lemondtam a vételi jogomról a feleségem javára. Elsötétült előttem a világ. Eszembe jutott a jelenet. Édes mosollyal csak annyit kért az asszony, egy finom vacsora után, ha jól emlékszem, pecsenye kacsát sütött, hogy írjam már itt, hogy eljárhasson a vétel ügyében, mert én olyan elfoglalt vagyok, úgysem érnék rá. Aláírtam.

Zihálva kiitta az italát.

- Felség, elmehet - mondta. - Nem tartom fel tovább. Az audiencia véget ért. Ez volt az én történetem. Két éve nem tudtam elmondani senkinek. Ha itt körülnéz, megértheti, miért. Pedig ami az életmódomat illeti, semmiben sem különbözik tőlük, hacsak abban nem, hogy ők ügyesebben kukáznak. De nem félek, idő kérdése minden.

- Uram, hadd hívjam meg még egy pohár borra - unszolta Zsigmond.

- Nagyon kedves, de most én vagyok a soros.

Zsigmond a csaposhoz fordult:

- Ez az én köröm.

- Nekem teljesen mindegy, kinek a köre, csak valaki fizessen - morogta a csapos. Zsigmond a pultra helyezett egy százast.

- Tessék - mondta.

- Miért aláz meg? - kérdezte a mérnök.

- Nem alázom meg, csak átvállalom a kötelezettségét. Ez a rundó az enyém.

- Miért vállalná át?

- Mert holnap lehet, hogy nem talál horganyt és újságpapírt sem. Sőt, ezt az ötszázast is itt hagyom magának.

A szakállas felháborodott.

- Nem kell - mondta.

- Kinek nem kell, ha magának nem? - erősködött Zsigmond. - Fogadja csak el. Nincs más választása.

- Már hogyne lenne?

- Uram, legyen szíves - fordult a csaposhoz Zsigmond. - Itt van ez az ötszázas. Számlát nyitok a szakállas úrnak. Amíg az ötszáz forintból futja, addig nem kell fizetnie.

A pultra tette a bankjegyet.

De a mérnök már fönt járt a lépcső tetején, onnan dörögte: - Jobban szerettem ezt a helyet, mint a Lépcsőst, király. De végtére, az is csak háromszáz méterre van innen. Ott meg én nyitok számlát magának.

Becsapta a kocsmaajtót. A helyiségben italozók felnéztek egy pillanatra, majd ismét poharaikba mélyedtek. A Zsigmondhoz legközelebb álló vágyakozó pillantást vetett a pulton heverő ötszázas felé, ajka, mint aki imádkozik, hangtalanul mozgott, talán azt számolgatta, mennyi ideig iszogathatna abból a pénzből anélkül, hogy végső összeroskadás előtt álló kézikocsiján naponta kétszer embermagasságig rakott papírhalmot kellene elhúznia a Dob utcai begyűjtőig, ahol egy-két kilóval mindig átverik.

Zsigmond tehetetlen dühében rendelt még egy nagyfröccsöt, bár nem kívánta igazán az italt. Végtére is megalázta ez a "mérnök". Tárgyalási szituációban keményen visszavágna, darabokra szedné ellenfele érveit. Hanem most nem fog egy guberáló után futkosni. Beszélnek lecsúszottakról, esélytelenekről, és tessék, ha az ember segíteni akar rajtuk, így viselkednek! Lassacskán kiürült a pohara, fizetett, eltette az ötszázasból visszajárót, és hazaindult a sötétben. Megint Anitára gondolt. Holnap felhívja. Nem, még korai lenne. Hadd várjon legalább egy napot. Vagy kettőt? Ilyenkor az elején legjobb bizonytalanságban tartani a nőt.

Amint a kapu zárjába illesztette a kulcsot, megtorpant. Olyan érzése támadt, mintha valahol külföldön, nagyon messze, egy másik kontinensen járt volna az imént. Vagy lehet, hogy csak egy másik Magyarországon, amelynek létezéséről sokan nem is tudnak, még többen nem is akarnak tudni, s ahol egy ital huszonhat forint, nem háromszáz, mert háromszázból ott - margarinos kenyeret majszolva a lépcsőfordulókban - hetekig megélnek az emberek?

Budapest, 1998
 
 
0 komment , kategória:  BALLAI LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSEK   
Eurüdiké és Orpheusz
  2013-02-17 14:43:16, vasárnap
 
  Eurüdiké és Orpheusz



Testét-lelkét átjárta a szerelem narkotikuma. Kicsiny kezét férje erős markában nyugtatva bódult hangulatban lépdelt a daloló erdőben. Kezével hozzákapcsolódva minden porcikájában érezte a férfit, mintha ereikben egyazon vér csordogálna. Szíve zsongott a szerelem boldogságától. Az a teljesség kerítette hatalmába, mely az érzékek felkorbácsolta szenvedélytől a társ teljes akarásáig ível, s ez az asszony előtt a feltétlen odaadás formájában öltött testet.

Eurüdiké és Orpheusz most egy tisztásra értek, ahová hirtelen beragyogott a látóhatár szélén lebukni igyekvő nap sugara. A látvány szépsége földbe gyökereztette a lábukat, lassan a gyepre ereszkedtek, és félig ülve, félig fekve meredtek a delejfénybe. Talán nem is látták, hogy a nappal lassan éjszakába múlik át, bőrükön nem érezték a közelgő éj hűsülő legét, ha valaki lecseréli előttük az ég vásznát, s hajnalt fest eléjük alkonyat helyett is ugyanabban az extatikus csodálkozásban, magából kifordíthatatlan valóságban találja őket. Ők ketten voltak egy, ha elváltak, csak a másikra gondoltak, együttlétükben ugyanarról ábrándoztak, hogy soha ne érjenek véget az örökkévaló pillanatok. Orpheusz elragadtatásában ekképp kezdett dalolni:

Ki minden léptedben, szoknyalobogásodban,
ruhakivágásodban, karkötőcsörgetésedben,
simogatásodban, ölelésedben, csókodban,
illatodban, mosolyodban, dalodban,
minden porcikádban, hangulatodban Nő vagy,
ó, Eurüdiké, ki magad vagy a természet,
mely mozzanatokból nevel tökéletességet,
ki anyagoddal megtöltötted életem,
ez elnagyolt, lázas fantáziát,
ó, Eurüdiké, szőjj be színes szerelmeddel,
borítsd rám dús lelkedet,
puha szálú, könnyű fátylaidat,
borítsd izmos-ideges testem-lelkem,
s mi nem Te voltál, könnyedén felejtem.

Estébe fordult az idő, s az égboltra felkúszó hold forró ölelésben látta összeforrni Eurüdikét és Orpheuszt. Azután menni kellett.

- Kicsit fázom - szólt az asszony, és megborzongott.

Orpheusz szorosan magához ölelte a feleségét.

- Vedd fel a köpenyemet - mondta.

- Akkor megfázol - ellenkezett Eurüdiké

- Dehogyis - nevetett a férfi, és már rá is terítette köpenyét Eurüdiké vállára. Sötét éjszaka lett. A nappali erdő barátságos, meleg világa most sejtelmes kiterjedésű, talányos, olykor ijesztő formák hideg halmazává vált. Eurüdiké nem szerette az éjszakai erdőt, egyedül félt volna, de karját Orpheusza karjába öltötte, és biztosra vette, hogy amíg a magas, erős férfi mellette van, nem érheti baj. És akkor kígyóra lépett.

Orpheusz csak egy halk sikolyt hallott, majd egy enyhe sóhajtást, mely a lélek távoztát jelzi a testből, és Eurüdiké halott volt. A hérosz ráborult a holt halomra, mely előbb még a legkedvesebb élet burka volt, és keserves zokogásba kezdett. Mérhetetlen fájdalmában gondolatai rendezetlenül cikáztak, ajkára értelmetlen szavak tolultak, végtagjai remegtek, hol hőhullámok öntötték el, hol vacogni kezdett, ölelgette, simogatta a holttestet, majd hirtelen felugrott. A vak erdőben járva-kelve ráébredt, mi történhetett, és keresni kezdte a gyilkos kígyót, rúgta, öklözte a fákat, a cserjéket, azután tehetetlenségében a saját mellét, fejét kezdte verni, végül kimerülten megérkezett a hideg testhez, ráomolt, és réveteg álomba zuhant.

A tudat alatti erők visszahozták neki azt amit elvesztett, a szerelmet. Egyedül ült a Hebrosz partján, egy sziklán, és Eurüdikére gondolt, aki éppen távol volt, és akit annyira szeretett volna halhatatlan hangulatában maga mellett tudni. Gyengéden ölébe vette lantját, és belecsapott a húrokba. Mint hangokban testet öltött varázslat borított be erdőt-völgyet a földöntúli muzsika. A sűrűből hozzásereglettek az állatok, a madarak a vállára, fejére ültek, mint hű kutya, lába elé heveredett a farkas, és azzal az epekedéssel függesztette szemét a dalnokra, amelyhez hasonlót szerelmes asszonyoknál látni. A farkas bundájára hajtotta fejét a bárány, de köréje gyűltek a fák, a cserjék is, hogy jobban hallhassák a muzsikát, és a természetben harmónia és béke uralkodott el. És hogy betetőzze a jelenést, Eurüdiké is megérkezett lobogó szárnyú fehér ruhában, üdén, mosolygósan.

Még sötét éj volt, amikor Orpheusz felriadt, és a valóság teljes súlyával ismét ránehezedett. Gondolkodni már némiképp tudott, de vers formálására még képtelen volt, pedig szent kötelességének érezte volna, hogy halotti himnusszal búcsúztassa kedvesét. "De vajon tényleg el kell őt búcsúztatnom?" - morfondírozott a boldogtalan. "Nincs rá semmi mód, hogy visszakapjam? Én, aki lantom zenéjével megállítom a felém dobott követ, kibékítem a farkast a báránnyal, én ne tudjak haladékot kérni a haláltól Eurüdiké számára? "Zokogva ráborult a már kihűlt, merev testre.

- Istenek! - kiáltott bele a sötétbe. - Minden megpróbáltatást, fájdalmat elviselnék, csak kaphassam vissza őt! Nincs nekem semmim, csak a szerelem. A szerelem csal hangot a lantomra, ad szót az ajkamra. Lám, aki versben rögtönözve napokat regélek át, nem tudok megszólalni. Adjátok vissza a művészetet, a szerelmet, adjátok vissza Eurüdikét!

Szívet tépő fohászát követően, teljes kimerültségében mélyen elaludt. Virradatkor riadt fel. Nem volt egyedül. Egy phrügiai sapkás alak köszöntötte, de olyan nyájassággal, hogy nagy fájdalma dacára önkéntelenül rámosolyodott. De a következő percben már alig tudta visszafojtani feltörő könnyeit. A jövevény simogató hangon megszólalt:

- Ne sírj, Orpheusz, azért jöttem, hogy felszárítsam a könnyeidet.

- Hogyan tehetnéd ezt, jószándékú idegen? - kérdezte az elkínzott dalnok.

- Úgy, hogy visszaadom neked Eurüdikét.

Csönd lett. Mély csönd. Még a rigók és a kabócák is elhallgattak, mintha katonai különítmény haladna a közelben, lopva, rajtaütésre készen.

Orpheusz törte meg a csendet.

- Ki vagy te? - kérdezte lassan.

- Aki meghallottam éjszakai könyörgésedet.

- És miért segítenél nekem? Az istenek érzéketlenek fájdalomra és örömre.

- Éppen ez az.

- Hogyan?

- Jelen állapotodban, kérlek, ne vedd zokon, kiváló kísérleti alany lehetsz.

Orpheusznak ökölbe szorult a keze.

Az isten hárító kézmozdulatot tett felé, és így szólt:

- Kérlek, ne érts félre. Én nem tréfálni jöttem veled irigylésre egyáltalán nem méltó állapotodban.

- Mit akarsz hát? - kérdezte Orpheusz sötéten.

- Érdekeink egybeesnek - hangzott a válasz.

- Az én érdekem a halál.

- Megértelek, de tiltakozom. Maradjunk inkább a kísérletemnél. És te visszakapod a feleségedet.

- Kérlek, ne tréfálj velem.

- Ugyan. Rájöttünk arra, hogy túl sok baj van a világban. Az Olümposzon az az egyöntetű vélemény alakult ki, hogy még nem tudunk eleget az emberi tűrőképességről. Ha tetszik, éppen azért, mert - ahogy fogalmaztad - isteni mivoltunknál fogva egyaránt érzéketlenek vagyunk fájdalomra és örömre.

- Mi közöm ehhez?

- Visszakapod Eurüdikét, ha hajlandó vagy elviselni valamit.

Orpheusz szemében mohó fény villant

- Mit? - kérdezte lázasan.

- Hogy amíg együtt lesztek, fogfájás kínoz majd.

- Fogfájás?

- Igen. Na persze csak enyhe fokú. Aszklépiosz igen precízen kidolgozta a fájdalomküszöb elméletét. Szívességeddel tehát egyenesen a tudomány fejlődését segítheted.

Orpheusz előtt nevetségesnek tetszett a feltétel. Bármit vállalt volna Eurüdikéért, nem hogy egy kis fogfájást! Megalkudtak Hermésszel, és még alig suhant el a horizonton az isten árnya, Eurüdiké éledezni kezdett.

- Már reggel van? Jaj, annyira elaludtam. Miért nem keltettél fel?

Orpheusz nem tudott válaszolni, ajkára e dal tolult:

Buján meglódult a természet
rohamban megtermékenyítve földet,
kivarrva fák, virágok jelmezét,
tavasz méz-álmú illatát itatva
langyos-lenge esti széllel,
hogy bút felejt már az éjjel
e hosszú, lomha tél után.

S milyen tél volna mégis most,
fogat-lelket vacogtató,
ha nem jössz Eurüdikém,
ha pilla-röptű női lelked,
üdén kacagtató szerelmed
nem hímezné ki boldogan
a mindenség elúnt rámáját!

A dal végeztével Orpheusz mintha enyhe fogfájást érzett volna, de oda sem hederített, hiszen nincs nagyobb öröm a már elveszettnek hitt boldogság újraélésénél. Felszabadultan zengte dalait, az erdők állatai köréje gyűltek, s szerelme, asszonya, Eurüdiké szemében még soha nem látott ekkora hűséget, csodálatot.

Napok, hetek teltek el ebben az elragadtatásban. Orpheusz óvta, becézte, a tenyerén hordozta visszakapott feleségét. Az asszony elérzékenyült férje határtalan odaadásától, ugyanakkor kifinomult ösztöneivel érezte, hogy valami nincs rendjén. Természetellenesnek tetszett előtte a férfi túlzott gondoskodása, amivel nagybeteget, vagy olyan személyt szoktak körül venni, aki előtt valamit titkolnak. Kapcsolatukat mély elalvása előtti mivoltában érezte tökéletesnek. A tökéletes fokozása pedig ismét tökéletlenséghez vezet. A talányt Eurüdiké valahol érthetetlen elszenderedése körül sejtette, melyből emlékezete egyetlen álomképet sem őrzött meg, és bárhogy kérdezősködött is az eset felől, Orpheusz mindig másra terelte a szót. Végül is a nők el tudják fogadni a helyzetet akkor is, ha nem értik, így Eurüdiké sem tűnődött túl sokat azon, amit furcsállott, hanem jóleső érzéssel elmerült a boldogságban. Volt is miben. Heves szerelmükben hetek alatt annyi élményt éltek meg, amennyi másoknak talán évtizedek alatt sem adatik meg. De ahogy a szervi baj kezdett elhatalmasodni rajta, Orpheusz lelkét egyre kevésbé töltötte be a szerelem. Nem volt heveny az a fájdalom, amit érzett, csak folytonos. Kicsit sajgott a foga, azután némelyest szaggatni kezdett a feje, majd az állkapcsa, a füle. E torkától a tarkójáig terjedő nyomás valami szűnni nem akaró hang alakját öltötte, és úgy érezte, mintha méhkas zsongana a fejében. Orpheusz uralkodni próbált a kórságon, baját Eurüdiké előtt elrejtette, ám az asszony gyakran talált rá váratlanul a legnagyobb búslakodásban, amit sehogyan sem tudott megmagyarázni. Lantját is mind ritkábban vette elő, dalaiban pedig Eurüdiké egyre kevésbé érezte az erőt. Végül elmondta, hogy a foga fáj. Eurüdiké megkönnyebbült:

- Szerelmem, csak ez a baj? - kérdezte csilingelő hangján. - Hisz erre lesz segítség. Elhozom neked a legjobb thrákiai orvost.

- Ugyan, kedves, hagyd csak - próbálta lebeszélni a hiábavalóságról feleségét Orpheusz, de már az asszony szökellt is, hogy felkutassa a gyógyító embert. Ősz szakálla, és az iszákját dagasztó rengeteg tégely is mutatták, hogy az orvos igen nagy tudós. Tetőtől talpig megvizsgálta Orpheuszt, tanácstalanul csóválni kezdte a fejét, azután hosszú hallgatásba mélyedt. Végül így szólt:

- Nem tudlak meggyógyítani Orpheusz, mert semmi bajod.

Eurüdiké tiltakozni kezdett:

- Hogy mondhatsz ilyet, orvoslás tudója, mikor fáj a foga. Magad is láthatod, hogy gyötrődik.

A gyógyító ember így válaszolt:

- Lehet hogy gyötrődik, de betegsége nincsen.

- Valami baja csak van - próbálkozott kétségbeesve az asszony.

- Ha baja van, akkor az istenekkel van baja, annyit mondhatok.

Azzal az orvos elment.

Orpheusz pedig egyre nehezebben tűrte az alattomos fájdalmat, és Eurüdikével is kezdett ingerült lenni. Eurüdiké gyakran félrevonult, hogy imáiban könyörögjön az égiekhez, szabadítsák meg Orpheuszt a kínjaitól. Egy idő múltán Orpheusz maga kereste fel az orvost, és kérlelte, húzza ki fájós fogát, még ha nem is tudja a fájdalom okát. Az orvos felháborodva küldte el, mondván, nem sarlatán ő, hogy egészséges fogakat csak úgy eltávolítson. Orpheusz mély letargiába esett, beburkolódzott állandó szenvedésébe, és lassan nem csak addigi figyelmességei maradoztak el Eurüdiké iránt, de gyűlölni kezdte az asszonyt. Eurüdikét is nagyon megviselte férje szenvedése. Napok óta nem hallotta a lant szavát, s ettől még az oly kedves erdőt is szomorúnak és kietlennek érezte. Segítségért az égiekhez folyamodva több orákulumot is felkeresett. A juhbelek tudósai mind örömmel vették a gazdag ajándékokat, ám zavarosnak tetsző jóslataikkal csak fokozták a szegény asszony rossz érzetét, hogy valamiképp ő lehet a felelős férje szenvedéséért.

Eurüdiké ugyanakkor észrevette, hogy Orpheusz viszonya megváltozott hozzá, és minden kedvességével, asszonyi fortélyával azon igyekezett, hogy visszanyerje a szívét. Puha szőrökkel bélelte ki Orpheusz fekhelyét, hozzábújt, simogatta, becézgette, minden szavát, kívánságát leste. Erdei főzetekkel igyekezett fájdalmát enyhíteni, hűs forrásvízbe mártott kendőjével borogatta. Elhalmozta szederrel, áfonyával, nehéz, óarany bort szerzett neki. Orpheusznak nem kellett a szeder, az áfonya, de a bort megitta, be is rúgott tőle, mondta is Eurüdikének, az jöhet még, mert amíg részeg, kevésbe gyötri a fájdalom. Az asszony sírva ment vissza a gazdához, akitől a bort vette, mert mindent megtett a férjéért, de tudta, hogy az ital hamis gyógyszer. Valóban, a kezdeti felvidulás után Orpheusznak egyre kevesebb öröme telt a hegy levében, ha netán sikerült annyit innia, hogy már nem érezte a fájdalmat, akkor másnap sokszorozódtak meg a kínjai. Annak a gonosz kis kerkópsznak a látogatása tovább súlyosbította kedélyállapotát.

A törpe egy délután kereste fel, amikor Eurüdiké - talán éppen borért - odavolt. Szemtelen arcú, koravén jószág volt, egyszer csak a beteg előtt termett, és jól vállon csapta a révedezőt.

- Menj el - mondta Orpheusz a manónak.

A jövevény megcsóválta a fejét.

- Ugyan, ugyan - szólt. - Meg sem kérdezed, ki vagyok, és mit akarok?

- Nem érdekel.

- Nem vagy valami barátságos házigazda.

Orpheusz felfortyant:

- A szemtelen tolakodókkal semmi esetre sem!

A kerkópsz nem jött zavarba:

- Lehetnék én egy könnyű léptű nimpha is, bájos arcomra akkor mindjárt mosolyognál.

- Lehetnél, de nem vagy.

- Maradjunk a nimphánál. Száz könnyűléptű nimpha lehet még a tiéd.

- Az én asszonyom Eurüdiké.

- Ugyan kérlek, miatta szenvedsz. Csak annyit kell tenned, hogy megmondod neki szenvedésed okát.

- Törődj a magad dolgával.

- Egy asszony miatt sok mindent érdemes megtenni, de szenvedni... Bocsásd el, és te leszel a környék hódító férfifejedelme. Hidd el, titokban ezer női szív aggódik sorvadásod miatt.

- Miért nehezíted te is a dolgomat?

A törpe gunyorosan rákacsintott.

- Már hogy nehezíteném, mikor arra ösztökéllek, gondold át logikusan a helyzetedet. Ez a szerelem csak nyomorékot csinál belőled. Szabadulj meg Eurüdikétől, és éld világodat. Egy ereje teljében lévő férfi nem arra való, hogy... - Itt Orpheusz hatalmas dühében váratlanul felpattanva akkora pofont kevert le a meglepett kerkópsznak, hogy az hármat bukfencezett a földön.

- Takarodj innen - kiáltotta Orpheusz az öklét rázva.

- Jó-jó - csitítgatta távozóban a manó. - Látom, nem vagy igazán jó kedvedben. Pedig úgy is megfontolod, amit mondtam neked. Jól megfontolod, meglásd.

Úgy tűnt el, ahogy jött, észrevétlenül.

Orpheusz leroskadt a fa alá, melynek a hívatlan látogató megérkezte előtt támaszkodott. Fejéből örvénylő gondolatok kavarogtak elő:

"Micsoda visszataszító alak. Ez csak arra jó, hogy undort keltsen. Mégis, micsoda szemtelenség. Idejön, megzavar, és beleavatkozik a dolgaimba. Micsoda világot élünk!"

Hirtelen a fogához kapott. "De amíg ez itt járt, nem is fájt a fogam! Hogy lehet ez? Vagy csak álom volt? Lehet, hogy álom volt a többi is, Eurüdiké, a kígyó és Hermész? Lehet, hogy én valójában egész életemben itt hevertem e fa alatt? Mi a különbség álom és valóság között? Melyik az igazi valóság?"

Ekkor mintegy az igazi valóság bizonyságául a fogába megint belenyilallt a fájdalom.

Eurüdiké borostömlőt cipelve visszaérkezett. Besietett a házba, keverőedényben elkészítette az italt, majd felszolgálta Orpheusznak. A férfi kedvetlenül lökte el magától a bort.

- Már semmi sem okoz örömet, ami azelőtt jó volt.

Eurüdiké szemére könny tolult, de visszafojtotta a sírást, hogy kedvetlenségével legalább ő ne rontsa tovább a férje hangulatát. Hogy elterelje a figyelmet életük tragédiájáról, e javaslattal állt elő:

- Kedvesem, menjünk, járjunk egyet az erdőn. Oly régóta csak egy helyben üldögélsz. Egy kis séta biztosan jót tesz.

Orpheusz először elutasító kézmozdulatot tett, majd - mint akinek már amúgy is minden mindegy - nagy nyögések közepette felállt. Eurüdiké örömében elővette kedvese lantját is, és bájos hangjában felcsendült a várakozás remegése:

- Hozom, hátha kedved támad majd játszani.

Orpheusz durván reccsent rá:

- Még mit nem?

Eurüdiké gyorsan visszatette a hangszert a helyére, nehogy urának még a sétától is elmenjen a kedve. De a férfi már nekiindult, be sem várva hű asszonyát. Eurüdiké szökellő lépteivel hamar beérte Orpheuszt. Férfi és nő némán lépdeltek egymás mellett. Orpheusz szívében iszonyú düh forrott Eurüdiké ellen kínzó fogfájása miatt. A délután alkonyba fordult, s a nappali erdő barátságos meleg világa sejtelmes kiterjedésű, talányos, olykor ijesztő formák hideg halmazává kezdett válni. Eurüdiké nem szerette ilyenkor az erdőt, a régi Orpheusz melletti biztonságérzete pedig odavolt már. Belékarolt hát a férjébe, és kérlelni kezdte, forduljanak vissza.

A férfi durván lerázta magáról Eurüdiké karját, és rákiáltott:

- Csak nem félsz?

Eurüdiké nem bírta tovább visszafojtani könnyeit.

- Persze, magadat sajnálod, mint minden nő - tette még hozzá Orpheusz.

- Jaj, annyira félreismersz - zokogott Eurüdiké.

- Te ismered félre magadat.

- Ezt meg hogy érted? - csodálkozott el könnyei között Eurüdiké.

Orpheusz sötéten hallgatott.

Eurüdiké és Orpheusz arra a tisztásra értek, ahol lelküket egykor annyira megigézte a látóhatár szélén lebukni igyekvő nap sugara, hogy lerogyni kényszerültek a lágy fövenyre. Az asszony gyengéden hozzásimult a férjéhez, hogy az emlékezés varázsával gyógyítsa lelkét.

- Emlékszel? - kérdezte.

- Emlékszem - hördült fel a férfi, és szemében gonosz láng gyúlt.

Eurüdiké most kifakadt:

- Hát mire emlékszel? Mondd el végre, mit ártottam neked? Miért kínzol?

Orpheusz felordított:

- Hogy én kínozlak téged? Vedd tudomásul, miattad szenvedem kínok kínját hónapok óta, azért, hogy te élhess!

Eurüdiké ereiben megfagyott a vér.

- Hogyan? - rebegte erőtlen.

Orpheusz észbekapott.

- Semmi, ne haragudj.

Most Eurüdiké jött indulatba:

- Mi az, hogy ne haragudjak? Mi az, hogy te az én életemért szenvedsz? Követelem, hogy magyarázd meg. Így nem lehet tovább élni!

- De csak, ha megígéred, hogy nem csinálsz semmi butaságot - kertelt Orpheusz.

- Megígérem - legyintett Eurüdiké. - Annál nagyobb butaságot már úgysem csinálhatnék, mint hogy sétálni hívtalak.

- Amikor legutóbb itt jártunk, te kígyóra léptél. Hosszú és érthetetlen álmod alatt te valójában halott voltál. Ezért nem emlékszel semmire. Én kétségbeesésemben az istenek segítségét kértem. Erre meglátogatott Hermész, és visszaadta az életedet.

Eurüdiké ábrándosan kérdő tekintettel nézett Orpheuszra.

- Valamit még nem mondtál el, érzem.

- Mindent elmondtam, hidd el - szabadkozott Orpheusz.

- Az istenek semmit nem adnak ingyen. Mi volt az alku feltétele?

- Milyen alkué?

- Amit te Hermésszel kötöttél.

Orpheusz lesütötte a szemét.

- Semmi, igazán - hebegte.

Eurüdiké mélyen a szemébe nézve kérdezte:

- Hogy amíg én élek, neked fájjon a fogad?

Orpheusz nem tudott hazudni, de válaszolni sem mert. Mélységesen zavarban volt. Eurüdiké a nyakába borult, úgy zokogta:

- Ó egyetlenem, Orpheuszom. Ekkora áldozatot hozni értem! Nem érdemlem meg, hogy neked, ki első vagy a dalnokok között, elapadjon a költészeted, hogy te, férfiak legkiválóbbika árnyas fák hűsében kuporogjál, mint egy öregember! Szerelmem, nem vagyok méltó a szenvedésedre!

Forró ölelésben összefonódtak, de Eurüdiké váratlanul kibontakozott Orpheusz karjaiból, és elszaladt. Orpheusz rosszat sejtve iramodott utána, de az asszony könnyen egérutat nyert, mert a férfinak fájdalmában olykor káprázott a szeme, így nehezebben tájékozódott a sötétben. Orpheusz kiabálni kezdett:

- Eurüdiké, hová szaladsz? Várj meg! Eltévedsz a rengetegben. Már itt vagyok. Nehogy bajod essen!

Hirtelen megszűnt a fogfájása, és mint a prédát hajtó vad, olyan élességgel kezdett látni az éjszakai erdőn. Azonnal megértette, hová szaladt Eurüdiké. Nem messze, ahol állt, egy meredek rézsű a domboldal legmélyebb szakadéka fölé magasló szirtfokhoz vezetett. Orpheusz mindjárt szakadékhoz rohant szélsebesen, ahol összetörve találta a magasból lezuhant Eurüdikét.

Még hallotta azt az enyhe sóhajtást, mely a lélek távoztát jelzi a testből. A hérosz ráborult a véres halomra, mely előbb még a legkedvesebb élet burka volt, és keserves zokogásba kezdett. Mérhetetlen fájdalmában gondolatai rendezetlenül cikáztak, ajkára értelmetlen szavak tolultak, végtagjai remegtek, hol hőhullámok öntötték el, hol vacogni kezdett. Órák teltek el így, borzalmas gyászban, reménytelen ürességben. Álom nem jött a szemére, szörnyű volt itt maradni, de elmenni sem bírt. Hová is mehetett volna Nélküle? Értelmét vesztette minden. Zokogva simogatta meg a kihűlt, merev testet. Minden megpróbáltatást, fájdalmat el tudott volna szenvedni, csakhogy visszakaphassa szerelmét, minden asszonyok közt a legelsőt, Eurüdikét!

Budapest, 1997
 
 
0 komment , kategória:  BALLAI LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSEK   
Karolina
  2013-02-17 14:33:59, vasárnap
 
  Karolina



A földalatti a Hősök teréhez közeledett. Péter az órájára pillantott. Még húsz perce van tizenkettőig. Továbbment egy megállót, hogy sétálhasson a rügyező fák alatt. Amint rátámaszkodott a Városligeti tó hídkorlátjára, megriasztott egy rigót. Vagy talán cinegét? Minden összezavarodott. Jó lesz egy kicsit beszélgetni oly sok idő után ismét. Karolinát nem akarja szóba hozni, egyelőre nem. Vagy talán sohasem.

A Vajdahunyadvár falain meg-megcsillant a tó hullámairól visszaverődő koratavaszi napfény. Felrémlett előtte az a velencei tájkép, mely a Ponte degli Scalziról tárult eléjük, egy végigautózott éjszaka hajnalán, fél évvel azelőtt. A kora reggeli nap bágyadt sugárzásában a vízi város, mint önmaga tükörképe lebegett a kéklő lagúnák felett. Péter szíve összeszorult a boldogságtól a Canale Grande láttán. Átölelte Karolina vállát, és fejében kezdte összerendezgetni emlékeit, hogy minél többet tudjon mondani a kedvesnek, aki először járt Velencében. Igen, ez itt jobbra a Foscari-palota, ott balra előrébb a Palazzo Flangini, e befejezetlenségében is bájos épület, arrébb a Santa Geremia templom, melynek harangtornya még a román korban épült.

- Karolina, ez Velence! - kiáltott lelkesedve.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen koszos - mondta a lány.

A hét vezér szobra előtt álló idegenvezető éppen egy olasz diákcsoportnak mutatta be a millenniumi emlékművet és a Hősök terét. A csoportból egyedül az osztályfőnök tanúsított némi érdeklődést a látottak iránt. Péter hirtelen a Piazza di San Marcóra képzelte a gyülekezetet, ahol, míg a tanár figyelmesen hallgatja a campanile történetét, a társaság több tagja nagy röhögésekkel kísérten a San Marco falára ragasztja rágógumiját, éppen kedvenc későantik, Diocletianust és társcsászárait ábrázoló szoborcsoportjára, mely a Bizáncot kifosztó keresztes lovagok jóvoltából került Velencébe. Az órájára pillantott. Három perc. Most már sietnie kellett. Pontosan délben csöngetett fel a Dózsa György úti pszichiátriai rendelőbe.

Odafent az asszisztensnő kedves mosollyal nyitott ajtót.

- Még vannak a doktor úrnál, tessék helyet foglalni - mondta.

Péter nem ült le. Odalépett az ablakhoz. A felvonulási tribün helyén vándorcirkusz ütött tábort. Ahol egykor komoly pártvezérek és tábornokok szemléztek seregeik és népeik felett, most bohócok és artisták mutatják be szórakoztató számaikat. Eszébe jutott az a mutatványos társaság, amelybe az olasz út utolsó állomásán, Padovában botlottak, amikor Karolinával a Capella degli Scrovegniből igyekeztek az Il Santo felé. A mímeseket mindenféle bóvliárusok kísérték, nem is figyelte portékáikat, nem hagyta, hogy Giotto-bódulatában megzavarja ez az alantasság. Karolina éhes volt, így, mielőtt bementek volna a templomba, kiültek egy pizzéria teraszára. Élete legcsodálatosabb ebédjét költötte el a Piazza del Santón, ahol az asztal mellől a páduai szent nyughelyéül szolgáló hatkupolás katedrálisra látott, előtte pedig maga a szépség, Karolina ült.

- Szervusz kedves barátom - csendült fel a pszichiáter hangja.

Péter megfordult.

- Menjünk az én kocsimmal - indítványozta az orvos.

Az Ajtóssy Dürer sorra bekanyarodva a pszichiáter leparkolta autóját. Beléptek a Nagy Fal étterembe. Tizenöt éve itt ünnepelték meg az egyetemi felvételit. Persze akkor még Fáskörnek hívták a helyet, amely eszpresszó volt, hosszúkás, unalmas terem, egyik falán erdőrészletet ábrázoló hatalmas poszterral. A helyiség mélyén, a vastag brokátfüggönnyel eltakart vécébejárat mellett zongora állt. Péter a nyolcadik Hubertus után játszani kezdett rajta. A zongora melletti asztalnál három fős leánytársaság ült. Egyikük, egy szöszke, fodros, fehér blúzba, ibolyaszín miniszoknyába és fekete harisnyanadrágba öltözött leányka rá-rá mosolygott Péterre, sőt, egy idő múlva úgy hajlongott, tette-vette magát, hogy Péter a szoknyája alatt meg-megláthassa a popsiját. A tizedik Hubertus után Péter abbahagyta a zongorázást, ölébe vette a kislányt, és azt kezdte magyarázni neki, hogy ha majd elveszi feleségül, Olaszországba viszi nászútra. A lányka értetlenül nevetgélt.

- Van valami nagyobb megbízásod mostanában? - kérdezte a pszichiáter.

- Mostanában nincsenek komoly tervezési feladatok - mondta az építész. - Az olcsóra, a könnyűszerkezetes konténerházra van igény. Nem ezen buknak el a diákok az egyetemen.

- De ezen bukik el a környezetvédelem. Hogy, úgymond, a belváros forgalmát tehermentesítsék, a városszélre építik a Metrókat, Corákat, a bevásárlóautók benzingőze ekképp az erdő fáit, madarait mérgezi.

Hirtelen egy csinos kínai pincérnő bukkant fel, rizspálinkát tett a férfiak elé, majd hozta az étlapot. Finom szépsége Péterben Karolinát idézte, akinek a vonásai hordoztak némelyes keleti jelleget. Mosolya delején átszűrődött az első két hónap emléke, ami tökéletes és felejthetetlen volt, e halhatatlan álom újraélése lett a későbbiekben Péter célja.

- Választottál? - kérdezte az étlapból felnézve a pszichiáter.

- Azt hiszem, én egy halas menüt eszem - válaszolta gyorsan Péter, majd kinézett az ablakon.

Egy guberáló módszeresen áttúrta az étterem előtt álló kukát, végül egy megszáradt kenyérsarkot a fedelén hagyva távozott.

- Én is, együnk kétszemélyeset, csípős-savanyú levessel megtoldva.

A pincérnő felvette az italrendelést.

- Van esetleg valami olasz boruk? - kérdezte az orvos.

- Lambrusco di Sorbarba.

Péter tekintete ábrándossá vált. Padovában ezt a bort rendelte a pizzához. Valami végre ízlett a lánynak.

- Merre kalandoznak a gondolataid? - kérdezte az orvos.

A távozó pincérnő mosolygó szeme összevillant Péterével.

- Szóval, tetszik a lány - jegyezte meg halkan a pszichiáter. - Mindent értek.

- Ugyan, kérlek - tiltakozott Péter.

- Miért? Azt mondtad, két hete szabad vagy.

- Azt mondtam, két hete szakítottam a barátnőmmel.

- Az ugyanaz. Szabadulj meg a gátlásaidtól. Tessék, egy kis egzotikum.

Péter ideges mozdulatot tett.

- Hagyd már Laci - suttogta.

- Nem szoktál te így kiborulni - mondta Laci. - Mintha valami horrorisztikus személyiség kerített volna hatalmába.

Péter nem válaszolt. Megérkezett az ital és a leves. A férfiak enni kezdtek.

- Kitűnő - lelkesedett a pszichiáter.

Az építész bólintott.

- Nos - szólalt meg az orvos -, azért kértem ezt a találkozót, mert néhány kollégámmal elhatároztuk, hogy nyitunk egy rendelőintézetet. Felmerült, hogy vegyünk, vagy béreljünk valami reprezentatív villaépületet. Azonban olyan számítógépes szervezési rendszerhez ragaszkodunk, amely a betegnyilvántartástól és a kutatási programoktól a könyvelésig és az épületgépészet vezérléséig mindenre kiterjed.

- Tehát egy új rendelőintézet felépítése gazdaságosabb lenne.

- Azt hiszem, igen. Javasoltam, hogy téged bízzunk meg a tervezéssel és a kivitelezéssel.

- Kivitelezéssel? A tervezés rendben, de saját kivitelezői bázisom nincsen. Vállalni tudom azonban a tendereztetést és az építési project managementet, ezáltal a kivitelezés terv szerinti teljesítése biztosított lesz.

- Akkor ez jobb, mintha te csinálnád a kivitelezést is.

- Bizonyos szempontból.

- Szeretném, ha megismerkednél a kollégáimmal, és együtt beszélnénk meg a részleteket.

- Szívesen.


A leveses tányérokat közben elvitték, és megérkezett a főétel. A pincérnő sorban rámutatott a forgatható tál rekeszeire.

- Az édestől a csípős felé haladva ananászos mókushal, lepényhal osztriga mártással, virághal Gung-bao módra, öt ízű tigrisrák, savanyú kardhal, szecsuáni rombuszhal - mondta étvágygerjesztően, azzal újratöltötte a poharakat. Kicsi, keskeny keze volt, mint Karolinának. Péternek emlékezetébe villant, ahogyan Karolina törékeny kezével megütötte a riccionei szállodában, majd ugyane kéz ernyedtsége másnap, amikor bejelentette, hogy szakít a lánnyal. A távozó pincérnő távol-keletiesen ringó csípője zökkentette vissza a jelenbe. A pszichiáter mosolygott.

Rizst tettek a tányérjukra, és szedtek a lapon sült mókushalból. Csendben ettek. Olykor megemelték poharaikat, és bort kortyintottak hozzá.

- Örülök, hogy együtt lehetünk - törte meg a csendet a pszichiáter. - Találkozásaink mindig kiemelnek a hétköznapok rutinjából.

- De most gondterheltnek látszol, pedig a magánéleted nem volt olyan viharos a közelmúltban, mint az enyém - jegyezte meg az építész.

- Nem mindig tudom magamat kivonni a pácienseimet gyötrő nehézségek hatása alól. Különösen most, amikor az a betegem, akivel kapcsolatom már a barátság határait súrolja, két hete eltűnt, és komolyan aggódom érte.

A kínai pincérnő leszedte az asztalt.

A pszichiáter kortyintott a poharából, úgy folytatta:

- A lány, odaadó, naiv teremtés, három évvel ezelőtt öngyilkosságot kísérelt meg. Mikor kiengedték a kórházból, megállapodtunk, hogy rendszeresen felkeres, és beszámol az életéről. Úgy két éve örömmel újságolta, hogy megismerkedett egy nagyszerű férfival, bár egy kicsit tart tőle, nagyon erőteljes egyéniség. Bíztatóan alakultak a dolgok az első két hétben, de azután kezdte úgy érezni, a férfi bezárja. Állandóan kettesben akart vele lenni, nehezményezte, ha találkozóikra a barátnőit is elvitte. Akkor támadtak az első veszekedések, amikor a lány ellenszegült a mindent elsöprő férfiúi akaratnak. Partnere azonban csak erősítette terrorját felette, magával hurcolta külföldre, hogy elszakítsa az itthoni környezetétől, a barátnőitől. Olaszországban állandóan azon lovagolt, hogy miért nem megy le vele a tengerhez, pedig ő a szállodai uszodában érezte jól magát, ott tudott nyugodtan napozni. Majd, úgymond, hogy ismerje meg az országot, a legjobb napozó időben végighajtotta Ravennán, Ferrarán, és még elvárta volna tőle, hogy lelkesedjen. Végül Padovában hiába kérte, hogy vegyen neki néhány kerámiatányért, azaz, nem is neki, hanem a barátnőinek, be sem akart menni vele a boltba, össze is vesztek, végül alig bírta rávenni, hogy egyenek már, ne rohanjanak úgy a múzeumba. Ebéd közben azzal kínozta, hogy miért ült háttal valami templomnak. Amikor közölte vele, hogy ebből elég, és szakít, a férfisoviniszta hisztérikus jelenetet produkált...

- Majd este teljesen leitta magát, és megverte a lányt - vágott közbe az építész.

A pszichiáter csodálkozva nézett rá.

- Karolina - mondta Péter.

- Ne haragudj, a nevét... - Laci zavartan elharapta a szót.

A pincérnő gőzölgő licsibort tett eléjük.

- Honnan ismered? - kérdezte végül a pszichiáter.

- Én vagyok az a beteg személy, aki két esztendeig kínoztam - válaszolt az építész. - Amit én bizalmasan, legtitkosabb pillanatainkban mondtam, azt ő ezek szerint egytől egyig továbbadta neked a saját értelmezésében.

- Lehet.

- És te szórul szóra elhitted, amiket mondott?

- A pszichiáternek nem az a feladata, hogy elhiggye, amit a betege állít, hanem, hogy kisegítse őt lelki válságából.

- Nos, a páciensed úgy lábalt ki a válságból, hogy összeköltözött azzal a barátjával, akivel három éve szakított, és kapcsolatunk elején azt mesélte róla, hogy alkoholista férfisoviniszta, aki majdnem a halálba kergette...

Hallgattak.

Odakint a kukára rászállt egy rigó, és csipegetni kezdte a kenyérvéget.

A kínai lány kezében az étlapokkal az asztalhoz lépett.

- A kellemes ebéd után parancsolnak valami desszertet, esetleg kávét? - kérdezte, s mandulaszemében rejtélyes mosoly játszott.

Budapest, 1998. május 27.
 
 
0 komment , kategória:  BALLAI LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSEK   
Gyilkos
  2013-02-17 14:32:13, vasárnap
 
  Gyilkos



Megjelent az "Ezredvég" irodalmi, művészeti és társadalomkritikai folyóirat
XII. évfolyam, 10 (2002. októberi) számában.

Már csak a lenyírt fű összegereblyézése volt hátra. A kertész barna overallja zsebéből kivett egy szál cigarettát és rágyújtott. Vadászné, amint a benzinmotor leállt, rögtön ott termett a kertben.

- Csak úgy erre jártam - jegyezte meg.

- Máris gereblyézem, kezit csókolom - monda a kertész. - Mert tetszik tudni, a fűnyírás lényege a gereblyézés. Alaposan ki kell húzkodni a nyiradékot, különben elnyomja a töveket, és nem hajt a fű. Ezért tart a gereblyézés kétszer annyi ideig, mint a maga a nyírás.

Markába köpött, és nagy gonddal hozzáfogott a gereblyézéshez, úgy magyarázta: - Persze más volt a helyzet, nagyságos asszonyom, amikor még kaszáltunk. Akkor nagyjából ugyannyi ideig tartott a gereblyézés, mint a vágás. Ez a fejlődés.

De Vadásznét a fejlődésnek ez az aspektusa nemigen érdekelte, visszaindult a konyhába. Új volt még a kertész, akit a szomszédból ajánlottak, rajta tartotta hát a szemét. Ez egyébként teljesen fölösleges, mert a kertész az a fajta ember, akit teljesen leköt a tökéletes munkavégzés iránti igyekezet. Nem túl gyors, de nem is áll meg ötpercenként. Éppen ezért munka közben beszélgetni sem szeret. Olykor még a felröppenő madár is ki tudja zökkenteni a ritmusból, hát még valami megfontolásra érdemes mondat. A rézsűhöz érve megtorpant, amint végiggondolta, hogyan vesse meg szilárdan a lábát, de azután töretlen lendülettel folytatta a gereblyézést. Vadászné elégedetten figyelte az ablakból. A korábbi kertészek közül a rézsűt egy sem csinálta meg rendesen. Vadásznénak kellett utánuk mennie a sarlóval.

A kertész a kijelölt helyen elásta az összegereblyézett füvet, majd miután megkapta a bérét a kert minden zugát tüzetesen átvizsgáló Vadásznétól, hazament. Szépen megtisztította a fűnyíróját, majd ahogy volt, olajosan átballagott a Hal-ba. A haverok közül még egy sem volt lenn, egy ismeretlen férfival elegyedett szóba.

- Tudja, a fűnyírás lényege a gereblyézés - magyarázta az idegennek.

Az ismeretlen szótlanul nézte, és ivott.

- Két éve, amikor a kertészeti vállalatot eladták, meg lehetett venni a fűnyírógépet - folytatta a kertész. - Hát, én a Hadik tanácsára megvettem. Ő elég sok munkát szerez nekem, de magához is szívesen elmegyek nyírni, ha van kertje. Az én munkámra nem volt még panasz. Egészségére.

Kiitták az italukat. Az idegen rendelt még egy kört.

- Maga nem Keszin volt katona? - kérdezte a kertészt.

- De igen ott.

- A kertészetben?

- Hát.

- Akkor te vagy a Gyilkos.

A kertész még mielőtt behívták, egyszer a legjobb barátjával italozott. Már mind a ketten kornyadoztak a pálinkától, amikor valami buta dolgon összekülönböztek, a cimbora felugrott, és akkora ütést mért a kertészre, hogy az székestül eldőlt, és beütötte a lengőbordáját. Az ütés lendületétől a támadó is elesett. Mindketten rögtön elaludtak. A kertész arra ébredt, hogy a szemébe süt a hold. A barátja ott feküdt előtte, arccal a földön. A kertész megpróbált elmászni az ágyáig. Ahogy megfordult, éles fájdalom nyilallt az bordájába. Visszahuppant a földre, és a jobb kezével éppen a zsebében lapuló bicskára tapintott. A következő pillanatban levágta a barátja fülét. Az orvos, aki visszavarrta a fület, feljelentette a kertészt, aki hét hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott, és ettől kezdve Gyilkos lett a beceneve, ami úgy kísérte, bármerre ment is, mintha a homlokára lenne bélyegezve, akár Káin jele.

- És te? - kérdezte a Gyilkos.

- Én vagyok a Versmondó. Egyszer a tiszti konyhán mosogattam, amikor berontottál, és az ajtóból belevágtál egy kanalat a mosogatóba, hogy mossam el, mert fagylaltot akarsz enni. De nem mostam el, hiába szentségeltél. Később az öregkatonák hüledezve hallgatták, hogyan mertem ellenszegülni Gyilkosnak. Mondták, hogy a kertészetben dolgozol.

- Igen, ott voltam. Hadik, a rangidős kertész, olyan szépen mesélt a különböző gyümölcsökről, zöldségekről, hogy megtetszett a kertészkedés. Ott tanultam meg füvet nyírni. Ráérő időmben mindig a gépet tisztogattam, olajoztam. Egy idő múlva rám bízták az előkert díszgyepének a lenyírását is. Amikor leszereltek, megkerestem Hadikot, a rajparancsnokot, aki a kertészeti vállalatnál dolgozott. Szerzett nekem állást.

- Nem akartál hazamenni a faludba?

- Nem. Ott már a besorozásom előtt sem volt munka.

- Na persze, azt is mesélik rólad, hogy amikor egyszer hosszú eltávozást kaptál, hogy haza mehess Szabolcsba, jó egynapi utazást követően egyenest a kocsmába mentél, ahol a haverokkal átittad a következő napot is, és végül indulnod kellett vissza, anélkül hogy találkoztál volna az édesanyáddal.

Gyilkos erősen elgondolkodott. Érezte, hogy most valami sértőt mondtak neki, de sértés tényét nem tudta megragadni, visszavágni még kevésbé tudott volna a Versmondónak. Hacsak nem ököllel.

- Menj a fenébe - dünnyögte végül.

Kifordult a Hal-ból, és elindult hazafelé. Végeredményben a Gödör-be még bemehet egy-két fröccsre. Egy luxusvilla kertje mellett elhaladva fűnyíró hangja ütötte meg a fülét. Érdeklődve nézett be az utca felöli jól nyírt sövény egyik hasadékán. A látványtól földbe gyökerezett a lába. A fűnyíró mögé valami műanyag holmi volt szerelve, ami összegyűjtötte a füvet. Nem volt szükség gereblyézésre! Gyilkos teljesen összezavarodott. Visszamenjen a Hal-ba? Lehet, hogy még ott találja ezt a nyegle Versmondót. Bár most már igazán kedve lett volna beverni a képét. Nem, hét hónap felfüggesztett elég volt. De az a micsoda a fűnyíró mögött! Kiverte a verejték. Vagy menje a Gödör-be? Mit csináljon? Mit lehet ilyenkor csinálni? Végül addig kóválygott össze-vissza, hogy minden kocsma bezárt a környéken. Éjjel szemhunyásnyit sem aludt, csak forgolódott az ágyában. Reggel korán nekilódult, és portást, titkárnőt félresöpörve berontott Hadikhoz, aki az átalakulás után a kertészeti vállalat igazgatója lett.

- Te mindig azt mondtad, hogy a fűnyírás lényege a gereblyézés! - támadt rá.

- Mi baj van ezzel? - kérdezte csodálkozva Hadik.

- Tegnap egy olyan fűnyírót láttam, amin egy izé összegyűjti a füvet, és nem kell gereblyézni.

- Igen, az fűgyűjtő.

- Akkor én tíz éve fölöslegesen gereblyézek?

- Dehogy, kérlek, a gereblyézés igen jót tesz a fűnek, csakhogy a fejlődés nem áll meg. Azzal, ha a nyírással egyidejűleg a füvet is összegyűjtik, jelentős idő takarítható meg. Ugyanannyi idő alatt kétszer annyi füvet lehet lenyírni.

Gyilkos kirohant az irodából, és a Hal-ban alaposan leitta magát. Sehogy sem fért a fejébe, hogy akkor most mi is a fűnyírás lényege. Azután részeg aggyal számolgatni kezdte, mennyit keresett volna, ha gereblyézés helyett is füvet nyír. Közben elaludt, lecsúszott az asztal alá. Álmában vonaton ült, és utazott haza az édesanyjához, akit tíz éve nem látott. A vonat valami nagy víz felületén siklott. Azután haragos zöld lett a víz, majd végeláthatatlan levegővé változott. A vonat megállt egy ligetes részen. Gyilkos kiszállt. Egy fa tövében ott állt a kedves, régi fűnyíró, társa oly sok munka után. A gépből fekete hajú nő lépett elő barna overallban. Végigtörölgette a masinát, olajos ronggyal az olajos részeket, száraz ruhával a fedelét. Amikor végzett, lehúzta az overall zipzárját, először hatalmas, fedetlen mellei buktak elő, majd az egész nő kilépett a ruhából. Kicsit illegette magát, megfésülködött, tűzpiros ruhát öltött, és rózsát tűzött a hajába. Odament Gyilkoshoz, hozzádörgölőzött, megcsókolta, pénzt vett ki a zsebéből, majd odalépett Versmondóhoz, átadta neki a pénzt, és ledobta a ruháját. Szeretkezni kezdtek. Vadul hullámzott a testük, csak úgy, mint a szélfútta fű körülöttük, amit már nyírni kellett volna. Az aktus végeztével, Versmondó Gyilkoshoz lépett, és a fűnyíróra kötözte, majd beindította a motort. Így mentek előre most, egy rézsútos legelőn, elöl a nő mezítelenül, nyomában Versmondóval, aki maga előtt tolta a fűnyírót. Gyilkos a gépen feküdt, és ütemesen nyeldekelte a levágott füvet...

Arra ébredt, hogy öklendezik. A járdán találta magát. Feltápászkodott, és visszament a Hal-ba, amely éppen ismét kinyitott. A betérő haverok nagyot röhögtek, hogy még mindig itt van. Tovább ivott. Üveges szeme előtt ismét megjelent a fűnyíró. Lassan feltápászkodott hazatántorgott, baltával szétverte a fűnyíróját, azután visszaimbolygott a Hal-ba. Három napig egyfolytában ott ivott. Zárórakor most már nem lökték ki az utcára.

A kocsmáros végül így szólt hozzá: - Kezdhetnél végre valamit magaddal, mert lassan nem lesz miből innod, és akkor megint ki foglak dobni.

Gyilkos csak nézett maga elé. Lehetetlen helyzetben volt, hol azt érezte, hogy a fűnyírója megcsalja, hol azt, hogy ő csalta meg a fűnyíróját. Ha lett volna könnye, most bizonyára zokogott volna. Majd méla arcát ráemelte a kocsmárosra, úgy kérdezte:

- De most mit csináljak?

- Dolgozzál.

Ám Gyilkos most már nem dolgozhatott úgy, mint régen. A fejlődés nem állhat meg, és a fűnyírás lényege már nem a gereblyézés. De akkor mi? Gondterhelt arcán az öröm fénye villant. A fűgyűjtő! Izgatottan a kocsmároshoz fordult: - Mondd, hol lehet fűgyűjtős fűnyírót kapni?

- Mit tudom én - vont vállat a kocsmáros. - Azt se tudom, mi az a fűgyűjtő.

Gyilkos felállt, és tanácstalanul kiment a Hal-ból. Hirtelen eszébe jutott, hogy Hadikot megkérdezhetné, van-e fűgyűjtős gépe.

- Én a múltkor a figyelmedbe akartam ajánlani egy leselejtezésre váró fűnyírónkat, de úgy rohantál ki az irodából, mint Zrínyi - mondta Hadik.

- Van? Fűgyűjtős? És milyen? - kérdezte Gyilkos, örömtől remegő hangon.

- Elektromos. Voltaképpen ugyanúgy működik, mint a benzines, de nagyon fontos, hogy ki legyen húzva a zsinórja, ha netán leveszed a motorról a védőburkolatot.

- Értem, persze. A benzinmotort is ki kell kapcsolni. De mondd csak, Hadik, a fűnyírás lényege most a fűgyűjtő?

- Igen, végül is, igen.

Gyilkossal madarat lehetett volna fogatni. Szökdécselt az utcán, miközben rohant haza a pénzéért. Amikor fizetett, és a konszignáció ellenében a raktáros végre kiadta a fűgyűjtős csodát a hozzátartozó zsinórral, Gyilkos szaladt, szaladt, és becsöngetett az első kuncsaftjához, aki útba esett.

Vadászné gyanakodva nyitott ajtót. Azt hitte a kertész reklamálni fog, mert rájött, hogy a múltkor kevesebbet fizetett neki a megbeszéltnél. De nem, Gyilkos büszkén mutatta neki új szerzeményét, és kérve-kérlelte, engedje meg, hogy kipróbálja gyorsan, nem kér semmit a munkáért. Vadászné megengedte, de azzal a feltétellel, hogy az egész kertet lenyírja, mert nem mutat jól, ha felemás a fű.

- Hát persze, hogy az egész kertet, kezit csókolom, és majd meg tetszik látni, mi az a fejlődés. - Azzal Gyilkos bedugta a zsinórt, bekapcsolta a gépet és elkezdte a füvet nyírni. Látva, hogy milyen szépen vág, kikapcsolta a gépet, kinyitotta a fűgyűjtőt, beletúrt a selymes nyiradékba. Majd csavarhúzója segítségével levette a védőburkolatot, kíváncsian megmarkolta az elektromotort - s többé nem tudta elengedni.

Mikor Vadászné kihúzta a zsinórt, már késő volt.

Budapest, 2002
 
 
0 komment , kategória:  BALLAI LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSEK   
A fűtő
  2013-02-17 14:30:44, vasárnap
 
  A fűtő



Már két órája elhagyták Gibraltárt. A város, a hegyfok az égbe emelkedett, vagy a habokba süllyedt, hirtelen elillant, mint az álmok, melyek sohasem léteztek. Mariann a fények, illatok, szellők hatásától kábultan állt a tatfedélzeten. Ha felnézett, a tüllborítású mennybolt, lent a bársonyos óceán incselkedett látványra éhes szemével. A horizonton pedig a kései napsugarak szikraözönét együtt árasztotta ég és tenger, csak egyvalamit keresett hiába, a gomolygó minőségeket elválasztó vonalat - a határt.

Milyen felemelő érzés kilépni a zsúfolt íróasztalok, megválaszolandó levelek, visszahívási kötelezettségek világából, és az Atlanti-óceánba egyre mélyebben behatolva távolodni az eddig mindent jelentő kontinenstől - melynek helyén most a semmi van -, lebegni egy hajótesten párás légfuvalmak és sós vízhullámok között! A lebegés igézetéből hirtelen visszavonta az asszonyi érzet - mi lehet a férjével? László a napozófedélzet szélvédett szalonjában gondterhelt arccal hajolt üzleti tervei fölé. Mariann mosolyogva pillantott a kedvesről a végtelenbe. Igen, minden rendben. Sőt, nagyobb rendben, mint lenni szokott. Végre ő utaztatja a férjét. A meghívás két főre szólt. Persze, nem a főnökének köszönhette, hiába dolgozik már ötödik éve az utazási irodánál, hanem a hajóstársaság képviselőjének, aki ragaszkodott hozzá, hogy Mariann menjen el egy bejárókörútra, mert meg kell ismerni a terméket, amit árul az ember. Na, de ideje volna, hogy be is járja a hajót! Már látták Genovát, Mahónt, Gibraltárt - ó, az az aranyos kis majom, ahogy belenyúlt László zsebébe élelmiszer után kutatva -, negyedik napja szálltak tengerre, és Mariann még nincs tisztában a hajó jellegzetességeivel. Mi lesz, ha az irodába betérő utas megkérdezi, hogy, mondjuk, az S fedélzet ezertizennyolcas számú kabinja zajos-e vagy nincs-e benne túl meleg? Tényleg, hol is van az S fedélzet?

Az atmoszférikus káprázatok világából a kötelességtudat Mariannt a Königsberg fedélközeinek szűk folyosóira vezette. Az R Restaurant fedélzetet persze, hogy ismeri. Nem sokára vacsora. Milyen isteni volt tegnap az a lazacszelet Cook kapitány módra Jacques Cartier salátával. Persze, ezek az elnevezések is - egyszerű hagymás paradicsomsalátáról volt szó. Igen, most ér a főfedélzetre. A legtöbb kabin itt található, és ide érkezik az ember a kikötői mólóra engedett feljárón át. Mariann a hajón nem félt, de erre az ingó-bingó tákolmányra mindig borzongva lépett rá, mert ha a cipősarka éppen nem akadt be egy keresztlécbe, akkor valamelyik tartórúd roggyant meg, amint ráfogott a kapaszkodókötélre, vagy a palló süllyedt negyed métert, és nagy zajjal nekicsapódott a kikötői kövezetnek. Néha alig bírta visszafojtani a sikolyt. László ilyenkor persze csak nevetett.

Ahogy haladt lefelé, egyre melegebb lett, és fokozódott a hajógépek zaja. Az S, vagyis Sport fedélzeten járt. A leírás szerint ez a legalsó fedélzet. Itt található a tornaterem, és a gyengélkedő. Na, szegény, aki megbetegszik, még szenvedhet ettől a hőségtől is. Ez az utolsó kabin. Felpillantott, az ezertizennyolcas szám előtt állt. És balra, itt mi van? Mariann egy vasajtó előtt találta magát, amelyen a kiírás szerint csak a személyzet léphetett be. Akkor hát visszafordulhat, mindent látott, amiről az utasoknak esetleg be kell számolnia. A vasajtó ebben a pillanatban kinyílt. Mariann visszahőkölt.

- Jöjjön csak, a száraz meleg nem árt - mondta egy magas, szikár ötven körüli férfi. Az ember ilyennek képzel egy fűtőt.

- Köszönöm - válaszolt Mariann, azzal megpördült, hogy az előreláthatóan kellemetlen szituációtól megkímélje magát, de - mintha egy láthatatlan erő húzta volna, - visszafordult, és belépett az ajtón, követve vendéglátóját lefelé egy vékony vaslépcsőn. Csodálkozva észlelte, hogy nem remeg a lába, nem akad a cipősarka, pedig ez a járat minden eddiginél keskenyebb volt a hajón. Talán, mert a neki háttal mozgó alak egyszer sem nézett vissza, hogy segítőkészségét bizonyítsa, mint bármely matróz, akivel találkozott, vagy, hogy ügyetlenségén derüljön, mint László? Mindenfelé kígyózó csövek tárultak elé, arcát, testét körülölelte a gépház forrósága. Egy kapcsolószekrény tetején virágkoszorúval körbekerített gyertya égett. Mariann megállt.

A fűtő megfordult. Most látszott igazán, hogy milyen magas. Keskeny szemréséből kivillanó szeme körbejárta az asszonyt.

- Ez a Buddha - mondta. - A fülöp-szigeteki örömlányok, ha meghajolnak egy ilyen szentély előtt, azonnal megtisztulnak.

- Maga nagyon szeretheti Buddhát - kedveskedett Mariann.

- A fülöp-szigeteki prostituáltakat szeretem.

Mariannak neveltetése okán fel kellett volna háborodnia. Ehelyett azonban forró bizsergés futott végig a tagjain. Zavartan, kutatva belenézett abba a szűk vágású szembe.

- Ön nem mindig volt fűtő, ugye? - kérdezte.

- Mi az, hogy fűtő?

Hát, tényleg mi az? És mit számít az itt és most? Mariann mélységesen elszégyellte magát előbbi kérdéséért. Lehet, hogy megbántotta ezt az embert. A vendéglátóját. Hiszen vendégségben van itt. Mit leckézteti őt, hogy kiért ég a gyertya, és valóban fűtő-e? Vagy mindenkit leckéztet, Lászlót is?

- Mondjuk, álltam már a parancsnoki hídon is - szólt a fűtő.

Mariannak a nyelvén volt, hogy megkérdezze, végül is mit keres itt lent egy férfi, aki lehet, hogy kapitány is volt már, netán új élményekre vágyik, de rögvest érezte, hogy ez nem csupán bárgyú, de tolakodó kérdés lenne. Miért nem lehet őszintén beszélgetni az emberekkel?

- Marcus Aurelius szerint egy férfi negyven éves korára már mindent megélt, amit érdemes - jegyezte meg a fűtő.

Mariann elpirult. Ez a fűtő szűk szemrésén keresztül a gondolatai vagy talán egészen a lelke mélyéig lát. Zavartan ránézett, de kutató inkvizítorpillantás helyett csupán forró nyugalom áradt Mariann felé. Az asszony gerincvelőjén végigcikázott az előbbi érzet. A hajókazán egyenletesen dübörgött.

- Gondolkozott már azon, hogy ki teremti a meleget? - kérdezte a fűtő.

- Hát, ezen nem - válaszolt Mariann.

- Én is nyilván csak azért gondolkoztam el rajta, mert a nagyapám hajófűtő volt.

- És?

- És mert ezen a világon mindenki, úgymond, előre akar lépni. Nagyobb házat akar, magasabb állást, minél többet mindenből. Miért ne lehetne visszalépni? Miért ne lehetne egy mérnökből fűtő? És valóban visszalépés megfogni a lapátot, és fizikai munkát végezni? Nincs nyugalmasabb élet ennél.

- Ön tagadja a fejlődés eredményeit?

- Nem, csupán létezővé teszem a már nem létező világot.

- Ez az irodalom.

- Ez az élet. Mindent megkérdőjeleznek az életben. A hajófűtést azonban senki. Miért fűtik a hajókat? Ez semmivel sem értelmetlenebb, mint, hogy mi az irodalom szerepe, mi a kedvenc hölgyborotvája, vagy, hogy melyik párt nyeri a választásokat.

Mariann, mintha a hölgyborotva szó levágta volna a beszélgetés fonaláról, ijedten az órájára pillantott, és elköszönt.

- Még találkozunk - szólt utána a fűtő a vaslépcső aljáról.

Mariann önkéntelenül visszanézett a szikár alakra.

- Nem, nem hiszem - mondta zavartan.

Mégsem tudta kiverni a fejéből a férfit. Mind feljebb hágott a fedélzeteken, és egyre csak a fűtő valószínűtlen története járt a fejében. Biztosan valami hajószerencsétlenséget okozott, azért fokozták le. Senki sem megy el fűtőnek csak úgy. Vagy, mindig is az volt? Lehetetlen. Melyik fűtő beszél Marcus Aureliusról? És a szeme! Az a szűk résű szempár oly forrón tudott perzselni, mint a hajógép. Vagy mint a pokol melege? Utcanőkről mert beszélni előtte! Egyáltalán, mit tudnak a keleti nők, hogy a nyugati férfiak ennyire odavannak értük? Különben is a Fülöp-szigetek katolikus ország. Miért hódolnának Buddhának az ottani prostituáltak?

Megtorpant. Hát ez az. Szándékosan provokálták. Visszamegy, és megmondja a fűtőnek, hogy vele nem bánhat így. De lehet, hogy az pont erre vár. Ezért építette a beszélgetésbe ezt a csapdát. Ő pedig, aki kijelentette, hogy nem fognak találkozni többet, öt percen belül visszarohan, mint egy fruska. És mit mondana a férfinak, hogy bánt vele? A Fülöp-szigeteken élhetnek kínaiak is, akik a Buddhát imádják. Mi baja ezzel az emberrel? Vagy nem is vele van baja? Magának sem meri bevallani, milyen ingerhullámzást indított el benne az idősödő férfi pillantása, benne, aki oly állhatatosnak, Lászlóhoz tartozónak érezte magát?

Arcába csapott a sós, párás tengeri szél. A lemenő nap narancsa félig már beleült az óceánba. A látóhatáron az ég tüllje most élesen elvált a tenger fekete szövetétől.

- Hol voltál? - kérdezte László, miután lapozott egy dossziéban és felnézett az asszonyra.

- A fűtővel beszélgettem - válaszolta Mariann.

- Ugyan, ma már nincsenek fűtők. Csak megnyomnak egy gombot a vezérlőteremben, és az automatika működésbe jön - azzal a férfi üzleti irataiba mélyedt.

Budapest, 2002. augusztus
 
 
0 komment , kategória:  BALLAI LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSEK   
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4805
  • e Hét: 4805
  • e Hónap: 84363
  • e Év: 2025643
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.