Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
Nincs Cím
  2013-03-31 12:15:10, vasárnap
 
  AKADÉMIÁDÁK



Alkalmi karcolat

Nagy lelki épüléssel olvastam a napokban jó Agricolánk tárcacikkét, melyben leírja, hogy mint nevelik tudós mecénások akadémikussá íródeákjaikat, tányérnyalóikat, panegiristáikat. S mondhatom, nagyon megbotránkoztam volna az effajta tudóscsináláson, ha ugyan nem tudnék én, s nem tudnának velem még sok mások erre is kádenciát.

Hát azt gondolja a jó Agricola, hogy csak fáradságos szolgálattal csinálják az akadémikust? Látszik, hogy nem ismeri a könnyebb módokat, melyek közül van szerencsém bemutatni ezúttal a kilincselést.

A kilincselés oly módja az akadémikus cím megszerzésének, amelyhez nem kell sok tudomány, sem pedig sok fáradság, hanem csak jó láb és vastag cipőtalp.

A kilincselő akadémikus-jelölt midenekelőtt könyveket szerez magának jó nagy mennyiségben, azután pedig szorgalmasan üli a széket és égeti a petróleumot. Évek során át pusztítja a tintát és papirost s minekutána tíz könyvből egyet csinált, kilép vele a világ elé, s nagy hangon hirdeti önmagáról, hogy ő nagy tudós.

Szakmájául természetesen a régészetet és történelmet választja, mert ez a két provincia az, amelyhez legtöbben akarnak érteni, és mégis legkevesebben értenek. Mert hát kinek is jutna eszébe mindennek utána nézni, amit az ilyen nagy tudósok a régi könyvekből és poros aktákból kiírnak. Ki fogja keresni, hogy honnét van ez vagy amaz a sor, e vagy ama mondat szóról szóra kiírva, természetesen a forrás megnevezése nélkül. Kritikusaink kevés számmal vannak, s oly sok a dolguk, hogy bizony nem érnek rá a sok szalma között, amely nálunk a történetírás terén évről évre fölmerül, turkálgatni.

A kritika vakságából vagy kegyes elnézéséből megszületik tehát a nagy tudós. S miután már megszületett, eget kér. Hóna alá veszi két-három keserves kötetét, melyek után egy egész könyvtár siratja az apaságot; fogja vándorbotját s felkerekedik az Akadémia felé. Sok alázatos hajlongás és hálálkodás után meghallgatják a kéregetőt, s valamelyik nagyfejű, jó napot akarván magának és a szegény ördögnek csinálni, a tagajánlások alkalmával megemlékezik róla, ki tudja - gondolván -, hátha még jó fogást is tesz vele az Akadémia, mert hiában - nem tudni, kiben mi lakik.

Az első alkalommal megbotránkozással utasítja vissza a nagy tekintélyű areopág az ignota quantitást. De ez nem feszélyezi őt; megkísérti másodszor, sőt harmadszor is betörni a Pantheon kapuját. Újra és újra elkezdi a kilincselést. Dereka ketté görnyed a hajlongásban, keze feltörik a kilincsek fogdosásában. Neki mindegy akár gazdasági gépgyáros, akár besztercebányai püspök, akár csizmadia, akár történettudós, csak ha befolyása van a tudós szavazókra, felkeresi, megostromolja, s nem szűnik meg neki alkalmatlankodni mindaddig, míg meg nem ígéri a »magas« pártfogást.

Emellett nem pihen; hanem egyre bámultatja magát az újságokban.

»Jeles fiatal tudósunk N. N., most éppen egy nagyobb történelmi munkán dolgozik, mely stb. stb.« - Vagy pedig: »Jeles fiatal tudósunk és történetbúvárunk, mint beavatott körből bennünket értesítenek, tegnap utazott Quinquendoniába, hogy az ottani levéltárt átkutassa« - és így tovább.

Majd pedig mint régiségbúvár szerepel. Összeszed egy csomó laikust, s kivezeti őket valamely régi romhoz; elmondja annak történetét, melyet egy órával előbb olvasott valamelyik műben, megjelöli a helyet, ahol a régi zárda vagy templom állott; akarja tudni a »sokat evett« pater gvárdián nevét és jeles tulajdonságait, megmutatja a helyet, ahol eltemetve fekszik stb. Máskor meg egy jól kifejlett juhászkutyának a megkövesült zápfogát mutogatja mint prehisztorikumot, s szakértelemmel magyarázza a kort, amelyből az származott. Akárcsak annak a tudós akadémiának volna tagja, amelyről a boldog emlékű Csaplovics a következő jóízű történetkét beszéli egyik művében: Valahol a frank földön, a múlt század vége felé találtak egy követ, melyen eme rejtélyes fölirat volt olvasható:

I. C.
ILE. C. H.
EM.
I. N. DE. SA.
N. E. S.

A tudós akadémia sokáig törte rajta a fejét, hogy vajon mit jelenthet a rejtélyes fölírás, míg végre egy szegény falusi tanító találkozott, aki azt a következőképp magyarázta meg. - Mintegy ötven évvel a kő meglelése előtt, azon hely felé, ahol kő állott, a megterhelt szamarakat szokták hajtani fuvaros gazdáik, miért is a fölirat ekkép olvasandó: Ici le chemin des ânes. - Itt van a szamarak útja.

Mintha csak a kilincselés és reklámcsinálás útját értette volna; azon utat, amely nem egy mondvacsinált tudóst vezetett már az Akadémiába!

Elég volna talán már az akta-másolókból s kilincselő könyörtudósokból, akiknek száma máris légió.
 
 
1 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán: CIKKEK ÉS KAR  
Nincs Cím
  2013-03-31 12:13:42, vasárnap
 
  ELLENARGUMENTUMOK



Hiszen elég jó érv az ital is, szükség esetén megteszi a fütykös is a szolgálatot, de egy jó nóta is sokat ér a jelölt mellett vagy ellene. - Így az egyiknek, úgy a másiknak.

De mindezek csak a vékonyabb eszközök. (Még a bot boldogabb végét sem véve ki.) Többet ér mindennél egy jó röpke mondat, a találékony elmének egy-egy gyújtó badarsága, mely mintha pehely volna, hirtelen száll a levegőben mindenfelé, és mintha mázsás kő volna, egyszerre fölbillenti a mérleget a jelölt javára vagy kárára.

Ki tudja, miből áll ez? Néha egy epigramm, néha egy igazság, néha csak találó frázis, máskor egy tetszetős aperçu, sőt számtalanszor ügyes ráfogás.

S ezek a győzedelmes mondatok többnyire a csatatéren születnek. Ezek az igazi borvirágok.

A korteskedés ezen szellemi röppentyűi bizonyára megérdemelnek egy kis cikket ebben a világban, amit ma élünk, már azért is, mert igazságtalan fegyverek ugyan némelykor, de a furkósbotnál mégis tűrhetőbbek.

Gyűjtsünk itt össze a tarlókról nehányat, frisseket és hervadtakat vegyesen.

*

Németh Albert most egy szepességi kerületben van fölléptetve. Az ő talentumának az mindegy. Föllép ő rác, örmény, vend, tót és cipszer kerületekben minden gondolkodás nélkül. Az őt egy csöppet sem aggasztja, ha valamely nyelvben járatlan. Elég neki egy hét, s azalatt megtanulja a nyelvet is, meg megcsinálja a programbeszédet is. (Nem úgy, mint Berzeviczy Irnák, aki már egy éve ír a beszámoló beszédéhez mindennap egy mondatot.)

Oly nehézségek, melyek már embert megijesztenének, éppen nem aggasztják Németh Albertet; hanem hogy a kerületében elhíresztelték ellene, mintha ő is zsidó származású lenne, ez neki is nagy szöget ütött a fejébe.

Mit tegyen? Ha védekezik, éppen azért se hiszik.

Bevárta hát egy vasárnap, míg a tisztelendő úr kijött a templomból, s ott az egész közönség előtt hozzálép:

- Ego sum Adalbertus Németh deputatus!

- Örülök - fogadta fanyarul a tisztelendő.

- Én annak a Németh püspöknek vagyok az unokaöccse, aki Simor prímást neveltette. Emlékszik rá tisztelendőséged?

- Oh, oh - mondá lefegyverezve a plébános -, áldassék az a nap, amelyen minket meglátogatott...

Ettől a perctől fogva senki sem tartja többé zsidónak Németh Albertet ama katolikus környéken.

*

Sokkal érdekesebb eset a Gyulai Pálé (a mi tulajdon epés Gyulai Pálunké), kit a 70-es években Kolozsváron léptetett fel az akkori Deák-párt.

Nagy pártja volt, gondolom, Kossuth Ferenc ellenében, mikor az egyik kortes kitalálta róla:

- Ejnye, atyafiak, hát nem szégyenlitek ezt az embert megválasztani? Hiszen ez vesztette el Solferinónál a csatát.

És csakugyan kezdett rá visszaemlékezni minden ember, hogy a solferinói csatát Gyulai vesztette el. Hogy az egy másik Gyulai lehetne, arra nem is gondoltak.

*

Mikor Jókai a Terézvárosban állott a Gorovéval szemben, egyszer Bercsényi Béla, aki Jókai mellett korteskedett szívvel-lélekkel, egy olyan tanyára vetődött tévedésből, ahol csupa gorovisták iddogáltak.

- Éljen Jókai! - kiáltá.

- Ki vele! Ellenség!

Bercsényi észreveszi, hogy rossz helyen jár, és szót kér. Nagy nehezen megadják neki, de aközben is sziszegnek rá, mint a darázsok.

- Uraim! - mond Bercsényi nem is gondolva hódításra, hanem csak tisztességes visszavonulásra. - Ne vegyék rossz néven, ha Jókaira szavazok. Higgyék meg, kérem, hogyha az önök sírkövére kiírnák ilyen formán: »Itt nyugszik B. vagy C. aki Gorove és Jókai Mór közt levén szó, Gorovéra adta szavazatát«, kétszáz év múlva a méltatlankodó utókor, mely csak Jókaira fog emlékezni örökkön-örökké ébren, kihányná csontjaikat az anyaföldből.

Ez a szép frázis annyira meghatotta a mintegy tíz-tizenöt jelenlevő polgárt, hogy némelyiknek könnybe lábadt a szeme. Dehogy eresztették el Bercsényit maguktól. Odaültették nagy szeretettel a prezídiumra, s mire éjfélt kukorikolnának a terézvárosi kakasok, a gorovisták egytől egyig Jókai mellé pártoltak.

*

A szegvári kerületben jelenleg a veterán Novák áll szemben a fiatal Pallavicini Sándor őrgróffal.

Azt mondják, olyanok a viszonyok, hogy a szegény ellenzéki jelölt meg fogja buktatni a dúsgazdag, különben igen derék és érdemes főurat a saját százezer holdján.

Kérdeztük a minap, mi annak a titka?

- Hm, nagyon jó ötlete támadt a Novák korteseinek.

- Mi?

- Mindenütt beszövik a beszédekbe, hogy az ellenjelölt egy udvaron lakik Bécsben Albrecht főherceggel. Hát hogy lehetne megválasztani?

S ebben van is annyi igazság, hogy a Pallavicini-palota csakugyan együvé van ragasztva a Burggal.

 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán: CIKKEK ÉS KAR  
Nincs Cím
  2013-03-31 12:12:01, vasárnap
 
  KORTESSZEMLE A FŐVÁROSBAN



Végre beállott az arany idő!

Nincs többé szegénység Magyarországon.

Lengnek a lobogók a házak tetejéről, szól a muzsika a kocsmákban. Minden ember okosabb a másiknál. Folyik a kapacitáció és a bor. A Terézváros kurjantásai áthallatszanak a Belvárosba és viszont.

Kivirágzott a tarka jókedv. A tollak felkerültek a kalapok mellé. Hosszú fogat-sor tűnik fel az utcákon. Vékony és vastag éljenek hasítják a levegőt. Az embereknek széles jókedvük van. A gyermekek olvassák a zászlókról a neveket; s ők is betanulják és kiabálják. Jobban is illik az nekik, mint a nagy bajuszú, ősz szakállú öregeknek!

Mindez azt jelenti, hogy: dupla lénung, nincs parlament!

Az uralkodás visszaesett a népre.

Veszi is hasznát, siet élni vele. Tudja, hogy nem sokáig tart.

Az, amit a fővárosban látunk szelídített alakban, igazi mértékben mutatja magát a falvakban.

A fővárosban legfeljebb élcekben tör ki a lelkesedés:

- Vedd le azt a zászlót - kiáltja a Matlekovics-párti házban az ablakon kinéző úrra egy Eötvös-párti -, mert mindjárt kirúgom alólad azt a négyemeletes vityillót.

A belvárosban pláne még nem is viccelnek.

Hiszen a két jelölt olyan egyforma, mint két tojás, amelyik hasonlít egymáshoz.

- Biz isten, nehéz elhatároznom magamat - sóhajtott fel egy háziúr a konferencián -, hogy melyiket nem akarom a kettő közül.

Hanem mától fogva már Királyi Pálnak vannak sanszai. Hogyne, mikor a király is mellette korteskedik, s fölesketteti az ellenjelöltjét valóságos belső titkos tanácsosnak.

Legelkeseredettebb a korteskedés az Erzsébetvárosban. Ott a szenvedélyek is belejátszanak.

Egyebütt csendesen folydogálnak a dolgok. Pauler nyugodtan alszik az I. kerületben. Ez azért nevezetes hely, mert itt van a legjobban kifigurázva a magyar alkotmány.

A beamterek meggyőződése nincs kitéve a hullámzásoknak. Ezeket nem mozgatja meg három év változatos viszontagsága.

A jelöltek az egész országban egyformák, mint a kínaiak.

A kínaiak azért egyformák, mert a szemöldöküket borotválják.

A jelöltek pedig azért egyformák, amiért a kínaiak.

De Pauler kivételével. Az ő szemöldöke meg sem rándul: azt nem borotválják a választók.

A Pauler iránti népbizalom örökös. Olyan bizalom ez, mint hajdan a Gergely pápa-féle bűnbocsánat volt: hogy egész élethossziglan azokra a cselekedetekre is kiterjed, amiket csak ezután fog elkövetni.

Nehezebb sorsa van a derék Busbachnak, akire a volt pártelnök is azt mondta, hogy elég volt már Bús-bakból. Válasszunk ezután víg bakot.

S akik víg bakot akarnak, azok erősen csoportosulnak Festetich mellé.

A Ferencvárosiak szájában még most is megvan az íze a Kemény Gábor múltkori libapecsenyéjének. Meg nem választása több mint bizonytalan.

Szilágyi Dezsőt sem veti le a »Fehér ló«. Nem mintha a ló lenne szelíd, hanem mert ő maga is jó lovas, és hatalmasan üli meg a nyerget.

Igaz, hogy ő jobban szeretne egyebet ülni...

De hát 'iszen fiatalok vagyunk!

Tisza se nagyon öreg még. Hát várhatunk arra is.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán: CIKKEK ÉS KAR  
ISMERETSÉGÜNK TÖRTÉNETE[7]
  2013-03-31 12:10:42, vasárnap
 
  ISMERETSÉGÜNK TÖRTÉNETE[7]



Tízéves sem voltam, mikor először láttam a »Szegedi Híradó«-t az ő fekete arcbetűivel, elszórt soraival, eres papirosával.

Szegény jó anyámnak egy rokona járt egyszer Szegeden, az hozott neki onnan ajándékba vagy két icce paprikát. Ez a kincs volt beletakargatva a »Szegedi Híradó«-ba.

A paprikának híre kelt csakhamar. Lakott Ebecken az anyámnak egy barátnéja, Kalmár néni. Az sütötte a legjobb kenyeret a vármegyében, Kisújfaluban pediglen ott székelt Bekényi néni, annak voltak a legkülönb befőzöttjei; örökké azt leste a derék asszonyság, ki betegszik meg a jó ismerősei közül, hogy egy kis befőzöttet küldhessen neki. Engem ki nem állhatott, mert pirospozsgás, egészséges gyerek voltam, s nem volt semmi kilátása rá, hogy a befőzöttjében részeltessen. »Akasszák fel ezt a gyereket - mondotta -, át ehetne hajítani a házon is, mégse lenne baja«. Ritkáson Redekyné főzte a legjobb töltött káposztát, Kazy Istvánné Bodonyban a kapitális csirkepaprikásoknak volt mestere.

Ezek a híres főzőasszonyok mind összeröffentek irigykedve arra a hírre, hogy szegedi paprikánk van. Csodálták, kóstolgatták, s elkéregették apródonkint. Szegény édesanyám mind elosztogatta.

Utoljára nem maradt más, csak a Szegedi Híradó. Azt ideadták nekem: tanuljak belőle silabizálni.

Mert bíz én még nemigen tudtam olvasni kilenc éves koromban. Mi akkori gyerekek nem voltunk olyan bölcsek, mint a mostani kilenc éves fiatalurak.

Nekem különösen nagyon nehéz fejem volt a tudományokra. A nagybetűket még csak tudtam, de a kisbetűk formája mindjárt kiment az eszemből.

Hát furcsa is az a betűnél, hogy ha így áll a lábán, hát egészen más, mintha amúgy áll, - mikor a mi Mihály béresünk akárhogy szétveti is a lábát, az mégiscsak a Mihály béres!

Mondom a Híradón tanultam silabizálni, mert a szegény jó szüleim bizony nagy szegénységben valának nyomtatványok dolgában.

Apám minden évben megvett egy kalendáriumot, de ahhoz nem volt szabad hozzányúlni, mert az az ő személyének kiegészítő része vala; abban volt berakva az a többlet, amit az emlékezőtehetsége meg nem bírt: »Bárány lett az idén 73«, »Mariska leányomnak az első foga kijött március 20-án«, »Kálmán fiamat október 10-én kell beíratni Rimaszombatban, ha addig mást nem gondolok«.

Könyveink nem voltak, újságot nem járattunk. Minek az? Ami a világban történik, azt úgyis elbeszélik a patkoltató utasok a kovácsműhelyben. Márpedig csak többet ér, ha eleven ember mond valamit, mintha újságlap!

Ezért kellett nekem megbecsülni a Híradót. Bár elolvasni nem tudtam, azért én most is emlékszem arra a számra. Ki tudnám keresni az évfolyamból, melyik volt. Rémlik előttem, hol állott egy »a«, hol ült egy »b«. Ismerősöm lenne a hirdetési lapján egy eke, s felül a balszélén két félig töltött esszenciás palack lefityegő szalagokkal.

Hanem meg is keserültem én ezt a silabizálást, mert egyszer a kishúgom, amint éppen mellettem játszanék egy eltört fazék zöld fülével (gyereknek ez is elég luxus volt akkor!), utánakapott az újságnak, mire hirtelen elrántom, s följajdulok: a paprikapor belement a szemembe s elkezdte marni.

Azóta aztán mindig ott képzelem a »Szegedi Híradó«-ban azt a paprikát.

De ott is van az.

Sok-sok esztendő múlt el. A »Szegedi Híradó« azalatt nemesi predikátumot is kapott, »Öreg Híradó« lett a neve.

Én felnőttem, ő megnőtt, de sose találkoztunk egymással. Még csak a hírét se hallottam, egész addig az ideig, míg egyszer a sors odavetett Szegedre.

Idegen volt ott rámnézve minden, a szép szőke Tisza, a házak, amiket aztán később ő nyelt el, és az emberek, akik az utcákon, kávéházakban hullámoztak.

Nem volt az egész nagy városban csak egyetlenegy ismerős arc, az öreg Híradó arca.

S ez az egy ismerős is ellenség volt.

Azért jöttem ide, hogy egy konkurrens lapot csináljak neki, az én otthoni ismerősömnek, aki engem megríkatott.

Hát ennek bizony meg kellett lenni.

Harmadfél álló esztendeig birkóztunk egymással, tisztességgel, becsület-tudással. Hol mi voltunk alol pillanatnyira, hol ő, de azért soha el nem esett egyik sem. Míg végre azt mondta a publikum: »Ne verekedjetek, atyafiak - mit rontjátok ti egymást -, örülünk, hogy két ilyen erős fickónk van; éljetek mind a ketten«.

A harc elsimult lassan-lassan. Csak még egyetlen párbajt jegyezek ide.

Komjáthy Béla tisztelt barátommal voltunk incselkedő felek sokáig.

Én azzal ijesztgettem, hogy megírom a biográfiáját a »Szegedi Napló«-ban, és abban nem lesz köszönet, mire ő megesküdött a kálvinista hitére, hogy akkor leírja az én biográfiámat a »Szegedi Híradó«-ban, és abban sem lesz köszönet.

- Hát jól van. Írjuk meg egyszerre, jelenjen meg mind a kettőnké egy napon.

- Helyes. Legalább kitudódik, melyik a gorombább ember közülünk!

- Azt se bánom. Tűzzünk ki a gorombábbnak jutalmat.

- Itt a kezem rá. Aki gorombább lesz a másiknál, annak a finomabbik fizet, mint legyőzött fél, negyven liter bort.

Ebben állapodtunk meg.

A fogadás híre hamar terjedt el az olvasók között, s mindenki kíváncsian várta a furcsa szellemi mérkőzést, mely a két lap vasárnapi számában volt kilátásba helyezve.

Én megvallom sokalltam a negyven liter bort, s elhatároztam, hogy végtelenül goromba leszek.

Komjáthy ellenben mint választásokat átszenvedett népképviselő megszokta már, hogy negyven liter bor nem nagy summa, s azonfelül megforgatta eszében azt is: »Szegény fiú, minek rántsam olyan érzékeny költségekbe«. Minélfogva elhatározta, hogy végtelenül szelíd lesz.

Ő hát azzal a szándékkal írta meg cikkét, hogy én nyerjek, s én azzal a szándékkal, hogy ő veszítsen.

Ő szelíd volt, én meg goromba.

Másnap megjelent a két cikk; odaadtuk a zsürinek, s az egyhangúan döntötte el, hogy még így is Komjáthy nyert.

Ebből aztán mindenki megítélheti... nem azt, hogy Komjáthy milyen goromba ember, hanem azt, hogy én milyen szelíd voltam valamikor...

Ez volt az utolsó paprika a Híradóban, mely az én szemeimbe ment.

Azóta aztán béke van velünk. S a béke más színekkel dolgozik. Pirosokkal a sötétek helyett.

A szőke Tisza nekem is édes folyóm lett, a szép idegen város »kisebbik szülőföldem«, a sok hullámzó ember az utcáin, mind ismerősöm, jóbarátom.

A vén Híradó pedig, mikor esténkint hozza a postás, rám mosolyog, mint várva várt rokon.

S ha olvasom benne a szegediek dolgát, hol voltak, mit csináltak tegnap vagy tegnapelőtt, elábrándozom, közöttük járok, pilláim leragadnak, s úgy érzem, amint szemem átsuhan a betűin, mintha a hajdani paprika helyett cukorpor édessége szállna nyelvemre, szemhéjamra...


 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán: CIKKEK ÉS KAR  
Nincs Cím
  2013-03-31 12:09:13, vasárnap
 
  [NYILATKOZAT]



Két nap óta kezd irántam meghidegedni minden ember. Az országházi folyosókon kárörvendve összesúgnak hátam mögött az ellenségeim, akiket én valaha megcsípkedtem. Szemrehányó arcokat vágnak a színészek, ha találkozom velök.

S ennek mindnek oka az új német lap, mely mint az Egyetértésben olvasom, azt a rágalmat komponálta ki, hogy én egy vígjátékon dolgozom.

Nem vagyok a nyilatkozatok barátja, de nehogy a maradékaim (ha lesznek) nyakára járjanak a szegény dramaturgoknak: hogy hová tették a vígjátékomat, inkább most jelentem ki, hogy nem írok semmi színdarabot, sőt nem is mondtam soha, mintha írnék.

Az egész hírből csak az igaz, hogy egyszer a Kisfaludy Társaság bankettjén kicseréltem véletlenül kalapomat a Berczik Árpádéval. De a fej a magamé maradt. S abban nincs drámaírói véna.

Mikszáth Kálmán
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán: CIKKEK ÉS KAR  
Mikszáth Kálmán: CIKKEK ÉS KARCOLATOK II.
  2013-03-31 12:06:54, vasárnap
 
  Mikszáth Kálmán: CIKKEK ÉS KARCOLATOK II.



A HÚSVÉT FALUN



Nagypénteken elhal a harang szava a kis csendes faluban, s a kerepelő tompa zordon hangja adja tudtul a sötét napot.

Az ájtatos hívek visszagondolnak a kétezer éves történetre. A kis gyermekeknek egészen új még az.

Télen, mikor csikorgott a hó, mikor a házfedelek olyan fehérek voltak, mint az abrosz, akkorról még visszaemlékeznek a kis Jézuska születésére. Bethlehemes pásztorok elénekelték szép versekben. Mélyen megható volt, hogy a kis Jézuskát hogy melengették leheletükkel az oktalan állatok...

Hát ma megint annak a történetnek a folytatása van.

Látszik is mindenről. A kemencében most is olyan nagy tűz lobog, mint akkor. A dagasztóteknőben ugyanaz a finom fehér tészta dagadozik. Az édes mama két összekötött lúdtollal tojássárgájából festi a pohos fonatosokat, melyek kívánatosan terjeszkednek el a pléhekben. Ez aztán az igazi ecset!

Ott künn a mozsárban mákot tör az öregbéres, csak úgy döng bele a ház, amint hatalmasan felelget a szomszédba, ahol szintén mákot törnek.

A kisgyerekek kiérzik ebből a rendkívüli jövőt, s kíváncsian tudakozódnak, hogy most ugyan ki született.

- No, hát gyere ide a térdemre, te kis mamlasz. Majd elmondom. Nem született ma senki, hanem az a kis Jézuska, aki az aranyos diókat hozta télen, meghalt.

- Meghalt szegényke?

- Hiszen láttad a szobában lerajzolva a kereszten. Ott a nagy kép az apa ágya fölött.

- Az a szakállas ember? Hiszen a Jézuska még kicsike.

- Megnőtt azóta, bohó... Nagy lett, férfi lett, az igazságot hirdette, hát megfogták a zsidók és keresztre feszítették...

- Megint azok a csúnya zsidók...

(Nem megint az, te csacsi. Hanem ez a többi a megint.)

A kétezer éves történet így kíséri a gyermekek képzelődés világát egész éven át karácsonytól húsvétig, húsvéttől pünkösdig, s megújul a szent rege évről évre, mint ahogy a régi füvek nőnek újra a réten, s a régi lombok visszaaggatóznak a fagallyakra.

Nagycsütörtöktől egész szombat estig megy a gyász. Élénk színű kendőt nem tesznek fejükre az asszonyok. A templomba is úgy sereglenek a hívek, mint ahogy a temetésre szokás. Csikorgó csizma nem illő most, se slingelt kötény, vagy piros galand.

A templomban a szent passiójáték folyik. Oh, a kis gyermekek milyen haragvó szívvel, milyen megriadt tekintettel nézik a »fölfeszítést«, s hogy villognak szemeik, mikor fölharsan szombat este a halleluja, hogy az »Üdvözítő föltámadott«.

Hát igaz lehet-e ez mind?

Igaz, bizony igaz! Mire felnőnek e kicsinyek, minden meg fog változni körülöttük. Más világ lesz, más emberek. Sőt még ugyanezek az emberek is mások lesznek. Erdő helyén mocsár lesz, mocsár helyén szántóföld lesz, házak helyén tövis nő és dudva... Mindent összezavarhat, felfordíthat az idő, de a szent rege mindég marad, s örök kísérője lesz az emberiségnek.

Az Úr föltámadt harmadnapra. Újra zúg a harang a toronyban. Az igazság diadalmaskodott, s efölött most már örülni illik minden jámbor kereszténynek.

Van is elég öröm a programon. Minden nemű és korú ember megtalálja a magáét.

Nemcsak a konyha adózik a nagy ünnepnek mindenféle jókkal, s ez az a nap a tót ember szerint, mikor az ember olyan jól lakik, hogy se ülni, se állni, se lefeküdni nem tud, hanem megvannak a szívgyönyörködtető örömök is. A szüret még nem volt olyan régen, hogy meg ne maradt volna a pincében a legjavából egypár liter: annak most végire kell járni vidám beszélgetés mellett. Úgyis képviselőjelölteké fog ezután fogyni.

Koma a komával, sógor a sógorral összeülnek, s kicserélik eszméiket a világ dolgainak a folyásáról.

- Mégiscsak azt mondom én, sógor, hogy nem bolond ember az a Tiszai Kálmány. A béresben is az olyat szeretem, aki kilenc évig állta meg egy helyen...

- De mást beszélnek a baliak. Erősködnek, úgymond, hogy ők jobban tudnák...

- Sok beszédnek sok az alja, sógor.

- Dejszen, a hordóra is jó minden tíz esztendőben új abroncsot verni.

- Meghiszem; de már azt az egyet mégse engedném, hogy a vasabroncsot levegyék s nyírgúzzsal tartsák össze a dongákat. Mert abroncsa válogatja, sógor...

- A fekvés is jobban esik, ha az ember az egyik oldalról a másikra fordul.

- De fordulás közben könnyen ki is pottyanhat az ágyból. Annak a mondója vagyon én, hogyha karó helyett oszlop jön ám rajta, de nem sokat hederítek rá, ha úgy szólnak: »Félre erdő, bokor jön helyetted«. Nem bolond az erdő, hogy félre menjen!

Ilyen szép jelképletes szavakban morzsolgatják a nagy politikát az atyafiak iddogálás közben. Igaz, hogy egyik se lesz bölcsebb belőle, de legalább az idő telik jól és gyorsan.

De az öregek mulatsága nem ér egy pipa dohányt sem összehasonlítva a fiatalokéval.

A szűcs már hármadnapra rajzolja penicilusával a festett tojásokat. Ékesebbnél ékesebb figurákkal telik meg a piros fal. Madarak, tulipánok, szívek, vasmacskák, rózsák s mindenféle jelvények pompáznak rajtok. Filigrán keze van a majszternek: csupa gyönyörűség, ahogy az kivakarja mindenkinek kívánságát.

A színes tojásoknak nagy szerepük van húsvét másodnapján, mert akkor esik az öntözködés.

Hajadon leányok már két hét óta számítgatják, néha előre megálmodják: ki jő őket megönteni.

Melyik legény kapja a legszebb tojást? Ennek a virágtalan is jó lesz. Amazt pedig csak egyszerűen mézespálinkával fogják megkínálni a szülők. Aki a színes tojást kapja, az lesz az igazi.

De azt nem nehéz kitalálni, ki kapja. Hiszen arról már húsvét első napja tájékoztathatta az illetőt.

Minden leány bokrétát küld ezen a napon korán reggel annak a legénynek, akit ki akar tüntetni. Nem igazi virágból van a bokréta, hanem a boltban vettből, mert ez a divat. A bokrétán alul pántlika van kötve csokorra, melynek a két vége lefityeg a kalapról. Mert a csinált bokréták mind egyformák, hanem a pántlikáról ösmeri fel a leány napközben, hogy az ő virágát tűzte-e fel a legény vagy másét. Mert aki szemrevaló, kap az nem egy bokrétát, de tízet is.

Persze az erkölcsök mindég fogynak, fogynak. A leányok most már négyfelé is küldik a virágot, s a legény köröskörül tűzdeli kalapját kilenc bokrétával nagy hivalkodásában. - Most már nehezen ismeri ki a becsületes vonzalmat az ember; mert ráfekszik arra is, letakarja szemünk elől az átkozott »módi«.

- Csak jó idő lenne húsvét másodnapján!

Ez a jámbor óhajtás fakad fel a szívekből a falvakon.

Mert ha mosolyog a nap ilyenkor és nevet, akkor szabad az öntözködés. Akkor kiviszik Pannát vagy Örzsét a kúthoz, s úgy öntik meg vödörrel, hadd legyen friss egész esztendőben. Ilyenkor aztán sikoltozik, duzzog, de legalább meg szabad fogdosni is. A szerelem szereti a durvaságot, ha őt szolgálja.

Hanem ha hideg idő van, akkor csak odabent az öregek szeme láttára történik meg az ünnepélyes aktus. Egy hitvány bögrécskét nyomnak a legény markába, abból önti meg módosan, szégyenlősen, a java szétfut a ruháján, alig csípi meg egy-két hideg csöpp az eleven testet. Sovány egy húsvét az ilyen!

Hanem az az igazi a kútnál. Amikor csuromvíz lesz a patyolat ingváll, nedvesen odatapad a derekához, s ingerlő idomait igazi színökben mutogatja.

Mindjárt hétfőn reggel népes lesz a falu, dörömbölés, vihogás, sikoltás hangzik mindenünnen. A legényeknek van dolguk, sorba járni a házakat egész a miséig. A misére fölszedik a lányok az ünneplő ruháikat, akkor már nem szabad bolondozni többé.

Hanem a kisebb fiúk járhatnak egész nap az egykorú kislányokat meglocsolni. A szülők mindenütt szívesen látják őket, s teletömik zsebeiket kaláccsal, tojásokkal és ezüstpénzekkel. Ez apró fiúk nagy karavánokká verődnek, s úgy mennek csapatostul kislányos házakhoz: míg estefelé aztán megosztoznak a közös zsákmányon.

»Saját kezükre« csak a tehetősebbek dolgoznak, a bíró uram fiacskája, vagy a nótárius gyermeke, aki különösebb kedvezményekben részesül arisztokrata voltánál fogva, s ebből a szempontból nem lehet kompániába senkivel, mert rövidségére szolgálna.

Természetes, hogy az általános jókedvben megereszkedik az öregek fagyossága, s bizony nénémasszonyomokat is megöntik a jó rokonok, szomszédok és ismerősök merő tréfából is. Van elég tönkretett ruha, gondolhatni, s emiatt bosszankodás.

De hát nem esik messze a fizető nap. Reggelre már nagyot fordul a világ, az asszonyok dolga áll feljebb.

Most a kisleányok mennek vissza locsolni a tegnapi látogatóikat. Szemérmesen, félénken lépegetnek a kis kötényeik alá rejtett bögrével. Az alvó fiúcskát (mert az a virtus, ha olyan korán jön a kis Borcsi, mikor még Gyurica alszik) felrángatják az ágyból, s maga az édesanyja viszi oda a veszedelembe... zsupszt... egyet villan a zöld bögrécske s brrr... összevacog a foga a hideg víztől. Megtörtént. Már most tessék csak visszaadni a piros tojást, amit tegnap szereztél.

A nagyobb leányoknak nem illik a legény után járni. Ők nem is mennek, de a bosszú azért el nem marad.

Összeszövetkeznek a legpajkosabb menyecskékkel délután, s amint kiülnek sütkérezni utca hosszat elülve hosszú sorban mindenütt a házak előtti padkákat, ott a vödrök és a tele kancsók elrejtve a hátuk mögött, s amely férfiember ilyenkor az utcán mer mutatkozni, pajkos jókedvökben ugyancsak zuhogtatják nyakába az áldást.

Estefelé pedig, mikor mindinkább vérszemet kapnak, még az átutazó furmányosok sincsenek megkímélve.

Minden férfi ellenség! Ez a jelszó.

Van hangos lárma, kitörő jókedv, csatara egész késő szürkületig, míg az esteli harangszó megkondul.

Akkor aztán kezdődik a tánc a faluban.

Vége az ellenségeskedésnek. Ott megint minden asszony és minden férfi kibékül.
 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán: CIKKEK ÉS KAR  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2450
  • e Hét: 2450
  • e Hónap: 82008
  • e Év: 2023288
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.