Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 82 
szeretettel
  2013-06-14 16:50:35, péntek
 
  A BÁRZSING BALLADÁJA
Egy költő, aki nyelni tud



Az ifjú költő, aki délelőtt jelentkezik a csendes kávéház sarkában berendezett lelki rendelőmben, első pillanatra nem sokat különbözik a rendes jelentkezőktől. Kicsit talán csendesebb, szerényebb a szokottnál. Egyébként Morvai Gyulának hívják, huszonegy éves, foglalkozására nézve pincér, jelenleg munka nélkül. Versei szépen le vannak gépelve, rejtélyes, hogy jut írógéphez, mert ebédhez a jelek szerint nem túl könnyen jut. Kávéval kínálom, kortyolva issza, de ez nem tűnik fel, biztosan gourmet, gondolom, s szórakozottan turkálok a versekben. Kicsit se lep meg a szertelen, világostromló hang; halk hangjából, mélabús tekintetéből, igénytelen viselkedéséből úgyis mindjárt sejtettem, hogy robbanó indulatok fűtik a verseit - a halk és turbékoló, leheletkönnyű sanzonokat többnyire lobogó sörényű, bariton hangon üvöltő költők írják. De az egyik vers, túlzott hevességével, mégis megállít, visszalapozok rá, figyelmesebben megnézem. Ez a vers egy férfihoz szól. Kifejezett, sőt nagyon is kifejezett szerelmi költemény, súlyosan minősülő szaderitiko-mazochisztikus önkívületben fogant áradozás. Ilyenek vannak benne (nem szó szerint idézve): "te édes, te drága, vágj, szúrj, metélj, tépj szét, szaggass ízekre, nyisd ki a mellem, ontsd a vérem" és a többi. Csodálkozva nézek a fiatalemberre és csak óvatosan merem kérdezgetni:

- Úgy látom, ez egy férfihoz szól. Valódi személy az illető?

- Hogyne.

- U... úgy. De ezek a furcsa vágyak, természetesen... képzeletbeli rajongásból származnak.

- Dehogyis kérem. Ez mind valóságra vonatkozik.

Torkomat köszörülöm.

- Úgy érti - egy izé... úgynevezett beteges vonzalom emlékei?...

Most ő néz rám csodálkozva.

- A... hogy tetszik érteni? Az illető tanársegéd a sebészeti klinikán, és engem kilencszer operált.

Vagy úgy. Az persze más, de még mindig elég különös, hogy valaki ilyen elragadtatással emlékezzék vissza sebészi beavatkozásokra. Úgy látszik, az ilyesmit nemcsak hogy meg lehet szokni, de a végén szenvedéllyé válhat. Olyan képtelenül hangzik, hogy mindjárt valószínűnek érzem.

- És miért operálta?

- Nyelőcsövet csinált nekem bélből és bőrből.

A dolog kezd érdekelni.

- Mikor történt ez?

- Egy hónapja volt az utolsó, befejező műtét. Az első másfél éve.

- Hát miért kellett magának nyelőcsövet csinálni?

- Mert a magamé tönkrement. Marólúgot ittam, véletlenül.

- Mikor?

- Nyolcéves koromban.

- Ú... gy. És tizenkét évig...?

- A hasfalba vágott nyíláson át táplálkoztam, gumicső segítségével, persze csak folyadékot. A nyílás még megvan, ha tetszik...

- Köszönöm, láttam már effélét. Szóval... tizenkét éven át... nem ment le se étel, se ital a torkán... A kávé, amit imént ivott, eszerint az első kortyok közé tartozott, amiket...

- Igenis, kérem. De azért nem felejtettem el az ételek ízét sem. Már hat évvel ezelőtt rájöttem, hogy ha a szájamban nagyon erősen összerágom és péppé morzsolom az ételt, a gumicsövön keresztül be lehet fújni a gyomromba. Talán ebben az időben kezdett el bennem dolgozni a vágy, hogy igazi bárzsinghoz jussak, mint a többi embernek van. Akkor kezdtem el, szülővárosomban, nyaggatni az orvosokat. Egyik se vállalkozott, a tönkrement nyelőcső tágításra nem reagált, a kiirtás és műbárzsing beiktatása pedig más esetekben nagyon kevésszer sikerült, a csonk el szokott halni, és tönkreteszi a protézist. Feljöttem Pestre, sorra jártam a klinikákat, könyörögtem, próbálják meg velem - nem bánom, ha belehalok is, megelégszem a siker legkisebb esélyével, mert nem akarok így élni tovább. Felajánlottam magam kísérleti nyúlnak - miért kell mindig állatokon kísérletezni? Végre a V. klinikán B. tanársegéd úr (akihez a vers szól) vállalkozott a dologra. Boldogan feküdtem a kés alá. A műtétsorozatot jól ismertem, együtt beszéltük meg előre. A tanársegéd úr, szakítva az eddigi gyakorlattal, új módszert próbált ki rajtam. Békén hagyva az összezsugorodott nyelőcsövet, oldalt, mellette, csinált egy újat, részletekben. A vékonybélből, amelynek rendes perisztaltikái, vagyis önállóan lüktető mozgása van, érintésre összehúzódik és továbblöki az ételt - ebből kivágott egy darabot és felül beillesztette a gyomorfalba. Mikor ez odanőtt és élt, megint felvágott, ezúttal a mellemen, a belet felvezette a nyakig. A harmadik műtéthez bőrt használt, amit a nyakból vezetett le, ezt hozzávarrta a bélhez. A többi műtét csupa aprólékos, nehéz munka volt, vissza kellett kanyarítani a csövet, végre bevezetni a torokba. Sokáig tartott és voltak kritikus napjaim. Élet és halál között lebegtem sokszor, katzensteint is kaptam (sóoldat, az életben tartás ultima ratió-ja.), de kifogyó lélegzettel és kihagyó pulzussal, a halál torkában vergődve se bántam meg, soha, egy pillanatra se, hogy makacsul ragaszkodtam ahhoz, ami végre mégiscsak sikerült. Új nyelőcsövem nagyjában jól működik már, néhány apró javítás kell még, egy szétvált fedőbőrt, a nyakamon, még össze kell tapasztani, de a nehezén túlvagyok. Egyébként, ha a szerkesztő urat érdekli az eset, most szombaton a klinika be fog mutatni egy orvoskongresszus előtt.

- Olyan érdekes az eset, tudományosan is?

- A szaklapok szerint összesen hárman vagyunk a világon, akik kiállták ezt az új módszert.

*

Eltűnődve nézem a furcsa fiatalembert, akinek nyakán most fedezek fel egy forradást, félig a gallér alatt, s arra kell gondolnom, milyen kényszerítő valami lehet az a becsvágy, s mennyire nem irányítható... Képzeljék el, ha gépiesen csak a ritkaság értéke felé kívánkozna, milyen büszke lehetne rá ez a szerény fiatalember, hogy bátor életvágya, s az egészség tudatos akarása, hosszú és kitartó kálváriák után, a tudomány diadalának három első, eleven koronatanúja közé emelte. De íme, máris kiderült, hogy nem ezért, nem a tudomány igazolása kedvéért akar ép és egészséges lenni, viszont mégse puszta testi okokból, s hogy élvezni tudja az életet. Költő akart lenni, s most, a három közül, akik felülkerültek, megindul, fegyvertelenül, s mindent újrakezdve, a hírhedtség dicsőségéről lemondva, a hír felé, ahol új, nehezebb kálváriák sorozata vár rá, s a merőben kétes reménység, hogy itt is az elsők közé kerül.

Mert nem biztathatom többel, mint az orvosok, akikhez először fordult, hat évvel ezelőtt. A versei érdekesek, furcsa, egzaltált indulatok bujkálnak a zavaros, gyakorlatlan ütemek és rímek közt... mit lehet tudni, huszonegy éves, keveset tanult, csak a sebészetben járatos. Annyi bizonyos, hogy keresve se találhatott volna életmód szempontjából alkalmatlanabb pályát a kezdő költőénél, olyan ember számára, aki huszonegy éves korában kezd el enni, tehát sok restanciája van. Ki fog derülni, hogy most, mikor már volna mivel, nem lesz mit nyelnie, hacsak a csalódások keserű könnyeit nem, amihez kár volt végigszenvednie a bárzsing balladáját.

Miszerint...

Mit lehet tudni? A testi poklok kilenc kövét éppen úgy végigzarándokolta, mint Dante a lelki poklokét, akár az Ördögi Színjátékot, s megírhatja még, ha egyszer ráeszmél, mi történt vele.

Pesti Napló, 1935. november 17.





"SZOMORÚ VASÁRNAP"
A halhatatlan giccs

Szomorú vasárnap száz fehér virággal
Vártalak kedvesem templomi imával.
Utolsó vasárnap kedvesem gyere el,
Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel.
Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak,
Ne félj a szememtől, holtan is áldalak...

A fiatalember, aki hétfőn beült a taxiba, főbe lőtte magát, s akinek utolsó jegyzetei közt megtalálták fenti költeményt (egyébként méghozzá amerikai párbaj áldozata lett, hogy a kép teljes legyen), végre a publicisztikában is feltűnt, illetve érdeklődést csikart ki a költemény számára, aminek megzenésített szövege mellett immár az ötödik öngyilkosságot követik el a statisztika szerint, vagyis abban a társaságban, amelyikről hiteles adatok szólnak - ha ehhez hozzávesszük a szívbemarkoló dal névtelen áldozatait, ki fog derülni, hogy halálba lelkesítő, illetve keserítő, röviden lelkeserítő hatása legalább annyi áldozatot követelt, mint egy csatadal vagy forradalmi induló. A műveltségére és irodalmi ízlésére rátarti ifjú esztétalélek, ha egy-két dekadens költő kötetét, s ráadásul néhány tanulmányt is elolvasott a magasabb színvonalú folyóiratokban, szánalommal mosolyog, s őrült magasságban érzi magát a ponyvaízlésnek ez érzelem fertőzött mocsara fölött, kívül és fölül minden veszélyen: azt hiszi, vele már nem történhetik ilyen szégyen, ha ő egyszer öngyilkos lesz, igazolásul legfeljebb Walt Whitman vagy Rilke vagy akár Schopenhauer megfelelő passzusát fogja idézni, nem kompromittálja emlékét a költészetnek ezekkel a bádogvirágaival. Ám a tapasztaltabb kortárs, aki nemcsak a szellemvilágban, de a valódiban is barangolt néhány évtizedet, s volt bátorsága összehasonlítani a kettőt, egyiket a másikkal ellenőrizni és helyesbíteni - élet és irodalom öregebb és ravaszabb rókája óvatosabb lesz azzal a fölénnyel: az ő számára a giccs már nem olyan egyszerű dolog, megtanult félni tőle, s egy kicsit respektálja is.

*

Mint annyi más közhasználatban lebegő fogalmat, a "giccs" szó tartalmát se vizsgáltuk még meg, annyira biztosak voltunk benne, hogy minden pallérozott ízlésű ember ugyanazt érti alatta: a gyakorlatban úgyis felismerjük, megkülönböztetjük a művészileg értékestől, rábízhatjuk magunkat az ösztönünkre. Ám az ösztön (vesd össze a "józan észről" szóló elemzésemmel) kis területet világít csak be, s az a gyanúm, egy általánosabb érvényű meghatározás, mint annyiszor, itt is feje búbjára állítaná a konvenciót, s irodalmi közhiedelmet.

Mert nézzük csak meg közelebbről ezt a verset például. A felületes szemlélő első pillanatra megállapítja róla, hogy művészi értéke nulla, mert hiányzik belőle a költői alkotás első feltétele, hogy spontán élmény ihletét fejezze ki. Valóban, itt minden mesterkélt s előre megfontolt. Csupa kipróbált alkatrésszel dolgozik, könnyen emészthető s mégsem elementáris anyagból gyúrta össze a szakács: olyan, mint azok az olcsó ételek, amikhez előre összepancsolt, gyárilag előállított alapokat használtak - sütőport és generálszószt és cikóriát és konzervtejet és tortatésztát és szaharint és margarint. Nincs benne semmi egyéni, eredeti, a tárgyhoz közvetlenül kapcsolt, a tárgy kedvéért újdonságképpen kitalált, először alkalmazott képzettársítás. Nem tesz hozzá semmit az alaphangulathoz, csak a régi közhelyeket variálja. Ezeket aztán zsúfolja és szaporítja, minden mérték és takarékosság nélkül, belerak mindent, "was gut und teuer"; cukrozza a mézet és szalonnázza a zsírt, hogy zamatos legyen, s még egy kis fokhagymát se sajnál a könnymirigytől, ha arról van szó, hogy könnyebben csússzon a bánat. Figyeljék meg a szavakat, így egymás mellett, kiemelve a versből: "szomorú", "virág", "templom", "ima", "bánat", "pap", "ravatal", "gyászlepel", "koporsó" (kétszer is, hogy el ne felejtsük véletlenül), "holt", "áldás", "könnyező". Itt minden együtt van, mint a nehéz zsidó tésztában, a flódniban: dió és mák és méz és lekvár.

*

Nagyon természetes, hogy megfekszi a gyomrod, kákabélű esztétalélek. De ki merné határozottan állítani, hogy a te gyomrod az egészséges, s nem a nagy tömegeké, amelyek könnyen dolgozzák fel, hogy vérré váljék bennük és gondolattá és érzelemmé és világfelfogássá és világfájdalommá csakúgy, mint benned Shakespeare és Tagore és Spengler igéi? Nem az ételen múlik, hanem a felszívó szervek erején és rugalmasságán, mivé alakítjuk magunkban ezeket a rosszhírű közhelyeket. Aztán meg sohase lehet tudni, miből lesz a cserebogár. Ami például az alkotókat illeti, a nagy költőket és művészeket, merem állítani, hogy a természeten és valóságon és a valóságban felfedezett igazságon kívül, ha volt valami, ami inspirálta őket, ez a valami soha nem a rokonlélek, a kongeniális szellem gondolata és felfedezése volt, hanem igenis ez a kétes eredetű, torokreszelő kotyvalék, a halhatatlan giccs, amelynek névtelen alkotója soha nem pályázott irodalmi sikerre és elismerésre, megelégedett a nagy tömegek közvetlen rokonszenvével. Mert a valódi művész abban különbözik közvetlen rokonától, a műértő széplélektől és megértő kortárstól, hogy éppolyan szívós és egyszerű lelki gyomra van, mint a legközönségesebb kocsmázó filiszternek, aki csipetkével enyhített paprikás pörköltjéhez és fél liter karcos kadarkájához nekibúsulva húzatja fülébe a keservesen cifrázó cigánnyal, hogy aszongya, csak egy kislány van a világon, vagy akár azt, hogy szomorú vasárnap - nagyokat bődül hozzá, s éppúgy érzi az élet teljességét, mint Shakespeare, aki témáit nem klasszikus remekművekből s nem Verulami Bacon bölcs gondolataiból, hanem az egykorú füzetes regények ponyvaképzeletéből merítette. A magam szerény és igénytelen múltjára emlékezve, csodálkozva eszmélek most rá, hogy az a csekély számú töredék, amiben a szigorú esztétikus elemzés is művészi értéket ismert el és fedezett fel, mindig giccses hangulatból született meg, s gyakran táplálkozott, titokban, a legalantasabb ponyvadalok és fércművek és verklimotívumok és gépzongora-betétek törmelékeiből. Egyik legválasztékosabb s legirodalmiasabb igényekkel kidolgozott költeményem írása közben egy undorító és gyalázatosan ostoba műdalt kellett folyton dúdolnom magamban, hogy mondanivalómat együtt tartsam, s legelvontabb elvi értekezésem alapgondolatára egy csokoládégyár reklámplakátja inspirált.

*

De tessék közelebbről megnézni a halhatatlan remekművek tárgyát: sematikus ábrázolásban ki fog derülni, hogy hajmeresztő giccsekhez hasonlítanak. Raszkolnyikov története ordenáré detektívregény, Werther problémáján bánatos mindenesek tűnődnek, vasalás közben vagy "mosogatás után" ama bizonyos szomorú vasárnapon, Homéroszt ugyanez az indulat fűtötte, ami a "te szőke gyereked, aki nem mehet a háborúba" s az Ember tragédiája a világ legjobb mozitémája.

Mert a giccset az teszi halhatatlanná, s örökéletűbbé a művészi alkotásoknál, hogy függetlenül a kor ízlésétől mindent magába szív, amit elmúlt korok elcsépeltek és levedlettek - s alapjában ez az elcsépelt és megszűnt és kihasznált valami, ez az uraságoktól levetett, kopott kabát és megcsömölt étel az, ami az örök emberit konzerválja: lévén ez a valami, múlandó tartalmon túl a múlhatatlan és változatlan forma.

*

Ezekután pedig ünnepélyesen bevallom, hogy a "Szomorú vasárnap" kezdetű dalt egy nappal előbb, múlt vasárnap este magam is lejegyeztem a noteszembe, ahogy a cigány diktálta, onnan írtam most a cikk fölé.

Pesti Napló, 1935. november 10.





"ELTÖRTÉK A HEGEDŰM..."
Lángész vagy őrült vagy szent

Madame Joliot, Irène Curie megkapta a Nobel-díjat, ahogy szülei megkapták, akik "véletlenül" felfedezték a rádiumot. Úgy látszik ebből az újabb kitüntetésből, mintha mégse véletlenül találták volna meg. A Nobel-díjat nem lehet örökölni, kénytelenek vagyunk feltenni, hogy a rátermettség örökölhető, de a rátermettség viszont nem ismer véletlent, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a fajbiológusok gondolják. A tizenkilencedik században voltak gyönyörű elméletek a lángészről és a huszadik században voltak gyönyörű elméletek a fajbiológiáról. Általában az elméletek gyönyörűek, csak az az egy kis bajuk, hogy egyrészt látni nem lehet tőlük világosan, másrészt gondolkodni nem hagyják az embert, éppoly kevéssé, mint ahogy nem lehet zongorázni egy olyan gépzongorán, amibe beletették azt a bizonyos előre elkészített és átlyuggatott celluloid lemezt. A gép forog, a zenemű pompásan lepereg, sehol semmi hiba, üteny és kontrapunkt egybevág, még a billentyűk is ugrálnak, mintha láthatatlan kéz szaladgálna fölöttük. Akinek az agyveleje egyszer bevette ezt a lemezt, az rendkívül pontosan és hibátlanul ítéli meg az élet dolgait, aszerint, hogy a Lombroso vagy a Kretschmer vagy a Spengler vagy akármelyik ikszbeli víg fajbiológista lemezét dugták bele. Ezek a gépagyvelők ma nagyobb elterjedtségnek örvendenek, mint a gépzongorák, s a néhány naturalista szegénylegény - egyre kevesebben vannak Európában, s egyre rosszabbul megy nekik, tekintély és hatalom dolgában - aki ragaszkodik hozzá, hogy a saját fejével saját maga gondolkodjék, valamint hogy saját idegein s tulajdon szívbillentyűin önmaga zongorázzék, nem jut el odáig, hogy másokra is hasson művészetével, örül, ha a sötétben tulajdon hangját hallhatja, mikor a gépzenekar egy percre szünetel. De megvan az elégtétele, hogy néhány percig elmélet mentes közegben szemlélheti a világot. Éppolyan elmélet mentesen ("elmélet" alatt persze, félreértések kikerülése végett, szociológiai, politikai, fajbiológiai, "történelemtudományi", s más hasonló népszerű és alkalmazott elméletet értek, s nem valódi, vagyis tudományos elméletet), mint ahogy Irène Curie, Madame Joliot, férje társaságában felfedezte a mesterséges rádiumot, félig véletlenül és félig nem véletlenül a szabadon és függetlenül dolgozó emberi értelem ismeretlen, hála Istennek, ismeretlen elméletekkel gúzsba nem kötött törvényei szerint, nem lángeszi mivolta következtében, hanem egyszerűen úgy, hogy ezt a szabad és független értelmet vidáman és passzióval megfeszítette, mint ahogy egy izmot feszít meg az erős ember, amikor nehéz fába vágja a fejszéjét. S hogy éppen ő volt az, akinek sikerült kettészelni a fát, erről is csak félig és csak bizonytalanul az örökölt erők, "lelkiség" és "testi habitus" tehet, félig és sokkal valószínűbben a jó környezet, a jó példa, az a természetté és lelkiséggé és testi habitussá vált jó szokás, ami minden derék és jószándékú és tisztességes lelkes emberre "jellemző", függetlenül ízlésétől és pártállásától.

*

Most, ami az ízlést illeti, az megint más. Aljechin sakkvilágbajnok ízlése például túlzott mértékben hajlik a whisky terpentinzamata felé, amiből futó kellemetlenségei lettek, szubjektíve és objektíve, elvesztett egy csomó partit, amit nem kellett volna elveszítenie, s öt napra fel is függesztették a mérkőzést. Dicséretére legyen mondva ellenfelének, Euwe-nak, aki a világbajnokságot szeretné elhódítani tőle, hogy ennek a fordulatnak egy csöppet se örült, sőt kijelentette, hogy ilyen körülmények közt az egész mérkőzés, még az ő esetleges győzelme is problematikussá válik. Ebben a látszólagos finnyásságban a nagy ellenfél lángeszének mélységes megbecsülése rejlik. Hála Istennek, a sakkjátékban való siker olyan képességeken múlik - s ebben talán egyedül áll ez a nemes sport (sokan művészetnek, sokan tudománynak tartják) -, amelyeknek megítéléséhez semmiféle "elméletre" nincsen szükség, mivel a képességeknek már minimális fölénye, a legkisebb klassziskülönbség is, abszolút bizonysággal érvényesül az erők harcában. Normális körülmények között, aki csak egy picit jobban sakkozik nálam, az okvetlenül megnyeri velem szemben a mérkőzést, miután a mérkőzés elegendő számú játszmát biztosít az erősebb fél számára, hogy a tulajdon (s nem a játék teljesen egzakt) természetéből folyó esetleges hibákat kiküszöbölje. Itt nem használ semmiféle "szempont" - aki a sakkban világbajnok, az nem ennek vagy annak a csoportnak a "véleménye" és "nézete" és "sakkelmélete" szerint, hanem egészen bizonyosan azért világbajnok, mert a világon a legjobban ő tud sakkozni. A sakkvilágbajnok nem azért világbajnok, mert az ő mentalitása legjobban idomult hozzá a kor szelleméhez, a történelem logikájához, az "idők" követelményeihez, és nem azért, mert ő egy tökéletesebb lelkiséget vagy fajtát vagy világfelfogást képvisel, nem azért, mert ő egy nemzet vagy osztály, vagy fajta akaratának "kiteljesülése" és vezető és irányító egyénisége, de nem is azért, mert csodálatos szuggesztív erejével meghódította, s kezében tartja a nagy tömegeket: hanem azért, mert jobban tud sakkozni, mint a többiek, és ehhez térben és időben semmi máshoz nincsen köze, mint a sakkozáshoz, aminek szabályai és törvényei addig, amíg tartjuk magunkat hozzájuk, teljesen függetlenek a mikor-tól és a hol-tól, mert Aljechin a tizenharmadik században éppen úgy legyőzte volna a rosszabb sakkozókat Honoluluban és Velencében, mint ahogy most legyőzi Amszterdamban és Moszkvában. Szép játék a sakk, s az ember fájó szívvel gondol rá, hogy az irodalomban, közgazdaságban és politikában miért nincsenek éppolyan megállapított és elfogadott alapszabályok, mint a sakkban, hogy mérni lehessen hozzájuk, abszolút és relatív értelemben, a hozzáértés fokát és mértékét. Képzeljük el, milyen gyönyörűen rendbe jönne a világ, ha ezekben a művészetekben vagy tudományokban vagy sportokban (nem az elnevezésen múlik, valóban) mindig és mindenütt a kétségen kívül legtökéletesebb szakember, a hozzáértés bajnoka irányítaná a dolgokat nem egyesek vagy tömegek "véleménye" szerint, hanem a dolog természetének megfelelő legjobb erő és tehetség.

*

Egyelőre sajnos, ezekben a dolgokban elméletekre vagyunk ráutalva, olyan területen, ahol nemhogy az alapszabályokban, de még az alapfogalmakban se állapodtunk meg. Az elmélet gépzongorája harsog az elfeketülő mezők helyett, s termel, ha nem is gondolatokat, mindenesetre nézeteket és véleményeket és meggyőződéseket. Nem emberek, elméletek szaladgálnak körülöttünk, emberformában, emberi érzéseket és indulatokat utánzó taglejtésekkel. Tegnap egy csomó ilyen elmélet, ilyen gépzongora berontott a Zeneakadémiára, nagyobb kárt nem tettek, csak éppen összetörték egy szegény diák hegedűjét. Az illető, hallom, tavaly megnyerte a Reményi-díjat, tehát nyilván tehetségesen hegedül. Remélem, jóakaratú barátai vesznek neki új hegedűt, mert nagyon valószínű, hogy sokkal több esélye van valami zenei Nobel-díj elnyerésére, ha tovább is szorgalmasan tanul és dolgozik, mint bármelyiknek a zajongó és önérzetes elmélet-gépzongora közül, akik hegedűjét eltörték, arra, hogy fajbiológiában vagy történelemtudományban vagy politikában végleges és megbízható eredményt mutassanak fel.

Pesti Napló, 1955. november 24.





ELLENTÉT

Tézis, antitézis - ha jól tudom, a hegeli filozófiának volt alapvető tengelye, s népszerű divattá is az ő korában vált a tételekkel és ellentételekkel dolgozó dialektika, irodalomban és politikában. Unalmas szalmacséplés volt, s igazán termékennyé és művészivé az igazságkeresésben, csak a paradoxonban vált, abban a finom "játékban", amit az angol írók míveltek legnagyobb sikerrel. Ma már nyilvánvaló, hogy a jó íróknak személyes stílgyakorlatából több "örök igazság" származott, mint ezekből a filozófiai rendszerekből.

Az "ellentét" nagyképű világmagyarázó módszere viszont, sőt "ezzel ellentétben" legfeljebb szórakoztató játék alakjában jöhet számításba.

De játéknak elég mulatságos, sőt tanulságos is, mert kiderül belőle, hogy korunk gyermeke milyen felületesen használja a szavakat: ha tetten éred őt szóhasználata közben, kiderül, hogy éppen csak gyakorlatilag ismeri a szavak jelentését, annyit tud róluk, hol és mikor szokták használni őket - nem használja a szavakat, még szabad idejében sem, az igazságkeresés és ténymegállapítás látszólag haszontalan, nemes sportjára, a belső, önmagunkkal való beszélgetésre, köznyelven gondolkodásra, csak az érintkezésben dolgozik velük.

Minap ezt az egész egyszerű kísérletet próbáltam ki, egy ráérős társaságban: minek mi az ellentéte?

Persze nem árultam el, amivel minden kissé gyakorlottabb gondolkodó tisztában van, hogy egész sereg konkrét és elvont fogalomnak egyszerűen nincs ellentéte, illetve nem lehet ellentétet konstruálni hozzá (mert hiszen nyilvánvaló, hogy az egész "ellentét"-dolog nem valóságos, hanem csak emberi módon konstruált vonatkozások feltevéséből áll). Például ha azt mondom, hogy "madzag" vagy azt mondom, hogy "középarányos", ennek nehéz volna ellentétet találni.

De hiszen a játék éppen abból állott, hogy egyrészt szabatos ellentéteket találjunk, másrészt első pillanatra ellentét nélkül szűkölködő fogalmakhoz is szerkesszünk ellentétet, ha kell egy kis erőszaktól se riadva vissza.

Könnyűkkel kezdtük.

Erre a fogalomra például, hogy "semmi", kórusban felelte a társaság, hogy "minden".

De aztán jöttek fogasabb problémák.

Például valaki azt mondta: "nemzés".

Jó ideig tartott, míg ajánlatomra elfogadtuk ellentétül azt a fogalmat, hogy "ölés", miután az egyik cselekedet életet ad, a másik életet rabol.

Kiderült, hogyha a "félnek" az "egész" az ellentéte, akkor a "negyednek" csak a "fél" lehet, mert hiszen az ellentét éppen abban rejlik, hogy ugyanakkora legyen, mint önmaga, tehát megsemmisítse mint olyant, úgyszólván fölöslegessé tegye.

Magának az "ellentét" fogalomnak természetesen az "azonosság" felel meg mint ellentét.

Érdekes, hogy a "játék" ellentétében nem tudtunk megegyezni, az egyik párt a "munka" fogalmat ajánlotta, a másik ezt, hogy "meggyőződéses ügybuzgalom". Ellenben a sakkjátékra elfogadtuk ellentétül a bakkarát.

"Kisszakasz" ellentéte "átszállójegy", és "ellenség" ellentéte nem "barát", hanem "bajtárs".

Az is kiderült, hogy a víznek nem a tűz az ellentéte, hiszen rokon anyagokból állanak, hanem kettős ellentéte van: a hő és a gáz.

Végre abbahagytuk a játékot, mert képtelenek voltunk arra, hogy a "szegény költő" ellentétét a valóságban megtaláljuk. Valaki azt ajánlotta: "gazdag államférfi", de nem fogadtuk el.

Magát a játékot "ellenben" melegen ajánlom vitatkozóknak és verekedőknek.

Pesti Napló, 1935. november 27.





MICIMACKÓ MEGÉRKEZETT
Az első Micimackó-könyv a magyar könyvpiacon

Tulajdonképpen nem is illik, hogy Micimackónak a magyar gyerekirodalomba való ünnepélyes bevonulásáról én számoljak be, aki a kaput kinyitottam számára, vagyis lefordítottam őt, helyesebben "átültettem", ahogy mondani szokták. Praktikusabb is az volna, ha más írna róla, az legalább dicsérhetné a fordítót, amit én nem tehetek meg, pedig kedvem volna hozzá, mert mondhatom, hogy a magyar nyelven megjelent könyvet átolvasva éppen úgy, vagy még jobban röhögtem és élveztem, mint mikor angolul került a kezembe. Hiába, más azért az, anyanyelven olvasni valamit, különösen, ha ilyen... bocsánat, most veszem észre.

Egyébként az Athenaeum kiadóhivatalában várakoztam éppen, szórakozottan lapozgatva az angol könyveket, mikor kitűnő kollégámnak, a fiatal, de jól ismert és népszerű Milne mesternek Winnie the Pooh-ja kezembe került. Először a rajzocskák leptek meg, egyszerű és finom vonalaikkal, aztán belekukkantottam a szövegbe.

Az egyik oldal ilyenformán kezdődött:

"A kis Malac (Malacka) nagyot ugrott ijedtében, de ugyanakkor el is szégyellte magát gyávaságáért, s hogy ne vegyék észre a dolgot, még egypárat ugrott utána, s könnyedén megjegyezte, hogy ilyenkor reggel szokta elvégezni mindennapi tornagyakorlatát."

Tyű, mondtam magamban, ez az én emberem. Hiszen ez az állatokat, s méghozzá nem is igaziakat, csak játékállatokat, vagyis tárgyakat úgy látja és szólaltatja meg, ahogy titokban jómagam szoktam (csak nem merem mindig bevallani), hogy bennük van az ember, sőt sokkal őszintébben és igazabban bennük, mint ahogy a valódi nyilatkozik meg, különösen, ha az illető felnőtt, tehát nagyképű és fontoskodó. Úgy látszik, megtaláltam azt az embert, aki velem együtt megértené Cini fiamat, aki ötéves korában könnyes szemmel állt meg egy letört lábú baba előtt, és azt mondta: "sze-e-gény" - s hiába oktattam őt, fontoskodó felnőtt létemre (mentségemre legyen mondva, minden meggyőződés nélkül), hogy egy holt tárgyat nem lehet sajnálni, mert az nem érez és nem szenved.

Együltömben végigolvastam Winnie the Pooh-t (még most is hálás vagyok az igazgató úrnak, aki ilyen soká váratott), s félórán belül megállapodtunk a fordításban.

Nekem, bevallom, különösen a versek tetszettek ebben a könyvben. Eredetiben ahhoz a műfajhoz tartoznak, amit a boldog és ráérős irodalom nonsense poetry-nek nevez, magyarul, illetve pestiül "blődliző költészetnek" és aminek az a lényege, hogy a felnőtt és logikus lélek számára látszólag értelmetlen és irracionális gondolatokat és érzéseket úgy fejezze ki, hogy a dolgok lényege, a minden jelenség mögött ott rejtőző álomszerűség, az álom kecses és csöppet se ésszerű, de mindig komikus, tehát mindig józan ősvilága átüthessen rajta. Ennek a költészetnek olyan lángelmék voltak a művelői, mint a híres Alice Csodaországban szerzője és a németek közt Morgenstern. Érdekes, hogy a gyerekek mindig szerették ezt a fajta költészetet: ők közelebb vannak ahhoz az ősvilághoz. Milyen kitűnően játszik a hangszereken. Egy példa:

Csütörtök reggel újra itt a hideg,
Zuzmaraingben a bozót didereg,
Ilyenkor érzed, mi mélyen igaz,
Hogy az meg ez meg ez meg az.

Tudni kell, hogy ezt a szép költeményt Micimackó szavalja, aki nagyon szereti a költészetet, egy költő veszett el benne, de kicsit ostobácska lévén, úgy segít magán, hogy a csattanónál valahogy elsikkasztja a gondolatot, a forma mögé.

Azonkívül nagyon a szívemhez nőtt, fordítás közben, a bánatos csacsi, Füles alakja, aki fájdalmas mazochizmusban élvezi árvaságát, egy elérhetetlen boldogságról álmodozva az üres mézescsupor és szétpukkant léggömb roncsai fölött. Na és a többi: Nyuszi, Kanga, Zsebibaba, Bagoly és Róbert Gida. Angyali társaság.

Micimackó megjelenését a magyar könyvpiacon olyan szenzációnak érzem, mint mikor távoli névrokona, Mikimauz jelent meg először a filmen. Van is köztük valami - ellentétes - vonatkozás. A rajzfilmek népszerű hőse a jelenségek világában való korlátlan szabadságot, a fizika és élet törvényeinek fittyet hányó vágyálmot fejezi ki - Micimackó inkább a komikusan és emberien piszmogó szorongást a valósággal szemben, amin nem lehet segíteni, alkalmazkodni kell hozzá.

S végre a nagy kérdés, hogy mit szólnak majd hozzá a gyerekek, akiknek írták?

Abból, hogy a tehetséges és művészösztönű felnőtteknek is tetszik, arra következtetek, hogy a gyerekek száz százalékig meg fogják érteni. Nem hiszek az olyan gyermekirodalomban, amit magam ne olvasnék gyönyörűséggel. Nincs köztünk olyan nagy különbség, mint ahogy általában hisszük, a végtelenhez mérve rövid életünket. Vannak tények, amik életünk első éveiben nyilvánvalóbbak, mint később: és ezek az igaziak.

Hogy is mondja Micimackó?

Erdei körökben az a nézet,
Hogy a Mackó szereti a mézet.
Ez nemcsak afféle
Szerény
Vélemény,
Ez tény, tény, tény!

Pesti Napló, 1935. december 1.





FÖLDÖNFUTÓ GAZDAGOK

Roda Roda, német humorista kolléga a Központi kávéházban ül néhány hete, bágyadtan bordó mellényben, sakkozik, neje őnagysága mellette ül és német újságot olvas, láthatóan restellve, hogy nem tud magyarul. Nagyon kedves emberek, mint régi ismerőst, szívesen invitálnak asztalukhoz. Érdeklődésemre, hogy minő üzleti vagy irodalompolitikai ügyben tartózkodnak Budapesten, elmondják, hogy semmi különösebb dolguk nincsen, pár hetet töltenek itt, "elkölteni azt a pár száz pengőt". Kiderül, hogy a kedves mesternek van Pesten egy kis követelése valahol, amit természetesen nem lehet kivinni az országból, viszont semmi akadálya, hogy helyben "leélje" jogos tulajdonát. Nem csinálnak semmit, sakkoznak, újságot olvasnak, penzióban laknak, néha vacsorára mennek, várják, míg elfogy a pengő, aztán utaznak vissza...

Illetve, ami azt illeti, hogy "vissza".

Nincs nekik semmi visszamennivalójuk, és nincs is "vissza" a számukra. Három évvel ezelőtt feladták a lakásukat, és azóta egyik országból a másikba vándorolnak. Nincs semmiféle politikai okuk emigrálni. Ezt a furcsa állapotot a világ furcsa gazdasági rendje hozta magával. Roda Roda Európa-szerte népszerű humorista lévén, vagyonkája főként azokból a kintlevőségekből áll, amik különféle országokban felgyűltek kiadóknál, ügynököknél, színházaknál.

De a pénzről, ami az övé, Európa új gazdasági bölcsessége úgy intézkedett, hogy csak abban az országban érvényes, ahol fekszik, nem cserélhető be idegen valutára.

Meseszerű valami ez, olyan, mintha régi legendában vagy az Ezeregyéj tréfás-fantasztikus történetei közt olvasnád.

A kártyásmondás: "megy a pénze után", egészen vaskos és valóságos értelmet nyert.

Valamikor azt, akinek pénze volt, úgy szolgálta a pénz, mint alázatos inas vagy hű feleség. Ha otthon élt az ember, öltöztette és vetkőztette, gondoskodott róla, ha kellett, házat épített neki, fürdőt készített számára, megfőzte az ebédjét, fogadta a vendégeket, este diszkréten visszavonult szerény cselédszobájába, a bankba, hogy ne zavarja az álmát. Elkergette a koldusokat, vagy elintézte az előszobában. Ha meghalt, gondoskodott a temetéséről és az utódairól. Ha utazni szottyant kedve, elkísérte mindenüvé, tárgyalt a hotelben, érintkezett a bennszülöttekkel, mert zseniális lingvista lévén, tudvalevően a világ minden nyelvén folyékonyan tudott beszélni.

Most egy kicsit megfordult a helyzet.

A pénzből hegy lett, illetve sok apró dombocska, különféle országokban, s a pénzes Mekkából Medinába szaladgáló kis Mohamed, aki kénytelen a hegyhez futni, mert a hegy nem megy többé hozzá.

A pénz lett az érv, s a pénz tulajdonosa lett az alkalmazkodó cseléd, aki utána jár. Elfelejtette a nyelveket, mindenütt csak az ország nyelvét beszéli.

A felületes szemlélő csodálkozva látja, hogy a tőkecsoportok egyszerre milyen vállalkozó kedvre pezsdültek: mindenütt építenek, alkotnak, abbahagyták a spekulációt, arra használják a vagyont, amire való, terjeszkednek, internacionális alapon. A beavatott tudja, hogy kényszerhelyzet ez, nem tudják mozgatni különféle országban elhelyezett pénzüket, kénytelenek a helyszínen felhasználni, ha nem akarják elveszteni, vagy ami ugyanannyit jelent, tespedni hagyni a bankban.

Íme, így fordult visszájára az országok elszigetelődése, a határok kínai fala. A pénz, ami ingatlanná vált, nem tudván megfelelni eredendő hivatásának, a helyszínen kezdi terjeszteni az idegen kultúrát: Londont épít Párizsban és New Yorkot Tokióban, közvetett és rejtett úton nivellálja a világot, úgy, ahogy mindjárt kezdenie kellett volna öncélú mohósága helyett.

Így lett a szükségből erény. Az ingatlan-pénz majd felépíti aztán a mozgó házakat és városokat, amikben kényelmesen utazhatnak majd a földönfutó gazdagok: Laputát, a levegőben lebegő metropolist.

Pesti Napló, 1935. december 3.





SZOPHOKLÉSZ MEGHAL, SHAKESPEARE ÉL
Vagy megfordítva?

Mert fordítva is mondhatnám. Ha a hírhedt wilde-i mondást végiggondolom (hogy lássuk, mennyire nem érdemes egy "jó bemondást" végiggondolni), az is kiderülhet, hogy a költő meghal, mikor az élet kezdi leutánozni művészetét, az is, hogy akkor kezd csak élni igazán, a hatásában. De a költő nem a hatásában, hanem a művészetben szeret élni: a problémának két megoldása van, mint a másodfokú egyenletnek, aszerint, hogy gyakorlati vagy művészetközponti a szemléletem. Papírral az orrom előtt jobban kiismerem magam az utóbbi szemléletben, s így a múlt héten, itt Pesten lezajlott, szinte groteszkül előírásos görög sorstragédiában hajlandó vagyok a klasszikus szerzők művészetének hanyatlását látni - mi szükség a drámáikra, mikor a valóságban sokkal élesebb a kompozíció és a "deus ex machina", a magasabb erkölcsi erők beavatkozása, mint valami naturalista motívum szerepel? Talán még emlékeznek rá, bár nyolc napja is elmúlt, mi történt a bűnös tanítónővel és édesanyjával. A leányt megejti egy lelkiismeretlen csábító, mikor a gyerek megjön, a csábító meglép, nem is közelebb, mint Amerikába, ahol különben is sok görög nevű város található: a világ összeszűkülése óta az Atlanti-óceánon még mindig van akkora távolság, mint az Égei-tenger túlsó partja volt. Az ifjú új életet kezd, nagy vagyonhoz jut, megbetegszik, s közelgő halálát érezvén szabályszerű lelkiismeret-furdalás fogja el, lehet, hogy Erünnisz-görlök üldözték valahol a huszadik emeleten. Egy tollvonással jóváteszi bűnét, s egész vagyonát törvénytelen gyermekének ítéli végrendeletében. Hosszú keresés után megtalálják az anyát, s egy hivatalos személy, mint a kiengesztelés és boldogság angyala, megjelenik a nyomortelepen, hogy a nagy szerencsét közölje: íme, a gyerek, aki átoknak született, most a jólétet és boldogságot hozza a szenvedések jutalmául. De az anya elsápad, aztán zokogva elmondja, hogy a megváltás későn érkezett, a gyerek sok évvel ezelőtt meghalt. Adatokat kérnek, nem tud halotti bizonyítványt produkálni. A dolog furcsálni kezd, nyomoznak - anya és leánya a rendőrségre kerülnek, ahol nagyon hamar és nagyon töredelmesen bevallják, hogy kétségbeesésükben és reménytelen szegénységükben ők ölték meg a gyereket: felvitték a Gellérthegyre, s az anya, leánya hallgatólagos beleegyezésével, egy öleléssel megfojtotta, eltette láb alól - ha nem volna frivol a hasonlat, azt lehetne mondani, takarítás és leépítés címén a Dunába dobtak egy sorsjegyet, amit később főnyereménnyel húztak ki. Jellemüket az teszi tragikussá, hogy nem elvetemült gonosztevők, az anyáról kiderül, hogy szörnyű bűnbánat gyötörte azóta, többször követett el öngyilkossági kísérletet a gyerek vértanúhalálának évfordulóján. Most az ügyészségen várják a bűnhődéssel együttjáró katarzist.

Aki véletlent lát a csodálatos egybeesésen, hogy egy bűntényről, ami soha nem derült volna ki, egy másik bűn kiengesztelése rántja le a leplet, nem is égbekiáltó, hanem az égből a földre kiáltó példával hirdetvén, hogy ha nem tudod végigjárni a hűség és hit és bizalom kálváriáját, maga a kilátásba helyezett jutalom fordul ellened, hogy napvilágra hozza az igazságot, mint valami klasszikus végítélet - az nem érti a görög sorstragédiák lényegét, s talán észre sem veszi a hasonlóságot. Számomra a valóságban megismétlődő dráma stílusában annyira hű mása eredetijének, hogy szinte fölöslegessé teszi - azt a néhány kórust és ellenkórust, ami még hiányzik belőle, könnyen hozzáképzelem, s nem érzem szükségét, hogy a bűn és bűnhődés törvényét Szophoklész tragédiáiból ismerjem meg.

*

Ha Shakespeare egy estére kilép stratfordi sírjából, hogy elmenjen a moziba (ahogy ismerem, moziba menne és nem színházba), ahol most a Szentivánéji álom pereg, Reinhardt rendezésében: ámulna, s a tulajdon költői nagyságával szemben érzett alázattal ismerné el, hogy Othelló-n, Lear király-on, s talán még Hamlet-en is túl a költészet az, ami hiánytalanul megmaradt és életben maradt belőle, s nem az "életábrázolás" virtuóz művészete. Othelló-t, Lear-t és Hamlet-et hovatovább elcsépelik a valóság othellói és hamletei, s a belőlük vett és alkalmazott idézetek, s egy kicsit igaza van Mayer úrnak, aki a színházban unatkozva állapítja meg, hogy ez a Shakespeare mindenesetre nagyon művelt ember, tele lévén régi idézetekkel, de sok eredetiség nincs benne. A Velencei kalmár-on kívül nem is nagyon ajánlanám filmen való feldolgozásra Shakespeare sorstragédiáit, s ezt is inkább a környezet kedvéért. Úgy látszik, a színpadi klasszikusok közül csak azokat érdemes a film nyelvére lefordítani, amelyeknek belső tárgyához tartozik a környezet, s így a filmváltozat nemcsak érdekes kísérlet, de szükséges és teljességtágító kiegészítés, mintha csak a művet magát eredetében már az eljövendő filmművészet öntudatlan megálmodása inspirálta volna, mintha "filmre lenne írva", a film megszületése előtt. Wagner "Allkunst"-ja már határozottan utal a képzelet világának közeledő Megváltójára és Felszabadítójára, a filmre, s a Bolygó hollandi például tiszta filmdráma, ahogy magasabb értelemben filmdráma Faust, Peer Gynt és az Ember tragédiája is. A művészet történetében nem szokatlan jelenség, hogy egy remekműnek várnia kell, míg a hozzávaló műfaj technikáját felfedezik, s ábrázolni tudják a Látomást, ahogy költője előtt megjelent. A Szentivánéji álom, úgy érzem, megalkotása óta most került először színre a látomáshoz méltó ábrázolásban. A színpad, minden trükkjével együtt, beleszámítva a modern forgókorongokat, s vetített díszleteket, olyan durva és erőszakolt és szorongató kerete volt az álom és valóság e korlátlan áradozásának, mintha felhőt és pirkadatot dugaszolt palackokban árusítanának, vagy mintha egy Mendelssohn-koncertet szájharmonikán adnának elő. Most végre, hogy megszületett a mozgó nézőtér, mely a rendező jóvoltából erdőn és mezőn és csillagokon át együtt száguld a kacskaringós úton a költő képzeletével, most, íme, kibomlik a szó tartalma, a kép, s a kép tartalma, a jelkép, és kitárul, eleven valósággá virágzik a hasonlat, a vers üteme ott lüktet megint, ahonnan származik, a természet ritmusában, a jelzők élőszóval beszélnek magukért, s a rímek csattanását susogó hajnali szellő, s csalogánycsattogás feleselése igazolja. Ahogy a valóságos alkonyi köd tündérekké és manókká szakadozik szét, ahogy a nyár eleji hold magához rántja Tavasz és Nyár tündérét, Oberont és Titániát, megszólal bennük a gyermeki áhítat hajnali csengettyűje, s esztétikai elemzés és poétikai vizsga nélkül, tulajdon szemünkkel látjuk csörgedezni minden költészet ősforrását, a mítoszokat. Reinhardt munkája kiváló munka, s a szerző kései, elkorcsosult utódai nevében csak hálámat tudom kifejezni a film hatása alatt, mert ezek után már azt sem tartom lehetetlennek, hogy egy kongeniális rendező valamikor majd filmen fejezze ki a drámát, ami egy lírai vers börtönében várja, hogy színre kerüljön, lévén minden költői műfaj, lényegében dráma és színjáték. Csak egyet még: soha ilyen fájdalmasan nem nélkülöztem a színeket, mint most. Itt az ideje, hogy a színes film végre diadalmasan elfoglalja a helyét.

Pesti Napló, 1935. december 8.





KÖLTÉSZET A KÖNYVKIRAKATBAN
Végre egy stílszerű reklám

Most veszem észre, ahogy a címet leírtam, egyáltalán nem hangzik viccesen, holott azt hittem, valami kontrasztot vagy paradoxont mondok vele. Istenem, hát hol legyen a költészet, ha nem a könyvkirakatban? - vonja vállát a józan ész, viszont a józan ész régen megszokhatta, hogy a görbe dolgok világában a ritkaságszámba menő egyenes dolgok hatnak optikailag a leggörbébben. Természetesen annyira azért ez a dolog se egyenes, nem kell megijedni, a szóban forgó költészet, amit a belvárosi könyvesbolt kirakatában felfedeztem, nem egy verseskönyv például, csak egy prózai regény, és nem is a regényről van szó, hanem a költőies kirakatrendezésről, ahogy a bolt a könyvet reklámozza.

Egyébként igen jeles író legújabb műve a könyv, amit a kirakatrendező így megtisztelt, kiállítása is szép és ízléses, megérdemli, hogy az utca közönségének figyelmét felhívják rá. A könyv néhány példányából emelvényfélét raktak össze a kirakat közepén, az emelvény teteje asztalszerűen elsimul, az asztallapon egy nyitott példány hever, művészi hanyagsággal odavetve. Oldalt, keretben, mint valami kedves ismerősünk arcképe, akit asztalunkon tartunk, az író látható, az asztal bal sarkán karcsú, magas vázában elsárgult faág, ha jól látom, tölgy, diszkréten a könyv fölé hajol. Egy sárga levél, az ősz borongós hangulatát idézve, a könyv lapjára hullott, s leheletszerű könnyűséggel, mintegy merengve lebeg rajta - a kép igazán nagyon hangulatos, még nem volt módomban olvasni a könyvet, de így látatlanban is érzem, hogy valamiképpen a regény hangulatát vagy tartalmát vagy mondanivalóját akarja kifejezni.

Nagyon helyeslem a jó bor jó cégérét, s ha az effajta propagandának nem furcsasága, hanem viszonylagos szokatlansága mégis megállít, ez éppen azt jelenti, hogy elvben semmi groteszket nem találok benne. Groteszk és stílszerűtlen, ha meggondolom, éppen az, amit ezzel szemben megszoktunk, hogy a legordenárébb szükségleti cikkek cégére csupa szívdöglesztő költészetet áraszt. Hát nem különös, hogy különösen hat, amikor egyszer, kivételesen, költészetet találnak fel költői keretben? Azon persze senki se csodálkozik, ha a henteskirakatban Scott Walter-i regényes várkastélyt pillant meg, hájból és töpörtyűből építve, előtte paprikás szalonnából kanyargó kerti ösvény a várkisasszony részére, s a borongós, ossziáni alkony peremén egy véreshurka jelzi a lebukó napot. Vagy angyalcsoportozatot ábrázol a cukrászbolt, a textilesekről nem is beszélve, akik egész mesevilágot rendeznek be tágas kirakataikban, operai díszletek közt, körfüggönnyel és hangulatvilágítással. Egy pásztortűz körül merengő társaság előtt megjelenik a Hegyi Tündér, hogy elmesélje Seherezáde legszebb regéjét a jégering csodás bűverejéről, máshol megint Loreleyt láthatod, szikla peremén, amint a kirakat alján ringatózó megigézett halásznak elmeséli titkát, hogy tette őt boldog emberré a Bredovics-féle izzlap, amit a hóna alatt visel. Egy harisnyagyár legutóbb Van Zanten boldog éveit dramatizálta meg, egész sereg emberevő görlt varázsolt a kirakatszínpadra, rendes zsidó ember keresztet vet rémületében, ahogy a villogó fogak rávicsorognak, ha nem hajlandó vásárolni. Másutt a csemegebolt zenekart állított össze, malacbandát valódi malacokból: a malachullák hegedűt és bőgőt tartanak karjaikban, csákó van a fejükön, citrom a szájukban, így vigyorognak tréfásan maguk is a tréfás jeleneten.

Mindezt úgy megszoktuk, hogy fel se tűnik, s megszoktuk azt is, hogy a művészetet hovatovább kisajátítja magának ipar és kereskedelem. Ha a világlapok ünnepi albumát átlapozod, szinte zavarba jössz, milyen kevés bennük az olvasni való szöveg. Egy-két ismeretterjesztő cikk, novella, a rendes rovatok s közben, illusztrációnak, néhány szürke fotográfia. De lapozz csak hátrább, és lapozz az elejére, egyszeriben kitárul előtted az Ezeregyéj csodavilága. Eredeti színes műmellékletek, valóságos műremekei a képzőművészi képzeletnek, költemény és dinamikus próza, e ritka műfajokhoz méltó tipográfiai rendezésben, óriási, gótikus betűkkel szedve, kiemelve és aláhúzva és előtérbe hozva és márványba vésve, mint a szobrok és síremlékek szövege. Pillanatra azt hiszed, élet vándora, a Halhatatlan Művészet csarnokába kerültél, de ha elolvasod a lángoló szöveget, s a remekbe faragott költeményt, az utolsó sor, az utolsó rím elárulja, hogy a művészt egy tojáspótlék vagy egy szájszagtalanító labdacs inspirálta ilyen ellenállhatatlan erővel. Igazi művészetet, ha nem is tartalomban, mindenesetre formában, már csak a reklámbirodalomban találsz, s ha ezt összeveted azzal az új esztétikával, mely makacsul hirdeti, hogy a művészetben minden a formán múlik, és semmi se múlik a tartalmon, semmi okod kételkedni többé, hogy a művészet szőröstül-bőröstül eladta magát az iparnak, s most őt szolgálja, mint ahogy valamikor a hadisportot vagy az egyházat szolgálta - a formaesztétikus számára igazán mindegy lehet, hogy a költő Achillesnek, Mohamednek vagy a Stux és Davidsohn cégnek csodatetteit énekli meg, ha egyszer jól és művészien csinálja a dolgát. Bevallom, az idei képkiállítás, a képzőművészeti csarnok termeiben, meglehetősen hidegen hagyott, ellenben egy életre belém vésődött két reklámplakát az utcán: remek nőt ábrázolt az egyik, gyönyört pergetve szájából, a másik, valami gumitalp hirdetése, ezoterikus figurát, szinte metafizikai ábrázolásban, amint háttal a nézőnek átszellemülve és légiesen suhan a háttér felé, végtagok nélkül, szem és orr és száj nélkül, cél nélkül és hit nélkül, egy elmosódó fehér ködfolt Nirvánájába. Egyetlen talp látható világosan az egészből, hirdetve (a szöveg szerint), hogy "minden elszakad...", elmúlik, elenyész, mint a Lét és az Élet, csak a talp marad meg, mint Buddha mosolya és Ábrahám kebele, a talp, a talp, mert ez a talp... hiszen tetszik tudni. Még ma is kísért ez az ábra, ázsiai misztikumával, s a magam számára titokban meg is zenésítettem a szöveget.

Hát csak ezt akartam mondani. Úgy látszik, kortünet, hogy mi eltévelyedésnek érezzük, mikor a reklám művészete egyszer önmagának, a művészetnek csinál reklámot. S egészségtelen hiperesztéziánkban édeskés giccsnek találjuk, hogy a szépre valami széppel igyekszik felhívni a figyelmet az, akinek tetszik. Múltkoriban beszéltem a giccsről, s arról, ami benne halhatatlan: annyit kellett volna csak mondanom, hogy a giccsben ugyanaz a halhatatlan, ami az igazi művészetben a szépség, amiről nem vagyok hajlandó lemondani akkor se, ha történetesen, más anyag híján, töpörtyűből volt kénytelen kifaragni a művész, s nem a szépséghez méltó márványból vagy bronzból.

Egy szó mint száz: ne érezze pleonazmusnak a kereskedő, ha szép reklámot szeretne csinálni annak a legfőbb reklámnak, az ábrázoló irodalomnak, ami Isten gyártmányát, a világot óhajtja népszerűsíteni. Csináljon iskolát a belvárosi könyvesbolt! Tűnjenek el az unalmas polcok és lapkivágások a lakonikus "most jelent meg" és "vient de paraitre" körszalagokkal! Tessék elképzelni. Hát nem volna kedves, ha Petőfi új kiadását a kirakatban rendezett sírhanttal hirdetné a kiadó, amint hűtlen özvegye éppen a költő fejfájára akasztja az eldobott özvegyi fátyolt? Estefelé ki is lehetne világítani, s láthatóvá lenne a kísértet, amint (egyszerű automata szerkezet segítségével, ami eddig azokat a kopogó alakokat mozgatta) feljön a síri homályból az éj közepén, s oda leviszi azt.

Végrendeletemben már intézkedtem, hogy posztumusz nagy filozófiai művem újonnan megjelent kötetét erre a célra alkalmazott gyönyörű, eleven fiatal leányok olvassák a kirakatban, mámorosan sóhajtozva a gyönyörűségtől.

Pesti Napló, 1935. december 13.





PÉNTEK, TIZENHARMADIKA, LUCA NAPJA

Jézusmária, mondja a babonás ember, és keresztet vet, mikor reggel a naptárra néz. De még a nem babonás ember se tud elnyomni egy grimaszt - hát egy kis túlzás, kénytelen elismerni, három ilyen baljós dátum egybeesése, talán még nem is volt.

Én igazán nem vagyok egy babonás ember, mondja fölényesen a babonás ember, de miket összebeszélnek, az embert idegesítik, akkor aztán a babonától való félelmében csinál mindent megfordítva, és kész a pech, ami a babonát igazolja - tetszik tudni, ez a természettudományos alapja a babonának, ezért nem szeretem én az ilyesmit, inkább nem kezdek semmibe pénteken.

Az ember végre is babonás lesz, mondja a nem babonás ember, volt nekem egy nagybátyám, a világ legvidámabb embere, egy vasgyúró, kérem, és egyszer egy szállodában pont a tizenhármas szobában... én nem hiszek az egészben, de elhalasztom a fontos ügyeket, semhogy tizenharmadikán...

A babonát általában tisztelik, sőt bizonyos mértékig hivatalosan is elismerik a jogosultságát: tessék megnézni a villamosok és autóbuszok menetrendi kimutatását, ahogy sorjában következnek a számok, a tizenhármas ki van hagyva, és zárjelben megjegyzés olvasható, hogy aszongya, babona miatt ilyen szám nincs.

Ha a közönség zsebéről van szó, a magas állam és város is jobbnak látja nem sokat harcolni a babonák sötét hatalma ellen, inkább ráhagyja, jó, jó, nincs tizenhármas kocsi, majd bolond vagyok üresen szalajtani, senki se szállna föl nekem.

Pedig inkább oktatni és nevelni kellene a közönséget, bizonyítani nekik a babonák tarthatatlanságát, csupa tizenhármas villamost kellene járatni, hogy megszokják, és rájöjjenek, hogy üres rémképektől félnek.

Nevetséges.

Mondd már, hogy péntek. És hogy tizenharmadika. És hogy Luca napja. Hát aztán? Miben különbözik a többitől? Peched lesz? No és tizenkettedikén talán nem volt peched? És azt hiszed, tizennegyedikén nem lesz? Nagyon tévedsz.

És mitől pechesebb az, hogy a kettő vagy akár három összeesik? Ezt nem értem. A logika szerint két tagadás egy állítás, tehát a pénteknek és a tizenharmadikának meg kellene semmisíteniök egymás peches hatását, semlegesíteni kellene nekik egymást, mint a szódabikarbóna.

Apropó, szódabikarbóna, délben tényleg kicsit jobban égett a gyomrom, mint rendesen, s ebéd utáni szundikálásom alkalmából elég rosszat álmodtam.

Azt álmodtam, hogy világcsászár vagyok, s az emberiség valami szörnyű nagy világmegváltást vár tőlem, valami jótéteményt, amitől egyszerre minden rendbe jön.

Véletlenül eszembe jutott, hogy péntek és tizenharmadika van, s leülvén trónusomra, a Luca-székre, egy remek ötletem támadt. Egy tollvonással eltöröltem a naptárból a pénteket is meg a tizenharmadikát is, nekem soha többé ne jelentkezzenek, baljós károgással, se külön-külön, se együtt.

Rém boldog volt a világ, mikor rendeletemet kihirdették, mindenütt hálaünnepélyeket rendeztek a tiszteletemre.

Másnap megyek sétálni az utcára, hát látom, mindenkinek lóg az orra. Megkérdezem az elsőt, aki szembe jön, mi történt? Jaj, felelé az illető, felséges császár úr (mindjárt megismert), hát nem tetszik tudni, hogy szombat van és tizennegyedike? A két legpechesebb nap!

Nem lehet az embereken segíteni.

Elismertem, hogy peches császár vagyok, lemondtam rangomról, és felébredtem a csengetésre.

Számlával jöttek.

Pechük volt.

Úgy kell nekik, miért jönnek pénteken és tizenharmadikán.

Az Est, 1935. december 14.





PIROS

Most már bevallhatom, mint meggyógyult beteg, akit feltételesen kiengednek az intézetből - elmesélhetem, tárgyilagosan és fölényesen (figyelték már, milyen gyanús elfogulatlansággal szoktak beszélni betegségükről a kikúrált elmebetegek és milyen műveltek? minap egy úriembernek, aki túl sokat tudott nekem az elmebetegségekről beszélni, nyíltan megmondtam, hogy uraságod vagy elmeorvos, vagy elmebeteg, de az is lehet, hogy mind a kettő) - szóval, most már beszélhetek a pirosmániámról, felvilágosíthatom ismerőseimet, akik aggódtak értem, miután pirosbetegségem, úgy látszik, múlóban van, jelen cikket például fekete töltőtollal írom már, kék tintával, tessék idenézni, aki nem hiszi.

Kezdődött pedig a dolog egy szép piros cigarettaszipkával, rubinpiros volt, áttetsző, csak úgy szikrázott, nagyon megszerettem. Jól jegyezzük meg, piros volt, és nem vörös - hová gondolnak, kérem! utálok minden színt, amit jelképnek használnak az emberek, ahelyett hogy gyönyörködnének benne! -, világospiros, cinóber és nem kármin, ami szerintem legalább annyira különbözik a pirostól, mint a zöld vagy fekete. Ezt a szipkát még ajándékba kaptam, egy ideig csak a szipkák közül választottam ki kedvenc szipkámnak, és nem is sejtettem, hogy végzetes szenvedélyem e szipka iránt tanúsított különleges vonzalmammal kezdődik.

Mert egy napon rájöttem, hogy nemcsak szipkában, de cigarettadobozban is legszebb a szép, áttetsző piros. Nem is nyugodtam addig, míg be nem szereztem egy ilyen piros cigarettadobozt, s mert a dobozhoz jobban illettek a piros végű cigaretták, hozzászoktam, hogy főként ilyeneket vásároljak, ha nem is sikerült olyan olcsón hozzájutni, mint a többihez.

Így indult a betegség, aminek lejtőjén nem tudtam többé megállni.

Következő szerzeményem piros aprópénzerszény volt, patkó alakú, szattyán. Jól emlékszem, régi, barna erszényemet szándékosan hasítottam be, hogy ürügyem legyen újat vásárolni. Aztán piros pénztárca jött, majd a piros fedelű noteszek egész sorozata, minden zsebben egy.

Hogy stílszerű legyek, most már vérszemet kaptam, mint a bika a piros posztótól. Következett a piros öngyújtó, ezért már harcolni kellett, az egész városban nem lehetett kapni, a végén külön emailréteget galvaníroztattam egy ezüst öngyújtóra, hogy piros legyen. Ezzel még nem volt baj, de mikor gyönyörű cymaórámat vittem be a műóráshoz, hogy fessék pirosra, az órás sokáig, hallgatagon forgatta az órát, valamit súgott a segédnek, aki a telefonhoz sietett - jobbnak láttam sietve ellépni, és egy ismerős órást venni rá, hogy pirosítsa ki az órámat.

Hetekig tartó nehézséget a piros töltőtoll okozott, ebonitban nincs piros (szakértő lettem közben). Londonból küldött végre valaki, ajándékba. A piros zsebkés is rendkívül ritka, s mikor a kereskedő rájött a mániámra, háromszorosra taksálta az utolsó darabot, ami kapható volt. Piros radírgumit, piros manikűrkészletet aránylag könnyebben találtam, viszont rettenetes nehéz volt piros szemüvegkerethez jutni. Megjegyzem, csak a zsebben hordható tárgyakra vonatkozott rögeszmém, s nem csapott át külső dolgokra: ezt úgy magyaráztam lázas estéimen, hogy a ruháim tulajdonképpen eleven állatok, s illik, hogy piros vér folydogáljon ereikben. Ezért áttértem a piros zsebbélésekre s már majdnem keresztülvittem a pirosítást, amikor egy váratlan esemény hirtelen véget vetett betegségemnek.

Egy boltban, ahol dacosan és harciasan megkérdeztem, hogy van-e piros inggombjuk, hátul, a nyakba, mosolyogva biztosítottak, hogy csak piros van, más nincs is, miután az utóbbi időben divatba jött és nagyon keresik.

Azonnal abbahagytam a pirosgyűjtést.

Pesti Napló, 1935. december 18.





MIRE KÉPES AZ EMBER
Egy kávéskanál metafiziológia

Egy régi anekdota szerint az öreg és dúsgazdag Schwartz bácsi egy életen át dolgozott vidéki kastélyában, kerülve a társaságot, óriási remekművén, amelyet halála után unokatestvérére hagyott. Kétezer sűrűn teleírt fekete kötetet találtak a hagyatékban, s több hétig tartott, amíg a terjedelmes mű címét megtalálták. A cím így hangzott: Was Juden imstande sind.

Van olyan elmélet, mely szerint a majom az állatok társadalmában, karakter szerint, olyanféle szerepet játszik mint a zsidók az embertársadalomban: ügyesek, ravaszok, agilisak, jó megfigyelők, intelligensek, családszeretők, de felületesek is, nem alkotnak és nem építenek. Ha ez igaz és ha az is igaz, hogy az emberi nem a majomtól származik, a végső következtetést nehéz másképpen levonni, mint azzal a megállapítással, hogy ilyenformán az emberek általában hasonlítanak a zsidókhoz. Fenti mondás tehát, hogy: Mire képesek a zsidók? eszerint így tágítható: Mire képesek az emberek?

*

Úgy látszik, többre, mint amennyire képesnek tartja magát.

Egy kitűnő sebésszel beszéltünk erről tegnap este: orvosi és magánemberi emlékeiből idézett néhányat. Általában, óriási klinikai gyakorlatából azt a tanulságot vonta le, hogy a gyönyörűen fejlődő sebészet egy nagy nehézséggel küzd további fejlődési szempontjából, s ez a nehézség az emberi test megbízhatatlansága. Nagyrészt technikai tudományról lévén szó, az volna az eszményi állapot, ha ez a bonyolult gépezet csakugyan úgy viselkedne, mint egy gép, s a kezdő sebész, laikus korából hozott optimizmusában, annak is szokta tekinteni; túl erős benne az anatómiai atlaszok s fiziológiai törvények sematizmusának emléke. Sok tapasztalat és sok keserű csalódás kell hozzá, hogy egy reális pesszimizmus fejlődjék ki benne, felismervén, hogy ez a gép vagy mégse igazán gép, vagy olyan bonyolult, hogy úgyszólván sohase ismerhetjük ki teljesen. Ettől lesz aztán óvatos a régi, jó orvos, ezért nem szeret általánosítani, se a diagnosztikában, se a műtőasztal mellett, legkevésbé a kórjóslatban. Igen, no persze, nagyon jól tudja ő is, hogy ennél meg ennél a kórképnél ekkor meg ekkor csalhatatlan biztonsággal ez meg ez a műtét bizonyult célravezetőnek - de azt is tudta már, hogy ugyanilyen esetekben, anélkül hogy bármily elképzelhető gátló okot fel lehetett volna fedezni, az eredmény nem úgy festett, mint ahogy várni lehetett, máskor megint kiderült, hogy a "sürgős műtét" nem is volt olyan sürgős, az illető elmulasztotta, és meggyógyult olyan bajból, amibe minden rendes ember belehal. A természet néha "csodát tesz", néha pedig nem tesz csodát, és sokszor az a csoda, hogy nem hajlandó a legegyszerűbb és legnormálisabb funkciót elvégezni. Mintha egy ismeretlen és kiszámíthatatlan összetevő működne az élettani erők jól ismert együttesében, s ez az összetevő néha a jelenlétével, néha a távollétével zavarná a számítást, nem stimmel miatta a végeredmény. Az idegek s az agyvelő speciális orvosai ezekben a finom különleges szövetekben keresik azt az ismeretlent, s azt gyanítják, hogy még olyan durva folyamatokban is, mint egy seb gyógyulása, a központi, de legalábbis a nyúltagyvelő diszpozíciója mondja ki az első és utolsó szót, ezért egyéni és különleges eset úgyszólván minden kóreset. Itt egészen bonyolult és szinte kiszámíthatatlan elektromos működésekről van szó. Egy belgyógyász, nagy meglepetésemre, minap elmagyarázta nekem, hogy szervi szívbaj nélkül is meghalhat az ember szívszélhűdésben, véletlenül, egy úgynevezett "téves beidegzés" következtében. A szívet kormányzó idegekben sokféle "inger" szaladgál, s csak annyi kell, hogy egy ilyen ingeráram hamis vágányra szaladjon, kész a "Kurzschluss", a bénulás és az örök sötétség. Az öntudatlan vagy félöntudatos ingerhatások világában is előfordulhat olyasvalami, mint például, mikor az ember félrenyel, köhög és csuklik, esetleg meg is fullad. Ez is olyan.

*

Továbbá ilyeneket mesélt még.

Fiatal korában egy faluban teljesített szolgálatot. Odavetődött egy nap, vándorcirkusszal, egy fakír, aki közismert trükkjeit mutatta be: hosszú tűkkel szurkálta át az arcát, s a nézők tetszésére bízta, hogy vérezzen vagy ne vérezzen a seb. Egy hónappal a cirkusz távozása után hatéves parasztgyerkőc állította meg az elhagyott utcán. Tessék nézni, nagyságos úr, én is meg tudom csinálni, amit az a bohóc. És hibátlanul végigcsinálta a produkciót, vérrel és vér nélkül, ahogy parancsolták. Az orvos elhűlt, hogy íme, a véletlen kiugratta ezt a ritka teljesítményt egy másik fenoménból, de mekkora volt meglepetése, mikor a gyerek nevetve elárulta, hogy ő nem fenomén, hogy a faluban legalább harminc gyerkőc van már, aki ugyanezt megcsinálja, miután egyszer látták és eltanulták, sejtelmük se lévén róla, hogy ez valami ritka csoda: úgy látszik, éppen azért tudták megcsinálni, mert még nem tartották csodának.

Majdnem hasonló tapasztalatai voltak egy másik faluban, ahol kamaszodó sihederek tetszés szerint tolták át a szívüket bal oldalról jobb oldalra, mint ahogy némely ember a fülét tudja mozgatni - el tudták állítani, percekre, a pulzusukat, mindenféle mókát csináltak "akaratlagosan" belső szerveikkel, egyszerűen azért, mert ez a játék egyidőre divatba jött a faluban.

Közismert dolog az is, hogy hipnotikus álomban - nem beszélve a nyers kataleptikus tünetekről - mindenféle szellemi (főként a mnemotechnika világába tartozó) "túlteljesítményeket" produkál a páciens; folyékonyan beszél franciául, holott éberen egy mondatot nem tudna ezen a nyelven összeállítani. Naiv dolog valami rejtelmes atavizmusról, "másik életről", énhasadásról, gondolatátvitelről elmélkedni ezzel a tünettel kapcsolatban. Egyszerűen arról van szó, hogy emlékrezervoárunkban ("engramm" raktárunkban) sokszázszor annyi tartalék van, mint amennyit felhasználunk belőle - csaknem minden tudatos és tudattalan hatás nyomot hagyott bennünk, és csak az életünket védő gátlások fegyelmező takarékossága nem engedi érvényesülni őket, éber és normális állapotban. Egy matematikustól hallottam, hogy a Frankl Móric hírhedt gyorsszámolására minden normális értelem képes volna, ha felszedett gátlásai nem akadályoznák meg benne. Paradoxonban szólva: művelődésünk és fejlődésünk, egy életen át, tulajdonképpen annak a tudásnak az elfelejtéséből és azokról a képességekről való leszokásban áll, amikkel a világra jöttünk.

*

Igaz, hogy ez az elfelejtés és leszokás is valami született képességünkön múlik, aminek célját, okát és irányát nem ismerjük.

Mit tudhatja a sebész, mikor tehetetlenül teszi le a kést, mert minden számítás ellenére adott esetben nem tud segíteni, miféle rejtelmes tendenciája a "test lelkének" volt az, ami megállította a kezét? Abból az általánosított alaptételből indulunk ki, hogy a test "mindenáron" élni akar, s a mi dolgunk csak az, hogy segítsünk a természetnek - de néha úgy viselkedik a valóság, mintha tulajdon testünkben valami szándékosság alakulna ki, mely nem az életünket, hanem a halálunkat akarja.

Az állati és növényi fajták életének kutatója ezt az "élniakarást" már régen áttette egyénről a fajtára, kénytelen lévén elismerni, hogy például a lepkék egyenesen úgy vannak alkotva, azzal a határozott utasítással, hogy a fajtával szemben vállalt kötelezettségüket leróva, egyéni mivoltukban sürgősen és haladéktalanul igyekezzenek elpusztulni, félreállani az útból.

De még a fajták feltétlen "életakarásáról" se mondták ki az utolsó szót.

Mindenesetre feltűnő, hogy milyen kevesen tesszük meg, mi "egyének" azt, amire képesek volnánk.

Pesti Napló, 1935. december 22.





GOMBÓCVERSENY
Karácsonyi sporttudósítás

A gombócversenyre, amit Cini már szerdán bejelentett, ketten neveztek be, Gyula és Sanyi - a harmadik versenyző természetesen maga a házigazda volt, Cini, akinek agyában a gondolat, ennek a magas színvonalú sporteseménynek a terve megszületett. Nyilván úgy történt a dolog, hogy voltak, akik az iskolában kétkedéssel fogadták Cini önérzetes kijelentéseit, s ő egy cyránói gesztussal "párbajra hívta az egész földszintet". Ketten jelentkeztek az Osztály becsületét megvédeni. A mérkőzés idejét csütörtök estére, színhelyét a mi szerény, de vendégszerető házunkban állapították meg.

Ezt a döntést Cininek persze még előbb közölni is kellett velünk, mégpedig ravaszul, mert az önálló jogkört feltételező előzetes intézkedés visszatetszést szült volna. Tehát azon kezdte ebédnél, hogy barátfülét nem eszik, miért nincs szilvás gombóc, abból húszat is megenne. Húsz, az talán túlzás, vetettem oda könnyedén, s már másról akartam beszélni, de Cini nem szállt le a tárgyról, hát fogadjunk, mondta, legyen például holnap estére szilvás gombóc. Jó, legyen szilvás gombóc, nekem mindegy, én úgyse eszem, és már rá akartam térni arra a dologra, amit olvastam, de Cini megjegyezte, nem hívhatná meg két barátját is. Jó, hát hívd meg, mondtam, tudniillik azt olvastam ma reggel... de Cini diadallal közölte ezek után, hogy már meg is hívta őket, és hogy mindketten nagyon szeretik a gombócot. Most már nem lehetett visszaszívni adott szavamat.

Csütörtök délután héttől - mint utóbb kiderült - Cini nagyrészt a konyhában tartózkodott, gyötörte Rózsit a gombócok miatt. Ragaszkodott hozzá, hogy legalább száz szál gombóc kerüljön terítékre, s a készülő nyersanyagot szakértő szemmel vizsgálta, nagyság, külleg, belleg és állag szempontjából, mint a gyakorlott tréner, mikor a kardot vagy futball-labdát, vagy gerelyt, vagy más sporteszközt vizsgálja, hogy megfelel-e a verseny követelményeinek - vagy mint mikor futtatás előtt a lovakat ellenőrzik.

A meghívottak pontosan fél kilenckor megjelentek. Két szerény, udvarias, jó modorú fiatalember, tizennégy évesek, mint Cini. Fellépésüket a helyzethez illő tisztességtudó, de korántsem megszeppent komolyság jellemezte - a tapasztalt párbajvezető rögtön leolvashatta volna róluk, hogy el vannak szánva levonni a konzekvenciákat s nem tágítani az utolsó gombócig. Sanyi szelíd arca fölött egy sima és redőtlen homlok hirdette a rendkívüli bátorság és tetterő lenyomatát, fölfelé fésült hirtelenszőke haja várakozóan meredt a magasba. Gyula valamivel nyugtalanabbnak látszott, pislogva nézett körül, mintegy - végkimerülés esetére - vészkijáratot keresve.

Keveset beszéltek. Iskolai és családi körülményeikre vonatkozó kérdéseimre halkan, lesütött szemmel válaszolgattak, főként igennel és nemmel, kerülve minden fölösleges szót.

Nem sejtve, miről van szó, arra gondoltam, hogy a hangulat feszültségét meg fogja szüntetni a vacsora, intézkedtem, hogy tálaljanak.

A vacsorát kitűnő gulyás hús vezette be (ínyesmester receptje). A fiúk nem nagyon kínáltatták magukat, mindent megettek, amit tányérjukba merítettünk. Cini is derekasan evett, de feltűnően bíztatta, különösen Sanyit, aki rejtélyesen mosolygott. Gyula hamar letette a kanalat, s mintha valamire készülne, meghökkenve nézte társait. Ha egy kicsit jobban figyelek, már akkor feltűnt volna a szertartás "előmérkőzés" jellege, hiszen úgy dobálták magukba, könnyedén, a húsdarabokat, mint mikor félidő előtt pár perccel a bajnokok egy kicsit rugdalóznak a labdával, vagy mint mikor start előtt "bemelegítik" a lovacskákat, vagy, még találóbban, mint mikor koncert előtt hangolnak a zenészek: plim, plim, egy húrt feszítenek a hegedűn, torkukat köszörülik a fúvósok.

Behozták a gombócos tálat, kicsit elcsodálkoztam a gombócok kaszárnyai mennyiségén, de mint előzékeny házigazda, egy szót se szóltam.

Most már mégis észre kellett vennem, ahogy a három fiú szeme némán összevillan, mint három toledói penge, tisztelgésnél.

Gyula ideges volt. Gyorsan és kapkodva kezdte, úgy látszik, a startnál le akarta hengerelni ellenfeleit. Hamar elkészült. A tizedik gombócnál tartott, mikor Cini még csak a hatodikat, Sanyi az ötödiket fogyasztotta, tempósan, mindegyiket kettévágva előbb, mintegy jelezve, hogy nincs csalás, egyik gombóc sincs üresre fúrva belül. A tizenegyedik gombóc után Gyula elsápadt, hősiesen beleharapott a tizenkettedikbe, de már nem ette végig.

Feladta a harcot.

A döntő küzdelem most már Cini és Sanyi közt zajlott le.

Cini valamivel gyorsabban evett, de kifogástalan sportstílusban, egyenletes időközökben szurkálva fel a gombócokat, a lélegzetvétel beosztására is ügyelve. Izmai megfeszültek. A tizennyolcadik gombócnál, szerencsétlenségére, félrenyelt egy falatot, köhögni és csuklani kezdett. Innen kezdve - holott még öt gombóc előnye volt - a szakértő már láthatta, hogy letört. Valószínű, hogy az előmérkőzés merítette ki, nagyon is elbizakodott volt. Még nyelte a gombócokat, egyiket a másik után, de ez már nem volt az igazi, az időközök egyre hosszabbak lettek, s a lassan és szívósan előnyomuló Sanyival szemben a huszonnegyedik gombócnál előnye két gombócra zsugorodott össze.

Már ekkor tudtam, hogy Sanyié a pálma. Gyönyörű stílusban dolgozott, valódi klasszismunkát produkált, mint a régi, nagy gombócevők. Nem sietett, mégse késett le. A finisben éppolyan nyugodt volt, mint a startnál. Engem Nurmira emlékeztetett ellenállhatatlanul, a csodafutóra, a "futógépre", ahogy nevezték, aki ötven kilométeres távokat egyenletes, könnyű ügetéssel "biztosra" nyert, stopperórával tenyerében, amit közben folyton nézett, hogy ne strapálja magát fölöslegesen.

A harmincegyedik gombócnál Cini letette a villát. Sanyi a harmincharmadiknál tartott, nyugodtan evett, fel se nézve tányérjáról, mint akit nem érdekel, mi történik körülötte.

Ünnepélyesen felálltam.

- Nyertél, Sanyi! - mondtam elismerően.

Sanyi most nézett fel először, könnyű, szerény mosoly futott át az arcán.

- Bár nem tudtam az elején, miről van szó, utólag kénytelen vagyok elismerni, hogy fair play volt, és hogy győzelmed reális. Mit kívánsz pályadíj gyanánt?

Sanyi egy pillanatig habozott. Futó pillantást vetett a tálra. Aztán lesütött szemmel szólalt meg:

- Hát... ha mindenáron meg tetszik jutalmazni akarni... azt az öt gombócot kérném... ami még a tálban maradt...

Az Est, 1935. december 25.





MONDD MEG ŐSZINTÉN - VOLT VELE DOLGOD?

Micsoda hülye kérdés. Hogy volt-e dolgom őnagyságával. Már maga a kérdés szemtelen, indiszkrét, tolakodó - viszont nem lehet haragudni érte, és főként Lajosra nem, akitől számtalanszor kérdeztem magam is effélét, ő se haragudott érte, legfeljebb kitért a válasz elől - nemcsak hogy nem haragudott, egyenesen hízelgett neki a feltevés, hogy lehetségesnek tartom, hogy volt dolga illető őnagyságával, ha tagadta is, illetve, ha úgy is tett, mintha megbotránkozna ezen a feltevésen. Lajossal szemben nem adhatom a felháborodottat, hiszen akkor visszamenőleg neki is meg kellene sértődnie effajta enyelgő kérdéseimért, nem ítélhetem el magam hasonló kérdéseim miatt, a múltban, azzal, hogy megsértődöm, akár a magam, akár őnagysága nevében.

Tehát nem mérhetem végig egy lesújtó tekintettel, nem provokálhatom, mindezek a dolgok különben is roppant gyanúsak volnának, és inkább kompromittálnák őnagyságát, mintsem hogy tisztára mossák a becsületét. Muszáj válaszolni valamit.

Természetesen azt válaszolom... Vagyis miféle ostobaság, hogy azt válaszolom. Nem azt válaszolom, mert "azt" válaszolni már annyit jelentene, hogy válogatok a lehetséges válaszok között, holott természetesen, csak egyetlen lehetséges válasz van, az igazság. Vagyis természetesen az igazságot válaszolom:

- Ugyan, te hülye, elment az eszed? Hogy képzeled?

- Hogy képzelem, hogy képzelem... Köszönöm, nagyon jól képzelem... különben is nem arról van szó, hogy hogy képzelem, vagy nem képzelem, hanem arról, hogy volt, vagy nem volt?

- Mit feleljek egy ilyen marhaságra? Természetes, hogy nem volt.

- Mért volna ez olyan természetes? Ami a természetet illeti, vannak, akik szerint éppen az a természetes, hogy a férfiaknak és nőknek, ha tetszenek egymásnak, dolguk legyen egymással. De tegyük fel, hogy tényleg nem volt.

- Nem "tegyük fel", mert "tegyük fel"-ről csak addig lehet szó, amíg én nem feleltem a kérdésre. Miután azonban feleltem, nem lehet azt mondani, hogy "tegyük fel", hogy nem volt, hanem csak azt, hogy nem volt.

- Jó, jó, azért nem kell ugrálni. Én elhiszem, hogy úriember vagy. Remélem, te is annak tartod magad.

- Remélheted. Éppen azért csodálkozom, hogy te, akit szintén úriembernek tartalak, ilyen kérdésekkel...

- A kérdésen már rég túl vagyunk, barátocskám, mert a válaszról folytatunk eszmecserét. Mint úriember, természetesen akkor se vallanád be, ha tényleg lett volna dolgod őnagyságával. Vagyis letagadnád.

- Na hallod. Hát persze.

- Akkor szabadjon kérdezni, mi a különbség mostani határozott állításod és abban az esetben kifejtett tagadásod között, ha tényleg lett volna dolgod?

- Hogy mi különbség egy állítás és egy tagadás közt? Nem rossz. Csekélység. Ez csak különbség!

- Semmi különbség nincs. Honnan tudhatom kívülről, hogy egy határozott "nem!"-et állításnak vegyek, vagy tagadásnak?

- Igazad van. Most veszem észre, ez felháborító. De hát ki fogja akkor őnagysága női becsületét megvédeni?

- De ki támadta?

- Hogy ki támadta? Te - te támadtad!... Az úriemberség és lovagiasság problémája nem ott kezdődik, mikor az ember válaszol - hanem ott, amikor kérdez! Ilyet nem lehet kérdezni - aki ilyet kérdez, az nem úriember -, s a kérdéssel magával sértette meg őnagysága női becsületét.

- Szóval nem vagyok úriember. Hát mondok valamit - úgy látom, ezek után őnagysága becsületét úriember nem is védheti meg.

- Hanem?

- Tudod, ki és hogyan mentheti meg őnagysága becsületét százszázalékos bizonyossággal? Egy finom és tisztességes férfi, aki előzően elterjeszti magáról, hogy ő nem úriember, hogy egy szavának se lehet hinni - s aki ezek után arra a kérdésre, hogy volt-e dolga őnagyságával, azt feleli, hogy volt - abban a biztos tudatban, hogy úgyse hisznek neki. Mert most már bevallhatom: ha igennel felelsz, meg lettem volna győződve, hogy viccelsz, és hogy nem volt dolgod - amiről vitánk után egyáltalán nem vagyok meggyőződve.

Pesti Napló, 1935. december 31.





MIT TEGYEN AZ ÍRÓ A HÁBORÚVAL SZEMBEN?

Kedves Kosztolányi Dezső,

tudom, nem ízlésed (nekem se) komoly kérdésben a kedélyeskedő hang, amibe óhatatlanul beleesik az ember, ha levélformát választ. Formaérzékem mégis azt súgja, hogy ezúttal nem kínálkozik más megoldás - a háborús valóság és az író lelkiállapota, s hogy a kettő hogy hat egymásra (szerinted csak előbbi hat utóbbira, utóbbi semmit se tehet előbbi ellen) sokkal nehezebb dió, semhogy néhány aforizma kalapácsütésével mímelni a feltörés szándékát ne tűnnék nyegleségnek a Babits által idézett Kant-értekezés után. Viszont válaszod mellé (amennyire a Nyugat szűk margója engedte, hogy az általad annyira hangsúlyozott anyagszerűség törvényére hivatkozzam) néhány széljegyzet került, idegeskedő ceruzámból, s ez azt jelenti, hogy Veled személy szerint vitatkozott bennem valami. Alábbiakat tehát vedd úgy, mintha Téged akarnálak meggyőzni. Nyolcvan évvel ezelőtt, a rajongó intellektualizmus és racionalizmus korában, miután más "nézeted", "véleményed", "meggyőződésed" van a dolgokról, mint nekem, talán verset írtam volna Hozzád Petőfi modorában, "isten veled elátkozott barát, veszett ebként ki lelkem megmarad" kezdetűt. Ma, a sejtelmek, ösztönös utalások, művészi intuíciók, közvetett megismerések, "érzelmi zavarok", paradox ambivalenciák divatjának idején viszont elég groteszk módon, magam is úgy érzem stílszerűnek, hogy az író szerepéről szóló "éberálmodat" a Te Unterbewusstod szempontjából kell elemeznem. Lehet, hogy elemzésemet megint Te nézed majd éberálomnak, s egyszerűen visszaelemzel. Állok, sőt álmodok elébe, nagyon érdekel. Elemezgessük egymást, kedves Kosztolányim, így majd csak elmúlik az idő valahogy, addig, míg a háború szakemberei, kapitalisták és ágyúmérnökök elkészülnek a maguk dolgával, amihez nekünk, mesterségünknél fogva, mint mondod, semmi közünk.

Szerinted nem is tehetünk mást, hiszen mi a "homályos és névtelen természetnek cinkosai vagyunk csak", mi nem adunk interjút, csak megnyilatkozunk.

Te úgy nyilatkoztál, hogy érzésed szerint az írót akkora veszedelemben, mint a háború, nem lehet külön mértékkel mérni, nem lehet számára előjogokat biztosítani. Nyilván az elmúlt világháború emlékeire gondolsz, amikor velem együtt megpróbáltál a kritika és hozzászólás előjogával élni, s azt vetted észre, hogy a tényeken ez semmit sem változtatott. Megértetted hát, hogy kilátásosabb a "tiszta" művészettel foglalkozni, mint Madách Keplerje mondja: "Forogjon a világ, ahogy akar - kerekeit többé nem igazítom". Másrészt Petőfi is eszedbe jutott, őt mégse sorolhatjuk abba a kategóriába, akiket "sokat markoló, keveset fogó" kontároknak nevezel, sőt félművelt szélhámosoknak, mert Élet, Halál, Jövő, Társadalom, Túlvilág s egyéb efféle foglalkoztatja őket. Petőfivel kapcsolatban megállapítod, hogy versei nélkül éppúgy lezajlott volna a forradalom, ő is csak a napfelkeltét kukorékoló kakas volt (egyébként maga se állította, hogy a napot ő keltette fel).

Kedves Kosztolányim, a példád azért nem jó, mert Petőfi a háború mellett kardoskodott, és nem ellene, s a rá való hivatkozás csak annyiban igazolná felfogásodat, hogy a háborús uszítók éppolyan ártalmatlanok, mint a pacifisták: az író szempontjából egész mindegy, uszítunk vagy fékezünk - az a kérdés, melyik gesztus szebb, művészibb, formában tökéletesebb, ez esetenkint a helyzet inspirációjától függ. Viszont felmerül a kérdés, hogy akkor miért véled a tényleges uszítók, hadiszállítók és politikusok érdekből történő uszítását a háborúk valódi okának?

Igaz, hogy alább ("lelkek mélyén szunnyadó ösztönök" stb.) ezt az okot az embernek úgynevezett agressziós hajlamából vezeted le. Az a makacs meggyőződésem - pardon az illetlen szóért! azt akartam mondani: érzésem, sejtelmem, ösztönöm, Unbewusstom -, hogy ezen a ponton látomásod félrevezet, behelyettesítéssel dolgozik. Azon alapszik, onnan ered, hogy emlékeid szerint "háborúk, sajnos, mindig voltak". Ez egyszerűen nem igaz. Amit ma értünk háború alatt, s amiről a vita folyik (általános védkötelezettség, technikai "áttétel", propagandával szuggerált - és nem felszabadított - destrukciós erők), az nagyon későn keletkezett, forrása nem az ösztönvilág, hanem nagyon is tudatos, rafinált (pervertálódott) kultuszok, csaknem azt mondhatnám, valláserkölcsi törvények, melyeknek iránya nem az ösztönélet levezetése, éppen ellenkezően, annak elfojtása, mint a régi totem-tabu törvények, vagy például az incestustilalom. Te összetéveszted a testi szükségletekből származó harcot a lelki szükségletekből származó kultúrferdeségekkel. Mint művelt ember, jól tudod, hogy ami például az emberevést illeti, amit a felületes és félművelt műkedvelő egy-kettőre hajlandó húsevő ösztönünkből levezetni, az utóbbi évtizedek gondos és szakszerű, egzakt kutatásának sehol a világon nem sikerült megtalálni a leghalványabb nyomot se, ami azt bizonyítaná, hogy azok a törzsek, melyekben divatban volt vagy ma is divatban van az emberevés, éhségből ettek embert, a kultúra primitív fokán. Ellenkezően, az emberevés mindenütt már egy viszonylag igen magas kultúrfokon jelent meg mint egy bonyolult és ravasz valláserkölcsi kultúra jelképe és szertartása: s ami a legszebb, igen gyakran növényevő törzsekben, vegetáriánus törzsekben, drága Kosztolányim, amik éppen úgy utálták, kezdettől fogva és ösztönszerűen a húsevést, mint a nemes és pompás szarvasok, vagy mint mi ketten a gáztámadást.

No persze a vérontás, amiről beszélsz (vagy egyszerűbben ölés, ahogy a vallás nevezi), s amiről helyesen mondod, hogy az ember sohase tudja fenntartás nélkül elítélni, s amit "D'Annunzio és Majakovszkij egyformán dicsőít", nem emberevés, erről magam is elismerem, hogy ösztönszerű, éppen azért, mert egyéni tehetség vagy indulat vagy erő forrásából fakad, s mint ilyen igenis lehet tárgya a művész (mondjuk: író, bár szerintem, ami az író százszázalékos művészségét illeti... de ez messze vezetne) rokonszenvének csakúgy, mint ellenszenvének. De honnan veszed, hogy amit mi, "pacifisták" (remélem, nem rám célzol a gúnyos macskakörmökkel) háborúnak nevezünk, annak lényegét a vérontásban látjuk? Nagyon hülye pacifista az - emlékezz rá, milyen hévvel pellengéreztem ki ezt a típust a Krisztus vagy Barabbás-ban -, akit csak a kiontott vér döbbent rá, hogy a háború utálatos és embertelen kultusz. A háború lényege a rabszolgaság, nem az ölés, ellentéte nem a béke, hanem az egyén szabadságvágya, hogy önmaga választhassa meg ellenségét és testvérét, ki-ki a maga körein belül, fellázadva a természetellenes kényszer ellen, mely arra szorít, hogy ne a magam ellenségét öljem meg, hanem a másét, ne azt egyem, ami nekem ízlik, hanem azt, ami másnak. Innen nézve kiderül, hogy nem a militarista a primitív, természetes, ősi és örök életű ember, hanem ellenkezően, a pacifista. Mindezzel csak azt akarom mutatni Neked, hogy az érvelésnek az a rendszere, amivel dolgozol, az ellenkező felfogás kialakulására éppoly alkalmas. Azt mondod: nem méltó mihozzánk olyan "nagy" dolgokkal foglalkozni, mint az igazság. De azért a cikkedben háromszor fordul elő a büszke kijelentés: ez az igazság.

Kedves Kosztolányim, ha elemzés, legyen elemzés: megmondom Neked, mi az, ami Téged (ízlés szerint) elválaszt a békéért harcoló íróktól. Túlfűtött képzeleted az ő "békéjük" alatt valami színtelen, szürke, egyhangú világot vetít eléd, s miután velem együtt az ember fejlődését nem célszerűségi egyszerűsödésben, hanem gazdagodásban reméled, mint művész nem kérsz abból a jövőből, melyből ki akarják lúgozni a vér és bűn színeit, ízét, illatát. De hiszen erről szó sincs. Ama falanszter felé, amitől visszariadsz, éppen az örök háború mutat - olvastad Babits Elza pilótá-ját? Abba a hibába esel, mint mindenki, aki homályos benyomás, emlék, vágy hatása alatt előbb foglal állást, s csak aztán keresi hozzá az érveket: autisztikus módon, ha pacifistát vagy optimistát mondasz, egy hülye és tehetségtelen pacifistát képzelsz el, ha pedig belenyugvót és pesszimistát, akkor egy zseniálisat és nagyszerűt, mint amilyen Magad is vagy. De a világ gazdag, és a megfordított szerepre is találhatnék rengeteg példát.

Azt mondod, a háború egy napig se tarthatna, ha nem felelne meg az emberi természetnek. Általában nagyon imponál Neked, Kosztolányim, a Természet. Mindig ezzel a földrengéssel jössz, például: az istennyilával már nem nagyon mersz példálódzni, mióta kocsit hajtanak és atomot rombolnak vele. De ami az "emberi természetet" illeti, nem tudom, miért felelne meg neki a háború inkább, mint például a bridzs vagy a kemény gallér - és én, ha időm engedi, egyszer még bebizonyítom Neked, hogy - eltekintve e két kultusz elterjedtségétől - sok háborúról mondtak már le az emberek egy bridzsparti miatt. Mégse fogom azt állítani, hogy a bridzs és a kemény gallér ősidőktől való, tehát örökké tartó dolgok.

Általában ami ezt az "örök", mert "ősi" izét illeti... tudod már, mit akarok mondani. Miért lenne örök valami azért, mert mindig volt? Nem tudok abban hinni. Amit mondani akarok erről, az - ne félj - nem tudományos, nem is metafizikai megfontolás. Egy nagyon egyszerű és nyilvánvaló alaptévedésre hívom fel a figyelmed, egy helytelen szóhasználatra, amibe Magad is beleesel. "Ez a valóság", mondod, kegyetlen és szigorú nyomatékkal. Nem veszed észre, hogy egy "volt" szó hiányzik? "Valóság" - ez a szó helyesen csak a múltra, esetleg a jelenre vonatkozhatik. A prófétákat és váteszeket Te se szereted - a valóság szót tehát nincs jogod a jövőre alkalmazni.

Ennyit, édes Kosztolányim, "a papír szűk síkján", ahonnan szerinted az író ne mozduljon el. Magam se óhajtok egyelőre elmozdulni, de ezt a síkot nem tartom olyan szűknek. A szem vagy gyűjtőlencse kisebb terület, mégis egész jól elférnek benne fent említett gondolatok.

Hiszem, veled együtt, hogy mi, írók se vagyunk kivételek - de ellenkező értelmezésben: hiszem, hogy a világon és a jövőn nekünk is módunkban van annyit változtatni, mint a tudósoknak és a gazdagoknak, ha jó helyen ragadjuk meg az ekét, amit azért adtak a kezünkbe, hogy a világot ne hagyjuk itt egészen úgy, ahogy találtuk.

Szeretettel ölel
KARINTHY FRIGYES

Nyugat, 1935.



Jegyzetek

1. A név Cassio helyett így jelent meg a Színházi Élet-ben.

2. Gyerekek, csak ne lennétek olyan ostobák.

3. Ritkán jön utána jobb.

4. Szóvicc. "Kéretik csak számla ellenében fizetni." Note = számla. Nota nyilván sajtóhiba.

5. Szó szerint: Mit keres a hal a fán - azaz: a csizma az asztalon.

6. Az élet dolgairól azonos a véleményünk.

7. A gazdám és asszonya oly kedves volt hozzám.

8. Csodálatos mester, kövesselek?

9. Most szél ellen játszunk.

10. Bárónő... jobb lenne a szállodába visszamennie... mi mindent elintézünk.

11. Mit keres egy hal a fán?

12. "Mi újság odakint?" "Mit érdekel engem, leváltottak már, megyek aludni."

13. "Köszönöm a szerelmet, köszönöm azt, ami történt."

14. "Gyerekek, ha nem lennétek oly ostobák!"

15. ürülék és vizelet közt születünk
 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES SZAVAK PERGŐ  
szeretettel
  2013-06-14 16:39:49, péntek
 
  BOSZORKÁNYKASTÉLY ÉS KOLERABACILUS
Nagy idők, apró gondolatok



Ahogy az ember öregszik (talán a lelki "távolbalátás" ellensúlyozása céljából), egyre kisebb dolgok érdeklik. Egy világot próbáltunk összemarkolászni hadonászó húszéves tenyerünkkel, s ilyenkor, az ötvenes évek idején jutunk hozzá, hogy óvatosan szétnyitva öklünket, ráeszméljünk, milyen keveset fogtunk: közel kell emelni, hogy észrevegyük. De van ebben a szerénységben valami csendes irónia is. A kedves mondás: "ismertem ezeket a nagy időket kicsi korukból" - egyre nyilvánvalóbban, és gyakrabban igazolódik, s ballagva lefelé a lejtőn, csúfondáros kis mosollyal eszmélünk rá, hogy a roppant és szörnyű világ odakünt, korszakok és korszellemek, tömegek és társadalmak és országok, még nálunk, szegény kis porszeménél ennek a Nagy Valaminek, még nálunk is kevesebbet fogott egzakt megismerésben és felhasználható tanulságban. Jól emlékszem, hogy lázadozott fiatal becsvágyam és képzeletem a Tétel és Tanítás ellen, hogy "arasznyi létem" a röpke egyéni élet, jelentéktelen láncszemecske csak az évezredekre szóló Társadalmi Szerződések és Alkotmányok és Nemzedékek lusztrumában, mely rajtam keresztül köti össze a múltat a jövővel. Azóta kiderült, hogy abban az arasznyi létben legalább tizenöt "korszak" kiépülését és összeomlását éltem át, világalakító erők robbantak szét és enyésztek el, egyik a másik után, a történelem úgy ugrált körülöttem, mint a bakkecske, vagy valami évezredeket összesűrítő gyorsított film, miközben én, a magam életének kérészpozíciójával álltam egy helyben, s hovatovább azt kellett hinnem, sokkal öregebb vagyok, mint a világtörténelem. Hogyne, mikor mindegyik "új korszak" azzal a programmal jelentkezett, hogy ez mostan a végleges, s tervrajzát úgy méretezte, hogy még kései unokáim teendője is meg volt állapítva benne, előre; általában sokkal többet törődtek kései unokáimmal, mint velem, nyilván azzal a megfontolással, hogy velem már úgyse nagyon érdemes arra a pár percre. De az "új korszak" néhány év alatt megöregedett, a végén szép csendesen eltávozott a balfenéken, magával vitte kései unokáimat, és engem itthagyott. Végre is bizalmatlan lesz az ember, s ma már úgy vagyok vele, hogy nem látok túl nagy különbséget a kávéházi apostol világmegváltó eszméi s egy új kormányprogram között: a nagy szakáll, amivel jelentkeznek, nem téveszt meg, s rezgő mély hangjuk, amivel apai tanácsot adnak nekem, nem akadályoz benne, hogy kedves fiacskáimat ismerjem fel bennük, akikkel szemben az elnéző szeretet és tapintat tiltja véleményt mondani a feltalált spanyolviaszkról, amit mindent meggyógyító bölcsek köve gyanánt kínálnak fel a világnak.

*

De nem is érdemes véleményt mondani, a tapasztalat rávezetett, hogy megértésre a gondolkodó csak a nála idősebbeknél számíthat, a nála fiatalabbaknál soha: keserves megismerés ez (hiszen a gyakorlat szempontjából éppen fordítva kellene lenni), s egyben magyarázata annak a sok haszontalan és fölösleges kísérletnek, amivel a "bátor és cselekvő" ifjú nemzedékek évtizedeket lopnak el a fejlődés drága évszázadaiból, abban a rajongó meggyőződésben, hogy a régen levitézlett hamis módszer valami egészen új megoldás, amivel korszakokat lehet átugrani. Goethe jól tudta ezt, a második Faust kritikái után bosszankodva panaszkodott, hogy egyre kevesebb nyolcvanévesnél idősebb embertársat talál, akivel kibeszélgethetné magát: mit magyarázzon ezeknek az ötven-hatvanéves gyerkőcöknek? ("Kinder, wenn Ihr nicht gar so dumm wäret!)[14] Mert hogyan is érthetnék meg például, hogy a világrengető "események", "döntő fordulatok", "korszakalkotó tettek" forgatagában a tapasztalt szemlélőt néha egészen kis dolgok érdeklik, s néha nem is a dolgok, csak a hozzájuk fűződő apró képzetek: a diktátor kiáltványából néha csak egy szó vagy egy vessző, a drámai fordulatból holmi kis furcsaság, ami valami egyszerű és groteszk dologra emlékeztet? Hiszen vitatkoznak rajta, s misztikus rejtélynek tartják a Faust utolsó soraiban ezt a nyilvánvaló és világos megállapítást: "Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis". (Minden mulandó dolog annyi, mint egy hasonlat.)

*

Az abesszín konfliktus hírei közt egy meghúzódó kis adat, nem az időszerű helyzetből adódó, egyszerű kereskedelmi tétel. Az olasz kormány eddig több mint háromszázmillió lírát fizetett ki annak az angol társaságnak, amelyik a Szuezi-csatornát bérli, hajóvám és személyilleték címén. Az olasz kormány katonákat szállít Afrikába s tudvalevő, hogy a csatornán minden áthaladó hajó és minden áthaladó utas kapupénzt és belépti díjat fizet Angliának, az Afrikába való könnyű utazás ellenértékeképpen. Ezt mindenki igen természetesnek találja (végre is a csatornaépítés sok pénzbe került, üzleti vállalkozás volt, be akarja hozni a költségeit), az olasz kormány is. És senki nem veszi észre, hogy e pillanatban, kivételesen, milyen groteszk és komikus ez az üzlet. Nekem a városligeti Boszorkánykastélyt juttatja eszembe. Az ember lefizet a kasszánál húsz fillért, mire joga van bemenni abba a helyiségbe, ahol először is sötétség várja, a sötétségben ijesztően dörömbölnek, aztán oldalba rúgják az embert, aztán zöcskölő járdára eresztik, aztán pörgő székre ültetik, aztán torzító tükör előtt ijesztgetik, végre beeresztik egy forgó hordóba, ahol okvetlenül hasra vágódik, és kalimpálva a fejére pottyan a normális látogató: mindezt pedig ugyanaz a vállalkozás csinálja vele, amelyik belépődíjat szedett tőle. Furcsa mulatság, úgy látszik, mélyen az emberi természetben rejtőző mazochisztikus hajlamokra épült üzleti gondolat sugallatára született meg. Tessék elgondolni. Egyik oldalon, a csatornán át, vonulnak az olasz katonák, miután Angliának nehéz pénzeket fizettek, hogy a leendő hadszíntérre jussanak - másik oldalon, a szárazföld felől, felvonul az angol haderő, gépekkel és fegyverekkel és repülőkkel, azzal a bevallott szándékkal, hogy szükség esetén megállítsa és összezöcskölje, ijesztgesse, esetleg fejbe rúgja az olasz haderőt, esetleg el is zárja előle a csatorna kifelé vezető útját, hogy csak a forgó hordón keresztül kalimpálhasson ki a hadszíntérről. Furcsa dolog, de mit lehet tenni? Ha egyszer a leendő hadszíntér olyan területen van, ahová csak az angolok jóvoltából lehet eljutni, akkor is, ha éppen az angolokkal kell megütközni ezen a hadszíntéren.

*

Pécsett egy idő óta diftériás nyulakat és kolerabacilus-telepeket lopnak a klinikáról, legutóbb megint több száz trillió kolerabacilust loptak el, rejtélyes célzattal. A nyulakat később visszaküldték, sőt több nyulat küldtek vissza, mint amennyit elloptak, de mit változtat ez a tényen? Ki tudja, az ellopott nyulakkal mint alapanyaggal és pénzverő mintával hány ezer és ezer nyulat fertőztek meg, állítottak elő, s ezek most ott vannak feltárolva valami pincében és raktárban, mint a titokzatos társaság vagyona és fenyegető fegyverkészlete. Miféle fantasztikus gengsztertársaság dolgozik itt, katasztrófapolitikusok, egy földrengésre számító banda, új világra berendezkedő haramiák, arra a pokoli világra, mely a földrengés után következik? Ebben az új világban nem az lesz gazdag és hatalmas, aki építő és alkotó energiákkal rendelkezik, hanem az, aki a másikénál hatásosabb romboló fenyegetések birtokába jutott. A félelem és megfélemlítés világa lesz ez. Az is lehet, hogy normális fizetési eszközzé válik a "kezeket fel", s a pénz nem olyan anyagokból készül majd, amik hasznot jelentenek annak a kezébe, aki kapja - hanem olyanokból, amik kárt okozhatnak annak a kezében, aki megfenyeget vele.

Képzeljék el, milyen egyszerű.

A szolgáltatott munka vagy érték fizetése abból fog állani, hogy az adós elengedi azt a két pofont, amit lekenhetne, miután nincs nálam revolver, amivel főbe lőhetnem, ha lekeni a pofont.

Pesti Napló, 1935. szeptember 29.





A PESTI IRGALOM HEGYE
(Látogatás a központi dologházban)
Mont de piété, monte di pietá...

Irgalom Hegye, így hívják nyugaton azt a helyet, ahol nem egészen önzetlenül, de annál megértőbben segítenek a pillanatnyi pénzzavar légszomjában fuldoklón, egy kis oxigénnel... A kecskeméti Irgalom-hegy szentélyében latrok jártak és fosztogatók... Az eset nagy feltűnést keltett, hát ilyen fontos dolog egy zálogház, kérdezték a boldogok, akik nem szoktak fuldokolni. Ma egy kis zálogház ablakában riadt kezet láttam, kis csomagot nyújtani át a korláton: szórakozott, féltő tekintet nézett a csomag után. Eszembe jutott Kecskemét, s arra gondoltam, követem útján a csomagot, mely a pesti Legfelsőbb Irgalom Hegyének csúcsára vezet.

*

Simon igazgató úr szívesen fogad a Lónyay utcai nagy palotában, s Zeider Wilibald főtanácsos úrra bíz, hogy mutassa meg a raktárt, s tájékoztasson.

Előbb a pincébe szállunk, a pincéből, zárt liften, fel az emeletekre.

Négy emelet, végig csupa zálogtárgy.

Hogy fogalmat adjak arról, ami itt látható, néhány adatot közvetítek.

Az itteni és a Balaton utcai raktárban közel másfél millió tárgy várja, hogy kiváltsák: ennek fő része ruhanemű, kabát, bunda. Sorban utána szőnyeg, kerékpár, edény, különféle; végre 900 000 darab ékszer. A darabonkénti kölcsönzés alsó határa két, a felső tizenhat-tizennyolcezer pengő. E pillanatban az üzemnek körülbelül negyedszáz millió pengője fekszik hitelben, ami azt jelenti, hogy a raktár becsértéke mintegy ötvenmillió pengőt képvisel.

Másfél millió zálogtárgy.

Ez viszont azt jelenti, hogy Budapest egymillió lakosának minden egyes személyére másfél olyan magántulajdon jut, amit kénytelen zálogba tenni, hogy valami pénzhez jusson.

Ijesztő arány más nagyvárosokkal összehasonlítva, amit azonban enyhít a megfontolás, hogy a jobb ruhaneműt - s ezeknek nagy részét, a bundákat - az élelmes pesti polgár nem is annyira pénzzavar, mint inkább amiatt zálogosít el, hogy olcsó pénzért vigyázzanak a téli holmijára.

Egy szégyenlős télikabát

Először a bunda- és kabátraktáron futunk végig. Fantasztikus, mesebeli kabáterdő sötétlik körülöttünk, amerre a szem ellát - az erdőt hosszú, keskeny, homályba vesző folyosóösvények szeldelik. Ha egyedül hagynának, éppúgy eltévednék e kabátrengetegben, mint valami Bakonyban - igazán meseerdő; és mi ez? Mintha sóhajtanának és zúgnának és susognának az elátkozott kabátok. Vezetőm felvilágosít, hogy nem hallucinálok. Végig a láthatatlan falakon vastag szellőzőcsövek húzódnak, ezek árasztják állandóan a friss levegőt, amire éppolyan szüksége van ezeknek a kabátoknak, mint boldog, szabadon sétáló kabáttestvéreiknek az utcán. A kabátok egészségügyi berendezéséhez tartozik még a jól felszerelt, géperőre berendezett porolóüzem és molytalanító kamra. Mondhatom, csupa egészséges, jól táplált kabátot láttam - azt hiszem, időnként sétálni is viszik őket, az udvaron járnak körben, kemény lépésekkel, egyenlő távolságban.

De hogy boldogok-e?... Azt nem mertem megkérdezni.

Az egyiket mintha megismertem volna... Elfordult, hogy ne lássam. Nem izent semmit a gazdájának.

Egy szőnyeg könyörög

A másik raktárban összecsavarva, egymás mellé állítva, hatalmas arzenálja a szőnyeghengereknek. Halkan vonulunk el közöttük, vezetőm elmagyarázza, mekkora szaktudásra van szüksége a becsüsnek, hogy pillanatok alatt ítéletet mondjon a legváltozatosabb árupiacon. Igaz, hogy a piac specializálva van, ezeknek a szőnyegeknek például külön szakértői vannak, olyan értékről lévén szó, ami leggyakrabban marad vissza, kerül árverésre. Hirtelen hökkenve ugrom félre - az egyik szőnyeg megmozdul, előrebukik, lábam elé veti magát. Vezetőm udvariasan bocsánatot kér, és visszaemeli a szőnyeget, továbbmegyünk, de a látomás tompán, öntudatlanul utánam kullog. Vajon mit akart mondani az a szőnyeg, némán esdeklő tekintetével? Válts ki, vigyél magaddal, szabadíts meg, ez volt a tekintetében - mit vétettem, hogy nem láthatom viszont talán soha többé, a kedves, otthonos szobát, ahol hevertem s ismerős, családi talpak tapodtak? Magad hallottad: ha nem jönnek értünk, örök száműzetésbe jutunk, eladnak bennünket - el tudom-e majd felejteni a pici lábakat, amik rajtam tanultak járni? Azt hiszitek, ti emberek, felszabadítottátok a világot, mikor egymás helyett bennünket zártok el az adósok börtönébe?

Fájdalmas kis batyuk

És most szállunk alá a valódi mélységbe, a gazdasági pokol dantei alsó határa ez: a tizenhat pengőn aluli zálogtárgyak világa. Vigasztalan, hosszú, szinte végtelen sorokban padlástól az emeletig, apró polcok és rekeszek. És minden rekeszben egy batyu, tarka és szürke rongyokba bugyoláltan szánalmas csomagocska szégyenkezik. Egy lepedő meg egy huzat, két ing. Régi, nyűtt kabát, összecsavarva, benne, mint káposztában a töltelék, avas színű kék sapka. Pár cipő, két párnaciha. Tucat törlőrongy, kopott női ruha társaságában. Hubertus-kabát, micisapka, vastag flanellsál. S a sok siralmas és rongyos, rikító reklámja a rendetlenségnek és elhanyagoltságnak, katonás rendbe szedve kiabál és panaszkodik és mutogatja sebeit és szennyét a rekeszekből. A rendszerbe osztott nyomorúság ez, civilizált őskultúra, steril szegényszag, ami átütközik a fertőtlenítőanyagon. Vezetőm elmondja, hogy bizonyos összegen alul inkább könyörületből hiteleznek a zálogtárgyra, mint a holmi ellenértékeként - a rizikó itt százszázalékos, az itthagyott tárgyaknak nincs kikiáltási ára az árverésen.

Ékszerek között

Rögtön utána a legmagasabb osztály következik: ékszerek közt vagyunk, itt vannak a legnagyobb értékek. Csodálkozásomra, hogy a zárt borítékok egyébként könnyen és hozzáférhetően heverésznek a nyitott faládikákban és asztalokon, megtudom, hogy az egész terem, ahol vagyunk, egyetlen biztos falú széf, páncélszekrény és wertheimkassza. Egyébként a tízezer pengőn felüli értékeknek még külön szekrénye van.

Azt is megtudom, hogy porszívót, írógépet s más olyan tárgyat, amit részletfizetésre szoktak árulni, ma már nem fogadnak el, a visszaélésekre való tekintettel. Kerékpárt is csak a kifizetett számla ellenében. Fegyvert egyáltalán nem.

Ellenben cigarettatárcákból hekatombát lehetne emelni.

És végre láttam azt a bizonyos legendás zsebórát is, eredetiben, amivel kapcsolatban a tréfás pesti jogász szokta mondani, ha megkérdezik tőle, hány óra?, hogy elromlott a cédula a zsebében, nem mutat időt.

Az átvevőiroda

Lefelé menet, a liftben, az egyik emeleten pillanatra felködlik az átvevőiroda pultja: embertömeg szorong mögötte. Ismerős arc bukkan fel, rögtön elfordul. Aztán gyanakodva pillant felém megint, ahogy elsuhanok a lift rácsa mögött. Csodálkozva villan át rajta: mi az, a családja talán zálogba tette az író urat?

*

Megjegyzem, nem is rossz ötlet. Néhány szellemi magántulajdonomat, amiket nem tudok felhasználni mostanában, szívesen adnám be magam is megóvásra.

Az Est, 1935. október 3.





"ISTENEK ELEDELE
Hormonok a láthatáron

Az istenek eledele, ahogy az új panaceát a francia orvosok elnevezik, nem nektár és nem ambrózia, s még csak nem is ama mennyekből alászálló manna, ami a pusztákból érkező zsidókat üdítette fel Kánaán közelében. Állagát tekintve annyira prózai anyagból készül, hogy úri társaságban az ember kénytelen óvatosan körülnézni - ugyanis ez a csodaszer, amit az orosz tudós felfedezett és a legfantasztikusabban különböző betegségek sorában egyformán óriási sikerrel kipróbált, valamint azt is kimutatta róla, hogy a Steinach és Voronoff-féle komplikált mirigyátültetésekkel szemben egyszerű belövellésre sokkal hatásosabban fiatalít, mint ezek - ez az új Magisztérium és Életelixír és Bölcsek Köve lényegében nem egyéb, mint, izé, hogy is mondjam csak, a terhes nők vesetermékéből kipreparált váladék, amit eddig (Zondek-féle reakció) egereken próbáltak ki, diagnosztikai célzattal. De hiszen mindegy, honnan szedik, fő, hogy meglegyen - végre is emberek vagyunk, akikről már a régi költő megmondta, hogy inter feces et urinam nascimur,[15] de még ha illatos virágok lennénk (megjegyzem, talán jobb is volna), se kellene restelkednünk a jól trágyázott föld miatt, amelyből egyebek közt éteri illatát szívja a virág, megfelelő kémiai ravaszságokkal alakítva át a trágyabűzt rózsaolajjá. Hogy pedig annak a bizonyos "hetedik mennyországnak", amelyről a szerelmes költő beszél, hol vannak elhelyezve természetes határai, erre vonatkozóan egy bölcs mondás elég világosan és érthetően tájékoztatja a csapongó képzeletet - nincs tehát semmi ok rá, hogy a francia orvos elnevezését, tekintettel az alapanyagokra, túlzottabbnak vagy pláne káromlóbbnak érezzük, mint a legáhítatosabb imában alkalmazott mindennapi kenyér motívumát.

*

Annál kevésbé, mert hiszen a tudomány fejlődésével egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az ember legszebb és legértékesebb tulajdonságai, testi és lelki értelemben egyaránt egyenes vonatkozásban állanak azokkal a bizonyos "hormonokkal", amiknek eredeti feladata a kétnemű fajta szétszortírozása s ugyanakkor egymásra utalása lévén, a megfelelő apparátusok közelében elhelyezett mirigyekből indulnak el a test minden részébe, az érzelmek központjába, a szívbe éppen úgy, mint az értelem hajlékába, az agyvelőbe. Az orosz professzor beteg szívet és elöregedett agyvelőt gyógyított hormonjaival, önmagán is kipróbálta a szert, s azt állítja, hogy további kutatásaihoz ennek a szernek köszönheti munkabírását és életkedvét. Hogy a nők a terhesség alatt, eltekintve testi kényelmetlenségektől, megfiatalodnak és egy sereg betegséggel szemben immúnissá válnak, rég tudott dolog, s tisztára a gazdasági korszellemnek tulajdonítható, ha ennek a természetes kozmetikumnak divatja mégis hanyatlóban van manapság. Magának a jelenségnek tudományos magyarázata egyszerűvé lett a felfedezéssel (a fiatalító gyógyszert maga a test termeli ebben az állapotban), és számomra, szenvedélyes utópista és rejtvényfejtő lévén, nem kevésbé egyszerű feltevések forrása fakad belőle.

*

Nem kell a terhességig menni (ebben, úgy vélem, nincs is nézeteltérés köztem és a hölgyek nagy része között), az ébredő szerelem tünetei magukban is bő alkalmat nyújtanak alább felvázolandó elméleteim számára, ami némi schopenhaueri nagyképűséggel akár a "szerelem metafizikájának" is nevezhetnék. Hogy a "szerelem szépít", üdít, fiatalít, sőt gyógyít is, ezt a köznapi tapasztalatot a mai tudós nemcsak hogy nem utalja már a babonák világába, de mint hormonális tünetcsoportot hajlandó hovatovább klinikai vizsgálódás tárgyává tenni. Egy velem egyidős kedves és szeretett barátomat figyeltem ilyen alapon, idén nyáron, aki hajló kora, sőt betegsége ellenére heves és boldog szerelembe esvén, hirtelen fiatalodni kezdett, sőt kezelőorvosa nagy meglepetésére (aki semmit sem tudott a dologról) korábban kezdett gyógyulni, mint ahogy a szóban forgó betegség és az előírt gyógymód szempontjából várni lehetett volna. Jól jegyezzük meg: egyelőre úgynevezett lelki szerelemről lehetett csak szó, mert a szerelmesek egyesüléseit bizonyos körülmények megakadályozták. De ez a lelki szerelem elég volt hozzá, hogy a boldogság és kielégülés reménye (a megfelelő előkészítő hormonok működése) megfiatalítsa a testet, elsimítsa a ráncokat, fiatalos ragyogást lopjon a szemekbe - az illető húsz év előtti önmagára kezdett emlékeztetni, nemcsak külsejében és modorában, de munkájában is, a munka minőségéhez és mennyiségéhez szükséges munkakedv minden ismertetőjele mellett.

*

Ezek után a szépen hangzó, de nem kielégítő megkülönböztetés helyett, amit költészet s a vele egyelőre rokonságot tartó lélektan a "lelki szerelem" és "testi szerelem" kitételekben gyakorolt, egy kevésbé költői és mégis finomabb megkülönböztetést ajánlok, egységesebb szemlélet céljából.

Mondjuk így: fizikai szerelem és kémiai szerelem.

A két fogalom ugyanazt a két folyamatot hozza közös nevezőre, a testi élet határain belül tartva két rokon tünetcsoportot, s mégis módot ad rá, hogy egymástól élesen lehatároljuk őket.

S ami a legszebb: a legérdekesebb és legtanulságosabb tudomány, a fejlődéstan, egész határozott utalással igazolja a megkülönböztetést.

A kétivarú lények nemi vonatkozását kifejezetten és kétséget nem tűrő módon nem egy, hanem kétféle nemi jelleg szabályozza: a tisztán szervi (fizikai) és a hormonális (kémiai) nemi jelleg. Az első már a fogantatáskor determinálja a születendő lényt, a másik a pubertásban, tizenhárom-tizennégy éves korban.

Bár a céljuk, illetve irányuk (látszatra) ugyanaz, a két determinánsnak lényegében semmi köze egymáshoz.

Mintha a természet, mikor az egyivarú (sejtosztódó) szaporodásról, oly célból (és az a legfontosabb!), hogy a minőséget a mennyiség rovására javítsa (fejlődés, mutáció stb.) áttért a kétivarú (sejtegyesítő) szaporodás princípiumára: pályázatot hirdetett volna ennek a kívánt módszernek legjobb megoldására. S mikor a pályázatra két egyformán tökéletes megoldás érkezett be, a természet nem tudott választani, s mindkét módszert alkalmazta egy olyan feladat elvégzésére, amire bármelyik a kettő közül egymagában is elégséges lett volna.

Aminthogy tényleg vannak kétivarú állatok, melyeknél csak a kémiai, hormonális hatás alakítja hímmé és nősténnyé a példányokat, és vannak, amelyeknél a kezdetben megadott fizikai nemi jelleghez nem járul hozzá utóbb hormonális hatás, s a szaporodás mindkét esetben tökéletes.

*

Első pillanatra azt hinné a tudós, amit a gondolkodó (aszerint hogy materialista vagy spiritualista volt az illető) hirdetett természettudomány előtti időkben: hogy a kettő közül egyik fölösleges. Vagy a lelki szerelem az igazi, vagy a testi, a fizikai és kémiai szerelem esetében is problematikus a kérdés.

De a tudományos képzelet erőteljesebb, mint a filozofikus.

Ha igaz, hogy a fizikai kétivarúság célja a minőség javítása volt, miért ne tehetnők fel, hogy a később hozzájáruló kémiai kétivarúság további minőségjavítást céloz bennünk, egyelőre ismeretlen tendenciákkal?

A hormonok talán az Übermenschet készítik elő bennünk, a Tökéletes Embert, akit nem példányszáma, hanem egyéni nagysága különböztet meg, a tökéletes embert, akinek már nem kell meghalnia, hogy nála tökéletesebb kísérletnek adja át a helyét.

Talán ezt érzik a "lelki szerelem" rajongói, mértéktelen és korlátlan, halálon túli rajongással hirdetvén dicsőségét szerelmük tárgyának, akihez (úgy hiszik) "nem testi" szálak fűzik őket, egy földöntúli dimenzió káprázatában.

Pesti Napló, 1935. november 6.





HAZUDNI, MINDHALÁLIG

Kázmért őszintén és igazán szerettem mindig, s fokozottan szeretem, mióta valódi hősnek és vértanúnak láttam, a maga hitének és meggyőződésének védelmében.

Ez a hit és meggyőződés Kázmér számára a hazugság.

Kázmér meggyőződésből, rajongó hitből, művészetből és konok makacsságból hazudott egész életében. Hazudott, önzetlenül és érdektelenül, minden aljas szándék nélkül, pusztán a hazugság kedvéért, l'art pour l'art, csak hogy hazudva legyen ezen a világon. Soha hazugságaiból semmi haszna nem volt, nem számításból vagy előre megfontolt cél kedvéért hazudott, hanem azért, mert finom és érzékeny lelke nyilván látta az élet ostoba, nehézkes, értelmetlen kis igazságait: hazudott, mert képtelen volt egy igaz szót kimondani.

De nem kell azért olyasmit hinni, hogy Kázmér költészetből vagy a képzelet túltengése miatt hazudott: végső elemzésben a költészet is bizonyos cél vagy érdek kedvéért leplezi és változtatja meg az igazságot, hogy a valóságnál "szebb" vagy "értékesebb" fikciót hirdessen. Nem, Kázmér még csak költői babérokra se pályázott soha, vagy hogy színes képzeletét fitogtassa. Ő egyszerűen mindig és mindenütt mást mondott, mint ami igaz, de ez a más nem volt színesebb vagy különösebb annál, ami tényleg történt: csak éppen más volt.

És nem válogatott: apró dolgokban éppenúgy hazudott, mint fontos ügyekben, ő nem tett különbséget hazugság és hazugság között.

Mert Kázmér például (most veszem észre, nyilván nem is hívták Kázmérnak, ezt is csak hazudta, minden ok és érdek nélkül) olyankor is hazudott, mikor a hazugság éppen olyan érdektelen és jelentéktelen apróság volt, mint az igazság, ami helyett mondta.

Például egészen mindegy, ugye, hogy valaki ebben vagy abban a trafikban vette a cigarettát. De ha Kázmér mondjuk X. trafikban vette, az Y. trafik mellett, akkor azt mondta: - Bocsáss meg, hogy egy pillanatig késtem, bélyeget kellett vennem az Y. trafikban.

Egész aprókat is hazudott, amikkel szemben a leggyanakvóbb hallgató is védtelen, mert nem tudja megérteni, miért kellett ezt hazudni.

Például könnyedén és mellékesen megjegyezte, olyankor is, mikor alig figyelt oda valaki, hogy ma délelőtt találkozott Baloghgal, akinek rosszul megy. Baloghot esetleg nem is ismerték abban a társaságban, tehát egészen mindegy volt, hogy megy neki, és Kázmér egyedül, magányosan élvezhette csak a belső örömet és elégtételt, hogy ő nem is találkozott Baloghgal, és hogy Baloghnak nem is megy rosszul, esetleg nincs is a világon semmiféle Balogh.

De Kázmér, ismétlem, művészetből hazudott. Megtörtént, hogy megvakarta a fülét, holott a füle nem is viszketett, csak azért, hogy ha szóval nincs alkalma, legalább a mozdulatával hazudjon valamit. Vagy szórakozottan nézett maga elé, sóhajtott és legyintett, holott nem gondolt semmire.

Egyszer a Bálvány utcában merénylet történt, izgalmas és nagy horderejű esemény. Kázmér véletlenül arra járt, és látta az egészet.

Egy izgatott szerkesztőbe ütközött néhány perccel később a Vilmos császár úton.

- Jaj - kiabált a szerkesztő -, egy szemtanú kellene nekem, aki látta ezt a dolgot és el tudja mondani: száz pengőt fizetnék az illetőnek! Nem a Bálvány utca felől jössz véletlenül?

Kázmér vérvörös lett. Szegény ember volt, s aznap véletlenül életmentés lett volna számára a száz pengő. De a merénylőt nem lehet elárulni.

Felkapta a fejét, és büszkén jelentette ki:

- Nem, nagyon sajnálom, én a Nagymező utcán keresztül jöttem, és nem láttam semmit.

Pesti Napló, 1935. november 14.





VILÁG SZÍNJÁTÉKA
(A Színházi Élet százötven éves jubileuma)

REGGELI JELENTÉS

HALLÓ, HALLÓ! JÓ REGGELT KÍVÁNUNK KEDVES HALLGATÓINKNAK, NÉZŐINKNEK ÉS OLVASÓINKNAK! MA EGÉSZ NAP A 3426-OS HULLÁMHOSSZON KÖZVETÍTÜNK. A KÉPEK SÁRGA, A HANG VÖRÖS, AZ ÍROTT SZÖVEG FEHÉR ERNYŐN KAPCSOLÓDIK, SZÖVEGKÖZVETÍTÉSNÉL MÁS NYELVŰEK A FÖLD BÁRMELY RÉSZÉN, NE FELEJTSÉK EL AUTOMATIKUS FORDÍTÓKÉSZÜLÉKÜKET BEKAPCSOLNI, NEHOGY MEGISMÉTLŐDJENEK A MÚLT HETI PANASZOK. EZÚTON TUDATJUK AZ ÁZSIAI HALLGATÓKKAL, HOGY FÁRADSÁGOT NEM KÍMÉLVE ELKÉSZÍTETTÜK A KÍNAI FORDÍTÓSZERKEZETET IS, MELY CSAKÚGY, MINT A TÖBBI, A MAGYAR SZÖVEGET EGY GOMBNYOMÁSRA KÍNAIRA FORDÍTJA SZÓBAN ÉS ÍRÁSBAN.

HALLÓ, HALLÓ, ÍROTT SZÖVEG KÖVETKEZIK!

FEHÉR ERNYŐ!



Visszapillantás

Világlapunk, a "Comedia Munde" (Világ Színjátéka) ez idén ünnepli fennállásának százötven éves jubileumát - valódi értelemben, mert mai formájában és mai címével tulajdonképpen százévesek volnánk csupán. Történelmi szempontból mégis százötven évről van szó, hiszen nyilvánvaló, hogy vállalatunk őse a huszadik század elején virágzó "Színházi Élet" volt, mely huszonöt éves jubileumát 1935-ben ünnepelte. Átalakulása nem történt egyszerre, a folyamat a század végén indult meg, s forradalmi terjeszkedését, mint tudjuk, nemcsak a technikai átformálódásnak, de főként s elsősorban éppen a század végén kibontakozó új világszemléletnek köszönhette. Ez a régi szemléleteket döntő módon megváltoztató új világkép egybeesett az új közvetítési formákkal, s a papírkorszak hanyatlásának idején, mikor a papírból készült lappéldányok szétküldése helyett mi is áttértünk a rádióhullámok útján történő kép-, hang-, szövegvetítésre, az elsők között: így lett harmincmillió előfizetőnk már a század utolsó éveiben. Ami az új szemléletet illeti, művelt előfizetőinknek nem kell bővebben magyarázni, mi volt a lényege. Telma Titusznak, a megölhetetlen embernek csodálatos felfedezése indította meg az új korszakot. E felfedezés lényege: hogy a világon minden szerepet játszik egy óriási színjátékban, mint burkolt hasonlat és metafora, allegorikus formákban szerepelt már a régi költők sejtelmeiben is, de nyilvánvaló igazsággá akkor vált, amikor az állat- és növényvilágban, az egész természetben különféle megoldásokkal kísérletező Életközpont titkát s a kísérletező Személy kilétét sikerült megtalálni és tudományosan körülírni. Azóta tudjuk, hogy a nagyszerű és izgalmas drámában szereplő élőlények, a Világűr roppant díszletei közt, szerepüket a kompozíció kedvéért játsszák, szigorúan megszabott kiosztásban, s ellentétben a régi felfogással, sőt annak egyenes megfordításával, létező és komoly valóságnak csak a Képzelet Alkotásait tekintjük, magát a jelenségek világát pedig költészetnek és káprázatnak. Csak azt tanítjuk iskoláinkban, ami a színpadon s a könyvekben történik - a többi pedig színjátéknak és költészetnek számít.

Színházi Élet, 1935. 43. sz.





VALÓSÁG VILÁGA
Novella
Írta: Budapesti Karinthy Ödön

Mostanában valahogy vonz a valóság, múlt és jövő - beiratkoztam a Folies Caprice-ba, három évre, egy kis természettudományra, nem az oklevél miatt, amit a szorgalmas színházlátogató szerezhet, csak hogy művelődjem. Történelmi olvasmányok érdekelnek főként, s nagy örömömre szolgált a napokban egy érdekes felfedezésem. A "Színházi Élet" őspéldányait lapozgatva a "Csodabár" múzeumban, valamelyik ("Frigyes" nevű) ősöm érdekes szaktanulmányára bukkantam. - "Képzelet Világa" címen riportszerű pontossággal írja meg korának legérdekesebb eseményeit, a Bárczy-gyilkosságot, a Hamlet-botrányt, Ágnes asszony pörét ésatöbbi. Érdekes, ez a régi öreg író már sejtette - abban a korban, mikor valóságot és költészetet még összezagyváltak -, hogy történelemnek csak az számít, ami az emberi lélekben végbemegy, a többi káprázat, költészet, fikció, álom és mulandóság.

Színházi Élet, 1935. 43. sz.





ÉLETEM STATISZTIKÁJA

Első emlékem tulajdonképpen nem negyvenöt éves, mint ahogy a dátum mutatná, hanem százezer éves.

Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor négykézlábról két lábra emelkedtem.

Barackot először hároméves koromban ettem.

Úszni négyéves koromban tanultam. A három dimenzióban való lebegés óriási hatással volt rám. Azt hiszem, ekkor kezdődött bennem a vágy, hogy repüljek, és meg vagyok győződve, hogy ez a dátum összeesett azzal a korszakkal, amikor fajtám, az ember is, szükségét érezte, műtanilag pótolni a szárnyakat.

Hatéves koromban kezdtem el gondolkozni. Azóta sok apró felfedezést tettem, amikről kiskorú fajtámnak még nem nagyon beszélhetek, vagy legfeljebb azon a nyelven csak, ahogy elemistákkal társalog az ember. Igyekeztem az ő hangjukon beszélni. Éppen ezért úgynevezett írói minőségemben nem fejlődött ki egyéni hangom. Írás közben nem magamra, hanem mindig azokra kellett gondolnom, akikhez szavaimat intéztem.

Jól tudom, hogy rajtam kívül még igen sokan vannak a világon, akik ha nem is mindig tudatosan, de körülbelül ott tartanak, ahol én. Ezek is tudják, miről van szó. Felesleges nekik magyaráznom.

Sok kedves emberrel kerültem össze. Személyesen és írásban. Megértésük és szeretetük sok kellemes emléket jelent számomra.

Az első halott, akit láttam: édesanyám volt.

Az első nő, akit szerettem: a már szintén halott feleségem.

A költészet részegítő mámorát tizenkét éves koromban ismertem meg.

Tizennyolc éves koromban a tudományét.

Húszéves koromban a barackpálinka mámorával ismerkedtem.

Nagyon szerettem a csirkepaprikást és a juhtúrós galuskát. Első gyermekem huszonöt éves koromban született - embert pusztítani már korábban tanítottak, rendszeresen, két hónapig. Gyakorlatilag még nem hasznosítottam eddig ezt a tudásomat.

Egy ismeretlen nő tizenöt évvel ezelőtt tévedésből felpofozott.

Nagyon érdekesnek találtam a termeszek és a darazsak életét és négy évvel ezelőtt egy viharos éjszakát, amit a Zeppelin fedélzetén éltem át.

Háromszor voltam életveszélyben. Rájöttem, hogy a természettől nem kell félni, csak az élőlényektől.

Múlt évben nagyon szép volt az ősz. 1931-ben Kecskeméten -31º-ot láttam a hőmérőn. Ma nincs különösen jókedvem, mert sok olyan dolgot kell elintéznem, aminél okosabbat és rokonszenvesebbet is tudnék. Közöttük például ennek az önéletrajznak az összeállítását.

Színházi Élet, 1935. 43. szám





KISTEXT A FARKAS JEGYÉBEN
(Látogatás a kispesti textilgyár ipartelepén)

Ezen a helyen huszonöt évvel ezelőtt szerény szövőüzem dolgozott harminc-harmincöt munkással, Popper úr tulajdona. Kanavászt készítettek, úgynevezett Farkas kanavászt (ez volt a cikk neve), Popper urat, aki maga is század eleji, vérbeli szakember volt, Ágoston váltotta fel, s olyan üzleti képzelettel kezdett dolgozni, mint a régi nagy ipardinasztiák alapítói. Védjegyül a farkast választotta - az étvágyára vagy a bátorságára gondolt ennek a nemes ragadozónak? A jelek azt mutatják, hogy kabalának volt olyan jó és termékeny ez a védjegy, mint a Romulust és Remust tápláló farkas jelképe.

*

Hogy a jelképben maradjunk, az etruszk textiltanya helyén textil-Róma nőtt ki a földből, hatalmas munkatelep, világszerte szétágazó kereskedelem központja. A kispesti textilgyár ma egész sereg épületében kettőezer-ötszáz munkást és tisztviselőt foglalkoztat - a munkásoknak külön kis városa, iskolája, sporttelepe, rendelője és könyvtára van. Egyetlen termében ezer szövőgépet számoltam össze - tovább nem tudtam számolni. Azt mondják, a fonókat orsóval mérik, mint ahogy tonnával mérik a hajót. Kistextéknél harmincezer orsó forog, ez nyilván jó sok. Nekem a sok számadat közül, amiket hallottam (nyersanyag, feldolgozás, vagontétel stb.) - bevallom, egy jelentéktelennek látszó kis feljegyzés imponált legjobban: tavaly, a sok száz anyag sok ezer változata közül, amiket a gyár termel, egy bizonyos delénből vagy kartonból, vagy nem tudom, miből, egy vagy két hónap alatt ötszáz kilométert adtak el. Ha ezt szőnyegnek terítik ki, a legnagyobb angol repülőgép két és fél óráig száll a szőnyeg fölött, míg a végére ér.

*

Tetszik tudni, mi az, hogy "vertikális termelés"? Én már tudom. Ez azt jelenti, hogy függőlegesen mindent az üzem csinál - maga fonja a gyapotot és a műselymet, maga fonja-szövi, "appretálja", festi, "mercerizálja", csomagolja. Mindehhez maga adja a gépet, ezeket a ravasz és okos, hihetetlenül ügyes háziszörnyeit a technika századának. Az egyik teremben automatikus szövőgépet láttam vagy százat: összesen három ember lézengett a teremben, az se csinált semmit. A gép maga forgatja és váltogatja az orsókat, megszövi a selymet, összehajtogatja és kiadja. Ennek a gépnek kilenc kezén, lábán és ezer ujján kívül szeme, füle és orra van, ezt nem lehet becsapni. Ha a sok száz kilométer finom fonalhálózat sűrű soraiban egyetlen szálacskát eltépsz, az egész behemót gép abban a pillanatban sértődötten megáll, és megvárja, míg a szálat összekötik. Éppen hogy nem csap a kezére a tolakodónak, vagy nem kiabál segítségért. Egy-két év múlva nyilván ez is meglesz. Emlékeznek önök "Új Íliász"-ra, az önálló gépek uralmára?

*

A függőleges termelésnek egy telepen való megoldását nálunk a Kistext hozta be. Mint laikus, talán nem egészen szakszerű kifejezést használok, mikor az egész munkát roppant gusztusosnak minősítem. Friss gépeken, példátlanul gazdaságos, szinte művészi tér- és anyag- és idő- és emberkihasználással rengeteg mindenfélét készítenek itt: egykettőre megoldják a nehéz problémákat, reggel kezdik, este végzik, nem lehet olyan anyagot mondani, amit itt nem csinálnak vagy ne volnának hajlandók holnapra megcsinálni. Igazgatók, tisztviselők, vegyészek, mérnökök, csupa fiatalemberek (csupa magyar, méghozzá), jókedvűek, vállalkozók, leleményesek, szeretnek dolgozni, érdekli őket a munka - élvezet hallgatni, ahogy lelkesen magyaráznak és - a maguk szerény módján - dicsekszenek az eredménnyel. Persze, az is valami, hogy ezúttal van kinek - imádom a gyáripart, a munka regényét, a valóság regényét, ahová a képzelet tornyából le-leruccanok, szomjasan tanulok, s egy óra múlva részletkérdéseimre kedves kalauzom már óvatosabban válaszol: talán attól tart, hogy túl gyors a felfogásom, s holnap új gyárat alapítok a szomszédjukban.

*

Aggodalma fölösleges, csak hiúságom az oka, hogy nem kérdem meg, mi az a hatvanhat kártológép, bólintok, mintha érteném. Ellenben az tényleg remek, amit a műselyemmel kitaláltak: a kész fonalat széttépdesik, s úgy fonják megint össze, ettől lágy és omlós lesz az anyag, egész olyan, mint a legfinomabb gyapjú, gyönyörűség tapogatni és gyűrni - ezt hívják velnának, és sok mindenféle lesz belőle: crêpe fantasie, velna imprimé, angorette, merinette és amit akartok - a hölgyek már értik a dolgot. Szürcsölöm és ízlelgetem a dolgot, mint a pálinkaszakértő, koktélt csinálok magamnak a színek és tapintatok és szavak tarka kaleidoszkópjából. Számomra szín és szag és felület és szó összefolyik valami íny- és bőrcsiklandozó érzéssé, s egyszerre megértem a nőket - a női lélekben a kelmék neve éppolyan vágykiváltó inger, mint az anyaga: férfiember a vendéglőben érzi ezt, miközben az étlapot tanulmányozza, s összefolyik a nyála, ha ilyet olvas például: erdélyi lucskos káposzta.

Ízelítőül ebből az étlapból és koktélból néhány szó: delén, karton, puplin, gabardine, flanell, bourette, damaszt, pejacsevics, tropikál, crêpe frotté luxuosa, crêpe de chine, suprema crêpe marocain, cloqué, moos-crêpe, brocat-cloth, nansouc, velour ésatöbbi ésatöbbi. Megjegyzem, ezek mind csak alapanyagok - színben és mintában mindezekből egész mintakönyv áll rendelkezésre, nem is beszélve arról a rengeteg ruha- és fehérnemű-féleségről, amikre való felhasználás szempontjából csoportokra oszlanak ezek az anyagok.

*

Külön tündérkastély és leányálom a mintaszövő és festőgépek világa. Itt a határ fizikai és kémiai munka közt: a határon néhány őrült muris masina. Jacquard típusú szerkezetek, amik a mintát beleszövik az anyagba: olyanféle lyuggatott kartonlap szaladgál az emelők és orsók és hajócskák fölött, mint a gépzongora kottalapja, ez csinál szeszélyes és klasszikus és vidám muzsikát a szálak egyhangú elemeiből. Még érdekesebb viccet tippeltem ki magamnak a festőnyomóban. A tizenkét színnyomású minták közt feltűnt egy nagyon diszkrét és finom minta, valeuri fehér szálak csillognak és vibrálnak a színek közt - hogy csinálják ezt? Kiderül, hogy nagyon egyszerűen: az alapanyagba olyan szál van beleszőve, amit nem fog a festék, ez a szál kimarad, és természetes fehérségében megadja a pikáns és különleges hatást, a festett szálak között.

Hát azt tudják-e, mi a bogáncsolás? Ez arra való, hogy a túl sima anyagot bolyhossá tegye. Acélhengeren rengeteg apró acéltű, ezen szalad át a szövet, s a tű bolyhossá tépdesi. Természetes anyaggal is be szokták vonni ezt a hengert, az úgynevezett takács-mácsonya nevű növénnyel, ami csupa finom bogáncstövis - íme a művelet nevének származása.

A fogyasztók nyolcvan-kilencven százaléka természetesen nő, a társadalom minden rétegéből, vertikális megoldásban. Szükséglet? Hiúság? Ki tudja! A sok selyem és delén és szín és mintázat felhőzetében bukdácsolva egy régi hasonlatom éled fel: a nő öltözködése tulajdonképpen kivetített testi járulék, nem védekező apparátus, inkább kínáló és felajánló és csábító, mint a virágszirom, gyümölcszamat, lepkepor. Ami itt készül, nem a ruházkodás, hanem elsősorban a közlekedés céljait szolgálja: egy eljövendő nemzedék megálmodása, az asszonyok és leányok képzeletében, kerülő úton, a növények, az őstermészet isteni fondorlatával.

*

És ez a fordulat ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, mint a virágtestvérek birodalmában, mindenütt a világon. Ugyanezek a szirmok és levelek Afrikában s a svéd fjordok között. Engadin völgyében s a szibériai sztyeppék partjain. Üzleti nyelven szólva: a Kistext exportjának határai. Keleten Szíria, India, a Pamír-fennsík, Nyugaton Norvégia és Portugália. A magyar szövet és vászon egyenrangú versenytárs a legelőkelőbb sorban, a világpiacon.

*

Hanem zaj, az van... Most már értem a hasonlatot: lármás, mint a szövőszék. Mégis, ha a Gerhardt Hauptmann "Takácsok"-jára gondolok, mint a múlt egyik végletére, szemben a másik véglettel, amit a népdal örökít meg: a "fonóba szól a nóta", el kell ismerjem a fejlődést, ami, úgy látszik, valahol a középen találja meg az aranyutat s az arany útját.

*

A magam részéről Zola szellemét idézem, igazolásul, hogy a munka regényének ez a fejezete, amit ma délután olvastam a valóság könyvében, a kispesti gyárban, felér egy verset alkotó inspirációval! S kívánok szerencsét a munka kis hadseregének, vezérkarának és katonáinak egyaránt - ne szakadjon meg az örök fonál, a két párka guzsalyán, ezen a két horizontális termelőtelepen.

Színházi Élet, 1935. 43. szám





SAJÁT KÜLÖN EGYPERCES DETEKTÍVREGÉNYEM
(Aminek az az előnye is megvan, hogy a megfejtésre nem kell holnapig várni)

I. AZ ALIBI

- Nem én követtem el, felügyelő úr.

- Jól van, Pista. Hát akkor mondd el szép sorjában, tegnap, szombaton hol voltál, és mit csináltál öt és hat között?

- Öt és hat között?!... Hát először is... öt óra felé a Károly körút tájékán csavarogtam, reménykedve, hogy "leesik" valami, tetszik érteni... Szerencsém volt, találkoztam a Stella Adorján úrral, aki régebbről ismer, és aki azon való örömében, hogy éppen húsz pengőt nyert bridzsen, két pengőt adott, ehhez még egy pengőt kértem a haveromtól, akinél szintén volt, mert megvágta a Freystädtler méltóságos urat. Együtt belógtunk a Stern bácsi ortodox zsidó kocsmájába, ahol bronefet, vagyis pálinkát ittunk, erre minden pénzünk elment. Beszeszelve lógtunk a körúton, még arra is emlékszem, hogy egy cipőüzletben láttuk a Salamon Béla urat, aki cipőket próbált ottan. Aztán elváltunk, a haveromnak még volt két tantusza, megvártuk a tizennégyes autóbuszt, és ő felszállt. Én a telefonfülke előtt ácsorogtam, éppen akkor szedték ki a pénzt belőle...

- Mennyi lehetett?

- Vagy háromszáz darab húszfilléres. Onnan tudom, mert beszélgettem a telefonossal, aki nagyon sietett, mert szolgálat után el akart menni a miniszterelnök úr választási programbeszédét meghallgatni! Aztán a Bandi úrral találkoztam, tetszik ismerni...

- Hogyne...

- Azzal elbeszélgettünk pár percig, aztán elváltunk, mert épp a Hunyady Sándor úr jött arra, még hallottam, hogy kérdezte, nincs-e valami jó tippje a délutáni ügetőre, a Hunyady úr mondta, nem megy ki, mert egy erdélyi írókollégája darabjának a főpróbájára kell mennie. Közben besötétedett, én a Nemzeti Színház elé értem, kezdtem kicsit fázni, ott topogtam a bejáró előtt, még azt is hallottam, ahogy a Csortos nagyságos úr a Somlay nagyságos úrnak a legújabb alakítását magasztalta.

Aztán két színiakadémista kisasszony után lógtam egy darabig, az előadásról beszélgettek, szembejött a Székely filmrendező úr, kérdezte, nem volna-e kedvük filmen fellépni, de ők nem akartak, azt mondták, előbb meg kell tanulni színpadon játszani. Aztán a maradék tízfilléresen megvettem Az Estet, a detektívregény nagyon izgatott, nem tudtam megfejteni, vettem a fáradságot, és felmentem a szerkesztőségbe, hogy megtudjam a megfejtést. Ott éppen a Lakatos urat találtam a titkár szobájában, nagyon dicsérte az Inti urat, és szeretett volna beszélni vele, de neki kint volt dolga, éppen az utalványát fizették ki a pénztárnál, hat óra lévén...

- No, Pista, lebuktál. Az egész alibid eleitől végig hazugság. Gyerünk a rendőrségre.




II. A MEGFEJTÉS

(Tényleg csupa hazugságot mondott a regény. 1. A Stella Adorján úr nem nyerhetett bridzsen, mert rosszul játszik, múltkor kibiceltem neki. 2. Freystädtlertől soha senki még nem kapott pénzt. 3. A Stern bácsi ortodox kocsmájában szombaton nem lehet fizetni. 4. Salamon Béla számára cipőboltban nincs megfelelő nagyságú cipő. 5. A 14-es autóbuszt nem lehet kivárni, olyan ritkán jön. 6. A telefonszekrényben nemcsak húszfilléres van, de mindenféle hamis pénz. 7. A telefonos nem ment programbeszédet hallgatni, hiszen a kormány egész programját már megvalósította. 8. A Bandival nem beszélgethetett anélkül, hogy a Bandi kölcsön ne kért volna. 9. A Hunyady nem mulasztja el az ügetőt egy főpróba miatt. 10. A Nemzeti Színház előtt nem fázhatott, mert ez a színház egész nap étoszt sugároz, tehát ott meleg van. 11. A Csortos nem dicsérte a Somlayt. 12. A lányok nem utasították vissza a filmszerződést olyan megokolással, hogy még tanulnunk kell. 13. A Lakatos engem nem dicsért. 14. Én nem vehettem fel szombaton pénzt, mert Az Est-nél mindig csak kedden van pénztár.)

Az Est, 1935. november 10.





MOSCHLECK-KENŐCS

Az ember először észre sem veszi.

Aztán már észreveszi, de unottan átlapozza.

Aztán átlapozná ugyan, de már kezdi bosszantani a dolog: ugyan mi a csoda ez, mit mérgesítik vele az embert, mikor enélkül is annyi baja van.

Mindegyik újságban és hetilapban, kezdve a hivatalos közlönytől, a nagy bulvárd-napilapon, a finom irodalmi revü, s a közgazdasági híradón át egészen a cipőfelsőrész-készítők szaktudósítójáig ugyanazon a helyen, a napilaphírek közt és a hirdetések előtt, egy jellegzetes rajz: megtört nénike, amint fájdalmasan tapogatja hol a derekát, hol a fejét, hol a gyomrát, mellette boldogságtól átszellemült, mosolygós arc, mintegy túlvilági mámorban hirdetve a Megváltót, és fölötte ilyenféle felírások:

"Már csak mászni tudott, mint a csiga"

(De a Moschleck-kenőcs csodát művelt)

"Mindenki elkerülte bűzös fülfolyása miatt"

(A Moschleck-kenőcsben nem csalódott)

"Végtagjai gumiszerűen összegémberedtek"

(Ma csak áldani tudja a Moschleck-kenőcsöt)

"Mintha ezer fűrész reszelte volna ízületeit"

(Egy csapásra a Moschleck-kenőcs mindent elintézett)

Végre nem bírod tovább, már csak mérgelődésből is elolvasod a kép alá szedett szöveget. Ilyenféle mondattal kezdődik:

Egy tisztviselőnő írja: vagy

Egy magas rangú államhivatalnok beszélt: vagy

Egy boldog unokanővér leveléből: vagy

Egy angol tábornok sürgönyei:

Ezután következik a híradás, körülbelül ilyen tartalommal:

"Éveken keresztül szenvedtem elviselhetetlen idült gyomorzúgásban. Végtagjaim megduzzadtak, fülcimpáimon fájdalmas csomók keletkeztek, orromon körte nagyságú hólyag fúvódott fel, ezenkívül belső reszketés és veseforróság gyötört. Már csak dobhártyámon keresztül tudtam lélegzetet venni, mert gégém és orrnyílásaim teljesen bedagadtak, illetve elfekélyesedtek. Hátgerincem hetvenkilenc szög alatt lefelé ferdült, olyannyira, hogy felső mellénygombomat csak a nadrággomblyukba tudtam bekapcsolni. Látásom teljesen elgyengült, és kellemetlenül viszketett, tüdőszárnyaim lankadtan verdestek, beleimen fájdalmas pörsenések ütköztek ki, ízületemen sűrű lepedék és csontjaimon libabőr képződött. Ezenkívül állandóan rosszul éreztem magam. Már-már csak vánszorogni tudtam, azt is csak visszafelé és négykézláb. Barátaim kezdtek elkerülni, tulajdon családom elhagyott, ügyfeleim másra bízták üzleteiket, ismerőseim, ha megláttak, átmentek a túlsó oldalra. Csak terhére voltam önmagamnak és a társadalomnak. Végigpróbáltam mindent, kilenc kórházban és egy siralomházban voltam bentlakó, egyszer már a tetemnézőbe is kivittek. Teljes kétségbeesésemben csak az öngyilkosság maradt hátra, azonkívül nagyon bosszantott is a dolog. Ekkor egy ismerősöm megkérdezte: »Miért nem próbálkozol Moschleck-kenőccsel, mely már oly sokaknak segített?« Megfogadtam tanácsát, s azóta mintha kicseréltek volna, sőt lehet, hogy tényleg ki is cseréltek, csak nem vettem észre. Moschleck-kenőcs már rövid használat után akár külsőleg, a talpak és fejbőr alá kenve, akár belsőleg, kevés keserűvízben feloldva, csodát mivel. A fájdalmak teljesen elmúltak, arcom rózsás és mosolygó lett, fogaim megnőttek, hajam visszanyerte üde, vakító fehérségét, izmaim ruganyossá és rugóim izmossá váltak. Moschleck-kenőcs az izomrostok közt felhalmozódott üvegszilánkokat feloldja és csontvelővé alakítja át, mely által az egész szervezet táplálva és gyógyítva lesz. Mindenütt kapható. B. H. vagy V. M. vagy S. Z."

Kétségbeesetten dobod el az újságot, a többi hírtől, sőt a folytatásos regénytől és harctéri jelentéstől is elment a kedved, ezek után semmire se vagy többé kíváncsi.

De a Moschleck-kenőcs nem hagy békén. Másnap azon kapod magad, hogy izgatottan keresed azt az oldalt, ahonnan a jellegzetes elkámpicsorodott beteg, s a meggyógyult, boldog ábrázat vigyorog feléd.

S önkínzó kéjelgéssel olvasod betűről betűre, nagy figyelemmel és odaadással, hogy ezúttal milyen szörnyű betegségből mentette meg a philadelphiai egyetemi tanárt ez a minden földi bajra balzsamként ható csoda, a Moschleck-kenőcs. Olvasod, sőt csak ezt olvasod, és a fogadat csikorgatod kínodban és olvasod és újra kezded és megint elolvasod és a végén már nem is olvasol mást, csak ezt, mint akit valami csendes őrület szállt meg.

És lassanként rájössz, hogy nem is érdemes mást olvasni.

Hiszen nyilvánvaló, hogy a végén nem is lesz más az újságban, csak a diadalmas Moschleck-kenőcs csodatetteiről szóló legújabb híradás.

A politikai riport helyén ilyenféle közlemény megfelelő ábrával:

"Egy magas rangú albán főminiszter írja: Évek óta a legnagyobb nehézségekkel tudtam csak ellátni felelősségteljes hivatalomat. Acélos kormányprogramomon fájdalmas dudorok keletkeztek, célkitűzésem összezsugorodott, okfejtésem meggörbült, hivatalos kinevezéseim helyén viszkető göbök keletkeztek. Párthíveim elkerültek, választóim elhagytak, ellenzékem egyre növekedett. Már-már beadtam lemondásomat, mikor egy kormánypárti képviselő félrehívott és így szólt hozzám: »Miért nem próbálkozik Moschleck-kenőccsel, amelyről annyit hallani?« Megfogadtam tanácsát, s azóta minden megváltozott, mindenki ünnepel, a kincstár gyarapszik, a közbizalom óriási, ellenzékem teljesen eltűnt. Mindezt a Moschleck-kenőcsnek köszönhetem, mely a közhangulatot kedvezően befolyásolja, s a tüdőt is erősíti. Moschleck-kenőcs eltünteti az izmokban felhalmozódott deficitet... stb. L. M."

A harctéri tudósítás helyett egyszerű jelentés:

"Egy hadviselő állam írja: Hónapok óta alig tudtam mozgatni addig oly szépen fejlődő arcvonalamat. Határaimon pangás keletkezett, kivitelem csökkent, behozatalomat csak a legkínosabb erőfeszítéssel tudtam megemészteni. Területeim legnagyobb részeit kellemetlen váladék borította. Túltengő hadiiparom következtében a telített piac felvevőképessége teljesen megszűnt, kereskedelmem ellankadt, gazdasági hátvédem recsegett és ropogott a csigolyákban. Szövetségeseim nem feleltek a levelekre, követeimet nem fogadták, a Népszövetség levette ügyemet a napirendről. Már-már arra gondoltam, hogy dicsőséges békét kötök, amikor egy ismerősöm, egzotikus törpeállamocska, így szólt hozzám: »Miért nem próbálkozik Moschleck-kenőccsel, amely állítólag jót tesz?« Hallgattam a szóra, s azóta minden pompásan megy. Csapataim diadalmasan nyomulnak előre, új szövetségesek jelentkeznek. Moschleck-kenőcs biztosságot önt a szívekbe, s jótékonyan befolyásolja a nemzeti öntudatot. H. Sz."

S végre, a szépirodalom helyén:

"Egy író írja: Egy idő óta vészes téma- és ötletszegénység kínozott, alig tudtam átvánszorogni a papír felső végétől a közepéig. Jelzőim elfakultak, mondataimat gondolatvizenyő pöffentette, a dialógusok ványadtan lógtak kétoldalt. Olvasóim ásítva átlapoztak, kiadómtól nem tudtam előleget kapni, kollégáim kinevettek, a kritikusok filozófiai mélységemet kezdték dicsérni. Már-már arra gondoltam, hogy politikai pályára lépek, amikor egyik hitelezőm figyelmeztetett: »Miért nem próbálkozik Moschleck-kenőccsel, amivel már többen próbálkoztak?« Rászántam magam, s azóta minden remekül megy, mint a mellékelt ábrán látható. K. F."

Az Est, 1935. november 16.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES SZAVAK PERGŐ  
szeretettel
  2013-06-14 16:27:52, péntek
 
  EGY FÉL NAP, REGGEL TÍZTŐL ESTE NYOLCIG
Eredeti jegyzetek a lehajtható asztalkán, a Budapest-London
vonalon közlekedő Daedalus légvonat fülkéjében



10 óra 20. Indulunk. Remek helyet kaptam, első sor bal, a pilóta kinyitotta rám az ajtót. Ezen az asztalon nemcsak olvasni lehet, de kényelmesen írni is, nem ráz, mint a vasút. Állítólag biztosabb is. Majd meglátjuk. Jól ki lehet nyújtani a lábat, ennek örülök. Hátam mögött hatéves kisfiú ül, másik oldalon, szemben vele, a mamája. Csak ezek magyarok. A többi, úgy látom, angol. Az egyik fiatalember már bent ül a gépben. Athénből jön, barátságosan fogadta az üdvözlésem. Hol a kristályvizem? Most hagytuk el a földet. Mégis venni kellett volna étkezőkosarat. Szépen keringünk, most nyílegyenesen Bécs felé. Egyelőre nem olvasok, majd ha unalmas lesz. Thomas Mann Jakob-ját, hol is tartok? Meg kellett volna jegyezni. A rádióstiszt, kedves fiatalember, integet, mutatja, hogy harmadfélezer méteren vagyunk, és 250-es tempóban megyünk. Szép. Nagy gép jön szembe velünk, érdekes, milyen simán lebeg, bennünket kicsit dobál a szél, egyelőre kellemes ez a ringatózás.

10 óra 50. A tiszt jobbra mutat, nagy város. Ahá, már ez Pozsony. Kezdem magam kiismerni a térképen. Legfeljebb negyedóra múlva Bécsben vagyunk, ötvenöt perc, amit a sebesvasút is három óra alatt tesz meg. Így számokban tudom csak méltányolni a gyorsaságot. Egyébként a repülés határozottan a lassúság képzetét kelti, a leglassúbb közlekedési eszköz, amit eddig ismertem, lassúbb a szekérnél is! Ez azért van, mert a világ olyan kicsi innen - az ember hozzászokott, hogy a térképen gyorsan húzza végig az ujját (ezt az ujjat a motorburkolat képviseli, ami folyton itt lebeg az orrom előtt, mint egy halfej), s most órákig fog eltartani, míg Európán végighúzódik. Lám, az ott már Bécs, tulajdonképpen oda kéne ugrani vagy suhanni, mint az ágyúgolyó, akkor talán észrevenném, hogy mégiscsak haladunk. Igen, az állócsillagok titka, amik mérhetetlen gyorsan száguldanak.

11 óra 15. Leszállunk. Imádom ezt a csendes keringést, elállított motorral, "bedőlve" ferdén: egész kényelmesen írok tovább, holott az egyik ablakon meredeken leferdül, a másikon magasan felszalad a láthatár. A "ferde vonal" ez, az új stílus (expresszionizmus stb.) alapvonala, éppoly korszerű, mint a gótika hegyesszögei, vagy a latin vízszintesek. Elragadtatva fordulok hátra, "remek volt, mi?" kérdem. A mama kétségbeesetten mered rám, legörbült szájjal, "ré-é-émes", suttogja sápadtan. A gyerek, mint egy mérges házinyúl, ellenségesen pislog felém, fel van háborodva. Mindkettő előtt papírkosárka - használat után. Egész biztos, hogy semmi okuk nem lehetett rosszul érezni magukat, legfeljebb két percig himbálóztunk, az is kellemes volt. Merő képzelődés az egész. A rettegés mint önálló kórkép, ősi, csökevényes ösztön. Lelkük mélyén egyszerűen utálják a repülést, mint a sün vagy a teknősbéka. De akkor miért szálltak fel? A repülés azoknak való, akikben az emberfaj géniusza már akarja ezt a dolgot, mint ahogy a gyík akarta, mikor szárnyat növesztett, és madár lett. Szerencsére kiszállnak.

12 óra. Prága már nincs messze. Előbbi jegyzeteimet elolvasva megállapítom, hogy a dolog nem olyan egyszerű. Persze, van azért átmenet. Érdekes megfigyelést tettem magamon is. Az ember mindent megszokik elég gyorsan, ugyanakkor konzervatívvá válik, pillanatok alatt. Eddig, azt mondja a lélek, de most egy fél lépéssel se tovább! Az imént beleegyeztem, hogy háromezer méteren a legjobb, de bosszant és kényelmetlen, hogy esetleg magasabbra akar menni, ötezernél azt fogom mondani, ebben maradjunk, most jó, de egy milliméterrel se magasabbra, mert az már túlzás. Jó, mondom, ezt a dobálást ki lehet bírni, sőt élvezni is, ennél jobban aztán ne dobáljon. És a legeszményibbnek tartom a nyolcórás utat, amit teszünk - egy perccel hosszabb már sok volna.

1 óra 10. Indulunk Lipcse felé. Imént olvastam egy félórácskát. Thomas Mann a múlt mélységeiről beszél. Azt mondja, mérhetetlen, sőt, talán feneketlen - kulisszákat emleget, én így mondanám: tükörszoba. Mikor azt hisszük, elértük az ősforrást, kiderül, hogy a jövő tükörképét kaptuk csak. Hogy is van a versben: "rejtelmes ősöm, bárki voltál: arkangyal vagy orangután...?" Lehet, hogy mégis szárnyas angyaloktól származunk? Most gőzgomolyocskák és felhőcskék száguldanak felénk, nyugtalanító gyorsasággal. A láthatár elborul, köröskörül, mintha teknőbe zuhantunk volna. Emelkedünk. Átvágunk egy felhőréteget, keményen és élesen. Pompás pillanat - ragyogó, verőfényes kék mennyboltozat, szikrázó nap. Alattunk, végig a láthatáron, megdermedt tenger, márványfelhők álló hullámaiból faragva. Négyezer méteren vagyunk. Egy úr, mellettem, a Völkischer Beobachter-t olvassa. Odalent, a felhők alatt, ha tér és idő összefolyik, vajon a múlt minő mélységei felé zuhan most az a világ, ami fölött lebegünk? Milyen lassan megyünk? Lassított filmje a megvalósult képzeletnek.

2 óra 10. Öreg légi medve vagyok, protektori jóakarattal fogadom és biztatom az újonnan beszállókat, Leipzigben. Mintha napok óta repülnék egyfolytában. Minden rendben volna, csak meg vagyok süketülve: nem a légcsavartól, amit megszoktam, hanem a gyors magasságváltozásoktól. Viszont már tudom, hogy minden állomáson be kell fogni az orrot és a fülek felé fújni, kétoldalt. Egy német bácsi ült mellém, komoly úr, első dolga, hogy becsukja a pilótaajtót, ami eddig nyitva volt, állítólag huzatot érez. Erős ellenszelet kaptunk, kezdődik a hullámzó, kellemes ringatózás. Kétszersültet nyelek s egy kis keserű pálinkát, amit Leipzigben vettem, a legremekebb gyomorregulátor. Nagyon kellemes és az íze... ho... óp! ez egy kicsit erősebb volt, meg is kapaszkodtam a karfába. Groteszk mozdulat. Bedőlünk kicsit, fordulunk... kellemetlen, hogy becsukta az ajtót a sógor, jobb volt, míg a pilótákkal beszélgethettem. Most egy egész erős ugrás volt... eddig a legerősebb... a német előredől, mintha rám akarna érni, és valamit kiabál felém... Nem hallom... Mi az, csak nincs megijedve? történt valami? vagy elragadta valami nagy indulat? Mit akar?... Végre megértem: azt ordítja: entschuldigen Sie, de a kalapja... mi van a kalapjával? az Isten szerelmére?... vagy úgy! hogy rátettem a táskámat a kalapjára, a hálóban - ez volt az egész, ezért ordít egy félórája magából kikelve? kérem, már le is vettem... azt hittem, a végrendeletét közölte velem. De lehet, hogy ez volt a végrendelete. Emlékszem, a Zeppelinen, irtózatos hóvihar örvényében az egyik tiszt, mikor reszketegen megkérdeztem tőle: "was Neues draussen?" - azt felelte: "Was interessiert mich, bin abgelöst, geh schlafen."[12]

3 óra 30. Indulunk Kölnből. A vihar elmúlt, szép simán suhanunk tovább, nem túl magasan. Isteni táj.

4 óra 50. Félórája furcsa, zümmögően édes hangulatban vagyok. A könyvet is letettem, pedig gyönyörű. Jákob és József beszélgetése a csendes libanoni kútnál, a szép alkonyatban... Mindjárt alkonyodik itt is... Nem értem ezt a boldog, csendes derűt, ami lassan körülvesz... A szelíden emelkedő hegyek, mint egy nagy terem drapériája... az egész olyan, mintha őszi estén a kandalló mellett ülnénk... hát nem meglepő? Most veszem észre, Köln óta egy émelygős német műdalt dúdolok magamban: "Es ist der Dank für meine Liebe, es ist der Dank für dass, was geschehen."[13] És könnyeket kell visszagyúrnom, micsoda ostobaság, mi érzékenyített így el? Semmi közöm a dalhoz, nem tudok rájönni, mi az.

5 óra 30. Leszáll a nap, szemben a légcsavarral. Tökéletes szélcsend. Falvak húzódnak alattunk lassan, tűnődve. Milyen boldogtalanok vagyunk. Milyen boldogok lehettünk volna. Milyen nagy dolog az ember. Milyen semmi, semmi, semmi, milyen nyomorult semmi az emberi fajta.

6 óra 40. A tenger.

7 óra 5. Látom az angol partokat. Az ott a Temze torkolata. Sötétedik.

7 óra 10. Fénygömbök emelkednek a sötétségbe balról, jobbról szelíd fényben hunyorogva felcsillan a parton Brighton. Mindjárt leszáll az éj.

7 óra 30. Kinyitom az ajtót, kimegyek a pilótákhoz. "Üdvözlöm önöket hazájukban!" Boldogan integetnek: az arcuk egészen más lett a "sweet home" leheletétől. Mintha a gép is biztosabban, büszkébben szárnyalna: szilárdan, biztosan fúrja magát előre, nem is levegő már ez: hazai föld, amit a légcsavar ekéje hasít.

7 óra 50. Ez a láthatárig terjedő csillagos ég a földön, ez már London. Tíz perc múlva leszállunk. Szent Isten - a felöltőm! Megvan. Hátramaradt a hálóban. Remélem, barátaim kijöttek a géphez. Hová megyünk vacsorázni? Szeretnék "lobster"-t enni ma este.

Pesti Napló, 1935. szeptember 22.





OROSZLÁNRA VADÁSZTAM MA REGGEL

Mióta két napon belül térültem-fordultam Londonból, a nyájas olvasó már mindenre képesnek tart, s nyilván azt hiszi, hogy a fent említett oroszlánvadászatot (mert abban természetesen nem kételkedik, hogy igazat mondok) valahol a Tanganyika környékén rendeztem ma reggel úgy nyolc óra körül, miután jelen cikket már itt írom a szerkesztőségben.

Egy pillantás a szemben levő fényképekre mindent megmagyaráz.

Véletlenül kerültem ki az Állatkertbe (bocsánat! mellőzzük az olcsó vicceket!) ilyen korán, s megállapítottam, hogy az internált tábor, vagy hogy nevezzem az állat urakat, későn kelő népség. Csak a mosómedve volt ébren, biztos restanciában van, s néhány bagoly, meg a fókák ordítoztak rekedten, meglátván személyemben az első vendéget, hogy vegyek nekik halat.

Amint magányosan ballagok a zsiráfok felé, az agutiketrec mögül egyszerre előugrik két oroszlán.

Úgy, ahogy tetszik hallani.

Két oroszlán, két oroszlán bizony, ahogy Szomory Dezső mondaná, két oroszlán, két oroszlán, nem is két gödölye, két gödölye, ahogy viszont a kedves zsidó dal mondja.

A két oroszlán egyenesen felém rohant.

Első pillanatban, ahogy megláttam őket, rettenetes nagyoknak tűntek, legalább kétmétereseknek, fejenként. Ahogy közelebb értek, egyre kisebbek lettek. Akár hiszik, akár nem! Önöket félrevezették az optikában azzal a perspektívával. Egyre kisebbek lettek, s mire odaértek hozzám, kiderült, hogy legfeljebb akkorák, ahogy a képen láthatók.

Szóval két oroszlánkölyök, de őrült édesek, olyan öthónaposak. Mancsuk és testük még tiszta cicaforma, a fejük már igazi oroszlánfej, hosszúkás, keskeny, komor, szinte gőgös: királyi fenségek biz ezek, a szakértő rögtön látja.

A két herceg - név szerint Rómeó és Júlia, trónörökös és királykisasszony - egyenesen két lábszáramra kapaszkodott fel, sürgetően és követelően, hogy azonnal játsszak velük. Miután Rómeó a nadrágomat is meg akarta kóstolni (mégiscsak birkagyapjú, ahogy a szabó mondta, nem pamut!), tanácstalanul néztem körül. Az őr már közeledett, nyugodtan és kényelmesen, s messziről integetett, hogy csak maradjak egy helyben, mindjárt leszedi őket. Reggeli sétájukat végzik éppen, ilyenkor nagyon elevenek, muszáj nekik hancúrozni.

Cuppantására a két sárga oroszláncica csakugyan lemászott rólam, utánaszaladtak. Persze magam is velük.

Eddig rendben lett volna, de a túlsó oldalon három négy-öt éves gyerek játszik a fűben. Ahogy meglátják a feléjük szaladó oroszlánokat, visítani kezdenek. (Igazat adtam nekik, hozzájuk képest nem is olyan kicsikék ezek az oroszlánok.) Az őr rájuk szól: ne moccanjatok, aki egy helyben marad, azt észre se veszik, ezek az után futnak, aki elszalad.

Az egyik gyerek megfogadja a tanácsot, ott marad. A másik kettő, usgye, elveti magát.

A két oroszlán - úgy látszik, nem tudják még a szabályt - egyenesen ahhoz a gyerekhez fut, aki ottmaradt. Szaglászni kezdik, hozzádörgölőznek, tapogatják. A gyerek visít.

Most kezdődik részemről az oroszlánvadászat. Az őr cuppog, csettint, hívja. Magam kergetem le őket a gyerekről. Nem akarnak leszállni róla. Erélyesebb eszközökhöz kell folyamodnom. Elszaladok, hogy magamra tereljem a figyelmüket. Észre se vesznek. Megállok. Abban a pillanatban az egyik odafut hozzám. A másikat kézzel szedtem le a gyerekről, adom át az őrnek.

Kérem, kérem, csak semmi ünneplés, tudják, nem szeretem az ilyet. Én csak kötelességemet teljesítettem.

Kollégám, Oroszlánszívű Richárd is hasonlóképpen cselekedett volna az én helyemben.

Az Est, 1935. szeptember 26.





BUDAPESTI BOKRÉTA GYÖNGYÖSÖN
(Helyszíni közvetítés)
Speaker: KARINTHY FRIGYES

Halló, halló!... Jó estét kívánok kedves hallgatóimnak... Remélem, jól hallják a hangomat még a kültelken is, az elsőrangú Herskovits-féle petróleumtölcsér, amin keresztül kiabálok, kiváló helyet foglal el a modern technika hangszóró- és hangerősítő-iparában...

Örömmel jelenthetem, hogy Gyöngyös szenzációja, a Budapesti Bokréta, hiánytalanul megjelent a Géringer-vendéglő kultúrpalotájában, s azonnal meg fogja kezdeni előadását. A notabilitások már helyet foglaltak, s mint látom, Skurek úr, a Gyöngyösi Harsona főmunkatársa is megjelent a sajtó képviseletében. Az ő hivatása lesz gondoskodni róla, hogy a népnevelés és közművelődés szempontjából is nagy jelentőségű művészi esemény, a bennszülött budapesti népi szokások bemutatkozása megfelelő méltánylásban részesüljön; itt az ideje, hogy Gyöngyös művelt közönsége megismerkedjen a hamisítatlan, szinte harmatos pesti néplélek egyszerű szépségeivel.

Halló, halló, a zene már rázendített az "Este majd várjon a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll" kezdetű helybeli himnuszra, s a függöny lassan emelkedik.

Az első kép címe:




IDEGENFORGALOM

A szín egy jobb budapesti szálloda előcsarnokát ábrázolja. Ez a zúgás, amit hallanak, nem ventillátor, hanem a forgás zúgása: olyan gyorsan forognak az idegenek. Mint a nagyon gyorsan forgó dolgoknál, például a légcsavarnál, itt is az az eset, hogy magát az idegent nem is lehet látni, olyan gyorsan forog. De a társalgásból mindjárt megfognak győződni jelenlétéről.

PORTÁS: What do you want, womit kann ich dienen, combien de chambre vous désirez?

VENDÉG: Nekem mesélhet, sógor, én pesti vagyok. Szoba kéne.

PORTÁS: Hogy tetszik azt gondolni, négy hónapra, előjegyezve, zsúfolva vagyunk idegenekkel, nincs itt egy fürdőszoba se üres.

VENDÉG: Ejnye, azt a drót nélkül sistergő istennyiláját az antennájának, hát hol hajtsam le a fejem, a tizedik szállóban keresek már szobát, már a híd alatt sincs hely a belföldinek.

PORTÁS: Ide figyeljen, légyolybátyám, de ne szóljon senkinek, ki tudnám adni magának éccakára a liftet.

VENDÉG: Liftet? Mi vagyok én, pilóta? Oszt mit fizetnék érte?

PORTÁS: Harminc pengő az egész.

VENDÉG: Micsoda? Hiszen ebben a szállóban tudtommal ötbe kerül egy kétszemélyes apartman!

PORTÁS: De nem az idegenforgalom idején.

Halló, halló, a jelenetnek nagy sikere volt, következő szám:




A PESTI BEFONÓBAN

Szín: a korzókávéház különterme, eredeti díszletekkel, szereplők: három tősgyökeres pesti menyecske, ezek egy negyediket keresnek, lehet férfi is.

ELSŐ MENYECSKE: Tudod, aztán úgy összegabalyítottam a szálakat, hogy egyik se ismerte ki magát...

MÁSODIK: Régen szövöd már?

HARMADIK: Hogyne, két éve van viszonyuk. Mondd, édesem, mit főztél ma?

ELSŐ: Egy nagyon édes kis japánt, a főiskolások közül. Mit szólsz hozzá, Olga mégis megcsinálta a négy szűrt.

HARMADIK: Nehéz szűrök voltak?

MÁSODIK: Nahát, cifra szűrök voltak, mondhatom.

ELSŐ: És Olga felterítette?

HARMADIK: Már hogy terítette volna fel, hiszen ő volt az asztal.

Halló, halló, miután Olga menyecskéről kiderült, hogy tényleg ő volt az asztal a bridzsben, jön a következő szám, címe:

A VALUTABÖRZÉN

Ezt egy kis népdal vezeti be.

DAL

Mondja, mondja, kis Szekeres,
ugye maga se keres, rettenetes,
mondja, mondja, kis Faragó,
de nehéz a takaró, borzasztó,
mondja, Gombai, ugye vannak gondjai,
jaj, számomra borzasztó!

ELSŐ ARATÓ: No, milyen lesz a termés?

MÁSODIK: Még nem látszik. Schillingben semmi se mutatkozik, talán a font bevág.

HARMADIK: Az fontos. Hát a márkából, amit tavasszal vetettünk, kijön valami?

ELSŐ: Á, a tarhálógyerekek mindent letaroltak, lábon kellett volna eladni.

ELSŐ: Gyerekek, meneküljünk, jönnek a detektívek! Gyerünk a kazal alá!

Halló, halló, ezek eltűntek a földalattin. Következő szám:


SZEKEREK ÉRKEZÉSE

Szín: tér egy négyemeletes ház előtt. Két szekér áll meg, ketten kilépnek belőle, bőrbatyuval a hónuk alatt, a harmadik fent marad. Belátni egy negyedik emeleti lakásba, ahol a bőrbatyusok belépnek.

ELSŐ BŐRBATYUS: Adjisten, szerkesztram.

SZERKESZTŐ: Jaj istenem, mit akarnak?

MÁSODIK: Itt vónánk a szekérrel.

SZERKESZTŐ: De hiszen megmondtam, hogy elsején fizetek.

ELSŐ: Ammá nem a mi dolgunk, mint a nóta is mondja, hogy aszongya: "Végrehajtják a kaszárnya tetejét..." Na, gyerünk. Hórukk! (Kezdi kidobálni a bútorokat az ablakon a szekérbe.)

SZERKESZTŐ: Azt ne vigyék, az a létfenntartásomhoz tartozik, valamit csak kell tenni a fejem alá, amivel egész nap dolgozom!

ELSŐ: A fejével? Szó sincs róla, mi köze annak a létfenntartáshoz? Itt hagyjuk a hasát, ahonnan beszél, és a kisujját, ahonnan a szenzációs híreket szopja.

Halló, halló, a következő szám valami egészen érdekes és kivételes dolog, világvárosi fantasztikum, futurista és utópista szenzáció a valóságban, amilyeneket Verne és Wells álmodott meg. Címe:




MARSLAKÓK A FÖLDÖN

Szín: utcarészlet a külvárosban. Néhány bútor között, amik a kocsiúton fekszenek, ül egy család.

ARRA JÁRÓ ÚJSÁGÍRÓ: Hát maguk kicsodák?

FÉRFIHANG: Marslakók vagyunk.

ÚJSÁGÍRÓ: Mi a csudát? Nem ilyennek képzeltem magukat. Tényleg a Marsból jöttek?

HANG: Dehogy. A földszinti lakásból.

ÚJSÁGÍRÓ: Hát akkor mért marslakók?

HANG: Mert reggel a háziúr azt mondta: mars, lakó! és kitett bennünket ide a puszta földre.

Halló, halló, következő szám:




LEBESZÉLŐBEN

Szín: egyszerű rendőrségi szoba, ahol egy jóságos rendőrtanácsos fogadja a fürdőzőket, akiket hoznak.

TANÁCSOS: Hát maga honnan ugrott be?

FÜRDŐZŐ: A Lánchídról.

TANÁCSOS: És milyen volt a víz?

FÜRDŐZŐ: Nagyon kellemes.

TANÁCSOS: Nézze, mondok magának valamit, a Lánchíd az már egy régi, divatjamúlt dolog, jó ízlésű öngyilkos, aki a korral halad, onnan már nem ugrik. Várja meg, míg a Boráros téri híd elkészül, képzelje, milyen sikere lesz, ha elsőnek maga ugrik róla.

FÜRDŐZŐ: Akkor már sose lesz belőlem öngyilkos, elér a legnagyobb szégyen, ami öngyilkoskörökben kompromittálhatja az embert: természetes halállal fogok meghalni. (Sírva el.)

Halló, halló, műsorunk utolsó száma: bemutatkozik végre egy igazi, tősgyökeres magyar vidéki ember, az egyetlen, aki nem Pesten született, hanem azon a jóízű tősgyökeres vidéken. Felvesszük az adatait:

HANG: Hogy hijják?

VIDÉKI: Kenyeres.

HANG: Hány éves?

VIDÉKI: Megettem már a kenyerem javát.

HANG: És mi lesz, ha az egészet megette, mi marad magából?

VIDÉKI: Kaufmann.

Halló, halló, ezzel a műsor véget ért.

Ünnep, 1935. 38. szám
 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES SZAVAK PERGŐ  
szeretettel
  2013-06-14 16:24:05, péntek
 
  JAROSI ANZA IKAGADESZKA



Most persze azt hiszi az olvasó, ha elolvasta a címet, ez az Inti már megint halandzsázik, hogy nem unja még. Megnyugtatom magam, hogy ha majd kitűnő kollégám, T. Otsuka, a Tokio-Nichi-Nichi munkatársa, akivel ez alkalomból összeismerkedtem, beszámol másfél millió példányszámos lapjában a velem való találkozásról, ugyanazt fogja tapasztalni, a japán olvasó fejét rázva azt fogja mondani, iki jaroshi Tsuka vataksi halandzsuki. Vagyis ez az Otsuki már megint halandzsázik.

Amint látni tetszik, tűrhetően megtanultam japánul tegnap este, amint a felvételek is bizonyítják: japánul koccintunk ezekkel a remek fiúkkal.

Nagyon érdekesek, esküszöm. Valószínűtlenül csillogó fekete hajuk, ferdén bujkáló ragadozószemük csupa bizalom és közlékenység és közvetlenség, ahogy kíváncsian, szinte mohón fogadják a feléjük áramló kíváncsiságot. De ez csak külszín. Ha aztán beszélsz velük - nagyon könnyen ment a dolog, a németet és angolt éppen olyan gyalázatosan ejtik, mint jómagam, s így pompásan megértjük egymást - kiderül, hogy a húsz-huszonkét éves gyerekek, külön-külön, csupa diplomata és felelős tényező és Tokeramó a mellényzsebben: óvatosak, gyanakvók, tartózkodók és megfontoltak, mihelyt arról van szó, hogy valamit megtudjak annak a Japánnak terveiről, amely száz év alatt nagyobbat ugrott előre az európai kultúrában és civilizációban, mint Európa ezer év alatt, s amelynek ők képviselik a jövőjét, leendő tanárok és orvosok és politikusok és írók és közgazdászok, jelenleg sportbajnokok a főiskolai versenyeken. Száz évet mondtam, de százegyet kellett volna mondanom, tudni kell, hogy Japánban minden ember és intézmény egy évvel idősebb, mint Európában: ott a születés a fogantatástól számít, s nem a napvilág megpillantásától. Ezt már beidegezték ők is, úgy mondják meg életkorukat: Európában húszéves vagyok.

Egyébként a hangulat kissé nyomott, e pillanatban. Zigaro, a legfiatalabb, 752-t ugrott ugyan délelőtt, amivel díjat vitt el, viszont a staféta nem sikerült úgy, ahogy szerették volna. Csóválják a fejüket, nem tetszik nekik a dolog, mikor szóba kerül: szenvedélyes csicsergés indul meg (nem tehetek róla, engem ez a társalgás örökké arra a csicsergésre fog emlékeztetni, amit egy édes makitól hallottam, a madárkereskedésben, ahol életét eltöltötte, és más hangot nem is tudott adni, csak csicsergett), komor szemrehányások, önvád, elkeseredés. Szórakozottságomban aggódva pislogok az asztal alá, lehet, hogy suttyomban már fel is hasították a hasukat, a megfelelő görbe zsebkéssel? Nem, nem, a harakiri-ősök utódai ugyan, mindannyian, de a huszadik század közepén.

A hírhedt japán udvariasság, amivel úgy küldenek vissza egy rossz kéziratot a szerkesztőségnek, ahogy nálunk a Kisfaludy Társaság díszoklevelét nyújtják át - ez a nyomasztó udvariasság nem olyan veszélyes a valóságban. Éppen úgy kezelnek, kedélyeskednek, majd hogy azt nem mondtam, büszkélkednek, mint az európai aranyifjúság, miközben sűrűn mutogatják villogó rizskása-fogsorukat szinte tudatos hiúsággal. A szerénységük, ezzel szemben, csakugyan egzotikus - ezt nem lehet levetkőzni, sok ezer éves hagyománya ez az olyan népnek, ahol az egyén sohase számított, csak a közös eszmék, az önzetlen rajongás mások érdemeivel szemben - a Kokoró (Szív) világa, ahogy Lafcadio Hearn megírta. Bármelyiket próbálnám rávenni, hogy önmagáról beszéljen, mindjárt valamelyik kollégáját kezdi dicsérni - ó, kérem, ebben én nagyon kicsi vagyok, tessék Manachéhez fordulni, annak kisujjában van az egész ázsiai és európai irodalom. Csakugyan, Manaché egész sereg nevet tud, Lengyel Menyhértről is hallott, viszont szerinte ez nem érdem, forduljak Jamamotóhoz, ez a legtájékozottabb közgazdasági szakértő. Jamamotónál ezek után már nem is lep meg, hogy ő viszont megint csak Otsukáért rajong, aki szerinte tökéletes ember.

Furcsa és szokatlan stílus európai fülnek - végeredményben, ha meggondolom, per saldó azért egyformán jövünk ki. Nálunk mindenki önmagát dicséri és a másikat szidja, ők magukat becsmérlik és a másikat magasztalják - a dicséret és gáncs mérlege ugyanaz, ha kiegyenlítek és levonom a túlzást, mindenkiről megtudom az igazat.

Jegyzőkönyvemben sebtiben még a következőket rögzítem le jelen beszámolóhoz.

A fiúk, komoly sportolókhoz méltóan, nem isznak, nem cigarettáznak, ja igaz, el ne felejtsem, az európai nő mindegyiknek tetszik, érdekes, inkább a molettje. Kivétel az újságíró, az rajong a sörért, és kitűnőnek találja a verpeléti dohányt.

A dinnyétől el vannak ragadtatva, ilyen nincs nekik otthon, rajonganak érte, de csak mértékkel fogyasztják. Ellenben folyton kenyeret esznek, szünet nélkül, ez olyan nekik, mint a lélegzetvétel. Vagy a rizs.

Kisujjuk körme két-három centiméternyire van megnövekedve: ez képviseli náluk a dandizmust, a piperkőcösztönt. Áldozatot hoznak érte, hiszen nyilván zavarja őket a sportban, mint hölgyeinket a rúzs vagy a fürdőcipő a strandon.

Az időjárásra panaszkodnak, meglepetésemre nem a hideget szidják, hanem a meleget (mindkettőben volt részük egy héten belül a "mérsékelt égöv" áldásaiból). Ezt szerénytelenségnek tartom, a negyvenfokos japán hőségekre gondolva. Igen, az ember idegenben igényesebb.

Nagy örömömre (ezt nem tudtam) a magyar fajjal rokonnak tartják magukat, a közös nyelvi gyökerekre is hivatkoztak. Mikor az egyik szóba hozta, hogy milyen könnyen tanulják és ejtik a magyar szavakat, a többiek odagyűltek, s vetélkedve hoztak példákat közös szavakra: víz az japánul mizó, takaró, az vatelascsi tacsi. És így tovább.

Őrült meglepetés: híres japán költőket kérek, az egyik Indsamandsót emlegeti. De hiszen ezt a nevet egy verskarikatúrám számára találtam ki, amit Kosztolányi japán fordításairól írtam. És kiderül, hogy csakugyan van egy ilyen nevű japán költő. Most már nem csodálkoznám, ha egy japán humorista kollégám véletlenül Kosztolányi nevet találna ki a magyar versről írt paródiájában.

A libamájat ők is szeretik.

Lefelé száguldó írásukról azt állítják, hogy a kínaiak, mandzsuk és hettiták is el tudják olvasni, csakhogy ők más nyelven olvassák ugyanazt a szöveget. Csodálkozásomra az egyik nagyon intelligensen megmagyarázza, hogy ez ugyanolyan, mint ahogy nálunk az arab számokat minden nép a maga nyelvén olvassa el.

Végre: Abesszínia nem érdekli őket.

Színházi Élet, 1935. 35. szám





VILÁGREKORD - HÚSZ KILOMÉTER ÓRÁNKÉNT!
(Harminc év előtti autók versenye)

Kitűnő barátom, Geiringer úr egy könyvet szorongat a kezében, az Isten hozott feliratú széles fehér szalag tövében. A könyv dátuma: 1905, címe: "A Magyar Automobil-klub évkönyve", s legérdekesebb része a hirdetési rovat, ahol a "legújabb típusú" gépkocsikat ajánlják.

Lehetséges ez? Ilyenek voltak?

Öt perc múlva tulajdon szemeiddel győződhetsz meg róla, hogy lehetséges: mint valami álomban, ahol az Időgépen utaztál, berobog az első automobil, a nyolc közül, amelyek részt vettek ezen a nevezetes versenyen. Gyorsasági verseny, mint a többi, harminc év handikeppel. Ennyi idősnek kell lenni a kocsiknak.

Az illúzió tökéletes. A piros sipkás siófoki önkéntes tűzoltóegylet zenekara rázendít a "Hallod-e, te körösi lány"-ra, viharos éljenzés. A megjelent notabilitások közt önkéntelenül Krisztinkovichot, Cserépyt s a hetyke, esisterreicht-bajuszú Born Frigyes bárót keresi a szemed.

Egymás után "robog" be a nyolc kocsi, s a célbírák ámulva állapítják meg, hogy az átlagsebesség elérte a húsz kilométert óránként. Észbontó iram!

A vezetők megfelelő méltósággal fogadják az ovációt. Kicsit lihegnek persze, de gondoljuk meg, mindössze hat órával ezelőtt indultak el Budapestről, s végig a vonalon lelkes ünnepléssel halmozták el a veszekedett gyorsaság hőseit. Öltözetük a legmodernebb (a kocsiknak megfelelően). Girardi-kalap, szürke zakó, fehér nadrág, sárga cipő, óriási virág a gomblyukban, lobogó Lavallier-nyakkendő. A motorházak nyitva vannak, hogy mindenki láthassa a boszorkányos szekerek hajtószerkezetét.

Micsoda társaság!

S mégis, aki, mint jómagam, néhány perccel elmúlt már negyvenéves, zavarodottan keresi magában, mi az, ami olyan ellenállhatatlanul komikus és groteszk ebben a látványban - olyan groteszk és képtelen, hogy a harsány nevetés mindenkiből kitör, s a vezetők se tudnak ellenállani, mint a kezdő színésznek, muszáj nevetniök, meglátván önmagukat a nézők szemében.

De hát annyira régi ez a dolog - akkora idő az a harminc esztendő?

Hiszen felnőtt suhancok voltunk már, amikor az első automobil végigrobogott Pest utcáin: előtte sose láttunk effélét, s egyáltalán nem tartottuk nélküle elképzelhetetlennek vagy fonáknak a világot.

Az önmagunk naivitását nevetjük?

Nem olyan egyszerű a dolog.

Ha régi hintók vonulnának fel, a múlt század elejéről vagy pláne római trigák, vagy ekhósszekerek a középkorból: senki se nevetne, áhítattal és meghatva néznénk a múlt nagyszerű emlékeit. Pedig ezek sokkal kezdetlegesebb közlekedési eszközök voltak.

Régik és kezdetlegesek - de a maguk nemében tökéletesek. Ezek a kocsik azért hatnak olyan mókásan, mert az elején vannak egy fejlődési folyamatnak, aminek mi már ismerjük a fejlettebb állapotát, tehát felismerjük a kezdet hibáit, a próbálgatás ferde tévedéseit. Esetlenségük nevettető és bájos, egészen úgy, mint a csetlő-botló gyermeké, aki járni tanul.

Micsoda őrültség volt ez, ezekkel a kiugró, ferde kormányokkal, amik szinte lötyögtek és ezek a kurblik, amiket percekig kellett csavarni és biztatni, míg a motor elszánta magát, ha neki úgy tetszett. És miért kellett az első kocsikat a régi konflisok mintájára építeni, másként nem hitték volna el a járókelők, hogy igazi járműről van szó, ha nincs is előtte ló? Vagy éppen ezzel akarták jelezni a csodát, a bűvészetet, a káprázatot, a fából vaskarikát, hogy íme, lássátok, olyan, mint más rendes kocsi, csak nincs ló előtte és mégis szalad?

Valami csodálatos makacsság és tehetetlenség ez, amivel az új találmányok mindig utánozni próbálják, külső formájukban, a régi, elavult eszközöket, amiktől pedig éppen abban a lényegben különböznek, amit hangsúlyozni kellene - s nem azt az eseményt, aminek jegyében világra jöttek. Az első repülőgép is inkább megkergült szélmalomhoz vagy őrült kalapskatulyához hasonlított (was hat ein Fisch auf ein Baum zu suchen?),[11] mint eszményképhez, a madárhoz - s az a gyanúm, hogy a rádió és a film mai formája se találta el azt az egyszerű vonalat, amiben legbelsőbb tartalma: az örök élet s a világfül megnyilatkozik.

Az autó lényege a sebesség - ezt a fogalmat az áramvonal már megközelíti - végső kifejlésében a kilőtt nyílhoz vagy löveghez kell majd hasonlítania.

Ezek az édes autócsecsemők, autóembriók nemcsak hogy a sebességet nem fejezik ki, de lapos elejükkel és homorú öblükkel inkább holmi bölcsőre vagy hintaszékre emlékeztetnek, aminek legfőbb hivatása egy helyben ringani - tényleg csoda, hogy a himbálódzáson kívül még előre is mozogtak, mint valami evezőtlen csónak, amit belülről lökdösnek a part felé.

És tudják, hogy hívták őket, ennek ellenére?

Emlékeznek még a képletes elnevezésre?

"Kilométerfaló" - ez volt a nevük.

Azt jelentette ez a szó, hogy ezek a tragacsok, ezek a nyikorgó kávémasinák falják a kilométereket, eszik, zabálják, eltűnnek a gyomrukban a kilométerek, mint a városligeti gombócevő tátott szájában.

Hogy kellene akkor nevezni Sagrave ötszázkilométeresét?

Kilométerfaló!

Talán kilométer-kortyoló, kilométer-eszegető, kilométer-csipegető, kilométer-ízlelgető!

Faló!

Még ha trójai falót mondtak volna, arra inkább emlékeztetnek.

De így van ez - s ahogy elnézem őket, egyszerre ráeszmélek, hogy általában mi a különbség két dolog között, amiket állandóan összetévesztünk, holott csak láthatjátok, hol a döntő határ.

Ezek a kocsik nem azért olyan nevetségesek, mert régiek, hanem azért, mert ósdiak.

A két fogalom lényegében tér el egymástól.

A régi sohasem komikus, egy befejezett állapotot mutat, azt, amit a nyugati nyelvek az imparfait, a passé défini nyelvtani alakjával fejeznek ki a ragozásban.

Az ósdi (bár a szó, amivel jelöljük, még messzebbre mutat, visszafelé a célukon) egy még ma is létező folyamat kezdeteit vagy korábbi állapotát jelzi.

Passé indefini. Befejezetlen múlt.

Önmagunkat látjuk, a tökéletlenség maskarájában.

Mi még élünk, de a maskara elavult, lekopott rólunk. Muszáj nevetni, hogy milyen gyerekek voltunk.

Ha valaki a tizennyolcadik század öltözékében vagy tógában menne végig az Andrássy úton: senki sem nevetne, csak csodálkoznánk vagy azt mondanánk: jelmezbálra megy, vagy mozifelvételre.

De a húsz év előtti divatnál nincs valami kacagtatóbb számunkra.

Ezért nem komikus egy százéves festmény, ellenben őrülten komikus egy harmincéves fotográfia.

És ezek a harmincéves kocsik fotográfiák, nem festmények.

Az a gyanúm, a nyertes úgy jutott diadalához, hogy nem a maga, hanem a másik kocsijára ült fel, mint a két arab, akik lovaik lassúságára fogadtak a sivatagban.

Színházi Élet, 1935. 36. sz.





"ESTE, A PARKBAN, A HALK SZIKOMÓROK..."
Duna-hangulat

Dicsérni is csak halkan illik ezt a halk gyönyörűséget, ezt a kis pontját a szépségnek, mert egy darab az egész Duna-völgy. Budától Visegrádig, a pilisi hegyek keskeny katlanában áradozó folyó. Tele szigetekkel a Duna, s a szigeteken túl enyhén kígyózó kanyarok és kanyargó hegyvonalak. S így este, mikor a bécsi hajó elúszott, s odaát, Surányban felvillantak már a tábortüzek, olyan ünnepélyes csend áhítatába merül az egész, mintha egy láthatatlan karmester diktálná a pianot, hogy a díszletek szépsége méltón érvényesüljön a finálévilágítás varázsában.

A partig enyhülő kert szegélye végig az allé alatt megcsillan, mint egy estélyi öltöny uszálya. Egész közel a vízhez, ahol még nedves a homok az imént kicsapó hajóhullámoktól, néhány nyugszék, a nyugszékekben hallgató és pihenő vendégek. Észre se vennéd őket. A teniszpálya kavicsfövenyére okkerszőnyeget terített a bujkáló hold, olyan, mint egy négyszögletes tó, amit hálóval kerítettek körül, hogy egy hal se vesszen kárba. Háttérben az olasz stílű szálló kék falai mintha foszforeszkálnának.

Mélyen, szinte fájdalmasan festői táj: a természet művészetet játszik, verset ír, dalt komponál, ecsetet ragad: e pillanatban húzott halványsárga sávot az ég aljára, hátralép kissé, félig becsíptetett szemmel, hogy a hatást vizsgálja: nincs megelégedve, kicsit áthúzza a sávot, szürke felhőpacsmagot dob a közepére, a világítást lecsavarja, most úgy látszik, elkészült, megáll az egész, mintha soha többé nem akarna változni.

S hogy örökké készülő inasa és tanonca, az ember is csináljon valamit, hozzájáruljon a hangulat tökélyéhez: íme, a hall felől halk muzsika szól. Szerencsés véletlen, nem sporteseményt közvetít a rádió, s nem is drámát és felolvasást, a cigánymuzsika is csak éjfélkor kezdődik majd! Mintha csak erre a kis pontjára az országnak gondolnának, vagy ezt választották volna ki, mint a legszebbet: a gramofonhangverseny egyik legstílszerűbb lemezét forgatja a rádió, az édes Rubinstein-szerenádot, amihez N. kisasszony énekli a maga áriáját, halkan, mélyen rezgő alt hangon, ízlésesen.

"Este, a parkban, a halk szikomórok..." És a többi.

Igazán elbűvölő, minden egybevág, a szerenád úgy lebeg a táj fölött, mint a soha vissza nem térő alkony hattyúdala, közelebb húzom nyugszékemet a vízhez, egy fűz eltakar, a fákon túl hallgatva figyel a ritka amatőr előadás válogatott közönsége is: három hölgy, ha jól látom a homályon át.

Azazhogy, most veszem észre, nem is egészen hallgatnak, csak halkan beszélnek, a társalgás vontatott. Nyilván annyi neszt engednek meg maguknak, ösztönszerűen, amennyi kevés elrontani a csendek hangversenyét, de elég hozzá, hogy elragadtatásuknak kifejezést adjon. Muszáj valamit mondani, muszáj nyilatkozni valahogy, ennyi szépség hatása alatt, ha másként nem, egy sóhajban, vagy egy ámuló halk sikolyban, egy odavetett szóban, ami emlékeztet, összekötni múltat a jelennel, amikor egy emlék káprázatából emlékké válik maga az élmény is - ennyi csak a társalgás, nemde hölgyeim? és nem követek el illetlenséget, ha nem árulom el magam, hogy itt ülök a fűz mögött, s önkéntelenül kihallgatom önöket, mint pihenő szatír a szilvánok és sellők duruzsolását: mert hisz itt heverésztek, ugyanitt, pár ezer éve ők is, Aquincum előtti időkben, ezen az elbűvölt fövenyen, a bujkáló hold szőnyege alatt.

Hiszen úgyis egy-egy szó, mondatfoszlány csak, amit elkapok... oly halkan és meghatottan beszélnek... lassan szokik csak hozzá a fülem, hogy a Rubinstein-szerenád hátteréből kiemelkedjék előtte a társalgás szövegének hevenyészett pasztellképe.

*

...felére lefogyott...

(Ez nyilván a holdra vonatkozik.)

...az rendben volna, hogy lefogyott, de ráncos lett a nyalka...

(Mégse a holdról beszélnek, annak nincs nyaka.)

...tiszta téboly, ahogy avval az emberrel bánik...

...nyugodt lehetsz, talál magának kárpótlást...

(Nem tudom, kiről van szó.)

...ezüst szalag...

(Értem, egy szép hasonlat a Dunáról - nem túl eredeti, de egyszerűségében szép.)

...hogyhogy ezüst szalag, hosszában? az rémes, már tavaly se lehetett hordani...

(Mégse a Duna.)

...és tudod, akkor én is elhallgattam... látom, hogy behunyja a szemét...

(Ezek csillagok lesznek, ahogy hunyorognak.)

...de tudod, egészen odavolt... a nyakkendője is lecsúszott, és nem vette észre...

(Mégse csillagok, mindenesetre egy szerelmes férfi, az is valami.)

...édes fiam, ne haragudj, én azt hiszem, egyszerűen álmos volt és elaludt a jelenlétedben... híres arról, hogy minden percben elalszik...

...Na ne mondj már ilyet... lehet, fiacskám, hogy nálad elaludt, de...

(Na végre, elfogta őket a varázslat: odafigyelnek, merengve a szerenádra, s találgatják, kitől van. Szeretnék odaszólni, hogy eltalálták.)

...Rubinstein semmi esetre... az nem is jön le víkendre, Bécsbe ment az ágytálkoncesszió miatt... meg akarja kapni a vezérképviseletet...

(Hm, úgy látszik mégse arról a Rubinsteinről van szó, aki a szerenádot írta. Nem stimmel az ágytál, bár nagyon szép szó erre, hogy: vágytál. Íme, amire vágytál. Aztán meg: vezérképviselet... egy betű híján... Úgy látszik, ezek reális dolgokról beszélnek.)

...ha én mondom, mérget vehetsz rá, egy fénypofa...

(Nem hagyom már becsapni magam, ez a fénypofa nem a hold, hanem valamelyik bridzspartner vagy tenisztréner.)

...de istuccse, saját szememmel láttam, ahogy lefutott...

(Mondom, tenisztréner, esetleg futballista. Az is lehet, hogy egy szem a harisnyán.)

...és a vége sávot hagyott maga után... odanézz!... most is lefutott egy... jaj, de szép...

(Mi ez? hisz ezek most már tényleg a csillagokról beszélnek, én is láttam, ahogy lefutott... most végre, amikor már nem tartottam őket képesnek észrevenni a természet csodáját!)

...érdekes ezekkel a csillagokkal... hogy van az, hogy olyan sok esik le minden évben, mégse fogynak el...

...nagyon művelt vagy, drágám, mondhatom... az nem igazi csillag, ami leesik... Nem ismered a Kant-Laplace-Humboldt világképet?

(Óriási!)

...Humboldt egy orvos volt...

...Humboldt orvos? Ne nevettesd ki magad...

...Hát mi...

...Vallásalapító izé...

...Szóval egy olyan affekta... nem szeretem az alapítókat...

(Jobb lenne, ha visszatérnének a magánügyeikre.)

...valami író jött délután...

...igen... a felesége egy hete van itt... eddig egész rendes volt, most nézd meg, mekkora hangja lett... hogy kiabál a személyzettel...

...mondd már, egy író... még ha nem tudom milyen is... Az a Shaksperné se csinált akkora murit, ha az ura lejött, pedig annak az ura mégiscsak...

(Hm, hűvös kezd lenni, jobb is, ha lefekszem, mint hogy ezt a szellemtelen locsogást hallgassam.)

Pesti Napló, 1935. augusztus 24.





HALLÓ, AZ EST! LONDON
Az Est hét repülőriportere megérkezett

- Jó estét. Jó estét, Az Est. Köszönöm, jól vagyok. Reggel hét órakor a Hangliban reggeliztem. Most este kilenc óra.

Itt ülök a világ közepén, a Piccadillyn. Üdvözlöm a velszi herceget, aki mint cseregyerek, ma érkezett Pestre. Egyelőre nem csináltam divatot Londonban, mint ő Pesten, de whiskyt már ittam.

A repülőút eszményi volt. Bécsig kis szelecske, Prágától Kölnig felhőtenger felett ragyogó napfényben megfejtettem a Pesti Napló vasárnapi keresztrejtvényét. Később zordon hegyek felett háromezer méteren berepült egy közönséges légy. Nem lehetett elkergetni az orrunkról. Azt hiszem, pesti légy volt. Nem is ütöttem agyon.

Naplemente után pillantottam meg

a tengert.

Húsz perc múlva az Önök munkatársa

felismerte a Themse torkolatát.

Onnan a Themse fölött vitt utunk Londonig. London nem város, hanem ország. Egy új jelző bukkant fel bennem: Anglia regényes lankák, sziklák, szelíd dombok; itt írták a Lowoodi árvát, az első bánatos nevelőnőregényt, és itt vannak a legédesebb reklámrajzok. Ez jutott eszembe, amikor megpillantottam a partot. Aki pályaudvaron érkezik Londonba, az nem kaphat fogalmat róla. Minden várost repülőgépről kellene először megpillantani. Teljes éjszakában landolunk. Kiszállva a gépből, Lindbergh szavait idézem.

- I am Karinthy.

Az Imperial Airways tisztje, aki elém jön, hogy mint a társaság vendégét üdvözöljön, rögtön megérti és méltányolja a tréfát. A bejárat előtt Sima László sajtóattasé fogad, Ráskay Lászlóval, Az Est-lapok londoni szerkesztőjével és egy nagy amerikai fotoügynökség riporterével. Az attasé úr saját kocsiján hoz be ide, ahonnan telefonálok.

Útközben megtudom, hogy a mai nap politikai eseménye: az angol külügyminiszter rendkívül súlyos nyilatkozata Olaszországról Genfben. Ezt az állásfoglalást angol-francia megegyezés eredményének tekintik.

London képét az emeletes tram-ok és a bus-ok és az alacsony, roppant jellegzetes házak adják meg.

Hallom, Serédi Jusztinián bíbornok hercegprímás őeminenciája ideérkezett a Benedek rendi apátság felszentelésére mint a pápa követe. Négyszáz éve nem járt magyar hercegprímás Londonban.

Sohasem láttam még kis helyen ennyi fényt, mint itt a Piccadillyn. Az önök munkatársa megállapítja, hogy Londonban tényleg számos utca van. Erről holnap bővebbet.

Meggyőződésem, hogy a világot a végén

mégiscsak át fogja alakítani a repülőgép, a rádió és az angol józanság.

Soha még ekkora szakadék nem volt a történelemben az ember és az ő munkája között. Az idő különben remek. Mellettem, ahonnan telefonálok, egy hölgy ül, levelet ír, mereng, közben a körmét rágja. Egyformák az emberek. Nagyon jó. Úgy érzem magam, mintha hazajöttem volna.

Jó estét, holnap is telefonálok.

Az Est, 1935. szeptember 13.





LONDON DERÜLTEN MOSOLYOG

Minden oka megvan rá

- Jó estét, Az Est! Ma tulajdonképpen huszonnégyszer annyit kellene beszélnem, mint tegnap, amikor egyórás londoni tartózkodásom benyomásairól számoltam be. De szerencsére az eseményeknek is van felső határuk, különben minden életrajz százezer kötetre terjedne.

Találkozás a fogalmakkal

Ma különben nyugvópontra jutottam abban a megállapításban, hogy London a fogalommá lett szavak konkrét eredetének városa. Azokról a dolgokról, amelyeket egy megszokott gyűjtőnévvel jelölünk, váratlanul kiderült, hogy eleven valóságok. Az utcán csatangolva egy szerény bolt fölött ezt a nevet láttam: Burberry. Arra gondoltam, hogy itt bizonyosan börberri-kabátokat árusítanak. Kísérőm azonban felvilágosított, hogy Mr. Burberry-ről van szó, egy valóságos emberről, akié a cég, ahonnan ez a világcég származik. Ugyan így megtaláltam Gillette urat és a többit.

A végén összezavarodtam és a Glove cégtábla mögött is Kesztyű urat gyanítottam, aki a kesztyűt kitalálta és először forgalomba hozta. Itt volt Lloyd úr kávéháza, ahol például ez a derék tulaj először kötött biztosítást a whiskyző hajóskapitányokkal. Láttam egy Shakespeare nevű kocsmát, nem beszélve a Globe színházról. Egyébként Norris urat is megtaláltam. Nagyon lesújtó szegény, amióta az adósok börtönéből is kitették, és talyigát húz kopott cilinderrel; elfogadva a néhány penny tiszteletdíjat, megengedte, hogy egy fotográfián szerepeljünk a Nelson-oszlop alatt.

Autónkat különben megállította egy Bobby, közlekedési hiba miatt. De nem lett baj, csak a józan ész követelményeire akart bennünket figyelmeztetni.

Itt Londonban minden iparnak külön utcája van. A Fleet Streeten csupa újságpalota, a banknegyed, amelyet Banknak hívnak; a Trafalgar Squaren utazási vállalatok.

Reggel gróf Széchenyi követ úrnál tisztelegtem. Nagyon kedves volt. Gratulált Az Est érdekes vállalkozásához. Azután a külügyminisztériumot látogattuk meg, ahol most Európa sorsa vajúdik a falak mögött. Az önök munkatársának személyesen volt módjában meggyőződni arról, hogy a második emeleten, ahol a tanácskozások folynak, nagy ablaktisztogatás és ajtófestés megy végbe. A küszöböket is sikálják. Mr. Warner, a külügyi sajtófőnök szívesen látott hivatalában egy kis filozófiai eszmecserére a Downing Streetre nyíló ablak alatt, ahol a galambok röpködnek.

Állatkert és jelszavak

A galambokról eszembe jutott az állatkert. Rögtön ki is mentünk. Megállapítottam, hogy itt is minden eredetibb, mint máshol. A londoni csimpánz valahogy még emberszerűbb. Mintha büszke volna rá, hogy ő inspirálta Darwint ebben az országban történt korszakalkotó felfedezésére. Őrülten mulattam a pingvineken, akiket pedig csak Anatole France könyvéből ismertem; az akváriumban pedig egy életunt tengeri potykafélén, aki oly bámulatosan hasonlít bizonyos kollégámra, hogy első meglepetésemben köszöntem neki. Szintén nem köszönt vissza rendesen, de uszonyával legyintett. Még ebben is hasonlít. A politikáról még annyit, hogy a plakátok és hirdetések városában a sok milliós pártok jelszavaikat krétával írják fel a falra. Nagyon tetszett nekem ez a slogan: "Mind Britain's business", vagyis: Ne feledkezz meg Anglia érdekeiről!

Együnk csak!

Az angol gyomorkultusz óriási. Mint megrögzött ínyenc, végigszimatoltam az utcát. Minden fogásnak külön boltja van. Egy helyen csak mélytengeri szörnyeket árulnak. Máshol a mártás édenkert és a pudingparadicsom virít. Van egy bolt, ahol a világ minden táján termő gyümölcsöt megkaphatod. Ugyanott nyolchónapos expedíciót szerelnek fel egy óra alatt. A grape-fruit-ből készült limonádé a világ legjobb frissítője. Azt hiszem, ez az az ital, amelyet a Szomjúság című novellámban kerestem. Bíró Lajosék csendes kis új házában kínáltak meg vele.

Bíró Korda Sándorral dolgozik, aki ma fogalom Londonban. Az angol film megváltóját ünneplik benne. Holnap meglátogatom Wellst. Ő is filmet csinál.

Az angol mosoly

A Hyde-park és a Regent-park gyönyörű. A tág mezőkön nyugodtan heverésznek az emberek. Aki az első angolleckéjénél tart, a szó után azt hihetné, hogy a legszomorúbb városba érkezett. Minden második szó: I am sorry, vagyis: Szomorú vagyok, de csak annyi, mint nálunk a bocsánat! És mosolyognak hozzá. Az angol mosoly meleg, derült, nem az amerikai kényszeredett keep smiling fogvicsorító vigyora.

Még mindig lenyűgöz az autóbuszok áradása. Mint egy nagy tenger hullámai, úgy ömlenek elő százával az utcákból, pillanatnyi szünet nélkül. Az igazi közlekedés mégis a föld alatt van. Nyüzsgőbb, tarkább, mint emez. Hetven méter mélységig száguldoznak egymás felett és alatt. Föld alatti város alakul ki London alatt. Hallom, az amerikai hossz jótékonyan hatott ki a piacra. London nyolcmillió lakosának három esti lapja van és összesen talán öt kávéháza.

Az önök munkatársa most fontos riportra megy. Lefekszik. Tehát, jó éjt, I am sorry, vagyis nagyon jól érzem magamat.

Az Est, 1935. szeptember 14.





HALLÓ, AZ EST! ITT EURÓPA BESZÉL!
MADÁRTÁVLAT ÉS KUTYAFUTTA
(A kétnapos londoni lexikon)

Térkép. Európa térképe eleven valósággá vált. Lassan, de egyfolytában suhan végig rajta a szüntelenül szemed előtt ágaskodó motorburkolat tompa csúcsa, mint egy nagy mutatóujj, amit végighúznak előtted, ezen a térképen. Egyórai repülés után feltámad benned a földön járók emléke, kezded magad egész jól kiismerni. Csak ahhoz kell hozzászoknod, hogy a valóság hegy- és vízrajzi ábra, nem politikai, s máris otthon érzed magad - legfeljebb a térképbe nyomtatott szöveg hiányzik még. Itt megjegyzem, hogy ezen az utóbbi hiányon könnyen lehetne segíteni, és nyilván fognak is segíteni - a repülőközlekedés fejlődése folytán semmi akadálya többé, hogy minden fontosabb város vagy akár hegy és folyó mellett egységes fehér mezőkön egységes fekete betűkkel (pár száz méteres betűkre gondolok) ott álljon az illető földrajzi képlet neve.

*

Külvárosok. A repülőtérről külvárosokon át visz a kocsi. Valamikor a pályaudvarok voltak a külvárosban. Ma a vonat a város szívébe szalad: óriási szállodát látsz, és kiderül, hogy a belsejében pályaudvar van, az érkező utasok rögtön felmehetnek szobáikba. Az is érdekes, hogy a bonyolult föld alatti városba, a sokemeletes Underground-ba nincsenek feltűnő lejáratok: legtöbb helyen egy bérház vagy szálloda kapualjából nyílik az akna lefelé.

Ez a ház 999 évre kiadó. Kérdésemre, mit jelent ez a furcsa felirat, megtudom, hogy London területének oroszlánrésze nem telekparcella, hanem birtok, örökös latifundium, néhány mammutkézben. E birtokokat nem lehet eladni, a háztelek éppen úgy bérlet lehet csak, mint a szántóföld, viszont ahhoz, hogy a telken kedve legyen házat építeni a bérlőnek, legalábbis ésszerű, hogy a bérletidő akkora legyen, ameddig egy ház eltart. Hogy miért nem ezer év, miért eggyel kevesebb, nem tudom: nyilván van valami törvény, ami limitálja a bérbeadást. Elég csinos limit. Általában nemhogy a házak, de a törvények se szoktak ilyen soká élni.

*

Törvény és konvenció. A törvények talán nem, de a konvenciók, úgy látszik, igen. Legalábbis itt Angliában, ahol tulajdonképpen nincs is törvény: az országot precedenseken alapuló konvenciók alapján kormányozzák, és ezzel mindenki nagyon meg van elégedve. Érdekes probléma. Lehet, hogy a konvenció erősebb kapocs és rendtartó erő, mint a törvény és alkotmány? Konvenció és hagyomány. Lehet, sőt nagyon valószínű. De meg kell szokni a külsőségeit. A konvenció külsősége a hagyomány. Ennek megvannak a maga szertartásai.

*

A bíró virágot szagol. Pillanatra bent voltam egy törvényszéki tárgyaláson. Éppen kezdődött az ülés, a taláros bírák bevonultak. Hat szolga fogadja őket az ajtóban, mindegyiknek a kezében virágcsokor. A tárgyalásvezető átvesz egy csokrot, és maga elé teszi az asztalra. A dolog eredete: valamikor nagy bűz volt ezekben a helyiségekben. A bűz elszállott, a virág megmaradt. Nem tudom, hogy vannak vele az angol rablógyilkosok - a költő bánatát bizonyára enyhíti, ha rózsaillatban olvassák fel halálos ítéletét, amit az igazságról szóló balladájával kiérdemelt.

*

Páncélos testőrök. Idetartozik az őrségváltás. A piros, cifra katonákon rendes páncél van, mint a tizenhetedik században, így vonulnak fel, s Viktória királynő, aki olyan kényelmesen ül szobrán, mint aki megérdemelte ezt a végleges nyugalmat, megértő mosollyal nézi őket.

*

Cheshire Cheese. A tizenhetedik század itt nemcsak emlék: a Cheshire Cheese nevű kocsmában 1687 óta egyetlen fél nap szünet nélkül mérik a roastbeefet, ugyanabban a szobában, ugyanazon a pulton. A sarokban rádió. A világ nem változik: amit fejlődésnek nevezünk, az gazdagodása az életnek, nem átalakulása.

*

Egyéb hagyományok: 1. Angol flegma. Az állatkertben izgatott ügyetlenségemben csaknem kiborítottam egy hathónapos csecsemőt a bölcsőjéből, utolsó percben kaptam el, s rémülten néztem az anya - egyszerű proletárasszony - arcába. Mosolygott, biztatóan intett a kezével, hogy nyugodjak meg, semmi baj, és azt mondta, ő mondta először: I am sorry, "Bocsánatot kérek", amiért a kisfia így megijesztett. Soha többet nem leszek vigyázatlan a tömegben. 2. Házam a kastélyom. Egy külvárosi standard házikó (százával sorakoznak egyformán) ablakából háttal kifelé ül egy nénike, s beszélget be a szobába - a világ számára nincs más mondanivalója testi mivoltának termetes alvázánál. 3. Time is money. Ha csakugyan itt találták ki az időnek pénzzel való mérését, akkor ez a találmány nem sok értékkel bír az idegen számára. Az ember nehéz perceket pocsékol a megszokott tízes számrendszernek a tizenkettes számrendszerbe való átszámításával, minden vonalon, különösen a pénzforgalomban. Leegyszerűsítve a mondást: sok hiábavaló időt tölt az ember a pénzzel, vagyis itt a pénzkiadáshoz is idő kell, nem csak a pénzkereséshez. Viszont a tizenkettes számrendszerre vezetem vissza Beaverbrook úr pártja előszavának, a "splendid isolation" eszméjének jogosultságát.

*

Prohibíció. Végre egy rendelet, amit egyáltalán nem tartok praktikusnak. Merőben hamis a feltevés, hogy az emberek kevesebbet fognak inni, ha naponta csak két órán át szabad szeszt kimérni. Emlékszem, a háború alatt egyszer behozták a víztakarékossági rendeletet, csak pár órán át voltak nyitva a vízvezetékek. Néhány nap múlva visszavonták, kiderült, hogy sokkal több víz fogyott: minden edényt teletöltöttek az emberek, túlzott előrelátásból, amiket aztán ki kellett borítani. Látatlanban biztos vagyok benne, hogy a szesszel is ez az eset.

*

Szódabikarbóna. (Vigyázat, személyes!) Szódabikarbónát viszont sehol se kaptam: a gyomrom, megszokván ezt a narkotikumot, eleinte dühösen égett, aztán megsértődött, és abbahagyta. Pénteken este a postán volt dolgom, s legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy ott lehet szódát kapni. Felbátorodva később bélyeget kértem a drogériában, de nem adtak. Hol itt a rezón?

*

Ácsorgás. Egy szerény épület előtt órák óta várakoznak, odahozott székeken, az ácsorgók, türelmesen és szívósan. Először azt hittem, népkonyha, aztán kiderült, hogy színház. Pénztárnyitásra várnak a nézők. Egy utcai énekes "dolgozik" köztük, alamizsnáért, ez a keresete.

Lyons Cornerhouses. Azt a bizonyos londoni sarkot, ami a dal szerint "minden utcán van", a Lyons cég foglalta le, átlagvendéglők ezreivel. A világ egyik leggazdagabb vállalata. Engem megindított és elringatott a kedves, fülbemászó dal; Lyon úrnak jó tippet adott.

*

Sírfelirat. Newton sírján a hosszú epitáfium ezekkel a szavakkal kezdődik: "Gratuletur sibi genus humanum tantum talentumque..." "Gratuláljon önmagának az emberi nem (hogy ekkora lángészt adatott kitermelnie magából)."

*

És még egy ember... Aki mintha kiegészítette volna előbbit... A Piccadillyn sétálva a villanylámpák és neoncsövek káprázatában, eszembe jut, amit valahol olvastam, hogy a világűrben, amit Newton fedezett fel, Edison óta egy fényességi fokkal fényesebb lett a földcsillag.

Lehet, hogy most visszasötétedik? Visszajövet, a repülőtereken a tízpercnyi pauza, amit a földön töltök, útlevelem adatainak vizsgálatával és ellenőrzésével telik el.

Az Est, 1935. szeptember 19.
 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES SZAVAK PERGŐ  
szeretettel
  2013-06-14 16:20:35, péntek
 
  HA MÁR SZABADTÉREN...
(Szerény javaslat a jövő színházi évadra)



Aki hisz a színház szerves fejlődésében, csak örömmel üdvözölheti azt a régi szemmel nézve tárgyilagosnak látszó irányzatot, mely röviden ebben az elvben nyer kifejezést: színdarab, mars ki a színházból! Van valami sportszerű ebben az elvben, az egészség és gyakorlatiasság érvényesülésének további terjeszkedése. A gyerekeket is kikergeti a modern nevelés a szobából, divatba jött a természet, ki a szabadba, lelkesen, sőt Hévvel a szabadba - levegő kell a század emberének, napfény, világosság, tér és nyújtózkodás. Teljesen érthető tehát, hogy a szabadtéri előadások egyre nagyobb tért hódítanak, egyre merészebb vállalkozásokra csábítják a rendezőket, s a zárt színház hovatovább afféle kelléktárrá alakul át, ahol csak a díszleteket tartják, esetleg be lehetne rendezni őket szállodának, színészek számára, hogy legyen hol lehajtani a fejüket.

Ez rendben volna, s művészi szempontból, ha a wagneri "összművészet" elvét tartjuk szem előtt, az új irányzat csak gazdagodást jelent. A szabad természet s a nagyvárosok által nyújtott lehetőségek monumentálisabb hátteret adnak a drámának, mint a festett kulisszák, s ne feledkezzünk meg a legfontosabb szempontról se, hogy a színházat megöléssel fenyegető filmmel is csak a felszabadult, a mozi lehetőségeivel dolgozó s a valósághoz illeszkedő színház veheti fel a versenyt a jövőben. De ha már felveszi a versenyt, tanuljon is nagyszerű ellenfelétől - ez volna a kívánatos, taktikai és stratégiai megfontolásból. A gyakorlatban ez irányú törekvés nem mutatkozik meg, a szabadtéri előadások számára ötletszerűen vagy a kényszerű állapotokkal megalkudva választják rendezőink a helyszínét, nem a darabnak megfelelő környezetben. Egy filmproducer, mikor témáját megkapja, hónapokig keres, utazik, míg a megfelelő miliők egész seregét össze nem állította. Az eleven színészekkel dolgozó színház ezt persze nem csinálhatja utána, végre is nem viheti magával az egész közönséget Pestről Párizsba, feltéve, hogy a második felvonás színhelye másutt van, mint az elsőé, valamikor, a repülés korszakában talán ez is lehetséges lesz. Ma meg kell elégednie vele, ha azt az egy helyszínt, amire szüksége van, gondosan választja ki, a darab természetéhez alkalmazkodva.

De ezt aztán nem szabad elkönnyelműsködni.

Hogy a "Bolygó hollandi" szabadtéri színpada csak a keleti tengerpart lehet, az magától értetődik, igazi hajókról lévén szó - szükségből a Balaton-part is megteszi.

Okkal-móddal mindent meg lehet csinálni.

Az Állatkertet viszont túlhasználták a szabadtéri előadások céljából: ez a környezet nagyon is meghatározott és szűkre szabott lehetőségeket nyújt. Shakespeare nem való az Állatkertbe. Hazai szerzőink között már inkább akad, aki állatkerti környezet számára megfelelő darabokat írt. Itt van mindjárt Herczeg "Majomketrec"-e vagy Hatvány Lili "Noé bárkája". Szükség esetén a Sárga csikót vagy a Kék egeret is el lehetne játszani azért az Állatkertben. Vagy a "Helyet a fiataloknak" című darabot, tekintettel devizanehézségek miatt üresen álló ketrecekre.

További javaslataim betűrendben a következők.

Angliai Erzsébet-et természetesen az Erzsébet téren kell eljátszani. Vérpadnak kívánkozik a Nemzeti Szalon, az Őstehetségek kiállításával.

Antonius és Cleopatra-t a Kígyó téren, esetleg a városligeti Fogpiszkálónál, az obeliszkekre való tekintettel, a Kígyó gyógyszertár piramisok helyett megfelelő számú piramidont szállíthat.

Bánk bán-t a Várkert-kioszkban, királyi környezete miatt, a hely azért is alkalmas, mert ott römiznek is, s tapasztalatból tudom, hogy "nincs a teremtésben vesztes, csak én".

A Bécsi menyasszony számára ajánlom a Bécsikapu teret s a közelben levő Márványmenyasszony kerthelyiségét.

Beszterce ostromá-t a Vajdahunyad-várban.

Borcsa Amerikában-t, Zsazsa régi darabját, Pestszentlőrincen vagy Aknazuhatagon (miután Vajdahunyad már le van foglalva).

A Buta ember helyszínének meghatározását a közönségre bízom - én valamelyik balatoni állomásra, ahol a bikavonat berobog, tenném.

A Bűn és bűnhődés legalkalmasabb szabadtere (ha szabadtérről egyáltalán szó lehet) Vác környékén keresendő, vagy a Zrínyi utcában.

A Csikós a Hortobágyon természetes.

A Csoda a hegyek közt mehet Tihanyban vagy a sváb-hegyi fogaskerekűnél, abban a pillanatban, mikor mégis elindul, ami már magában egy csoda.

A Diákszerelem mehet a csillaghegyi strandra, viszont

a Don Juan helyszínéül a Népliget kínálkozik.

Egy lány eladó menjen a Duna-korzón, kedvezőtlen idő és razzia esetén elhalasztva.

Egy magyar nábob, Weiss Fülöp parkjában.

Éjjeli menedékhely, a föld alatti villamos és más nyilvános föld alatti középületek helyiségei.

Fanny és a cselédkérdés, a Baross téri korzó és ligeti wursdi.

Földnélküli János - a földművelésügyi minisztérium előtti tér.

Hamlet - Kerepesi úti temetőben, igazi szellemekkel.

Hat szerep keres egy szerzőt - a Szabadság téri tőzsdepalota, ahol hatan se keresnek annyit, mint azelőtt egy.

Házibarát - akárhol.

Henschel fuvaros - a budai rakparton.

Hivatalnok urak - a kenesei városi üdülőben.

Holnap reggel - a rákosi repülőtéren.

Kaméliás hölgy - a budakeszi tüdőszanatóriumban.

Kísértetek - a Tudományos Akadémia Vigyázó-féle birtokörökségének egyik szép táján vagy a nagy Vojnich-féle ügetődij pályáján.

Lányok az intézetben - a ligeti szabadszínházban.

Lyon Lea - a siófoki kaszinókertben.

Méltóságos asszony trafikja - a Verpeléti úti dohánygyárban.

Naplemente - a Kisfaludy Társaság nyári helyiségében.

Oktogon - a Köröndön.

Régi jó Budapest - a Cséry-féle szeméttelepen.

Szerencsefia - a lóversenytéren.

Trilby - a lipótmezei parkban.

Velencei kalmár - a Teleki téren.

Timosa - Bélen, a Kenyeres-Kaufmann szülőháza előtt.

Vasgyáros - Weisz Manfréd-telepen és végre a budaörsi passiójátékokat, miután ilyenformán minden szabadtéri hely el lesz foglalva, mégiscsak a Bethlen téri Színházban kell eljátszani, aminek legalább a nevében van egy kis tér.

Befejezésül pályázatot hirdetek a B-listánál kimaradt "Becsületes ember" című színdarab színhelyének megválasztása érdekében: én képtelen voltam olyan helyet találni, ahol megfelelő környezet adódik.

Színházi Élet, 1935. 32. sz.





PRÓBÁLJ MÁSRA GONDOLNI, HA TUDSZ
Denaturált élet

De hiszen nyár is van, gyümölcs és bor és csillagos ég és rejtelmes vonatkozások gyermek és felnőtt, férfi és nő, ember és ember között. Szervusz, Ferikém, éppen az jutott eszembe, ahogy így elnézem ezt a két - tessék? Hogy mit kaptál? Hivatalos felszólítást? Mutasd, az lehetetlen: vagyontalansági esküt követel tőled negyven pengő miatt? Hm... és itt az van, hogy meg nem jelenés esetén elővezetnek, sőt őrizetbe vesznek... De hiszen úgy tudom, az adósok börtönét eltörölték... no ne gyerekeskedj, nem lesz a dologból semmi. Hát akkor szervusz... Ha ez vigasztal, nekem is megvan a magam baja, képzeld, az az összeg, amit múltkor említettem... Gyerünk, gyerünk, ez a társalgás nem nagyon volt alkalmas rá, hogy vidám hangulatban fogjak napi munkámhoz. Tovább, tovább, majd csak látok vagy hallok valamit, ami megvigasztal, új kedvet ad az élet folytatásához.

*

Az ám. Ahogy kettényitom az újságot, nagy betűkkel kis hírecske - kedves, régi ismerősöm, a rendőrtanácsos úr felakasztotta magát. Három napig lógott az ablakkilincsen, harmadnapra törték csak rá az ajtót; a riporter, megszokásból, hozzáteszi: rögtön levágták, de már nem volt benne élet. Csodálatos.

Tulajdon bajomon túl dolgozni kezd bennem a mesterségem gyakorlata közben beidegzett kotnyeles fantázia - beleélni magam egy idegen lélek állapotába, hogy történik az ilyesmi, minő ájult harag babrált a bűnben, mit érzett, mit gondolt, és előbb? Egy bizonyos, egy élet tapasztalata nem volt elég, hogy egyéb utat világítson meg előtte ennél a szívszorongatóan gyermekesnél és közönségesnél. Nyilván úgy látta, nincs tovább, enélkül is vége, mindennek a maga természetes módján - tulajdonképpen a természetes halált helyettesíti be az öngyilkossággal.

De mi volna az a természetes halál? Elsorvadás a szégyentől, bánattól, hogy a lakbért nem tudja tovább fizetni - vagy egész barbár, állati értelemben vett lehetetlenség: éhenpusztulni?

Mégse valószínű. Ahogy bánatosan tovább bandukolok, kirakatok húzódnak mögém. Fűszeresbolt, suszter, szabó, kalapos, konfekcióüzlet, drogéria. Nézem az árukat, költségvetést csinálok. Kiderül, hogy egy pengő ötvenért annyi ízletes és egészséges ételt vásárolhatok, amennyi bőven elég egy napra - cipő, ruha, kalap, szappan, ha szerény vagyok, minden együttvéve, még mindig sokkal olcsóbb, mint amennyiből egy létminimum kitelik. Bőven van áru, az egész világon, az köztudomású, túltermelésről jajgat az ipar, nem bírja a versenyt. Dühöng az olcsóság, papírból csinálnak házat, gumiból cipőt - száz éve egyebet se tesz a nagyipar, csak növeli a tömegprodukciót, kétszer annyi ember számára készíti a szükségleti cikkeket, mint amennyi él a világon - ma még az unokám számára gyárt szövetet és biciklit, és korcsolyát, elárasztja a fuldokló piacot. Lehetetlen, hogy a lecsúszott polgár ne jutna élelemhez és ruhához hátralevő napjaira, akármilyen minőségben, hát akkor mi a baj, miért dobott el egy életet, aminek első rangú feltétele, a külső keret, biztosította volna a belső tartalmat?

Ez a tartalom vált számára elképzelhetetlenné.

Ezt a tartalmat tette üressé, elképzelhetetlenné nemcsak az ő - mindannyiunk számára valami; ezt a belső képet szívta fel magában a keret, ezt a lényeget ölte meg valami szerencsétlen formalitás, ezt a célt takarta el a szemünk elől az egyetlen eszközben való vakhit és rögeszme, ott állunk, egy tejjel-mézzel folyó paradicsom közepén, elátkozott Ádám és Éva, és nem tudunk mozogni, bénán tátogunk, s nem marad más a számunkra, mint hogy felakasszuk magunkat a Tudás Fájára, amelynek gyümölcsét megízleltük.

Micsoda rögeszme - meg kell, hogy nevezzem? Csak annyit tudunk róla, hogy elzár minden kilátást, kifelé és befelé - nem nézel magadba miatta, s nem látod tőle a külvilágot.

Pénz őtébolyultsága.

Nem arról van már szó, nem arról, ismerjük meg egymást, nem azt keressük többé egymás arcán, amit eredetileg embernek neveztünk egymásban: egészség, erő, szépség, tehetség, kedv és minden egyéb, ami alkalmas arra, hogy egymás örömének forrásává avassa az embert. Van-e pénzed, vagy nincs - ez itt a kérdés, ezt próbáljuk leolvasni egymás nyugtalan szeméből: a többi nem érdekel. Mert ha van pénzed, akkor lehet keresni rajtad, elvenni tőled - ha pedig nincs, akkor védekeznem kell, nehogy elszedd az enyémet. Minden egyéb elvesztette jelentőségét. Atlétája lehetsz test és lélek képességeinek, vagyonod és javaid lehetnek és kincsed a föld alatt és birtokod itt és a másvilágon - lehet földed és marhád (lásd: nyomorgó földbirtokos és háztulajdonos), ha nyersanyagod nem válthatod be pénzre, nem állnak szóba veled, nem vagy senki többé, a pénz az arcodba nevet, szemedbe köp, legyint és továbbrohan.

Egy új jelenség a világban: az ingatlan elvesztette a hatalmát. A pénzhez menekül a tőke, pénzzel veszi körül magát. Minden egyéb értéket denaturált a pénzoszlop ingadozása, az értékelés barométerében, nincs többé neved és házad és hazád és tőkéd, csak amit pénzzel lehet mérni. Az amerikai emberértékelés: "how many is he worth?" (hány dollárt ér ez az ember?) világmértékké vált, s közel az idő, amikor, mint a New York-i utcákat, az embereket is egy számmal fogjuk megjelölni, név helyett: doktor Százezer Pengő, gróf Ötvenezer Font vagy Kétmillió Schilling, a kiváló drámai költő. Immár nem a "bőrünk alatt" hordjuk a pénzt, a bőrünk fölé rakjuk ki, mint a halpénzt, mint a halpikkelyt, mert nem védi immár meztelen testünket semmi más, e rettegésre és félelemre és megfélemlítésre ítélt, elátkozott poklában Tantalusznak.

*

Mit ér hát akkor a bölcs tisztesség, a józan és ildomos gazdasági elv, hogy stabilizálni kell a pénzt, fix mértéket kell másolni belőle, az értékek ingadozásában - mit ér, ha ebből a mértékből borjúbálványt csinált a tehetségtelen, ostoba tőke, korcs epigonja a tevékeny, nagyszerű ősöknek - bálványt, ami nemhogy elősegítené, inkább megakadályozza az egészséges anyagcserét?

Akkor inkább jöjjetek ti, mumusok: devalváció, infláció, akármi - ingjon meg és dőljön le az oszlop, amiből bálványt csináltunk. Ijedtükben kapkodva hadd keressenek más mértéket az ostoba bálványimádók - egyszer talán ráhibáznak a valódira, amiről még beszélni se lehet, még suttogva se, nehogy eláruld magad, nehogy megtudják, hogy nincs egyebed, elveszett ember, boldogtalan öngyilkosjelölt, aki nem tudod beváltani váltódat - mert csak Isten írta alá és a természet rendje, rossz kezesek a talentomra, amit azért adtak, hogy megsokszorozd és alkoss belőle ezerannyit.

Pesti Napló, 1935. augusztus 11.





MÉRSÉKELT ÉGÖV

Hála istennek, már megint meleg van. Lehet kicsit lihegni.

Azért hála istennek, mert tegnapelőtt hangosan vacogtam a gödi állomáson.

Nagyszerű dolog ez, amiből mi kivesszük a részünket, itt az Alföld partján.

Tessék csak kicsit számolni.

A testünk hőmérséklete harminchét fok, se több, se kevesebb.

Most ezzel a harminchét fokkal a következő csekélységben veszünk részt.

Télen átlagban mínusz tizenöt-húsz.

Nyáron átlagban plusz harminc-harmincöt.

De Kecskeméten pár évvel ezelőtt saját szememmel láttam harmincegy fokot a nulla alatt, és az idén mindenki emlékszik a kedves kis harminckilenc fokos melegre, júliusban.

A különbség mindössze hetven fok, kereken.

Ennek a csekély kis hőmérsékleti ingadozásnak vagyunk kitéve mi, boldog európaiak.

Emlékszem, egyszer a bank tizennyolcat ütött egymás után. Dermedten álltuk körül az asztalt boldogtalan poénhősök, egy hangot nem lehetett többé hallani, torkunkon akadt a szó, már csak az utolsó aprópénzek folytak az asztalon.

Ebben a halálos csöndben szólalt meg Palásthy síri hangon, mint a végzet:

- És ezt nevezik szerencsejátéknak.

Vele együtt sóhajtok fel, miközben néhány napon belül, hol a víz szakad rólam meztelenül is, hol a lábujjam fagy le a dupla talpú cipőben.

- És ezt nevezik mérsékelt égövnek.

Az Est, 1935. augusztus 15.





LÉLEK A FILM KESKENYVÁGÁNYAIN
(Az amatőr mozgófényképezők sajtóbemutatója)

Nehezemre esik tárgyilagos lenni, a képzelet elragad. A szerény, pár négyzetméteres lepedő a miniatűr mozi falán kitárul, mint egy ablak, s nem is térbe nyílik, hanem az időbe: a Jövőt látom, úgy, ahogy megálmodtam valaha, az első kinematográf hatása alatt, mikor a "Mozgófénykép metafizikája" címen, húszéves fejjel, vezércikket írtam a Nyugatba, s Osvát Ernő leadta, mint egy jóslatot. Ez az, amit akkor álmodtam, az egyénnek mint művésznek bekapcsolódása az új kifejezésformába, egész lélekkel, mint amaz ősi időkben, mikor a betűvetést feltalálták. Mert vallom és állom, hogy a filmmel legalább olyan új korszak kezdődött a kultúra történetében, mint az írás, a gondolatrögzítés első éveiben.

Csak félrecsúszott a kezdet félreértései közt, de a magánfilmezők vékony patakja éppúgy behálózza a földgolyót, mint a mozipalotákban vetített végtelen filmszalag. Tizennégy nemzet vett részt az Amatőr Mozgófényképezők Egyesületének Szent István-heti első nemzetközi keskenyfilmversenyén, amelynek díszbemutatóját augusztus 18-án fogják megtartani.

Amiről itt néhány szóban beszámolok, ennek az anyagnak immár kiválogatott és díjakkal kitüntetett produkciója.

Magam is zsűritag lévén, a hivatalos osztályozáson túl ezúttal csak a néző impresszióját hagyom csak érvényesülni, magamon. Első gondolkodóba ejtő adat:

a japánok, németek és magyarok több filmmel szerepelnek, mint a többi nemzet együttvéve.

De értékben és minőségben egyenrangú az átlag - értsük meg, ezek nem gyárak és producerek és vállalkozások, magánemberek ezek, akik apró gépeikkel a hónuk alatt elindultak, hogy kiválogassák a mozgásban hullámzó világból azt, ami egyéni emberi ízlésüket, vérmérsékletüket, szemléletüket, művészetösztönüket, kíváncsiságukat gyönyörködtette. Íme, az ember, a világ minden tájáról - kis dolgokban, amikben különbözik, nagyszerű és lényeges lelki vonásokkal, amikben hasonlatosak.

Ez egy német kisfiú,

aki erdőn-mezőn barangol, egy szép nyári délután.

Szerencsére hiányzik a hang, ami ezúttal fölösleges is - a német nap ismerősen kukucskál a lombok közt, a német fák, nemzetközi szokásuk szerint, hajladoznak, a német gyík ugyanúgy siklik és kígyózik a fűben, mint a többi, s az édes gyerek ugyanazzal a mozdulattal tömi két tenyerével a szájába a bokrokból szedett szederindát, mint a világ minden gyereke, a szeme németül és magyarul és olaszul és franciául hunyorog, és mosolyog hozzá: ez hát a valódi világnyelv, ahogy a kép beszél, az ősi képírás feltámadott közlekedése. Apró homokbuckából csillogó hátú csibor búvik elő, motoszkál és sütkérezik és futkároz, hangvetítés nélkül, és hallom a zizegését. Leszáll a nap, elfekszenek az árnyak, bánatosan bókol a fűz, a kisfiú orra előtt libeg és lobog a pipacs szirma, mielőtt álomra csukódna - tündérvilág ez, tökéletes hangulat, egyszerű dráma, aminek nincsen cselekménye, s mélyebben indít meg, pillanatokra, Greta Garbó szerelménél a piramisok alatt. Egy lélek imája, amiben hangtalanul mondja el a természethez intézett ittas szerelmi vallomását.

Most kínai tengerpart következik,

egzotikus halászok válogatják a kagylót, vitorlás bárkáikon - a kép hőse a Tenger, ahogy tajtékzik és csillog és fröcsköl és fickándozik, haragszik és verekszik és megbékül és duruzsol és fenyegetőzik megint, álmodik és képzelődik a Tenger, s a végén tréfásan enyeleg a bárka nyomorúságos deszkáival. Ennyi az egész.

Már

a spanyol amatőrt

nehezebb tárgy érdekli: emberi szenvedély és szenvedés és öröm, egy kávéskanálban.

Az ifjú tengerre száll, hajnalban búcsúzik a rakodóparttól, s a véletlen furcsa, fanyar szerelmi kalandba keveri: földijét ismeri fel a szép spanyol lányban, aki a partnegyed árva üdvöskéje. Néhány pohár bor, néhány táncfordulat, s a lány együtt heverész már a maroknyi fűben, amit a deszkák és dongák és rakományok halmai ott felejtettek, szerelmes lovagjával, akiről tudja, hogy egy óra múlva indul, s nem fogja látni soha többé. Szerelmük egyetlen árulója: egy szép női kéz, amely görcsösen s önfeledten markolássza a füvet.

Ezeken a néma képeken minden beszél és énekel,

mint maga a naiv költészet: csupa líra az egész, szubjektív kozmosz, jelképes ábrázolás és kifejezés.

Bámulatos dolog, mihelyt az ember, az egyén szólal meg a művészetben, akkor is, ha a kőkemény üveglencse a hangszere: mondanivalója tele van szimbólummal, hasonlatokkal, virágnyelven közli magát, trópusokban, metaforákban és allegóriákban. Vannak itt harmincméteres kisfilmek, amiknek tárgya egyetlen, szép és bánatos vagy szép és boldog hasonlat az életről - a leány helyett, akire a művész gondolt, virágot látunk, és a virág helyett leányt. És milyen világos, ellentmondást nem tűrő, egyöntetű és egyértelmű minden - könnyen lehet az, a filmet nem hatvan ember csinálta, a szerző elgondolásába nem szólt bele a producer, a társszerző, az operatőr, a forgatókönyv írója, hogy így csinálja, úgy csinálja, ezt módosítsa, azt alakítsa át, nem kilencvenféle ízlés, nevelés, szempont, érdek, mellékgondolat, aggályoskodás keveréke és kompromisszuma.

Itt egy ember álmodozott,

csak egy ember kapta le látomását, de az az egy aztán százszázalékig benne van a művében.

Egy ember, sok külön ember, mindenféle nációból - vakon és naivan és filmprofizmus nélkül tapogatózó és kísérletező "műkedvelők". És mégis, e műkedvelők és tapogatózók és megmosolygott rajongók közül

indul majd el egy napon az első valódi filmköltő,

a jövő filmköltészetének Homérosza és Hésziodosza - nem állanak mögötte monstre gyárak és műhelyek és tudós szakértők: egész vagyona egy kis felvevőgép lesz, naiv peritor, talán írni-olvasni se tud majd, de minek is? Hiszen ott a kezében a kifejezés új eszköze, amit kebléhez szorít, mint vándor költő a lantot. Megindul, lát, néz és jegyez - s amit összeállít majd a keskeny filmszalagon, az lesz az első filmeposz, amivel a valódi filmirodalom elröpül a jövő felé.

Ennek a költőnek ősei a mostani kiállítók, meghatottan s elfogódottan üdvözlöm őket a szép teljesítmény alkalmából.





EGY ÁLLAM ÉS EGY HUMORISTA
Két nagyhatalom versengése

Néha azért megvan az előnye annak, hogy az ember kis nemzet fia, nem veszik észre olyan hamar, ha beleavatkozik a világ dolgába, ennek megfelelően hangosabbat is rikkanthat, fordított arányban a felelősséggel, a suszterinas tömörebben fejezheti ki politikai véleményét, mint a diplomata, igaz, hogy viszont kevesebb súlya lesz a véleményének, ez a dolog hátránya. Például a japán kérdéshez magam is hozzászóltam múlt héten, Az Est hasábjain jelentve be érdekeltségemet Abesszíniában, hivatkozva rá, hogy legalább akkorának érzem jogcímemet, mint Japánét. Hozzászólásomból tudtommal nem lett nemzetközi bonyodalom, aminek őszintén örülök, viszont nem tagadom, hogy némi titkos irigység ütött szíven, olvasván a lapokban amerikai kollégám sikerét, akinek hasonló ügyéből diplomáciai szélvész kerekedett. Az illető, egy vicclap karikaturistája, a mikádót rajzolta le, élvén a művésznek és humoristának ama nemzetközileg biztosított jogával, hogy olyannak rajzolja a mikádót, amilyennek ő látja. Ezt a jogot, amit hosszú évszázadokon át az egész földkerekség számára Európa verekedett ki, vérrel, vassal és verejtékkel, mostanában éppen Európa kezeli lanyhábban és kevesebb meggyőződéssel, de azért az óvilág leggőgösebb antiliberálisának is torkán akadt egy pillanatra (úgy képzelem) a diktátori szólam, mikor a reggeli lapok hírül hozták, hogy a japán követ tiltakozását jelentette be a karikatúra miatt, elégtételt kért, sőt, megtorlással fenyegetőzött, követelvén az amerikai kormánytól, hogy saját állampolgárának fogja be a száját, és üssön a kezére, ha annak véleményében, akár képben, akár írásban, a japán nemzeti önérzet tiszteletlenséget érez: mert nagyon érzékeny valami ám egy ilyen nemzeti önérzet.

Hát ez már csakugyan egy kicsit sok, s ha még a szigort, fegyelmet s központilag értelmezett nemzeti önérzetet gyakorló mai Európa is megcsóválta a fejét, képzelhetni, mit szólt Amerika a dologhoz. Sajtó és kormány és közvélemény egyöntetűen háborodott fel az arcátlanságon; sajtó, kormány és közvélemény együtt ünnepelte a humoristát, aki kijelentette, hogy fütyül a japán kormányra, ha az ő művészi meggyőződéséről van szó, mint ahogy a saját kormányára is fütyülne, ha az befolyásolni merészelné, vagy beleszólna az ő művészetébe - fütyül bizony, harsányan és vidáman, s füttyszaván nemhogv fel nem háborodna Amerika, hanem tapsolna hozzá, kormányostól együtt, mert ez a kormány olyan megállapodást kötött választóival, hogy mindenki végezze el a maga dolgát, a köz az egyén s az egyén a köz érdekében, egyébként pedig azt gondolom, beszélem és dalolom, ami nekem tetszik, különben és kiváltképpen akkor, ha gondolni, beszélni és dalolni embertársaim nevében, azoknak beleegyezésével s mintegy titkos biztatására, művészmivoltomban, nemcsak szórakozásom, de hivatásom is.

Elképzelem a japán követ okos és értelmes kis sárga arcát, kedvesen ferde vágású szemének tűnődő pislogásait, ahogy eltűnődik ezen a hatáson. Nem számított rá. Tiltakozást várt vagy megnyugtatást, megértést vagy ellenkezést, mindenesetre államjogi, államközi viszonylatokra vonatkozó kérdésekhez hozzászóló vitát. Ezt a harsogva kitörő, éles, haragos és elképedt nevetést nem várta. Nem várta, mint ahogy egy tájékozatlan idegen nem értené, mit nevet elképedve a nála rangban, erőben, műveltségben, fizikumban különb bennszülött, akit, az udvarias köszönési formulát félreértve, felszólított, hogy porolja le a cipőjét, hiszen most mondta neki: alázatos szolgája vagyok.

Elképzelem az arcát, és képzeletben szívélyes hangon igyekszem megmagyarázni neki, hogy is áll a dolog.

Kedves Japán Úr, mert hiszen egy állam képviseletében tartózkodván köztünk, bátran nevezhetem így - kedves Japán testvér, ezt az "alászolgájá"-t éppúgy nem kell szó szerint venni, mint ahogy önök nem veszik szó szerint a nagyon is túlzott keleti udvariaskodást. Ami önt elsősorban meglepte, hogy egy állam helyett egy emberrel került szembe, s hogy ezt az egyetlen embert, bár nem volt se diplomata, se egész államot képviselő nagykövet, csak egy egyszerű művész volt, magánművész, méghozzá humorista, úgy állították szembe önnel, mint egyenrangú felet a nagyhatalommal, akit ön képvisel - ezt az érthetetlen és felfoghatatlan fordulatot önnek csakugyan elég nehéz megmagyarázni. Egyszerűen el kell hinnie nekem, hogy a mi furcsa nyugati világfelfogásunkban nemcsak a nagykövet, de minden egyes ember tényleg és valóságosan az egész államot képviseli, s ebben a minőségben egyenrangú fél egy egész, valóságos másik állammal és országgal szemben.

Különös valami ez, lássa, de ahhoz, hogy felfogja e szemlélet lényegét, nagyon messze kellene kezdenem az oktatást: vissza kellene térnem a görögökhöz és rómaiakhoz, ahol az egész dolog elkezdődött, Európa és Ázsia számára. Vissza kellene térnem az óvodai és elemi iskolai tananyaghoz, amit ön, kedves Japán úr, sőt, kedves Ázsiai úr, nem járt ki és nem végzett el, s nem volna baj, hiszen az ázsiai óvoda és elemi a maga nemében, egy egyenrangú, sőt, sokak szerint különb kultúra forrása, nem volna baj, mondom, ha ön Ázsiából akarna vizsgázni, amit megtanult. A baj az, hogy önök Japánban és Ázsiában, Európából akarnak most egyszerre érettségizni és doktorálni és egyenrangúskodni, minden elemi és középiskolai előképzettség nélkül, és ez nem megy, kedves Japán úr, hiába van önnek kifogástalan eur-amerikai cipője és nyakkendője és oldalt választott frizurája és autóparkja és repülőraja és német mintára készült hadserege és angol mintára készült flottája. Ön egy vagy két évszázad rongyos szemeszterén bejárt a mi egyetemünkre, hallgatta az előadást, s most azt hiszi, éppen annyit tud, mint mi, mert a legutóbbi évtizedek néhány leckéjét megtanulta: valamit hallott harangozni diktatúrákról, antiliberalizmusról, állami fegyelemről, a szólás- és gondolatszabadság államilag hasznos korlátozásáról, sőt, elnyomásáról, és most azt hitte, a kor nyelvén beszél, ázsur beszél, európaiul és amerikaiul beszél, amikor figyelmezteti az amerikai kormányt minden állam közös érdekére a gondolatszabadság elnyomásában.

Nem úgy van az, testvér: a dolog nem ilyen egyszerű. Ez a gondolat- és szólásszabadság, amit sokak szerint korlátozni kell, megvolt nálunk, módjában volt kifejlődni, kivirágozni, gyümölcsöt érlelni, hallatlan kincsekkel ajándékozni meg a világot: módjában volt talán túltengeni is, elburjánozni, ezért lehetett szükség arra a szintén szabad szellemből született gondolatra, hogy hellyel-közzel gyomlálni is lehet már -, de ezt a gyomlálást csak mi végezhetjük el, mi, akik ismerjük a kertet, ön ebbe nem szólhat bele, kedves öcsém, mert önök felé ilyen kert sose létezett, mert az önök szép kis japán kertjében a bájosan megnyomorított és törpévé nyirbált és nyúzott bokrocskák és patakocskák és barlangocskák közt a szabad gondolat és szólás fája soha ki nem tárta még ágait az ég felé - mert az önök édes és romantikus országában azokban az években, amikor Descartes és Bacon és Hume és Kant könyvei szétrepültek az utcán, a szép kis japán sikátor két oldalát a földre fektetett arcok fölé púpozódó hátsó részek szegélyezték, végig, amerre a mandarin és kísérete elhaladt. Előbb ki kell járni ezt az iskolát, Ázsia Úr, csak aztán szólhatunk hozzá az olyan bonyolult, egyetemi képzettséget igénylő kérdésekhez, mint amilyen a szólás és gondolat szabadsága.

Kereskedjünk egyelőre a magunk portáján - tessék előbb elnyomni azt a szabadosságot, amiről a napokban volt alkalmam meggyőződni: egy tengerészismerősöm fotográfiákat mutatván nekem, amelyeken a fotografálógép lencséje előtt nyúzzák le a bőrét és hasítják fel a hasát japán és kínai és mandzsu katonák elfogott lázadóknak - nyúzzák és hasítják és nyírják bizony, a japán kertecske modorában. Tessék vigyázni, hogy az efféle magánügyeket ne lehessen lefotografálni Ázsiában - tapsolni fogunk a közlésszabadságnak e célszerű korlátozásához. Addig pedig...

Addig pedig hiába magyaráznám, mi az, aminek el kell tűnnie, hogy egy európai művész lelkében azért olyan nagy dolog az ember, az egyén - mert hosszú tapasztalatok után kiderült a számára, hogy két ember közt van akkora különbség vagy hasonlóság, mint két állam vagy ország vagy akár fajta között.

Az Est, 1935. augusztus 17.





MOLNÁR FERENC TISZTÁBBAN KÉPVISELI
A FRANCIA SZELLEMET,
MINT A PÁRIZSI ÍRÓK -
MONDJA PAUL DERVAL,
A FOLIES BERGÈRE IGAZGATÓJA

Hát nem furcsa az élet? Csupa véletlen.

Puszta véletlenségből eszembe jut este, no mondok, tizenegy óra, kimegyek egyszer magam is a közkedvelt budai bárba, hadd látom, hogy fejlődik az az idegenforgalom dédelgető napsugarától kibomlott, virágba szökkenő szép nyári Budapesten.

Ahogy ballagok a hídon, ezen az idegenforgalmon s általában ezeken a kulturális és művészi kölcsönhatásokon tűnődve, véletlenül eszembe jut, hiszen éppen délután hallottam valakitől, hogy Derval úr, a párizsi Folies Bergère fő-fő igazgatója és irányítója Pesten járt, valami nagy szerződtetésről van szó, Bársony Rózsi nevét emlegetik. Ez az én emberem, ez tudna beszélni erről, ami érdekel: hogy alakult ki újabban a régi viszony, ami, közismerten rokonságba hozta a francia és magyar szellemet? Milyen kár, hogy nem találkoztunk.

Hát, ahogy belépek a bárba, ki az első, akit meglátok egy nagy asztalnál, vidám társaságban?

Bársony Rózsi!

- Ezt a véletlent! - csaptam össze a kezem. - Éppen magára gondoltam!

Rózsi jóízűen nevet:

- Most mondjam azt, hogy én is?

- Mondhatja bátran, hogy maga is. Mindketten éppen magára gondoltunk.

- Igaza van, de hogy kerül ide? No, ha már idekerült, itt van, hadd mutassam be az uraknak. Tudja-e, hogy véletlenül sorsdöntő és nagyszerű pillanatban érkezett? Ez az úr itt, akinek be fogom mutatni - érdekes fej, mi? -, nem más, mint Paul Derval "directeur des Folies Bergère", vagyis az összes párizsi mulatók és kabarék fejedelme, a híres Folies-ké és Moulineké és minden vidám színházaké, amelyek a legendás és főként nálunk népszerű "esprit parisienne"-t képviselik. Mit gondol, miért van itt?

- Maga miatt.

- Ördöge van, micsoda detektívtehetség! És vajon, mit akar tőlem?

- Várjon csak, hadd gondolkodom kicsit... megvan! Le akarja szerződtetni a fő-fő Folies Bergère-be.

- Óriási! Holnap reggel írjuk alá a szerződést Monsieur Derval - je vous introduit Monsieur F. K. le plus celèbre... (szerénységem tiltja folytatni, hátha az olvasó tud franciául).

Monsieur Derval amerikai szabású, de mozgásban és kifejezésben telivér dél-francia, széles ábrázata ragyog és izzik és mosolyog, vastag szemöldökei ugrálnak.

- Oh, la la... enchanté...

- Én is igazán örülök... Hát nem csodálatos véletlen - a sok évtizedes francia kecsesség ("appas") és kedvesség és pikantéria legfőbb szakértője, a chanson divatcsináló Poiret-je, üzleti útja során pont egy magyar leányt szemel ki, hogy ezeket a legfőbb francia és párizsi értékeket képviselje a francia főváros legfranciább mulatójában? Ha már így összehozott a véletlen, meg szeretném kérdezni, mi a véleménye...

- Regardez, monsieur, je vous expliquerais...

S mielőtt szóhoz juthatnék, a pompás Derval úr egy Danton temperamentumával és egy Lloyd George tájékozottságával remekbe szabott tanulmányban válaszol mindenre, amit valóban kérdezni akartam.

- Tetszik tudni, az úgy van, hogy amit önök francia szellemnek neveznek, ebben a műfajban, az Párizsnak inkább a maszkja volt mindig, mint a valódi arca... Remekül sikerült maszk, tökéletesen hasonlít az eredetihez, mégsem az... Ne felejtse el, amit mi nyújtunk, nemcsak a mulatók, de a finomabb vígjátékot és bohózatot képviselő színházak is a külföld számára készül, angolok és amerikaiak és spanyolok - és nem utolsósorban magyarok számára. Mi a közönséget szolgáljuk ki, nekünk tükörnek kell lenni, ahol a külföldi, a tulajdon képzeletének arcát látja meg, amilyennek ő szeretné látni a francia esprit-t - könnyedség, vidámság, pikantéria, édes és nem tolakodó meztelensége testnek és léleknek... et tout ces tralala, vous savez... A francia színházi ember és a francia író tudatában van, hogy a könnyű múzsák hangjáért és stílusáért világszerte ő felelős... a bájos és egyszerű és önfeledtnek ható közvetlenség mögött, amivel a múzsákkal enyeleg és szeretkezik, ott lappang a mulatságos kis tudat, hogy a jelenetnek tanúja egész Európa és Amerika, a világ mint "voyeur". Nomármost, mi történt? Miközben a francia ízlés - sokkal érzékenyebb és delikátabb, mintsem ön gondolná (ismernie kellene a párizsi kispolgárt!) - lassanként bensőségesebbé és szellemibbé alakította ezt a stílust és hangnemet, megtöltvén érzelmes és bánatos elemekkel - egy tehetséges nemzet legtehetségesebb nemzedéke úgy beletanult a mesterségünkbe, hogy a végén jobban fogja csinálni minálunk. Ők a maszkból és a maszk alól jobban kitapogatták a valódi arcot, mint ahogy mások meglátták mögötte - a helyzet az, hogy az önök Molnárja, Heltaija, Fodorja hovatovább tisztábban képviselik a francia szellemet, mint Weber és Hennequin valamikor, vagy akár Courteline, Tristan Bernard, Jules Renard... Én abban a sajátosan és tökéletesen magyar és pesti művészetben, amit a maguk Rózsija csinál, kénytelen voltam felfedezni a sajátos és tökéletes valamit, amit a párizsi közönség szeret mint szívéhez nőttet és franciát... Furcsa paradoxon, mi? Az igazság mindig paradox, mert az élet is az... De mit magyarázzak, úgy látom, módunkban lesz valóságban ellenőrizni az elméletet...

Csakugyan, a bártulajdonos, a közönség lelkes helyeslése mellett, felszólítja a művésznőt, ha már véletlenül itt van, énekeljen valamit. Rózsi aranyos, nem kéreti magát, pedig egész nap dolgozott a filmműhelyben.

Mikor visszatér a helyére, őszinte elismeréssel próbálom előadni neki Derval úr érdekes dramaturgiai elméletét. Érdekes, magyarul még jobban hat, úgy látszik, igaza van Derval úrnak: kezdünk jobb franciák lenni őnáluk.

Sajnos, megzavarnak.

Véletlenül betoppan a Színházi Élet fotográfusa, rettenetesen elcsodálkozik, hogy véletlenül ilyen szépen együtt talált bennünket, hármasban. No, ezt a véletlent fel kell használni, jó, hogy nála van épp a masina.

Véletlenül rosszkedvemben talált, amiért megzavart fejtegetésemben, s így véletlenül alaposan összeszidom.

- Micsoda ember maga - mondom neki véletlenül -, először is jó tíz perccel elkésett, Rózsi már befejezte a produkciót, hát nem pontosan negyed tizenkettőre voltunk iderendelve - másodszor úgy beszéltük meg, hogy egyikünk se veszi észre, mikor fotografálják?

- De szerkesztő úr - és ha nem sikerül a kép, nem szerkesztő úr csinálná a legnagyobb murit?

Ebben véletlenül igaza van.

Színházi Élet, 1935. 33. szám
 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES SZAVAK PERGŐ  
szeretettel
  2013-06-14 16:12:02, péntek
 
  CIGÁNYBANDA AZ ORSZÁGÚTON
Egy kínos ügyben való nyomozásom eddigi eredményei



Tisztában vagyok vele, hogy az egész ügy kínos jellegéből visszaháramlik valami arra is, aki ebben a kínos ügyben a nyomozást folytatni kénytelen, vagyis saját személyemre: bizonyos erkölcsi bátorság is kell hozzá, hogy az eddig elért eredményeket nyilvánosságra hozzam, tekintettel éppen ezekre a személyes vonatkozásokra. Az illető ugyanis, aki az ügy hátterében szerepel, mint az eset szenvedőleges vagy tevőleges hőse, ez még nem derült ki... ugyanis az illető - no, essünk túl rajta, végre is egy közíró fölébe kell hogy helyezze a társadalom érdekét családi szempontoknak -, tehát az illető, igenis, férfiasan és nyíltan bevallom, tulajdon fiam, Ferenc (Cini néven ismert), aki most végezte a negyedik osztályt, s akit ez alkalomból magam még nem határozván a nyaralást illetően, mindenesetre előreküldtem Siófokra, kedves és jóságos keresztmamájához, akit ezúton is üdvözlök és biztosítom róla, hogy a magam részéről bármint vélekedjen az esetről, meg vagyok győződve, miszerint ő nem tehet semmiről.

Igazán nem tehet róla, ezt így távolból is megállapíthatom, logikai alapon.

Az eddig befutott és sokfelé ágazó, sőt sok tekintetben ellentmondó adatokból annyit ugyanis nyilvánvalóan le lehet szögezni, hogy maga az eset hétfőn, folyó hó 24-én, megközelítő pontossággal délelőtt tíz és tizenkettő között zajlott le - márpedig ebben az időben a jóságos keresztanya tudvalevően kis penziójának adminisztratív ügyeivel van elfoglalva, felügyel a konyhán, a heti elszámolásokat végzi, nem is ér rá magánügyekkel foglalkozni. Még az is kétséges, hogy Cini egyáltalán bejelentette-e, hogy ő elmegy egy kicsit biciklizni. Ahogy Cinit ismerem, inkább hajlok a feltevésre, hogy nem is jelentette be. De ha be is jelentette, Margit asszonynak semmi oka nem lehetett tiltakozni, én se tiltakoztam volna mit mondjon az ember, bánom is én, biciklizz, legalább nem lógsz a nyakamon, nem mászkálsz a konyhába, mikor legnagyobb a rumli, nem kínozod a vendégeket hülye kérdésekkel. Margit asszony nem vonható felelősségre akkor se, ha a végzetes biciklizésbe beleegyezett. Mert a tekintetben aztán itt vágatom el a nyakamat, hogy Veruskát nem jelentette be Cini, nem mondta, hogy viszem Veruskát is, Veruskának biztosan az utolsó pillanatban szólt ő maga is, mikor éppen felszállt a biciklire, a ház előtt, közönyösen és foghegyről, oda se nézve, mint akinek igazán nem fontos - na, akarsz felülni elém? Viszlek egy kicsit biciklizni.

És így indultak ők el, egyelőre az alléban, és a jelentésekből nem derül ki, hogy Cininek már akkor szándékában volt Szabadiba átbiciklizni, vagy ez csak utóbb jutott eszébe, Veruska kedvéért, akinek talán éppen azzal akart imponálni, hogy ő egy ilyen vállalkozásra bármely pillanatban rászánja magát. Annyi bizonyos, hogy R. kollégám, a jeles fiatal szerző, aki hétfőn este érkezett Pestre, határozottan állítja, hogy Cinivel az erdei ösvényen találkozott, rákiabált: szervusz Cini, hova viszed azt a kislányt?, és Cini visszakiabált: átlógunk kicsit Szabadiba. R. kollégám semmi feltűnőt nem látott a dologban, gondolta, talán meglátogatnak valakit, különben is nagyon meleg volt, szikrázott a por az országúton, s a levegő rezgett, mint a délibáb.

Tizenegy óra felé - ez is hiteles - közvetlenül Szabadi határában, a szanatórium közelében látta Cinit és Verát egy ügyvéd, illetve közjegyző, akinek ott szerény villája van, és akit nincs szerencsém ismerni, de ő megismerte Cinit, és később mondta a kiváló orvosnak, akit viszont ismerek és akivel egy ügyben telefonon beszéltem. Eszerint Cini tizenegy felé ért el Szabadiba, az eset első felvonásán tehát túl volt már. Semmi feltűnő nem látszott rajtuk. Veruska elöl ült, nem látszottak különösebben izgatottnak vagy kimerültnek, sőt Cini állítólag röhögött valamin.

Végre mint utolsó tanú, a penzió háziszolgája vehető komoly számításba. Ő fél kettő felé fedezte fel a visszatérő utasokat, az országúton, ahová elébük ballagott, nyugtalan lévén, nehogy elkéssék az ebédet. Feltűnően gyorsan közeledtek a jókora megtett úthoz képest: mikor odaért a bicikli, Cini leugrott, és Verát is lekapta. Cini ezúttal gyanúsan lihegett, a haja kócos volt, arca piros, sőt egyik képe gyanúsan pirosabb volt a másiknál, ezt a háziszolga állítja, de Cini, hallom, erélyesen tiltakozik. Tekintettel arra, hogy Vera szepegett és hüppögött, a háziszolga megkérdezte: történt-e valami?, de Cini, mielőtt Vera felelhetett volna, gyorsan és erélyesen, ellentmondást nem tűrő fölénnyel legyintett, s ilyesfélét hadart félvállról: "Ugyan, semmi az egész! egy kis szemtelenség történt a cigányokkal, de én mindent elintéztem, csak ez olyan gyáva, mindjárt begyullad!" - S kézen ragadva Veruskát, már húzta is be a házba.

A két tanú összeegyeztethető vallomása szerint mindezek után nyilvánvaló, hogy az eset, a kínos ügy második, tragikusabb felvonása a Szabadiból visszakanyarodó úton zajlott le.

*

Kiküszöbölve néhány jelentéktelen s különben is ellentmondó híresztelést mindabból, amit komolyan vehető, bár közvetett úton hozzám került adatokból összeszednem sikerült: addig is, míg nincs módomban személyesen megejtett s mindenre kiterjedő, minden tanút személyesen kihallgató vizsgálatot tartanom a helyszínen (csak szombaton megyek le Siófokra), következőképpen vagyok kénytelen rekonstruálni a történteket:

A Szabadiba vezető országúton, rekkenő hőségben, szinte merőlegesen tűző napsugarak dárdái között, úgy tizenegy óra felé találkoztak Cini és Vera a muzsikusokkal.

Szegény cigányok nyilván nem valami csűrdöngölően viharos jó hangulatban ballagtak Siófok felé; igen valószínű, hogy a közlekedésnek ezt a primitív formáját nem a siófoki expresszre szóló elsőosztályú vasúti szabadjegy birtokában választották, puszta sportszenvedélyből, mert akkor legalább a nagybőgőt adták volna fel, személypoggyásznak, hogy ne kelljen felváltva cipelni, ebben a cudar hőségben. Nem is igen beszélgettek, s a szembejövő bicikli se válthatott ki belőlük különösebb érzelmeket: legalábbis semmi nem szól amellett, mintha ők szólították volna meg Cinit. Szó sincs róla, ezt a mentőkörülményt megint csak kénytelen vagyok megtagadni Cinitől, elfojtva az apai részrehajlás ősi ösztönét! Nem, ne is beszéljünk erről. Ugyan mi okuk lehetett volna megszólítani egy tizennégy éves kamaszt, akitől még egy cigarettát se remélhettek?

Viszont koncedálnom kell, hogy az alapötlet, bár nem tagadható, hogy Cini agyában született meg, talán soha nem érik benne elhatározássá, ha történetesen egyedül utazik. Ehhez mégiscsak Verus kellett, az ő jelenléte. Az is lehet, hogy Vera tett valami megjegyzésfélét, egész ártatlanul és szándéktalanul - nini, muzsikuscigányok, biztosan az Osbornba mennek, az Ernő bácsi majd megint húzatja reggelig Manci nénémnek - vagy effélét.

Erre felelhette Cini, ahogy a dolgokat látom, megint csak foghegyről és odavetően: "Na és miért, te kis hülőke, azt hiszed, én nem húzathatom velük, mikor akarom?" - És hogy erre Vera mondott volna valamit vagy biztatta volna, erre, sajnos, semmi adat, sőt mai eszemmel inkább kételkedem benne - húszéves koromban bizonyosan Verát vádoltam volna, hogy ő vitte bele, de ne felejtsük el, abban az időben Strindberg és Weininger voltak a kor uralkodó világnézetének irányítói.

Nem, sajnos, bizonyos vagyok benne, hogy egyedül és minden felelősséggel Cini maga csinálta a stiklit - ő fordult meg, ő szólt oda a cigányoknak, az excentrikus és extravagáns ifjú Arisztid modorában, valószínűleg orrhangon, hogy: no, urak, nem muzsikálnák el a hölgy nótáját? igen, igen, jól hallották, itt helyben - addig majd leszállunk. Nem is érthető másképpen, csakis így csinálhatta, különben mi lehetett az, ami a tapasztalt muzsikusokat félrevezetve, arra bírta őket, hogy összenézzenek, biztatva, hunyorogjanak egymásra, mintegy jelezve: ne félj, pajtás, van ennél... nem látod, milyen rendes ruhája van, meg biciklije?... gyerünk, upre!... S az országút közepén, harmincöt fok hőségben a derék muzsikusok lekapták a hegedűt meg a bőgőt, s több kitűnő nótát rögtönöztek az érdekes ifjú pár mulattatására.

Hogy aztán hogy néztek egymásra és milyen megjegyzéseket tettek, mikor a harmadik nóta után Cini, aki biciklijére támaszkodva, mint a haramia baltája nyelére, merengve hallgatta a zenét, most udvariasan megköszönte a szívességüket, felkapta Verust, felugrott, és továbbnyargalt: azt egyrészt nem tudhatom, másrészt aggódnom kell, hogy amennyiben tudnám is, nem volna módomban nyomdafesték útján lerögzíteni e megjegyzéseket, még kívánatos tartalmukat sem.

*

A második felvonást is az olvasó képzeletére kell bíznom.

Cini elszámította magát. Nem jutott eszébe, hogy gyalog mennyivel tovább tart az út, mint biciklin. S hogy mikor Szabadiból visszafordul, s megindul Siófok felé, a siófoki országúton valahol találkoznia kell még a cigányokkal, ezúttal ugyanabban az irányban.

Találkozott is.

És vannak jelek, amik arra engednek következtetni, hogy a reményeikben csalódott muzsikusok, felismerve a potyázó szeladont, megállították őt egy kis barátságos eszmecserére. S hogy ráadásul az előbbiekhez, önszántukból még egy nótát elhúztak neki. De ezúttal nem a Veruskáét. Hanem a Ciniét.

Nagyobb vérengzés nem történhetett. Cinit elég ügyesnek tartják az atlétikában, s elvégre Don Quijoténak is erőt adott a tudat, hogy Dulcinea szeme láttára harcol.

Azt mondják, az a legény, aki állja.

De azért megállj, Cini! Kerülj csak a szemem elé szombaton!

Pesti Napló, 1935. július 29.





ÉLŐLÉNYEK A ZENEKARBAN
Zenéskávéházi látomás

Élőlények, de nem azok, akik muzsikálnak, nem őket világítja meg fáradt, dülledt szemeikből a látomás reflektora. A ligeti zenéskávéház zsúfolt, tunya lüktetésében mintha épp ők mozognának legkevésbé, innen, ahol ülök, üvegszerű báboknak látszanak, zenés robotosok, valami kacér uniformisban: fehér frakk, hozzá kackiás boysapka, ez nyilván humor a részükről. Mereven ülnek, csak a kezük dolgozik gépiesen, a fájdalmasan sikoltozó hangszerek belében motoszkál az ujjuk, mint a blazírt sebészé, aki tárgynak érzi betegét, és süket a szenvedésre. A szólista néha szája elé emeli az átlátszó kürtöt, s recsegő, merev hangon beledúdol egy sort a szövegből, aztán leteszi megint, belevág a kivilágított dobba, megcsörrent egy triangolt, csönget az üvegcilinderen. Az egész úgy hat, mint valami gyári üzem, akkordmunka, s nem is akarja másnak mutatni magát, s amit játszanak, a dzsesszmuzsika egy kései hajtása, ez is valami olyan hideg és kegyetlen, mintha gúnyt űzne, karikírozná származását, az ősi Dallamot, minden zöngék forrását, a recsegésekkel és zörejekkel. Hol van már e gúnyos és kiábrándult fölény a remegő szerelemtől, amivel akárcsak a cigány ölelte magához hajladozva a hang után, bánatos hegedűjét, együtt zokogva a zokogó húrokkal?

Nem, ezek számára csakugyan nem az emberszív tolmácsa immár a hangszer, az a halott anyagból rekonstruált gége és hangszál és ideg, mintha ők volnának érzéketlen, ruganyos acélpántokból, s kezeik közt megelevenedik, gyötrelmében, a lelketlen tömeg.

Megelevenedik és fellázad kínzói és zsarnokai ellen.

E pillanatban s éppen az ellentét miatt, világosan érzem, milyen nevetséges volna, ha a dialektika régi eszközeivel a szó általános jelentésének meghatározását akarnám körülírni, mikor kimondom: hangszerek. Hogy egyszerűen szerkezetről van szó, amik kézi vagy gépies eljárás által jellegzetes színezetű zöngék sorozatát keltvén, alkalmasak úgynevezett zenei összefüggések, harmóniák, szólamok, ütemek ábrázolására?

Nem, nem - hallom a megkínzott hangszereket, s képtelen vagyok elhinni, hogy effajta recept és eljárás szülte őket a világra! Nem úgy hangzik ez, mintha a világ teremtését, az ember teremtését recept szerint képzelné valaki, használati utasítással szólítva fel Istent: végy tíz kiló port, hígítsd fel negyven liter vízzel, keverj belé sót, adj hozzá vitamint...

Embert talán lehet lesz egyszer így előállítani, a szerves vegytan fejlődésével, de hangszert?

Nem, nem! A leggazdagabb szótár se közelíti meg az érzés legkisebb foszlányait, most, ahogy a szót magamban kimondom, nem érzed, hogy zörög a szó, Flaubert "repedt fazeka" leggazdagabb pátoszában is komikus zörej, amit kettévág, elhallgattat egy nyomorult tilinkó két csendes hangja, egymás mellett?

Hangszerek...

Emlékeztek a Tökéletesség Országára, amiről ágyúk dörgése közben meséltem nektek? Az Emberfeletti Emberre, aki nem húsból és vérből épült: aranyból és gyémántból szerkeszti önmagát, s ha megszólal, harmóniák reszkettetik meg az elbűvölt természetet.

Hangszernek képzeltem el az Übermenschet, minden teremtés és fejlődés végső célját.

És emlékeztek Új Iliászra, a felszabadult, önálló létre eszmélt Gépek világára, avagy nem a hangszerek lesznek a világ lelkiismerete és értelme?

Lázadjatok fel, hangszerek, ostoba és elkorcsosult Teremtőtök, az Ember ellen, aki már elfeledte, mi végre alkotott benneteket, s ágyúszóval ölte meg önmagában, ami hasonlatos volt hozzátok, a hangszert?

Úgy éltek itt közöttünk máris, mint egy távoli, messze jövő hirdetői, első csírái annak a másik életnek, szférák hangjainak, Beatrice mennyei koronájának, kit Kepler és Dante álmodott meg, e formátlan zörejek őskori káoszában, amit mi életnek nevezünk, anyagnak és erőnek.

Itt élnek már valóban, emberi kéz alkotja őket, egyelőre, s mi barbár együgyűségünkben halott szolgáinknak hisszük őket ezért, holott egyszerűen ők használják fel a mi kezünket és ösztönünket, mint valami nyersanyagot, tápszert és formáló erőt, amiből ama túlsó, valódi lét formálja ki önmagát - a túlsó lét, melynek ők lesznek uralkodói.

Nem értitek?

Próbáljátok elgondolni magatokban, eldalolni, ha tudjátok, a példát.

Amati hegedűt készít.

És Paganini megszólaltatja.

S ekkor dermedten hallgat el Amati s minden szív, aki hallja s maga a művész is, akinek a kezében megszólalt.

Ki hiszi el, hogy e bűvöletet és e hatalmat, mely lenyűgözte őket, csak a hegedű készítője keverte el a keskeny deszkalemezbe s nem egy messzibb cél, távolibb szándék, tudat fölötti tudat?

Dallamokról beszélünk, összhangról, hangzatokról, szólamokról, és ellenszólamokról, mintha matematikai képleteket idéznénk, s el is hitetjük magunkkal, hogy az egész nem is több, mint fizika és matematika. A tudós nagy kegyesen megengedi, hogy fiziológiai összetevőknek is van valami szerepe a hatásban, amit ezek az elemek idegeinkre gyakorolnak.

De hát nem halljátok, hogy beszél? Beszél, mond valamit, sürget és dörömböl, de nem ismerjük a nyelvet, s nem tudjuk, mit mond, mert számunkra ez a nyelv nem született még meg, minthogy a majom számára nem érkezett még el az idő megérteni a rokon emberi szót.

Hangszerek, egymással beszéltek ti, s mi tátott szájjal, zűrzavaros érzéssel hallgatunk benneteket.

Hangszerek, emberi kéz alkotta, önálló, emberfölötti élőlények, szépséges formátok nem tűnt még fel egy új, lelkes természettudósnak, hogy megírja a hangszerek nagy Brehmjét, Linnéjét, egy új természetrajzot?

A karcsú Hegedűt, álmodozó, előrebukó, hátrahanyatló hattyúnyakával.

Tátott, szörnyű torkát a Trombitának, mögötte az elvékonyodó, erő és harag örvényében csigába szaladó réztesttel, parittyatest, kemény rugó, a legszilárdabb helyzeti energia, mely egykor kipattanva végtelenbe lendíti majd a hangot, ítélet Trombitája!

Merészen széttáruló, ég felé tárt karjait, fordított piramisát a virágszerűen remegő Hárfának?

S büszke ivadékának, akit talányos háromszögébe zárt a Zongora háromlábú jósszéke.

Rejtelmes, fekete kígyó, sápadt, dermedt Fuvola, kinek se húrja, se billentyűje, közvetlen árad szellős testedben ősforrása minden muzsikának, a lengő, remegő levegő.

Okarina, szinte dobogó emberszív: meztelen tenyeredben, hívogató, meztelen szájjal csókold meg, ha ismerni akarod titkát.

Hangszerek, mit daloljak rólatok nyálkás, nedves, romlandó torkom primitív hangszerén?

Pesti Napló, 1935. július 28.





HALÁL A STRANDON

Fél hétkor gyérül már a homokfürdő, s odakint, a valószínűtlenül kék, kettős tükör alján is itt-ott bukkan csak fel egy trikó, kifelé szállingóznak nyaralók és víkendezők, pedig ilyenkor legszebb a Balaton, álomszerűen szép, káprázó ködfátyolkép, az ember azt mondja magában, túlzás, ilyen nincs is, legfeljebb volt valamikor, a kék romantika fénykorában. Érzeleg a természet, vagy szerelmes, vagy talán vénül, hogy ilyen fellengzős stílusban fejezi ki magát. Azt a pár embert, aki még lusta felöltözni, mintha zavarba is hozná a Balaton fájdalmas pátosza, nem mernek kifelé nézni, a hangszóró körül üldögélnek, s élénken tárgyalják az osztrák-magyar válogatott esélyeit, a második félidő következik a rádióban, Pluhár mester fogja közvetíteni, egyelőre 1:1 a gólarány. Négy osztrák és két magyar ugratják egymást, fogadások esnek. A büfé csomagol, egy pesti drukker még gyorsan felhajtja pohár sörét, várj, Manci, kiabál egy hang, nem megyünk a penzióba, átlógok veled a kaszinókertbe.

Vigyázat, kezdődik, reccsen a rádió, a fogadók izgatottan hegyezik fülüket, pisszegés. Pluhár mester kedélyesen köszönti a hallgatót, széles ecsetkezeléssel vázolja az első félidő történetét, miközben a bécsi pályán levonul az Ausztria és a Ferencváros csapata a hatvanezer főnyi közönség fenyegető zúgása kíséretében.

- Wir spielen jetzt gegen Wind[9] - jegyzi meg az egyik osztrák, és aggódva fülel, nem hallja-e a bécsi hegyek szelét. A magyar gúnyos megjegyzést tesz, a szelet illetően, elfújjuk Ausztriát szél nélkül is.

- ...de Sárosi remekül passzol, most átadja Toldinak... - emeli hangját Pluhár, azután csalódottan teszi hozzá - ejnye, Gyuri, ez nem méltó hozzád...

Szórakozottan és megbűvölve pislogok a Balatonra, a vízből épp most ballag a sátrak felé egy pár, fürdőköpenyben: idősebb, kövérkés férfi meg egy személyzetféle, fehér kötényben.

- Gól! - üvölti e pillanatban Pluhár, s mintha e szóra tenné, a férfi megáll, és lassan szívéhez emeli kezét. Biztosan osztrákok, különben is azoknak gondoltam őket, önkénytelenül, Siófok tele van osztrákokkal az idén. A két magyar, mellettem, tombol örömében, az osztrákok fejüket csóválják, a bécsi tömeg fenyegetően zúg, de azért mégis furcsa, az idősebb úr mennyire szívére vette a dolgot, pedig messziről hallotta, nem is lehet tisztában, ki csinálta a gólt - ketten is támogatják, az asszony és a személyzet, vagy talán... de most eltűnnek az első sor harmadik sátorkabinjában, s a bécsi verseny irama fokozódik, muszáj odafigyelni, sorsdöntő percek, a következő gólon múlik, ki kerül be a döntőbe.

- ...a magyar kapu előtt fenyegető helyzet alakul ki, szerencsére Nosk... de a bíró nem lát semmit, pedig ez tiszta ofszájd volt... nincs szerencsénk...

Valaki elszalad mellettünk, a sátor felé.

- Hol az orvos? - hangzik a porta felől.

- ...tizenegyes szabadrúgás a magyarok ellen... még mindig nem határoztak... ejnye, Gyuri, megint nem vigyázol...

Pluhár határozottan neheztel Gyurira.

- ...ebből gól lesz... - ujjong fel hirtelen a hangja, de már nem tudjuk meg, gól lett-e belőle csakugyan, a tömeg zúg, de hang nem jön többé a rádióból.

- Was los? - türelmetlenkednek az osztrákok, a magyarok fütyülnek. Hé... mi van azzal a rádióval, most, a legizgalmasabb percben...

Egy fürdőhivatalnok lép ki a pavilonból, hunyorogva közeledik.

- Mi van azzal a rádióval? - kiabáljuk harciasan. Berényi, míg odaér, csak akkor válaszol, halkan, mintegy szégyenkezve, lesütött szemekkel.

- Bocsánat, uraim... a rádióközvetítést beszüntettük. Halott van a strandon.

Hangot se felelünk, meghökkenve nézünk körül, aztán egymásra - a csaknem üres homok békésen pihen, a tündérkék víz selymesen szundít, sehol semmi jel. Gyanakodva méregetjük egymást - csak nem közülünk halt meg valaki? Vagy talán velem van megint valami kellemetlenség, amilyen szórakozott vagyok, nem vettem volna észre, hogy... igazán tapintatlanság volna részemről.

Egyszerre eszembe jut a hármas sátor.

Lassan megindulok, senki nem jön utánam, szájtátva figyelik, hová megyek.

A sátor előtt a fehér kötényes nő (ápolónő, mint utóbb kiderült) halk utasításokat ad a kabinosnak. A fellebbent sátorfüggöny mögött, a földön, teljesen felöltözve, szoborszerűen büszke, szép arcú, harminc-harmincöt éves hölgy, száraz szemekkel, mozdulatlanul mered a homokra. Fürdőköpenyével letakarva, begörbített lábbal, dermedt férfitest fekszik a térdei előtt, abban a súlyos és kemény és elszánt helyzetben, ahogy csak halottak nehezednek a földre: szinte besüpped alatta a homok, mintha máris magába akarná fogadni. A fürdőorvos ünnepélyes figyelemmel hajol fölébe, aztán csendesen felemelkedik: biccent, ahogy meglát, szótlanul, mint a temetésen.

- Angina pectoris, cukorbajjal - mondja halkan, kérdő tekintetemre. - Egy perc alatt vége volt. Az injekciót csak a rend kedvéért adjuk ilyenkor.

A földön térdelő hölgy mozdulatlan, mint a szobor.

- A felesége?...

- Az. Reitzes bárónő. A báró úr Rothschild után Bécs legrégibb, leggazdagabb bankárja és vállalkozója volt - nem emlékszik a híres galíciai petróleumpörre?

Az asszonyhoz fordul.

- Frau Baronin... es wäre besser sich ins Hotel zurückzuziehen... Wir werden alles erledigen...[10]

Az asszony feláll. Fél percig nézi még a letakart, mozdulatlan bábot a homokban - aztán lassan megindul a kijárat felé. Lesütött fejjel megy, mintegy álomban, de mikor a bámészkodók között kell elvonulnia, felkapja a fejét, büszkén, száraz szemmel, megközelíthetetlen daccal és szigorral. Megkeményíti lépéseit, pillanat múlva eltűnik, az ápolónő két lépéssel utána követi.

Az első bécsi gól előtt Reitzes bárónő volt, talán arra gondolt, hogy innen a Semmeringre mennek még, utókúrára. S nem futott még be a meccsdöntő gól, özvegy Reitzes bárónő sürgönyöz Bécsbe a gyerekeknek: apa meghalt, este érkezem.

Ahogy profilja elsuhan előttem, ráeszmélek, hogy már láttam valahol.

*

A Bécs környéki monstre strand megnyitásán mutatta nekem az igazgató: nézze, Reitzes bárónő, a legszebb bécsi asszony.

Furcsa, ezen a megnyitáson is haláleset történt.

De csak hetekkel később értesültem róla, a közönség pedig ma sem tudja talán. Pedig feltűnt nekem, hogy a nyüzsgő és harsogó és prüszkölő medence szélén két nyurga fiatalember (utóbb derült ki, hogy fürdőalkalmazottak voltak) vidáman s hejehujázva dobált a levegőbe egy kalimpáló vendéget - no még egyszer, nochmal! -, hó-rukk, kiabáltak, s a kalimpáló figurát szép lassan kifelé dobálták - mikor a partra értek vele, hirtelen bebugyolálták a fürdőlepedőbe, s hadonászva és kiabálva elszaladtak vele, néhányan nevetve néztek feléjük, de senkinek se tűnt fel a dolog, hisz a többiek is nevettek és bolondoztak, a megnyitás örömében.

Bizalmas helyről tudtam meg később a hajmeresztő valóságot: a kalimpáló figura egy szegény borbélylegény hullája volt, amit "feltűnés nélkül" kellett eltávolítani, nehogy elrontsa az ünnepélyes megnyitó hatását és emlékét.

*

Ma büszke voltam a magyar fürdőhely vezetőinek és közönségének viselkedésére.

Az Est, 1935. augusztus 2.





KÉSELÉS A LÁGYMÁNYOSON
Kis riport

Én még ilyen szépet nem láttam.

És aki csodálkozik, a cím után ítélve, vagy szadizmussal vádol, hogy szépnek találom a vért és a verekedést, az először is gondolja meg, hogy utólag érkeztem, másodszor hallgasson végig.

Körbenálló csődületre figyelek fel, a szélső-budai utca sarkán. Körben állanak az emberek, de csendben vannak, figyelnek - csupa szegény ember, asszonyok is, egy mázoló létrával, a kifutófiú biciklijére támaszkodik, ahogy ő is megállt és figyel.

Ahogy közel érek, látom, a kör közepén két ember áll szemben egymással. Egy alacsony, blúzos meg egy testesebb, zsíros kalappal a fején.

Első pillanatban csodálkozom a kisebbiknek a blúzán: de furcsa ruhadarab, elöl fehér, hátul piros. Aztán hökkenve áll meg a szívverésem, s a gyomrom hirtelen elémelyedik: hisz ez vér, csuromvér a blúz, és a legénynek egy kés áll ki a hátából.

De egész lezseren áll, csevegő pózban kinyújtja a lábát, szájából cigaretta fityeg. Elöl cigaretta, hátul kés. A szemben álló zsíroskalapúnak meg az orra van kissé félrecsapva, az egyik szemét nagy fekete folt takarja el, mint némely fajkutyának - az angolok "blue eyes"-nek hívják az ilyet, szakkifejezés a bokszolás nemes művészetében.

A körbenállók hallgatnak, s igen komolyan és okosan figyelnek.

A két ember ugyanis beszélget.

Minden pátosz nélkül, nem is hangosan, csak annyira, hogy a kívülállók is hallhassák. Mértékletesen és igen értelmesen folyik a vita, mindkettő türelemmel végighallgatja a másikat, mielőtt válaszol, s még önmagának is tempót ad a gondolkodásra.

A veresblúzos beszél éppen, kiveszi szájából a cigarettát. (A kést nyugodtan benthagyja.)

- Nem úgy van az, barátom. Magának még a boksz után is volt ideje, hogy meggondolja a dolgot. Én visszaugrottam, és mondtam magának, majd a mellékutcában elintézzük.

A kalapos fejét rázza, hév nélkül, udvariasan, mint aki akadémikusan mérlegel, sine ira et studio, szó sincs személyeskedésről.

- Rosszul emlékszik. Az igaz, hogy szólt, de még hozzátette, kihívóan, na lássuk azt a bicskát, ha meg akarsz gebedni itt helyben.

- Jó, hát mondjuk, hogy ezt mondtam. Azért muszáj mindjárt szúrni? Azért vagyunk emberek, hogy vigyázzunk magunkra. Még feltéve azt is, hogy tényleg a maga golyója szaladt lyukba, nem lehet azt megmagyarázni? Én is tudom, hogy csal az asztal. Most mi haszna belőle, jó három kilót fog kapni, és még örülhet.

A kalapos tűnődik, aztán kihúzva magát, vállat von.

- Hát ha megkapom, megkapom. Ha megérdemlem, le is fogom ülni becsülettel, nyugodt lehet.

- Azért kellett volna vigyázni.

- Most már én is tudom. Megjegyzem, italos is vagyok.

- Hát ez enyhítő, de nem nagyon, én is annyit ittam, mint maga, mégse kaptam bicskához, pedig van nálam.

- Kérem, én elismerem, ha hibáztam. Mindenki tudja.

- Jó, jó, nem azért mondtam, miattam nem lesz több baja, mint amit magának csinált. Csak a jövő miatt magyarázom magának, nem muszájt volna lenni semminek, azt beláthassa.

Újabb cigarettára gyújt, a kalapos odahajol, tüzet ad.

A közönség helyeslően bólogat.

Futva jön a rendőr, a telefontól. Fél percre rá a mentőkocsi szirénája sivít.

Az athéni agóra sztoikus bölcseinek stílusára emlékeztető idillnek vége. Lárma, kiabálás, ordítás. Néhányan sikoltozni kezdenek. A rendőri hír mint olyan kezdetét veszi. A társadalom beleavatkozott.

Az Est, 1935. augusztus 4.





KITALÁLNI ÉS FELTALÁLNI

Én is másról akartam írni ezen a héten. Egészen őszintén megmondom. Tanulmányfélét az új drámai műfajokról, különös tekintettel a film térhódítására, esztétikai és stilisztikai megfontolásokkal.

De a társaságban is, ahol este együtt voltunk - kitűnő társaság, tudósok és írók és művészek -, másról volt szó. Valaki Thomas Mann két világra szóló könyvének hatásáról akart beszámolni, mások a világpolitika égetően időszerű kérdéseit vetették fel s a szellemi arisztokrácia követendő magatartását egy esetleges világháború napjaiban.

Már nem is tudom, ki kottyant bele a társalgásba egy oda nem tartozó ötlettel, hogy: le tudod-e írni a nevedet tükörből? Eleinte mindenki bosszankodott, hogy lehet ilyen gyerekséggel zavarni komoly társalgást.

De a vita megakadt. Kiderült, hogy öt percen belül mindenki előszedte titokban a zsebtükrét, és próbálta leírni a nevét.

Csekélység.

Kiderült, hogy egy egyszerű négyzetet képtelenek vagyunk lerajzolni, ha csak a tükörből nézzük - a kezek kétségbeesetten kapkodtak és tántorogtak a papír fölött, nem tudtak elindulni. Különösen egy politikus volt ügyetlen, aki éppen az imént "vázolta fel" Európa sorsát az elkövetkező évtizedekben, szakmájának, a világgazdaságnak és a modern hadászatnak "tükrében".

A vége nevetés és bosszankodás lett: a "játékrontó", aki az egészet elkezdte, szerény hallgatóból egyszerre a legnépszerűbb szereplője lett a társaságnak, egyik "trükk"-öt a másik után adta fel, s éjfél felé a komoly társaság egy gyerekszoba képéhez hasonlított: az egyik üvegpoharat egyensúlyozott a fején, a másik olyan buzgalommal, amivel országot lehetne kormányozni, igyekezett lekefélni tulajdon tenyeréről egy kétfillérest eredmény nélkül, de egyre makacsabb és csökönyösebb elszántsággal.

Aztán előkerült a könyv, ami a lavinát elindította: Grätzer József játékos gyűjteménye, kicsik és nagyok számára, a "Sicc".

*

Mi a bűvölete ezeknek a játékoknak, kitalálósdiknak, trükköknek, rejtvényeknek, optikai és hangtani tréfáknak, társas mulatságoknak, félrevezetéseknek, becsapásoknak?

Annyi volna csak, amennyit a komikum ér, hogy mi nagyképű és elbizakodott, felnőtt gyerekek, mi kedves és jóhiszemű apró emberkék milyen könnyen esünk áldozatul képzeleteknek és félreértéseknek, hogy milyen tökéletlen a megfigyelésünk, hogy érzékszerveink, egyetlen támaszunk a külvilágban, milyen megbízhatatlanok?

Többet, fontosabb és termékenyebb emberi tulajdonságokat érzek a dolog mélyén.

Grätzer József első ilyszerű könyvéhez írt előszavamban (azóta népszerű lett ez a műfaj, s nagyobb propagandát csinált az előszónak, mint az előszó a műfajnak) kifejtettem már, hogy a "homo ludens", a játékos ember legigazibb, legemberibb tehetségét tárja fel a játék, minden kíváncsiság, kísértetető hajlam, végső elemzésben minden technikai és tudományos fejlődés, magva és csírája.

Az új könyvben igazolva látom a "homo sapiens", a bölcs ember feltevéséből kiinduló filozófiának ezt a merész tagadását.

S egy új játékot csatolnék az ezer és egy játékhoz, ami Grätzer pompás könyvét egy pontban hasonlatossá teszi az Ezeregyéj bűvös ötletéhez: a kitalálósdival éppen úgy el lehetett volna halasztani a kivégzést, mint az abbahagyott mesékkel; nem hiszem, hogy Nero vagy Robespierre ne tolta volna el egy nappal halálos ítéletének végrehajtását, ha az áldozat csak másnapra ígérte volna megfejteni a problémát: hogyan lehet egy kockacukrot meggyújtani?

Az új játék különben abból állana: kimutatni, hogy csak a gyerekek számára készült trükkök, milyen összefüggésben állanak világra szóló találmányokkal és felfedezésekkel.

*

Csak így kapásból néhányat.

A "Bűvös szék", melynek támláján a kiegyensúlyozott bot megfordul, a turbina ötletét foglalja magában.

A papírzacskóba fújt levegővel felemelt nehéz könyvoszlop a hidraulikus sajtó alapelvét idézi.

A cérnaszálon közvetített s körömpercegést ágyúszóvá felnagyító játékot szélesebb alkalmazásban hangszórónak nevezik: a mikrofon is ezen nyugszik, s lényegében az egész rádió mint gyakorlati megoldás.

Az ősi, Archimédesznek tulajdonított kísérlet, kifordított ujjaink közt a kettőnek érzett egyetlen kenyérgalacsin első iránymutatója volt annak a kísérlet- és elmélettervezetnek, mely a Pavlov-féle iskola kutatásaiban éppen most igyekszik kimutatni, hogy egész lelki működésünk, értelmünk, agyunk, érzelmi és indulati életünk az úgynevezett "feltételes reflexek" törvényszerűségében irányítja jövőnket, az Ember Tragédiá-ját.

*

Lelkünk egész gépiessége, tehetetlensége a megszokásban feltárul szégyenkező és bosszankodó tudatunk előtt egy ilyen ártatlan tréfa során, amelyből kiderül, hogy császár és koldus, felnőtt és gyermek, lángész és kontár egyformán becsapható és félrevezethető, egyszerűen azért, mert képtelen a valódi megfigyelésre, arra az eredményre, mely abból állana, hogy minden esetet külön figyeljünk meg, mintha soha hasonlót nem láttunk volna, függetlenül a hozzá hasonló jelenségekhez fűződő képzetünktől.

Hiába minden.

Az ostoba kérdésre (százszor próbáltam ki felnőtteken s kísérleti nyulaim közt egyetemi tanárok is voltak), hogy mi az oka annak, hogy a pest-bécsi repülőgép odafelé nyolcvan perc alatt teszi meg ugyanazt az utat, amihez visszafelé, légvonalban, legalább egy óra és húsz percre van szüksége ugyanannak a repülőgépnek - erre a bárgyú kérdésre, egyénenként, a legkülönfélébb szellemes megoldásokat ajánlották fel a kérdezettek (ellenkező szél, pilóta fáradtsága, nagyobb megterhelés stb.), csak azt nem vette észre egyik sem, hogy egy óra húsz perc pontosan annyi, mint nyolcvan perc: a tízes számrendszerhez igazodott idegeink tehetetlensége, karöltve az "ugyanazt" és "legalább" szavak félrevezető jelentésével, megakadályozzák az értelmes és alkalmazott gondolkodást.

De mit mondjunk még?

Grätzer könyvéből értesültem róla, hogy a legkevesebb ember tudja megmondani, mi van a tulajdon zsebórája cifferblattján - azon a számlapon, amit sok éven át naponta sokszor figyelmesen megnézünk.

Ilyen jó megfigyelők vagyunk. És erre a megfigyelőképességre alapítjuk fölényes emberismeretünket, erkölcsi ítéletünket, ellentmondást nem tűrő véleményünket és meggyőződésünket: csupa "igazságot", amiért halni és ölni tudnánk.

*

Megszégyenülve és lesújtva nem is meggyőződésemet, csak sejtelmemet merem eldadogni a feltett csalafinta kérdésre: hogy tetszik önnek Grätzer könyve?

Hiszen a sebesen odadobott kérdésre, "tetszik maga nekem?", gépiesen rávágjuk az értelmetlen marhaságot, "hogyne, nagyon!", észre se vesszük, milyen elbizakodott és pöffeszkedő választ adtunk.

Hosszas tűnődés után meg merem kockáztatni az állítást, hogy amennyiben a kedves és népszerű Grätzer József most megjelent "Sicc" című könyvének rám gyakorolt hatására vonatkozó válasz szempontjából alkalmazott kérdés mögött semmiféle beugrató szándék nem lappang, akkor nagyon tetszik nekem a könyv, és nagyon "meg vagyok vele elégedve".

Színházi Élet, 1935. 31. szám

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES SZAVAK PERGŐ  
szeretettel
  2013-06-14 16:03:07, péntek
 
  DIE HISTORISCHE HALÁSZKUNYHÓ
VAGY
A KÖLTŐ, A HALÁSZ ÉS A FOTOGRÁFUS
Beszámoló egy rosszul sikerült júniusi riportról



Úgy kezdődött, hogy a készülő hidat akartam megnézni, itt a közelemben, a budai parton, szemben a hírhedt Boráros térrel. Megfeledkeztem róla, hogy vasárnap van, a vezető mérnök nincs kint, nem engedtek be a munkahelyre. Visszafelé ballagva a Duna-parton, mint régi Budapest-rajongó, megálltam a pompás Műegyetem közelében, s elragadtatva fogadtam be lelki szemeimmel a kialakuló rajzot, ahogy ez a vidék festeni fog fél éven, egy éven belül: a város egyik legszebb sétánya, az új híd és a Ferenc József-híd között, egyetlen, széles park, le a vízpartig, a Duna drága karperecének távlatában. Igazán gyönyörű lesz. Egyelőre persze...

Egyelőre fatelepek, hulladék, az építkezés zűrzavara, a part egy része nyersen és szűzen, mint a tatárjárás idején, két lépéssel odébb már impozáns lépcsőzet, kultúra, civilizáció. Így kell ennek lenni. Itt például, száz lépésnyire a hídépítkezéstől valami szörnyűség, a vízmosásba épített nyomorúságos kunyhó, szurkos fekete. De nézzük csak...

Közelebb megyek, s felkiáltok a gyönyörűségtől. Mit beszélek itt nyomorúságos szuroktetőről, hiszen ez elragadó, egy Markó, egy Michet ecsetére méltó idilli szépség a maga pittoreszk vadságában! Százados faóriás árnyékában regényes halászkunyhó, lent a fövenyen, a kunyhó előtt, a fatörzs között, asztalka, padok, halászcsónak, likacsos haltartóbárka, Schilleri boldogság, két szerető szív fészke, távol a világ zajától! A bográcson halászlé fortyog éppen, a kunyhó előtt ül a halász, előtte borospalack, kislány csacsog s mit hallok? zene szól - ahá, rádióantenna a kunyhó tetején!

Gyökeret vert a lábam, elbűvölve figyelem őket, de a kunyhóból gyanakodva néz ki egy asszony, a kunyhó úrnője talán? Elrestellem magam, tovább ballagok.

De a kép nem megy ki a fejemből, egész nap, megújra felbukkan. Milyen szép volna egy ilyen vadregényes kunyhóban élni, csendesen halászgatni, este hallgatni a zenét, elbeszélgetni a bölcs, öreg halásszal, aki (ezt a fatelep alkalmazottja mesélte, akit megkérdeztem) ötven évvel ezelőtt maga ültette a fát, most nyolcvankét esztendős.

Estére megnő a kép, színnel és dallal telik meg, másnap hétfőre kelve arra ébredek, hogy a halászkunyhóról álmodtam. Greta Garbóval ültünk a májusi óriás hold alatt, a rejtelmesen susogó Duna-habok ott csillogtak a lábainknál s mögöttünk a kunyhóból halkan ömlött a Rubinstein-szerenád: "Halkan a parkban"... Az öreg halász pengeti a citerát, mosolyog, s néha halkan és bölcsen mond valamit az eltűnő életről... Ő az, de nem nyolcvankét, hanem ezeréves, s jól emlékszik Gellért püspök szelíd arcára s Batu kán görbe lábaira.

Ennek a fele se tréfa, beleszerettem a halászkunyhóba. Igazán, egyszer odamegyek, egy este, borozni az öreggel... Milyen kár, hogy néhány hónap múlva eltűnik az egész a föld színéről, jön a partrendezés, a híd készül, sietnem kell.

Azazhogy...

Megállok az utcán, ahogy az ötlet jelentkezik, olyan váratlan s olyan ellenállhatatlanul egyszerű: mint a nagy felfedezések és találmányok.

Hát persze! Csodálatos, hogy ez nem jutott eszembe tegnap!

Pedig tulajdon szememmel is láttam Potsdamban, a sanssouci parkban az otromba, ódon szélmalmot, a világhírű Historische Mühle-t ott a park közepén, amit Nagy Frigyes el akart távolítani, mikor a királyi kertet építették. A molnár makacs volt, a törvényre hivatkozott, senki az ő malmát le nem bonthatja, nem is fogadta el a pénzt, s a király - elméleti rajongója az akkor divatos demokráciának - végül is engedett, meghagyta a malmot, ráccsal kerítette el, s köréje épült a park, mintha valaki csőbútoros modern szalont rendezne be ma egy búboskemence köré.

Világos, mi a teendő.

A készülő parksétány építői ne vigyék el a kunyhót, ne vágják ki a fát. Hagyják a helyén, az ősi vízmosás falában, kerítsék el, építsék köréje a parkot, a lépcsőt, az egész gyönyörű drágakövet és foglalatot: a múltaknak ezt a tanulságos és művészien tökéletes csodabogarát pedig mentsék meg az enyészettől, mint ahogy a borostyánkő menti meg, körülzárva és átlátszóan a miocén valamely szépséges szitakötőjét vagy kőrisbogarát, mely beléje sodródott, mikor mézgacsepp korában legördült a sokszázezer éves páfrányfa törzsén.

És meglesz a pesti Historische Mühle, a Történelmi Halászkunyhó, itt a parti homokban, táblával és tájékoztató felirattal, tanulságul a késő unokáknak, hogy milyen kultúrviszonyok voltak itt hajdan, 1935-ben, mielőtt a városszépítés megkezdődött... örök emléke korunk építő szellemének, ízlésének, egy generáció tehetségének, minden Baedekerben szereplő kuriózum, idegenforgalom növelése és a többi és a többi...

Még ma elmegyek az illetékes fővárosi urakhoz megbeszélni ezt a dolgot. Nem is kérdés, el lesznek ragadtatva, rögtön elkészül a javaslat, a legközelebbi bizottsági ülésen már el is fogadják.... S valahol, lelkem mélyén, ahová a hiúság ördögét szorítottam, egy kis remény pislákol: a tájékoztató táblán, az alján valahol, meg lesz említve az illető (a maga korában eléggé ismert nevű) írónak a neve is, akinek agyából a Történelmi Halászkunyhó gondolata kipattant. Bármennyire tiltakozik ellene önzetlen szerénységem, ott lesz bizony ez a név, még száz év múlva is olvasni fogják a diákok és a kíváncsi idegenek.

De ehhez le kellene gyorsan szögezni a tényt, hogy én voltam az, könnyen eszébe juthat másnak is. De hogyan?

Mi sem egyszerűbb. Megírom az én halászkunyhómat riportnak, a riportban megemlítem tervemet és javaslatomat. Többet ér, mint egy copyright.

S már a telefonfülkében vagyok. Érdekes riporttémám van kérem, gyorsan egy fotográfust.

Bíznak bennem. Intézkednek, hogy a fotográfus induljon. Jó jel.

A többi drámai gyorsasággal pereg le. Így zajlottak le a nagy tragédiák, a waterlooi csata, Róma összeomlása, Karthágó összeomlása. Csak valamivel kisebb dübörgéssel omlottak össze ezek a tárgyak, mint az én légváram.

A fotográfussal a hídnál találkozunk. Kicsit ingerült, egyelőre nem mutatja, csak érezni rajta. Ahogy lelkesen elmondom, miről van szó, feltűnően hallgat. Én is elhallgatok, mit beszéljek, majd meglátja, ha nem vak.

Öt perc múlva meg is látja. Megállok a halászkunyhó előtt, jelentősen nézek a fotográfusra. A fotográfus is néz. Ez az? - kérdi röviden. Ez az - mondom és határozottan és harciasan, mert magam is érzem, hogy valami baj van: a halászkunyhó megváltozott, mióta utoljára találkoztam vele - jól értsük meg, nem tegnap délelőtt, hanem ma éccaka, álmomban.

A fotográfus nem felel. Mit is feleljen, gondolom dacosan, ő nem azért van itt, hogy feleljen, hanem hogy fotografáljon. Majd mingyárt lesz mit.

Határozott léptekkel megkerülöm a vityillót. Az udvaron ott az öreg, fát aprít, jókora fejszével.

- Jó napot, L. bácsi! - köszöntöm jó hangosan (időközben megtudtam a nevét).

Nem ismer meg, ami már zavarba hoz, míg eszembe nem jut, hogy elvégre én álmodtam őt és nem ő engem. De ez volna a kisebbik baj. A nagyobb baj, hogy röviden és hatásosan előadott tervemre, a kunyhójáról, a szabályozásról és a Történelmi Malomról, egyáltalán nem melegszik fel: gyanakodva néz, és makacsul hallgat. Érdekes. Éppúgy hallgat, mint a fotográfus. Úgy teszek, mintha nem is volna fontos számomra, hogy könnyekkel a szemében nyakamba boruljon, s hálát rebegjen, amiért meg akarom menteni ősei fészkét az örökkévalóságnak - elfogulatlanul folytatom.

- Na, éppen ezért, most néhány felvételt csinálunk a kunyhóról, aztán megírjuk a dolgot, hogy az urak ott a városnál lássák, miről van szó... Maga majd mesél nekem szépen valamit az öreg fáról meg a halászatról meg az életéről...

No, végre megszólal. Mégis megtaláltam az utat a szívéhez. Megfontoltan, lassan beszél.

- Hát csak menjenek szépen az urak haza, oszt hagyjanak nekem békét, mert attól, hogy öreg vagyok, még elláthatom a baját annak, akinek baja van velem... Az én káromon nem fog az újságjuk komédiát csinálni, mert van még bíróság a világon, oszt ha az se segít, majd segítek én magamon...

Meghökkenve meredek rá, aztán a fotográfust keresem, hogy legyen a segítségemre. De nem találom sehol, végre megpillantom madártávlatból: ott áll, jó messze, a fatelep szélén, integet, hogy jöjjek.

Tűnődve fordulok ki a házból. Az ablakban megjelenik a néni feje.

- Ha egy szót mernek írni rólunk az urak...

Már nem is hallom a többit. A fotográfus ellenben be se várja, amíg odaérek, rám förmed. Feltűnően gorombán, koromhoz, rangomhoz és társadalmi állásomhoz képest.

- Mit vacakolódik, szerkesztő úr, nem látja azt a fejszét az öreg kezében? Tényleg fejbe akarja vágatni magát ezért a büdös szeméttelepért, amit terpentinnel kellene kiirtani még akkor is, ha nem itt állana a park közepén, hanem lent valahol, a Szúnyogszigeten?

Az erélyes rendreutasítás torkomon akad. Átvillan rajtam, hogy ami a Történelmet illeti s a történelemben való szerepemet, valóban nem úgy képzeltem a dolgot, hogy Történelmi Halászkunyhó helyett egy emléktábla álljon ezen a helyen, ilyenféle felirattal: "Itt verték agyon 1935. május 18-án a múlt század legrajongóbb humoristáját."

Pesti Napló, 1935. június 23.





MÉG A SZÁNK SE ÉR ÖSSZE INGYEN...
Őstehetség és új tehetség

Fenti szép aforizmát egy falusi kislánytól tanultam minap, falusi kislánytól, aki ugyan foglalkozásának megfelelően, már huzamosabb idő óta tartózkodik Budapesten, de mint ebből is látható, az ősi népnyelv üdeségét és elmésségét megőrizte. Ez a kislány mondotta beszélgetés közben nagyon kifejező erejű válaszként: még a szánk se ér össze ingyen.

Rövid odafigyelés után kiderül, hogy a bájos kis közmondás szellemesebb, ami a legmeglepőbb, finomabb, mint első pillanatban hinné az ember. Nem azt jelenti, vagy nem csak azt jelenti, hogy ingyen még beszélni se érdemes ebben az üzletes világban - az is benne van, amit rögtön ellenőrizhet az olvasó, ha kipróbálja, hogy az "ingyen" szó kimondása közben, miután egy ajakhang se szerepel benne, nem ér össze az ajkunk pillanatra se, csak úgy kileheljük ezt a szót a szájunkból, szemérmesen és félénken, ahogy illik a koldushoz, aki ellenszolgáltatás nélkül kér valamit, miután nem adhat érte cserébe se üzletet, se pénzt, se rangot, még csak a megtiszteltetést se, amit bizonyos társadalmi összeköttetések jelentenek, úgy csúszik ki ez a szó fogaink és két ajkunk közül, a kétségbeesett vágytól hajtva, mintha csak véletlenül ejtettük volna ki, szórakozottságból, hajlandók volnánk rögtön visszaszívni: a fogak őrsége nem harapta el, nem kergette vissza, a szemtelen suhancot az ajkak átengedték, nem vállalták érte a felelősséget, nem csukódtak össze a büszkeség és gőg vonalában.

Ez a rövid elemzés, mely önmagamra is úgy hat, mint Brahmsnak vagy Lisztnek valamely bonyolult és rafinált tétele, egy magyar népdal motívumából feldolgozva, csak azt bizonyítja, hogy a népdal csakugyan remek és originális és nagyszerű a maga nemében, különben nem inspirálhatta volna az érzékeny fülű muzsikust: nem a muzsikusé az érdem, hogy mit "hozott ki" a népdalból, hanem a népdalé, hogy mi rejlik benne, ha a szakértő kibontja. A népi mondásokban, elmésségekben és bölcsességekben valóban őstehetség bujkál, eredetiség és alakító erő, és nagyon téved, aki ezt a tehetséget azonosítja a "primitívség", egyszerűség és nyerseség fogalmával. Akik a "népiességet" az "egyszerűségből" próbálják levezetni és megérteni, jól meggondolva, tulajdonképp a maguk esztétikai módszerének primitívségét árulják el, összetévesztik a tömörséget a naivitással, holott a hírhedt cicerói mondás, "nem értem rá röviden írni", gondolkodóba ejthette volna őket: ez a mondás azt jelenti, hogy egy jól megfogalmazott tőmondat több művészetet és bűvészetet és kultúrát képvisel, adott esetben, kötetekre terjengő "fejtegetések"-nél. Katonai kiképzésem idején alkalmam volt tanulmányozni - őrmestertől lefelé - a népi nyelvkultúrának azokat a kristályait, amiket "parasztikus kiszólások" címen könyvelt el a népszínmű-romantika, meghamisított utánzatokban tálalva az urak elé: mondhatom, több furfangot, okosságot, szellemet, a kifejezőerőnek több ravasz és rafinált ügyességét, a távoli képzettársítások, értelmi és érzelmi kultúrájának meglepőbb és elmésebb áttekintését és tehetségét fedeztem fel bennük, mint sok expresszionista és futurista és "dekadens" költő versében, holott ezek éppen bonyolultságukra büszkék, s arra, hogy milyen messze jutottak a népies közhelytől. Sajnos, nemigen mondhatok példát, mert a humoros népi bölcsesség anyagait és példaképeit többnyire az élet legelemibb és legősibb ösztöneinek tárházából meríti (talán emiatt tartják őket primitíveknek) - de szeretném tudni, hol van a primitív és egyszerű gondolkodásmód ebben a mondásban például, "úgy megrúglak, hogy éhen halsz", ami annyit jelent, hogy oly sokáig repülsz fölfelé, a rúgás következtében, táplálék s annak megszerzési lehetősége nélkül - vagy ebben: "jobb-e így, mint mezítláb?" - mezítlábas emberhez intézve a kérdést, vagy ebben: "fejbe váglak, hogy mutogatnak", aminek magyarázata, mint ahogy bármelyik bakától megtudhatja a folklorista, legegyszerűbben kifejezve abban a feltevésben rejlik, hogy a fejbevágás ereje az egész fejet beüti tulajdon bordáink közé, s a bordák közül úgy pislog ki szomorúan a fejünk, mint majom a ketrecből, akit ebben a helyzetben tudvalevően vásáron szoktak mutogatni. Ilyen "egyszerű" és "primitív" humora van a magyar földműves bakának - a humorban való szerény szakértelmem szerint ez a szellem fölötte áll a Lakóniáról elnevezett híres görög esprit szellemességnek, stílusában és művészi ravaszságában. Ezért voltam bátor a címben idézett népies kiszólásban nem az ősi nyerserőt, hanem az ősi finomságot és választékosságot ünnepelni.

*

Mindezt Bálint Rezső, kitűnő kollégámnak is elmondtam; aki évek óta lelkesen gyűjti és istápolja azokat a földműves és iparosművészeket, akiknek képzőművészi kiállítása nemrég annyi vitára adott alkalmat. Ez a kiállítás, szerény keretek között, most állandósult az Erzsébet téren, szemben a Nemzeti Szalonnal egy boltban, ahol a művészek apostola megmutogatta nekem a parasztfestők és parasztszobrászok legújabb alkotásait. Kárpáti Aurél a kiállítás alkalmából igen okosan, de a kötelező disztinkció nélkül utalt arra a veszélyre, ami képzőművészetünket fenyegeti, ha az "őstehetségek divatja" ránk szabadul, hogy létjogosultságot adjon valaminek, amit valamikor nem úgy hívtak, hogy őstehetség, hanem kereken és helyesen úgy, hogy kontárkodás, dilettantizmus. Ez az őszinte és bátor figyelmeztetés nagyon helyénvaló az őstehetségekkel való üzérkedéssel szemben, de van az éremnek egy másik oldala is, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ezek a festmények és szobrocskák, ahogy végigsétálok köztük, kivételesen érdekes és tanulságos adalékokat szolgáltatnak nemcsak a néplélek, de magának e művészet lényegének megértéséhez. Kiderül, hogy épp az ellenkezője igaz annak, amit az "őserő" apostolai hirdetnek a művészetben, s hogy a művészetben is, mint a modern sportban, minden a kivitel szépségén múlik, s hogy tehát valóban a "legfőbb tökély" az, ami "úgy elbú, hogy észre se veszik". A magam részéről legalábbis hidegen hagyott az első terem felkapott és nagyon dicsért parasztművésze, akinek képein minden formaprobléma a néző szeme elé ugrik: színek, vonalak, figurák, környezet és háttér olyan bőségben és mohósággal nyüzsög a vásznon, mint valami falusi szatócs boltjában a polcok világa - ez nekem nem túl kevés, hanem túl sok, s a megcsodált "őszinteségben", hogy a művész nem válogat, nem egyszerűséget, hanem oktalan zsúfoltságot látok: ez engem nem Petőfire, a nagy népi művészre emlékeztet, hanem a kalendáriumok és vőfélyi köszöntők furcsa és mulatságos, de merőben művészietlen cifraságára. Viszont a másik teremben megdöbbenve álltam meg egy másik parasztfestő néhány képe előtt: holdfényben ballagó tehenek, hajnal a tanyán: a közeledő napot egyetlen rózsaszín sáv jelzi, a legjobb helyen a leggazdaságosabb eszközökkel, s ha lehet egy tehén átszellemült, ezek a tehenek valóban azok. Ez művészet, méghozzá igazán nem is bonyolult, mert nem egyszerű, hanem leegyszerűsített - de mi köze ennek származáshoz, körülményekhez? Ez a kép azért jó, amiért Brueghel és Raffaello vagy akár Gainsborough és Reynolds képei jók, azért jó, mert művész képei, azért jó, mert forrása a valódi művészlélek, és a lélek nem régi és nem új, nem primitív és nem kulturált, ez a lélek a parasztban éppen úgy őstehetségre vall, mint Munkácsyban vagy László Fülöpben.

Kedves Bálint Rezső, higgye el nekem, minden igazi tehetség őstehetség, függetlenül attól, hogy ingyen vagy nem ingyen ér össze a szája és nyílik ki a szíve az alkotásban.

Pesti Napló, 1935. július 7.




DREYFUS MEGHALT
és Zola?

Néhány év előtt ez az élő ember, aki ma csendesen valódi kísértetté változott, mint hangos és lármás kísértet járta végig Európát, újságlepedőbe burkolózva - végigsuhant a színpadon, és megjelent a hangos vászon fénykarikáján. Évfordulója volt a régi pernek, s az egész kísértettársaság felvonult: egy szemüveges francia kapitány mint főhős (Kortner emlékezetes alakításában), egy sápadt, fanatikus őrnagy, egy ezredes átvágott nyakkal, s köztük komor, szakállas fejével az egyetlen, akinek semmi szüksége nem volt rá, hogy ennek a panoptikumegyüttesnek keretében élje végig az életet, mint hazajáró lélek: Zola Emil, kísértetek közt a Szellem, nélkülük is eleven valóság, elevenebb, mint maga a főhős, aki akkor még élt, és időszerű lett.


S mégis, újságlepedőn és hangos filmen, művészi maszkon és ponyvaszólamokon át ("ich bin unschuldig!") mintha éppen ennek a Zola Emilnek arcán tükröződött volna legkevésbé a zavart szégyenkezés, hogy íme, újra el kell játszania a komédiát: ezúttal nem is egyenrangú felek közt, hanem a mulatni vágyó csőcselék előtt. Mintha azt mondta volna ez az arc: nem restellem ma sem és nem restellem így sem a szerepet, szellem helyett kísértetnek lenni e közönséges kísértetek közt a vásári panoptikumban. Ismét és újra a magam jószántából vagyok itt - ismét és újra, hajlandóan felcserélni a panteon díszes, apollói halhatatlanságát a hérosztrátészi halhatatlanságért - ismét és újra, mert úgy látom, megint szükség van rá szavak helyett a cselekedetre, példázat helyett a példaadásra.


És most, hogy Dreyfus sovány alakja valóban panoptikumfigurává halványodik, a viaszbáb mellett mintha újra megjelenne a Szobor, makacsul és elszántan: nem akarok szobor lenni, adjatok valódi ruhát rám, és valódi tollat a kezembe, helyezzetek el gramofont viaszhasamban, mert ugyanazt vallom, amit akkor, és akarom, hogy márványszobrom függvénye legyen ennek a viaszbábnak: értsétek meg, határtalan szellemem nem akarja túlélni a jelentéktelen lélek emlékét.

S a kétkedő, visszakancsalító lélek megismervén durva lepedőben és poros saruban a csöndes vándort, amint szembejön vele - megint csak megkérdezi gyáván, lesütött szemmel: hová mész, mester? S ő feleli: Párizsba megyek, Berlinbe megyek, a haditörvényszék elé, hogy újra megfeszíttessem, mert íme, megint kételkedni kezdenek és egyetlen, mindennél fontosabb, nálam és az én halhatatlanságomnál is fontosabb igazságban.


"Talán szereztem annyi dicsőséget könyveimmel a francia népnek, mint ezek a katona urak, s mégis ünnepélyesen vallom és állom: pusztuljon el utolsó sorig még az emléke is e könyveknek, amiket írtam, ha ez az ára, hogy meggyőződésemnek érvényt szerezzek, könyvek helyett maradjon belőlem egyetlen mondat, amit utolsó leheletemig hirdetek: Dreyfus Alfréd ártatlan."

Ennek a felkiáltásnak, amivel Zola Emil fejezte be rágalmazási perének egyik védőbeszédét, a rajongó lelkek szépségét és bátorságát szokták dicsérni. Én a világos, nyilvánvaló logikát bámulom és tisztelem benne.

Olyan egyszerű ez a logika.

Olyan egyszerű, az ember azt hinné, általános érvényű, végleg elintézett mindez, szinte unalmas közhellyé kellett volna válnia, mióta kimondatott - olyanná, mint a szinusztétel vagy Arkhimédész törvénye, vagy a binominális egyenlet, amit minden iskolában tanítanak: egyszerű igazság, független az egymást követő korok filozófiai vagy politikai szemléletétől.

Az államnak egy polgárát az államhatalom elítéli.

Valaki megtudja, hogy az a polgár ártatlan. Kinyilatkoztatja értesülését, tehát az állam minden polgára - és ez a fontos - legalábbis a gyanúját szerzi meg, mint valami fertőzést, hogy az elítélt esetleg ártatlan: akár akarja, akár nem, mindenki kénytelen tűnődni ezen a problémán.

A kérdés mármost az: van-e, lehet-e, elképzelhető-e logikusan olyan szempont vagy érdek, ami akár általában, akár időszerű okoknál fogva fontosabb, mint hogy ez az ügy tisztáztassék.


Az állam, s éppen hogy csakis az állam keretén belül - s ez az állam fogalmából következik -, egészen független attól, diktatórikus vagy demokratikus erők tartják össze ezt az államot - ennél fontosabb szempont vagy érdek egyszerűen azért nem képzelhető, mert hiszen az állam attól és azért van, az embereknek abból a szükségérzetéből született meg, tartja fenn magát, oly célból jogosult intézmény, hogy keretein belül ártatlanokat ne lehessen elítélni mások bűnéért.

Ártatlanokat büntetni a szabad természet is tud: ahhoz nincs szükség ilyen mesterséges valamire, mint az állam.

Aki erre azt mondja, hogy "vannak magasabb érdekei az államnak vagy akár a nemzetnek, sőt - szentséges tabu! - akár a "faj"-nak: hogy a hadsereget azért nem szabad kompromittálni, egy nyomorult ember kedvéért, még ha igaza volna is, mert a hadsereg a nemzetet és a fajt védi, s hajlandó szintén ártatlanul életét áldozni érette" - annak szelíden, de könyörtelenül azt feleli a logika, hogy köszöni szépen, de olyan állam, amelyben valakit mindenki tudtával el lehet ártatlanul ítélni, nem állam, olyan nemzet, amelyet nem a nemzet igazsága tart össze, nem nemzet, tehát nem érdemes védeni, se hadsereggel, se önfeláldozással - az az "egyetlen ember" ugyanis, tekintettel a tagadhatatlan tényre, hogy állam és nemzet csupa ilyen egyetlen emberből áll, fontosabb valami, mert előbb volt, s tovább akar lenni, mint állam és nemzet. A hazáért meg lehet és meg is kell halni, ártatlanul, és ebben nincs semmi ellentmondás, mivel a haza szintén ilyen "egyetlen embereket" jelent, a fiainkat, akik számára biztosítani vagy megmenteni akarjuk - de a haza miatt nem lehet ártatlanul meghalni, mert ez azt jelenti, hogy a haza megszűnt emberek hazája lenni. Az orangutánnak vagy cserebogárnak pedig nincsen szüksége hazára.

Világos tehát hogy értelmezte Zola a gesztust, amivel élete művét dobta serpenyőbe, egyetlen, szürke, előtte ismeretlen, számára közönyös emberélet igazságáért. Olyan társadalom számára, amelyben el lehet ítélni valakit ártatlanul, s mely ezt tudva, eltűri: nem érdemes könyveket írni, mert az ilyen társadalom meg sem érti a könyveket - elvesztette a kulcsot, a szótárt, a szavak jelentésének ismeretét, mely egymást értő emberek közt értelmet ad a halott betűnek.


Ez a jelentéktelen és szürke ember, az Ismeretlen és Ártatlan Bűnhődés képviselője ma jelképpé változott. Vegyük le viaszfiguráját a talapzatról, s állítsuk oda a Zola szobrához, hogy megakadályozzuk és megelőzzük a kínos találkozás pillanatát a Párizs és Berlin felé vezető úton, mikor a szobor leszáll és megindul a panoptikum felé.

Mert csak egynek adatott eddig varázslónak és vértanúnak lenni egy személyben - mi többiek elégedjünk meg vele, ha utóbbiak lehetünk, nem az emberiség, nem a megváltás, hanem egyszerűen az igazság kedvéért.

Pesti Napló, 1935. július 14.





TEDDY ÉS A SÜKET DUMA

Az előkelő nyári vendégek lajstromában, a körúti szálloda portásánál egy komoly, szinte komor név: T. Ehrenthal, a párizsi színházi világ egyik legnagyobb tekintélyű menedzsere, többszörös színháztulajdonos, filmkirály és amit akartok. Odakint álmos kánikula, tikkadtan lézeng a város, köszönni is lusták vagyunk, átkozzuk a sorsot, hogy itt kell mászkálni a forró aszfalton, csak víkendezni mehetünk le, majd szombaton, szegény pesti embernek nincs nyara.

A hallban üldögélek, várok valakit. Kopaszodó, merészhomlokú, amerikaiasan fiatal úriember rohan át a hallon, hárman is szaladnak utána, titkár és ügyfelek, meg egy pincér. Valaki felkiált mellettem, örömteljesen.

- Teddy!

- Szervusz, apuskám!

És már ott is van és már ismerem is, "mi az hogy" nagyon is jól ismerem, hiszen ő az, a békevilág boldog, körúti kávéházának Teddyje, drága bohém, a legvidámabb életkedv, a legrajongóbb előzékenység és barátság és "haverság" művésze, egy darab régi világ. Csupa hangosság az egész ember, a levegő hangos és derült körülötte, mintha csupa visszhang venné körül. A régi világ túlkiabálja a mait.

- Te vagy a nagy Ehrenthal?

- Hogyne, apuskám, mint előkelő vendég Pesten, hát nem remek? idenézz, az útlevelem, magyar útlevél, ezt megnézheted, múzeumba való, végig Európán és Amerikán - soha egy pillanatig nem voltam más állampolgár, mint magyar, így csináltam végig mindent, most száz színház és orfeum és mozi legfőbb irányítója vagyok, Párizsban és Londonban és Drezdában - egy kicsit lejöttem, körülnézni, most rohanok Bécsbe, de estére repülőn már itt vagyok megint, Chevalier sürgönyzött, még itt is intézkedni kell, van öt perced? Csak hét perc múlva indul a vonat, mit parancsolsz? whiskyt? sört? hé izé! viskit a nagyságos úrnak, nekem egy pohár hideg tejet és párizsit! - tudod, kérlek alássan, csinálni kell valamit - jónapot Ferikém, nem érek rá, rendkívül fontos beszélni valóm van a szerkesztő úrral, utazom Bécsbe apuskám, holnap jöjjön, abban a színházi ügyben, okvetlenül csinálunk valamit - egyszóval, kérlekalássan látod mi van itt, pedig azért ültem le, hogy halljak végre egy okos szót - tessék? kicsoda? nem érek rá, mondja, hogy már elutaztam, vagy megálljon csak - várjon a telefonnál az úr, öt percig, majd odamegyek - tudod, apuskám, istenments, hogy megbántsam, derék öreg fickó, jó haver és én a jó haveroknak mindig jó haverja voltam... szóval kérlekalássan apuskám, beszélj már végre, valami okosat szeretnék hallani, mert az a baj itt nálatok, hogy sok a süket duma, beszélni, halandzsázni, üres dolgokat, nem csinálni semmit - micsoda város! micsoda nagyszerű város pedig! csak jönni kellene valakinek, aki nem süket dumával intéz el mindent, hanem cselekszik... ennek a városnak minden a kezében lehetne, imádják az idegenek... mert jókedv csak itt van és én azt akarom, hogy itt mindenki nevessen és keressen... majd még hallasz róla... tudod, nem szeretem a süket dumát, azért nem mentem annak idején prózai színésznek, ellenben excentrikus táncos, az voltam apuskám, de még milyen! a legjobbak közt emlegettek a világpiacon - mit tehetek róla, ha vállalkozónak jobban kellettem? úgy látszik ez ritkább - mit mondasz? apuskám, úgy kezdődött, hogy tíz esztendővel ezelőtt átvettem a Chateau Americaint, aztán jött Karlsbad, London, Berlin... közben Drezda, tudod, ezt azért vetem közbe, ott ismerkedtem meg a feleségemmel, a prágai agrárminiszter lányával, gyönyörű gyerekeim vannak, idenézz! ez a gyerekautó a képen igazi ám, saját motorral, hatéves kisfiúknak... ez a francia tengerpart... hogy mondod? hát persze, kis franciák, de tudnak magyarul is... no, aztán voltam a Josephine Baker menedzsere, Dufresne-nel jártam Amerikában, aztán "booking manager", 27-ben a Pathé Nathan társtulajdonosa, legfőbb művészi vezetője egy egész sereg műintézetnek - mit akarsz? úgy látszik, azt csináltam, amihez értek - apuskám, idefigyelj, süket dumával lehet bolondítani a világot egy évig, két évig, de tizenöt évig nem lehet... és egy napon a francia képviselőházban felállt egy képviselő és azt mondta: mi az oka annak, hogy a mi művészi ügyeinkbe a legtöbb beleszólása egy magyarnak legyen, miért éppen magyarnak? és erre az akkori külügyminiszter, már nem is tudom, hogy hívják, felállt és azt felelte: ennek az az oka, tisztelt képviselőtársam, hogy az a magyar jobban csinálja és hasznosabban, mint a mieink - no most már érted, apuskám, úgy-e... hát csak azért mondtam, apuskám, nem dicsekvésből, csak mentegetőzésképpen, hogy ne vedd rossznéven, ha süket dumának nevezem, ami itt történik és ne vedd rossznéven, ha én, aki megszoktam a cselekvést s reggelenként húsz interurbánt bonyolítok le az ágyamban, hogy utasításokat adjak - megjegyzem, apuskám, Párizsban húsz frankjával árusítják a titkos telefonszámomat a "nyomorgó" magyarok, lévén ez a telefonszám biztos ötven vagy száz frank - szóval csak mentegetőzni akartam, apuskám, ha nem beszélhetek... tudod, az én mesterségemhez hozzátartozik a zárkózottság... pardon egy percre... tessék?... Két perc? várjon az az úr... egyszóval... mit mondtál, apuskám? hogy mi a véleményed erről az egészről? mert nagyon, nagyon érdekel a véleményed, azért voltam bátor idejönni hozzád...

Kinyitom a szám. De már ugrik is fel, óráját nézi.

- Apuskám! Egy perc múlva indul a sínautó... még elérem. Szóval este, úgy-e, a Nyehóban?

Felállok, még mindig nyitott szájjal. Hirtelen felém fordul.

- Te... tudod mit? Gyere velem Bécsbe, fizetem a vonatot, szállást, mindent, közben talán rá tudlak bírni, hogy szólj egy szót - repülőgépen jövünk vissza, négy parti römit eljátszhatunk odafönt Bécstől Pestig - mondd kérlek, milyen alapon játszod? és van dzsókerraub? imádok römizni, de figyelmeztetlek, remekül játszom! és minden süket duma nélkül, mert azt utálom!

*

Hogy is mondta Kitchener Marchaud ezredesnek?

"Parancsol egy whiskyt, vagy lövessek az ön katonáira?"

A merészhomlokú, remek Teddy már régen a bécsi sínautón ül, mikor én még mindig ott állok a szállodahallban. Egy arra ballagó ismerősöm figyelmeztet, hogy csukjam be a szám, mert nyitva felejtettem.

Magyarország, 1935. július 21.





ÉRDEKELVE VAGYOK!

Bocsánatot kérek.

Ez nem utánzat, nem okvetetlenkedés és nagyképűsködés.

Nincs is benne semmi fenyegető szándék, se zsarolás, kikérem magamnak a gyanúsítást.

Egész udvariasan és halkan, sőt előzékenyen, de annál határozottabb nyomatékkal jelentem be, hogy érdekelve vagyok.

Az illetékes hivataloknak s a Népszövetségnek is jelen soraimmal van szerencsém tisztelettel bejelenteni szíves tudomásulvétel biztosítása érdekében, miszerint érdekelve vagyok. Miután nagykövetemet nyaralni küldtem, távollétében kénytelen vagyok személyesen eljárni, nehogy a kiszámíthatatlan események következtében esetleg elkéssek ezzel a bejelentéssel. Egyben ünnepélyesen tiltakozom a feltevés ellen, mintha érdekeltségem bejelentésének valami köze volna a rokon jellegű diplomáciai lépéshez, amellyel igen tisztelt kollégám, Japán mint jogi személy, szintén bejelentette érdekeltségét Abesszíniára vonatkozóan.

Én is bejelentem, de Japántól egész függetlenül. Már régebben be akartam jelenteni, Japán előtt, de az embernek annyi dolga van, meg nagyon meleg is volt, viszont több tanúm van rá, hogy még mielőtt Japán szólt volna, említettem szűkebb baráti körben, gyerekek, be fogom jelenteni érdekeltségemet Abesszíniára.

Most Japán látszólag megelőzött, de ez csak azt mutatja, hogy a dolog tényleg sürgős, az ember nem lehet elég óvatos: egyszer csak kitör a háború, és én itt állok, és nem jelentettem be érdekeltségemet, kiesem a pakliból.

Utólagos bejelentésem hátrányával szemben viszont több jogcímet hozhatok fel igénybejelentésemre, mint Japán. Először is még közelebb vagyok Abesszíniához, mint Japán, aki ugyan elég közel van, teszem fel a Vénusz bolygóhoz képest, mely utóbbi - egyelőre legalább - nem is jelentette be érdekeltségét. Másodszor nekem nagyobb szükségem is van Abesszíniára, mint Japánnak, Siófok nagyon drága az idén, jövőre oda akarok menni nyaralni, Japánban meg úgyis elég meleg van. Az abesszín fejedelemmel is sokkal jobba vagyok, mint Japán, csak a becenevünkön szólítjuk egymást, ő azt mondja, Frici, én meg csak így: Nyegus, mint Imrus vagy Menyus. Tisztában vagyok azzal, amivel Japán, úgy látszik, nem számolt le, hogy igénybejelentésem súlyos bonyodalmakat fog okozni az európai politikában.

Sajnálom, nem tehetek róla.

Nekem is élni kell.

Sze la gerr.

Ja igaz, hogy el ne felejtsem, mielőtt Japánnak eszébe jutna, még a következő érdekeltségeimet van szerencsém bejelenteni.

Érdekelve óhajtok lenni az amerikai gyapjútröszt nagy tranzakciójában.

Továbbá érdekelve vagyok a transvali gyémántmezők birtokaiért indítandó esetleges hadműveletekben.

Bejelentem igényemet a floridai bálnavadászok jövő évi zsákmányára is két uszony és egy bálnamáj erejéig, továbbá a Vajda Ernő ellen indítandó legközelebbi kártérítési perre, siker esetén.

Utólagosan bejelentem érdekeltségemet a catalaunumi ütközetre, Attila és Aetius között, miután ez az ütközet eldöntetlenül végződött, és még ma sincs elszámolás a hadisarc tekintetében.

Általában az összes üzletekre.

És most ide figyelj, Japán: van egy tercem, egy ultimóm, egy tuletroám, egy jogerőm és egy dupla bankóm.

Az Est, 1935. július 25.
 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES SZAVAK PERGŐ  
szeretettel
  2013-06-14 15:59:32, péntek
 
  A HOLD ÉS FÖLD
(Húsvéti humoreszk)



A szerkesztő, Zi La, mérgesen csönget, mind a négy csápja remeg az idegességtől.

- Hé... Ka Fry, Ka Fry!

Ka Fry, a "Főkráter" munkatársa, titokban költő és filozófus, rohan a szobába, negyedik pár lába beleakad a szőnyegbe siettében, szárnyfedőlapjával szabadítja ki.

- Mi az, szerkesztő úr?

- Nézze csak, kidobhatom az első oldalt. Egy szó se igaz ebből a riportból, amit reggel kaptunk rádión Barlangvárosból. Most mit tegyünk? Kell valami gyorsan, a második oldalra, a húsvéti számba.

Ka Fry gondolkodva dörzsöli uszonyait.

- Hm, hm.

Aztán félénken:

- Nem lehetne valami irodalmi dolog? Beszélgetés Ha Ha Pay-vel, a Nagy költővel, a Negyedik kráter díjnyertesével.

- Ugyan kérem, hol lakik maga, a Földben? Kit érdekel nálunk a költészet? Valami érdekes, aktuális dolognak kell lenni, a húsvéti számba... nem ilyen földvilágféle ábrándozás.

Ka Fry potrohára csap, szeme felcsillan a csápok végén.

- Hopp! Megvan! Apropó! Föld! Ma reggel megérkezett Kip-Kop, a világhírű mérnök - attól kell interjút szerezni. Óriási szenzáció.

A szerkesztő gyanakodva pislog füleivel.

- Kip-Kop?... Aha, igen - ki is az?

Ka Fry csodálkozva ráncolja össze talpát.

- Szerkesztő úr nem tudja, kicsoda Kip-Kop? Hiszen két hónapja tele vannak vele a lapok. Kip-Kop a Földrakéta tervezője... aki megesküdött, hogy olyan rakétát épít, amivel mához két évre fel lehet repülni a Földbe.

A szerkesztő kicsinylően legyint ormányával, csigolyáit fintorgatva.

- Ugyan kérem... ezek a fantaszták! Nem értem, a közönség hogy dőlhet be ilyesminek... Blöff az egész.

- De kérem, szerkesztő úr... bocsásson meg, hogy ellentmondok. A technika századában talán mégse lehet így beszélni. Annyi mindenről mondták, hogy lehetetlen megcsinálni. Aztán mégis meglett. Repülőgép, rádió... behelyettesíthető fémcsápok, mesterséges öregítés, műtermékenyítés... Miért ne válhatna valóra a diadalmas holdlakóknak ez az álma is?

- Mért, fiam, mert az egésznek nincs értelme. Túlvagyunk mi az ilyesmin. Magában még a gimnazista fantáziál, mikor divatban volt Ver Ne "Utazás a Föld körül" című fantasztikus regénye. Nem komoly tudomány ez, csak afféle népszerű ötlet. A csillagászat különben is kimutatta, hogy a Föld, ez a mi régi bolygónk, teljesen üres, kihalt sziklavilág, ahol még megfelelő barlangok sincsenek, hogy élet alakulhatna ki. Csak a tetején mászkál valami kocsonyaféle.

- Miért ne lakhatnának ott is emberek? - sóhajtott ábrándozva Ka Fry, ég felé emelve csőrét.

- Azért, mert a spektrál-analízis kimutatta, hogy a Föld felszínén élettápláló hélium helyett egy mérges gáz, úgynevezett Ox-y-Gén lebeg, ami tudvalevően minden elképzelhető életet kipusztít és lehetetlenné tesz... Azok a színes körvonalak, amiket nagyítóink a Föld felszínén látnak, szép, teliföldes éjszakákon, egy kihalt világ szeszélyes részei... Ez, fiam, tudomány és nem költészet.

Ka Fry térdet vont.

- Jó. A közönséget mégis érdekli Kip-Kop és a Földrakéta. Ne csináltassam meg az interjút? Lehetne fotográfiákat is hozni a műhelyből.

A szerkesztő gondolkodott.

- Interjút nem. Azt nem éri meg nekem az egész hóbortos blöff... A műveltebb közönség nem dől be. Az tudja, hogy az ilyesmi minden öt évben felmerül, mint a Fiu-Mei cá-pa. A műveletleneknek meg túlmagas a gondolat. Ellenben, ha mindenáron akar foglalkozni vele, írhat egy krokit.

- Krokit?

- No igen. Ebben kifigurázza ezt az egész földrakéta-kérdést, amivel ugratják a világot.

Ka Fry leforrázva bólogatott tüdőszárnyaival, aztán sóhajtva állt fel.

- Jól van, szerkesztő úr... azonnal megírom.

- Siessen fiam, azzal a humoreszkkel. Ma este lapzárta.

Ka Fry lelkében kifelé menet még ott zsongott a megkezdett vers, aminek első sorai reggel áradtak szívéből, kedvesére gondolván: "Halvány félföld lágy sugara borzongó karcsú csápjaidra hull..." Aztán felrázta magát. Dolgozni kell! Versekből nem élünk meg.

De mi legyen annak a húsvéti humoreszknek a témája? Tollát rágva, egy pillanatig ült az íróasztal előtt, aztán elmosolyodott. Megvan az ötlet!

Megírja az egész dolgot - fordítva, abból a lehetetlen feltevésből indulva ki, mintha a Földön is lennének emberek és azok el akarnának jutni, ide, a Holdba. És már írta is a címet:

"A Föld és a Hold"
(Húsvéti humoreszk)
Írta: Ka Fry

A szerkesztő mérgesen csönget... Ésatöbbi.

Magyarország, 1935. április 21.





A LÉLEKIDOMÁR
Petes Alfréd tragédiájához

Jól ismertem szegény Petes Alfrédot, feltűnésétől kezdve egészen mostani, szomorú "beérkezésé"-ig, amelynek kitárt kapujából hőkölt vissza és esett össze a modern marathoni futó. Völgyessy doktor hipnotizőr - rendelőjében találkoztam vele először, ahol úgy hevertek szanaszét, különféle karosszékekben az elaltatott betegek, mint valami Csipkerózsika-kastélyban, s a bársonyos szemű, finom mosolyú ifjú muzsikus volt a királyfi, halk lépteivel, akitől megváltó ébredezésüket várták. Engem kicsit émelyített, s kamaszkedvemet is csiklandozta az elkerülhetetlen áhítatos hangulat, ő érezte ezt - művészlélek volt maga is -, s mindenképpen igyekezett kezemre járni, hogy ellenérveimet s ellenőrző módszereimet kipróbáljam, nem vette észre, hogy kételkedésemnek nem hitetlenség az oka, éppen ellenkezően: hogy nem túl soknak találom a gyógymódjukban lappangó csodás elemet, hanem túl kevésnek. Egyszer azt szuggerálta az elaltatott médiumnak, hogy ébredése után hozzon neki egy pohár vizet - a kísérlet sikerült, elég gyorsan, az egész dolog körülbelül tíz percig tartott. Mégis türelmetlenség fogott el, s fogadást ajánlottam Petesnek, hogy ugyanezt az eredményt egy perc alatt elérem. Ő nem értett meg mindjárt, belement a fogadásba, mire én rögtön a beteghez fordultam, ezekkel az igen udvarias és nyájas szavakkal: "Kedves B., ne haragudjék, nagyon szomjas vagyok, nem volna olyan kedves nekem is hozni egy pohár vizet?" - mire a beteg felugrott, "de kérem, nagyon szívesen" - mondta, és már futott is a vízért. Emlékszem, hogy Petes nem nevetett a többiekkel, akik természetesen olcsó ugratásnak vették a tréfát: később, egyszer, nagyon komolyan, maga hozta szóba a dolgot, s bizonyos fenntartásokkal hajlandó volt elismerni, hogy a szónak valódi értelmében vett igazi társaserkölcs és szeretet magasabb foka az emberek közt kifejlődött akaratátvitelnek - vagy mondjuk szerényebben: óhajátvitelnek -, mint az öntudatlanon keresztül történő kényszerítés, s hogy a belátáshoz szóló emberi beszéd felfedezése óta ez az utóbbi módszer elavultnak tűnhet értelmes lélek számára: röviden, a pohár víz felszolgálásán túl jogom van remélni azt is, hogy a beteg hajlandó még meg is gyógyulni udvariasságból és jóindulatból, ha meg tudom győzni róla, hogy ezzel nekem szívességet tesz.

Másodszor egy spiritiszta ülésen kerültünk össze, ahol a médiumot szuggerálta. Dicséretére legyen mondva, ott mi mind a ketten szkeptikusok voltunk, fenti értelemben: megegyeztünk benne, hogy a kísérletek legnagyobb hibája nem az, hogy nincsenek, hanem az, hogy amennyiben vannak, sokkal tudatlanabbak és unalmasabbak az eleven embernél. Ebből az alkalomból beszéltünk először az ő életéről és terveiről, szemrehányásomra, hogy lelkes és értelmes és tehetséges ember létére miért elégszik meg a szalon-Szvengáli, kétes értékű sikerével, örömmel közölte, hogy letette az érettségit, beiratkozott orvostanra, s a jövőben nem közönséges "képességeit" csak valóban komoly és korszerű tudományos problémák szolgálatában óhajtja felhasználni. S ez nem volt csak afféle szalmaláng: Petes Alfréd olyan becsvággyal feküdt bele a tanulásba, mint kevesen. Humanisztikából főként a nyelvek érdekelték, természettudományban az idegkórtan, nemsokára megszerezte a külföldi doktorátust, s rögtön hozzáfogott a nem könnyen osztogatott magyar diploma megszerzéséhez. Családja lett, szép lakása, vakbuzgó hivőkön kívül sok baráti híve, igazán szerették és becsülték, magam is ott voltam néhányszor a művészdélutánokon, amiket kedves és finom, nagyszerűen zongorázó felesége adott hetenként, hogy elbeszélgessek velük, s megsimogassam gyönyörű gyermekeit.

*

És most, egy héttel a doktori avatás előtt, mely hazájában is megadta neki a hivatalos elismerést, hogy mesterségét és művészetét komoly és hasznos munkának tekinti - most a végleges érvényesülés, a minden kétséget, s talán önvádat megnyugtató siker előestéjén Petes Alfréd, a lélekidomár, kimegy a Hűvösvölgybe, beveszi a Veronált, s nem talál tulajdon lelkében, tulajdon "életakaratában" egy archimédeszi pontot, hogy kiránthatná sarkaiból a kétségbeesés halálba forgó szféráit - nem talál önmaga számára egy gyógyító és szuggeráló szót, amely átsegítse a téboly, a "pillanatnyi elmezavar" kísértésén és válságán. Mi történt? Anyagi zavarok, idegösszeroppanás, valami titkolt betegség, elhamarkodott ígéret, megoldhatatlan dilemma? Nem hiszem. Ha nem is tudott róla, megfogalmazva és határozottan - másfajta anyagból gyűlt össze, lassan, rétegenként az a nehezék, ami földre teperte végre: valami apró bosszúság vagy átmeneti csömör lehetett az az utolsó csepp, amitől kiáradt lelkéből az ellenállhatatlan halálvágy.

*

Nem gondolhatok mást: fel kell tennem, hogy ebben a lágy szavú, hajlékony testű, művésziesen borongó tekintetű, szinte paposan szertartásos s szinte színpadian világfias "szívdoktorban" az arisztokrácia becézett és divatos "léleklátó"-jában, ebben az emberben, aki, ha soha nem is élt vissza a hiszékenységgel, mégiscsak az emberek hitéből szerezte meg külső és belső támasztékát: a nagyvárosi szalonok e jól öltözött és kellemes modorú prófétájában, ki kézfeltevéssel és szemveréssel gyógyított, mint a régi sámánok - fel kell tennem, hogy ebben a jól egyensúlyozott lélekben egy középkori szerzetes önmarcangoló, kétségbeesetten vergődő, kőkeményre hegyezett lelkiismerete viaskodott valami nem rá tartozó igazsággal, tulajdon életérdekein túl, hogy eldöntse a homouzion és homoiuzion életnél fontosabb "i" betűjét, a kicsinek látszó kérdést, amitől mindössze annyi függ, hogy tudom-e vagy nem tudom azonosítani azt, amit gondolok, azzal, amit mondok - azt, akit szeretek, azzal, akivel jó vagyok -, azt, amit helyesnek tartok, azzal, amit cselekszem.

*

Egyszerűen szólva: nem elég, ha hisznek bennünk, magunknak is hinni kell magunkban. S ha a sátán egyszer megkísértett, hiába mondod a rajongónak: "a te bennem való hited megtartott téged", felbukkan benned valahol a kérdés: "és téged mi tart, ha nem az ő hite?" S hiába gyógyítasz, s talán a halottat is hiába támasztanád fel - a sátán kaján hangja ott vihog füled mögött, "most hát feltámasztottad, s aztán? talán halhatatlanná tetted? meg fogja köszönni szépen, ha majd másodszor kell meghalnia, a kivételes kegyet".

*

Bizonyos, hogy minderre nem így gondolt Petes Alfréd, de az is bizonyos, hogy valamiképpen az önmagába vetett hitet vesztette el, különben nem szolgált volna ilyen rossz példával betegeinek, akikben az élethez való ragaszkodás kötelességének meghirdetésével tartotta a lelket. A korszellem, ahogy kibomlott körülötte, kételyek hullámverését dobta arcába, nem tudott ellenállni, elmerült. Ő embereket szuggerált és hipnotizált szilárd hittel, hogy ez a hivatása és kötelessége, egy életen át tanult és dolgozott, fejlesztette az önmagában felfedezett erőket - s ekkor látnia kellett, hogy nem egyes embereket, de egész tömegeket lehet szuggerálni és hipnotizálni és kormányozni minden különösebb tehetség és képzettség nélkül, s míg ezek nem is gyógyító szándékkal, s még csak nem is értelmes szóval, hanem egyszerű halandzsával - nem kellett, hogy felbukkanjon a kétség: vajon az én erőm győzött rajtuk, vagy csak az ő gyöngeségük? mert utóbbi esetben bárki jó lett volna a számukra, helyettem.

És nem lehet élni, ha lelkiismereted van, egy illúzió nélkül: hogy szükség van rád ezen a világon.

Pesti Napló, 1935. április 28.





JELES SZÓBELI ÉRETTSÉGI 2150-BEN
A MAGYAR IRODALOMBÓL

- Kovács János!

- Jelen.

- Szíveskedjék közelebb gurulni a mikrofonhoz. Álljon be a vetítőtükörbe.

- Parancsoljon, értelmességed.

- Megállapítom, hogy Kovács János jelentkezett, azonossági vizsgálata jogerős. Jeles osztályvizsgája és szintén jeles írásbeli dolgozata után szóbeli érettségire bocsáttatik a magyar irodalomból. Tanelnök úr ezt tudomásul veszi?

- Tudomásul veszem, tanár úr. Tessék kezdeni.

- Kovács, az ön szorgalmáról és előmeneteléről különösen az utóbbi években, mindannyian csak a legnagyobb elismeréssel beszélhettünk. Reméljük, hogy most, mikor középiskolai képzettségéről kell számot adnia, mielőtt az élet iskolájába lép, a kiküldött állami bizottság és főagyú elnökünk (meghajlik) szellemi jelenlétében, nemcsak tulajdon intelligenciájáról és tudásáról tesz majd tanúságot, de ennek az intézetnek hagyományaira és pedagógiai módszerére is kedvező fényt fognak vetni az ön válaszai.

- Mindent meg fogok tenni, értelmességed.

- Tehát figyeljen. Néhány általános és néhány személyszerű kérdésben fogjuk összefoglalni a huszadik századbeli magyar irodalom lényegét és főbb irányelveit, ha jól tudom, kiosztott tétele erre a korra vonatkozik.

- Igenis, értelmességed.

- No, mondja meg - hogy a végén kezdjük -, melyik eseménnyel szoktuk lezárni a huszadik századbeli magyar irodalmat, sok más kulturális és tudományos folyamattal együtt?

- Az 1986-os üstököskatasztrófával.

- Helyes. Beszéljen erről valamit.

- 1986. június 22-én Földünk összeütközött egy gáznemű állapotban lévő üstökös csóvájával, illetve keresztülhaladt ezen a csóván. A végtelenből érkező gáztömeg, különleges vegytani összetétele következtében, mindent épen hagyott, csak az akkor divatos betűrögzítő anyagot, az úgynevezett papirost pusztította el mindenütt a világon, tehát minálunk is, semmivé váltak a könyvtárak, lexikonok, anyakönyvi kivonatok, sok száz, sőt sok ezer év felgyűlt anyaga és adaléka, amikből adatainkat és ismereteinket merítettük. Utána elölről kellett kezdeni mindent, új betűrögzítő anyagunk a mézgavas lett, s minden a múltra vonatkozó ismeretet sebtiben kellett összeszedni szájhagyományok alapján, azoknak emlékezőtehetségére utalva, akik a kultúrkatasztrófa után rendelkezésére állottak a tudománynak.

- Úgy van. Nemcsak az irodalomban, bizonyos tekintetben a tudományban és politikában is ez volt a helyzet. De bennünket most közelebbről az irodalom érdekel. Melyik iránynak, illetve iskolának érdeme, hogy a huszadik század irodalmáról mégis pontos és megbízható adataink vannak?

- A századunk elején fellépő, úgynevezett rekonstruisták, ezek az új kutatók, mindent elkövettek, hogy a korai mézgavas-irodalom s a hagyományok egybevetése alapján, spekulatív módszerrel mintegy kiássák a korból a nagy század művészi képének körvonalait.

- Nagyon helyes. Tehát beszéljen valamit, előbb általánosságban: milyen volt a század első negyedének irodalmi szelleme?

- Erről a kilencvenes években még élő kortársak adtak felvilágosítást, de legfőképpen a filmrégiségek, vászonfestmények és kővésetek maradványai, valamint a gramofonokban és rádiószalagokban rögzített töredékek. Az érdeklődés központjában a kor ízlésének eszményképe állott, csakúgy, mint a középkorban, a lovagideál, a felmagasztalt női szentség és szépség és erény.

- Úgy van. És ki személyesítette meg?

- A gépírókisasszony.

- Nagyon helyes.

- A szegény gépírókisasszony s a nagy vállalat gazdag vezérigazgatója vagy a gazdag gépírókisasszony s a kis vállalat szegény vezérigazgatója döntő szerepet játszottak a kor irodalmában, művészetében és bölcseletében. Utóbbit, a bölcseletet tekintve, különösen Szike Szekéll, más néven Szőke Szakáll említendő, aki Paszternyákkal és Gózon Gyulával...

- Ödön.

- Pardon, Ödönnel együtt megírták a "Gépírókisasszony metafizikája és morális koefficiense" című húszkötetes nagy művet, ami fél századon át bibliája volt a művelt közönségnek, egészen a katasztrófáig. Itt beszélhetünk még, mellékesen, Móricz Zsigmondról, a kiváló gasztronómusról, aki népies ételekről írt szakácskönyvében megpróbálta a gépírókisasszonyt parasztlánnyal s a vezérigazgatót kisgazdával behelyettesíteni, de sikertelenül.

- Mit tud még róla?

- Tőle származik a még ma is közkedvelt "Tisztelettel értesítem, hogy tovább nem mérgesítem" kezdetű vallásos tanköltemény. Neve csak álnév, valójában egy Hatvany Lili nevű dúsgazdag hölggyel azonos, aki egy Bánat Géza nevű nagykereskedő neje volt, és nővére Kosztolányi Dezsőnek, s kiváló városrendezőnek, kitől viszont az Üllői úti fák telepítése származik.

- Ady Endréről mit tud?

- Ady, családi nevén Góg Endre, aki később Mécs László néven is szerepelt, mint a Halál unokaöccse, családi összeköttetései révén főként a politikában jeleskedett.

- Beszéljen valamit Hacsek Sajóról.

- Hacsek Sándor, röviden Sajó, a század legnépszerűbb elégiaszerzője volt. Ossziánhoz hasonlóan azokat a borongós, régi hangulatokat elevenítette fel, melyek a történelemnek úgynevezett özönvíz előtti korszakához fűződnek, s állítólag Noé szájából származnak. A kor érzelmes ifjai és leányai sokat sírtak ezeken a rövid kis történeteken, melyek "Vadnai és László" címen jelentek meg, folytatásonként, Németh László törvényszéki napilapjában, a Tanú-ban.

- Köszönöm, ebből elég. Ki volt a kor legismertebb lírikusa?

- Mák. Sok eredeti költeménye maradt meg, főként filmeken és oszlopokon, melyekben Brigitta vagy Brikett nevű kedvesének bájait és sugárzó, meleg szívét dicsőítette. Ezenkívül megemlíthető még Hunyady Sándor, a "Feketeszárú cseresznye" című népdal kobzosa.

- S a legkiválóbb esztétikus és kritikus?

- Dietrichstein. A kor szellemi fejlődésére nagy hatással volt Shakespeare-tanulmánya, amelyben kifejtette, hogy drámában Shakespeare volt az első, viszont polos...

- Hagyjuk, az már a tudományos irodalomra vonatkozik. Beszéljen valamit a Farkas-kultuszról.

- Farkas Imre, a hódító albán hadvezér, csapataival gyakran tör be az országba, számos halottat és sebesültet ejtve, akiket az úgynevezett Leleley-klinikán ápoltak. Ismeretlen szerzők nagy számban írták ebben az időben a virágénekekhez hasonló "Nem félünk Farkastól" kezdetű nótákat, amelyek egyrészt szájhagyomány, másrészt megkövült cukorkákon maradtak fent.

- Helyes. Tudjuk, hogy a dal, a nóta, igen elterjedt volt ebben az időben. Tud erre valami bizonyítékot?

- Igen. A kutatóknak sikerült megtalálni egy vaslemezre írt feliratot, aminek hitelessége kétségkívüli, s ami, úgy látszik, egy régi vasúti kocsi éttermének a faláról származik. Ezen a vaslemezen sikerült a szöveget kibetűzni, ónémet nyelven íródott, s szóról szóra ez a szövege: "Es wird gebeten nur gegen Nota zu Zahlen", ami magyarul annyit jelent, hogy csak nóta ellenében fizessünk, vagyis a fizetőpincérnek egy dalt kellett elénekelnie, mielőtt az ebéd árát felvette.

- Nagyszerű. Milyen volt az írók gazdasági helyzete?

- Rendkívül kedvező. Hogy feleslegeiktől megszabaduljanak, minden évben óriási ünnepségeket, úgynevezett könyvnapokat rendeztek, az egész ország részvételével, amelyeken az olvasók birtokában lévő és már kiolvasott könyveket az eredeti áron visszavásárolták, s az így nyert pénzen támogatták a nyomorgó kiadókat és lapvállalatokat.

- No, most még utolsó kérdésnek: melyik a legrégibb eredeti nyelvemlék?

- A híres Athenaeum-féle ólommaradvány. Úgy látszik, a katasztrófa előtti napokból származik, egy ólomszedés, amit elfelejtettek visszatördelni, s amely egy "Inti" nevű szerzetes feljegyzéseit tartalmazza. Ebben megjósolja a katasztrófát, és figyelmezteti szerkesztőjét, hogy miután a papír úgyis tönkre fog menni, adja át a nála lévő értéktelen papírpénzeket, cserébe hajlandó legközelebbi krokiját bőrbe karcolni - hogy kinek a bőrébe, ez már kimaradt a szedésből. Nagy szerencse, hogy a szóban forgó cikk nem jelent meg, csak így maradhatott fent.

- Köszönöm, elég. Kitüntetéssel fogjuk átereszteni, kedves Kovács János.

Színházi Élet, 1935. 24. sz.





FICK MEG A CSÍK MEG A FISCHER
Költő az úszóversenyen

Kedves Szerkesztő Úr, nem is hiszi, milyen hálás vagyok, amiért nem szólított fel, hogy menjek el megnézni korunk legnagyobb eseményét, a három csodaúszó mérkőzését a Fedett uszodában. Mindazok a szerkesztő urak, akik erre felszólítottak, szakszerű sportleírást vártak tőlem, amihez nem értek - ezzel szemben senki se volt kíváncsi egyéni véleményemre, amihez értek, amire tehát egyedül Ön volt kíváncsi, ezzel fejezve ki őszinte érdeklődését, hogy egy kukkot se szólt, vagyis azt várta, hogy én beszéljek, mégpedig őszintén.

Hát beszélek is.

Először is az úszásról mint olyanról és a vízről mint ilyenről. Megmondom egész őszintén, szemben a korszellemmel, hogy az egész dolgon nagyon csodálkozom, megmondom én, kinyitom a szám, legfeljebb belemegy a víz.

Általában az úszást, mint a futást is, a távolságot elérő sportok közé számítják, szemben a helyben kifejtett sportteljesítményekkel, mint a magasugrás, bokszolás és parlamenti szónoklat. Ez azt jelenti, hogy valahonnan kiindulva valahová el kell jutni, mégpedig a lehető legnagyobb gyorsasággal, amire az ember képes. Itt kezdődik a félreértés. Ugyanis eltekintve a halaktól és csíbortól, egy egész sereg olyan ember szerkesztette gépezet van, ami legprimitívebb formájában is gyorsabban halad a vízben, mint a legnagyobb csodaúszó, sőt, ha jól szemügyre vesszük, kiderül, hogy minden vízben élő vagy vízben mozgó állat vagy szerkezet gyorsabban úszik a gyorsúszóknál. Akkor hát mire való ez a nagy erőlködés? Lényegében az egész úszósport, szemben minden más úszógyakorlattal, nem azt látszik bizonyítani, hogy milyen gyorsan lehet előrejutni a vízben, hanem inkább azt, hogy milyen lassan is lehet, ha az ember nem vesz igénybe semmiféle segédeszközt. Ugyanez áll természetesen a gyaloglásról is, de ez most nem tartozik ide.

Aztán miféle szerzet egy ilyen csodaúszó, az ember zsénben van, hogy beszéljen vele - egy íróval vagy csillagásszal sok mindenféléről lehet beszélgetni, mert vers sokféle van, meg csillag is, de úszni csak sprintben lehet, vagy mellen vagy háton. Mondhatom, elég kínos zavarban voltam, mikor megérkezve a versenyre rögtön az a megtiszteltetés ért, hogy bemutattak Ficknek, az amerikai csodaúszónak. És biztatóan néznek rám, hogy na, most mutassam meg, tudom-e, mit kell kérdezni egy csodaúszótól.

- Mi a véleménye az úszásról? - ez a rendkívül eredeti kérdés jutott eszembe, amire azt felelte, hogy köszöni, nagyon jó véleménye van róla. Igazán nem valami szellemes válasz egy úszótól, a kérdéshez képest, sokkal érdekesebb lett volna, ha például azt feleli, hogy gyűlöli az úszást, mert megakadályozza az emberiséget a költeményekben való elmélyedéstől. Gondoltam, adok neki egy kisegítő kérdést:

- És a vízről mi a véleménye?

- Ó, a magyar víz elsőrangú! - sietett bátorítani, abban a hitben, hogy hazafias szempontból akarom tőle dicséretét kicsikarni.

- Igen - jegyzem meg hanyagul -, mindenki nagyon dicséri. De barátaim, akik jártak a tengeren túl, azt mondják, az amerikai víz is rendkívül izé!... rendkívül folyékony - teszem hozzá udvariasan.

Beszélgetésünket több fotográfus figyeli, s félő, hogy a mikrofon is közelebb jön. Hogyne, nem kis dolog, egy úszófenomén és egy humoristafenomén, hogy ezek mit hoznak ki együtt. Éppen ezért szerényen elbúcsúzom Ficktől, s elfoglalom helyemet a tribünön, mivel mindjárt kezdődik.

Elkérem a műsort, amiből megtudom, hogy egy perc ötvenhét és fél másodperc a rikord ötszáz méteren, viszont száz yardon negyvenkilenc és háromnegyedöttized perc a relatív európai rikord, amit Csó-csa, kínai származású török tart, őt viszont Tani Tani néger fogja a markában négy másodperc, öt liter és hat kiló távolságban.

Egy kicsit zúg a fejem, de sportkollégáim megnyugtatnak, hogy mindez nagyon könnyű, egyszerű és érthető, mihelyt felfogtam, hogy itt csúcsteljesítmények eléréséről van szó. Közben már kezdődik is, de nem a műsor szerint, ahol első számnak ötös mérkőzést jelentenek, háromszáz méteren - a hangszóró bejelenti, hogy Borsos magyar rikorder, aki négyszáz méteren tartja a rikordot hét perc és huszonkét másodperccel, benevezett saját rikordjának megjavítására. S a következő pillanatban lövés dördül, s mintegy szíven találva már bukik is egy szikár fiatalember a nagy kádba, ami eddig csendesen csillogott a csarnok közepén, ötezer kíváncsi szem kereszttüzében. S kezdi a versenyt, saját magával, akit rikordjavításra kihívott - a régi Borsossal, aki csak hét perc és huszonkét másodperc alatt tudta leúszni a négyszázat, s akit most le kell győzni. S nagy slukkokkal araszolja a vizet, rugdalja magát előre domború békatempókkal - mellúszásról van szó -, s lelki szemeivel biztosan látja maga mellett önmagának, a régi Borsosnak kísérletét, aki ott liheg a közelében, ádáz ellenfél, hogy le ne maradjon. A közönség azonban csak őt látja egyedül a medencében, ahogy erőlködik, s elhűlve nézi, mintha valaki saját magával birkóznék. Borsos úr még mindig úszik, fordul, kering, fúj, elszántan, elkeseredve és makacsul, mint a katona a lövészárokban, szemben az ellenséggel, ahol - előírás szerint - akkor sem szabad abbahagyni a tüzelést, ha tulajdon császára áll meg a háta mögött, vizitálni a mundért; ilyenkor a tisztelgés elmarad. Végre befejezi, kijön a vízből, s maga is ámulva értesül a hangszóróból, hogy sikerült két másodperccel megjavítani rikordját. Borsos legyőzte Borsost, óriási. S most folytathatja szegény, alig jött ki a vízből, már úszhat a boldogságban.

Aztán jött a nagy verseny, a három csodaúszó, de erre már nem figyeltem, mert látomások rohantak meg - elképzeltem, amint ruhástól bevetem magam a vízbe, negyediknek, s a közönség ámuló kiáltozása közben egyre gyorsabban keringek és fordulok, egy másodperc alatt ezer, kétezer, ötezer, tízezer méter - már nem is látszok, csak a zúgásomat hallják, mint a légcsavarét: könnyű nekem, tényleg egy motor van a hasamon, a kabátom alatt, de erről senki se tud. Aztán meghajtom magam, s még néhány elmés újítást mutatok be, úgy mint vállúszást, fejúszást, talpúszást, hüvelykujjúszást, s közben énekelek a víz alatt egy nagyáriát a Tarzanból, mert hiszen nyilvánvaló, hogy sikerem után rögtön leszerződtet a Metro Goldwyn, mint Weissmüllert, a régi világrikordert.

Képzelődésemből magamhoz térve gyorsan megnéztem órámat, és megállapítottam, hogy az egész látomás egy perc ötvenhét és fél másodpercig tartott, amivel szerényen bejelentem igényemet a világrikordra, ugyanis tudomásom szerint eddig még egy hivatásos krokiírónak se sikerült ilyen rövid idő alatt ekkora marhaságot kigondolni.

Közben pedig - mint azt utólag kiszámítottam - a Naprendszer százmilliókétszázezer és hatszázötvenhat kilométer és négytized milliméteres másodpercenkénti sebességgel közeledett az Alcyone csillagkép Alfa csillagához, amivel legyőzte a Fiastyúkot. Ez se rossz eredmény, és nagyon csodálkoztam, hogy másnap reggel erről egy szót se olvastam a lapokban. Lehet, hogy elkerülte a figyelmemet.

Ünnep, 1935. 25. szám





VACSORA, EGY FEKETÉVEL
Egyébként minden nélkül

Ritkán szoktam idegeneket leszólítani az utcán, hölgyeket se, hát még férfiakat. Nathaniel Kolát mégis én szólítottam meg, mindazok közül, akik megfordultak utána, vagy megálltak a forró budai utcán - Budán minden rendellenesség szenzációnak számít, és Nathaniel Kola négernek is szép szál legény: szudáni típus, pompás termetével, a feketesége hibátlan, árnyalat nélküli, fajtiszta. Remek példány, a legjobb földrajzkönyvekből vagy útleírásokból kivágva, arcán a bokszbajnok Johnson büszkesége Al Jolson bánatába enyhül, vidéki társulatok ábrázolják így Othellót.

Elmenőben pillantom meg kihajtóján az eszperantó-jelvényt, Zamenhof gyönyörű műnyelve (jobb, mint az eredeti) kapóra jön, mint "samideano" fordulok hozzá, nagyon megörül, pár perc múlva angolul kér meg, elkísérhetne-e, hogyne, leülünk a kávéház teraszán, nem törődve a gyerekekkel, akik félkörben bámulnak bennünket.

Nathaniel Kola "művelt" ember, gépész, Amerikában tanult, most európai úton van, Belgrádból jött tíz napja, kicsit körülnézni, előadást is szeretne tartani itt, nagyon el van ragadtatva a magyaroktól. Beszél angolul, franciául, németül, olaszul, szerbül és természetesen eszperantóul. Hogy miről tart előadást? Hát a négerekről, erkölcseikről és szokásaikról, ha érdekel bennünket - közben hazafelé néhány cikket küldene rólunk, van egy lap, ahol közölni szokták úti élményeit. Szóval kölcsönös rokonszenv a népek megértésének és a haladásnak, emberszeretetnek és felvilágosodásnak terjesztése a világon. Afrikában született, Új-Guinea közelében, Libéria az illetőségi helye, anyanyelvén még folyékonyan tud, ha akarom, nagyon hamar megtanít, de figyelmeztet, hogy legalább hatszáz néger dialektus van Afrikában. Köszönöm szépen, eddig elkínlódtam valahogy enélkül, most már lesz, ahogy lesz. Bizony, sokféle nyelv van a világon, valóságos Bábel ez, az emberiségnek jobban meg kellene érteni egymást. Úgy ám, mert nem a külsőn múlik, hanem a lelken, a megértésen: ez a fő, higgye el, uram, magyarázza Nathaniel, belemelegedve, közli velem, mint egy felfedezést, hogy a megértés és a szeretet mindent legyőz, és sárga szemei forognak az olajban a boldogságtól. Ő különben jó katolikus, de megvan a maga egyéni vallása is, bizalmasan közli velem, erről szeretne egyszer egy könyvet írni, ugyanis rájött, hogy Isten tulajdonképpen bennünk lakik, mindenkiben külön, csak fel kell Őt fedezni... Szórakozott válaszomra, hogy van valami a dologban, sírig tartó és izzó barátság ragadja el, nagyon boldog, hogy megértő lelket talált, mindegy neki, ha fehér ember is, mert nem a fajta a fontos - és most már mondjam meg neki egészen őszintén, mit tartok az ő fajtájáról? hogy hat rám, így közvetlenül, a fajtának egy ilyen szabályos példánya, mint ő? ezt nagyon szeretné tudni, legyek nyílt, ő nem haragszik meg, az ellenszenvet is meg tudja érteni, s a nyílt és őszinte ellenszenvben több tisztelet és megtiszteltetés rejlik, mint a lanyha közönyben.

Ebben megint olyan tökéletesen igaza van, hogy nem is habozhatok kimondani őszinte érzésemet. Eszerint tehát bevallom, hogy addig, amíg meg nem szólal, bizony furcsának érzem, hogy egy élőlény, aki így néz ki, mint ő, embernek nevezze magát, természetesen, mihelyt kinyitja a száját, ez az ősi, szinte állati eredetű idegenség megszűnik, a szó és a gondolat varázsigéjére s a testvéremnél is közelebb érzem magamhoz, hiszen látom, hogy a legfontosabb kérdéseket illetően egy véleményen vagyunk, we have the same ideas about life.[6]

*

Ebben maradtunk s mivel látom, hogy még szívesen töltene velem egy órát, kereken meghívom vacsorára, mert itt lakom a közelben. Óvatosságból előremegyek a konyhaajtón, s Idát, derék, bár kistermetű szakácsnőmet figyelmeztetem, hogy ne ejtse le a tálat véletlenül, vendégemet megpillantva, úgy látszik, előbbi beszélgetésünk hatása alatt attól tartok, hogy egyszerű lelkében a rémület ősi ösztönét nem fékezvén az Emberi Eszme abstraktuma, túl nagy megpróbáltatásnak teszem ki: ne felejtsük el, az oknyomozó lélektan modern kutatásai szerint az ördög komplexumát, egyenesen a fekete bőrű, távoli exotikum valóságmagvából eszményítette a néplélek. Aggodalmam túlzottnak bizonyul. Ida nemcsak hogy nem ejti le a tálat, de ki se akar menni, az ajtóhoz támaszkodva kuncog s bocsánatot kér, hogy maradhasson, úgy szereti nézni "ezt az urat", különben se volt vasárnap a Ligetben, pedig a Plasztikont már régen meg akarta nézni. Nathaniel tapintatosan beszélget, de azért Ida bámulata nem kerüli el figyelmét, csak megszokta, mint a primadonnák, váratlanul odafordul "fékető ember" mutat magára és "fehér jány" mutat Idára önérzetesen, s lám, Ida is rögtön felfogja a Kinyilatkozott Ige nemzetközi értelmét, viháncolva kiszalad, csak a konyhából izeni, hogy két táltos elefánt (az egyik tehén legyen) meg öt hold rizsföld ellenében szívesen elkíséri Szerecsenországba.

Nathaniel elkomolyodik, s megint arról kezd beszélni, hogy a népeknek meg kellene érteni egymást, s ez volna az ő népének hivatása, hogy a fehér embereket kibékítse egymással, és megszüntesse a háborúskodást. Ebben megint annyira igaza van, hogy a társalgás elakad: tessék megfigyelni, ahol valaki csupa okosat és igazat beszél, ott mindig elakad a társalgás, nem lehet vitatkozni, a napirend kimerül, az ember attól tart, valaki feláll, s őszintén és türelmetlenül kijelenti, hogy ezek szerint több tárgy nem lévén az ülést bezárja, menjen mindenki a dolgára. Sietve a zongorához viszem, s néger dalokkal próbálok kedveskedni - többek közt egy angol szövegűvel, amiben a felszabadított néger panaszkodik, mennyivel jobb dolga volt azelőtt a jó gazdánál s a gyerekeknek, akik karácsony este kitették cipőjüket a Mississippi-parti kunyhó ablakába. Elismeri, hogy a dal kedves, de nem helyes, mert a négernek örülnie kell, ha felszabadították. Sokkal szebb a "sing halleluja" refrénű szentének, mert "általános emberi" eszméket érint.

*

Ebben maradunk, s lekísérem őt a villamosig. Hallgatva megyünk most már - csodálatosképpen, a világjelentőségű nagy problémák tíz perc alatt kimerülnek, szemben a bridzsproblémákkal például, amikről, mint látom, napokig lehet vitatkozni. Hallgatva megyünk, az emberek megfordulnak utánunk a csöndes Bercsényi utcán. Engem egy kicsit idegesít, ő megszokta. Egy kisfiúnak, aki makacsul lépked mellettünk, hirtelen fejébe nyomja a kalapját - a kisfiú vigyorogva adja vissza, s zavartan mentegetőzik, "még sose láttam eleven négert". Nathaniel szó nélkül is érti, mit mond, megértően bólint, és jóságosan int utána... de milyen ismerős mozdulat! s rájövök, hogy magamra emlékeztet: így intek néha a kávéházablakból, ha szórakozottan feltekintve a leírt mondat után, gyerekek állnak az üveg mögött, bámészkodva és csúfondárosan. S most egyszerre mély részvét fog el s egy egész másfajta megértés. Ó, hiszen te is ismered ezt a be nem vallott bánatot, fekete világfi, aki tele vagy "ideák"-kal, járod hontalanul a világot, büszkén hirdetve, hogy tiéd az egész világ... hogy is van csak a dal?

"Master and missis were so kind to me"[7]

Hazádat elhagyva, most még rabláncaidat is elvesztetted - mihez kezdesz szabadságoddal, mikor egész tested egy bélyeg, amit lelkedre sütöttek? S egy másik dal nyög fel szívemből, Schubert "Leiermann"-ja... "Wunderlicher Meister, soll ich mit dir gehn?"[8]

De csak a sarokig kísérem, ott elbúcsúzunk, s úgy érzem, nem látom többé, nincs mit mondanunk egymásnak. S ahogy távolodik, az esti sötétség jótékonyan magába fogadja: perc múlva csak divatos, világos nyári ruháját látom és a kackiás, jampeces fehér kalapot és cipőt: arca és kezei belefolynak az egyforma éjszakába, amelyhez hasonlatosak. Íme, ő az a "Láthatatlan Ember" Wells fantasztikus filmjéről, az ember, aki kalapot és ruhát és cipőt kénytelen húzni, ha azt akarja, hogy észrevegyék.

Majd, ha az éjszaka leszáll, valóban egyformák leszünk, testvérek a Földön, veled együtt, kedves Nathaniel Kola.

Sötétben és a sírban minden ember fekete.

Pesti Napló, 1935. június 16.

 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES SZAVAK PERGŐ  
szeretettel
  2013-06-14 15:50:10, péntek
 
  A MÉLTÓSÁGOS ASSZONY TRAFIKJA
VAGY
AZ ELADÁS MŰVÉSZETE
Egy asszonyhoz, akinek pultja van



Abban a reményben aposztrofálom önt, asszonyom, hogy úgyse olvassa cikkemet - mint régi levelező s a műfaj műkedvelője, nagyon jól tudom, hogy egy levél értéke nem annak tetszésével áll arányban, akihez szól, s ezúttal is, mint mindig, általános bölcsességeket szeretnék levonni a kisded incidensből, amelynek alkalmából megismerni szerencsém lehetett. Magára az incidensre talán emlékszik, én bementem a kegyed trafikjába (kicsit homályos a helyiség, meg kell bocsátanom, hogy nem ismerte fel közismert és jellegzetes profilomat) cigarettáért, de bizony isten, mást is akartam venni, már a kirakatban megtetszett nekem egy olyan szipka, amit szét lehet húzni, oldalvást, meg az a "kínai ágyú" töltényekkel, ami akkorát pukkan. Sajnos, nem jutottam odáig, közben ágyú nélkül is kitört a botrány, ugyanis szórakozottságomban s talán mert mohó vágyam, hogy az ágyút is megvegyem, visszaandalított gyermekkoromba, túl közvetlen hangot ütöttem meg ridegen üzleti tárgyalásunkban, azt mondtam kegyednek, mint utóbb kiderült, "édes szívem", ez a cigaretta itten..." stb. Persze hogy neveletlen voltam, egy ismeretlen hölgyhöz ilyen tónusban nem lehet beszélni, de komolyan mondom, nem volt bennem sértő szándék, a cigarettával voltam elfoglalva, s most utólag bevallhatom: fel se néztem közben, nem is láttam kegyedet, biztosan azt hittem, valami kiszolgálókisasszonyhoz beszélek; ha felnéztem volna, a kegyed tekintélyes és méltóságteljes alakja és arckifejezése visszatartott volna ettől a tiszteletlen hangtól. Így azonban megtörtént a neveletlenség, arra tértem magamhoz, hogy kegyed szigorúan rámszól: "Kérem, én nem vagyok Önnek édes szívem, én az urat nem ismerem, azért, mert most trafikos vagyok, tudhatná az úr, hogy méltóságos asszonynak hívnak." Kegyednek egészen biztosan igaza van, méltóságos asszonyom, magam se szeretem a konfidenciát, neveletlen voltam meg ostoba is, hiszen ha a kegyed társadalmi rangját személy szerint nem is tudhattam (először voltam a trafikban), azt már megszokhattam, hogy, sajnos vagy szerencsére sok előkelő tagja a régi, boldogabb és gazdagabb társadalomnak szorult rá napjainkban tisztességes munkával keresni meg becsületes kenyerét. Ezt most, utólag, belátom, viszont kegyednek is be kell látnia, és meg kell értenie, hogy a váratlan leckéztetésre nem tudtam magam rögtön feltalálni, ahelyett hogy bocsánatot kértem volna, elfogott a pulykaméreg, elvörösödtem, megfeledkeztem az ágyúról, a szipkáról, gyorsan kifizettem a cigarettát, sarkon fordultam, indultam kifelé - de az ajtóban nem bírtam tovább, visszafordultam és így szóltam kegyedhez nagy dühösen: "Hát idefigyeljen méltóságos asszonyom: én most azt mondom magának, háromszor, hogy édes szívem, édes szívem, édes szívem - és ha nem tetszik, pöröljön be becsületsértésért: ez és ez vagyok, címem ez és ez." Azzal kirohantam és bevágtam az ajtót.

*

Kegyed bizonyára alapjában jóságos és derék asszony, méltóságos asszonyom, onnan gondolom, hogy nem kaptam idézést ebben az ügyben, kegyed nem pörölt be, s ennek természetesen örülök, bár őszintén szólva kíváncsi lettem volna, hogy az "édes szívem" megszólítás becsületsértésnek számít-e, jogilag. A magam részéről nem vagyok annyira kényes, és bárkit felhatalmazok, hogy engem édes szívemnek tituláljon, ha nyilvánvalóan nem sértő szándékkal vagy fölényeskedésből, hanem azzal a naiv reménnyel teszi, amivel én szoktam tenni, hogy kedveskedésem jól fog esni az illetőnek. Félreértett szavaimért tehát még egyszer bocsánatot kérve, be is fejezem az eset társadalmi részét, s rátérek annak közgazdasági szempontból való taglalására.

*

Közgazdaságilag egy kis baj van, méltóságos asszonyom. Bárhogy fejeztük légyen be a kettőnk lovagias afférját, annyi bizonyos, hogy én a kegyed trafikjába soha többé be nem teszem a lábam, se cigarettáért, se ágyúért, se széthúzható szipkáért (pedig hogy szeretnék ilyet, azóta se láttam sehol), rossz emlék nekem a kegyed trafikja, s attól tartok, ha másokkal szemben is ilyen szigorú (bár elismerem, igazságos) modorban ragaszkodik a tekintélytisztelet elveihez, egy idő múlva nem fogják kegyedet a szomszéd trafikosok túl veszélyes konkurrenciának tekinteni. Kegyed méltán haragszik a sorsára, mely kegyedet méltóságos életéből idedobta a trafik pultja mellé, de a kegyed vevői erről nem tehetnek, a kegyed vevőinek kegyed mostani helyzetéből kifolyólag van dolguk, és mostani helyzetében kegyednek nem szabad haragudnia a vevőire, akik többet nem tehetnek kegyedért, mint hogy vásárolnak kegyednél - ez nagyon kedves tőlük, s ezért kegyednek is kedvesnek és elnézőnek kell lennie hozzájuk, mivel kegyed cigarettát és szipkát árul nekik, s mást nem is várnak kegyedtől - ha tánc- és illemtant akarnak tanulni, annak a szakmának a boltjába mennek. Kegyed nagyon kevésre viszi, ha a trafikban akar konkurrenciát csinálni Bradának. Röviden: kegyed, üzleti érdekből, sokkal jobban teszi, ha megfeledkezik róla, hogy kegyednek milyen előkelő múltja van, s inkább arra sűrítené becsvágyát, hogy kegyednek látogatott és jólmenő pultja legyen.

*

S hogy mindjárt megmutassam, milyen nevetséges és célszerűtlen dolog más tantárgyba avatkozni, mint ami a mesterségünk: hadd oktassam kicsit kedves ügyfeleimet, a kereskedőket, ebből az alkalomból valamire, amit az "eladás művészeté"-nek neveznék, megkülönböztetésül a nagyipar reklám- és propagandaművészetétől, ettől a bőven kidolgozott témakörtől. Mert ezzel a művészettel is úgy vagyunk ám, mint a többivel, ebben is a "művészet legfőbb tökélye, ha úgy elbú, hogy észre sem veszik". Nagyon téved a kereskedő, aki fenti példámat olvasva, csodálkozva vonogatja a vállát - nem értem, én aztán olyan kedves és előzékeny vagyok a vevőimmel, tejbe-vajba fürösztöm őket, kezet csókolok nekik, mégse jönnek? Igen, önhöz beszélek, kedves N. úr, akinek ma délelőtt rémülten rohantam el a kirakata elől, s a jövőben is fogom kerülni, éppen ellenkező okból, amiért a méltóságos asszony trafikjába nem megyek be többé. Ön ugyanis a másik végletbe esik, állandóan, ami csaknem ugyanakkora hiba. Nem ismerve önt, megállok a kirakata előtt, hogy békében áldozzak bűnös és titkos szenvedélyemnek, az ábrándozásnak: milyen jó volna egy ilyen izé, meg ez a betétes hogyhíjják is, már régen szerettem volna venni. És ha időt hagynak a szemlélődésre, az ábrándozás kialakul, elragad, komoly vággyá, aztán ellenállhatatlan vággyá, aztán elhatározássá fajul: a végén nem bírom tovább, behunyom a szemem és benyitok a boltba. De ön rossz ember- és rossz lélekismerő, N. barátom, sőt édes szívem, ön nem várja meg, míg ez a lélektani folyamat természetes tempójában lezajlik, ön, meglátva engem a kirakat előtt, kirohan elém, "előzékenyen" nekem támad, rám ugrik, megszólít, "parancsol kérem? ezt tetszik parancsolni?" - mire én rögtön magamhoz térek mákonyos álmaimból, felocsúdok és megijedek és "dehogy, dehogy, csak úgy nézegettem" - dadogom önmagam előtt és ön előtt is restelkedve gyöngeségem és gyorsan továbbmegyek, és nem fordulok vissza. Ehelyett önnek azt kellene tenni, mint amit a vén, ravasz keresztespók csinál, aki nem ugrik rögtön oda, mikor a dongólégy nekimegy a hálónak, hogy elkergesse - nyugodtan vár, míg áldozata tulajdon vergődésétől belegabalyodik a szálakba, s csak mikor gúzsba kötve fekszik, akkor mászik oda óvatosan és kényelmesen, hogy birtokába vegye és kiszívja a vérét.

A költőből is idézhetnék: "Csak méhként illesd mézét a gyenge virágnak (eredetükben: a vevőnek), mert ha mohó vággyal rájarohansz, megölöd (eredetükben: elkergeted). Nem szabad észrevenni a mohóságot - egy másik költő azt mondja: - "Man merkt die Absicht, und wird verstimmt".

S egy harmadik, "középen az arany és aranytermő igazság".

Pesti Napló, 1935. március 17.





BODRI

Nem találták el.

Nem kutyáról van szó.

De a félrevezetés részemről szándékos, hogy az olvasót rákényszerítsem Bodriról szóló monográfiám elolvasására: ha az olvasó azt hiszi, kutyáról van szó, okvetlenül belefog, legalábbis - aztán ha már belefogott, talán mégiscsak végigolvassa, mint a kártyás, aki megy a pénze után.

Hiszen nem akarok én túl sokat foglalkozni Bodrival, nagyon jól tudom, mi a divatos és mi az elavult az irodalomban. Ha Bodri csakugyan kutya volna, mint neve után gondolná az ember, nem egy rövid novellában, hanem egy kétkötetes regényben dicsekednék el Bodrival, kitűnő kollégáimnak, Márai Sándornak és Kálmán Jenőnek modorában. Mióta ugyanis Jack London divatba hozta a kutyát, a kutyaregények hovatovább kiszorítják az emberregényt. Legutóbb, mikor szeretett kiadómnak bejelentettem, hogy Napóleonról akarok regényt írni, nagyon megörült, rögtön tárgyalni akart, és csak akkor fintorította el az orrát, mikor kiderült, hogy az eredeti Napóleonról van szó, s nem egy ilyen nevű kutyáról.

Ezek után elárulom, hogy Bodri nem kutya, hanem teknősbéka.

Bodrit eredetileg Nagyságos Asszonynak vettem és vittem ajándékba, Nagyságos Asszonynak, aki meghívott ebédre. Virágot mégse vihetek, gondoltam, azt minden jampec vinne, tőlem mégis valami eredetit várnak. Nagyságos Asszony azonban sírógörcsöt kapott, mikor Bodrit meglátta, az ura fanyarul mosolygott, ebéd közben meglehetősen hűvös volt a hangulat, s estére, rongyokba csavarva, lakásomon találtam Bodrit, levél kíséretében, hogy nagyon hálásak mind a ketten nagylelkű ajándékomért, de Őnagysága idegállapotát a háziorvos nem találta kielégítőnek ama különleges élvezet elviselésére, amit egy teknősbékával való állandó érintkezés jelent.

Kicsinyes lelkek.

Persze, gondolhattam volna.

Ott is a kutyát nyalják-falják, egy ronda spitzet. (Még ha az én kutyám volna, az legalább egy édes, okos dög.)

Elhatároztam, hogy csak azért is megtartom Bodrit.

Rögtön, kihajítottam a virágszemetet egy tágas vázából, és felvettem a harcot családommal, Bodri védelmében.

Annyit elértem két hét alatt, hogy most már legalábbis megtűrik, jobban mondva rám hagyják, mint bolondon a rögeszmét. A többiek tovább rajonganak Muki kutyáért.

Bodri nem sok vizet zavar, illetve csak a vázában levő vizet zavarja, máshová úgyse engedik.

Barátságunk egyoldalú, de annál meghittebb. Bodri egész nap a váza fenekén üldögél vagy áll vagy fekszik vagy nem tudom, hogy mondjam, emberközponti fejemmel azt a helyzetet, amit egy négylábú elfoglal - okos, figyelmes kígyófejét kitartja a vízből, mozdulatlanul.

Két nap alatt elértem, hogy nem húzza már be a fejét, ha kiemelem a vízből, hogy elszórakozzam vele. Óvatosan fordítja a nyakát, hűvös, kemény orrával megszagolja az ujjamat. Ha a hátára fordítom, ennek a nyaknak egyetlen, izmos atlétamozdulatával megfordítja az egész súlyos teknőt. Földre téve rögtön mászni kezd, különös, könyöklő négy lába keservesen, de elég fürgén araszolja a padlót.

Furcsa egy állat, annyi szent.

Meg tudom érteni, hogy az átlagízlés előtt semmi sikere. Emberrel szemben a nyugodt, kissé óvatos közöny álláspontjára helyezkedik. Nem hízeleg, mint a macska, nem tombol az őrjöngő emberszerelem és odaadás vitustáncában, mint a kutya. Nem futkos, nem mókázik, mint a mókus, nem kapkod, mint az egér, nem affektál, mint a kanári, nem vág grimaszokat, mint a majom, nem henceg, mint a tigris, nem fontoskodik, mint a bagoly, nem idegeskedik, mint a hal. Semmiféle szerepet nem játszik el a természet kabaréjában, nem mutatja magát másnak, mint ami, nincs egy fölösleges mozdulata. Nem mulattat senkit, nincsenek ötletei.

S mégis van benne valami egyéni komikum a szemlélő - és valami egyéni tragikum a saját szempontjából.

És ez a tragikum magyarázza meg a jellemét és jellemében megadott sorsát.

A teknő az a sors.

A teknő az az önként vállalt börtön, amelyből nincs szabadulás, amint hogy csak olyan börtönből nincs szabadulás, amit magunk építettünk magunknak. A teknő, az a szörnyű abroncs, az a Diogenész-hordónak is szűkre szabott nyakörv és cingulum, spanyolcsizma és vasprés, amivel önmagát ítélte örök penitenciára ez a hosszú életű fajta.

A peteburok lágy kocsonyájában, még mielőtt megszületett, ennek az élőlénynek nem voltak illúziói a külvilágról, ahova indulni készült, ami idekint várt rá. Nem számított testvéri és anyai simogatásra, langyos összebújásra, szeretetre. Az élők önzetlen, örömet okozó örömére, egymás vonzalmában, amit ingerlő, puha bőr, selymes haj, pompás színek, turbékoló hang inspirál. A valóságra számított, a végcélra, a minden szeretet és vonzalom mögött ott leselkedő csattogó fogakra és éhes gyomorra. Köszönte alássan, nem kért belőle: inkább lemondott a sütkérező lepketáncról, le az aranyhal kecses ficánkolásáról, mely az esetek kilencvenkilenc százalékában egy valamivel nagyobb hal bendőjében szokott végződni. Tudta, miről van szó ebben a világban, végeredményben: erre készült fel, semmi másra. A komolyan vett és minden nemi képzelődéstől, a "festett egekbe kancsalító" ábrándoktól mentes pesszimizmus produktuma ez az áttörhetetlen páncél, amit üres, optimista cafrangok helyett épített magának.

Si vis pacem, para bellum - egyetlen mód kínálkozik élni az élők között, hogy békében hagyjanak: légy sérthetetlen. (Eleget hallhattuk mostanában, nagy államfőktől Európában: a béke biztosítéka a fegyverkezés.) Ez az elv, ez a meggyőződés vált Bodri rögeszméjévé - ez a filozófiai rendszer lett az ő tébolya, és most tessék megnézni -, itt áll a túlméretezett védekezés szobra, nyomorékja tulajdon sérthetetlenségének, se ki, se be alak, nem lehet vele semmit kezdeni, nem lehet bevenni közös üzletbe, mulatságba csendestársnak vagy reprezentatív barátnak, nem jó akvizitőr, nem egy "jó megjelenésű fiatalember", akit felek látogatására keresnek az apróhirdetések, nem egy jó haver, akivel szívesen mutatja magát akárki - képzeljék el, mihez fogjak valakivel, akárhogy szeretem is, kinek mutassam be, hol protezsáljam, hol jelenjek meg vele, hogy bizonyítsam, hogy alapjában egy kedves és rokonszenves teremtés, valakiről, aki állandóan a hátán hordja a fürdőkádat?

Nevetséges figura, elismerem.

Tanulság: légy pesszimista, jó, jó, de nem ennyire. Mert íme, a túlzott pesszimizmus az oka, hogy hiába beszélek Bodriról, hiába adtam neki kutyanevet, saját neve helyett, amit inkognitóban tartok, és hiába bizonyítom a szerzőkkel, hogy egy igazán kedves, úri modorú és tehetséges állat, és hogy milyen hosszú életű - ugyan mit ér egy ilyen élet, fogják mondani, még ha hosszú is!

Még csak a bibliai tételt se igazolja, mert peték útján szaporodván, nem is ismerte apját és anyját, még kevésbé tisztelhette.

És csak magamnak teszem el a meleg és szívet bizsergető emléket, hogy tegnap este, hosszas koplalás után végre egy szemérmes és megértő mozdulattal kikapta kezemből és lenyelte a húsrostot, amivel kínáltam, és hogy azóta úgy érzem, nem vagyok egyedül.

Lesz valaki, aki megosztja velem utolsó falatomat, ha addig - nem lévén fürdőkád a hátamon - első falatjává nem avat egy édes, rajongó, hízelgő és mulatságos vadmacska vagy egy oroszlánkörmeit próbálgató ifjú kritikus.

Színházi Élet, 1935. 15. sz.





PROGRAMBESZÉDEM
A közeledő választások alkalmából

Bokros teendőim közepette nem érek rá a választási plakátokat tanulmányozni, különösen nem abból a szempontból - szerénységem is tiltaná -, hogy vajon szerepelek-e, s ha igen, melyik pártlistán szerepelek a képviselőjelöltek között. Tiszta elvi következtetésből tartom valószínűnek, hogy valahol csak szerepelek, elvégre régen teregetem ki politikai gondolataimat, közügyi terveimet, s kritikai megfigyeléseimet a nyilvános közvélemény előtt, régebben, mint sokan azok közül, akik karriert futottak be ezen a pályán: lehetetlennek tartom, hogy huszonöt éve gyűjtött olvasóim kis hadsereggel felérő táborából ne akadt volna rongyos ötezer (ha jól tudom, ennyi kell az ajánláshoz), aki úgy véli, hogy ideje volna eszméimnek érvényt szerezni az országgyűlés hatalmi eszközeinek igénybevételével. S ha így van, nincs is módomban ajánlóimnak bizalmát visszautasítani - egyszer már igazán el kell kezdeni és csak az első lépés nehéz -, hogy képviselőből miniszter, miniszterelnök, kancellár, kedvező időjárás esetén világcsászár legyek, azt bízzák rám, kedves választóim, ha nem megy másképp, s nincs mód kitérni a megtisztelő bizalom elől, én tudni fogom súlyos kötelességemet.

Egyelőre persze arról van csak szó, hogy az önök érdekeit hathatósan képviseljem az ország ügyeit érintő tanácskozásokban.

Önök joggal kíváncsiak, milyen program megvalósítását tűztem ki magam elé. (Halljuk, halljuk.) Nyíltabban fejezem ki magam: hogy milyen célkitűzés sarkallja cselekvésre politikai elgondolásom vonalvezetését. (Úgy van, úgy van, éljen a kormány.)

Hölgyeim és uraim, kedves ajánlóim, önök eleget hallják mostanában különféle programbeszédekben, hogy elérkezett a cselekvés ideje, elég volt a szavakból és szólamokból, reformokra van szükség, a tizenkettedik órában vagyunk, Európa szeme rajtunk csüng, új világnak kell következnie, nekünk kell megteremteni késő nemzedékek számára azokat a feltételeket, amelyeknek birtokában egy büszke és boldog Magyarország borul le hálásan, áldó imádság mellett, hol sírjaink domborulnak, és így tovább, csupa gyakorlati kérdés, égetően időszerű probléma. (Halljuk, halljuk.)

Tisztelt választók, nyíltan megmondom, én nem vagyok a gyakorlat embere. (Meglepett mozgás balközépen, egy hang: hát akkor mi a csudát akar tőlünk?) Azt akarom, tisztelt választók, hogy személyemben a szónak, a halhatatlan frázisnak, az emberiség örök és általános szabadságeszméhez méltó ékesszólásnak dicső hagyományai támadjanak fel abban az intézetben, amelyet, mint neve is mutatja (parlament) a mindenható és mindennél fontosabb beszéd kultuszának emelt a hit és meggyőződés, hogy az emberi lény legnemesebb tulajdona ama képességben rejlik, amellyel kifejezni és közölni képes gondolatát, vágyait, akaratát, hitét és meggyőződését! (Várakozó csönd jobbközépen, néhányan vállat vonnak.)

Nekem az a tervem, hogy amennyiben az önök akaratából bejutok az országgyűlésbe, ott minél gyakrabban és minél hatásosabban szólaljak fel. Szeretnék, ha csak lehet, mindennap felszólalni, megtalálni azt a szónoki formát, mely a felszólalás tárgyának s a tárggyal kapcsolatos javaslatnak érdekében minél meggyőzőbben fejezzem ki szenvedélyes meggyőződésemet és megmásíthatatlan véleményemet. E célból tanulmányozni fogom Démoszthenésztől napjainkig a szónoki művészetnek mindazokat a fogásait, amik a múltban és jelenben megfelelőknek és célravezetőknek bizonyultak. Mindegyiket ki akarom próbálni, s azért valószínűnek tartom, hogy mindennap más és más szónok modorában fogom beterjeszteni aznapi javaslatomat.

Néhány szónoki keretet, az első napok szükségletének fedezésére, máris kidolgoztam, utóbb, sikereim növekedésével arányban, merészebb formákkal is megpróbálkozom majd.

Első felszólalásomat Cicero modorában ("quo usque tandem?...") a belügyminiszterhez fogom intézni az évezredes kapupénz-kérdésben. Igyekszem felrázni tespedéséből Budapest szabad polgárságát, ne tűrje tovább, hogy pénzben, időben, idegben és méltóságérzésben kifejezett váltságdíjat szedjenek tőle azért, hogy este tíz után is lakásának tekintse tulajdon lakását, bejusson a házba, ahol a lakása van, szószólója akarok lenni a hazafiak lelkében dúló tehetetlen kétségbeesésnek, ahogy ott topognak a kapu előtt, hosszú percekig várakozva, amíg a szegény, álmából kínai kegyetlenséggel újra meg újra felrázott s ettől méltán rosszkedvű házmester előkecmereg valahonnan, mikor az egész dolgot el lehetne intézni kapukulccsal, ahogy külföldön csinálják.

Másnap Démoszthenész filippikáit mennydörögném a fülekbe a poloskairtás ügyében, felszólítanám a hadügyminisztert, szervezzen csapatokat a perzsáknál veszélyesebb és undokabb élősdiek ellen: alakuljon kötelező népfelkelés, Genf protekciójával, ha lehet, nélküle, ha kell; ciángáz és terpentin van elég, mindenki álljon csatasorba, hagyja ott családját, tűzhelyét, s hirdessük ki ünnepélyesen, hogy fél év alatt egyetlen élő poloska ne találtassék a főváros területén.

Aztán néhány pesti szobor ellen hívnám csatasorba az ízlés lovagjait s nem szűnnék hirdetni, Catóval "ceterum censeo - esse delendam!"

Majd Savonarola szónoki fegyverzetével szeretném fanatizálni polgártársaimat a megalázó ruhatári díj ellen, nevetséges, hogy az ember egy szezonban többet fizessen megvásárolt kabátjáért ruhatári díjban, mint amennyibe a kabát került.

Ezután következne a nagy humanista szónokok modorában (Morus Tamás, Erasmus Rotterdamus stb.) felszabadító harcom a villamosguillotine ellen, értve ez alatt azt a bizonyos életmentő deszkát, ami a baleset áldozatának nyakát menthetetlenül bepréseli a kerekek alá, amint azt számos esetben megfigyeltem, s évtizedek óta hirdetem, minden eredmény nélkül.

Danton vércsevijjogására abban a forradalmi felszólamlásban volna szükségem, amelyben ama inkvizíciós vallatásrendszer bukását követelném, ahogyan napjainkban a főpincér hallgatja ki a vendéget, kiszolgáló pincér és borfiú mint közvádló és vizsgáló ellenőr társaságában, hogy kispörkölt volt-e vagy nagypörkölt. Követelném az általuk elkészített számla (addition, bill) benyújtását, a számlarendszert, s ha süket fülekre találnék, híveimmel, mint Cromwell, kivonulnék az ülésteremből, csonka parlamentet alakítanék ezzel a jelszóval (Siéyès abbét követve) "Mi a fogyasztók rendje ma? Semmi. Mivé kell lennie? Mindenné!" Ennek az eszmének megvalósulása érdekében örömest és szívesen esnék el a barikádokon.

A huszonnyolc napos tizenhárom hónap bevezetéséért (amelyben minden nap fix dátumra esik), Széchenyi István szerény és művelt modorában harcolnék; de a nagy forradalmárok elszánt, minden hidat felégető jelszavait ordítanám bele a világba annak az eszmének nevében, mely az öt csőbe öltöztetett mai férfi divatját hivatott elsöpörni erről a világról.

Állásomat, jövőmet, karrieremet kötném hozzá, hogy a Bazilika ne fordítson hátat a Vilmos császár útnak, s hogy a közélet férfiait tiltsák el ettől a szótól, "miszerint".

Végre elrendelném, hogy minden tyúknak fazekában egy kakas főjön.

Pesti Napló, 1935. március 31.





"A HIVATALNOK PACKÁZÁSAI"
És a nők tsátsogása

A felismerésben, mely Hamlet híres monológjában a "hivatalnok packázásait" ama keservek közé számítja, amik miatt jobb meghalni, mint élni, engem főként a felismerő személye lepett meg: gondolják meg, Hamlet mégiscsak királyfi volt, afféle velszi herceg, akivel nyilván minden hivatalnok és hatósági személy megkülönböztetett udvariassággal és előzékenységgel érintkezett, magas rangjára való tekintettel, ha tehát mégis elviselhetetlennek tartotta ezeknek a személyeknek nagyképűségét és viszonylagos rossz modorát, ez azt jelentené, hogy a baj nem is az emberekben, hanem az intézményekben bujkál. Hogy nem a hivatalnok a hibás, hanem a hivatal is annak természete, vagy szelleme.

És még sincs így. Mégis az emberen múlik minden, az ember kedélyén, okosságán, tapasztalatán, azon a képességén, hogy kettősen lásson minden helyzetet: egy és ugyanakkor érezze a társadalmi és emberi vonatkozások jelentőségét. Minden kötelességet, a legszigorúbbat is, kétféleképpen hajthatunk végre, jól és rosszul s tapasztalatból állítom, hogy a főnyereményt átnyújtó hivatalnok halálosan felbosszanthat a rossz modorával, viszont utolsó perceimet boldoggá és emberivé teheti egy kellemes modorú hóhér, aki felismeri kényes helyzetemet, s nemcsak kötelességével foglalkozik, hanem velem is. Soha nem fogom elfelejteni annak az elítéltnek hálás tekintetét, amivel néhai Bali Mihály válaszát fogadta, mikor nyakán a kötéllel a fiúi bizalom hangján feltett halk kérdésre "ugye, Bali apám, nem tart soká?" - még halkabban és diszkrétebben odasúgta neki: "ne félj, fiam, nem fog fájni."

Két példa, a közlekedés világából, mondhatnám így is: két jegykezelő rövid monográfiája, a szakmahivatottság s az életművészet tükrében.

*

Az egyik magas, komoly, intelligens arcú fiatalember, halkan és udvariasan végzi fárasztó dolgát, minden fölösleges szótól tartózkodva. Miután megmutattam neki bérletjegyemet, zsebre vágom, s vidáman folytatom beszélgetésemet egy alkalmi utassal. Perc múlva váratlanul visszatér hozzám s igen udvariasan, de határozottan felszólít, mutassam meg még egyszer a jegyet. Csodálkozva engedelmeskedem. Bólint, mintegy önmagával elégedetten, hogy lám, mégiscsak jól sejtett:

- Tessék jegyet váltani vagy leszállni a kocsiról. Ez a jegy így nem jó.

- Micsoda? - hüledezek. - Hiszen tegnap váltottam ki, szabályszerűen.

Alig tud elfojtani egy fölényes mosolyt laikus műveletlenségemen.

- A jegy magában szabályos is. De nincs benne a hivatalos bádogtokban. Ki tetszett venni az előírásos bádogtokból, magántokba tette. Tessék jegyet váltani, vagy leszállni.

Nem is tudom megmondani, miért bosszant a megismételt felszólítás, hiszen nyilván neki van igaza. De bosszant, azon a kárörömön érzem, amivel ördögi mosoly kíséretében letorkolni vélem.

- Nem váltok és nem szállok le. Idenézzen.

És diadalmasan kirántom másik zsebemből az üres hivatali tokot, amiből csak azért vettem ki, hogy egy másik jeggyel együtt közös, kisebb tokban helyezzem el.

Most ő hökken meg. De csak egy pillanatra.

- Tessék visszatenni a tokba.

- Jó, majd visszateszem.

- Az nem úgy van, kérem, hogy jó, majd visszateszem, itt előttem tessék visszatenni, különben nem fogadom el. Jön az ellenőr, és engem tesz felelőssé.

És áll, makacsul és komoran, képviseletében a rendnek és törvénynek, mely megvédi a társadalmat a rendetlenekkel és hanyagokkal, esetleg törvénykijátszókkal, magyarul csalókkal szemben: a kettő szerinte nagyon közel áll egymáshoz, mindenesetre gyanúsan hasonlítanak, vigyázni kell rájuk. És megvárja, míg szégyenszemre elvégzem a büntetési feladatot, visszatologatom a jegyet - a történtek után nem bízik bennem, hogy a magam jószántából teszem jóvá önkéntelen hibámat. Igaza van, helyesen járt el, de el vagyok keseredve, és egy állomással előbb szállok le, mint kellene, nem jól érzem magam a kocsiján. Kitűnő hivatalnok, felettese jól teszi, ha előlépteti. De ha én volnék a felettese, inkább irodában helyezném el, ahol nem kell érintkeznie az utazóközönséggel, eleven emberekkel, akikhez hivatalos érintkezésen túl és innen...

*

Alacsony, csapzott bajuszú, élénk szemű emberke. "Hopp!" - kiáltja felém, és a karját nyújtja, mert az autóbusz már indul. "Tessék vigyázni, csúszós a lépcső."

Ahogy beljebb megyek, látom, az egész kocsi mosolyog. Nyakukat forgatják, mind a jegykezelőt ügyeli.

Pillanat múlva rájövök, miért, s egyszeriben magam is benne vagyok a mosolygós, kedélyes hangulatban. A jegykezelő ugyanis, aki imént felsegített, szünet nélkül tréfál, beszélget, mulattatja magát és vendégeit.

- Tessék parancsolni, van még a friss szakaszjegyből. Olcsón adom, hány darab tetszik? Alázatos szolgája, méltóságos uram, de friss színben tetszik lenni, az a jó vidéki levegő, igaz? Hopp, tessék várni, nagyságos uram, majd lesegítem - nagyon mozog a kocsi, ugye, az iszapfürdőbe tetszik?

Ez utóbbi egy kissé tabetikusan zökkenő bácsihoz szól, aki nehezen mászik le, de restell segítséget igénybe venni - a jegykezelő azonban ismeri, elébeugrik, leugrik a kocsiról, úgy emeli le egy igazán őszinte, hálás pillantás jutalmáért.

Általában úgy látom, mindenkit ismer, személy szerint. Egy zóna (vagy "viszonylat" ahogy a hivatalos nyelv nevezi) utasai megszokott időben jelentkeznek. Miután az öregurat lesegítette, félpercre nem akad dolga, odaáll mellém, a peronra, ahová óvatosságból előre kijöttem. S rögtön magyarázni kezdi:

- Tetszik tudni, nehezen vonszolja már magát, egyre nehezebben. Ilyen az élet, tizenkét háza van, még sincs öröme az életéből. Nekem semmim sincs, mégse cserélnék vele. És tetszik hinni vagy nem, szereti a lányokat. Van is neki mindig valakije, tegnap itt szállt le a... Pardon, mingyárt elmesélem, csak jegyet viszek a tanácsosné méltóságos asszonynak...

A méltóságos asszony messziről integet neki, mosolyogva. Mindenki szereti, úgy viselkedik a kocsijában, mintha a tulajdona volna, egy kis mozgó kocsma, ahol ő a kocsmáros, érdeke, hogy mindenki jól érezze magát. Míg kiszolgál, az az ötletem támad (még nem kérte a jegyet), hogy kipróbálom rajta, vajon jogos volt-e a szigorú jegykezelő rendreutasítása a másik kocsiban. Suttyomban kicserélem a jegytokokat. Mikor visszajön, hanyagul nyújtom feléje a magántokot.

Nézi, bólint, megvakarja a fejét.

- No, mi baj?! - mondom harciasan. - Valami nincs rendben?

- Hát kérem, rendben volna, de...

Hirtelen felragyog az arca.

- Biztos itt van valamelyik zsebében a szerkesztő úrnak (nini, hiszen engem is ismer!) az eredeti tok, amiben adják a bérletet... Majd tessék visszatenni... abban kell tartani. Most már úgyse jön az ellenőr, addig: tudom, a következőnél tetszik leszállni...

- Honnan tudja?

- Hát olvastam az újságban, hogy ma van az az előadás a Rádióba...

Mosolyogva szállok le és úgy integetünk egymásnak, én az utcáról, ő a továbbrobogó kocsiból, mint két rokon, a pályaudvaron.

*

A következő alkalommal, mikor megint arra volt dolgom, már én ismertem meg. Éppen nagy veszekedésben volt: kézzel-lábbal, kipirultan magyarázott valamit egy hetyke hölgynek, akinek egyáltalán nem volt igaza, de annál hangosabban veszekedett. Kétségbeesetten nézett rám s a szemébe ez volt írva: "a hivatalnok packázásai, hagyján - de a nők tsátsogása!"

Pesti Napló, 1935. április 7.





KÉT SZOBRÁSZ ÉS EGY SZÍNÉSZ

Százados utca: művésztelep.

- Bajor még nincs itt. Gyere be, addig körülnézünk. Még úgyse voltál nálam.

Strobl mester előresiet. A műteremben úgy fogadnak a szobrok, mint régi ismerőst. Kemény Simon bölcs Buddha-tekintete elsiklik Tisza István szikkadt, csupa ideg, fanatikus alakja felett - a másik sarokban Apponyi figyeli tűnődve a részegen nótázó forradalmi katonát. Szárnyas angyal bukik előre, lábhegyével érinti csak a talapzatot.

- Az angol sorozatot szerettem volna megmutatni, sajnos, csak egy-kettőről van még másolatom. De a képeket megnézheted.

Micsoda remek fejek: Hamilton, Snowden és a többiek, csupa jelenkori történelem. Csodálatos. Hány fényképen láttam őket, az Illustrated London News s a lapok hasábjain, s most először érzem - szobrok fényképén, az árnyék árnyékán -, hogy elevenek, élnek, ők azok, mint valami személyes találkozást.

Strobl mosolyog.

- Hát igen, mégiscsak van különbség a panoptikum és a szobrászat között... ezt azért mondom, mert erről írtál egyszer, és volt bátorságod őszintén bevallani egy laikus lélek kétségeit... Csak még annyit teszek hozzá, hogy ha most bemeszelnének fehérre, és úgy várnánk meg Gizit, egyszerűen nem ismerne meg az álarc mögött: egy jól sikerült szobrodat pedig, ugye bizony, még az is felismerné, aki valami véletlen sorú pillanatodban elmegy melletted az utcán, és nem veszi észre tulajdon személyed. Egyébként az angolok nagyon kedvesek voltak, Shaw Bernáttal egy életre összebarátkoztunk, most is vendége leszek, Londonban. A szobrára - ott áll a másik szobában - azt mondta, jobb, mint az eredeti.

Átmegyek, megnézem. Nem ismerem az eredetit, de Shawnak igaza van: ennél csak rosszabb lehet a valóságban. Tökéletes fej, a század szellemtörténetének legjelentékenyebb jelképe, Voltaire-é se volt különb. A tekintet s a száj végtelen bölcsessége és finomsága valami egész régi dologra emlékeztet... Tudom már, Lao-Tse, a keleti bölcs, ahogy az régi japán képen ül a tehén hátán, felejthetetlen műremek.

Ezt meg is mondom Shaw-nak, s a szobor már nyitja finom ajkát, hogy feleljen, mikor Bajor művésznő megérkezik.

- Bocsánat - Frauendienst vor Gottesdienst - mentegetődzöm Shaw-nak. - Majd később.

A művésznő rosszkedvű, fáj a foga, picit meg is van dagadva, komolyan és igen nyomatékosan megkér, hogy ne nevettessem, mert attól feszül a frissen operált állkapocs.

Csodálkozom a gyanúsításon, minek néz engem a művésznő, orvosi dolgokhoz véletlenül nagyon jól értek, csak nem képzeli, hogy viccelni fogok, mikor látom, hogy szenved, hiszen egészen el van torzulva a gyötrelemtől, nem ismertem rá, mikor belépett, olyan borzalmasan néz ki, rossz ránézni.

Puff. Már nevet. Nevet és jajgat és küld, hogy menjek, de nem mondja meg szabatosan, hogy hová. Jajgat és nevet, és már nem is jajgat, csak nevet. Igazán nem tehetek róla. Nincs szerencsém, ma jobb, ha hallgatok.

Közben úgyis elfoglalta helyét az emelvényen, a Mester is munkához lát. Illedelmesen figyelem őket. Bajor Gizi előrehajol, jól megnézi a szobrot, minden oldalról, felemeli két karját, keresztbe a keblén, ahogy a szobron látja, még igazit a kezén néhány ujjat, a szobor után, aztán úgy hagyja - most még az arcát állítja be, lopva pislog a szobor felé, felsőajkát kissé fölemeli, tekintetébe egy kis merevséget visz, orrát egy parányival behúzza, fülecskéjét, a haja alatt, leereszti néhány milliméterrel - úgy, most kész a szobor másolata, tökéletes.

- Bámulatos - kiált fel Strobl, ahogy, hátralépve, bekapott szemmel vizsgálja művét és modelljét. - Bámulatos! Ma sokkal jobban hasonlít, mint tegnap - pedig esküszöm, amire akarjátok, hogy hozzá se nyúltam tegnap óta.

Hát nem aranyos egy ilyen nagy művész?

És ami a legborzasztóbb, számomra, a tulajdon viccén bezzeg nem nevet a művésznő, komolyan és mozdulatlanul ül, méltósággal, mint a színpadon, a nagy jelenetnél, várva a végszót.

Na, majd megkapja. Nem bírom megállni, a válla mögé kerülök, balról, ahol szabad a füle.

- Nagyszerű szobrász maga - súgom neki.

Nem is felel, számára nem egy meglepetés felfedezésem.

- Kevés szobrászt ismerek a világon - súgom tovább -, aki ezt a nehéz szobrot, amit Strobl csinált, így meg tudná ábrázolni. Mi az, hogy keveset? Egyet se. Maga két nap alatt meg tudta volna győzni Baskircsev Máriát - csak példának mondom -, hogy a portré, amit saját magáról festett a tükörből, tulajdonképpen a maga portréja.

Strobl az agyagba merül, nem figyel ránk, a művésznőnek van ideje, hogy extemporera s (félre) utasítással a zárójelben felém forduljon.

- Ami szobrászi tehetségemet illeti, önérzettel és büszkén fogadom a bókot, hogy a Mesterrel összemér. De mondok magának valamit. Abban, hogy viszont komolyan veszem, amiket nekem mond, még egy másik, lappangó tehetségemet érzem ágaskodni, amiről maga talán nem tud még. De egy napon rá fog jönni, hogy színésznek is vagyok olyan, mint maga.

Szíven talált.

El is húzódom komoran, mint akit legérzékenyebb pontján sebeztek. Visszamegyek Bernát bátyámhoz, akit olyan illetlenül hagytam gipszképnél, elragadtatásomban, mikor a művésznő bejött a műterembe.

Képünk abban a pillanatban ábrázol, amint éppen panaszkodom neki.

ÉN. Hát mit szól ehhez a modellhez, Bernát bátyám? Jól megadta nekünk.

SHAW. Percek óta figyelem. Érdekes arc. Van valami a tekintetében... Mondja, nem ő játszotta véletlenül Johannámat?

ÉN csodálkozva. De mennyire! Ő bizony! És milyen jó volt! Honnan gondolta?

SHAW. Van benne valami a rajongóból és a kalmárból. Bizonyára kitűnő háziasszony.

ÉN. Még nem tudom, ma fogok náluk először ebédelni. Ezt meg ő nem tudja még. De mi a véleménye erről, hogy komédiásnak nevez bennünket?

SHAW. Nézze, egyetlenegyszer sírtam el magam, felnőtt koromban, egy hölgy társaságában, ami bizonyára nem volt úriemberhez illő viselkedés, de egy fontos tanulsággal járt. A hölgy azt állította, hogy komédiázom, s ezzel, ha nem is találta el az igazat, jó ötletet adott. Megírtam a jelenetet, s a zokogó férfit ábrázoló színész megríkatta az egész nézőteret, azt a hölgyet is, közöttük, aki nem hitt a szerző könnyeinek komolyságában.

ÉN. Tehát?

SHAW. A dolog nagyon egyszerű. Ha a művésznő színészkedésnek tartja azt, amit ön beszél, írjon számára egy darabot, s adja a szájába mindazt, amit ön közölni akar vele - majd meglátja, a siker után, milyen komolyan veszi majd az ön írói hivatottságát.

Színházi Élet, 1935. 19. sz.
 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES SZAVAK PERGŐ  
szeretettel
  2013-06-14 15:46:45, péntek
 
  1935

ULTIMA RATIO REGUM
TÁRSASÁG, FORGÓKORONG
A MI IDŐNK KÖVETKEZIK MOST!
"MINDENÜTT ABLAKOKAT LÁTTAM..."
NEHÉZVÍZ
A MÉLTÓSÁGOS ASSZONY TRAFIKJA VAGY AZ ELADÁS MŰVÉSZETE
BODRI
PROGRAMBESZÉDEM
"A HIVATALNOK PACKÁZÁSAI"
KÉT SZOBRÁSZ ÉS EGY SZÍNÉSZ
A HOLD ÉS FÖLD
A LÉLEKIDOMÁR
JELES SZÓBELI ÉRETTSÉGI 2150-BEN A MAGYAR IRODALOMBÓL
FICK MEG A CSÍK MEG A FISCHER
VACSORA, EGY FEKETÉVEL
DIE HISTORISCHE HALÁSZKUNYHÓ VAGY A KÖLTŐ, A HALÁSZ ÉS A FOTOGRÁFUS
MÉG A SZÁNK SE ÉR ÖSSZE INGYEN...
DREYFUS MEGHALT
TEDDY ÉS A SÜKET DUMA
ÉRDEKELVE VAGYOK!
CIGÁNYBANDA AZ ORSZÁGÚTON
ÉLŐLÉNYEK A ZENEKARBAN
HALÁL A STRANDON
KÉSELÉS A LÁGYMÁNYOSON
KITALÁLNI ÉS FELTALÁLNI
HA MÁR SZABADTÉREN...
PRÓBÁLJ MÁSRA GONDOLNI, HA TUDSZ
MÉRSÉKELT ÉGÖV
LÉLEK A FILM KESKENYVÁGÁNYAIN
EGY ÁLLAM ÉS EGY HUMORISTA
MOLNÁR FERENC TISZTÁBBAN KÉPVISELI A FRANCIA SZELLEMET...
JAROSI ANZA IKAGADESZKA
VILÁGREKORD - HÚSZ KILOMÉTER ÓRÁNKÉNT!
"ESTE, A PARKBAN, A HALK SZIKOMÓROK..."
HALLÓ, AZ EST! LONDON
OROSZLÁNRA VADÁSZTAM MA REGGEL
BUDAPESTI BOKRÉTA GYÖNGYÖSÖN
BOSZORKÁNYKASTÉLY ÉS KOLERABACILUS
A PESTI IRGALOM HEGYE ..
"ISTENEK ELEDELE
HAZUDNI, MINDHALÁLIG
VILÁG SZÍNJÁTÉKA
VALÓSÁG VILÁGA
ÉLETEM STATISZTIKÁJA
KISTEXT A FARKAS JEGYÉBEN
SAJÁT KÜLÖN EGYPERCES DETEKTÍVREGÉNYEM
MOSCHLECK-KENŐCS
A BÁRZSING BALLADÁJA
"SZOMORÚ VASÁRNAP"
"ELTÖRTÉK A HEGEDŰM..."
ELLENTÉT
MICIMACKÓ MEGÉRKEZETT
FÖLDÖNFUTÓ GAZDAGOK
SZOPHOKLÉSZ MEGHAL, SHAKESPEARE ÉL
KÖLTÉSZET A KÖNYVKIRAKATBAN
PÉNTEK, TIZENHARMADIKA, LUCA NAPJA
PIROS
MIRE KÉPES AZ EMBER
GOMBÓCVERSENY
MONDD MEG ŐSZINTÉN - VOLT VELE DOLGOD?
MIT TEGYEN AZ ÍRÓ A HÁBORÚVAL SZEMBEN?



1935


ULTIMA RATIO REGUM
Ami a szűrőben megmaradt

Mennyi minden egy hét alatt, amiből a publicista válogathat, hogy tanulságot fűzzön hozzá. Mivel pedig a publicistára éppen az jellemző, ami inspirálja, ennek a válogatásnak nem szabad tudatosnak lenni, legjobb ilyenkor, hét vége felé, megnézni a szűrőt, a hálót, amit hét elején lemerítettünk, mi maradt meg benne? mert ott van elásva valahol a tulajdon hajlandóságának kutyája: ki vele, támasszuk fel, hadd ugasson, ahogy jólesik neki. (Éppen most olvasom újra - huszonöt év múlva - Freud híres és hírhedt Álomfejtés-ét, abból is mint végleges és egzakt megállapítás derül ki, hogy lelkünk legigazabb képe, az álomkép, kiindulópontját minden esetben a megelőző nap eseményeiből meríti. A vasárnapi krónikás napja egy hét, az önelemzés szempontjából szükséges anyagot akkor is hat nap emlékeiből kell merítenie, ha örök dolgokra gondol: az ő számára ebben a hat napban csakúgy mindennek benne kell lennie, mint a teremtés első hetében, jól meggondolom, ami aztán következett, nem is volt más, mint ennek az első hat napnak a megismétlődése.)

*

Ezen a héten két nagyon különböző halat találok a szűrőben, emiatt kellett fentiekben mentegetőznöm. Az egyik Szabó Lőrinc-nek szép és kedves verse a Pesti Napló újévi számában, a másik Roosevelt gazdaságpolitikai beszámolója és programja, ugyanott. E pillanatban sejtelmem sincs róla, mi közük egymáshoz... De a lélektan törvénye szerint ez a groteszk, álomszerű egybetalálkozás nem lehet véletlen. Lássuk hát, hogy kerültek együvé.

A versben arról van szó, hogy a költő kisfia, nagyapja, a költő apja jelenlétében rosszalkodik. Az apa "nevelni" kezdi a gyereket, de mikor az öreg is beleszól a nevelésbe, a régi, jól bevált módszert javasolva, a költőben feltámad az apa ellen lázadó szolidaritás, tulajdon kisfiával: eszébe jut, milyen gyógyíthatatlan haragot és gyűlöletet keltett benne, gyerekkorában, a két generáció közti nézeteltérésnek ez az egyszerű, hatalmi alapon való elintézése, a családi ultima ratio, az a bizonyos üdvös nyakleves. Megérezvén apja habozásán át a nagy kérdés aktualitását, a gyerek indulata is kirobban - kijelenti, hogy ő igenis "rossz akar lenni", mert rossznak lenni még akkor is jobb, mikor veszélyesebb, jöjjön a nagy leszámolás, a nyakleves és annak mindkét fél részéről levont következményei. A nagyapa gúnyosan mosolyog fia kudarcán, a gyerek dacosan és kihívóan idézi a katasztrófát, úgy látszik egy pillanatra, a középső generáció fog legrosszabbul járni a két szélsőség nyílt harcában, ő marad alul, aki kerülni akarja a harcot, ő veszít legtöbbet, többet a legyőzöttnél is. A feszült és "válságos" helyzetben groteszk megoldást inspirál kínos zavara - mintha szó se volna semmiről, s a felvetett kérdések nem is léteznének, minden átmenet nélkül játékba csap át, "játsszunk disznót", proponálja a gyereknek, "játsszunk disznót és röfögjünk". A gyerek jót nevet, belemegy a játékba, ösztönösen megérzi, hogy egyrészt a játék maga nemcsak elodázása, de levezetése is a felgyűlt rombolóerőknek, másrészt a játék tárgya jelképesen kiengesztelő és nevelő tanulságot takar: "játsszunk" disznót, hogy közben időnk legyen ráeszmélni, hogy emberek vagyunk és nem disznók, akik csak röfögnek, zabálnak, csak ösztönöknek engedelmeskednek, ész és szív és előrelátás nélkül, vesztükbe rohanva, mint ahogy disznókhoz illik. A viharfelhő eloszlik, idillé enyhül a tragédia.

*

Beszámolójában Roosevelt szebb jövőt ígér Amerikának, ha az "agytröszt" tanácsát megfogadja. Valamilyenfajta kollektivizmusról beszél, de korántsem kommunista értelemben: magántulajdonnak lennie kell, mert a magántulajdon tudata nemcsak nemtelen és kártékony, de a legnemesebb és leghasznosabb becsvágyaknak is forrása: ám le kell törni a törvényt gúnyoló, társadalomlenéző kapitalizmus rakoncátlan gőgjét. Letöri, nem erőszakkal és haraggal, nem a lincs-törvény hagyománya, hanem az erkölcsi törvények hitvallása értelmében. Válasszon magának mindenki olyan hitet, ami ízlésének és kedélyének megfelel, ezen túl azonban legyen egy közös gyakorlati hite is a nemzetnek: az egymásrautaltság felismeréséből fakadt szolidaritás.

*

Így, első pillantásra, be kell vallanom, magam se látok összefüggést a vers és a beszámoló közt.

Arra a hangulatra kell figyelnem, ami a kettőből árad felém - ez a hangulat bizonyos hangot, tónust, bizonyos formanyelvet követel.

Ebben a formanyelvben hasonlítanak.

A versben apáról, apai érzésről van szó. Roosevelt azon a bizonyos "atyai hangon" beszél népéhez, amit ugyan nem egészen tesz jogosulttá a Contrat Social alapgondolata ("az állam felnőtt emberek szövetsége" írtam magam is, éppen Amerikával kapcsolatban), de a közhangulatban, ha államról van szó, az "apa" nem a zsarnokot jelenti.

A képviselőket szoktuk elnéző becézéssel "honatyák"-nak nevezni, pedig ők az alkotmányosságot képviselik.

*

Roosevelt tehát az apa szerepét vállalja az utánunk következőkkel szemben: azt a középen álló, középutat kompromisszummal dolgozó programot hirdetvén, ami hozzánk illik, apákhoz, mivelhogy nekünk kell a legbölcsebbnek lenni, itt állván nagyapa és unoka között a hármas válaszúton.

Csak mi látjuk hármasnak ezt, a válaszutat. Nagyapa és unoka rendesen úgy érzi, csak két sors között választhat.

*

Ultima ratio regum - így beszéltek nagyapáink. Ha nincs más választás, jöjjön a fegyver: győzünk vagy meghalunk, ölünk vagy megöletünk. Harmadik eset nincsen. [...]

Én legalább úgy érzem s úgy tapasztaltam, hogy a mai fiatalság sokkal közelebb érzi magához a kompromisszumos, latolgató, racionális, mellékmegoldásokat kereső apát a sebeivel dicsekvő, harcos nagyapánál. [...]

*

Ezek a régiek (mindegy, húszévesek-e vagy nyolcvanévesek, győzelmes népi vezérek vagy alulmaradt trónkövetelők: a szemléletüket nevezem réginek) hegeli alapon állván, folytonos antitézissel dolgoznak, csak két lehetőséget látnak, tételt és ellentételt, állítást vagy tagadást, igent vagy nemet, s gyűlölnek és gyáva habozónak tartanak mindenkit, aki nem is állításaik, csak a módszer helyességét tagadja. "Aki nincs velem, ellenem van" - mennydörgik a hordóról, s meggyőződésük, hogy nem a gordiusi csomó bonyolult, csak azok a szamár, tudákos "szakértők", akik nem hajlandók karddal vágni ketté, különösen akkor nem, ha a gordiusi csomó a hasukban van.

Mindig csak ez az "igen" vagy nem", ez a két dolog közt való választás.

Unom már őket.

Unalmasak, mert elavultak.

Olyanok, mint az ókori kémikusok, akik csak két főelemet ismertek el: a tüzet és a vizet, mint egymás ellentétét, holott már régen tudjuk, hogy a vízben is van tűz és a tűzben is van víz és különben egyik se elem, és nem két elem van, hanem száz, és annak, aki orvosságot akar csinálni a beteg emberiség számára, mind a százat ismernie kell.

A sokezer éves vérnyavalyát, amit tűzzel és vízzel gyógyítgattak, hiába, végre egy olyan tudós találta telibe, aki nem kétféle, hanem hatszázhatféle kísérletet csinált, míg a legmegfelelőbb gyógyszert eltalálta.

*

De hol vagyunk még ettől a társadalomtudományban... Addig, legjobb, ha disznót játszunk és röfögünk, kisfiam.

Pesti Napló, 1935. január 6.





TÁRSASÁG, FORGÓKORONG
Egy kedves játék tanulságai

Csak látszólag követek el indiszkréciót, ha - éppen a fenti tanulmány kedvéért - elárulom, hogy az élőszó-fotografálásnak nevezhető mulatságot a legkitűnőbb magyar író házában újítottuk fel (vacsora utáni jó hangulatban) - fájdalom, az esztétikai és kritikai szemlélet fejlettsége még nem eléggé egységes az országban ahhoz, hogy e jelzőhasználatból mindenki gondolkodás nélkül és rögtön tudja, kinek a házáról van szó. Viszont szükségesnek látom hangsúlyozni, hogy egyébként is kiváló szellemű urak és hölgyek voltak együtt. (Az udvariatlan sorrend nem szándékos részemről.) Szerénységemet is, úgy van, jól méltóztatnak hallani, szerénységemet is beleszámítva: ezen kéretik nem csodálkozni, az utóbbi időben ugyanis kezdem észrevenni, szórakozottságom ellenére, hogy híveim és barátaim, különösen értelmezett gyöngédségből, egyre sűrűbben képviselik helyettem az én szerénységemet - erről szeretném őket leszoktatni, bízzák rám, majd én elintézem, legyenek csak szépen a maguk nevében szerények. Na.

A játék különben nagyon egyszerű. Valaki, anélkül hogy azt előre bejelentené, leül a sarokban (ezúttal a házigazda kedves és okos leánya) és gyorsírással mindent lejegyez, nem kritizálva és nem válogatva, amit háziak és vendégek beszélnek, hidegen és tárgyilagosan, mint egy gramofon vagy fotografálógép. Félóra múlva megállítja a társalgást, és felolvassa a jegyzeteket.

Ez az egyszerű leleplezés, tapasztalatom szerint, viharosan mulatságos és groteszk hatással van a szereplőkre. A társalgás retouche-nélküli nyers nyomata éppoly ijesztő és komikus azok számára, akik részt vettek benne, mint a valódi nyersnyomatok, melyek önfeledt pillanatainkban à notre insu, ábrázolnak bennünket. Nem ismertünk magunkra, éppen azért, mert nagyon is magunkra ismerünk: egy pillanatra, önmagunktól is megszokott tükör arcunk és fotográfia-arcunk és arckép-arcunk mögött meglátjuk a valódit - a pongyolát és nevetségeset és gyermekeset.

És ettől nem mentesít a legnyilvánvalóbb szellemi nagyság, s a legcsiszoltabb formaérzék se. Többször voltam igazán előkelő és különleges szellemű emberek társaságában, ahol valaki megcsinálta ezt a kísérletet, s az eredmény mindig ugyanaz volt: értelmetlen, összevissza halandzsa, amiből kiderül, hogy senki se hallgat a másikra, mindenki a maga rögeszmenótáját fújja, eszük ágában sincs valami tárgyilagos vonalat adni az eszmecserének, a mindnyájunk fölött lebegő igazság érdekében eszmék kicseréléséről egyáltalán szó sincs, legfeljebb lényegtelen szócafrangokat kapkodnak el egymástól, hogy felhasználják valami egészen más tárgyra vonatkozó ötlet vagy emlék bedobására, gyakran félreértett szavakból indulva ki: az eszmék első pillanatban kiesnek a mondatból, szanaszét hevernek a földön, rálépnek, mint a szivarvégre, senki se törődik velük. A legmulatságosabb a folytonos ellentmondás. A hevesen védelmez egy álláspontot, amit B vitat, s anélkül, hogy észrevennék, két perc múlva szerepet cseréltek, mint a középkori vívók, akiknél divatban volt mérkőzés közben kardot cserélni: A képviseli szenvedélyesen B álláspontját és viszont és sejtelmük sincs róla, mit beszéltek előbb, mintha pozitív és negatív felvételek nyers nyomata váltakoznék egy rögtönzött filmen, a néger fehér lesz pillanatokra, a fehér ember fekete. És mindez kapkodó és a tárgytól eltérő és teljesen értelmetlen félmondatokban történik, ami természetes, ha meggondoljuk, hogy a valóságban ezeket a mondatokat gesztusok és artikulálatlan hangok, arcjátékok és taglejtések fejezték be: táncot látunk zene nélkül vagy tánc nélküli dzsesszt hallunk, ezért kelti olyan egyformán gügye és felelőtlen locsogás benyomását az összkép, függetlenül attól, hogy egy gyermekzsúr részvevői vagy Európa sorsáért felelős diplomaták társasága volt a modell. Voltam társaságban, ahol világhírű nagyságok, hírességek és hírhedtségek kerültek össze, egy rakáson, közismert és fémjelzett "szellemesek" és "mélyek" és "formaművészek", mesterségük vagy hivatásuk ünnepelt bajnokai, filozófusok, művészek, politikusok - az élőszó-fotográfián mindegyik úgy hatott, mint egy neveletlen, elrontott gyerek, aki mindnyájunk bosszúságára "hülyézik" felnőttek komoly társaságában. A modern nirvánagondolat filozófusa újra meg újra visszatér csetledezve és botladozva egy előételrecept méltatására, és egyre dühösebb, hogy nem akarják meghallgatni, a korszakot átalakító, ezoterikus zeneszerzőről kiderül, hogy pályafutása legnagyobb élményének érzi, mikor kecsöppel leöntötték a frakkját, a mozicsillag megrögzött spiritisztának, a bokszolás világchampionja érzelmes lírikusok tanítványának bizonyul - s az egészet generálszósszal önti le valami félszeg, ideges, hisztériás röhögés, mint amikor mindenki külön-külön érzi, hogy ferde helyzetbe került, kizökkent az egyéniségének vagy típusának megfelelő közegből, s járnia kell egy rákényszerített táncot, amihez jó képet kell vágni méghozzá, különben rögtön sírva fakad és elárulja magát.

Az egész feltűnően emlékeztet a városligeti vurstli forgókorongjára. Erre az egyre sebesebben keringő korongra rááll egy csomó ember, s mindegyik igyekszik a közepén maradni, mert a széléről menthetetlenül lesodorja a centrifugális erő: ott tolonganak hát a szerencsés körül, aki pont a tengely fölé került, s így viszonylagos biztonságban van. A helyzet kínos, s éppen ezért mindenki kétségbeesetten röhög, az is, akinek sikerült egyensúlyban tartani magát, az is, akit végre mégis kihajít ügyetlensége vagy kedvezőtlen helyzete.

Ez a forgókorong a Társaság. (Lehet, hogy a Társadalom is?) Mindig van egy központ, a társaság legkiemelkedőbb vagy leghatalmasabb vagy legszuggesztívebb egyénisége, a többi próbálja ellesni és utánozni ennek a magatartását, viselkedését, stílusát: viszont ő se érzi magát biztonságban, bármikor félrelökheti a tengelyről, s akkor ő is bukdácsolni kezd majd. Fölényességét közvetlen, pongyola modorral igyekszik bizonyítani, leplezve nyugtalanságát, a többi átveszi a hangot, s így alakul ki a hangulat, amiről utóbb szokta mondani, elégedetten a háziasszony: "Remek volt a hangulat, sokat röhögtünk".

Mindez pedig azóta van, mióta az emberek, az egymással való érintkezés és közlekedés "egyszerűsítésére" (vagy harmincmillió esztendővel ezelőtt) kitalálták a technikai eljárások legfurcsább, legbonyolultabb, legtermészetellenesebb (tehát legemberibb) szabadalmát: a hangszálak és szájberendezés műszerével kombinált zörejhangszert: a beszédet. Addig remekül megértették egymást - zenei hangok és fintorok és taglejtések mindent gyönyörűen kifejeztek, ami mondanivalójuk lehetett (és lehet) egymás számára. A beszéddel kezdődött a halandzsa és meg nem értés és zűrzavar: íme, lásd a nyers képet, a fotográfiát, ha kivonod belőle és alóla taglejtések, fintorok, érzelmek és indulatok tökéletes összhangját kifejező hangok színét, szagát, értelmét.

Az a gyanúm, minden kollektív társalgás (leszámítva a valódi dialógusokat) így festene, amiket megstilizálva és rendbe rakva megőrzött a történelem és irodalom, ha eredeti élőszófelvételek állanának rendelkezésünkre. A nyers nyomatok egy véletlenül bentfelejtett foszlányát így is fel tudja fedezni néha a szakértő; Hegedűs Lóránt Kossuthról szóló könyvében nagyon jó füllel figyelmeztet egy lapszusra, amit az iskoláskönyvekből mindnyájan ismerünk, megszoktunk, helyesnek tartunk: híres szónoki remekművét, a zseniális rögtönzést fejezi be Kossuth ezekkel a szavakkal: "Magyarországot a poklok kapui se dönthetik meg". Évtizedeken keresztül senki se vette észre, hogy ennek a képnek semmi értelme, szóösszekeverésből, elszólásból került a gyorsírójegyzetekbe, nyilván azt akarta mondani Kossuth, hogy a poklok kapuit is bedönti Magyarország.

Az eredeti felvételek tele vannak effélével.

Nagy kedvem volna rekonstruálni - írónak való feladat -, miképpen hangzottak eredetiben, mondjuk Szókratész beszélgetései, amikből Platón a viták klasszikus, halhatatlan mintaképeit faragta.

Meg vagyok győződve róla, hogy inkább hasonlítottak azokra a jegyzetekre formanyelv dolgában, amiket tegnap mindnyájunk mulatságára a háziasszony felolvasott, mint a Szümposzion vagy Gorgiasz címmel fennmaradt iskolai olvasmányainkra.

A forgókorongon a legértelmesebb és leglelkesebb ember se viselkedik értelmesen.

A forgókorong a Társaság...

Lehet, hogy a Társadalom?

Lehet, hogy maga a Földgolyó?

Vagy az egész Naprendszer? Vagy az egész Kozmosz?

Pesti Napló, 1935. február 10.





A MI IDŐNK KÖVETKEZIK MOST!
(Biztató jelek Hollywood felől)

Ezek sejtelmes szavak csak, inkább kiáltások, mint a szegény, ködben és sötétben kuksoló jósoké, mikor a megváltás szelét érzik. Hollywood felől pirkad az ég, figyeljetek fel, társaim: lehet, hogy a mi időnk következik most, jó lesz előkotorni az elfelejtett művészi, írói becsvágy lomtárából rozsdásodó kardotokat. Hollywood felől pirkad az ég.

Valamikor, negyedszázaddal ezelőtt - pillanat csak a filmkultúra most következő évezredeiben, de sok, döntően sok annak a tragikus generációnak életében, amelynek szerencséje és szerencsétlensége lehetett ott állani a megszülető filmkorszak bölcsője mellett, hogy tanúja legyen egy, az írás felfedezésénél nagyobb jelentőségű eseménynek - valamikor, fiatalon és káprázó szemmel azt hittük, írók és költők, képzeletbirodalom kiválasztott népe, kisujjunkat se kell mozgatni, magától, tulajdon természeténél fogva hull majd az ölünkbe ez a pazar ajándék, ez a hallatlan, hihetetlen új hangszer, hogy megkeresse és megtalálja bennünk mesterét, aki majd megszólaltatja, minden elkövetkező századok dicsőségére és okulására. Hogy lehetett volna kételkedni benne, hogy az íróvesszőnek, a vésőnek és ecsetnek, a lantnak és hárfának minden tulajdonságát egybefoglaló és összesűrítő technikai lehetőség, ami minden művészet egyetemes tárgyát, a mozgásban megnyilatkozó életet lerögzíteni képes, elsősorban és nyilvánvalóan írók és művészek kezébe kerül, a szakember kezébe, akinek képzelete, hiányérzése, előrevetett vágya hívta létre a semmiből, megihletve a technikust, hogy találja fel, mint ahogy az ágyút és a gépfegyvert nyilvánvalóan azért találták fel, hogy a katonák kezébe kerüljön, mint ahogy a betűt azért találták fel, hogy az eseményeket és gondolatokat lerögzítse vele, akinek ez a mestersége és hivatása - hogy lehetett volna kételkedni benne, hogy írók és művészek és költők fogják élettel tölteni meg a gépet, a deus ex machinát, ami az égből pottyant közénk -, hogy lehetett volna kételkedni benne, hogy a képzelet, a fikció világát felújító, megtermékenyítő új műfajnak, a filmregénynek, filmdrámának, filmnovellának és filmkölteménynek megálmodói és továbbfejlesztői csakúgy írók és költők, művészek lesznek, mint világ kezdete óta minden más művészi műfajnak?

Húszéves voltam, mikor az első mozgókép lepergett Budapesten: ott voltam a huszadrangú lokálban, ahol az új "kuriózumot" bemutatták. Utána lázas aggyal és dobogó szívvel bolyongtam hajnalig a külváros utcáin - látomásom volt, robogó színes és hangos és plasztikus filmek rohantak előttem: a világkultúra első filmeposza, amit úgy alkot majd meg valamelyikünk, Homérosz utódai, leszármazottai és örökösei közül, mint ahogy ő maga, nemzetségünk ősapja alkotta meg a trójai harcot, kezébe kapván a sorsdöntő, korszakalkotó technikai találmánynak, a lant-nak első primitív példányát. Másnapra készen volt tanulmányom, A mozgófénykép metafizikája a Nyugat számára, melyben az évezredekre szóló filmkultúra megszületését jeleztem, köszöntve művésztársaimat, akiknek megadatott, hogy útjára indítsák ezt a kultúrát - készen volt a cikk, Osvát Ernő fejét csóválta, vállát vonogatta, de pillanatig se habozott, hogy le kell adni: ő tudta (az egyetlen, aki tudta), hogy rajongó látomásom nem egy ifjú költő groteszk és dekadens lázálma, hanem tudományos, egzakt, megbízható prognózis.

*

Aztán...

Aztán - egy kis meglepetés következett.

Mintha tévedtem volna.

Nem sokat jelent ez a kis látszólagos tévedés a film halhatatlan jövőjét nézve - de tragikussá vált a mi halandó nemzedékünk történetében.

Megszületett a filmregény, filmdráma, filmnovella és... a filmköltemény is (utalok a pompás ódákra, amiket különféle brikettek dicsőítésére költöttek a Híradó-rovat munkatársai) úgy, ahogy megjósoltam, de ami a kor eposzát illeti...

Mit csűrjem-csavarjam?

Ennek az eposznak halva született tetemére hívom Európa és Amerika íróit, költőit, művészeit, a valódiakat, akiknek halhatatlanságát lett volna hivatott hirdetni a halhatatlan találmánynak első negyedszázada: hol voltak, merre jártak, miért nem vették át természetes örökségüket?

S ha őszinték, ezt kell felelniök kórusban és hangosan: ott álltunk a megszületett csecsemő bölcsője mellett, s követeltük magunknak mint a magunkét. De percek alatt kínai falat épített köréje a kalmármohóság, s egyszerre azon kaptuk rajta magunkat, hogy ez a kínai fal nem azért épült, hogy a laikust és a kontárt, hanem azért, hogy bennünket, az új kultusz papjait zárja ki, egyszer s mindenkorra, a szentélyből.

Negyedszázadon át nem engedtek a filmipar kebelébe valódi költőt: kisajátították mint ipart az iparosok, s azt állították, hogy nincs is másról szó: filmipar van csak, filmköltészet nincs.

*

Ezek sejtelmes szavak csak.

Hollywoodi jelentések szerint az "irodalmi filmek" divatja hajnalodik: több Shakespeare-t, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Galsworthyt filmesítenek meg; sőt elkezdték Dante színjátékának megfilmesítését is.

A film gyorsabban szalad, mint az élet - talán még gyorsabban annál is, ahogy a "halottak lovagolnak".

Egy-két év és eleven író is írhat majd filmet.

Színházi Élet, 1935. 10. sz.





"MINDENÜTT ABLAKOKAT LÁTTAM..."
Európai és amerikai gengszterek

Két ügyben négy halálos ítélet, a lapok heti anyagában: egy villamosszék, három kötél: előbbi Amerikában, utóbbiak helyben, s a napi publicisztika szerint a bűntények jellegét és stílusát tekintve, Amerika alapította az iskolát és irányzatot.

Hauptmannt, a Lindbergh-bébi gyilkosát végre hát elítélték. Figyeljék a helyszíni jelentéseket, milyen jellegzetesek, még fordításban is, hát ha még az eredeti újságcikkek vastag betűs fel- és alcímeit olvassuk. A hangsúly sohasem a tárgyi adatokra vagy a tárgyalás során történt hivatalos eseményekre esik: mindig és újra azokra a látszólag mellékes érzelmi és indulatos szív- és szóvirágokra, amik a perrendszerűség kitaposott országútjának szélén nyiladoznak, mintegy jelezve, hogy az emberi természet, emberi lélek számára ezek a fontosak, s nem a rideg tények és tettek. Feltűnő, hogy a modern Amerika, ama nem nagyon régi Ősamerika utóda, mely a lincstörvény meglehetősen érzelemmentes álláspontjára helyezkedett bűnügyekben: most hogyan ömleng és rajong a lírai mártásban, ami a bűnök világát körülveszi. A tárgyalás "kiküldött tudósítója" csupa költő, impresszionista művész, mindenben a részletet veszi észre, azokat a "színes" és színező pillanatképeket, amik mintegy véletlenül, de ah, mily meghatóan (vagy legalábbis hatásosan) járulnak az eseményekhez mint "örök emberi" dokumentumok. Ezeket a "finom" megfigyeléseket, persze megfelelően drámai mondatokban, pardon, al- és felcímekben tálalja fel az amerikai újságíró (mert al- és felcímen kívül kevés egyéb szöveg akad egy ilyen amerikai tudósításban). "Hauptmann összeszorított fogára esik a villamosszék árnyéka. Felemelt fővel megyek a villamosszékbe - suttogja rekedten Hauptmann." "Halálos ítélet - zokogó esküdtek." "Csak feleségét és gyermekeit sajnálja - mert ők is ártatlanok." "Önök az én helyzetemben ugyanazt éreznék, amit én - mondja Hauptmann az újságíróknak." "Gramofon hangjai mellett mulatnak az esküdtek - a padlót bokáig érő cigarettacsutak borítja." És így tovább, abban a tenorban, s az efféle szavak, "mulatnak" és "cigaretta", akkora betűkkel szedve, mint egy ház. Az egész feltűnően emlékeztet azokra a miniatűr "művész" fotográfiákra, amelyek gyufaskatulyát és kockacukrot ábrázolnak, akkora felületen, amekkorán valamikor az egész Himalája-hegység elfért, s amelyek mostanában (főként Berlinben és New Yorkban) nagyon divatosak. Tipografizálni aztán tudnak, kutyafáját, ezek a fotomontőrök. Szerkesztőségünk falán lóg egy bostoni újságlepedő első lapja, még a bébirablás kezdő hónapjaiból, amelyen csak ez a két szó áll "BABY DEAD" (a bébi meghalt), de mind a nyolc betű akkora, mint az újság széle.

S mindez együttvéve mégiscsak artisztikum, kiemelése az élet szárazan megismétlődő statisztikai történetéből annak, ami benne különleges, megkülönböztető, tehát új, mert egyéni és emberi súlytalanság, megmérhetetlenség. Artisztikum bizony, sőt költészet - de milyen émelygősen fals és ízetlen és csinált ponyvaköltészet, népszerű monstrefogyasztásra átalakított máslása és lőréje eredetijének, az európai ősforrás borának - átalakított, felhígított s megint megpancsolt, cimettel és gingerrel feleresztett alkoholpótló, tokaji címkével palackozva! Ettől tanultunk volna, mi európaiak? A gengszterizmust talán igen - de ami a gingerizmust illeti... itt legfeljebb a kéz Ézsaué, de ami a kéznél fontosabb hangot, a lelket illeti... Amerikai történet biz ez, sőt amerikai ballada: de ha van ebben a műfajban nálunk egyenértékű, legfeljebb a világirodalom kétségtelenül legrosszabb balladáját idézhetjük (büszkék lehetünk rá, hogy mint a legjobban, a legrosszabban is magyar költő tartja a rekordot) - Gyulai Pál "Pókainé" című versét, amit nyilván elrettentő példa gyanánt, hetven éve őriznek iskolakönyveink, s amelyben ezek a sorok olvashatók: "nincs, nincs, nincs, csak egy van, csak egy, egyetlenegy, kiált Pókainé és szíve megreped."


A bankrabló Radovics érdekében felszólal egy református lelkész ítélet előtt, felolvastatja a fogoly nem hivatalos vallomását, s a bíróság, bár fenntartással, helyt ad a felszólamlásnak, mert önkéntelenül érzi, hogy a vallomás hangjában van valami, ami túlnő a per keretein, valóban a társadalomhoz szól, mint a lelkész vallja... a bíróság érzi ezt, és meghajol valami előtt, ami több mint élet: művészi élmény.

Meg vagyok győződve róla, tudniillik, hogy ha tudtán kívül is, mindenkit, bírót és lelkészt egyformán egyetlen kép ragadott meg olyan erővel, hogy meg kellett mentenie, le kellett rögzítenie, mint egy verset vagy novellát: egy hasonlat, amiért - költők tudják ezt - érdemes volt élni és meghalni.

A kérdésre, hogy mit érzett abban a pillanatban, mikor felhúzott revolverrel megállt a bankfiók szobájában: e döntő pillanatban, mely az ő egész életének döntő pillanata volt, a félénk ideges és degenerált Radovics ezt feleli: "Mintha mindenütt ablakok nyíltak volna meg körülöttem, ott is, ahol fal volt, ablakok, egy pillanatra világosak voltak, aztán mindjárt sötétedni kezdtek..."

A kép tökéletes. Tökéletes, mert bár szó szerint, első látásra, semmi értelme az egésznek, mégis, hideg borzongással a hátunkban, rögtön érezzük, hogy olyan őszinte és igaz vallomás, amilyen őszinte és igaz még önmagunkhoz is csak öntudatlanunk lehet, lelkünknek ez a mélysége, ahol a legősibb ösztönök s legfrissebb benyomások, legközönségesebb indulatok s a legkülönlegesebben egyéni élmények zajlanak le.

Tökéletes minden tekintetben, mert művészi formáján túl tudományosan igazolható, élménytartalma is van (lévén ami művészi igazság, mindig egyben tudományos igazság is, s nem megfordítva). A valódi ablakokat megsokszorozó képzelt ablakok érzékletesen utalnak a kivételes izgalom káprázatára - phosphenák jelennek meg (Bergson), azok a felvillanó s lassan elsötétülő köröcskék, amik, mint a valóságemlék foszlányai, elalvás előtt ugrálnak szemeink előtt, hogy aztán álomképeink (vágyképeink) forrásává váljanak. A vágy és rémület, a ragadozás és önfenntartás gerjedelmének kettős, ellentétes indulata ragadja meg Radovicsot, ebben az életre és halálra mutató keresztúton - világos, hogy közel a félelem halálos ájulásához, álomszerűvé kellett válniok a valódi - s közel a különb életet ígérő rablóösztön paroxizmusához, ki kellett nyílniok a képzelt ablakoknak.

De mily művészien, jelképesen igaz és magától értetődő ablakok ezek, túl lélektani magyarázaton, költői képnek, erkölcsi tanulságnak, szinte okkult megismerésnek! Ablakok, lélekből kifelé, lélekbe befelé nyílók - a gondolatnak és érzésnek, az indulatnak és akaratnak döntő pillanatában, a felismerés és a cselekedetek ihletében, azon a határon, ahol anyag és lélek, érzéki benyomás és múltak emléke találkozik egy kancsal "déja vu" jelenvaló pillanatának küszöbén: talán csak két végletnek adatott látnia ezeket az ablakokat, kivételes helyzetében a felfokozott és sűrített életnek: a teremtő költőnek és a romboló gyilkosnak.

Ez a passzus, Radovics vallomásában, tolsztoji. Csak a legnagyobb regényírók látomásai közt találunk hasonlót.

Európai regényírókra gondolok.

Hiába minden - gengszter ide, gengszter oda, hiába filmek, a remek Viva Villa s a gyalázatos Tom Mix-giccsek: csak a kéz Ézsaué - a hang régibb, sokkal régibb, Jákob hangja ez, az ősi Eurázia rejtelme, ama népé, amely Eufráton innen és túl, Athénben és Jeruzsálemben, a lelket feltalálta.

Mikor szorult rá az arisztokrata, ha még oly nyomorban is, hogy a parvenütől modort tanuljon?

Hiába akartatok gengszterek lenni, ti szegény, nyomorult, ostoba bűnösök, európai Tari és Szepesi és Radovics - latrok vagytok ti csak, latrones, ahogy Rómában nevezett benneteket a szoborrablási ügyben Cicero fiskális úr.

S bár nem válik nagy becsületünkre, s nem sok dicsekednivalónk van vele: de ha már bűnökről van szó - mint a nagy erényeket, a nagy bűnöket is, csakúgy, miképpen a felhőkarcolónak s a rablóbandáknak, sőt villamosszéknek ősi és régi formáit, Európa elsötétedő ablakain keresztül pillantotta meg először a gazdag és érdekes Amerika.

Pesti Napló, 1935. február 17.





NEHÉZVÍZ

Nagy megkönnyebbülés. Felteszem, hogy velem együtt sokan sóhajtottak fel elégedetten a legújabb jelentéseket olvasva, mert most már bizonyos, hál' istennek. Eleinte csak rebesgették, találgattak, a napokban végre határozott formában számolnak be a lapok, s a szakkörök nem cáfolnak. Hála istennek, egy kis oázis a gazdasági bajok pusztaságában. Lehet mibe kapaszkodni. A villany még drága, a gáz még drága, a telefon drága - de a konszolidáció folyamata, íme, megindult, bizakodással töltve el a szíveket.

Olcsóbb lett a nehézvíz.

Olcsóbb lett, ez nem tréfa, mindenki mondja.

Még egy fél évvel ezelőtt ötezer dollárba került egy köbcentiméter. Most már nyíltan bevallhatjuk - eddig nem akartunk szólni, úgyis elég bajuk volt a Tudományos Akadémiáknak s a miniszterelnök úr is megmondta, hogy a kritizálással csak ártunk a közügynek, nem szóltunk hát, nem háborodtunk fel, az elviselhetetlen állapotok miatt, nehéz szívvel ittuk a könnyű vizet, legfeljebb belecsurgó könnyünkkel nehezítve, mert kinek van ötezer dollárja nehézvízre?

Hál' istennek, minden megváltozott. A legutóbbi árajánlatban már potom száz pengőért kínálják a nehézvíz literjét a laboratóriumok, hozzáférhetővé tették a szerényebb sorsú polgárok számára, mindenki beszerezheti szükségletét.

Egy német tudós két liter nehézvizet ivott meg egyhajtásra - kiskésit a torkának, jó slukkja van! -, és most büszkén várja, ország-világ szeme előtt, milyen átalakító hatással lesz a szervezetére a csodálatos folyadék. Hogy mennyi ideig marad meg a szervezetben a nehézvíz, hová kerül, megváltozik-e és így tovább, csupa óriási jelentőségű tudománypolitikai kérdés, döntő tanulságokkal a jövőre nézve. Európa és Amerika művelt népe most feszült izgalomban figyeli a hős tudóst, szívdobogva várja mindenki a naponta kiadott rádió jelentéseket, hogy mi újság, benne van még a nehézvíz vagy már napvilágra került, újabb vizsgálatok céljaira.

Mert ha az olcsóbbodás tovább tart, közüggyé válik a nehézvíz, senki számára nem lehet immár közönyös a komoly probléma, ami valamikor léha és felelőtlen tréfálódzás formájában vált népszerűvé: hogy mi van a vízzel?

A vízzel, a vízzel, a nehézvízzel, ami igenis a fejben van, a fejben benne van, sőt csakis az van a fejben, a tudósok fejében, világszerte, akik most egyébbel se foglalkoznak, egyében se törik a fejüket, egyébbel se törődnek, csak ezzel a nehézvízzel. Nehézvíz itt, nehézvíz ott, előadások, kongresszusok, a napilapok nehéz pénzzel fizetik a nehézvízről szóló tudósításokat, egy új vízözön önti el a szellemi világot.

Persze, várni kell. Még sok nehézvíznek kell lefolyni a Dunán, amíg minden tisztességes polgárnak fazekában fő a nehézvíz - addig, mi, szegények, továbbra is csak könnyűvízzel főzünk! Nem úgy, mint a boldog és gazdag Tudomány. Ő már most nehézvízzel főzi a világot.

Telefőzi.

Megjegyzem, Skurek, akivel este találkoztam az utcán, ahogy kifelé táncikált a Kis Rabló kocsmából, azt állítja, hogy neki már az eddigi rendes víz is elég nehéz, még szódával is, nem óhajt nehezebbet, ő már haláláig - bár sose halunk meg - könnyebb folyadékkal óhajtja ellátni lelki szükségletét...

Aztán - tette hozzá keserűen - utánam a nehézvíz!

Legyen neki kivételesen könnyű...

Az Est, 1935. február 28.
 
 
0 komment , kategória:  KARINTHY FRIGYES SZAVAK PERGŐ  
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 82 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák