Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 35 
szeretettel
  2013-07-31 13:12:11, szerda
 
  a halálról



"Jöjj hát, Sötét, régi cimbora, beszédem van veled újra..."
(Paul Simon)


... mert hiszen hányszor találkoztunk már. Emlékszel? Ott voltál, amikor puskagolyó ért, amikor szívem egy kíméletlen ököl szorításában mállott szét, és amikor a mélység ragadott magával.

Ismerlek téged, féllek téged, tisztellek téged. Hányszor hívtalak reménytelen óráimban, hogy jöjj, de csak nevettél rajtam. Nem tudlak becsapni, te mindig tudod, hogy mikor komolyak a szándékaim. Tudod, hogy mikor adom fel végleg, jobban, mint én.

Hát hogy vagy? Belefáradtál-e már a feladatba? Gépies érzés lehet mindig Oda és Vissza térni magányos révészként. Kényelmetlen lehet újra meg újra levetni álarcod, és megmutatni angyal vonásaidat.

Hányszor láttad már utasaid arcán a csodálkozást, a megütközést, a csalódást, amikor feleszméltek új létezésükben? Amikor visszanéztek a kapun túl, és csak egy halványuló képsorozatot, rosszul exponált mozifilmet láttak ott, ahol korábban életüket hitték biztosnak? Amikor lehullt a lepel, és minden történés valódi értelmet nyert?

És te mit éreztél? Érzel egyáltalán, vagy csak embernek adatott meg, hogy magával ragadják ezek a simogató, borzongató, máskor sajgó, szétszakító hullámok?

Mennyi idő, mennyi energia folyt el haszontalan a megismerésedre! Mennyi haragos és átkozódó szó, amely utadon kísér! Lépteid olyan hangtalanok, mintha súlytalan lennél, és a homok fölött suhannál nem hagyván lábnyomot. Miért hagysz mégis magad mögött ürességet, néma visszhangot, mely elnyeli az élőket, és egyre csak fokozza a reménytelen vágyakozást?

Ismerlek ám, és tudom, hogy merre jársz. Látom fekete köpenyed, érzem leheleted. Tudom, messze még, hogy találkozzunk, de mégis kérlek, jelezd jöttödet.

Hagyj időt a búcsúra.

Hagyj esélyt a javulásra.

Hagyj szavakat a megbocsátásra.

Ne érezzem a visszajövetel önbecsapó vágyát.

Mert nem akarok újra bekopogni ezen az ajtón.
 
 
0 komment , kategória:  Bernáth Zsolt TÖRÉKENY  
szeretettel
  2013-07-31 13:10:51, szerda
 
  a sérülésekről



Képzeljenek el egy csecsemőt. Egyenletesen lélegzik, mellkasa és hasa szabályosan emelkedik és süllyed. Boldog, nem tehet másként, ez az egyetlen dolga, feladata, és másra nem is képes még kiszolgáltatott helyzetében. Aztán néha fél egy kicsit, haragszik egy kicsit, de mindezt teljes erőből. Ilyenkor ő maga a Harag, a Félelem. Makulátlan. Érintetlen. Vadonatúj, hogy így mondjam. Majd elindul egyszer, saját életében, saját lábán saját felelősségre. És elkezd sérülni.

Először akkor, mikor nem kap idejében enni, aztán akkor, amikor édesanyja fáradt, és először nem veszi fel, hogy megvigasztalja, megcirógassa. Pici világvége jön el ilyenkor. Egy kicsit elsötétül a nap, feltámad a szél, és betekint a Gonosz az ablakon. Persze hamar jő anyuka, és hamar kiderül az ég, de egy apró repedés marad, ahol bármikor beszivároghat a sötétség, és ezt a gyermek is tudja már. Valahol elindul egy óra ebben a pillanatban, és megkezdődik a visszaszámlálás. Néhány sejtecske elpusztul, és satnyábbak, fáradtabbak jönnek létre. De az élet megy tovább.

Jön az első hangos szó, szidalom, az első hazugság, még ha jóakaratú is, de a gyermek megkérdőjelezi az emberek őszinteségét. Megkérdőjelezi az igazat, mert két különböző dolgot hall, amit csak skizofrénia árán tud összeegyeztetni. Nő a repedés, gyorsul a visszaszámlálás.

Beleütközik az első korlátokba. Fizikai is, mert a felnőttek joggal féltik gyermeküket a rohanó autótól, a magasságtól, ámde a tilalomfák sokszor téveszmékkel, önzéssel párosulnak, és a gyermek fájón tanulja meg, hogy kit szerethet, kit nem, kiben bízhat, kiben nem. Érzései először még tiltakoznak a skatulyák ellen, de később belenyugszik, száműzi a konfliktust, a meghasonlást a mélységbe, oda ahol egyre hangosabban ketyeg az óra, és a mutatók egyre gyorsabban pörögnek visszafelé.

Óvoda, iskola, ember-társak, és a gyermek bár megtanul közösségben élni, ezt azon az áron teszi, hogy megtanulja a közösség íratlan szabályait is. Megtanulja szülei, társai, nevelői módszereit, megtanul manipulálni, színlelni, megtanulja őszinteségét kordába fogni, megtanul szerepet játszani. Nő a sérülések száma. Nő a hite is talán, hogy lehet másképp is.

A kamaszkor elhozza a belépőt a nők és férfiak világába, és hamarosan beköszönt egy új élet. Egy új felelősség, és új lehetőségek. Eldurvul a dolog. A sérülések már keményebbek, hosszantartóak, és az óra is egyre gyorsul. Minden egyes sérülés napokat, éveket fogyaszt el abból a készletből, ami a születéskor rendelkezésre állt, és ez a csökkenés nem egyenlő mértékű a napok, évek múlásával.

Bekerül a képbe a munka, a család világa, és az ember hamarosan kénytelen szembenézni azzal, ahol tart. Kénytelen számadást végezni, összeállítani a veszteségek és nyereségek listáját. Megérte? Nem érte meg? Mi valósult meg a gyerekkori ábrándokból? Mi nem valósult meg? Az eredmény lassítja, vagy gyorsítja az órát. De mindig hátra van a legnagyobb sérülés, szerencsés esetben csak egy. Ami végleg meghatározza a végzetet. Nem is kell több, csak egy sérülés.

A lélekben elindul ilyenkor valami, ami egyre gyorsítja az órát. Mindegy, hogy az eredmény majd csak évtizedek múlva látszik meg, de a halhatatlanság angyala végleg elhagy ilyenkor. Megjelenik helyette egy sötétebb lény, ki fejet hajtva bár, de elégedetten bólint, felel a hívásra. És a sérülés energiáját felhasználva előkészíti a halált az ember számára. Nem lehet elkerülni. Nem lehet elodázni.

Mindannyiunkra vár egy pillanat. Az a könyörtelen csalódás. Az a megsemmisíthetetlen rossz döntés. Az a kegyetlen választás, ami utat nyit végzetünkhöz. Különben talán örökké élnénk. De ezt a pillanatot nem a végzet dobja felénk. Mi magunk jelöljük ki, hogy melyik ösvényen bukunk el végleg a harcban. Tudjuk, hogy merre jár az Ellenség, és mi arra megyünk, mert ott van dolgunk.

Mindig és mindig megtaláljuk őt.

Mert ő is mi magunk vagyunk.

 
 
0 komment , kategória:  Bernáth Zsolt TÖRÉKENY  
szeretettel
  2013-07-31 13:10:03, szerda
 
  a passzív apákról



Megértelek benneteket, ti elvált, passzív apák, kik egy napon úgy gondoljátok, hogy bár soha ne jött volna el az a nap, amikor bementetek abba a bárba, viszonoztátok azt az első pillantást, a szükségesnél kicsit tovább időztetek azon az arcon, vagy először csókoltátok meg gyermeketek édesanyját.

Megértelek, amikor a folytonos köszönöm mellett átokszavak is vegyülnek imáitokba.

Megértem azt a kelletlenséget, amikor bekopogtok egy másik család ajtaján, tudva, hogy nem kívánt vendégek vagytok egy ismeretlen közösségben, amelynek csak egy tagja vár titeket. Ahol szemek, fülek figyelnek benneteket minden percben, keresik a hibát, hogy aztán igazolni lássák téveszméjüket, hogy nem vagytok megfelelőek, nem vagytok alkalmasak. Hogy addig se vegyék észre a valóságot.

Megértem a dühöt, az indulatot, ami azon emberek felé irányul, kik ellenetek nevelik gyermekeiteket, nem tudva, hogy ennek a harcnak nincsenek nyertesei. Akik csak azt várják, hogy mikor követtek el hibákat, hogy fejetekre olvashassák azokat megfeledkezve sajátjaikról.

Együtt érzek veletek hétvégi apák, kik megtűrt, felesleges személyek vagytok, s kik halálos adagokban nyelik a keserűséget.

Együtt érzek veletek, kiktől elvették a kilenc hónap várakozásának ösztönös örömét, hogy helyette bizonytalanságban, rémületben teljen el három évszak.

Értem a fájdalmatokat, ami ott örvénylik az első rápillantás, az első szó, az első lépés körül.

Részvéttel nézem a búcsúzás nem megszokható perceit, mert tudom, hogy meghaltok ilyenkor egy kicsit, hogy aztán feltámadjatok, csak mindig egy kicsit alacsonyabban, halkabban.

Látom az utat, ahogyan eljuttok a feladásig, mert bár reméltétek, hogy az idő nektek dolgozik, az évek múltával nem hiszitek már, hogy lesz idő, amikor kiderül az igazság, és minden, mindenki a helyére kerül.

Elhiszem, hogy ilyenkor haboztok felemelni a telefont, ahol kifogásokat, magyarázatokat hallgathattok, hogy miért alkalmatlan újra és újra látogatásotok.

Átérzem a dühöt, amikor minden elmulasztott percet, kihagyott napot, hetet a ti számlátokra írnak, és gyermeketek nem érti, hogy miért az a sok nap nélkületek.

Követem s értem, hogy miért nem akarjátok újrakezdeni, hogy miért érzitek árulónak magatokat.

Értem, hogy miért nem szűnik ez az érzés.

De én sem látom a menekülés útját. Nem tudok utat mutatni. Nem tudom, hogyan, merre, hogyan máshogy, és mikor. Nem értem, hogy miért, s hogy miképpen romlott el. Én sem értem, hogyan létezhet többféle valóság egymás mellett: a gyerekek és a felnőttek valósága. Épp ezért nem tudok semmit mondani nektek. Csak megértelek benneteket. Nem tisztelem, védem, takargatom sorsotokat.

De megértem.

 
 
0 komment , kategória:  Bernáth Zsolt TÖRÉKENY  
szeretettel
  2013-07-31 13:07:38, szerda
 
  az istenekről



Az istenek nem a felhőkben laknak. Az istenek földiek, és hangjuk van, mondanivalójuk van, ami a rockzene nyelvén szólal meg. Több arcuk van, több inkarnációjuk. Nem egyedikek ők, csak éppen másolhatatlanok. Nem fénylő lények, hanem barázdált arcú zenészek, énekesek, kiátkozott gitárosok, és kócos dobosok. Öregemberek immár, akik valamikor a huszadik század közepén megteremtették a fiatalok nyelvét, az egyetlen szócsövet, ami egyetemes, a rockzenét.

Volt itt minden, ringó csípőjű énekes, ki maga sem hitte el, hogy isteni származású, és alkoholba, drogba fojtotta lényét. Többen követték a példáját, mert nem bírták el a felelősséget, a kapott feladat súlyát, és a kiválasztottságot.

Feltűntek sorban: rejtélyes jelmezbe burkolt férfiak és néha nők, hosszú hajú nyurga srácok, sátáni kultuszt maguk köré építő szelídek, és szelíd arcú fenevadak. Vadak. Vadak voltak, mert a huszadik század már nem reagált a zsoltárokra, és nem olvasott. Így ők üvöltöttek, sikoltottak, költeményeiket akkordokba sűrítve, rímekbe kiáltva tolmácsolták. Benne volt a szikla, a gördülő kő, az őszinte harag és erőszak. A szépség, a szerelem, a fájdalom. Az élet, a reménytelenség, a hiábavalóság.

Tudták, hogy az örökkévalóságnak dolgoznak, nem hónapokra, hanem évekre, évtizedekre, eonokra alapoztak. Mert tudták, hogy a világba küldött hangok, dalok nem vesznek el. Tudták, hogy hivatásuk egy életre szól, erre születtek. Színpadra, erősítők, hangfalak közé, stúdióba születtek.

Megadatott nekik a pénz, a siker, hogy aztán meggyűlöljék mindezt, és harminc évesen megfogalmazzák, hogy mind hiábavaló. Többször feltámadtak, ahogy istenségeknek szokás. Többször eltemették őket, ahogy megintcsak szokás, de a sírból is visszatértek, hogy jelezzék, valami történt a világban, ami mellett nem mehetünk el, amit nem tagadhatunk le, és ami velünk él.

Többször oltottak ki, és mentettek meg életeket, mert ez volt a dolguk. Több embert tettek átkozottá és vágyakozóvá egész életére, csakhogy megmentsék a kárhozattól, az ürességtől, a haláltól. És több embert vittek a halálba, hogy megmentsék az élettől.

Hangjuk volt. Magas, angyali, vagy éppen mély, rekedt, csak üvöltésre képes hang. Zavaros tekintet, nyughatatlan élet, mámoros napokkal körített évek. Ez jutott nekik. Nem ígértek semmit, csak amit az istenek szoktak, hogy mindig itt lesznek. Időben gondoskodtak róla, hogy mindig itt tudjanak lenni.

Rájuk fogták, hogy sátánisták, hogy éjt hoznak. Igazuk volt a káromlóknak. Mert az istenek összefognak az ördöggel is, ha kell, megkísértenek ha kell, és jelmezt is váltanak, ha kell. Az istenek megszületnek, és meghalnak, ha kell. Megríkatnak, és feldühítenek, ha kell. Mert valódiak.

Lassan elmúlnak, feladatukat bevégezték. Dalok maradtak, mint termékek a piacon. És néhány fiatal értő füllel. És néhány idősebb...

 
 
0 komment , kategória:  Bernáth Zsolt TÖRÉKENY  
szeretettel
  2013-07-31 13:06:52, szerda
 
  az elvesztéstől való félelemről



Mert szeretem, ahogy megérintesz, ahogy hozzám érsz. Ahogy álmosan kinyitod reggel a szemed, és kérsz, hogy főzzek egy teát. Kávét. Ahogy meg sem hallom sokszor, mert nagyon korán van, és ahogy felkászálódsz, és kimész a konyhába. Ahogy mégis felkászálódok és kimegyek.

Szeretem üzeneteimet, és ahogy elolvasod őket. Szeretem, amikor az asztalnál ülsz, rajzolsz, játszol, és én vágyódva nézem meztelen lábaidat. Amikor olvasol, majd szólítasz, és megosztasz velem egy-egy sort, versszakot, érzést. Átalakulsz ilyenkor, felemeled fejed, és szavalsz. És követeled, hogy vegyem komolyan, éppúgy, ahogy én várom el ugyanezt, amikor leültetlek egy-egy dal mellé, és nézem szemed, várom arcodon a tetszés jeleit, és örülök, ha érzed, amit én, ha érted, amit én.

Amikor bent hagyod a kulcsot a zárban, és kopognom kell, és te rohansz, nem ritkán csak egy törülközőbe csavarva elém, vizesen-bájosan. Amikor elém lépsz meztelenül, és nem is látod, mennyire gyönyörködöm benned, mert nem lehet megszokni látványodat, nem lehet hétköznapivá degradálni megjelenésedet.

Ahogy felhívsz, és nem mondasz semmi fontosat, csak a szavaid hagyod mellettem, csak jelenlétedet közlöd, állandó, kiszámítható jelenlétedet. A folyamatosság. Ahogy tudom, hogy mit fogsz mondani, mit fogsz tenni a következő és az azt következő pillanatokban, mert ismerlek, és ez megnyugtat.

Látom olykor szád vonalát, ahogy megkeményedik, mert belül szíved is megkeményedett. Mert talán megbántottalak, megsértettelek. De tudom, hogy milyen utakon találhat meg a bocsánat, mert ismerlek.

Reggel téged látlak először, téged hallak először, és veled alszom el. Én hallom éjjeli nevetésedet, sírásodat, mikor milyen álommal lep meg a sötét. Hozzám bújsz, ha fázol, engem tolsz el kedvesen, ha meleged van, és a te hajad csiklandozza arcomat. Veled gyújtok gyertyát vacsorához, vallomáshoz, szerelemhez, varázsláshoz.

Folyamatosság.

Veled építem napról napra életemet, és veled is rombolom azt, ha nem bízom, ha nem akarom, ha nem kell. És érted is kell. És érted is írom e sorokat. Hozzád fordulok, bárhol is vagyok, mert tőled jön a figyelem, a megértés, a társság. Mosolyogva pakolom utánad a szétszórt holmikat, mert ez is rád emlékeztet, ez is jelez, hogy itt vagy, velem vagy, hiányoznál.

Hiányzol.

Veled tudok órákig beszélgetni. Veled tudok hallgatni, és félszegen pillantani csak rád, mert nincsenek éppen szavak. Neked mondhatom el bánatomat, örömömet, életem titkait, és előled titkolhatom mindezeket. Te nyitogatod lelkem kapuit, és te őrzöd kulcsait is. Mert itt vagy, mindennap, kiszámíthatóan, megjegyezhetően, folyamatosan. Mindig, de sosem ugyanúgy.

Változol, és igyekszem veled változni. Nem mindig könnyű. Nem mindig nehéz. De itt vagy, itt vagy, itt vagy.

Ne vedd el tőlem ittlétedet.
 
 
0 komment , kategória:  Bernáth Zsolt TÖRÉKENY  
szeretettel
  2013-07-31 13:05:44, szerda
 
  a házszabályokról (Dan Millman nyomán)



A Föld egy iskola, mindennapi életünk pedig az osztályterem. Kapcsolataink, munkánk, konfliktusaink a leckék. Rajtunk múlik, hogyan tanulunk.


Tanítóink a legkülönbözőbb formában jelenhetnek meg. Amikor a tanítvány készen áll, megjelenik a mester. A kérdés csak az, hogy felismerjük-e őket, mert akár felölthetik ellenségeink képét is.


A legtöbbet a közvetlen tapasztalatok útján tanulhatjuk meg. Hiába a sok olvasott könyv, elmélkedés. Fel kell állnod a meditációdból, és ki kell lépned a világba.


Kudarcaink apró lépések a siker felé. Tanulj a hibáidból. Mindenki téved, és követ el hibákat.


A leckék addig ismétlődnek, amíg meg nem tanuljuk őket. Minden történés mögött keresd a tanulságot, hogy ne ismételd meg a korábbi hibáidat.


Ha nem tanulunk a könnyű leckékből, nehezebbeket kapunk. Tartsd nyitva a szemed. Nem kerülheted el a tanulást, de hogy fájdalmas vagy sem, azt eldöntheted.


A következmények nagyobb hatással vannak ránk, mint a törvények. Vedd őket figyelembe, mielőtt cselekszel. Szabad akaratod van, de viselned kell a következményeket.


Csak a cselekvés hozhat eredményeket. Vetned kell, ha aratni akarsz. Inkább teljes erőbedobással kövess el egy hibát, mintsem gyávaságból ne tégy semmit.


Törekedhetünk az erőfeszítésre, de nem garantálhatjuk az eredményeket. Tedd meg ami tőled telik, de ne csupán a várható eredmény kedvéért. Az nem csak rajtad múlik.


Az időzítés a lényeg. A jótett nem biztos, hogy mindig jól sül el. Fejleszd ki érzékedet, hogy mindent a maga idejében csinálj. Sokszor érdemes várni.


Amit adsz, azt kapod. Persze nem biztos, hogy azonnal, és attól, akinek adtad. De minden visszakerül hozzád, ez törvény.


A legapróbb dolgok változtatják meg igazán a világot. Ne akarj Megváltó lenni. Azzal törődj ami közvetlenül előtted van. A családod, a barátaid, a munkád. Semmi sem lehet fontosabb.


Fedezd fel a saját erőidet. Ne a más tehetségét irigyeld, találd meg, hogy mi az, amit csak te tudsz a legjobban, és törődj azzal. És figyeld a lehetőségeket, jönni fognak.


Ahhoz hogy megváltoztasd az életed, az elvárásaidon kell változtatnod. Könnyebb cipővel védeni a lábad, mint szőnyeget teríteni az egész világra. Próbáld a valóságot önmagában látni, ne a te személyiséged tükrében.


Ítélj, de szánalommal. Akiket a pokolra kívánsz, azok általában már ott vannak, úgyhogy megérdemlik a szánalmat. Amit elítélsz másokban az benned is megvan, ha tetszik, ha nem.


Az egyszerű dolgoknak van igazán erejük. Meg akarod szüntetni az éhínséget a világon? Készíts minden héten egy szendvicset, és add oda egy éhezőnek. Mi egyebet tehetnél?


Az élet úgy halad előre, ahogy akar. Fogadd el, hogy életed egy folyamat, amelynek célja van. Még ha nem is ismered ezt a célt, bízz benne. Minden a te érdekedben történik.


Minden út a bölcsesség felé vezet. Nincsenek rossz döntések, csak különböző leckék, és tapasztalások. Ne félj dönteni.


Isten azokat segíti, akik magukon hajlandók segíteni. Ne várd a csodát. Tedd meg magadért ami tőled telik.


Mindannyiunknak van egy belső vezetőnk. Sűrűn kérdezd meg magadtól: "Mire van szükségem?", és figyelj a válaszra.


A test rendben tartása a legelső spirituális gyakorlat. Ne álmodozz különleges szellemi élményekről, amíg nem tartod rendben a testedet. Mozgás, táplálkozás, légzés, figyelj oda!


Az élet ciklikusan halad előre, minden változik. Minden ami jó, és minden ami rossz, elmúlik. Minden érzés és gondolat elmúlik. Ne tartsd vissza, ez az élet rendje.


Az élet pillanatok sorozata. A múlt csak az emlékeidben, a jövő a képzeletedben él. Ha a jelen pillanatra koncentrálsz, megtalálod a boldogságot. Csak a jelen pillanat az igazán valóságos.


Légy gyengéd önmagadhoz. Bízz az életed folyamatában. Minden szentnek múltja, és minden bűnösnek jövője van. Ne korbácsold magad korábbi hibáid miatt. Mindig van még egy esély.


A kedvesség egymás iránt tökéletesítheti életünket. Ebben együtt vagyunk. Nincs más dolgod, csak próbálj szolgálni. Nézz körül, hogy hol segíthetsz. Nem is olyan nagy erőfeszítés.

 
 
0 komment , kategória:  Bernáth Zsolt TÖRÉKENY  
szeretettel
  2013-07-31 13:04:57, szerda
 
  a bánatról



A bánat eljön. Nem vár meghívóra, nem is illedelmes, csak megjelenik. Hosszú kabátja van, mint egy vándornak. Nem is kopog, mégis beengedik. Beengeded. Hellyel kínálnád kényszeredetten, de már le is ült. Elfogad olykor valamit. Leginkább az idődet, az estét. A puha kerevetet. Ahol aztán elnyújtózik kéjesen, és belekortyol borába. A vöröset szereti, igen ez biztos. Aztán nem szól.

Te feszengsz csak. Merthogy érzed, illene megszólítanod. Illene kérdezned útjáról, mintha bizony megérkezett volna, lenne otthona, ahol várják, befogadják, számítanak rá. Nem, ő nem pazarolja ilyesmi dolgok létrehozására idejét. Magányos. Ezért nem szól. Ezért te sem szólsz.

Valami köztetek feszül, talán mindaz a ki nem mondott szó, amely tébolyodott, ám szomorú tekintettel ül ketrece sarkában, és már nem is akar megjelenni, nem öltözik fel, nem néz a tükörbe még egy utolsót, hogy szemrevételezze, mehet-e, alkalmas-e. Feladta már, nem szabad, nem lehet, nem ildomos jelt adnia - itt vagyok! És mivel régóta tart ez, megszokta már a rácsokat. Megszokta már, hogy ott vannak, noha néha érzékei becsapják, és azt mutatják, hogy csak holmi árnyék van ott, a fémketrec már régen elmállott, és az őr is megöregedett. De még hiszi, és reméli is, hogy a valóság nem hagyja cserben - így érzi biztonságban magát a megszokott szűk térben.

A bánat pedig csak ül a kereveten. Arca árnyékban kissé, mintha szándékosan helyezkedett volna a fénynek háttal. Nem láthatod szemét, csak a sötét pillantásokat, ahogy nagy ritkán feléd fordítja tekintetét. Most szólhatnál! De nem, mégse zavard meg. Hiszen most méreget téged. Most nézi és látja, hogy mi vagy. Hogy ki vagy. Hogy te vagy-e az. És alig észrevehetően bólint, igen, rendben vagyunk.

Még mindig minden rendben. Semmi sem változott dacára az időnek. Nem lettél jobb, nem lettél bölcsebb, ugyanazokat a köröket futod, és ugyanazokat a félelmeket rejtegeted. Ezért jött ő, hogy mindezt elmondja, hogy minderre figyelmeztessen, de félúton meggondolta magát. Így marad a félig kiürült borosflaska, az este és az álmok egy másik életről, egy másik világról.

A bánat elmegy, de nem messzire.
 
 
0 komment , kategória:  Bernáth Zsolt TÖRÉKENY  
szeretettel
  2013-07-31 13:03:31, szerda
 
  a fagyról



Rövidülnek a nappalok, hosszabbak az éjek. Gyakran üldögélünk az ablakban, a hóesést nézzük. Mi jár a fejünkben? Az elmúlás gondolata? Gyász? A reggeli köd kiszívja energiáinkat, a csípős hideg azt sugallja: a természet összeesküdött ellenünk, elmenekült a nyár, és magunkra maradtunk a fagyos éjszakában.

Gondolunk-e ilyenkor arra, hogy amit látunk, szimbólum? Eszünkbe jut-e, hogy, amit az iskolában tanultunk, lehet, hogy tévedés? Azt sulykolták a fejünkbe, hogy az élet lineáris: elkezdődik, kiteljesedik, majd véget ér.

Nem ellentmondani látszik ennek a természet, az élet maga? Hiszen minden ciklikus, ismétlődő: nappal - éjszaka, kilégzés - belégzés, tavasz - nyár. És talán: élet - halál, s megint csak élet?

Valóban létezik újjászületés? Minden jó visszatér, és minden rossz elmúlhat egyszer?

Persze van ebben fájdalom is, hiszen eszerint semmi nem örök. Perceink, óráink, napjaink egyediek, megismételhetetlenek.

Megbecsüljük-e vajon őket, megbecsüljük-e vajon életünk társait, akikre szintén rávetítettük az örökkévalóság illúzióját?

Megbecsüljük-e vajon saját magunkat, életünket?

Létezik-e holnap, létezik-e jövő?

Visszatérhetünk-e majd erre a Földre, ahogy a költöző madarak térnek vissza otthonukba a fagy elmúltával?

A természet diadalmasan igent mond.

Hát pillantsunk ki az ablakon, és immár reménykedve, új hitet kapva nézzük a hóesést.

Jön majd a tavasz...

 
 
0 komment , kategória:  Bernáth Zsolt TÖRÉKENY  
szeretettel
  2013-07-31 13:02:46, szerda
 
  a meditációról



Itt ülök egyedül, szobám magányában, és zenét hallgatok. Keleti dallam, monumentális kórusok, és éjfélközeli hangulat. Nem tudok még aludni, nem, még várok valamire. Becsukom szemem, és megpróbálom lecsendesíteni rohanó gondolataimat. Szemhéjam belső vetítővásznán képek, szakadt filmkockák, suhanó árnyak. Egy kisgyermek, és egy szivárvány. Tovatűnik mindkettő, majd vissza-visszatér.

Képzeletben elsimítom a vásznat, törölni vágyom az élő-képeket. Nagyokat nyelek, felsóhajtok, szól a zene halkan, simogat, körbevesz. tapadón hozzám bújik, elernyedek. Engedem. Nem számít a késői óra, a fenyegetve közeledő reggel, most érzek.

Érzem a világot, a körülöttem nem is oly messzire alvó emberek lélegzetét, szívük dobbanásait. A gondolataikat, álmaikat. A reményeket, a vesztett reményeket, és a majdan egyszer újra feltámadó reményeket. Van, ki fel-felnyög álmában, és van ki nevetve fordul a másik oldalára. Látom, hogy páran elhagyják testüket, és van ki soha nem tér vissza. De senki nem veszik el, és mindenkinek helye van.

A Föld forog, az Idő lassan megmozdul, kinyitja szemét, és végigtekint a múlton. Lassan komorodik el barázdált, öregemberes arca, egy könnycseppet dörzsöl el a szeme sarkában, majd hátat fordít. Nem látom, csak sejtem: mintha intene, és mintha villám csapna ki kezéből. Fénybe borul a világ, megfordul körülöttem a szoba, és minden a feje tetejére áll. Én nem mozdulok, hallgatom a zenét, várok, csak várok.

Eltűnődöm, hogy álmodom-e már, vagy pedig engem álmodik valaki, és ez a valaki tud-e róla, hogy ki vagyok.

Mosolygok, megkönnyebbülök. Végtére mindegy, hiszen most már minden lángokban áll, és csak én nem változom, megkövülten ülök talán nem is létező szobámban az ágyon, és valami szól.

Talán nem is zene, talán nem is dallam, és talán nem is szól. Talán csak én hallom. De elringat, lenyugtatja lelkem, nem enged látni, nem engedi látni, amit nem akarok.

Így hát csak bámulom a rohanó gondolatokat, ismét feltűnik a mosolygó kisgyermek a szivárvánnyal, és ekkor ismerem fel, hogy egy angyal próbál hozzám szólni. Mindent betölt gyönyörű arca, és ekkor megmozdulnak ajkai.

Megszólal...

 
 
0 komment , kategória:  Bernáth Zsolt TÖRÉKENY  
szeretettel
  2013-07-31 13:01:29, szerda
 
  a 2000. évről



Tűzijáték volt, és az emberek csak álltak, és bámultak felfelé.

Láttam a szemüket, láttam a várakozást. a néma fohászt az ajkukon, a reményt. Oly régen hitegették már őket a jóval, a hittel, s mondták sokszor: az álmok megvalósulnak egyszer, a Rossz csatát veszít, és a Jó megmutatkozik a maga teljességében. Megannyi ember komolyan, néhányan mosolyogva, majd megszeppenve álltak csak azon a hatalmas téren, és nézték a tűzijátékot.

Várakoztak valami nagyszerűre, valami megismételhetetlenre.

Robbantak a petárdák, a rakéták, megfogtam kedvesem kezét, és próbáltam felfogni: itt az új évezred. Itt van az az év, amitől sokan rettegtek, sokan pedig a megtisztulást remélték.

Gyerekként számítottam rá, hogy megérem, hiszen még harminc éves sem leszek akkor, aztán ahogy közeledett, már csak reméltem, mert felismertem, hogy életben maradni nem is olyan könnyű. Tervezgettem, hogy ki leszek, hol leszek az ezredfordulón, és bizonyára nem hittem volna el, ha akkoriban szembesítenek mostani önmagammal.

Ki ez az idegen bácsi? - kérdeztem volna. Ki ez a fiatalember? És hiába bizonygattam volna annak a kisfiúnak, hogy ismerem őt, emlékszem rá, és higgye el, nem változott semmi. Nem hitt volna nekem. Ahogy az a sok ember sem hitte el, hogy nem változott semmi, és nincs világvége, nincs Megváltás, nincs új világ, csak a régi megy tovább minden fájdalmával, és örömével.

Persze, hiszen nem történt semmi.

Semmi olyasmi, ami megrengette volna a földet és az eget.

Nem szóltak a fanfárok, nem ereszkedett le angyalok serege a mennyből, hogy végre szembesítsen mindenkit saját magával, és tetteivel.

Nem volt számadás, ítélkezés, csak egy tűzijáték a főtér fölött.

De mégis... Valami többé nem maradt ugyanolyan. Megfoghatatlan volt, éteri, szavakba nem foglalható. Az emberek érezték, láttam rajtuk, de talán a többség nem gondolkodott el rajta, hogy mi is az a melegség, ami átjárja a testét.

Mert elindult egy folyamat valahol a színfalak mögött, és nem lehetett elhazudni. Másképp fordul a Föld attól fogva, és talán tényleg abban a szilveszteri pillanatban döntetett el a világ sorsa. És mindannyiunk sorsa is talán.

Éreztem: haladunk, immár feltartóztathatatlanul valami felé.

Fény vagy sötétség?

Nem tudhatjuk, csak az biztos, hogy eldöntetett, és nincs visszaút. Lehet, hogy meghalunk, lehet, hogy kihűlt világ lesz életünk, de az is lehet, hogy mi leszünk a Fény gyermekei, ahogy talán voltunk is valamikor.

De most már nem sok mindent tehetünk, csak sodor az ár.

A végső nagy kerék elindult, és felkapott minket. Az út már csak egyirányú, és hogy a végén mi vár? Talán egy újabb feladat, újabb nekirugaszkodás.

Nincs pihenő.

Megnyitotta kapuit a XXI. század.
 
 
0 komment , kategória:  Bernáth Zsolt TÖRÉKENY  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 35 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5042
  • e Hét: 23665
  • e Hónap: 68737
  • e Év: 2010017
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.