Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
szeretettel
  2013-09-14 08:53:34, szombat
 
  AZ ÜZLETEMBER



Rend az üzlet lelke.

RÉGI MONDÁS

Üzletember vagyok. Rendszerető ember vagyok. Végre is fő a metódus. De senkit sem vetek meg annyira teljes szívemből, mint azokat az excentrikus bolondokat, akik metódusról fecsegnek anélkül, hogy tudnák, mi az? ragaszkodva a betűhöz, s megsértve a szellemet. Az ilyenek az ő úgynevezett rendszeres módjukon mindig a legvadabb dolgokat cselekszik. Márpedig, úgy hiszem, ebben valóságos paradoxon rejlik. A valódi metódus csupán a rendes és józan dolgokhoz illik, s nem lehet alkalmazni arra, ami outré.[155] Micsoda határozott fogalmat köthetne valaki oly kifejezésekhez, mint "metodikus szelekótya?" vagy "szisztematikus ugrijancsi"?

Talán az én fogalmaim sem lennének ily tisztultak ebben a dologban, ha nem történt volna velem kisfiú koromban egy szerencsés véletlen. Egy jó lelkű, öreg ír dajka - akit el nem felejtek soha életemben - egy nap, mikor a szükségesnél nagyobb lármát csaptam, fölemelt a sarkamnál fogva, és elmondva mindenféle "üvöltő kis porontynak", kétszer-háromszor jól meglóbázott, úgyhogy végre a fejem, félrevágott kis sipkámon keresztül, nekicsapódott az ágy sarkának. Merem állítani, hogy ez eldöntötte sorsomat, s megalapította szerencsémet. Homlokomon azonnal jókora púp keletkezett, s kiderült, hogy ez pontosan a rend dudora - kívánni sem lehetne különbet. Innen az a határozott ösztöne a rendszernek és pontosságnak, amely olyan kiváló üzletemberré tett, amilyen tényleg vagyok.

Ha van valami a világon, amit gyűlölök: az a lángész. Azok az önök úgynevezett zsenijei mind tökéletes szamarak; mennél nagyobb lángész, annál nagyobb szamár, s e szabály alól nincs is kivétel. Főleg: lángészből éppoly kevéssé lehet jó üzletembert várni, mint pénzt a zsidóból, vagy kókuszdiót a fenyőfáról. Az ilyen istenteremtése mindig kisiklik valami fantasztikus vagy nevetséges spekuláció felé, amely egyáltalán nem illik bele a "dolgok rendjébe", s amelyet nem is lehet üzletnek tekinteni. Így az ilyen karakter azonnal fölismerhető - a foglalkozásáról. Ha azt látod, hogy valaki letelepszik, mint kereskedő vagy gyáros; vagy gyapjúval, esetleg dohánnyal, és más efféle excentrikus dolgokkal akar üzletet csinálni; vagy rőfösnek megy, vagy szappanfőző lesz vagy más ilyesmi; vagy azt állítja, hogy ő ügyvéd vagy kovács - vagy orvos - akármi, ami elüt a rendestől -, az ilyenről minden további nélkül megállapíthatod, hogy zseni: azaz a hármasszabályt alkalmazva: szamár.

Márpedig én semmi tekintetben nem vagyok zseni, hanem szabályos, rendes üzletember. Naplóm és főkönyvem ezt azonnal igazolhatják. Ezek kitűnően vannak vezetve, noha tán nem illik, hogy ezt magam mondom; s ami általában szokásaim pedáns pontosságát illeti, egy óra sem tehetne túl rajtam. Hozzájárul ehhez, hogy foglalkozásomat mindig embertársaim mindennapi viszonyaival összhangzásban állapítom meg. Nem mintha ebben a dologban a legcsekélyebbet is köszönhetném túlságosan is gyengeelméjű szüleimnek, akik bizonnyal valóságos zsenit csináltak volna belőlem, ha őrangyalom nem jön segítségemre. Életrajzban fő az igazság; még inkább az önéletrajzban; de ki fogja elhinni, ha mégoly ünnepélyesen jelentem is ki, hogy szegény apám, mikor körülbelül tizenöt éves voltam, betett egy úgynevezett "tisztességes vaskereskedés és vezérképviselet" irodájába, mely állítólag "nagyszerű üzleteket csinált". Nagyszerű fityfirittyet! Mégis, ennek az ostobaságnak az lett a következménye, hogy alig két-három nap múlva magas lázban küldtek vissza együgyű famíliámhoz, s veszélyes fájdalommal a homlokomon, rend-dudorom táján. Szinte reménytelen volt az eset hat hétig, hajszálon lógott az életem, az orvosok lemondtak rólam stb., stb. De bár sokat szenvedtem, végelemzésben mégis hálás voltam. Megmenekültem attól, hogy "tisztességes vaskereskedő és vezérügynök" legyen belőlem, aki "nagyszerű üzleteket csinál", s hálás voltam a dudornak, mely szabadulásom eszköze lett, s a jószívű dajkának, aki ezzel az eszközzel eredetileg ellátott.

A legtöbb fiúgyermek tíz- vagy tizenkét éves korban hagyja el szülői házát; én vártam tizenhatodik évemig. Még akkor sem tudom, mi lett volna velem, ha véletlenül ki nem hallom szegény anyám beszédéből, hogy önállósítani akarnak mint fűszerest. Mint fűszerest! tessék csak elgondolni! Elhatároztam, hogy azonnal szököm, s megpróbálok valami rendes foglalkozást kezdeni a magam szakállára, nem táncolva tovább az ilyen excentrikus öregek szeszélyei szerint, akiknél mindig megvan a veszély, hogy a végén zsenit csinálnak belőlem. Ez a tervem az első kísérletre tökéletesen sikerült, s alig voltam tizennyolc éves, már kiterjedt és jelentékeny hasznot hajtó üzletet folytattam, mint egy szabócég eleven reklámja.

E hivatás terhes kötelességeit csak úgy tudtam betölteni, hogy mereven ragaszkodtam a szisztematikus eljáráshoz: hisz ez különben is egyéniségem alapvető vonását képezte. Aggodalmas módszeresség jellemezte cselekedeteimet csakúgy, mint számadásaimat. Az én esetemben nem a pénz tette az embert, hanem a módszer; legalább nagyrészben; ami maradt, azt a szabó pótolta, akinél szolgáltam. Minden reggel kilenckor jelentkeztem ennél a szabónál a napi öltönyért. Tízkor már valamilyen divatos sétatéren vagy más nyilvános szórakozóhelyen voltam látható. A pedáns szabályszerűség, amellyel csinos alakomat mindig úgy forgattam, hogy sorra szem elé tárjam a rajtam levő öltöny összes darabjait, minden jártasabb szakmabeli ember bámulatát kiérdemelte. Nem múlt el dél, hogy ne vittem volna magammal munkaadóim, Tépdel és Gyerevissza urak üzletébe, valamely jó vevőt. Büszkén mondom ezt, de könnyes szemekkel, mert a cég a legaljasabb módon hálátlannak bizonyult. A szerény összegű számlának, amely miatt összekülönböztünk és utóbb elváltunk, egyetlen tételét sem mondhatja túl magasnak senki, aki valóban ismerős ennek az üzletágnak természetével. De ezen a ponton bizonyos fokú büszke elégtétellel engedem át az ítélkezést magának az olvasónak. A számlám szövege ez volt:

TÉPDEL ÉS GYEREVISSZA ÚRI SZABÓSÁG,
PROFIT PÉTER, ELEVEN HIRDETÉS ÚRNAK,
HELYBEN.

Júl. 10.

Szokásos körút, egy megrendelő

$ 0,25

Júl. 11.

Szokásos körút, egy megrendelő

0,25

Júl. 12.

Egy csalás, másodrendű: színehagyott fekete szövet eladva hibátlan barnászöld gyanánt

0,25

Júl. 13.

Egy csalás, elsőrendű, extra kvalitás: préselt szatén ajánlva finom gyapjú helyett

0,75

Júl. 20.

Új papírgallér és ingmell vásárlása a megszürkült piké pótlására

0,02

Aug. 15.

Kárpótlás duplán vattázott frakköltöny felöltéséért (hőmérséklet 50 fok, árnyékban)

0,25

Aug. 16.

Féllábonállás három óra hosszat, újdivatú csíkos nadrágok bemutatására; óránként és lábanként 12 ½ cent

0,37 ½

Aug. 17.

Szokásos körút, egy nagy megrendelő (kövér úr)

0,50

Aug. 18.

Szokásos körút, egy megrendelő (középnagyság)

0,25

Aug. 19.

Szokásos körút, egy megrendelő (vézna úr, rossz fizető)

0,06


$ 2,95 ½

E számla legfőképpen vitatott tétele az ingmellért számított rendkívül mérsékelt kétpennys összeg. Ez, becsületszavamra, nem volt túlzott ár azért az ingmellért. Alig láttam életemben csinosabb és makulátlanabb ingmellet; alapos okom van hinni, hogy legalább hármat adtak el a hatása alatt pikéből. Mégis az idősebb cégtárs egy pennyt volt hajlandó e tétel címén kifizetni, s vállalkozott rá, hogy maga is megmutatja, mi módon lehet egyetlen ív kartonból négy darab hasonló számú ingmellet kikanyarítani. De mondanom sem kell, hogy nekem az elv volt fontos. Az üzlet - üzlet; és üzleti eljárást igényel. Abban, ahogy engem egy pennyvel becsaptak - ami nyilvánvaló szédelgés ötven százalékig - semmi metódus, semmi rendszer nem volt. Azonnal felmondtam állásomat Tépdel és Gyerevissza uraknál, s önállósítottam magamat a kilátásrontó szakmában: ami egyike a legnyereségesebb, legtisztesebb s legfüggetlenebb mindennapi foglalkozásoknak.

Itt szigorú becsületességem, takarékosságom és pontos üzleti szokásaim ismét tág teret találtak az érvényesülésre. Nemsokára arra ébredtem, hogy virágzó üzletem van, s ismert ember vagyok a "piacon". El kell ismerni, hogy sosem ereszkedtem tetszetős szélhámosságokba, hanem mentem a magam útján, a szakma régi, józan rutinja szerint - s bizonnyal meg is maradtam volna e szakmánál a mai napig, ha nem történik velem egy kis baleset, éppen a nevezett üzletág egyik szokásos operációjának végrehajtásánál.

Ha egy gazdag, vén zsugori, vagy tékozló örökös, vagy csődbe jutott testület a fejébe veszi, hogy palotát emel magának, nincs a világon, ami akármelyiket megakadályozhatná tervében, mint azt tudja minden intelligens ember. S épp ez a tény képezi alapját a kilátásrontók üzletének. Mihelyt ugyanis a fölsorolt felek egyike valamely nagyobb építkezés tervét kellőképpen megalapozta, mi, üzletemberek, megszerezzük a szóban forgó telek egy csinos szögletkéjét, vagy egy príma kis földszalagot pont az épülő ház mellett vagy átellenben. Amint ez megvan, várunk, míg a palota félig fölépül, s aztán fizetünk valami ügyes építésznek, hogy emeljen szemben egy tessék-lássék díszes sárpajtát; vagy egy új angol vagy holland pagodát vagy disznóólat vagy más zseniális kis fantazmagóriát, eszkimó vagy hottentotta stílben. Természetes, hogy ezeket az építményeket nem bontathatjuk le olcsóbban, mint oly kárpótlás ellenében, mely telkünk és építési anyagaink eredeti árának ötszáz percentjét meghaladja. Hát nincs igazunk? kérdem az üzletemberektől. Oktalanság volna feltételezni, hogy lebonthattuk volna. S mégis akadt egy tisztességtelen testület, amely azt követelte tőlem, hogy ezt, pont ezt tegyem! Magától értetődőleg nem is feleltem képtelen ajánlatukra; de kötelességemnek éreztem odamenni még azon éjszaka és bemázolni az egész palotájukat korommal. Amiért ezek az ostoba gazemberek nem átalltak börtönbe csukatni; és mikor kiszabadultam, kollégáim a kilátásrontó szakmában kényszerültek velem minden összeköttetést megszakítani.

A könnyű testi sértések üzletága, amelyben most némi kísérletet kellett tennem, hogy megélhetésemet biztosítsam, kissé rosszul illett kényes természetű szervezetemhez; de itt is bátran fogtam neki a munkának, s itt is, mint az eddigieknél, a módszeres pontosság ama szigorú megszokásának köszönhettem boldogulásomat, amelyet az a kitűnő öreg dajka puffantott a fejembe - igazán a legaljasabb ember lennék, ha nem emlékeznék meg róla végrendeletemben. Ismétlem: az, hogy minden manipulációmban a legszorosabb rendszerhez ragaszkodtam, és pontosan vezetett könyveket tartottam, képessé tett legyőzni számos komoly nehézséget, s végül is igen tisztességesen helyezkedni el a céhben. Nem lehet tagadni, hogy kevés ember csinált bármi tekintetben csinosabb kis forgalmat énnálam. Idemásolok vagy egy oldalnyit üzleti naplómból: ez mentesíteni fog attól, hogy saját dicséretemet harsonázzam, ami bizonnyal megvetésre méltó, s egyetlen magasabb szellemű ember se tenné. A Napló nem hazudik.

"Jan. 1. Újesztendő. Ütleghy az utcán; ittas. NB. - jó anyag. Kevéssel azután: Dühönghy, tökrészeg. NB. - szintén megfelel. Mindkét urat bevezettük a főkönyvbe, és folyószámlát nyitottunk nevükre.

Jan. 2. Ütleghy a tőzsdén. Odalépek, és tyúkszemére hágok. Ököllel üt le. Rendben van! Fölkelek. Csekély véleménykülönbség Zsákkal, az ügyvédemmel. Én ezret akarok kérni kártérítésül, de ő azt mondja, ilyen szimpla leütésért nem kérhetünk többet ötszáznál. NB. - meg kell szabadulni Zsáktól - semmi érzéke a rendszer iránt.

Jan. 3. Színházban, Dühönghy nyomán. Meglátom egy oldalpáholyban, a második sorban, egy kövér és egy sovány hölgy közt. Távcsövön fixírozom az egész társaságot. Végre a kövér hölgy vörös lesz, és D. fülébe súg. Akkor bemegyek a páholyba, s orromat D. keze ügyébe helyezem. Nem fricskáz: nem megy. Új próba: kifújom; nem megy. Leülök, és rákacsintok a sovány hölgyre. Végre eredmény! Legnagyobb megelégedésemre nyakon fog és kidob a földszintre. Nyakficam és príma jobb lábtörés. Örömmel haza, egy üveg pezsgő, az ifjú D. ötezerrel elkönyvelve. Zsák szerint menni fog.

Febr. 15. Megegyezés Ütleghy úrral. Elkönyvelt összeg a pénztárkönyvben 50 cent (l. ott).

Febr. 16. Kidobatás a goromba Dühönghynél. Kaptam tőle 5 dollárt. Perköltség 4 dollár 25 cent. Tiszta haszon (l. pénztárkönyv) 75 cent."

Nohát, a tiszta nyereség egészen rövid idő alatt nem kevesebb, mint egy és negyed dollár. És mindez Ütleghy és Dühönghy úr bőrére: ünnepélyesen biztosítom a nyájas olvasót, hogy ez csak találomra kiragadott rész üzleti naplómból.

De régi mondás és igaz, hogy pénznél többet ér az egészség. Úgy találtam, hogy a mesterség, melyet folytatok, kissé túlzott követelményeket támaszt gyengéd alkatú testi szervezetemmel szemben; s miután lassanként megállapítottam, hogy egészen ki vagyok ütve formámból, úgyhogy barátaim, ha megláttak az utcán, azt sem tudták, Profit Pétert látják-e valóban, rájöttem, hogy a legjobb, amit tehetek, más üzletnemre térni át. Ezért figyelmemet a sárfecskelésre fordítottam, amit pár évig űztem.

Ebben a foglalkozásban az a legrosszabb, hogy nagyon is sok embernek jut eszébe, s következésképp a konkurrencia óriási. Minden tudatlan kölyök, aki úgy találja, hogy nincs elég ész a koponyájában, és mint eleven reklám, vagy kilátásrontó, vagy testi-sértés-alany, nemigen tudna boldogulni, természetesnek gondolja, hogy kitűnően meg fog felelni mint sárfecskelő. De soha tévesebb eszme nem került forgalomba, mint az, hogy a sárfecskeléshez nem kell ész. Kivált módszer nélkül ezen a téren semmi eredményt sem lehet elérni. Én csak kicsiben folytattam az üzletet, de régi, rendszeres szokásaim simán vittek keresztül minden nehézségen. Először is nagy megfontolással választottam ki utcasarkomat, és soha más pontján a városnak nem tettem le seprőt, csak ott. Gondom volt rá, hogy egy csinos kis tócsa legyen a közelben, amelyhez minden percben hozzáférhetek. Ily módon hamarosan ismertté váltam mint megbízható ember, s ez, tessék elhinni, félig nyert csata az üzleti életben. Senki se mulasztotta el, hogy egy rézpénzt ne vessen számomra, senkinek se maradt tiszta a nadrágja, aki átment a posztomnál. S amint üzleti szokásaim e viszonylatban eléggé átmentek a köztudatba, sohasem tapasztaltam, hogy valaki túl akart volna járni az eszemen. Ha tapasztaltam volna, nem tűrtem volna. Minthogy magam nem csaltam meg soha senkit, nem tűrhettem, hogy mások bolondot járassanak velem. Persze a bank csalásán nem segíthettem. Mikor a bank áthidaltatta a pocsolyát, üzletem meglehetősen megingott. De hát a bank nem egyén, hanem testület; és tudvalevő, hogy a testületeknek nincs testük, hogy fölrúgjuk, se lelkük, hogy pokolba küldjük.

Mialatt evvel az üzlettel csináltam pénzt, egy végzetes pillanat arra csábított, hogy szerencsét próbáljak a kutyafecskelésben is: ami némileg analóg, de sokkal kevésbé tisztes foglalkozás. Elhelyezkedésem kétségkívül kitűnő volt, a város közepén, s elsőrangú cipőkenőccsel és kefékkel voltam ellátva. Kis kutyám is jó kövér volt, s megkenve minden hájjal. Már régóta dolgozott a szakmában, s merem mondani, hogy értette. Rendes gyakorlatunk a következő volt: Cézár, meghemperedve a sárban, leült a boltajtónál, s ott ült mindaddig, míg meg nem látott egy kifényesített csizmában közelgő dandyt. Akkor fölkelt, s elébe ment, jól megdörzsölve szőrével a büszke csizmát. A dandy káromkodott, és csizmatisztító után nézett. Ott voltam én, pont az orra előtt, suviksszal és kefékkel. Egy perc műve volt az egész, s hat penny járt érte. Ez ment egy darabig, mérsékelt eredménnyel; igazat szólva, én nem voltam kapzsi, hanem a kutyám az volt. A haszon harmadát neki engedtem át: de ő jónak látta felét követelni. Ezt nem tűrhettem: így összekülönböztünk és elváltunk.

Ezt követőleg rövid időn át a verklinyúzással tettem kísérletet, s elmondhatom, hogy kielégítő eredménnyel. Ez tiszta, egyenes üzlet, s semmi különleges képességet nem igényel. Verklit potom áron lehet kapni, s hogy használható állapotba helyezzük, nem kell mást tenni, mint fölnyitni a szerkezetet, s három-négy erős ütést mérni rá kalapáccsal. El sem képzelné az ember, mennyire megjavítja ez a készülék hangját üzleti célokra. Mikor ez megvan, addig bolyongasz az utcán hátadon a verklivel, míg aszfaltos járdát nem látsz, és szarvasbőrbe csavart kopogtatót a kapukon. Akkor megállsz és verklizel, mintha ott akarnál állni és verklizni ítéletnapig. Erre kinyílik egy ablak, s valaki ledob egy hatost, avval a felszólítással, hogy "hagyd abba, és menj tovább!" Tudom, hogy némely verklinyúzó valóban hajlandó ezért az összegért "továbbmenni"; én a magam részéről sokkal nagyobbnak találtam a szükséges tőkebefektetést, hogysem megengedhessem magamnak, hogy egy shillingen alul "továbbmenjek".

Ebbe az üzletágba meglehetősen belefeküdtem; de valahogy nem voltam egészen megelégedve, s így végre föladtam. Igazat megvallva, avval a hátránnyal küzdöttem, hogy nem volt majmom, s az amerikai utcák oly sárosak, s a demokratikus csőcselék oly tolakodó, és olyan utálatos kis utcakölykök vannak!...

Most néhány hónapig kereset nélkül voltam, de végre sikerült magas tőkehozzájárulással elhelyezkedést szerezni az álpostánál. A munka itt egyszerű, és hoz is a konyhára. Például: reggel jókor össze kell szedni és csomókba rakni az ál-leveleket. Belül mindegyikbe néhány tetszőleges sort firkantunk, akármiről, ami elég rejtélyesnek tűnhetik föl, alákanyarítva, hogy: Tom Dobson vagy Bobby Tompkins, vagy más ilyen nevet Összehajtogatva, lepecsételve s ellátva őket jó távoli keltezésű ál-bélyegzéssel - New Orleans, Bengal, Botany Bay vagy más efféle - az ember késedelem nélkül nekiindul a napi körútnak, látszólag nagy sietségben. Csupa gazdag házakba tértem be, hogy átadjam a leveleket, s fölvegyem a postadíjat. Levélért mindenki habozás nélkül fizet, kivált, ha jó vastag - oly bolondok az emberek! -, s nem volt nehéz eltűnni a sarkon, mielőtt idő lett volna kinyitni a leveleket. Árnyoldala volt ennek a mesterségnek, hogy oly sokat s oly sebesen kellett járni, s folyton változtatni az útvonalat. Amellett komoly lelkiismereti aggályaim voltak. Nem tudom elviselni, hogy ártatlan embereket meggyalázzanak, s ahogy az egész város átkozni kezdte Tom Dobsont és Bobby Tompkinsot, igazán rémes volt. Utálkozva mostam a kezemet.

Nyolcadik és utolsó spekulációm a macskatenyésztés terén folyt le. Ezt nagyon érdekes és nyereséges üzletnek találtam, s valóban semmi kockázattal sem járt. Tudnivaló, hogy az egész környéket ellepték a macskák, utóbbi időben már annyira, hogy az emlékezetes utolsó ülésszakon petíció ment a törvényhozáshoz is, számos és tekintélyes aláírással ellátva, orvoslásért. Ebben az ülésszakban a törvényhozó testület szokatlan jól lévén informálva, több más bölcs és egészséges reformot léptetett életbe, s valamennyit megkoronázta a macskacikkellyel. E törvény eredeti alakjában jutalmat tűzött ki a macskafejekre - darabonként négy pennyt -, de a szenátus módosította az eredeti fogalmazást, úgy, hogy a "fej" szót a "fark" szóval helyettesítette. Ez a módosítás oly nyilvánvalóan helyes volt, hogy a Ház egyhangúlag szavazta meg.

Mihelyt a kormányzó szentesítette a törvényt, egész vagyonomat belefektettem a mucik és cirmosok összevásárlásába. Először csak egéren tarthattam őket - ami olcsó -, de oly csodálatos haladvány szerint tettek eleget a bibliai intelemnek, hogy később már legjobb politikának találtam a bőkezűség politikáját, s osztrigát és teknősbékát adtam nekik. Ma már farkuk, a törvényes áron, kitűnő jövedelmet biztosít számomra; mert fölfedeztem egy eljárást, Macassar-olaj segítségével, mely által évente három aratást tudok kikényszeríteni. Örömmel állapítottam meg azt is, hogy állataim hamarosan hozzászoktak a dologhoz, és szívesebben látják, ha farknyúlványaikat levágjuk, mint az ellenkezőt. Ekként én már befutott embernek tekintem magamat, és egy villára alkuszom a Hudson partján.

Fordította Babits Mihály

Jegyzetek

66. Dombormű. (francia)

67. Függő lant a szíve - ha megérintik, megpendül. (francia) - Pierre Jean de Béranger, francia költő (1780-1857).

68. Unott. (francia)

69. Rögtönzés. (francia)

70. Gomba. (latin)

71. A halottak emlékezete a M. egyház szerint. (latin)

72. Mását. (francia)

73. A sajátos külső megtartása mellett üdvözül a lélek. (latin) - Raymond Lully (1235[?]-1315) katalán származású ferencrendi szerzetes, misztikus filozófus, költő.

74. Megközelítették az árnyak tengerét, hogy abban kutassanak. (latin)

75. Öt év. (latin)

76. A görög-római mitológiában a szelek istene.

77. Az esthajnalcsillag.

78. Angol államférfi, filozófus, író (1561-1626).

79. Ókori szobrász, a Medici Vénusz alkotója (kb. i. e. 220).

80. A muzulmánok hite szerint a halál angyala.

81. Johann Gottlieb Fichte, német filozófus (1762-1814).

82. Pythagorasz görög filozófus (i. e. VI. sz.) lélekvándorlás-tanának hívei.

83. Palingenesis - újjászületés.

84. Friedrich Wilhelm Joseph von Schelling, német filozófus (1775-1854).

85. John Locke, angol filozófus (1632-1704).

86. Az oszthatatlanság (v. egyéniség) elve. (latin)

87. Teiosz ókori kisázsiai kikötő; Anakreón görög költő (i. e. 560-478) szülővárosa.

88. Andrea Palladio, olasz építész (1518-1580).

89. Sóhajok Hídja.

90. Netovábbja. (latin)

91. Olasz festő (?-1302[?]).

92. Mestermű. (francia)

93. Guido Reni olasz festő (1575-1642).

94. Antonio Canova, olasz szobrász (1757-1822).

95. A legjobb művésznek sem lehet olyan álma, mit magába ne zárna puszta márvány. (olasz)

96. Angelo Poliziano, olasz költő és humanista (1454-1494).

97. Babits Mihály fordítása.

98. George Chapman angol költő, drámaíró; Homérosz első angol fordítója (1559[?]-1634[?]).

99. Mrs. Ann Radcliffe, angol írónő, rémregények szerzője (1764-1823).

100. Thomas Sully, angol születésű amerikai festő (1783-1872).

101. Sétány. (francia)

102. Victor Hugo francia író (1892-1885) tragédiája.

103. A brit tengerésztörténetekben az óceán gonosz szelleme.

104. Szíria királya (ur. i. e. 175-163).

105. Perzsa király (ur. i. e. 529-522), a nagy Kürosz (ur. i. e. 550-529) fia.

106. Shakespeare: Vízkereszt (III. 3., Rónay György fordítása).

107. Flavius Vospicus szerint ezt a himnuszt énekelte a csőcselék, amikor Aurelianus a szarmata háborúban saját kezűleg megölt kilencszázötven ellenséges harcost.

108. Ritka madár a földön. (latin)

109. Istenem. (német)

110. Kastély. (francia)

111. Vincenzo Bellini, olasz zeneszerző (1801-1835).

112. A matematikában és a logikában szokásos bizonyítási eljárás: a cáfolandó állítás helytelenségét, a belőle folyó következtetés lehetetlenségének, képtelenségének kimutatása útján elérni. (latin)

113. Semmin sem csodálkozni (latin) (Horatius)

114. Ezer bocsánat, kisasszony. (francia)

115. Barátom. (francia)

116. Vergilius "Aeneis"-ében a Polyphemos nevű, egyszemű óriás leírása: "Rémséges, torz, alaktalan szörnyeteg, akit megfosztottak szeme világától."

117. Macska módra (elkészített). (francia)

118. Különc. (francia)

119. Semmiség. (francia)

120. Phalarisz, Agrigento zsarnok uralkodója (ur. i. e. 565-549), áldozatait egy bronzbika belsejében elégettette, és gyönyörködött üvöltésükben. Fellázadt népe végül hasonló módon végzett vele.

121. Itt kb. = zártkörű. (olasz)

122. Összevissza. (francia)

123. Kibontakozás. (francia)

124. Évkönyv. (latin)

125. Édes semmittevés. (olasz)

126. Uram. (német)

127. A párviadal írott és íratlan törvénye. (latin)

128. Jogtalanságok az alkalmazás, a felépítés és önmaguk által. (latin)

129. Első pillantásra. (latin)

130. Guillaume Salluste Du Bartas, francia katona és költő (1544-1590).

131. Töltsd tele üres poharad, ürítsd ki tele poharad! (francia)

132. Casimir-Pierre Périer, francia politikus (1777-1832).

133. Mire jó egy költő? (francia)

134. A költő születik, nem lesz. (latin)

135. Főfogás. (francia)

136. Bizonyára azonban nem volt a gyöngéje. (francia)

137. Elöljáró beszéd. (görög)

138. Eredeti nevén Ph. Schwartzerd, német tudós, a reformáció egyik vezéralakja (1497-1560).

139. "Béka-egérharc"; Homérosznak tulajdonított görög komikus eposz.

140. Ne kövessenek el méltánytalanságot a halottakkal szemben. (latin)

141. Holtakról vagy jót, vagy semmit. (latin)

142. Thomas Carlyle, angol író, történész (1795-1881).

143. Homeopátia: hasonszenvi gyógymód.

144. Ó, idők! Ó, erkölcsök! (latin) (Cicero)

145. William Blackwood (1776-1834) alapította a "Blackwood's Edinburgh Magazine" c., korában igen népszerű folyóiratot.

146. Thomas Moore, ír költő (1779-1852).

147. Jóhiszeműen. (latin)

148. És a szenvedélyek útja elvezet az igazi bölcselethez. (francia)

149. Angol filozófus (1756-1836).

150. Szerelmes levél. (francia)

151. John Marston, angol drámaíró (1575[?]-1634).

152. George Crabbe, angol költő (1754-1832).

153. Tenera res in feminis fama pudicitiae, et quasi flos pulcherrimus, cito ad levem marcescit auram, levique flatu corrumpitur, maxime, etc. - (Ingatag dolog az asszonyi szemérem, mint ahogy a legszebb virág is elhervad a könnyű szellőtől, tönkremegy az is az első fuvallattól...) (latin)

154. Milton pásztorjátéka (1634).

155. Túlzott. (francia)
 
 
0 komment , kategória:  E. A. POE: REJTELMES TÖRTÉNETE  
szeretettel
  2013-09-14 08:46:50, szombat
 
  KUTYASZORÍTÓ



Jó hölgyem, mily lehetőségtől
fosztanál meg imigyen?

COMUS[154]

Nyugodt és csöndes délután volt, mikor az isteni Edina utcáit róttam. Az utcákon szörnyű volt a nyüzsgés és a zűrzavar. Férfiak beszéltek. Nők sikoltoztak. Gyermekek csukladoztak. Disznók visítottak. Szekerek zötyögtek. Bikák bömböltek. Tehenek bőgtek. Lovak nyerítettek. Macskák nyivákoltak. Kutyák táncoltak. Táncoltak! Hát lehetséges ez? Táncoltak! Ó, jaj! gondoltam, én eltáncoltam már a táncaimat. Ilyen az élet. A borongós emlékeknek minő szelleme kél életre egyszer-másszor a zseni elméjében, és a vérbő képzelet, kiváltképpen az oly zsenié, aki halhatatlanságra ítéltetett, a derűnek, az isteninek, a mennyeinek, az ujjongónak, az emelkedettnek minő tisztító, örökkévaló, folyamatos - és szinte azt mondhatnók soha meg nem szűnő - igen, folyamatos és soha meg nem szűnő, keserű, zaklató, fölkavaró, s ha szabad azt mondanom, túlságosan fölkavaró hatása, amit talán irigylésre méltónak, a legigazabbul irigylésre méltónak nevezhetnénk - nem! a legnyájasabban gyönyörűségesnek, a legválasztékosabban éterinek (s ha szabad ezt a merész kifejezést használnom), a világon a legbájosabbnak (bocsáss meg, ó, nyájas olvasó!... mint mindig, újra elragadtak az érzéseim!). Egy ilyen elmében, ismétlem, az emlékek minő forgatagát kavarja fel holmi semmiség is! A kutyák táncoltak. És én - én nem táncolhattam. Kergetőztek - én sírtam. Ugrándoztak - én hangosan zokogtam. Mily megindító körülmények! - amelyek bizonyára felkeltik a klasszikusok olvasóiban a dolgok helyénvaló voltára utaló azon páratlan bekezdés emlékét, amely a csodálatos és tiszteletre méltó kínai regény, a Lassu Joe harmadik kötetének bevezetésében található.

A városon át vezető magányos sétámon két szerény, de hűséges társam kísért. Diána, én pudlikutyám! minden teremtmények legdrágábbika! Dús szőrzete fél szemére hullott, és nyakát divatos kék szalag övezte. Diána mindössze arasznyi magas volt, a feje valamivel nagyobb, mint a teste, hihetetlenül rövidre nyírt farka miatt maga a sértett ártatlanság, s ettől kedvence mindenkinek.

És Pompey, én négerem! Drága Pompey! hogy is feledhetnélek el téged valaha is? Karomat karjába öltöttem. 92 centi magas volt (kedvelem a pontosságot), és mintegy hetven-, talán nyolcvanéves. Pohos és karikalábú. A szája nem éppen kicsi, a füle nem éppen rövid. Foga azonban mint a gyöngy, nagy, dülledt szeme gyönyörűségesen fehér. A természet nem áldotta meg nyakkal, és térdét (mint fajtájánál általában) lába szára felső hányadának fele tájára helyezte. Öltözéke szembeszökően egyszerű volt. Ruhája mindössze egy húsz centi magas keménygallér és egy majdnem új drapp felöltő, amely korábban a szálas, tiszteletet parancsoló és előkelő Dr. Lukasgarast szolgálta. Szép kabát. Jól szabott. Jól varrott. Majdnem új. Pompey fölhúzta mind a két kezével, hogy a porba ne érjen.

Három főből állt a társaságunk, s közülük kettőt már jellemeztem. Volt egy harmadik is - én magam. Én vagyok Signora Pszyché Cleopatra. Nem Sicky Clay-O'Patrick. Megjelenésem lenyűgöző. Azon az emlékezetes délutánon, amelyről beszélek, bíborvörös selyemruha volt rajtam, égszínkék arab kabátkával. A ruhát zöld paszomány díszítette, és hét csinos, narancssárga fodor. Én voltam tehát a társaság harmadik tagja. Volt a pudli. Volt Pompey. Voltam én. Hárman voltunk. Azt mondják, kezdetben hárman voltak a fúriák is: Melty, Nimmy és Hetty - az Elmélkedés, az Emlékezés és a Vének.

A lovagias Pompey karjára támaszkodva, mögöttem tiszteletteljes távolságban Diánával vonultam végig a kies Edina egyik népes és nagyon kellemes utcáján. Egyszerre egy templom tárult szemünk elé - hatalmas, tiszteletre méltó gótikus katedrális, magas tornya az égbe nyúlt. Miféle őrület kerített hatalmába? Miért rohantam sorsom elébe? Elfogott a legyőzhetetlen vágy, hogy megmásszam a szédítő tornyot, s onnan vegyem szemügyre a hatalmas várost. A katedrális kapuja hívogatóan tárva-nyitva. Sorsom eldőlt. Beléptem a baljós kapubolton. Hol volt hát őrzőangyalom? - ha egyáltalán van ilyen. Ha! Kétségbeejtő szótag! mily végtelen sok rejtélyt, jelentést, kétséget, bizonytalanságot tartalmaz két betűd! Beléptem a baljós kapubolton! Beléptem: s átmentem alatta, narancssárga fodraimat nem érte semmi kár, s fölbukkantam a főhajóban. Azt mondják, így ment át a hatalmas Alfréd folyó is a tenger alatt, sértetlenül, s még csak vizes se lett.

Már-már azt hittem, a lépcsőfeljáró sosem ér véget. Körbe-körbe! Igen, körbe és fel, körbe és fel, körbe és fel, mígnem akaratlanul erőt vett rajtam a sejtelem, és a bölcs Pompeyn is, akinek támogató karjára a bimbózó érzelem minden bizalmával támaszkodtam - akaratlanul erőt nem vett rajtam a sejtelem, hogy a csigalépcső felső végét, véletlenül talán, de lehet, hogy szándékosan, eltávolították. Megálltam, hogy lélegzethez jussak; s közben történt valami, morális, sőt metafizikai szemszögből is túlságosan jelentős, semhogy említetlenül hagyjam. Úgy éreztem - sőt, biztos voltam benne -, nem tévedhettem, nem! hisz már percek óta aggódó gonddal figyeltem Diánám minden lépését, mondom, nem tévedhettem, hogy Diána patkányszagot érez! Nyomban fölhívtam e tényre Pompey figyelmét, és ő - ő is egyetértett velem. Az ésszerű kételynek immár nem maradt tere. Patkányszag érződött - Diána érezte. Szent egek! hát elfelejthetem valaha is a pillanat feszült izgalmát? A patkány! - ott volt - azaz valahol ott volt. Diána patkányszagot érzett. Én - én nem! Azt mondják, hogy egyesek úgy érzik, a bornyelő Izisznek is édes és erős illata van, mások szerint teljesen szagtalan.

Megmásztuk a csigalépcsőt, s már csak három-négy lépés választott el bennünket a csúcstól. De mi csak mentünk, s már csak egy lépés volt hátra. Egy lépés! Egyetlen kicsi, kicsi lépés! Az emberi lét hatalmas csigalépcsőjén egyetlen kicsi lépéstől mily rengeteg boldogság és nyomorúság függ! Magamra gondoltam, majd Pompeyre, majd a bennünket körülvevő rejtélyes és megmagyarázhatatlan sorsra. Pompeyre gondoltam! - és ó, jaj, a szerelemre. Arra a sok-sok helytelen lépésre gondoltam, amit tettem, s amit talán még tenni fogok. Elhatároztam, hogy ezentúl óvatosabb leszek, tartózkodóbb. Elengedtem Pompey karját, és az ő támogatása nélkül tettem meg az egyetlen hátralevő lépést, s elértem a torony fedélszékét. Pudlikutyám követett. Csak Pompey maradt ott, ahol volt. Álltam a csigalépcső csúcsán, s bíztattam őt, hogy lépjen föl. Felém nyújtotta karját, s hogy ezt megtegye, kénytelen volt elengedni eddig oly kemény kézzel tartott felöltőjét. Az istenek sohasem szűnnek gyötörni minket? A felöltő lehullott, és Pompey rálépett hosszú, földet érő szegélyére. Megbotlott és elesett - e következmény elkerülhetetlen volt. Előreesett, s förtelmes feje teljes erejével nekem vágódott - neki a mellemnek, s végigzuhantam Pompeyjel együtt a fedélszék kemény, koszos, undorító padlóján. De bosszúm biztos, azonnali és teljes volt. Dühömben két kézzel belekaptam gyapjas hajába, hatalmas mennyiségű fekete, bodros, göndör anyagot téptem ki és löktem el magamtól, a megvetés minden jelével. Lehullott a harangkötelek közé, s ott maradt. Pompey felállt, s egy szót se szólt. De nagy szemével siralmas pillantást vetett rám, és - fölsóhajtott. Ti istenek - micsoda sóhaj volt! Szívembe hasított. És a haj - a gyapjú! Ha elértem volna azt a gyapjat, könnyeimmel áztattam volna sajnálatom jeléül. Ámde sajna! - messze voltam ahhoz, hogy elérhettem volna. Ahogy a harangkötelek közt himbálódzott, azt hittem, él. Azt hittem fölmered a megbotránkozástól. Azt mondják a jávai Amagdarossz Azéris is gyönyörű virágot hajt, és akkor is életben marad, ha kihúzzuk gyökerestől. A bennszülöttek a mennyezetre akasztják zsinóron, és évekig élvezik az illatát.

Civódásunk véget ért, s egy nyílást kerestünk, amelyen át szemügyre vehetnénk Edina városát. Ablak nem volt egy sem. A homályos kamrába csak egy négyszögletes, mintegy arasznyi átmérőjű nyíláson át szűrődött be fény, a padlótól jó két méter magasan. De mit meg nem old az igazi zseni tettereje? Eltökéltem, hogy felkapaszkodom e nyílásig. Rengeteg kerék, fogaskerék és más titokzatos értelmű alkatrész állt a nyílás tövében, szorosan a fal mellett; s a gépezetből a nyíláson át egy vasrúd meredt ki. A kerekek és a fal közt épp csak hogy elfért a testem - mégis makacsul eltökéltem magam, és úgy határoztam, hogy kitartok szándékom mellett. Magamhoz szólítottam Pompeyt.

- Látod azt a nyílást, Pompey? Ki akarok nézni rajta. Ide állsz épp a nyílás alá - így. Nos, tartsd a kezed, Pompey, hadd hágjak föl rajta - így. Most a másikat, Pompey, annak a segítségével följutok a válladra.

Megtett mindent, amit kívántam, s mikor följutottam, azt tapasztaltam, hogy könnyűszerrel ki tudom dugni fejem és nyakam a nyíláson. A kilátás fölséges volt. Képzelni sem lehet nagyszerűbbet. Csak egy pillanatra fordítottam el a szemem, míg Diánára rászóltam, hogy viselkedjék tisztességesen, és biztosítottam Pompeyt, hogy belátó leszek, és olyan könnyedén állok a vállán, amilyen könnyedén csak tudok. Megígértem, hogy gyöngéd leszek hozzá - ossi tenger que Atlanti óceán. S miután így elégtételt szolgáltattam hűséges barátomnak, buzgón és lelkesen átadtam magam a szemem előtt kitárulkozó látvány élvezetének.

E témáról szólván azonban kerülni fogom a bőbeszédűséget. Nem írom le Edinburgh városát. Mindenki járt már Edinburghban - a klasszikus Edinában. Csupán siralmas kalandom fontos részleteire szorítkozom. Mikor némileg kielégítettem már a város kiterjedésére, fekvésére, általános képére irányuló kíváncsiságomat, időt szakítottam, hogy a templomot, amelyben tartózkodom, meg a torony pompás architektúráját is szemügyre vegyem. Megfigyeltem, hogy a lyuk, amelyen át a fejem kidugtam, egy óriási óra számlapjára nyílik, s hogy az utcáról bizonyára jókora kulcslyuknak látszik, olyannak, mint amilyet a francia órák számlapján látunk. Azért vágták, nem vitás, hogy a sekrestyés kinyújthassa rajta a karját, s ha kell, beállíthassa bentről az óra mutatóit. Meglepődve láttam, milyen nagyok ezek a mutatók: a nagyobbik megvolt vagy három méter hosszú, s a szélte, ott, ahol a legszélesebb, tizennyolc-húsz centiméter. Szemmel láthatólag acélból volt, s úgy látszott, éles. Miután e részleteket s még több mást is, megfigyeltem, szemem újra a lenti dicső kilátásra fordult, és rövidesen elmerültem az elmélkedésbe.

Elmélkedésemből pár perc múlva Pompey hangja riasztott fel. Közölte, hogy nem bír tovább, és arra kért, hogy legyek szíves, szálljak le róla. Ez nem volt ésszerű, s hogy miért nem, azt elég hosszan meg is indokoltam. Válaszolt, de látszott, nem érti, hogy mit akartam mondani. Elöntött hát a méreg, és megmondtam neki kereken, hogy ostoba, hogy elkövette az Ignác von Pelenka bűnét, hogy mást sem tud, csak innamígalóvisz, s a beszéde nem több, mint irrgumburrgummacskanadrág. Ezzel, úgy látszik, megelégedett, és én újra belemerültem gondolataimba.

Úgy félórával ez után a szóváltás után, amint éppen elmerülten gyönyörködtem az alanti isteni szépségű tájban, meglepődve észleltem valami nagyon hideget, ami szelíd nyomást fejt ki nyakszirtemre. Mondanom sem kell, hogy kimondhatatlanul megrémültem. Tudtam, hogy Pompey ott van a lábam alatt, Diána meg, úgy ahogy ráparancsoltam, a hátsó lábán ül a kamra legtávolabbi sarkában. Mi lehet az? Ó, jaj! Nagyon hamar fölfedeztem. Fejemet óvatosan elfordítottam, és elszörnyedve észleltem, hogy az óra hatalmas, csillogó, pallos forma percmutatója körforgása során elérte a nyakamat. Tudtam, nincs egy másodperc veszteni való időm. Nyomban megpróbáltam visszahúzódni, de már késő volt. Képtelen voltam kihúzni a fejem a szörnyű csapdából, amely oly alaposan megfogott, s amely egyre szűkült, oly rohamosan, hogy még elképzelni is szörnyűség. Mondhatatlan volt e pillanat kínja. Fölnyúltam, és megpróbáltam teljes erőmből fölfelé nyomni a súlyos vaslemezt. De ezzel az erővel akár magát a katedrálist is megpróbálhattam volna fölemelni. Jött, jött, jött lefelé, mind jobban és jobban szorított. Sikítva kértem Pompey segítségét, de ő azt mondta, megsértettem érzéseit, mikor azt mondtam, hogy "piszkítja a pelenkát". Odakiáltottam Diánának, de ő csak annyit mondott, hogy "vau-vau-vau", meg hogy én ráparancsoltam, nehogy el találjon mozdulni a sarokból. Így hát társaimtól nem várhattam segítséget.

Időközben az Idő szörnyű és súlyos kaszája (most fedeztem fel e klasszikus mondás szó szerinti értelmét) nem állt meg, s nem is volt valószínű, hogy mozgása megállna. Mind lejjebb ereszkedett. Éle már hüvelyknyire belemélyedt nyakamba, és benyomásaim egyre határozatlanabbak és zavarosabbak lettek. Egyszer Philadelphiába képzeltem magam a méltóságteljes Dr. Lukasgaras társaságába, másszor Mr. Blackwood dolgozószobájába, amint éppen felbecsülhetetlen értékű tanácsokat ád. Majd derűsebb napok drága emlékei törtek rám, és arra a boldog időre gondoltam, mikor a világ még nem volt oly sivár, és Pompey korántsem volt kegyetlen.

Az óra tiktakja elszórakoztatott. Elszórakoztatott, mondom, mert érzéseim most a tökéletes boldogsággal voltak határosak, és minden csekélység örömömre szolgált. Az óra szüntelen tiktak, tiktak, tiktak-ja csupa dallam, zene volt most a fülemben, és időnként eszembe juttatta Dr. Mismás prédikációinak kegyes szóáradatát. Aztán ott voltak azok a nagy számjegyek az óra számlapján - milyen értelmesek, milyen intellektuálisak! Majd váratlanul táncra perdültek, mazurkát jártak - nekem az V-ös nyerte meg leginkább tetszésemet. Láthatólag jól nevelt úrihölgy. Semmi hányavetiség, a mozgásában semmi illetlenség. Megpörkölt a csúcsán, bámulatosan vágta ki a piruettet. Széket akartam odatolni neki, mert láttam, hogy belefáradt az erőfeszítésbe - és ekkor ébredtem teljesen tudatára siralmas helyzetemnek. De milyen siralmas! A mutató már két ujjnyira mélyedt a nyakamba. Élés fájdalom hasított belém. Imádkoztam a halálért, és pillanatnyi kínomban akarva, akaratlanul ismételgettem a költő, Miguel de Cervantes gyönyörű sorait:

Van Mucsán hat escondida
que neked te szedte-vette
borkő pisztoly delin úr-ír
no, mesterné darmol Vida!

De most új szörnyűség következett, olyasmi, amitől még a legerősebb idegrendszer is megborzad. A mutató kegyetlen nyomásától szemem, teljesen kidülledt üregéből. Míg azon gondolkodtam, hogyan legyek majd meg a szemem nélkül, az egyik valóban kiugrott a fejemből, végiggurult a toronysisak meredek falán, és kikötött a párkány mentén húzódó esőcsatornában. A szemem elvesztése nem is volt olyan borzasztó, mint az a pimasz függetlenség és megvetés, ahogy az odakintről rám nézett. Ott feküdt a csatornában, épp az orrom előtt, és a modora, ha nem ilyen ellenszenves, egyenesen nevetséges lett volna. Olyan pislogást, kacsingatást csapott, amilyet még sose láttam. A szemem viselkedése a csatornában a maga nyilvánvaló pimaszságával és szégyenletes hálátlanságával nemcsak bosszantó volt, hanem roppant kínos is, amiatt a rokonszenv miatt, amellyel ugyanazon fej két szeme, bármilyen távol volt is most egymástól, egymás iránt viseltetett. Kénytelen voltam én is pislogni, kacsingatni, mégpedig ugyanúgy, mint az a csibész jószág az orrom előtt. De váratlanul megkönnyebbültem, mert kiesett a másik szemem is. Ugyanabba az irányba tartott, mint a cimborája (lehet, hogy előre összeesküdtek?), kettesben legurultak az esőcsatornán, és igaz örömömre szolgált, hogy végre megszabadultam tőlük.

A mutató négy és fél hüvelyknyire mélyedt már a nyakamba. Már csak egy vékony bőrdarab maradt átvágnivaló. Tökéletes boldogság töltött el, mert tudtam, hogy legkésőbb pár perc, és megszabadulok e megalázó helyzetből. És várakozásomban nem is csalódtam. Az óriási percmutató pontban fél hat előtt öt perccel annyira jutott szörnyű körforgásában, hogy leválassza nyakam e csöpp kis maradékát. Nem voltam szomorú, midőn láttam, hogy fejem, amely annyi bosszúságot okozott, végre valahára elválik testemtől. Először legurult a toronysisak oldalán, néhány másodpercig megült a csatornában, majd folytatta útját, és leugrott az utca közepére.

Őszintén bevallom, hogy benyomásaim most páratlanul furcsák - nem is furcsák, inkább hallatlanul titokzatosak, zavarba ejtők és megmagyarázhatatlanok voltak. Érzékeim egyazon pillanatban itt is működtek, ott is. A fejem azt hitte, hogy én - a fej - vagyok az igazi Signora Pszyché Cleopatra, testem meg ugyanakkor meg volt győződve, hogy én - a test - vagyok az. Hogy tisztázzam ezzel kapcsolatos érzéseimet, kitapogattam zsebemben burnótos szelencémet, de miután elővettem, és igyekeztem kellemes tartalmából egy csipetnyit a szokásos módon alkalmazni, nyomban tudatára ébredtem különös hiányosságomnak, és rögtön a fejem után hajítottam a szelencét. Az nagy megelégedéssel szippantott fel egy csipetnyit, és viszonzásul hálásan rám mosolygott. Röviddel ezután beszédet intézett hozzám, de hogy mit mondott, azt fül híján nem hallottam tisztán. Annyit mindenesetre kivettem, hogy meg van döbbenve, miért akarok én még életben maradni ilyen körülmények között? Befejezésül idézte Ariosto nemes szavait:

Il pover homok che non sera korog,
adta vakondja tente-tente morog.

Tehát ahhoz a hőshöz hasonlított, aki a csata hevében nem vette észre, hogy megölték, és kiolthatatlan derekassággal folytatta a harcot. Most már semmi sem gátolt, hogy leszálljak emelvényemről, és le is szálltam. Hogy mi volt az, amit Pompey olyan nagyon különösnek talált a megjelenésemben, azt már sose fogom megtudni. A fickónak füléig szaladt a szája, és úgy összeszorította a két szemét, mintha diót akarna törni a szeme résében. Végül ledobta felöltőjét, egyetlen ugrással a lépcsőnél termett és elszelelt, én pedig Démoszthenész indulatos szavait vetettem a gazember után:

Andrew O'Phlegeton kár inalni sebtiben!

Odafordultam az én drágámhoz, a bozontos szőrű Diánához. Ó jaj, mily szörnyű látvány állta szememnek útját! Vajh patkány volt, amit láttam a lyukba belopózni? E lerágott csontok vajh azé a kis angyalé-e, akit oly kegyetlenül fölfalt a szörnyeteg? Ti istenek! mit látok ott? Szerelmetes kiskutyám szelleme, árnya, kísértete az, ami ott ül a sarokban oly kecses búbánatba merülten? Hallga! Ő szól, és - egek! - ez németül van... Schiller szavai:

Úgy starboda, így sterbide,
duxi-duxil

Ó, jaj! hát nem szól igazat?

Ha meghalok, ha végre meghalok,
miattad - miattad!

Drága teremtés! Ő is értem áldozta fel magát. Mi marad még a kutyátlan, négere fosztott, fejvesztett, szerencsétlen Signora Pszyché Cleopatrának? Ó, jaj! Semmi. Elvégeztetett.

Fordította Göncz Árpád

 
 
0 komment , kategória:  E. A. POE: REJTELMES TÖRTÉNETE  
szeretettel
  2013-09-14 08:45:00, szombat
 
  HOGYAN ÍRJUNK BLACKWOOD-CIKKET?



A próféta nevében - fügét vegyenek!

TÖRÖK FÜGEÁRUSOK KIÁLTÁSA

Föltételezem, hogy mindenki hallott már rólam. A nevem Signora Pszyché Cleopatra. Csak az ellenségeim hívnak Sicky Clay-O'Patricknak. Tudom, hogy a Sicky csak a Pszyché közönséges elferdítése, a Pszyché szép görög név, "lelket" jelent (azaz engem, hisz csupa lélek vagyok), néha meg "pillangó"-t, s ez utóbbi kétségtelenül a megjelenésemre utal új bíbor selyemruhámban, az égszínkék arab kabátkával, zöld paszomány-díszítéssel és a hét narancssárga fodorral. Ami meg a Clay-O'Patrickot illeti - aki csak rám néz, rögtön tudhatja, hogy nem hívnak Clay-O'Patricknak. Ezt Miss Rhea Répa terjeszti rólam, merő irigységből. Piha, Rhea Répa kisasszony! A kis nyomorult! De mit is várhatna az ember egy répától? Kíváncsi vagyok, eszébe jut-e néha a közmondás: "Könnyebb a répából vért fakasztani..." stb. (N. B.: az első adandó alkalommal eszébe juttatni.) (N. B.: orra alá dörgölni.) Hol is tartok? Ja, igen. Tudom, hogy a Clay-O'Patrick csak a Cleopatra eltorzult formája, Cleopatra királynő volt (akárcsak én. Dr. Lukasgaras mindig Szívkirálynőnek hív), és a Cleopatra, akárcsak a Pszyché, szép görög név, apám meg görögöt tanult a középiskolában, s így megillet a családi nevünk, ami igenis Cleopatra és semmi esetre sem Clay-O'Patrick. Senki más nem hív Sicky Clay-O'Patricknak, csak Rhea Répa. Én Signora Pszyché Cleopatra vagyok.

Mint az előbb már említettem, mindenki hallott rólam: én vagyok Signora Pszyché Cleopatra, a Kemény És Kérlelhetetlen Harcot A Reménytelen Istentelen Sanyarúságban Nyűglődő Ártatlan Kutyákért levelezési rovatának méltán ünnepelt vezetője. Dr. Lukasgaras adta nekünk ezt a címet, s azt mondja, azért esett épp erre a választása, mert úgy döng, mint egy üres rumoshordó. (Ő néha kissé közönséges, de mélyen érző lélek.) Mindig odaírjuk a nevünk után a mozgalom kezdőbetűit, akár egy akadémikus, hogy Tud. Ak. Tag. Dr. Lukasgaras szerint ez annyit jelent: Tudni Akarná, de Tagadja, és nem azt, hogy az illető akadémiai tag, de hát Dr. Lukasgaras olyan vicces ember, hogy sose lehet tudni, mikor mond igazat. Mi mindenesetre kitesszük a nevünk után a mozgalom kezdőbetűit - K. É. K. H. A. R. I. S. Ny. Á. K. - azaz Kemény És Kérlelhetetlen Harcot A Reménytelen Istentelen Sanyarúságban Nyűglődő Ártatlan Kutyákért. Egy szó - egy betű, ami határozottan haladás a Tudományos Akadémiai Tagok három megcsonkított szavával szemben. Dr. Lukasgaras úgy véli, hogy kezdőbetűink adják a mi igazi jellegünket de akármi legyek, ha értem, mit akar ezzel mondani.

De hiába volt a doktor minden jó szolgálata, és hiába a mozgalom minden fáradságos erőfeszítése, hogy észrevétesse magát - mindaddig, míg én is be nem léptem, nem sok sikert arattak. Az az igazság, hogy a tagok elmerültek a nagyon is sekélyes hangú vitatkozásba. A szombat esti felolvasásokat nem annyira a mélység, mint inkább a bohóckodás jellemezte. Épp csak hogy ledarálták a napirendet. Nem kutatták a mélyen fekvő okokat, az alapelveket. Egyáltalán: nem kutattak semmit. Nem fordítottak figyelmet a nagy kérdésre, a "dolgok helyénvaló voltára". Röviden: ilyen finom írás nem hangzott el egy sem. Mind olyan alacsony volt - alacsony! Semmi mélység, semmi olvasottság, semmi metafizika, semmi, amit a művelt ember spirituálisnak nevez, s amit a műveletlen dumaként bélyegez meg (dr. L. azt mondja, hogy a "dumá"-t Dumas-nak kellett volna írnom - de én ehhez jobban értek).

Mikor a mozgalomhoz csatlakoztam, minden igyekezetem arra irányult, hogy finomabb gondolkodásmódot, finomabb írásmodort honosítsak meg, s az egész világ tudja, mekkora sikerem volt. Lapunk, a K. É. K. H. A. R. I. S. Ny. Á. K., legalább olyan jó tanulmányokat közöl, mint a Blackwood's Magazine. Azt mondom, a Blackwood, mert tudom, hogy a legfinomabb írások, bármiről szóljanak is, e méltán ünnepelt folyóirat hasábjain fedezhetők fel. Ezt állítottuk példaképül magunk elé, bármilyen témáról legyen is szó, s ennek megfelelően hamarosan beletanultunk a villámhírekbe. És különben is, nem olyan nehéz dolog összehozni egy igazi Blackwood-cikket, ha az ember a jó végéről fog hozzá. Persze nem a politikai cikkekről beszélek. Mióta Dr. Lukasgaras megmagyarázta, mindenki tudja, hogy azok hogy készülnek. Blackwood úrnak van egy szabóollója és három inasa, aki a parancsait lesi. Az egyik átnyújtja neki a Times-t, a másik az Examiner-t, a harmadik a Képes Családi Blablá-t. Mr. B. csak vág és kever. Ez hamar kész van - semmi más, csak az Examiner, a Blabla és a Times - aztán a Times, a Blabla és az Examiner - majd a Times, az Examiner és a Blabla.

De a magazin fő érdeme vegyes cikkeiben rejlik: ezek közül a legjobbak az alatt a fejléc alatt jelentek meg, amelyet Dr. Lukasgaras Furcsaságok-nak hív (tekintet nélkül arra, hogy miről is szólnak), más meg Érdekességek-nek. Az ilyenfajta írásokat régóta nagyra becsülöm, de hogy megírni hogy kell az ilyesmit, azt csak azóta tudom pontosan, mióta legutóbb (a mozgalom megbízásából) meglátogattam Mr. Blackwoodot. A módszer nagyon egyszerű, bár annyira nem, mint a politikai cikkeké. Mikor fölkerestem Mr. B.-t, és tudtára adtam a mozgalom óhaját, roppant udvariasan üdvözölt, bevezetett dolgozószobájába, és világosan megmagyarázta az egész eljárást.

- Drága hölgyem - mondta (szemmel láthatólag mély hatással volt rá fejedelmi megjelenésem, hiszen bíborszínű selyemruhám volt rajtam, a zöld paszományokkal és a narancsszínű fodrokkal), de drága hölgyem, foglaljon helyet! A dolog így áll: először is annak, aki az érdekességeket írja, nagyon fekete tintája kell legyen, nagyon vastag tolla, és a tollának nagyon tompa hegye. És: jól jegyezze meg, Pszyché Cleopatra kisasszony! - folytatta rövid szünet után hallatlanul határozottan és ünnepélyesen - jól jegyezze meg! - ezt - a - tollhegyet - soha - sem szabad - kicserélni! Itt rejlik, hölgyem, itt rejlik a titok, a lélek, az érdekesség. Szilárd meggyőződéssel állítom, hogy senki - bármilyen lángész volt is - nem írt még jó tollal - ugye ért engem - jó cikket. Biztosra veheti, hogy ha egy kézirat olvasható, akkor már nem is érdemes elolvasni. Ez a mi hitünk dogmája, s ha ezzel nem tud készségesen egyetérteni, akár ne is folytassuk megbeszélésünket.

Elhallgatott. Nekem persze eszem ágában sem volt véget vetni a megbeszélésnek, egyetértettem ezzel a nagyon is nyilvánvaló állítással, amelynek igaz voltáról, mondtam, magam is réges-régen meg vagyok győződve. Ez láthatóan jólesett neki, és imigyen folytatta intelmeit:

- Talán ellenszenves az ön szemében, Pszyché Cleopatra kisasszony, hogy egy cikket, vagy inkább cikksorozatot állítsak ön elé példaképül, tanulmány tárgyául: de mégis legyen szabad fölhívnom szíves figyelmét néhány példára. Lássuk csak. Itt volt, teszem azt "A Halott, Aki Élt". Ragyogó írásmű! - egy úriember följegyzései benyomásairól, midőn elhantolták, noha a lélek még nem távozott el testéből -, csupa íz, félelem, érzés, metafizika, műveltség. Az ember megesküdött volna, hogy a cikk írója koporsóban született és ott is nevelkedett. Aztán meg ott volt "Egy Ópiumszívó Önvallomása" - finom, nagyon finom írás! - pompás képzelőerő - mély gondolatok - elmeél - csupa tűz és harag - zamatos érthetetlenség. Csinos kis halandzsa, és az emberek csak úgy falták. Írhatta volna akár Coleridge is - de nem ő írta. A kedvenc cerkóf-majmom. Juniper, költötte, egy nagy pohár, vízzel föleresztett, cukorral édesített, meleg borovicska fölött. (Ha ezt bárki más mondja, és nem Mr. Blackwood, aki kötötte az ebet a karóhoz, el se hiszem.) Aztán ott volt a "Botcsinálta kísérletező", arról az úrról, aki sütőkemencébe került, de épen és egészségesen, bár kétségkívül jól átsülve jött ki onnét. Meg "A Néhai Orvos Naplója", amelynek fő érdeme a jó hanta és a slampos görögség - a közönség mindkettőt szerfelett kedveli. A "Férfi a Harangban" - ez olyan írás, Cleopatra kisasszony, amelyet nem győzök eléggé a figyelmébe ajánlani. Egy ifjú ember históriája, aki épp egy harang nyelve alatt tér nyugovóra, és arra ébred, hogy a harang temetésre szól. A kongás megőrjíti, annak a rendje és módja szerint előveszi hát a noteszét, és följegyzi benyomásait. A benyomás, az a fontos, Cleopatra kisasszony! Ha valaha fölakasztják - megérne ívenként legalább tíz aranyat. Ha erőteljesen akar írni, Cleopatra kisasszony, szenteljen a benyomásoknak aprólékos figyelmet.

- Feltétlenül, Mr. Blackwood - mondtam.

- Helyes - bólintott. - Látom, maga szívem szerint való tanítvány. De meg kell ismertetnem mindazokkal a részletekkel, amelyek ismerete nélkül senki sem tud vérbeli Blackwood-cikket írni, olyat, amely magán viseli a benyomások bélyegét; olyat - érti, hogy mire gondolok? -, amely megítélésem szerint minden szempontból kiváló.

Először is olyan pácba kell kerülnie, amilyenbe maga előtt még nem jutott senki. Például az a kemence - az telitalálat. De ha éppen nincs kéznél kemence vagy nagyharang, nem tud könnyűszerrel kiesni egy léghajóból, nem tudja elnyeletni magát a földindulással, nem tud kéményben rekedni: be kell érnie valami hasonló, képzelt balesettel. Persze jobban szeretem, ha tények támasztják alá szavait. Semmi sem segíti úgy a képzeletet, mint a szóban forgó kérdésben szerzett gyakorlati ismeretek. "Az igazság furcsa dolog", tudja jól, "túltesz a hazugságon", s amellett sokkalta célravezetőbb.

Biztosítottam, hogy van egy kitűnő harisnyakötőm, s amint hazamegyek, fölkötöm magam.

- Ragyogó! - felelte. - Kösse föl magát; ámbár az akasztás már kissé elcsépelt. Esetleg eszébe jut valami jobb is. Például vegyen be valami szabadalmazott gyógyszert, aztán írja meg nekünk a benyomásait. Persze a tanácsom érvényes mindenféle balesetre, és könnyen megeshet, hogy hazafelé menet fejbe verik, elgázolja az omnibusz, megharapja egy veszett kutya, vagy csatornába fullad. No de menjünk csak tovább.

Ha már eldöntötte, miről ír, meg kell fontolnia, hogy milyen legyen elbeszélésének hangneme, modora. Van oktató hangnem, lelkendező hangnem, természetes hangnem - valamennyi elég közismert. De itt van például a lakonikus hangnem, másképpen rövid és velős, amely csak az utóbbi időben kezd divatba jönni. Csupa rövid mondat. Valahogy így: "Csak kurtán. Csak pattogósan. Csupa pont. Semmi bekezdés."

Aztán ott van a fennkölt hangnem, a terjengős, a felkiáltásokkal tarkított. Legjobb regényíróink közül többen ezt követik. A szavaknak szakadatlan pörögniük kell, mint a búgócsigának, és olyasféle zajt is kell csapniuk, ez kitűnően megfelel értelem helyett. Valamennyi stílus közül az a legjobb, ha az író annyira lóhalálában ír, hogy nincs ideje gondolkodni.

A metafizikus stílus szintén jó. Ismerjen az ember bármilyen nagy szót, itt az alkalom, hogy hasznát vegye. Beszéljen ionikus és eleatikus iskoláról - Arkhütaszról, Gorgiaszról és Alkmaiónról. Ejtsen el néhány szót az objektivitásról és szubjektivitásról. Csak fel a fejjel, ócsárolja nyugodtan azt, akit úgy hívtak, hogy Locke. Fintorogjon a dolgok állapotán, úgy általában, s ha történetesen olyasmi találna kicsúszni a tollából, ami már kissé sok, eszébe se jusson kivakarni, csak fűzzön hozzá egy lábjegyzetet, és írja oda, hogy a fenti mélyenszántó észrevételért köszönettel tartozik a "Kritik der reinen Vernunft"-nak vagy a "Metaphysische Anfangsgrunde der Naturwissenschaft"-nak. Ez nagyon művelten hangzik, és... és... és nagyon őszintén.

Van még több, hasonlóképpen jeles stílus, de ezek közül csak kettőt szeretnék megemlíteni - a transzcendentális stílust és a heterogén stílust. Az előbbi érdeme, hogy az író sokkal mélyebben tekint bele a természet rejtelmeibe, mint bárki más. Ez a telepatikus képesség igen hatásos, ha helyesen kezelik. Olvasgassa a "Szélrózsá"-t - nagyon tanulságos. A nagy szavakat ez esetben kerülni kell: olyan pici szavakat kell használni, amilyen picinyeket csak lehet; s helyes, ha az ember ezeket is tótágast írja. Nézze át Channing verseit, és hivatkozzék arra, amit a "Bödönnek látszó pohos kis ember"-ről ír. Szúrjon be valamit a Felsőbbrendű Egyről. Egy szót se az Alsóbbrendű Kettőről. Mindenekelőtt tanuljon meg homályosan írni. Csak sejtetni - állítani semmit. Ha hajlamot érez arra, hogy azt mondja: "vajas kenyér", az istenért: ki ne mondja! Mondhat bármit, mondhat mindent, ami azt megközelíti. Utalhat makarónira, sőt elmehet egész odáig, hogy a zabkására tesz burkolt célzásokat, de ha a vajas kenyér a cél, drága Pszyché kisasszony, legyen óvatos, és a világ minden kincséért ki ne ejtse azt, hogy "vajas kenyér"!

Biztosítottam róla, hogy amíg élek, ki nem mondom többé. Homlokon csókolt és folytatta:

- Ami a heterogén stílust illeti, az csupán tervszerű keverék, a világ minden stílusának azonos arányú elegye, következésképpen benne van minden, ami mély, nagy, fura, pikáns, pimasz és puszilnivaló.

Nos, tegyük fel, hogy eldöntötte, milyen balesetet és milyen stílust választ. De hátravan még a legfontosabb - ami azt illeti, ez az egésznek a lelke -: a töltelékre gondolok. Semmi okunk feltételezni, hogy egy úrihölgy, vagy úriember, egy könyvmoly életét éli. Ám éppen ezért mindennél fontosabb, hogy írása a műveltség levegőjét árassza, vagy legalábbis széles körű általános olvasottságáról tegyen tanúságot. Nos, elárulom, ezt hogyan érheti el. Ide nézzen! (Levett a polcról három-négy semmitmondó külsejű kötetet, és találomra belelapozott.) Ha csak egy pillantást vet is a világ bármely könyvének bármely oldalára, azon nyomban fölfedezi benne a tudóskodásnak vagy a bel-esprit-izmusnak valamely apró morzsáját, márpedig éppen ez adja a Blackwood-cikkek utolérhetetlen aromáját. Mindjárt föl is jegyezhetne egynémely apróságot, míg én olvasom. Állítsunk fel két csoportot. Az első: Érdekfeszítő tények, hasonlatok gyártására, a második: Érdekfeszítő kifejezések, alkalmi felhasználásra. Nos, írja! - és én írtam, ahogy diktálta:

ÉRDEKFESZÍTŐ TÉNYEK HASONLATOK GYÁRTÁSÁRA. "Kezdetben csak három Múzsa volt: Melete, Mneme és Aoidé - Elmélkedés, Emlékezés és Ének." Ha helyesen alkalmazza, ezt a kis tényt ugyancsak kiaknázhatja. Amint látja, nem közismert, és kissé recherché hat. Óvatosnak kell hát lennie, és őszinte keresetlenséggel odavetnie.

- Más. "Az Alpheus folyó átfolyt a tenger színe alatt, és vize odaát úgy bukkant a felszínre, hogy mit sem veszített édességéből." Hát ami azt illeti, ez eléggé elcsépelt, de ha jól készíti el és szépen tálalja, olyan frissen fest, hogy frissebb már nem is lehetne.

- No, ez már jobb valamivel. "Egyesek úgy érzik, hogy a borneói írisznek édes és erős illata van, mások szerint teljesen szagtalan." Pompás, és milyen választékos! Egy picit változtasson rajta, és csodát művel. De van itt más is a növénytan területéről. Nincs, ami jobban csúszna, főleg egy kis latinnal nyakon öntve. Írja! "A jávai Amygdalus Flos Aeris gyönyörű virágot hajt, és akkor is életben marad, ha kihúzzuk gyökerestől. A bennszülöttek a mennyezetre akasztják zsinóron, és évekig élvezik az illatát." Hát ez fölséges. Hogy ebből micsoda hasonlat lesz! Most pedig lássunk néhány érdekfeszítő kifejezést is.

ÉRDEKFESZÍTŐ KIFEJEZÉSEK. "Li Hsziu Ju, a tiszteletre méltó kínai regény." Remek! Ha ezt a néhány szót ügyesen illeszti be a szövegbe, már be is bizonyította, hogy alaposan ismeri a kínai nyelvet és irodalmat. Így még csak elboldogul arab, szanszkrit vagy csikasszó nélkül is. De spanyol, olasz, német, latin és görög nélkül már nem állja a sarat. Mindenre valami kis mintát kell keresnem magának. Bármilyen apróság megfelel, hisz úgyis csak találékonyságától függ, hogyan illeszti be a cikkébe, írja csak!

Aussi tendre que Zaïre - gyöngéd, mint Zaire -, ez franciául van. Arra utal, hogy a hasonló című francia tragédiában milyen gyakran fordul elő ez a szókapcsolat, a tendre Zaïre. Ha megfelelő módon alkalmazza, nemcsak nyelvtudását bizonyítja, hanem olvasottságát és okosságát is. Mondhatja például, hogy a csirke, amit éppen elfogyasztott (mert tegyük fel, hogy a cikke arról szól, mint fulladt meg a torkán akadt csirkecsonttól), csöppet sem volt aussi tendre que Zaïre. Írja!

Van muerte tan escondida,
Que no te sienta venir,
Porque el plazer del morir,
No mestorne e dar la vida.

- Ez spanyolul van - Miguel de Cervantes írta. "Siess, halál, de add, hogy ne halljam lépteid, mert örömöm érkezteden életre kelt megint." Ezt be lehet csúsztatni csak úgy à propos, mikor épp haláltusáját vívja a csirkecsonttal. Írja!

Il pover 'huomo che non se'n era accorto,
Andava combattendo, e era morto.

Ez olaszul van, megértette - és Ariostótól származik. Annyit jelent, hogy a hős a csata hevében nem vette észre, hogy ugyancsak megölték, és holtában is vitézül folytatja a harcot. Alkalmazása a maga esetében nyilvánvaló - mert bízom benne, Pszyché kisasszony, hogy legalább másfél órát rugódozik még azután, hogy megölte a torkán akadt csirkecsont, Írja, kérem!

Und sterb' ich doch, so sterb' ich denn
Durch sie - durch sie!

Ez német - Schiller verse, "Ha meghalok - ha végre meghalok - miattad - miattad!" Világos, hogy ez esetben végzetének okát, a csirkét aposztrofálja. Tudni szeretném, akad-e olyan úriember (vagy hölgy), ha esze van, aki ne halna meg szívesen egy kapribogyóval és gombával töltött, narancszselével körített és ízlésesen tálalt, jól hízott molukka-kappanért? Írja! (Tortoninál készítik így, ott kap.) Írja, legyen szíves!

Itt egy csinos és ritka kis latin mondás (az ember nem lehet elég recherché vagy tömör, ha latinul idéz, különben közönségessé válik) - ignoratio elenchi. Bűnös az ignoratio elenchi bűnében -, azaz fölfogja a szavakat, amelyeket hall, de nem fogja föl az értelmüket. Tehát ostoba, érti? Mint az a szerencsétlen fickó, akit maga megszólított, miközben cikákolt a torkán akadt csirkecsonttól, s így az nem értette, hogy maga mit is akar mondani. Vágja az arcába az ignoratio elenchi-t, és egy csapásra megsemmisítette. Ha mégis volna mersze válaszolni, mondja neki Lucanusszal, hogy a beszéd csupán anemona verborum, szavak mákonya. Az anemónának, bármilyen ragyogó szép, nincsen szaga. Vagy ha elkezd szitkozódni, sújtson le rá az insomnia Jovis - jupiteri képzelgés - pallosával. Ezt a kifejezést Silius Italicus használta (itt ni!) a dagályos és pöffeszkedő gondolatok jellemzésére. Holtbiztos, hogy ez szíven találja a fickót. Mást nem is tehet, fölfordul és meghal. Lesz szíves írni?

Most keressünk valami csinosat görögül - például Démoszthenésztől. Άνης ό φενωλήαι πάλιν μαχεσδαι Ennek van is egy tűrhető fordítása a Hudibras-ban:

Mert aki fut, harcolhat még,
kit megöltek, többé soha.

Egy Blackwood-cikkben nincs, ami olyan jól mutatna, mint a görög. Már maguk a betűk is mély értelmet sugallnak. Figyelje csak meg, hölgyem, milyen agyafúrt ez az epszilon! Annak a phinek meg kétségtelenül püspöknek kéne lennie! Vagy akad-e még egy olyan csinos fickó, mint az omikron? Olyan piperkőc, mint a tau? Röviden: nincs a göröghöz fogható, egy vérbeli "mitéreztem-amikor"-lap számára! A mi esetünkben napnál is világosabb, hogy mit kell kezdenie vele. E mondatot, mint szörnyű átkot, ultimátumként vágja annak a semmirekellő hájfejű csirkefogónak az arcába, aki nem értette a maga nyilvánvaló, csirkecsontra utaló angolságát. Ezt érteni fogja és eltakarodik, biztos lehet benne.

Mr. B. mindössze ennyi intelmet intézett hozzám a szóban forgó kérdéssel kapcsolatban, de éreztem, hogy ennyi elég is. Végre tudtam, mint kell megírnom egy igazi Blackwood-cikket, s el is határoztam, hogy azon nyomban hozzáfogok. Búcsúzáskor Mr. B. fölajánlotta, hogy megveszi a cikket, ha elkészül, de tiszteletdíjként mindössze ötven aranyat ígért érte, így hát elhatároztam, hogy inkább a mozgalomra hagyományozom, mintsem hogy ily nyomorúságos összegért elvesztegessem. Zsugoriságától eltekintve azonban a szóban forgó úriember minden tekintetben nagy tiszteletet tanúsított irányomban, és igazán kifogástalan udvariassággal kezelt. Búcsúszavai mélyen megindítottak, és örökké hálával fogok rájuk visszaemlékezni.

- Drága Pszyché kisasszony - mondta, és szemében könny csillogott -, segítségére lehetnék-e bármi másban, hogy dicséretre méltó vállalkozása sikerrel járjon? Hadd gondolkozzam. Könnyen megeshet, hogy nem sikerül - nem sikerül elég hamar vízbe fojtania magát, vagy... vagy... torkán akasztani egy csirkecsontot, vagy... vagy... fölkötnie magát... vagy... s megharaptatnia... hopp! Most jut eszembe, néhány egészen elsőrendű bulldog van az udvaron - pompás dögök, biztosíthatom - vadak, és minden egyéb... ezek aztán megkeresik magának a pénzt, széttépik, fodrostól, mindenestől, öt perc sem telik bele (majd nézem az órám!) ...másra ne gondoljon, csak, hogy mit érez! Gyer' ide Tom! Peter! Dick, te csibész! Fogjátok meg...!

Minthogy azonban igazán nagyon siettem, és nem volt már egy percem sem, vonakodva bár, de kénytelen voltam távozni; el is indultam nyomban - be kell vallanom, kissé talán nagyobb hirtelenséggel, mint az udvariasság szigorú szabályai egyébként megengednék.

Mikor Mr. Blackwoodtól elváltam, az volt a fő célom, hogy - tanácsához híven - azonnal valami bajba keveredjem, ez lebegett a szemem előtt, mikor majd egész nap Edinburghot jártam, valami kétségbeesett kalandot kergetve - kalandot, amely megfelel érzelmeim hevességének, és méltó annak a cikknek nagyszerűségéhez, amelyet írni szándékoztam. E kirándulásomra elkísért néger szolgám, Pompey, és kis ölebem, Diána. Alkonyatig eltartott, míg vesződséges vállalkozásomat végre siker koronázta. Akkor esett az a fontos esemény, amelyről - annak eredményeként - az alábbi Blackwood-cikket írtam, heterogén stílusban:

 
 
0 komment , kategória:  E. A. POE: REJTELMES TÖRTÉNETE  
szeretettel
  2013-09-14 08:42:26, szombat
 
  AZ ELVESZETT LÉLEGZET



NOVELLA, MELY NEM A BLACKWOODBAN[145] JÖN, DE ODAVALÓ

Ó, ne lehelj... stb.

MOORE MELÓDIÁI-BÓL[146]

A legnotóriusabb balszerencsét is legyőzi végül a bölcsesség fáradhatatlan bátorsága - mint ahogy a legmakacsabb vár is megadja magát, ha az ostromló ébersége nem ismer lankadást. Salmanazaar, mint a szentírásban olvassuk, három évig vesztegelt Samaria előtt: de Samaria végre is elesett. Sardanapal - lásd Diodorosznál - hét esztendeig tartotta magát Ninivében; de hiába. Trója a második lustrum végén kimerült; és Azoth, mint Aristaeus becsületszavára kijelenti, mégiscsak megnyitotta kapuit Psammitticus előtt, noha egy század ötödrészén át zárva tartotta...

- Te nyomorult!... bestia!... hárpia!... - mondtam a feleségemnek esküvőnk másnapján -, te fúria!... te böjti boszorkány!... te utolsó!... te moslékosdézsa!... te rezes arcú kvintesszenciája minden utálatnak!... te... te... - s itt lábhegyre állva, torkon ragadtam, és szájamat szorosan füléhez illesztve, éppen készültem kidobni ajkaim közül egy új és még sokkal kimondottabban szidalmazó jelzőt, mely, ha elhangzik, bizonnyal végképp meggyőzi őt tökéletes semmirevalóságáról, mikor, rendkívüli borzalmamra és bámulatomra, váratlan fölfedeztem, hogy elveszett a lélegzetem.

"Elakadt a lélegzetem", "elvesztettem a lélegzetemet" stb. oly frázisok, melyeket elég gyakran ismétlünk a mindennapi társalgás folyamán; de sohasem gondoltam még arra, hogy a rettenetes szerencsétlenség, amelyről beszélek, valóban bona fide,[147] és ténylegesen megtörténhetik! Tessék elképzelni - azaz ha egyáltalán van önökben hajlam a dolgok elképzelésére -, képzeljék el, mondom, csodálkozásomat - megdöbbenésemet - kétségbeesésemet!

De van egy jó szellemem, mely sohasem hagyott el egészen. Legszélsőségesebb hangulatomban is mindig megmarad bizonyos érzékem a józanság iránt, et le chemin des passions me conduit - mint Lord Edouard mondja a Julie-ben önmagáról - à la philosophie véritable.[148]

Ámbár nem állapíthattam meg mindjárt az első pillanatban teljes pontossággal, hogy mily fokig lettem e különös szerencsétlenség áldozata, mindenesetre elhatároztam, hogy a dolgot feleségem elől eltitkolom addig, míg újabb tapasztalat föl nem tárja e hallatlan baleset horderejét. Ezért arcom puffadt és eltorzult képét hirtelen huncut és kacér jovialitás kifejezésére cserélve, egy kis kézlegyintést adtam hölgyemnek az egyik arcára, s egy csókot a másikra, s egyetlen szótagot sem ejtve - ó, fúriák! hisz nem volt lélegzetem! -, otthagytam őt nagy bámulatában, mert igazán furcsa lehettem, amint valami pas de zéphyr ütemére kitáncoltam a szobából.

Igen! szóról szóra lélegzettelen. Komolyan állítom, hogy lélegzetem teljességgel eltűnt. Egy pelyhet nem tudtam továbbfújni, bár életem függött volna tőle - vagy akár egy tükör lapján a legkisebb foltot ejteni. Kemény sors! - de mégis találtam valami enyhülést kétségbeesésem első, mindent elborító paroxizmusában. Némi kísérletezés után felfedeztem, hogy a gondolatközlés képessége, amelyről mikor feleségemmel való párbeszédemet nem tudtam folytatni, azt következtettem, hogy tökéletesen megsemmisült, voltaképp csak részleges gátlást szenvedett, és rájöttem, hogy ha az érdekes válság alkalmából leeresztem hangomat a torokhang bizonyos szokatlan mélységeibe, tovább folytathattam volna érzéseim szavakba öntését; mert a hang e mélyebb - torokbeli - rétegei, mint megállapítottam, nem függnek a lélegzet áramától, hanem csak a torok izmainak bizonyos görcsös mozgásaitól.

Egy székre vetve magam, egy darabig mély elmélkedésbe merültem. Annyi bizonyos, hogy gondolataim nem voltak nagyon vigasztaló jellegűek. Ezer határozatlan és siralmas fantazma kerítette hatalmába lelkemet - s még az öngyilkosság gondolata is átcikázott agyamon; de hát hozzátartozik az emberi természet romlottságához, hogy elveti a kínálkozót és készet, s fut az után, ami távoli és kétes. Így borzadtam én meg az öngyilkosságtól, mint a sorsok legborzasztóbbjától, míg a cirmos szorgalmasan dorombolt a szőnyegen, s még a kiskutya is folyton nyítt az asztal alatt: mindenik szemmel láthatólag büszkén tüdeje teljesítményére, s mindez nyilván az én tüdőbeli impotenciámat akarta csúfolni.

Határozatlan remények és félelmek hadától ostromolva, végre meghallottam feleségem léptét, amint ment lefelé a lépcsőn. Így megbizonyosodva távollétéről, dobogó szívvel tértem vissza szerencsétlenségem színhelyére.

Gondosan bezárva az ajtót belülről, energikus kutatásba ingtam: Lehetséges, gondoltam, hogy valami sötét sarokban lappangva, valami szekrényben vagy fiókban rejtőzve, meglelem kutatásom eltűnt célját. Meglátom könnyű köd alakjában - akár tapintható formában is. A filozófia számos kérdésében sok filozófus is nagyon filozófiátlanul tud beszélni. De William Godwin[149] Mandeville című művében azt írja, hogy "egyetlen realitás az, ami láthatatlan" - s bizonnyal mindenki elismeri, hogy ez a mondás talál az én esetemre. Szeretném figyelmeztetni a jó ítéletű olvasót, gondolja meg, mielőtt az ilyenféle állításokat túladag képtelenséggel vádolná. Anaxagorasz, jól emlékezhetünk, váltig bizonygatta, hogy a hó fekete; s azóta meggyőződtem róla, hogy így is van.

Soká és nagy komolysággal folytattam a keresést: de iparkodásom és kitartásom eredménye valóban megvetést érdemlőnek bizonyult; mert nem volt egyéb, mint egy sor hamis fog, két pár papucs, egy szemüveg és egy csomó billet-doux,[150] amit Szélházy úr írt a feleségemhez. Itt meg kell jegyeznem, hogy ez az újabb bizonyíték feleségemnek Szélházy úr iránt táplált hajlamairól nem ejtett nagyon kétségbe. Hogy Puffanchné asszony csodálattal tekint valakire, aki annyira tökéletes ellentéte Puffanch úrnak: az csak természetes és szükséges rossz. Én, mint tudnivaló, vastag és testes ember vagyok, de egyszersmind kissé kurta termetben. Csoda-e hát, ha vetélytársam lécszerű nyurgasága és közmondásossá vált magassága Puffanchné asszony szemében kellő megbecsüléssel találkozott? De hadd térjek a tárgyra.

Fáradságom, mint előbb mondtam, gyümölcstelennek bizonyult. Hiába kutattam át egyik szekrényt, egyik zugot, egyik fiókot a másik után. Bár egyszer, egy pillanatig, azt hittem, közel vagyok a célhoz, amint egy toalettasztalkát fölfordítva, véletlen eltörtem egy üveg Grandjean-féle Arkangyal-olajat - amit, mint kellemes parfőmöt, vagyok bátor ez alkalommal is figyelmükbe ajánlani.

Nehéz szívvel tértem vissza boudoir-omba, hogy valami módszeren tűnődjek, amivel feleségem éberségét kijátszhatom, míg megtenném az előkészületeket az elutazásra: mert már elhatároztam, hogy elhagyom hazámat. Idegen országban, ahol nem ismernek, talán a siker némi reményével próbálhatom meg elrejteni a csapást, mely sújtott - e csapást, mely még a szegénységnél is inkább alkalmas arra, hogy elidegenítse az emberek érzéseit, s az erényes és boldog tömegek jól megérdemelt fölháborodását vonja az átoksújtott szerencsétlenre. Nem soká haboztam. Gyors emlékezőképességem lévén, betanultam könyv nélkül az egész "Metamora" című tragédiát. Nagy szerencsémre eszembe jutott, hogy e dráma dikciójában, legalább ami a hős szájába adott részeket illeti, a hangtónusok, melyeket, mint fölfedeztem, az én orgánumom nem tudott többé kihozni, teljességgel szükségtelenek, s hogy ott a mély torokhangnak kell uralkodni elejétől végig.

Egy ideig sűrűn látogattam egy népes tó mocsaras partjait; ugyan nem a Démoszthenész hasonló eljárására gondolva ebben, hanem oly szándékból, mely sajátosan és tudatosan a magamé volt. Így minden tekintetben fölfegyverkezve, eltökéltem elhitetni a feleségemmel, hogy hirtelen a színpad iránti szenvedély lepett meg. Ez bámulatosan sikerült; s nemsokára láttam, hogy bármily kérdésre vagy megjegyzésre föltűnés nélkül válaszolhatok békahangú és síri tónusaimban a tragédia valamely passzusával - jóformán akármelyikkel, mert, mint nagy örömömre megállapítottam, minden része egyforma jól ráillett minden témára és alkalomra. És nem kell gondolni, hogy mikor ezeket a passzusokat elszavaltam, elmulasztottam volna azt a kacsingatást - azt a fogvicsorítást - azt a térdrángatást - azt a lábvonogatást - vagy akármelyiket azokból a bájmozdulatokból, amelyeket méltán tekint mindenki egy népszerű színész jellemző mozdulatainak. Igaz, hogy már kényszerzubbonyról beszélt, aki látott - de azt, hál' isten, senki se gyanította, hogy elvesztettem a lélegzetemet.

Végre elintézve dolgaimat, egy reggel jó korán helyet foglaltam a ...-ba induló postakocsin, ismerőseimnek előre tudtul adva, hogy nagy fontosságú ügyek kívánják azonnali személyes jelenlétemet ebben a városban.

A kocsi zsúfolásig tömve volt; de a bizonytalan félhomályban nem lehetett megkülönböztetni útitársaim arcát. Minden eredményesebb ellenállás nélkül engedtem magam beszorítani két kolosszális terjedelmű úriember közé; mialatt egy harmadik, még hatalmasabb térfogatú, engedelmet kérve a bátorságért, amelyet magának venni merészelt, teljes hosszában ölembe vetette magát, és egy pillanat alatt álomba merülve, megkönnyebbülésért esdő összes gutturális sóhajaimat oly horkolásba fojtotta, mely megszégyenítette volna a Phalarisz-bika bőgését. Szerencsére légző képességem állapota lehetetlenné tette a megfulladást. Ily szerencsétlenségről nálam szó sem lehetett.

Amint azonban közeledvén a város külsőbb részeihez, már határozottabb fénnyel pirkadt a hajnal, kínzóm fölállt, és megigazítván inggallérját, udvarias modorban mondott köszönetet kedvességemért. De látva, hogy mozdulatlan maradok - ugyanis minden tagom kificamodott, és fejem egészen rézsút merevedett -, aggódni kezdett értem; és fölköltve a többi utast, nagyon határozott hangon adta elő véleményét, hogy eleven és felelős útitárs helyett az éj folyamán egy hullát csempésztek közibük; s hogy bebizonyítsa sejtelmének igazságát, egy ökölcsapást mért a jobb szememre.

Erre a többiek, egyik a másik után - kilencen voltak a társaságban - mind kötelességüknek tartották legalább fülemet meghúzni. S miután egy fiatal gyakorló orvos is, zsebtükrét szájamhoz illesztve, megállapította, hogy nincs bennem lélegzet, üldözőm verdiktje ellentmondhatatlan ítéletté vált; s az egész kompánia kifejezésre juttatta eltökéltségét, hogy a jövőben nem tűr bárány módra ilyen lehetetlenséget, és ami a jelent illeti: nem utazik tovább hullákkal egy kocsiban.

Így hát kidobtak maguk közül a Varjú-csárda mellett - ahol éppen elhaladt a kocsi -, s nagyobb szerencsétlenség nem is esett, mint hogy két karom kitört a barátságtalan jármű hátsó kereke alatt. Sőt, meg kell adni, a kocsisban volt annyi emberség, hogy nem mulasztotta el utánam dobni legnagyobbik utazóládámat, amely pont a fejemre esve igen érdekes és különös módon zúzta meg koponyámat.

A Varjú csárdása, aki vendégszerető ember, úgy találva, hogy ládám tartalma elegendőképpen kárpótolhatja minden esetleges kis fáradságért, amit érdekemben magára vesz, azonnal elhívatta egy orvos ismerősét, és egy tízdolláros, szaldírozott számla ellenében gondjaira bízott.

Megvásárlóm a lakására vitt, s tüstént hozzáfogott műtéteihez. De mikor a fülemet levágta, életjeleket vélt rajtam fölfedezni. Meghúzta a csengőt, és elküldött egy szomszéd gyógyszerészért, hogy vele tanácskozza meg a teendőket. Közben arra az eshetőségre gondolva, hogy életbenlétemet illető gyanúja végre is alaposnak bizonyulhat, hasmetszést eszközölt rajtam, s néhány belemet kivonva, félretette privát vizsgálatai számára.

A gyógyszerész úgy vélekedett, hogy mégiscsak halott vagyok. Kétségbeesetten iparkodtam megcáfolni ezt a gondolatot, teljes erőmből rugdalva és ugrálva, s a legőrültebb rángatódzásokat végezve, mert az orvos műtétei bizonyos mértékig újból eszméletre hoztak. De mindezt egy újfajta galvántelep hatásának tulajdonították, amellyel a gyógyszerész, aki tagadhatatlanul tudós ember, több érdekes kísérletet végzett, s ezek engem, ki végrehajtásukban személyes részt vettem, önkéntelenül is mélyen érdekeltek. Azonban a legnagyobb gyötrelem forrása volt számomra, hogy ámbár többször megpróbáltam társalgást kezdeni, beszélőképességem oly tökéletesen elhagyott, hogy még csak ki sem tudtam nyitni a számat; annál kevésbé válaszolhattam némely elmés, de fantasztikus teóriára, amelyekre más körülmények között a hippokratészi patológiában való jártasságom könnyen talált volna ellenvetést.

Nem tudva eredményre jutni, orvosaim későbbi vizsgálatra bízták a dolgomat. Fölvittek a padlásszobába; s miután az orvos felesége alsónadrággal és harisnyával látott el, az orvos maga összekötözte kezeimet, és felkötötte az államat egy zsebkendővel, aztán bezárta az ajtót kívülről, és elment ebédelni, sietve, s engem egyedül hagyva a csönddel és gondolataimmal.

Most legnagyobb örömömre fölfedeztem, hogy, ha az állam nem volna fölkötve a zsebkendővel, meg bírnék szólalni. Megvigasztalódva e gondolaton, éppen a "mindenütt jelenvaló Isten", pár passzusát kezdtem ismételgetni magamban, ami rendes szokásom elalvás előtt, mikor két éhes és dühös macska, besurranva a fal egy nyílásán, s indulót zendítve à la Catalani, egyik jobbról, másik balról arcomra ugrottak, s illetlen vetélkedésbe fogtak orrom szegényes prédájáért.

De mint a perzsa Mágia vagy Mige-Gush fülének elvesztése folytán emelkedett Cyrus trónjára, és Zopyrusnak levágott orra szerezte meg Babylon birtokát, úgy az a pár uncia, amit arcom súlyából vesztettem, életem megmentőjének bizonyult. Fölpiszkálva a fájdalom által és dühtől lángolva, egyetlen erőfeszítéssel széttéptem kötelékeimet és a kendőt. Végigmentem a szobán, megvető pillantást vetettem a küzdő felekre, és föltárva az ablaktáblákat, szörnyű rémületükre és csalódásukra kiugrottam az ablakon.

A postarabló W., akihez én különösen hasonlítottam, épp akkor ment át a városi tömlöcből a vérpad felé, melyet számára a város végén emeltek. Rendkívüli gyöngesége és hosszas betegsége megszerezte neki a privilégiumot, hogy bilincs nélkül maradt, és vérpadra való toalettjében - mely nemigen különbözött az enyémtől - teljes hosszában feküdt a bakó szekerének mélyén, s ez véletlenül az orvos ablaka alatt haladt el abban a pillanatban, mikor leugrottam. Senki sem őrizte, csak a kocsis, aki aludt, és két újonc a hatodik gyalogezredből, ezek meg be voltak rúgva.

Balsorsom úgy akarta, hogy belepottyantam a szekérbe lábbal. W., aki élelmes fickó volt, rögtön észrevette a kínálkozó alkalmat. Hirtelen fölszökve kiugrott a szekér faránál, és befordulva egy fasorban, pillanat alatt eltűnt szem elől. Az újoncok, kiket a zökkenés fölriasztott, nem értették, hogy mi történt, de látva, hogy valaki, aki tökéletes pendant-ja a gonosztevőnek, talpon áll előttük a szekér közepén, természetesen azt hitték, hogy a gazember, azaz W., ahogy kifejezték magukat, "szökési kísérletet akar tenni". Ezt a véleményüket egymással közölve, kortyintottak egyet, aztán jól lebunkóztak a puskatussal.

A szekér nemsokára rendeltetési helyére ért. Nyilván nem is védekezhettem. Kikerülhetetlen végzetként várt az akasztófa. Félig kábult, félig keserű érzéssel törődtem bele ebbe. Nincs bennem sok cinizmus, de úgy éreztem magam, mint egy kutya. Azonban a hóhér már a nyakamra illesztette a hurkot. A zsámoly kiesett lábam alól.

Nem akarom leírni érzéseimet az akasztófán; bár bizonnyal lenne erről mondanivalóm, s a téma olyan, amiről még alig írtak jót. Valóban csak az írhat erről a tárgyról igazat, akit már egyszer fölakasztottak életében. Minden írónak arra kellene szorítkoznia írásaiban, amit személyesen átélt. Így Marcus Antonius a részegeskedésről írt értekezést.

Annyit mégis megemlíthetek, hogy nem haltam meg. Testemet fölakasztották, de lélegzetem nem lévén, nem is fulladhattam meg; s eltekintve a bal fülem alatti csomótól, mely úgy nyomott, mint egy katonai gallér, a dolog nem is volt nagyon kellemetlen. Igaz, hogy amikor a zsámolyt kilökték alólam, a nyakam erősen megrándult: de ez csak jó ellenszere volt annak a rándításnak, amit a kövér úr ficamított rajta a kocsiban.

Azonban jól megfontolt okokból mindent elkövettem, hogy a közönség ne érezze magát csalódottnak, amiért odafáradt. Azt mondják, hogy vonaglásaim rendkívüli hatást tettek. Görcseimet nehéz lett volna túllicitálni. A tömeg "Hogy volt!"-ot kiabált. Több úriember elájult; s egy csomó hölgyet kellett hisztérikus rohamokban hazaszállítani. Pinxit fölhasználta az alkalmat, hogy a helyszínen fölvett vázlat alapján tehesse meg az utolsó ecsetvonásokat csodálatos festményén, az "Elevenen megnyúzott Marsyas"-on.

Mikor már elegendő szórakozást nyújtottam, jónak látták testemet levenni az akasztófáról - annál inkább, mert közben elfogták és felismerték az igazi bűnöst, amit én, szerencsétlenségemre, még nem tudtam.

Ez természetesen sok rokonszenvet ébresztett személyem iránt, és miután hullámért senki sem jelentkezett, hatósági rendelet intézkedett, hogy egy köz-sírboltban temessenek el.

Ott, kellő haladék után, nyugalomra is helyeztek. A halottőr eltávozott, s én egyedül maradtam. E pillanatban Marston[151] Elégedetlen-jénék egy sora ötlött eszembe:

Nyílt házat tart a Halál: jó fiú!

Micsoda szemenszedett hazugság!

Bár én leütöttem a koporsó födelét, s kiléptem belőle. A hely félelmes, komor és nyirkos volt, s engem iszonyú levertség fogott el. Csupa unalomból tapogatóztam előre, a kétoldalt sorba rakott koporsók között. Egyenként leemeltem őket, s föltörve a födelüket, elmélkedésekbe merültem a beléjük zárt friss halandóságról.

Ez itt - monologizáltam, egy püffedt, túltáplált, gömbölyű hullára bukkanva - bizonnyal szerencsétlen ember lehetett, s boldogtalan a szó minden értelmében. Rettentő sorsa volt: nem tudott járni, csak totyogni. Egész életében nem úgy járt, mint egy emberi lény, csak mint egy elefánt - ember helyett rinocérosz.

Ha előre akart haladni, kísérletei idétlenségbe fulladtak, - és kivált, ha keringeni próbált: nyilvánvaló eredménytelenségbe. Ha egy lépést tett előre, végzete azt mérte rá, hogy kettőt tegyen jobbra és hármat balra. Tanulmányai Crabbe[152] költészetére szorítkoztak. Sejtelme sem lehetett egy pirouette csodájáról. Neki a pas de papillon absztrakt fogalom volt. Hegy csúcsára sohasem hágott föl. Sohasem szemlélte toronytetőről egy metropolis fénytengerét. A meleg halálos ellensége volt. A kánikulában - ami kutya időt jelent - napjai kutya napok voltak. Álmai: lángok és fulladás - hegyek, hegyek fölött - Pélion és Ossa. Rövid lélegzetű ember volt - mindent egy szóban kimondva, rövid lélegzetű ember! Fúvóhangszeren játszani a leglehetetlenebb különösség lehetett szemében. Ő találta fel az önműködő legyezőket, a szélvitorlát és ventillátort. A fújtatógyáros Dupont kuncsaftja volt ő, s dicstelen halált halt, mikor megpróbált elszívni egy cigarettát. Esete engem mélyen érdekel - sorsával őszintén rokonszenvezek.

De ez itt - folytattam -, ez itt - és dühösen húztam ki tokjából egy sovány, hosszú, különös alakot, akinek figyelemre méltó külseje szinte összerezzentett, mint egy kellemetlen ismerős -, ez itt egy gazember, aki semmi földi irgalomra nem tarthat igényt. - Így szólva, hogy jobban láthassam elmélkedésem tárgyát, orrát hüvelyk- és mutatóujjam közé vettem, és ülő helyzetbe hozva őt a földön, így tartottam el magamtól karhossznyira, mialatt folytattam monológomat.

Semmi földi irgalomra nem tarthat igényt - ismételtem. Ugyan kinek jutna eszébe, hogy egy árnyéknak irgalmazzon? Aztán nem kapta-e ki ő bőven a részét e halandó élet áldásaiból? Ő volt ősapja a magas szobroknak - a minareteknek - villámhárítóknak - és Lombardia jegenyéinek. Értekezése: "Árnyak és Árnyékok", halhatatlanná tette nevét. Korán végezte iskoláit és pneumatikát tanulmányozott. Azután hazajött, örökké beszélt, és trombitált. Ő minden dudák patrónusa. Kedves írói Légváry és Pihánszky; kedves zeneszerzője: Füttyös. Ő dicső halált halt: gázmérgezésben - levique flatu corrumpitur, mint a fama pudicitiae Hieronymusnál.[153] Ő kétségtelenül valóságos...

- Hogy képes erre... hogyan... képes... erre? - szakított félbe kritikám áldozata, lélegzetért lihegve, és kétségbeesett erőfeszítéssel lerántva álláról a köteléket. - Hogy lehet Göthös úr ily pokolian kegyetlen, hogy így összeszorítja az orromat? Nem látja, hogy fölkötötték az államat? s önnek tudnia kell - ha valamit, hát ezt igazán tudnia kell, hogy mennyi fölösleges lélegzet szorult belém! De ha nem tudja, üljön le, és meg fogja látni. Az én helyzetemben igazán nagy megkönnyebbülés, ha kinyithatom a számat, ha kiönthetem, ami bennem van, ha beszélhetek, s kivált olyan emberrel, mint ön, aki nem érzi magát minden pillanatban indíttatva arra, hogy megszakítsa az ember beszédének fonalát. Minden közbeszólás bosszantó - az ilyesmit mindenképp el kellene tiltani, nem gondolja? ne feleljen, kérem, elég ha egy beszél egyszerre. Mindjárt befejezem, s akkor kezdheti ön. Honnan a pokolból került ön ide, uram? - egy szót se, könyörgök - én már itt vagyok egy idő óta - rettenetes szerencsétlenség! -, gondolom, hallott is már róla? szörnyű katasztrófa! - éppen az ön ablaka alatt mentem el - most történt, nemrégiben - amikorjában ön a színészetért rajongott -, iszonyú véletlenség! - hallott már olyasmiről, hogy valaki hirtelen "lélegzetet kap?" nos? - fogja be a száját, ha mondom! - mikor a magamé is túlsok volt mindig! - s hozzá a sarkon belebotlottam Fecseghybe - az egy pillanatig sem hagy szóhoz jutni - egyetlen szótagot sem tudtam elhelyezni -, végre is roham fog el - merevgörcs, epilepszia - Fecseghy elrohan - fene a bolondokba! - holtnak néztek és idedugtak - szép kis história! - mindent hallottam, amit ön rólam mondott - minden szó hazugság - förtelmes! - kábító! - gyalázatos! - undok! - érthetetlen! - satöbbi - satöbbi - satöbbi.

El sem lehet képzelni, mily bámulattal hallgattam e váratlan szónoklatot; s mily örömmel győződtem meg fokról fokra arról, hogy a lélegzet, melyet oly szerencsésen kapott el ez az úriember - akiben hamarosan fölismertem szomszédomat, Szélházy Lehelt -, tulajdonképpen azonos azzal a lélegzettel, melyet én feleségemmel való társalgásom közben elvesztettem. Az idő, a hely és a körülmények ezt a tényt kétségen kívül helyezték. De azért nem eresztettem el azonnal Szélházy úr orrnyúlványát - legalább addig nem, s evvel sokat mondok, míg a lombardiai jegenyék ősapja folytatta a magyarázatot, amellyel megtisztelt.

E dologban abból a belém gyökerezett előrelátásból indultam ki, mely mindenha uralkodó jellemvonásom volt. Elgondoltam, hogy még mindig számos nehézség várhat a menekülés útján, melyeket részemről csak a legnagyobb erőfeszítés győzhet le. Fontolóra vettem, hogy sokan hajlamosak a birtokukba jutott előnyöket - bármilyen értéktelenek, sőt alkalmatlanok, terhesek is legyenek azok rájuk nézve - abban az irányban tartani sokra, amint másokra haszon származnék elnyerésükből, vagy rájuk magukra eladásukból. Nem lehet ez az eset Szélházy úrnál is? Ha túlságos vágyat árulok el, hogy visszakapjam a lélegzetet, amelytől most annyira szeretne megszabadulni - nem teszem-e ki evvel magamat kapzsisága túlköveteléseinek? Vannak a világon gazemberek - állapítottam meg egy sóhaj kíséretében -, akik nem haboznak lelkiismeretlenül kihasználni még legközelebbi szomszédaik szorultságát is, és Epiktétosz mondása szerint mindenki annál kevésbé vágyik könnyíteni felebarátai baján, mennél sürgősebb neki megszabadulni a magáétól.

Ilyen és hasonló megfontolásokkal Szélházy úr orrát továbbra is befogva tartottam; s jónak láttam e szerint formálni a válaszomat is.

- Szörnyeteg! - kezdtem a legmélyebb felháborodás hangján -, szörnyeteg, és dupla széllel bélelt idióta! - te merészelsz, te akit gazságaidért kettős lélegzettel vert meg az ég - te merészelsz engem a régi ismerős bizalmas hangján szólítani? - Én hazudok? Én fogjam be a szájam? - mondhatom, szép kifejezések, magamfajta rendes, egylélegzetű úriemberrel szemben! - s mindezt akkor, mikor az én hatalmamban van, enyhíteni a szerencsétlenséget, mely oly méltán sújtott - elvenni kínzó lélegzeted fölöslegét!

Brutusként szünetet tartottam, hogy válaszra várjak, amit Szélházy úr, mint egy tornádó zúdított rám. Csak úgy ömlött szájából a bizonykodás és mentegetőzés. Minden feltételbe hajlandó volt belemenni, s én nem mulasztottam el, hogy ezt teljes mértékben ki is használjam.

Az előleges tanácskozások befejeztével sarokba szorított ismerősöm átszolgáltatta a bitorolt lélegzetet; melyről - miután előbb gondosan megvizsgáltam - nyugtát is állítottam ki neki.

Jól tudom, akadnak majd olyanok, akiknek nem tetszik, hogy ily könnyedén beszélek ily légies vonatkozású üzletről. Azt fogják mondani, hogy bővebben kellett volna kitérnem e tranzakció részleteire, amely - nagyon is igaz - sok új fényt vethet a fizika filozófiájának egy magas érdekességű ágára.

Mind e kifogások ellen - legnagyobb sajnálatomra - nem vethetek semmit. Egy távoli célzás az egyetlen válasz, melyet adni módomban van. Vannak bizonyos körülmények - de érettebb megfontolás után úgy gondolom, biztosabb ily kényes dologról a lehető legkevesebb szót ejteni. A dolog, ismétlem, nagyon kényes, s azonkívül beleütközhetik egy harmadik személy érdekeibe, akinek kénszagú neheztelését e pillanatban a legkisebb mértékben sem kívánnám magamra vonni.

Nemsokára a barátságos megegyezés után sikerült menekvést találnunk a sírbörtönből. Föléledt hangjaink egyesült erőfeszítése csakhamar eléggé fölkeltette a külvilág figyelmét. Ollós, az ellenzéki lapszerkesztő, kétszer is kiadott egy írást "a föld alatti hangok természetéről és eredetéről". Válasz - viszonválasz - cáfolat - és a cáfolat cáfolata egymást követték egy demokratikus újság hasábjain. Csak mikor úgy akarták a vitát eldönteni, hogy a sírboltot fölbontották, s Szélházy úr és én megjelentünk a színen: csak akkor győződött meg mindkét párt egyformán, hogy feltevéseik messze jártak az igazságtól.

Nem fejezhetem be e szemelvényeket egy mindenesetre eléggé eseménydús élet néhány különös epizódjából anélkül, hogy újból föl ne hívjam olvasóim figyelmét ama sztoikus filozófia előnyeire, amely biztos és kész pajzzsal szolgál a balsors láthatatlan, tapinthatatlan s gyakran érthetetlen nyilai ellen. E bölcsesség szellemében hitték a régi zsidók, hogy a mennyország kapui ellenállhatatlanul kitárulnak bűnös és szent előtt egyformán, ha jó tüdővel és gyermeki bizalommal kiáltja azt a szót, hogy: "Ámen". E bölcsesség szellemében volt az is, hogy mikor pestis dühöngött Athénban, és minden eszközt hiába kíséreltek meg elhárítására, Epimenidész templom és szentély építését javasolta "annak az istennek, akit illet". Laertius beszéli ezt e filozófusról, művének második könyvében.

Fordította Babits Mihály

 
 
0 komment , kategória:  E. A. POE: REJTELMES TÖRTÉNETE  
szeretettel
  2013-09-14 08:40:43, szombat
 
  A CSUPA X BEKEZDÉS



Köztudomású, hogy aki "okos", az New Yorkból jön, s minthogy Megúszta Szilárd úr New Yorkból jött, Szilárd úr okos volt; s ha ez netán még közvetett bizonyításra szorulna, nos - Szilárd úr újságot szerkesztett. Egyetlen gyöngéje pulykamérge; konoksága ugyanis, amivel megvádolták, minden volt, csak a gyöngéje nem; ő maga, teljes joggal, éppen főerősségének tekintette.

Így hát bebizonyítottam, hogy Megúszta Szilárd úr okos ember volt; az egyetlen alkalom, amikor nem tett tanúbizonyságot tévedhetetlenségéről, az volt, amikor minden okosok törvényes otthonát, New Yorkot odahagyván Rőtszakállúfrigyesváradra, vagy más, hasonló nevű városba költözött, Nyugatra.

De méltányosnak kell lennem vele szemben, és meg kell mondanom; mikor végleg eltökélte, hogy ott telepszik le, azt hitte, hogy az ország e csücskében nincsen újság, s következésképpen szerkesztő sem. Mikor megindította a "Hírharang"-ot, azt remélte, hogy mindenestől övé a tér. Szent meggyőződésem, hogy álmában se jutott volna eszébe Rőtszakállúfrigyesváradon verni tanyát, ha tudja, hogy Rőtszakállúfrigyesváradon már él egy úriember, bizonyos Mindenes János (ha jól emlékszem), aki már évek óta békésen hízik azon, hogy szerkeszti és kiadja a "Rőtszakállúfrigyesvárad és Vidéké"-t. Így hát csupán tájékozatlanságának tulajdonítható, hogy Szilárd úr Rőtsza... vagy, egyszerűség kedvéért mondjuk, Váradon - találta magát, minthogy azonban ott találta magát, elhatározta, hogy nem lesz hűtlen jelleme konok... azaz szilárdságához, és marad. Maradt is; sőt; kicsomagolta nyomdagépét, betűit stb. stb., hivatali helyiséget bérelt épp a "Vidéké"-vel szemközt, és a megérkezése utáni harmadik reggel kiadta a "Rőtsza..." azaz "Váradi Hírharang"-ot - mert, ha jól emlékszem, ez volt a lap címe.

A vezércikk, minden tódítás nélkül, ragyogó volt. Metsző éllel írt a viszonyokról általában, ami pedig a "Vidéke" szerkesztőjét illeti, őt éppenséggel ízekre szedte. Szilárd egyik-másik megjegyzése olyan lángoló volt, hogy Mindenes Jánost, bár ma is él és virul, kénytelen-kelletlen azóta is mindig szalamandernek látom. Nem állítom, hogy szó szerint tudom idézni a "Hírharang" vezércikkének valamennyi bekezdését, egyik azonban, emlékszem, így szólt:

"Ó, persze! Ó, értem! Ó, kétségtelen! E szerkesztő a szomszédban - lángész! Ó, egek! Ó, szerelmes egek! Mi vár még e világra? O tempora! O mores!"[144]

E filippika - klasszikus és csípős egyszerre - mint a bomba robbant Várad eleddig oly békés polgárai közt. Izgatott emberek verődtek csoportokba az utcasarkokon. Mindenki szívbeli aggódással várta a fennkölt Mindenes válaszát. Másnap meg is jelent, és hangzott pedig a következőképpen:

"Idézzük a »Hírharang« tegnapi számának egyik bekezdését: »Ó, persze! Ó, értem! Ó, kétségtelen! Ó, egek! Ó, szerelmes egek! O tempora! O mores!« Hát ez a fickó maga is csupa e. Nincs is a mondanivalójának se sava, se borsa, csak mekeg. Ami azt illeti, nem hisszük, hogy ez a csavargó egyáltalán le tudna írni egyetlen szót is, amiben e nincs. Vajon ez az e-zés csak az ő szokása? Erről jut eszembe, nagyon is sietve jött el a legsötétebb keletről. Más is nyekereg ott úgy, mint kegyelmed? Ej, ej, szentem, ez keserves!"

Nincs szó, amely leírhatná Szilárd úr felháborodását e botrányos állításon. Elvei hajlékonyak lévén, láthatólag nem is az lobbantotta lángra haragját, mint az ember hitte volna, hogy a becsületét érte támadás. A stílusát gúnyolták ki, ez keserítette halálra. Micsoda? Ő, Megúszta Szilárd, képtelen leírni egy szót is, amiben e nincs? Majd megmutatja ő ennek a senkiházinak, hogy téved! Igen, hamarosan látni fogja, hogy mekkorát téved, az öntelt csibésze! Ő, békástavi Megúszta Szilárd, majd bebizonyítja ennek a Mindenes Jánosnak, hogy ha neki úgy tetszik, igenis meg tud fogalmazni egy bekezdést - mit! egy egész cikket -, amelyben egyszer sem - egyetlenegyszer sem - fordul elő ez a nyamvadt betű. Nem: ezzel csak a nevezett Mindenes János malmára hajtaná a vizet. Márpedig ő, Megúszta Szilárd, akármi jöttment Mindenes János szeszélye kedvéért nem változtat a stílusán. Vesszen a gonosz gondolat! Lobogjon fennen az e betű! Kitart az e mellett! E-zni fog! Amennyire csak e-zni lehet!

A "Hírharang" következő számában a nagy Megúszta, merész elhatározása lázában, mindössze az alábbi szerény, ámde határozott hangú bekezdéssel utalt e szerencsétlen ügyre:

"A »Hírharang« mély tisztelettel fölhívja a »Vidéke« nagyra becsült figyelmét, hogy holnapi számában megragadja az alkalmat, és megkísérli meggyőzni őt, a »Vidéké«-t, hogy a »Hírharang« maga is el tudja dönteni, és el is dönti, hogy milyen stílusban írjon. A »Hírharang« eltökélt szándéka, hogy bizonyítékkal szolgáljon a »Vidéke« számára: az a fölényes, sőt, lesújtó kritika, amit a »Vidéke« gyakorolt, a függetlenségéért lángoló »Hírharang«-ot olyan vezércikk írására ihlette, amelyben a »Hírharang«, a »Vidéke« legalázatosabb szolgája, neki, a »Vidéké«-nek őszinte örömöt akarván szerezni, e gyönyörű betűt - a Szerelem e nélkülözhetetlen magánhangzóját -, mely sajnálatos módon mégis annyira sérti a »Hírharang« olyannyira kifinomult ízlését, nem kívánja mellőzni. Fel, barátim!"

S hogy e homályosan sejtetett, de egyértelműen be nem jelentett szörnyű fenyegetését valóra váltsa, a nagy Megúszta Szilárd elzárta fülét minden könyörgés elől, amely "kézirat"-ra irányult, s a nyomdászt szerényen fölkérte, hogy menjen a "p..olba", mikor az vele (a "Hírharang"-gal!) közölte, hogy "ideje már a lapot nyomdába adni"; elzárta a fülét minden elől, mondom, s hajnalig ült a nagy Megúszta Szilárd, fogyasztotta az éjjeli mécs olaját, és elmerült annak az igazán páratlan vezércikknek fogalmazásában, amelynek eleje így hangzott:

"Rendes ember cselekedete ez? Nem! Egyet tehet, kedvesem: elmegy. Helyesebb lesz! El, messze, messze; cseveghet, merenghet, kellemkedhet. S nem kell keseregjen csekélységeken. Nem megy? Helytelen. Vésse emlékezetébe: kedvem ellen tesz, kegyetlen kedvet kelt bennem e kerge tette. Nem fenekedem, nem fenyegetem: de szerencsétlen lesz, ezt leszegezem kereken. Velem kezd? Velem?! Kerge teve, lehetetlen elmebeteg! Szedte-vette-teremtette: eredj, menj, messze, messze, égbe, tengerre, keletre, veszekedett sebesen, de el!"

A nagy Megúszta Szilárdot, igen érthetően, megviselte e szörnyű erőfeszítés, s így aznap éjjel már nem is akart csinálni semmit. Kéziratát határozottan, eltökélten, sőt, hatalma tudatában nyújtotta át a várakozó nyomdászinasnak, majd ráérősen hazasétált, és kimondhatatlan méltósággal ágyába hanyatlott.

Közben a nyomdászinas, akire a kéziratot rábízta, lóhalálában futott az emeletre a szedőszekrényhez, s azon nyomban hozzáfogott, hogy a kéziratot kiszedje.

Először is belenyúlt a nagy R rekeszébe, mert a szöveg a "Rendes" szóval kezdődött, és diadalmasan kiemelt egy nagy R-et. Sikerétől mámorosan, elvakult türelmetlenségében tüstént rávetette magát a kis e rekeszére - ám ki tudná leírni elszörnyedését, mikor ujja üresen emelte ki onnan csipeszét? ki tudná lefesteni megdöbbenését és haragját, mikor a rekeszt ujja hegyével végigtapogatva ráébredt, hogy hiába tapogatja, mert a rekesz üres? Egyetlen kis e nem akadt a kis e-k rekeszében; s ahogy félénken rápillantott a nagy E-k rekeszére, szörnyű rémülettel tapasztalta, hogy az ugyancsak üres. Megrettenése arra indította, hogy odafusson a nyomdászhoz.

- Uram! - mondta zihálva. - E-k nélkül nem tudok kiszedni semmit!

- Mit beszélsz? - morogta a nyomdász, aki gyilkos kedvében volt, hogy kénytelen ilyen soká fönnmaradni.

- Uram, lába kelt a nyomdában minden e-nek, nincsen se nagy, se kicsike.

- Hogy az ördögbe tűnt el a szekrényből mind?

- Nem tudom, uram - mondta az inas -, de azt tudom, hogy a "Vidéké"-től az egyik inas itt lábatlankodott egész éjszaka, biztos az fújta meg.

- Hogy vesznének meg! Biztos az - felelte a nyomdász, és elvörösödött mérgében. - Amondó vagyok, Bob, kisöreg, az első adandó alkalommal menj át, és csapd meg az összes i-jüket, sőt - hogy a fene egye meg - a z-iket is.

- Meg én - felelte Bob, kacsintott, és összeráncolta homlokát. - Majd megmutatom én nekik. Majd mondok én nekik egyet-mást; de addig is mi lesz a kézirattal? Ma éjjel nyomdába kell kerülnie, különben a kutya se fizet, és...

- Egy büdös vasat se - szakította félbe a nyomdász mély sóhajtással, jól megnyomva a "büdös" szót. - Nagyon hosszú a cikk, Bob?

- Nem mondhatnám, hogy nagyon hosszú - mondta Bob.

- Nohát akkor! Csinálj, amit tudsz. Ha egyszer nyomdába kell kerülnie - mondta a nyomdász, aki nyakig volt a munkában -, akkor szúrj be valami más betűt az e helyett, úgyse olvassa el a kutya se a fickó zöldségeit.

- Rendben van - felelte Bob -, meglesz! - és már futott is a szedőszekrényhez. - Nagyon jó, jól odamondogat nekik, ahhoz képest, hogy nem is káromkodós ember. Majd én teszek róla, hogy kiszúrjuk a szemüket, mi? a fene a gyomrukba. Tudom én, hogy mit kell csinálni! - Noha Bob csak tizenkét éves volt, és nem ütötte meg a másfél métert, ha harcra került a sor, a maga kicsiségében felért bárkivel.

Az itt leírt kényszerhelyzet minden nyomdában előfordul, bár meg nem mondhatom, hogy mi a magyarázata; a tény azonban vitathatatlan, s ha előfordul, hát x-szel helyettesítik a hiányzó betűt. Bizonyára azért, mert a szedőszekrényben az x-ből akad a legtöbb felesleg, vagy legalábbis akadt régen, oly hosszú ideig, hogy azóta ez már a nyomdászok közt egyenesen szokássá vált. Ami Bobot illeti, eretnekségnek vélte volna, hogy a hiányzó betűt ilyen esetben mással pótolja, mint x-szel.

- Meg kell x-eznem a bekezdést - mondta magában, amint döbbenten olvasott -, de ennél e-zőbb szöveget én még nem láttam életemben! - Szemrebbenés nélkül beszúrta az x-eket, és a szöveg így x-esen került a nyomdába.

Másnap reggel Várad lakói majd hanyatt estek, mikor a "Hírharang"-ban az alábbi szokatlan vezércikket olvasták:

"Rxndxs xmbxr csxlxkxdxtx xz? Nxm! Xgyxt txhxt, kxdvxsxm: xlmxgy. Hxlyxsxbb lxsz! Xl, mxsszx, mxsszx; csxvxghxt, mxrxnghxt, kxllxmkxdhxt. S nxm kxll kxsxrxgjxn csxkxlysxgxkxn. Nxm mxgy? Hxlytxlxn. Vxssx xmlxkxzxtxbx: kxdvxm xllxn txsz, kxgyxtlxn kxdvxt kxlt bxnnxm x kxrgx txttx. Nxm fxnxkxdxm, nxm fxnyxgxtxm: dx szxrxncsxtlxn lxsz, xzt lxszxgxzxm kxrxkxn. Vxlxm kxzd? Vxlxm?! Kxrgx txvx, lxhxtxtlxn xlmxbxtxg! Szxdtx-vxttx-txrxmtxttx: xrxdj, mxnj, mxsszx, mxsszx, xgbx, txngxrrx, kxlxtrx, vxszxkxdxtt sxbxsxn, dx xl!"

E rejtélyes, boszorkányos vezércikk hihetetlen felzúdulást keltett. Az emberek agyában megfogamzott a gondolat, hogy e hieroglifák valami szörnyű árulást rejtenek; megrohanták Megúszta Szilárd lakását, hogy fölmagasztalják a lámpavasra; de Megúszta úrnak nyoma veszett. Elillant, ki tudja merre; még a kísértetét se látta többé senki.

A népharag, minthogy jogos alanyát képtelen volt meglelni, lassan-lassan elült; de üledékként ott maradt utána a szerencsétlen ügyről alkotott véleményének zagyvaléka.

Volt aXXűz, aki az egészet maXimális szemtelenségnek vélte.

Volt, aki azt hitte, hogy Megúszta úr meXállt lélek.

Egyesek szerint az egész ügyet érdemes meXívlelni.

Néhányan már hallani se akartak róla, mert megfeXi a gyomrukat.

Mások szaXempontból mérlegelték a kérdést.

Egy azonban fiX - állapította meg mindenki -, Megúszta úr oXerűtlenül viselkedett; s minthogy sehol sem lelték az egyik szerkesztőt, fölmerült az ötlet, hogy kössék fel a másikat.

Kialakult egy józanabb vélemény is: nem érdemes az egésszel törődni, mert úgyse érinti más buXáját, csak az eltűnt Megúszta úrét. Érteni persze nem értette senki, még a város matematikusa is bevallotta, hogy ilyen homályos problémával mit sem tud kezdeni. Az X - tudja mindenki - ismeretlen mennyiséget jelöl, de ebben az esetben (ha jól megfigyeljük), ismeretlen mennyiségű X-szel találkozunk.

Bob, a nyomdászinas véleménye (arról, hogy ő X-ezte meg a cikket, hallgatott, mint a sír) nem keltett akkora figyelmet, amekkorát szerintem megérdemelt volna, bár nyíltan és bátran kifejtette. Azt mondta, neki az ügy felől semmi kétsége, világos az egész: Megúszta urat "képtelenség volt rávenni, hogy úgy igyék, mint más rendes ember, furton-furt nyakalta a sört, hát persze hogy megvadult, attól X-elt át mindent, az fix".

Fordította Göncz Árpád

 
 
0 komment , kategória:  E. A. POE: REJTELMES TÖRTÉNETE  
szeretettel
  2013-09-14 08:38:45, szombat
 
  "BELZEBUBÉ A FEJEM!"



TANMESE

Con tal que las costumbres de un autor, sean puras y castas, importa muy poco que no sean igualmente severas sus obras, mondja Don Thomas De Las Torres Szerelmes versek című kötetének előszavában, ami egyszerű angol nyelven annyit jelent, hogy amennyiben maga a szerző tiszta erkölcsű ember, nincs jelentősége annak, hogy mi műveinek erkölcsi tanulsága. Feltételezhető tehát, hogy ezen kijelentéséért Don Thomas jelenleg a purgatórium lakója. Igen bölcs dolog volna a költői igazságszolgáltatás nevében, ha mindaddig ott is maradna, amíg a Szerelmes versek valamennyi példánya elfogy az üzletekben, vagy olvasók hiányában végleg feledésbe merül a könyvespolcok mélyén. Felette kívánatos, hogy minden irodalmi terméknek legyen erkölcsi tanulsága; és ami még célszerűbb, a kritikusok felfedezték, hogy van is. Philip Melanchthon[138] magyarázó szöveggel látva el a Batrachomyomachia[139] című művet, azt bizonyítja, hogy a költő célja: ellenszenvet ébreszteni a zendülésekkel szemben. Pierre La Seine ennél is továbbmegy a magyarázatban, és kimutatja, hogy a mű mérsékletre inti a fiatalembereket, kiváltképp étel s ital dolgában. Hasonlóképpen Jacobus Hugo arról győződött meg, hogy Homérosz Euenis alakjában Kálvinra célzott; Antinouséban Luther Mártonra; a lótuszevők nagy általánosságban a protestánsokat jelképezték; a Hárpiák pedig a hollandusokat. Újabb skoliasztáink ugyancsak agyafúrt emberek. Kimutatják a rejtett értelmet az "Özönvízelőttiekben", bebizonyítják, hogy a "Powhatan, az indián lány" példázat, hogy az "Árva pinty" új nézeteket tartalmaz és a "Hüvelyk Matyi" a transzcendentalizmus jegyében fogant. Egyszóval, arra a következtetésre jutottak, hogy senki sem ragadhat tollat komoly szándék nélkül. Így a legtöbb szerzőt sok fáradságtól kímélik meg. A regényírónak például semmi gondja művének erkölcsi tanulságára. Ott van az úgyis, helyesebben, valahol létezik, s a morál is, a kritikusok is majd gondoskodnak magukról. Ha itt az ideje, a "Harsona", vagy a "Hírharang" mindenre fényt derít, arra is, amit a jelzett úriember mondani szándékozott, arra is, amit nem, sőt azt is részletezik majd, amit mondania kellett volna, végezetül pedig arra térnek rá, amit világosan kifejezett; így aztán sorra minden tisztázódik.

Éppen ezért semmi alapja azon vádnak, amellyel engem egyes tökkelütött kritikusok illetnek; nevezetesen azzal, hogy sohasem írtam tanmesét, helyesebben erkölcsi tanulsággal rendelkező történetet. Nem ezen kritikusok hívatottak arra, hogy a közönségnek bemutassanak és erkölcsi arculatomat megformálják: ez a lényeg. A negyedévenként megjelenő "Északamerikai Untató" előbb-utóbb szégyenszemre le fogja leplezni ostobaságukat. Addig is, hogy e kivégzés végrehajtását elhalasszam, és enyhítsem az ellenem felmerült vádakat, engedjék meg, hogy felajánljam az alábbi szomorú történetet; egy történetet, melynek erkölcsi tanulsága nyilvánvaló, és minden kétséget kizár; aki csak futtában vet rá egy pillantást, már az is értesül róla a történet vastag betűs címéből. Úgy hiszem, ez az elgondolásom becsületemre válik, és sokkalta bölcsebb, mint a La Fontaine-é, vagy másoké, akik utolsó percre tartogatva a hatást, meséik legvégére lopják be erkölcsi mondanivalójukat.

Defuncti injuria ne afficiantur,[140] a tizenkét tábla egyik törvénye volt, a de mortuis nil nisi bonum[141] pedig bölcs parancsolat még abban az esetben is, ha a szóban forgó halott csupán igen jelentéktelen személyiség. Így hát nem az a célom, hogy elhunyt barátomat, Átok Tóbiást szidalmazzam. Kutya élete volt, szent igaz, s úgy is halt meg, mint a kutya, de gyarlóságaiért nem ő okolható; anyjának bizonyos testi fogyatékosságából eredtek. Anyja már csecsemőkorában rendszeresen megvesszőzte, mert pontosan szabályozott gondolkodásában a kötelesség egy volt az élvezettel, és úgy vélte, hogy a csecsemő, akár a szíjas hús, vagy a görög olajfa, annál jobb, mennél többet verik; de szegény asszony! Szerencsétlenségére balkezes volt, és egy bal kézzel vesszőzött gyermek jobb ha vesszőzetlen marad. A földgolyó jobbról balra forog. Ha az ütések a pólyás gyermeket balról jobb felé érik, nem válik be a módszer. Amennyiben igaz az, hogy a helyes irányban alkalmazott ütlegek mindegyike kiűz egy-egy gonosz hajlamot, akkor nem kétséges, hogy az ellenkező irányból záporozva, a gyermeknek megfelelő mennyiségű megátalkodottságot adagolnak. Gyakorta voltam jelen Tóbiás fenyítésénél, és rugdalózásának módozatából is megállapíthattam, hogy napról napra gonoszodik. Végül könnyes szemmel kellett látnom, hogy a gazfickó helyzete reménytelen. Egy szép napon aztán anyja addig öklözte, míg Tóbiás arca úgy el nem feketedett, hogy méltán nézhette volna bárki néger gyereknek is, de bíz a derék asszonyság semmi más eredményt nem ért el vele, csak azt, hogy a gyermek görcsökben vonaglott. Nem bírtam tovább, hanem térdre hullva, hangos szóval jósoltam meg végromlását.

Tény, hogy Tóbiás idő előtti érettsége a bűnök terén egyenesen félelmetessé vált. Öthónapos korában már olyan dührohamokat kapott, hogy egyetlen hang sem fért ki a torkán. Hathónapos korában azon kaptam rajta, hogy egy csomag kártyát harapdál. Héthónapos korára állandó szokásává lett az ellenkező nemű csecsemők fogdosása és csókolgatása, nyolchónapos korára ellentmondást nem tűrő modorban megtagadta az alkoholtól való tartózkodást. Tóbiás napról napra gyarapodott romlottságban, míg első éve betöltése után nemcsak a bajuszviselethez ragaszkodott, hanem erős hajlandóságot árult el mindennemű átok, szitok és káromkodás iránt, valamint arra is rákapott, hogy állításait fogadásokkal támassza alá.

A végromlás, melyet megjósoltam volt, ez utóbbi, úriemberhez felettébb méltatlan szokása következtében érte utol Átok Tóbiást. Szokása ugyanis "nőttével nőtt", s "erejével együtt erősödött", úgyhogy mire emberré cseperedett, egyetlen mondata sem hangzott el anélkül, hogy meg ne spékelte volna egy fogadásra tett ajánlattal. Nem mintha szabályszerű fogadást kötött volna - távolról sem! Az igazság kedvéért le kell szögeznem, hogy ilyesmit éppoly kevéssé tett, mint amennyire tojásokat sem költött ki. Az, hogy derűre-borúra felajánlotta a fejét az ördögnek, nem volt több puszta szóvirágnál. Arra szolgált mindössze, hogy egyszerű, ha nem is teljesen ártatlan toldalékszöveggel vagy ötletes frázissal cifrázza mondatait. Efféle kijelentéseit, hogy: - Fogadok veled erre meg arra... - senki sem vette soha komolyan; és mégis, kötelességemnek éreztem, hogy barátomat leintsem; megmondtam neki, hogy szokása erkölcstelen, sőt közönséges, és kérleltem, hogy higgyen nekem. Mondtam, hogy ezt a társadalom is elítéli; ami színigaz. A törvény is tiltja, mondtam a hazugság leghalványabb szándéka nélkül. Tiltakoztam - céltalanul! Bizonygattam - mindhiába. Esdekeltem; mosolygott. Könyörögtem; kacagott. Prédikáltam; gúnyolódott. Fenyegettem; káromkodott. Belerúgtam; a rendőrséget hívta. Megcsavartam az orrát; kifújta, majd közölte, hogy a saját fejére fogad az ördöggel, hogy soha többé nem merészelek effélével kísérletezni.

Barátom másik bűne, mely anyja különleges testi fogyatékosságából származott rá örökül, a szegénység volt. Gyűlöletesen szegény volt; és minden kétséget kizáróan ez lehetett az oka annak, hogy Tóbiás fogadásra vonatkozó hézagpótló kifejezései többnyire nélkülözték az anyagi jelleget. Nem mondhatnám, hogy valaha is hallottam volna tőle efféle fordulatot, mint: Fogadok egy dollárba. Rendszerint azt mondta: - Bármibe fogadok, - vagy: - Fogadjunk egy rézpetákba, - vagy ha nyomatékosan akarta magát kifejezni, így: - Belzebubé a fejem!

Úgy vélem, hogy barátom ezt az utóbbi formulát kedvelte leginkább, talán mert ez volt a legkevésbé kockázatos, Átok Tóbiáson ugyanis időközben rendkívüli fösvénység jelei kezdtek mutatkozni. Ha akadt is volna valaki, aki fogad vele, Tóbiás fejének szűk belső térfogata miatt a vesztesége nem lehetett számottevő. Ezek azonban egyéni észrevételeim, és nem vagyok biztos abban, hogy mind helytállók. Annyi biztos: Tóbiás napról napra jobban megkedvelte e kifejezésmódot, annak ellenére, hogy nincs otrombább, ízetlenebb dolog annál, mint mikor valaki úgy teszi fel a fejét fogadásra, akár egy köteg bankjegyet; barátom azonban züllött jelleme következtében képtelen volt felfogni e szempontokat. Végül már odáig jutott, hogy a fogadás minden egyéb formáját elvetve, kizárólag a "Belzebubé a fejem" kitételt hangoztatta, méghozzá oly állhatatosan és kizárólagosan, hogy nemtetszésemnél csak meglepetésem volt nagyobb.

Mindig ellenszenvvel viseltettem a megmagyarázhatatlan körülmények iránt. Rejtélyek gondolkodásra késztetik az embert, az pedig ártalmas az egészségre. Az igazság az, hogy volt valami Átok Tóbiás úr arcvonásaiban, miközben sértő kifejezéseit hangoztatta, valami a kiejtése módjában, ami eleinte még érdekelt, később azonban már nyugtalanított; valami, amit pontosabb meghatározás hiányában, ha megengedik, egyszerűen bizarr-nak neveznék, amit azonban Mr. Coleridge rejtélyesnek, Mr. Kant panteisztikusnak, Mr. Carlyle tisztességtelennek és Mr. Emerson hipergunyorosnak nevezett volna. Kezdett nekem a dolog nagyon nem tetszeni. Átok Tóbiás úr lelke veszélyben forgott. Úgy döntöttem, minden ékesszólásomat latba vetem, hogy megmentsem. Ünnepélyes fogadalmat tettem, hogy úgy fogom szolgálni őt, mint ahogyan az ír krónika szerint Szent Patrik szolgálta a varangyot, azaz "helyzetének tudatára ébresztem". Ettől kezdve istenigazában nekigyürkőztem a feladatnak. Ismételten megpróbáltam tiltakozni. Még egyszer összeszedtem minden erőmet, és végső kísérletet tettem komoly intelemre.

Mikor előadásom végére értem. Átok Tóbiás felette kétértelmű magatartásra ragadtatta magát. Néhány percig hallgatott, s kérdőn meredt rám. Majd féloldalra vetette fejét, s szemöldökét nagy ívben felrántotta. Aztán kitárta két tenyerét, és felvonta a vállát. Ezután kacsintott a jobb szemével, ezt követően azonos műveletet végzett a ballal. Majd mindkettőt szorosan lezárta. Azután meg olyan tágra meresztette, hogy komolyan aggódni kezdtem a következményekért. Ezután a hüvelykujját az orrához szorítva, úgy vélte helyesnek, hogy többi ujjával leírhatatlan mozdulatot tegyen. Végezetül csípőre tett kézzel méltóztatott megadni a választ.

Szónoklatának csak főbb pontjait tudom felidézni: Nagyon lekötelezném, ha befognám a számat. Nincs szüksége a tanácsaimra. Mélységesen megveti gyanúsítgatásaimat. Elég idős ahhoz, hogy vigyázzon magára. Talán még mindig kisbabának tartom? Az a szándékom, hogy jellemét kifogásoljam? Sértegetni akarom? Meghibbantam talán? Röviden: van-e tudomása nőnemű szülőmnek arról, hogy nem tartózkodom otthonomban? Ez utóbbi kérdést úgy intézi hozzám, mint igazságszerető emberhez, és kötelezi magát, hogy válaszomat tiszteletben tartja. Ismételten és félreérthetetlenül teszi fel a kérdést, hogy anyám tud-e távollétemről. Zavarodottságom úgymond, elárul engem, és legyen a feje Belzebubé, ha a leghalványabb fogalma is van erről anyámnak.

Átok Tóbiás cáfoló szavaimat meg sem várva sarkon fordult, és csöppet sem méltóságteljes sietséggel eltávozott. Jól is tette. Engem ugyanis mélységesen megbántott, sőt meg is haragított. Ez egyszer elfogadtam volna felháborító fogadási ajánlatát. S megnyertem volna Belzebubnak Átok Tóbiás kis fejét; a tény az ugyanis, hogy anyámnak igenis tudomása volt távollétemről.

No de Khoda shefa midêhed, vagyis az ég ad megkönnyebbülést, ahogy a muzulmán mondja, ha valaki a lábára lép. Kötelességem teljesítése közben ért e sérelem, és én a sértést férfiasan viseltem. Úgy véltem, hogy minden lehetőt megtettem ezen nyomorult egyén érdekében, s eltökéltem, hogy nem háborgatom többé tanácsaimmal, hanem lelkiismeretére és önmagára hagyom. Noha tanácsaimat nem kívántam többé ráerőszakolni Tóbiásra, nem vitt rá a lélek, hogy társaságát végleg elkerüljem. Sőt odáig mentem, hogy igyekeztem jó arcot vágni néhány kevésbé szembetűnő hibájához, s időnként azon kaptam magamat, hogy úgy magasztalom aljas tréfáit, mint ínyenc a mustárt, könnyekkel a szememben; gonosz beszéde határtalanul fájt nekem.

Egy napon közös sétára indultunk, kart karba öltve, s utunk egy folyóhoz vezetett. Megpillantottunk egy hidat, s elhatároztuk, hogy átmegyünk a túlsó partra. Fedett híd volt, védelemül az időjárás viszontagságai ellen, s a boltíves átjáróban, minthogy kevés ablak nyílt rajta, hátborzongató sötétség honolt. Belépésünkkor éles különbséget észleltem a kinti verőfény és a benti homály között, mely kedélyállapotomra nyomasztóan hatott. Nem így a szerencsétlen Átok Tóbiásra, aki nyomban fejét tette rá, hegy búskomor vagyok. Ő maga, úgy látszott, szokatlanul jó hangulatnak örvend. Rendkívüli élénkséget tanúsított, s bennem, nem tudom mitől, nyugtalan gyanú ébredt. Nem lehetetlen, hogy Tóbiást földöntúli erők szállták meg. Nem vagyok eléggé járatos az effajta kór felismerésében ahhoz, hogy kellő határozottsággal nyilatkozzam, és sajnálatos módon a "Harsonától" egyetlen barátom sem volt jelen. Mégis megkockáztatom az előbbi gondolatot, minthogy szegény barátomat különleges fanyar hangulatú bohóckodási inger szállta meg, melynek következtében paprikajancsit csinált magából.

Abban lelte kedvét, hogy minden útjába eső tárgyon átbújt vagy átugrott; összehordott hetet-havat, hol kiabált, hol selypegett, mindezt pedig egész idő alatt az elképzelhető legkomolyabb ábrázattal. Képtelen voltam eldönteni, hogy belerúgjak-e vagy megsajnáljam. Végül már majdnem átértünk a híd túloldalára, s közeledtünk a palló végéhez, mikor egy meglehetősen magas forgó kereszt zárta el utunkat. Én, a szokásos módon körbeforgatva a korlátot, nyugodtan áthaladtam rajta. De e fordulat láttán Átok Tóbiás agyában más fordult meg. Fejébe vette, hogy átugrik a korlát fölött, sőt azt is hozzátette, hogy mesterszakot is csinál hozzá a levegőben. Őszintén szólva nem hittem neki. Egyetlen mestert ismertem ilyesmiben, Carlyle-t,[142] a stílművészt, aki korlátlanul szárnyalt át mindenféle korláton, miért is hittem volna hát Átok Tóbiásnak. Közöltem is vele tüstént, nem takarékoskodtam a szavakkal; mindez ostoba hetvenkedés, mondtam, úgysem képes rá! Kijelentésemet később nagyon megbántam, mert nyomban Belzebubnak ajánlotta a fejét fogadásképpen.

Már éppen válaszolni készültem, feltett szándékom ellenére, tiltakozván ezen istentelenség ellen, mikor a hátam mögött köhentést hallottam, mely hangzásra az "ehem"-hez volt hasonlatos. Összerezzentem, és meglepetten körülnéztem. Pillantásom végül a híd oldalfalán nyíló beszögellésre esett, amelyben tiszteletre méltó külsejű sánta kis öregúr álldogált. Fekete öltözéke, ragyogóan tiszta inge s a fehér nyakravaló fölé gondosan kihajtott gallér tiszteletet parancsoló külsőt kölcsönzött az idős úriembernek, ki haját nőiesen középen választotta el. Kezét eltűnődve kulcsolta össze gyomra fölött, szemét jámboran az ég felé fordította.

Miután alaposabban szemügyre vettem, feltűnt, hogy öltözéke fölött fekete selyemkötényt visel; ezt szerfelett különösnek találtam. Mielőtt azonban egyetlen megjegyzést tehettem volna e rendkívüli jelenséggel kapcsolatosan, újabb "ehem"-mel szakította félbe gondolataimat.

Erre már nem tudtam azonnal replikázni. Tény az, hogy az ilyen lakonikus természetű észrevételek szinte megválaszolhatatlanok. Emlékszem, hogy egyszer egy negyedévi folyóirat a "halandzsa" szón akadt fenn, s nem tudta, mit kezdjen vele. Nem szégyenlem tehát, hogy most Tóbiáshoz fordultam segítségért.

- Tóbiás - szóltam. - Mit csinálsz? Nem hallod? Ez az úr itt azt mondja: "ehem!" - Eközben szigorúan néztem rá, mert az igazságot megvallva, igen-igen tanácstalannak éreztem magam; s ha az ember nagyon tanácstalan, össze kell húznia a szemöldökét s vadul nézni a világba, különben könnyen keltheti ostoba ember benyomását.

- Átok - szóltam, habár ez a név igen emlékeztetett a káromkodásra, pedig mi sem állt távolabb tőlem e pillanatban. - Átok - ösztönöztem -, ez az úr azt mondja: "ehem!"

Meg sem kísérelem, hogy megjegyzésemnek különös mélységet tulajdonítsak, minthogy magam is úgy vélem, hogy nem volt valami mély, de észrevettem, hogy beszédünk hatása nem mindig áll egyenes arányban azzal a jelentőséggel, amelyet mi tulajdonítunk neki: ám ha Átok Tóbiást hajótüzérségi lövedékkel lőttem volna keresztül, vagy az Amerikai költők és a költészet című kötettel sújtottam volna fejbe, akkor sem lehetett volna jobban elképedve, mint ezen egyszerű szavaktól: - Tóbiás, mit csinálsz? Nem hallod? Ez az úr azt mondja: "ehem!"

- Ne mondd! - hápogta végül, s arca szaporábban váltott színt, mint ahányszor egy hadihajó üldözte kalózbárka röpíti fel színes zászlóit gyors egymásutánban. - Biztos vagy abban, hogy ezt mondta? Most aztán nyakig benne vagyok a pácban, mindazonáltal meg kell őriznem hidegvéremet. Nos hát akkor - ehem!

Ez, úgy látszik, tetszett a kis öregúrnak - Isten a tudója, hogy miért. Kilépett a híd beszögellésében elfoglalt állomáshelyéről, nyájas arccal Tóbiáshoz sántikált, és szívélyesen kezet szorított vele. Egész idő alatt pedig a legőszintébb jóindulattal nézett egyenesen Tóbiás arcába.

- Semmi kétség, ön, Átok Tóbiás megnyeri e fogadást - mondta nyájas mosollyal. - De pusztán a formaság kedvéért kénytelen leszek önt próbának alávetni.

- Ehem! - felelte barátom, s mély sóhajjal levetette a kabátját, zsebkendőt kötött a dereka köré, és igen különös módon változtatta el külsejét, szemét az ég felé forgatta, szájának sarka legörbült. - Ehem! - majd kis szünet után újra: - Ehem! - egyetlen más szót sem hallottam tőle többet.

"Aha - gondoltam magamban, de nem szóltam hangosan -, meglepő, hogy Átok Tóbiás így hallgat, ez biztosan előbbi bőbeszédűségének visszahatása. Egyik szélsőségből a másikba esik. Vajon elfelejtette-e már azt a rengeteg megválaszolhatatlan kérdést, amellyel oly bőkezűen halmozott el, amikor utoljára intéztem hozzá intelmeimet? Fantazmagóriáiból mindenesetre kigyógyult."

- Ehem! - felelte rá Tóbiás, mintha olvasott volna gondolataimban, arckifejezése pedig megbabonázott vén koséhoz hasonlított.

Az idős úriember ezután karon fogta Tóbiást, és néhány lépésre a forgó kereszttől a híd árnyékába vezette. - Kedves barátom - szólt -, becsületbeli kötelességem, hogy ennyi nekifutást engedélyezzek önnek. Várjon, amíg elfoglalom helyemet a forgó kereszt mellett, hogy megfigyelhessem: szépen és stílusosan repül-e át rajta, és nem hagy-e ki a mesterszaltóból egyetlen figurát sem. Csak a formaság kedvéért, hisz érti. Azt fogom mondani: "Vigyázz, kész, rajt!" Figyelmeztetem, hogy a "rajt" szónál kell indulnia. - Ezután odalépett a korlát mellé, egy pillanatra megtorpant, mint aki gondolataiba mélyed el, majd felpillantott, s az volt az érzésem, mintha egész halvány mosoly suhant volna át az arcán. Szorosabbra fűzte köténye pántját, hosszas pillantást vetett Tóbiásra, végül megadta a megbeszélt jelt:

- Vigyázz, kész, rajt!

A "rajt" szó elhangzásakor boldogtalan barátom hajszálpontosan eliramodott. A korlát nem volt sem túl magas (mint némely íróé), sem túl alacsony (mint olyik műítészé), és én bizonyos voltam, afelől, hogy átviszi. De mégis, mi történik, ha nem? Az ám, ez itt a kérdés, mi lesz, ha nem sikerül? Végül is milyen jogon ugrat ez az öregúr egy másik urat? Mit képzel magáról ez a bicegő kis öreg? Ha engem is felkér, hogy ugorjak, én meg nem teszem, annyi szent, bánom is én, még ha maga az ördög is! Mint mondottam, ívelt volt a híd, és igen különös módon fedett; máskor is fülsértően visszavert minden hangot, de ez mindaddig nem tűnt fel nekem annyira, mint amikor e megjegyzésem utolsó hat szavát kiejtettem.

De amit kimondtam, gondoltam, vagy hallottam, az egy másodperc töredéke alatt zajlott le. Öt másodperc sem telt el a nekifutástól, és szerencsétlen Tóbiásom felszökött. Láttam, hogy fürgén fut, nagy lendülettel löki el magát a híd pallójáról, s a levegőben szörnyen kaszál a lábával. Láttam, hogy a magasban bámulatosan végzi a mesterszaltót, pontosan a forgó korlát fölött. Rendkívül különös volt azonban, hogy ugrása nem folytatódott a korlát túloldalán. Egy pillanatig tartott mindössze, s mielőtt még elmélyültebb gondolatoknak adhattam volna át magam, Átok Tóbiás laposan a hátára zuhant, a korlát ugyanazon oldalán, ahonnan elindult. Abban a pillanatban észrevettem, hogy az öregúr, miután kötényébe felfogott és beburkolt egy súlyos tárgyat, amely a korlát fölötti tetőív sötétjéből hullott alá, nagy sietve elbiceg. Mindez határtalanul megdöbbentett, ám nem volt módom arra, hogy gondolkozzam felőle, mert Átok Tóbiás igen csendesen feküdt ott, ebből pedig arra következtettem, hogy vérig sértették, és segítségemre van szüksége. Odasietve hozzá, úgy láttam, hogy a sértés ugyancsak komoly lehetett. Az igazság az, hogy Tóbiást megfosztották fejétől, amelyet a leggondosabb keresés után sem tudtam sehol fellelni. Úgy döntöttem, hogy hazaviszem szerencsétlen barátom maradékát, és homeopatá-ért[143] küldök. Eközben azonban támadt egy gondolatom, feltéptem a híd egyik legközelebb eső ablakát, amikor is azonnal kiderült a szomorú igazság. Öt lábnyira a forgó kereszt fölött, a palló ívére merőlegesen, széltében egy vas tartógerenda meredt előre, egyike egy egész sor hasonló gerendának, amely a tetőszerkezet alátámasztására szolgált. Most már nyilvánvaló volt, hogy szerencsétlen barátom nyaka pontosan ezen tartógerenda élével került érintkezésbe.

Tóbiás nem sokkal élte túl súlyos veszteségét. A homeopata nem adott neki elegendő hajtószert, s ami keveset adott, szerencsétlen barátom azt is habozott bevenni. Így a végén egyre rosszabbul lett, s nemsokára kiszenvedett; tanulság legyen ez minden féktelen életű ember számára. Könnyeimmel öntöztem sírját, családi címerére rávéstem az ominózus korlátot, s a temetés költségeiről szerény számlát nyújtottam be a transzcendentalistáknak. A gazemberek megtagadták a költségek megtérítését, ezért nyomban exhumáltattam Átok Tóbiás testét, és eladtam kutyaeledelnek.

Fordította Lénárt Edna

 
 
0 komment , kategória:  E. A. POE: REJTELMES TÖRTÉNETE  
szeretettel
  2013-09-14 08:37:31, szombat
 
  HÁROM VASÁRNAP EGYVÉGTÉBEN



- Te szőrösszívű, hájfejű, konok, bárdolatlan, faragatlan, csiszolatlan, szemérmetlen vén vadember! - mondtam képzeletben egy délután nagybátyámnak, Hissaicanynek, miközben öklömet ráztam álomképére.

Képzeletben. Mert való igaz, hogy épp akkor volt némi csipcsup eltérés aközött, amit mondtam, és amit nem volt bátorságom kimondani - amit tettem, és amire félig-meddig elszántam magam.

A vén pókhas, mikor benyitottam a szalonba, éppen üldögélt, lába fönn a kandallópárkányon, mancsában teli pohár portói, és ádáz erőfeszítéssel igyekezett eleget tenni a dalocska tanácsának:

Remplis ton verre vide!
Vide ton verre plein![131]

- Drága bácsikám - mondtam én, míg szelíden behúztam magam mögött az ajtót, és minden mosolyok legnyájasabbikával közeledtem feléje -, te mindig olyan nagyon kedves és belátó voltál, és annyiszor adtad tanújelét jóakaratodnak - oly sokféleképpen... hogy... hogy... épp csak újra szóba kell hoznom ezt a semmiséget, és tudom, máris hozzájárulsz.

- Hm! - mondta ő. - Halljuk csak, jófiú! Ki vele!

- Biztos vagyok benne, drága-drága bácsikám (te átkozott vén csirkefogó!), eszed ágában sincs igazán, komolyan ellenezni, hogy mi Kate-tel egybekeljünk. Te csak tréfálsz, tudom - ha! ha! ha! -, hogy milyen vicces is vagy te néhanapján!

- Ha! ha! ha! - mondta. - Hogy csapjon beléd a mennykő! Igenis ellenzem.

- Hát igen - persze! Tudtam, hogy tréfálsz. Nos, bácsikám, nem is kérünk tőled mást, sem Kate, sem jómagam, csak annyit, hogy légy szíves, adjál tanácsot az... az időpontra nézve... hiszen te tudod, bácsikám, végül is, hogy neked mikor a legalkalmasabb... hogy... hogy... létrejöjjön... ugyebár... ez a frigy.

- Létrejöjjön, te csibész? Hát ezt hogy gondolod? Várj, míg füstbe megy.

- Ha! ha! ha! He! he! he! Hi! hi! hi! Ho! ho! ho! Hu! hu! hu! - ó, ez nem rossz! ó, ez fölséges! Micsoda humor! De most igazán nem kérünk mást, bácsikám, csak hogy pontosan jelöld meg az időpontot.

- Ahá - pontosan?

- Igen, bácsikám, azaz, ha nincs ellene kifogásod.

- Nem volna elegendő, Bobby, ha csak úgy hozzávetőleg mondanám meg - mondjuk egy éven belül valamikor? Muszáj pontosan?

- Ha volnál olyan jó, bácsikám... pontosan.

- Nohát, Bobby, édes fiam - rendes egy kölyök vagy te igazán -, ha annyira akarod, hogy pontosan megmondjam, ez egyszer jó leszek hozzád.

- Drága, drága bácsikám!

- Csitt, uram! (fojtotta belém a szót) - ez egyszer jó leszek hozzád. Az engedélyem kell... meg a pénzmag, ugye, hogy a pénzmagról valahogy el ne feledkezzünk... hát ide figyelj! Hogy mikor legyen? Ma vasárnap van, ugye? Hát akkor, tartsátok az esküvőtöket pontosan... pontosan, hallod?... mikor három vasárnap lesz egyvégtében ugyanazon a héten! Tetszett hallani, uram? Mit tátogsz levegő után? Mondom, a tied lesz Kate, és tied lesz a pénzmag, amint három vasárnap követi egymást egy héten - de addig nem, te semmirekellő -, addig nem, ha beledöglöm is. Ismersz; ura vagyok a szavamnak - most pedig mars ki innét!

Míg én kétségbeesetten iszkoltam kifelé a szobából, ő lehajtotta a teli pohár portóit.

Nagybátyám, Hissaicany, talpig "derék öreg angol úr" volt, de nem úgy, mint a nótában, neki igenis megvoltak a gyöngéi. Pici, pocakos, pöffeszkedő, pukkancs gömböc volt, veres orrú, keményfejű, feneketlen bukszájú, fenékig tudatában a fontosságának. A szíve arany, de azzal a szeszélyével, hogy csakazértis ellentmondjon mindenkinek, sikerült zsugori hírébe keverednie mindazok előtt, akik csak felületesen ismerték. Mint oly sok más kitűnő ember, látszólag ő is szerette mások orra elől elrántani a mézesmadzagot, s ezt a tulajdonságát úgy első látásra nem volt nehéz rosszindulatnak nézni. Akármit kértek tőle, azon nyomban kerek "Nem!"-mel válaszolt; de végül - nagy-nagy sokára - alig akadt kérés, amit visszautasított volna. A bukszája ellen irányuló támadásokat konok elszántsággal hárította el; de az az összeg, amit végül is sikerült kivasalni belőle, általában egyenes arányban állt az ostrom időtartamával és az ellenállás makacsságával. Nem volt nála bőkezűbb adakozó; igaz - gorombább sem.

A művészetet, kiváltképp a szépirodalmat, mélységesen lenézte. Az ihletet erre Casimir Périer-ből[132] merítette, akinek szemtelen kis kérdését - A quoi un poète est-il bon?[133] - mint a logikus észjárás non plus ultrá-ját, mulatságos kiejtésével előszeretettel idézgette. Így tehát az én hajlandóságom a múzsák iránt fölszította mélységes nemtetszését. Egy szép napon, mikor épp egy új Horatiust kértem tőle, biztosított, hogy a poéta nascitur non fit[134] helyes fordítása voltaképpen így hangzik: A poéta pumpolna, de nincs kit - s ezt a megjegyzését roppantul szívemre vettem. A művészet iránti undorát idővel tetemesen növelte elfogultsága az iránt, amit ő természettudománynak vélt. Valaki ugyanis véletlenül megszólította az utcán, nem kisebb személlyel tévesztvén össze, mint doktor Sail T. Ollow-val, a kuruzslástan professzorával. Ettől nagybátyám egy csapásra megváltozott; és történetünk idején - végül ugyanis történet kerekedett belőle - nagybátyámat, Hissaicanyt, csak olyasmivel lehetett megkörnyékezni, csak olyasmit fogadott béketűréssel, ami történetesen összhangban volt éppen meglovagolt vesszőparipája szökkenéseivel. Ami nem, azon csak nevetett, és akármit csinált, minden tette önfejű volt és átlátszó.

Jóformán mióta élek, az öregúrnál lakom. Szüleim, halálukon, ráhagytak, mint valami gazdag örökséget. Azt hiszem, az öreg kópé szeretett, mintha tulajdon gyermeke volnék - majdnem, vagy épp annyira, mint Kate-et -, de akárhogy is, kutya sorom volt nála. Egyéves koromtól ötéves koromig szíves volt alapos rendszerességgel el-eltángálni. Öttől tizenöt éves koromig óránként fenyegetett, hogy javítóintézetbe dug. Tizenöttől húszig nem múlt el nap, hogy meg ne ígérte volna: kitagad az örökségből. Igaz, imposztor voltam - elvből -, de akkoriban ez a véremben volt. Kate azonban hű barátom volt, és ezt tudtam is. Jó kislány volt, édesen megígérte, hogy az enyém lesz (vagyonostól, mindenestül), ha ki tudom bosszantani nagybátyámból, Hissaicanyből a szükséges hozzájárulást. Szegény kislány! alig múlt tizenöt éves, és e nélkül a hozzájárulás nélkül kis pénzecskéje is hozzáférhetetlen, míg öt mérhetetlenül hosszú nyár el nem vonszolja lassú terhét.

Mit tegyünk hát? Tizenöt, vagy akár huszonegy éves korban (hisz én akkor léptem hatodik olympiádom idejébe) öt eljövendő esztendő majdnem annyi, mint ötszáz. Az öregurat hiába ostromoltuk sürgetéseinkkel. Ez volt az a pièce de résistance,[135] amely hajszálnyira megfelelt perverz képzeletének. Magát Jóbot is kihozta volna béketűréséből, ha látja, mint viselkedik, akár egy vén egerész, velünk, két szegény, nyomorult kisegérrel. Szíve mélyén mit sem óhajtott lángolóbban, mint a mi egybekelésünket. Ezt már réges-régen elhatározta. Ami azt illeti, tízezer fontot is szívesen kifizetett volna tulajdon zsebéből (a pénzmag magáé Kate-é volt), ha ki tudott volna agyalni bármi mentségfélét arra, hogy hozzájáruljon a mi nagyon is természetes kívánságunkhoz. De hát mi voltunk olyan oktalanok, hogy magunk tegyük fel a kérdést. Szent meggyőződésem, hogy ilyen körülmények közt egyszerűen meghaladta az erejét, hogy ne mondjon nemet.

Mondottam, megvoltak a gyöngéi; de ha már erről szólok, nehogy azt higgye valaki, hogy konokságára gondolok: az egyike volt erősségeinek - assurement ce n'était pas sa foible.[136] Ha a gyengeségeit említem, arra a bizarr, vénasszonyos babonásságára utalok, amelynek megszállottja volt. Nagyon értett az álmok, előjelek megfejtéséhez, et id genus omne, a halandzsához. Hihetetlenül szőrszálhasogató volt a becsület legapróbb kérdéseiben is, és, a maga módján, ehhez nem fér kétség, mindig megtartotta a szavát. Sőt ez egyike volt vesszőparipáinak. Nem sokat aggályoskodott, hogy túltegye magát adott szavának szellemén, de annak betűje szent volt. Nos, jellemének ez utóbbi sajátosságából kovácsolt Kate találékonysága egy szép napon, nem sokkal a szalonban folyt beszélgetésünk után, nagyon is váratlan előnyt, s most, minthogy a modern bárdok és orátorok módjára már a prolegomená-ban[137] kimerítettem majd minden időmet, és jószerivel az egész rendelkezésemre álló teret, pár szóban foglalom össze azt, ami az egész história veleje.

Történetesen - a Párkák rendeléséből - jegyesem tengerész ismerősei közt volt két úriember, aki esztendős távollét, idegenben tett utazás után épp akkor lépett újra angol partra. E két úriember társaságában, miután jó előre mindent megbeszéltünk, unokahúgom meg én meglátogattuk nagybátyámat október 10-én, vasárnap, éppen három héttel az után az emlékezetes döntés után, amely olyan kegyetlenül romba döntötte reményeinket. Mintegy félóra hosszat hétköznapi témákról folyt a szó; de végül szerét ejtettük, hogy a beszélgetésnek magától értetődő természetességgel az alábbi fordulatot adjuk:

Pratt kapitány: Nos, épp egy évig voltam távol. És éppen ma egy éve - lássuk csak? igen, ma van október 10-e -, hogy meglátogattam önt, Mr. Hissaicany - emlékszik? -, és elbúcsúztunk. Erről jut eszembe - hát nem fura véletlen? -, hogy barátunk, Smitherton kapitány is épp ma egy esztendeje kelt útra.

Smitherton: Bizony! Épp egy éve, se több, se kevesebb. Bizonyára emlékszik, Mr. Hissaicany, hogy tavaly ugyanezen a napon jártunk önnél Pratt kapitánnyal búcsút venni.

Nagybácsi: Igen, igen, igen - nagyon is jól emlékszem -, igazán furcsa! Épp egy éve indultak mind a ketten. Különös véletlen, igazán! Az, amit doktor Sail T. Ollow a történések rendkívüli egybeesésének szokott nevezni. Doktor Sail...

Kate (közbevág): Az biztos, papa, hogy van benne valami furcsa: de végül is Pratt kapitány és Smitherton kapitány egészen másfelé jártak, s ez, tudod, nagy különbség.

Nagybácsi: Semmi ilyesmiről nem tudok, cserfes kisasszony. Honnan is tudnék? Szerintem ez csak figyelemreméltóbbá teszi a dolgot. Doktor Sail T. Ollow...

Kate: De hát papa, Pratt kapitány a Horn-fokot kerülte meg, Smitherton kapitány meg a Jóreménység-fokát hajózta körül.

Nagybácsi: Épp ez az! - egyikük kelet felé, másikuk nyugat felé tartott, te locska, s mindketten megkerülték a földgolyót. Hogy el ne felejtsem, doktor Sail T. Ollow...

Én (sietősen): Pratt kapitány, okvetlen jöjjön el hozzánk, és töltse velünk a holnapi estét - ön is, meg Smitherton is -, és el kell mesélnie mindent az útjáról, aztán játszunk egy parti whistet, és...

Pratt: Whistet, édes öregem? Megfeledkezett valamiről. Holnap vasárnap. Talán egy másik este...

Kate: Jaj, dehogy! Robert nem olyan rossz fiú! Ma van vasárnap!

Nagybácsi: Persze, persze!

Pratt: Már elnézést kérek mindkettőjüktől - de ekkorát nem tévedhetek! Tudom, hogy holnap lesz vasárnap, mert...

Smitherton (meglepődik): Mit beszélnek itt valamennyien? Hát nem tegnap volt vasárnap, kérdem szeretettel?

Mind: Méghogy tegnap! Ön téved!

Nagybácsi: Ma van vasárnap, mondom - én ne tudnám?!

Pratt: Ó, dehogy! Holnap lesz vasárnap.

Smitherton: Tisztára megbolondultak - valamennyien! Olyan biztos, hogy tegnap volt vasárnap, mint hogy itt ülök ezen a széken!

Kate (hevesen fölpattan): Értem, értem már az egészet! Papa, ez az Isten ujja, tudod... tudod, mire gondolok. Ne vágjanak a szavamba, egy perc alatt mindent megmagyarázok. Igazán nagyon egyszerű. Smitherton kapitány azt állítja, hogy tegnap volt vasárnap; az volt; igaza van. Bobby, apám meg én azt mondjuk, hogy ma van; az van; igazunk van. Pratt kapitány kitart amellett, hogy holnap lesz vasárnap; az lesz; neki is igaza van. Az az igazság, hogy mindnyájunknak igaza van, s így három vasárnap van egyvégtében ugyanazon a héten!

Smitherton (kis szünet után): Igaz, ami igaz, Pratt. Kate kisasszony lefőzött minket. Micsoda szamarak vagyunk mindketten! Mr. Hissaicany, a dolog így áll: a föld kerülete, mint tudja, 24000 mérföld. Nos, a földgolyó a tengelye körül pontosan huszonnégy óra alatt fordul-pördül egyet, annyi idő alatt teszi meg a 24000 mérföldet. Érti, Mr. Hissaicany?

Nagybácsi: Persze, persze... Doktor Sail...

Smitherton (beléfojtja a szót): Nos, uram: ez óránként ezer mérföldes sebességet jelent. Tegyük fel tehát, hogy elhajózom kelet felé, innen ezer mérföldnyire. Természetesen egy órával korábban látom fölkelni a napot, mint itt, Londonban. Egy órával korábban, mint ön. Ha ugyanabban az irányban újabb ezer mérföldet teszek meg, két órával előzöm meg a londoni napfölkeltét, ha még ezret, hárommal, és így tovább, míg meg nem kerültem a földet, és vissza nem értem ugyanide, mikor is teljes huszonnégy órával járok előtte a londoni napfölkeltének, hiszen huszonnégyezer mérföldet tettem meg kelet felé, azaz egy nappal megelőztem az önök idejét. Érti?

Nagybácsi: De doktor Sail T. Ollow...

Smitherton (nagyon hangosan): Pratt kapitány viszont, mikor innen ezer mérföldnyire eltávolodott nyugat felé, egy órával, mikor huszonnégyezer mérföldnyire, huszonnégy órával maradt le a londoni idő mögött. Számomra tehát tegnap volt vasárnap, az önök számára ma van, Pratt számára meg holnap lesz. S ami ennél is fontosabb, Mr. Hissaicany, mindannyiunknak igaza van; nincs semmi filozófiai oka, hogy bármelyikünk véleményét előnyben részesítsük a többiekével szemben.

Nagybácsi: A mindenit!... nos, Kate... nos, Bobby... ez aztán az Isten ujja, ahogy mondjátok. De én megtartom a szavamat - jól jegyezzétek meg! - legyen a tied Kate (a pénzmaggal meg mindennel együtt), amikor akarod. Ez aztán igen, Jupiterre mondom! Három vasárnap egyvégtében! Megyek, és megkérdezem, mit tart minderről jeles barátom, doktor Sail T. Ollow.

Fordította Göncz Árpád

 
 
0 komment , kategória:  E. A. POE: REJTELMES TÖRTÉNETE  
szeretettel
  2013-09-14 08:35:13, szombat
 
  LOVAGIAS ÜGY



Ritzner von Jung báró magyar nemesi famíliából származott, és a család valamennyi tagja (legalábbis azóta, ameddig a vénséges vén iratok tanúsága terjed) több-kevesebb jeles képességet árult el, ilyen vagy amolyan téren, méghozzá java részük annak a groteszk képzelőerőnek a révén, amelynek a ház egyik sarja, Tieck, jó néhány élénk, noha korántsem párját ritkítóan élénk tanújelét adta.

Ritznerrel a pompás Jung kastélyban ismerkedtem meg, ahová nyilvánosságra nem kívánkozó furcsa kalandok egész sora vezetett el a 18..-ik esztendő nyári hónapjaiban. Itt keltettem fel figyelmét, és valamivel nehezebben itt nyerhettem némi betekintést lelki alkatába. Ez a betekintés később világosabbá vált, ahogy a kezdetben is bensőséges kapcsolat szorosabbra kovácsolódott, és amikor három év múltával újra találkoztunk G..n-ben, mindent megtudtam, ami báró Ritzner von Jung jellemének ismeretéhez szükséges.

Emlékszem, micsoda kíváncsi suttogás támadt, amikor június 25-én este megérkezett a kollégiumba. Még ennél is világosabban emlékszem, hogy jóllehet mindenki első látásra kijelentette: "ő a világ legérdekesebb embere", mégsem akadt senki, aki ezt a véleményt indokolni is megpróbálta volna. Oly tagadhatatlanul páratlannak látszott, hogy arcátlanságnak tekintették kutatni, miben is áll voltaképpen ez a páratlanság. De erről most nem beszélek, csupán azt akarom megjegyezni: az első perctől kezdve, hogy betette a lábát az egyetemre, teljes és zsarnoki, de ugyanakkor meghatározhatatlan és mindenestől igen rejtélyes hatást gyakorolt a körülötte élő közösség szokásaira, modorára, erszényére és hajlamaira. Éppen ezért valóságos korszakot képvisel az egyetem annales-eiben[124] az a rövid idő, melyet ott töltött, s azt mindenki, aki akkoriban az egyetemhez - vagy az egyetem csatolt részeihez - tartozott, úgy jellemzi, mint "báró Ritzner von Jung uralmának egészen rendkívüli korszakát".

Alig érkezett meg G..n-be, felkeresett lakosztályomban. Meghatározott életkora nem volt; ezt úgy értem, hogy mindabból, amit önmagáról elárult, még csak sejteni sem lehetett, hány éves. Éppúgy lehetett ötven, mint tizenöt, márpedig valójában pontosan huszonegy éves és héthónapos volt. Korántsem volt szép ember, sőt talán inkább az ellenkezője. Arcának körvonala szögletes volt és durva. Homloka magas és igen szép; orra fitos; szeme nagy, álmos, élettelen és semmitmondó. A száján már inkább akadt néznivaló. Finoman előrenyúló ajkai úgy zárultak össze, hogy lehetetlen elképzelni az emberi arcvonásoknak akár legbonyolultabb kombinációját is, amely teljesebben és kizárólagosabban fejezné ki a tökéletes méltóságot, ünnepélyességet és nyugalmat.

Kétségtelen, hogy abból, amit már elmondottam, észrevehető: a báró azoknak a ritka emberi lényeknek egyike volt, akik a porhintés tudományát teszik életük dolgává. Erre a tudományra valami furcsa észjárás ösztönözte, és fizikai megjelenése rendkívüli módon megkönnyítette számára, hogy terveit valóra váltsa. Szilárdan hiszem, nem akadt G..n-nek egyetlen diákja, aki a báró Ritzner von Jung uralmának nevezett híres korszakban valaha is behatolt volna a jellemét homályba burkoló rejtélybe. Őszintén hiszem, hogy rajtam kívül senki sem volt az egyetemen, aki valaha is meggyanúsíthatta volna, hogy akár szóval, akár tettel képes bárkivel is a bolondját járatni. Előbb gyanúsíthatták volna a vén házőrző bulldogot, Herakleitosz szellemét, vagy akár a teológia kiérdemesült professzorának parókáját. Így volt ez akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a leghallatlanabb és a legmegbocsáthatatlanabb hóbortosságokat és bohóságokat, ha nem is közvetlenül ő maga vitte véghez, legalábbis cinkosai tudtával követték el. "Porhintő" művészetének szépsége, ha így nevezhetem, abban a tökéletes képességében rejlett (és ez az emberi természet majdnem ösztönös ismeretéből és Ritzner csodálatos önuralmából fakadt), hogy sohasem mulasztotta el úgy tüntetni fel turpisságait, mintha ezeket részben ama dicséretes erőfeszítéseinek ellenére, részben ezeknek folyományaként követték volna el, amelyekkel az Alma Mater rendjének és méltóságának megőrzése érdekében megelőzni akarta őket. Arcának minden egyes vonása oly híven tükrözte mély, szívszaggató, túláradó keserűségét, amellyel dicséretre méltó erőfeszítéseinek egy-egy ilyen kudarcát elviselni törekedett, hogy még legszkeptikusabb társai sem kételkedhettek őszinteségében. Nem kevésbé figyelemre méltó az az ügyesség, amellyel módját ejtette, hogy a groteszk benyomást arról, aki teremtette, arra terelje át, amit teremtett - a tulajdon személyéről azokra a képtelenségekre, amelyeket épp ő maga idézett elő.

A szóban forgó eset előtt sohasem tapasztaltam, hogy a megrögzött porhintő megmeneküljön mesterkedésének természetes következményei elől - nevezetesen, hogy tulajdon személye és jelleme váljon nevetség tárgyává. Úgy látszott, mintha barátom, akit állandóan a hóbortosság légköre vett körül, csak a társadalom rideg formáinak élt volna, és még a tulajdon portáján sem kapcsolták össze báró Ritzner von Jung emlékét mással, mint a merev fenség fogalmával.

G..n-ben való tartózkodása során valóban úgy tűnt, mintha a dolce far niente[125] démona ülte volna meg lidércnyomásszerűen az egyetemet. Végül már egyebet sem tettek, csak ettek-ittak, mulatoztak. A diákok lakosztálya valóságos csapszékké változott, és egyik ilyen csapszék sem volt híresebb, látogatottabb a báróénál. Sok-sok tivornyánk hosszúra nyúló és szilaj volt, és sohasem szűkölködött eseményekben.

Egy alkalommal majdnem napkeltéig együtt ültünk, és alaposan a pohár fenekére néztünk. Hét vagy nyolc tagból állt a társaság, rajtam és a bárón kívül. Legtöbbjük vagyonos, fiatal ember volt, magas rangú körökben ismerős, családjukra módfelett büszke, és valamennyiben túltengett a becsületérzés. Csak úgy duzzadtak a szélsőségesen germán véleményektől a párbajt illetően. Ezeknek az ábrándos képzelgéseknek a G..n-ben lejátszódott három vagy négy kétségbeesett és végzetes összetűzésről szóló, nemrégiben megjelent párizsi közlemények adtak új tápot és lendületet. S így az éjszaka legnagyobb részében vadul folyt a vita azoknak az időknek mindenkit foglalkoztató témájáról. A báró, aki az est korábbi felében szokatlanul hallgatag és szórakozott volt, végre mintha felriadt volna közönyéből, és átvette a beszélgetés irányítását, hosszasan fejtegette az elfogadott párbajkódex áldásait, még inkább ennek szépségeit, éspedig olyan hévvel, ékesszólással és hatásosan, hogy a legforróbb lelkesedést váltotta ki hallgatóiból, de még magamat is meghökkentett, aki pedig eléggé jól ismertem őt, hogy tudjam: éppen azt neveti ki szíve mélyén, amiért itt síkraszáll, és különösképpen, a párbajszabályok hepciáskodását sújtja megérdemelt megvetéssel.

A báró beszédének egyik szünetében körülnézve (erről a beszédről olvasóim némi halvány fogalmat alkothatnak, ha azt mondom, hogy hasonló volt Coleridge heves, kántáló, egyhangú és mégis muzsikáló, prédikációs írásmódjához), észrevettem, hogy a társaság egyik tagjának arca többet árul el puszta érdeklődésnél. Ez az úriember, akit Hermann-nak fogok nevezni, eredeti figura volt minden tekintetben, kivéve talán azt az egyetlen tulajdonságát, hogy igen nagy bolond volt. Mindazonáltal sikerült az egyetem bizonyos köreiben olyan hírnévre szert tennie, miszerint mélyen metafizikus gondolkodású, és hogy - azt hiszem - bizonyos logikai képessége van. Mint párbajhősnek, még G..n-ben is nagy híre volt. Elfelejtettem azoknak az áldozatainak pontos számát, akik a karmai közé kerültek, de sokan voltak. Kétségtelenül bátor ember volt. De legfőként a párbajszabályok aprólékos ismeretével és finnyás becsületérzésével kérkedett. Ezeket a vesszőparipáit agyonlovagolta. Hermann bogarai bőséges tápot adtak a porhintésre Ritznernek, aki szüntelenül ilyesmire vadászott. Ennek azonban nem voltam tudatában, habár ebben az esetben tisztán láttam, hogy barátom valami furcsa dologban sántikál, és hogy ennek különleges alanya Hermann.

Ahogy az előbbi folytatta beszédét, vagy inkább monológját, észrevettem, hogy az utóbbinak izgalma percről percre fokozódik. Végre megszólalt, és valami ellenvetést tett egy Ritzner által kifejtett kérdésben, majd részletesen ismertette érveit. Erre megint a báró válaszolt (még mindig az előbbi, túlzottan érzelmes hangon), aztán - szerintem igen ízléstelenül - maró gúnnyal és csúfondáros mosollyal végezte mondókáját. Ezzel sikerült Hermann kényes pontját telibe találnia. Megállapíthattam ezt Hermann viszontválaszának kiszámítottan szőrszálhasogató zagyvaságából. Pontosan emlékszem utolsó szavaira:

- Engedje kijelentenem, báró von Jung, hogy az ön véleményei, ha nagyjából korrektek is, sok kérdésben szégyenletesek, mind az ön, mind annak az egyetemnek szempontjából, amelynek ön hallgatója. Bizonyos tekintetben még visszautasításra sem méltók. Mondhatnék ennél többet is, uram... ha nem tartanék attól, hogy megsértem (ez utóbbi szavaknál nyájasan mosolygott), azt mondanám, hogy véleménye nem olyan, amilyet úriembertől elvárhatnánk.

Amikor Hermann bevégezte kétértelmű kijelentését, minden szem a báróra szegeződött. A báró elsápadt, majd erősen elpirult, aztán elejtve zsebkendőjét lehajolt, hogy felemelje és ekkor futólag megpillantottam arckifejezését, melyet az asztalnál ülők egyike sem vehetett észre. Arca pajkosan sugárzott, ez volt természetes vonása, de sohasem öltötte magára, kivéve, ha kettesben voltunk, és fölengedett. Egy pillanat múlva felegyenesedve nézett szembe Hermann-nal, és teljes bizonyossággal állíthatom, hogy arckifejezését még sohasem láttam ily hirtelen megváltozni. Egy percre még azt is hittem, hogy az imént tévedtem, és Ritzner józanul komoly. Úgy látszott, az indulat fojtogatja, és arca halottfehér volt. Kis ideig hallgatott, szemmel láthatóan leküzdeni igyekezett felindulását. Mikor ez szemmel láthatólag sikerült neki, a keze ügyében álló borospalack után nyúlt, szorosan megmarkolta, és így szólt:

- A hangnem, melyet velem szemben használni jónak látott, mein Herr[126] Hermann, oly sok tekintetben kifogásolható, hogy sem kedvem, sem időm részletekbe bocsátkozni. Az azonban, hogy véleményem nem olyan vélemény, aminőt úriembertől elvárna az ember, oly közvetlenül sértő megjegyzés, hogy csak egyféle magatartást tesz számomra lehetővé. Mindazonáltal tartozom bizonyos udvariassággal e társaság iránt, és ön iránt, aki e pillanatban vendégem. Ezért ön megbocsátja majd, ha mindezt fontolóra véve kissé eltérek az úriemberek között hasonló személyes sértések esetében általában dívó szokástól. Ön megbocsátja majd, ha némileg próbára teszem képzelőerejét, és megkísérlem egy pillanatra az élő Herr Hermann-nak tekinteni az ön képét az amott álló tükörben. Amint ezt megtettem, már nem lesz semmi baj. Ezt a borospalackot az ön tükörképébe vágom, és ily módon, ha nem is pontosan betű szerint, de szellemében mégis tökéletesen kifejezem az ön inzultusa miatt érzett haragomat, és ugyanakkor elkerülöm a fizikai erőszak alkalmazását az ön valóságos személyével szemben.

Így szólván, a borral telt palackot a pontosan szemben álló tükör felé hajította, amely tökéletes élességgel verte vissza Hermann képét; és persze szilánkokra tört. Egyszeriben talpra szökött az egész társaság, és Ritznert meg engem kivéve, mindenki távozott. Amint Hermann elment, a báró suttogva kért, mennék utána és ajánlanám fel neki szolgálataimat. Beleegyeztem, bár nem tudtam pontosan, mihez fogjak egy ilyen nevetséges ügyben.

A párbajhős merev és túlontúl keresett viselkedéssel fogadta felajánlott segítségemet, és karon fogva lakosztályába vezetett. Alig bírtam megállni, hogy szemébe ne nevessek, amikor a legmélyebb komolysággal apróra megvitatta a személyét ért inzultust, amelyet "kifinomultan furcsa jellegűnek" minősített. Szokásos stílusában tartott fárasztó tirádája végeztével, leemelt könyvespolcáról néhány párbajjal foglalkozó dohos kötetet, és hosszú ideig ezeknek tartalmával szórakoztatott, felolvasását komoly kommentárokkal kísérve. Ezeknek a műveknek csak egyik-másikára tudok visszaemlékezni. Ott volt közöttük Philip Le Bel: Szabályzat a párviadalról; Favyn-tól a Becsület színtere, valamint Audiguier-nek A párbajok engedélyezéséről szóló értekezése. Iszonyú nagyképűen még Brantôme Párbajemlékek című könyvét is előszedte, amelyet 1666-ban adtak ki Kölnben, Elzevir nyomással - nagy értékű és páratlan vellum-papirosra nyomtatott kötet volt ez, Derôme könyvkötészetéből. De figyelmemet főként és titokzatosan, ravasz képpel egy vaskos, nyolcadrét alakú kötetre hívta fel, amelyet valami Hedelin nevű francia írt, barbár latinsággal, s amely ezt a furcsa címet viselte: Duelli lex scripta et non: aliterque[127] Ebből felolvasta nekem a világ egyik legbolondosabb könyvfejezetét "Injuriae per applicationem, per constructionem, et per se"[128] címmel, amelynek körülbelül a fele mint kijelentette - szigorúan alkalmazható az ő "kifinomultan furcsa" esetére, habár az egészből egy árva szót sem értettem. Miután befejezte a fejezet felolvasását, becsukta a könyvet, és azt kérdezte, szerintem mi itt a teendő? Azzal válaszoltam, hogy teljességgel megbízom az ő felsőbbrendű érzelmi finomságában, és alávetem magam annak, amit javasol. Úgy látszik, hízelgett neki ez a válasz, mire leült, és a következő sorokat intézte a báróhoz:

Uram! Barátom, P. úr, átnyújtja Önnek e sorokat. Az a kötelesség hárul rám, hogy Öntől az Önnek alkalmas legkorábbi időpontban magyarázatot kérjek a mai est folyamán az Ön lakosztályában lezajlott eseményeket illetően. P. úr örülni fog, na Önnek egy barátjával, akit erre a célra Ön kijelölni szíves lesz, megteheti az előzetes lépéseket a találkozásra.

Teljes tisztelettel

legalázatosabb szolgája
Johann Hermann

báró Ritzner von Jung úrnak,
18.., augusztus 18.

Nem tehettem okosabbat, mint hogy ezzel a levéllel felkerestem Ritznert. Bólintott, amikor átadtam. Aztán komoly képpel leültetett. A levelet elolvasva, a következő választ írta, amelyet aztán átadtam Hermann-nak:

Uram! Közös barátunk, P. úr révén megkaptam az Ön ma esti sorait. Kellő megfontolás után, őszintén elismerem az Ön magyarázatkérésének jogosultságát. Ezt elismerve (tekintettel nézeteltérésünk kifinomult természetére és a rajtam esett sérelemre), még e soraim írásakor is nehezemre esik szavakba foglalnom, amit bocsánatkéréssel elmondhatnék, éppúgy mint megfelelnem az ügy aprólékos követelményeinek és összes árnyalatainak. Mindazonáltal erősen bízom abban a végletekig kifinomult ítélőképességben, amelytől Ön az illemszabályok körébe vágó dolgokban régóta és oly kiválóan ismeretes. Ezért teljes bizonyossággal afelől, hogy megértésre találok, kérem, engedje meg, hogy felfogásom közlése helyett felhívjam nagybecsű figyelmét Sieur Hedelin véleményére, amelyet "Duelli lex scripta et non: aliterque" című könyvének "Injuriae per applicationem, per constructionem, et per se" című kilencedik fejezete foglal magában. Bizonyos vagyok benne, hogy az Ön judiciumának finomsága az összes itt tárgyalt kérdésekben elegendő lesz meggyőzni Önt arról, miszerint már az a puszta körülmény is, hogy én Önt erre a csodálatos könyvfejezetre figyelmeztetem, eleget tehetne annak a magyarázatkérésnek, amelyet Ön, mint becsületére kényes férfiú, hozzám intézett.

Mélységes tisztelettel
legengedelmesebb szolgája
Von Jung

Johann Hermann úrnak
18.., augusztus 18.

Hermann mogorva tekintettel kezdte olvasni a levelet, de csakhamar komikus önelégültség mosolya derengett fel arcán, amikor az "Injuriae per applicationem, per constructionem, et per se"-ről szóló fecsegéshez érkezett. Miután a levelet elolvasta, a lehető legnyájasabb mosollyal felkért, maradjak ülve, míg ő átnézi a szóban forgó értekezést. Fellapozta, és gondosan elolvasta a levélben megjelölt szakaszt, majd becsukta a könyvet, és megkért, hogy mint bizalmas ismerőse, fejezzem ki báró von Jungnak legmagasabb véleményét lovaglás magatartásáról, másodsorban pedig biztosítsam, hogy teljes mértékben elfogadja az adott magyarázatot, amely félreérthetetlenül a legtiszteletreméltóbb és legkielégítőbb jellegű.

Mindettől némileg meghökkenten, visszamentem a báróhoz. Úgy látszott, hogy Hermann barátságos levelét magától értetődő dologként fogadja, és néhány közömbös szót váltva velem, egy másik szobájából előhozta a "Duelli lex scripta et non: aliterque" című örökbecsű értekezést. Átnyújtotta a kötetet, és megkért, lapozzak bele. Megtettem, de vajmi kevés haszonnal, mert képtelen voltam a legcsekélyebb értelmet is kihámozni belőle. Ekkor ő vette kezébe a könyvet, és felolvasott belőle egy fejezetet. Amit olvasott, meglepetésemre nem volt egyéb, mint két pávián párbajának szörnyűségesen abszurd leírása. És a báró ekkor megmagyarázta a rejtélyt: kiderült, hogy a könyvet, ahogy prima facie[129] meglátszott, Du Bartas[130] értelmetlen verseinek módján írták: ami annyit jelent, hogy nyelvezetét leleményesen úgy formálták, hogy a fül számára az érthetőség, sőt a gondolati mélység minden jelét mutatta, holott a valóságban a leghalványabb értelme sem volt. Az egésznek kulcsa abban rejlett, hogy a szöveg minden második és harmadik szavát váltakozva ki kellett hagyni, és ily módon a modern időkben dívó párbaj komikus kifigurázásainak valóságos sorozata tűnt elő.

A báró mindezek után elmondotta, hogy az értekezés iránt a mai eset előtt két vagy három héttel keltette fel Hermann érdeklődését, és beszédének általános hangneméből megelégedéssel látja: Hermann odaadó figyelemmel tanulmányozta, abban a szilárd meggyőződésben, hogy szerfelett érdemes művel van dolga. Majd azzal folytatta a báró, hogy Hermann inkább százszor is meghalt volna, semhogy elviselje: semmit a világon nem ért meg abból, amit valaha a párbajról összeírtak.

Fordította Fóthy János

 
 
0 komment , kategória:  E. A. POE: REJTELMES TÖRTÉNETE  
szeretettel
  2013-09-14 08:33:56, szombat
 
  DR. KÁTRÁNY ÉS TOLL PROFESSZOR MÓDSZERE



18.. őszén körutat tettem Franciaország legdélibb tartományaiban, s utam pár mérföldnyire vitt el egy bizonyos Maison de Santé, azaz magán-elmegyógyintézet szomszédságába, amelyről párizsi orvos barátomtól sokat hallottam. Minthogy hasonló helyen még sohasem tettem látogatást, gondoltam, sokkal jobb alkalom ez, hogysem elmulasszam; s azt indítványoztam útitársamnak - egy gentlemannek, akivel véletlenül ismerkedtem meg néhány nappal előbb -, tegyünk vagy egyórányi kitérőt, és tekintsük meg az intézetet. Ő ennek ellene volt, elsősorban sietségét hozva okul, aztán azt a nagyon is érthető borzadást, amit a tébolyultak látása okoz. De kért, hogy semmiféle udvariasság ne gátolja kíváncsiságom kielégítését: ő majd, mondta, kényelmesen lovagol tovább, úgyhogy még aznap vagy legkésőbb másnap utolérhetem. Mikor elbúcsúztunk egymástól, eszembe jutott, hogy nehézségek merülhetnek föl a bebocsátási engedély megnyerése körül is, s említettem neki e pontra vonatkozó aggályaimat. Azt felelte, hogy valóban, hacsak nem vagyok személyes ismeretségben a felügyelővel, Monsieur Maillard-ral, vagy nincs hozzá ajánlólevelem, úgy tapasztalhatom, hogy van ilyen nehézség, minthogy e magán-elmegyógyintézetek szabályzata szigorúbb, mint a nyilvános kórházaké. Ami őt illeti, tette hozzá, ő néhány év előtt megismerkedett Maillard-ral, s annyiban segíthet nekem, hogy a kapuig velem lovagol és bemutat; ámbár az őrültséggel szemben érzett iszonyata nem engedi, hogy belépjen a házba.

Megköszöntem, s elkanyarodva az országútról, egy fűvel benőtt ösvényre fordultunk, mely alig félóra alatt beleveszett egy hegy alját borító, sűrű erdőbe. Mintegy két mérföldet nyargaltunk e sötét és baljós vadonon át, mikor a Maison de Santé előnkbe tűnt. Fantasztikus château[110] volt ez, nagyon roskatag már, sőt alig lakható régiessége és elhanyagolt állapota miatt. Látása valóságos félelemre hangolt, s megrántva lovam fékét, már félig elhatároztam, hogy visszafordulok. Azonban csakhamar megszégyelltem gyöngeségemet, s folytattam az utat.

Amint fellovagoltunk a kapuig, láttam, hogy rés nyílik, s egy emberi arc kémlel ki rajta. Egy pillanat múlva ez az ember előlépett, társamat nevén szólította, szívélyesen megrázta kezét, és kérte, hogy szálljon le lováról. Maga Monsieur Maillard volt. Termetes, finom arcú, régimódi úriember, udvarias modorú, s bizonyos komolyságot, méltóságot és tekintélyt sugárzott, amely erős benyomást tett.

Barátom bemutatott, előadta az intézmény megszemlélésére vonatkozó kívánságomat, s miután Monsieur Maillard biztosította, hogy mindenben rendelkezésemre áll, elbúcsúzott, és többé nem láttam.

Mikor eltávozott, a felügyelő egy kicsiny és rendkívül csinos irodahelyiségbe vezetett, ahol a finom ízlés egyéb jelein kívül számos könyvet, rajzot, virágosvázákat és hangszereket láttam. Vidám tűz lobogott a kályhában. A zongora mellett fiatal és igen szép hölgy ült. Bellininek[111] valamely áriáját énekelve. Mikor beléptem, megszakította az éneket, és bájos udvariassággal fogadott. Hangja halk volt, egész viselkedése letompított. Sőt arcán, mely túlzottan, bár ízlésemnek nem kellemetlenül, sápadtnak látszott, valami bánat nyomait véltem fölfedezni. Mély gyászba volt öltözve, s a tisztelet, érdeklődés és csodálat vegyes érzelmeit keltette föl bennem.

Már Párizsban hallottam, hogy Monsieur Maillard intézete azon szisztéma szerint működik, amit általában "kedélycsillapító kezelésmódnak" neveznek; mindennemű büntetést kerültek; még az elzáráshoz is ritkán folyamodtak; a páciensek, noha titkos megfigyelés alatt, sok látszólagos szabadságot őriztek meg, s legtöbbjüknek megengedték, hogy az egészséges lelkű emberek rendes öltözetében járjon-keljen a házban és a ház körül.

Szem előtt tartva ezeket az értesüléseket, óvatos maradtam mindabban, amit az ifjú hölgy előtt beszéltem; mert nem lehettem benne bizonyos, hogy épelméjű-e; és csakugyan, volt valami nyugtalan csillogás a szemében, ami félig-meddig arra a gondolatra vitt, hogy nem az. Azért megjegyzéseimben általános témákra szorítkoztam, s olyanokra, amikről azt hittem, hogy nem hatnak kellemetlenül vagy izgatóan még egy őrültre sem. Ő teljesen értelmes módon felelt mindenre, amit mondtam; sőt eredeti kijelentéseit is a legjózanabb okosság jellemezte; de hosszú ismeretségem a mániák természetrajzával megtanított rá, hogy ne higgyek a józanság ilyen látszatának, s a beszélgetés további folyamán is ragaszkodtam az óvatossághoz, amivel elkezdtem.

Most egy elegánsan öltözött, libériás-inas tálcán gyümölcsöt, bort és egyéb frissítőket hozott, amiket meg is ízleltem, míg a hölgy rögtön azután elhagyta a szobát. Amint eltávozott, szememet kérdőn vetettem házigazdámra.

- Nem - mondta ez -, ó, nem, ő a családhoz tartozik; unokahúgom, rendkívül művelt teremtés.

- Ezer bocsánat a gyanúért - válaszoltam -, de ön bizonnyal meg fogja találni mentségemet. Párizsban nagy híre van, hogy mily kitűnően oldják meg önök feladatukat, s így, tetszik tudni, lehetségesnek gondoltam...

- Igen, igen - ne is mondjon többet: inkább nekem kell köszönetet mondanom a bölcs óvatosságért, melyet tanúsított. Fiatal emberek ritkán elővigyázatosak, s nemegyszer történt szerencsétlen incidens látogatóink gondatlansága folytán. Míg régebbi szisztémám volt érvényben, s pácienseim szabadon jártak kedvük szerint mindenfelé, gyakran veszélyes kitörésig ingerelték őket a meggondolatlan egyének szavai, akik az intézmény megtekintésére jöttek ide. Ezért kényszerültem bevezetni a merev elkülönítés rendszerét; s most senki sem nyer bebocsátást helyiségeinkbe, akinek tapintatára nem számíthatok.

- Míg a régebbi szisztémájuk volt érvényben! - mondtam, ismételve szavait. - Eszerint jól értem, ha azt veszem ki beszédéből, hogy a "kedélycsillapító kezelést", amiről annyit hallottam, már nem alkalmazzák?

- Már néhány hete elhatároztuk - felelte -, hogy erről végképpen lemondunk.

- Igazán? Ön bámulatba ejt!

- Elkerülhetetlenül szükségesnek találtuk - válaszolt sóhajtva - visszatérni a régi gyakorlathoz. A kedélycsillapító rendszer veszélye mindig szörnyű volt; s előnyeit nagyon is túlbecsülték. Azt hiszem, uram, ha valahol: ebben a házban igazán méltányos módon kíséreltük meg alkalmazását. Mindent elkövettünk, amit az ésszerű emberszeretet sugallhatott. Sajnálom, hogy nem látogathatott meg bennünket valamivel előbb: akkor a maga szemével ítélhetett volna. De fölteszem, hogy járatos a csillapító módszerben, a részletekben is.

- Nem egészen. Tudásomat csupán hallomásból, harmad- és negyedkézből nyertem.

- Hát általánosságban úgy határozhatom meg a rendszert, mint amelynél a pácienseknek általában "utánaengedtünk", kíméltük őket. Semmiféle szeszélynek nem mondtunk ellent, ami az őrült agyában megfogan. Ellenkezőleg, nemcsak eltűrtük, hanem még bátorítottuk is azokat; s legtartósabb gyógysikereink egynéhányát ekként értük el. Nincs érv, amely az őrült gyenge értelmére oly meggyőzően hatna, mint a reductio ad absurdum.[112] Voltak például betegeink, akik csirkének képzelték magukat A kúra abban állt: hangsúlyozni a dolgot, mint tényt; ostobaságot vetni a páciens szemére, ha nem eléggé látja ténynek, s így egy hétre megtagadni tőle minden más étrendet, mint ami természetszerűleg illik egy csirkéhez. Ily módon egy kis árpa és kavicsos homok csodát tett.

- De hát ez volt minden: úgyszólván belemenni a rögeszmébe?

- Dehogyis. Sokat bíztunk az egyszerű szórakozásokra, mint a zene, tánc, általában a testgyakorlatok, kártya, bizonyos fajta könyvek, és így tovább. Úgy tettünk, mintha mindenkit valami rendes testi betegség ellen kezelnénk: az "elmezavar" kifejezést sohasem alkalmaztuk. Nagy cél lebegett előttünk: minden egyes elmebeteg maga őrködjék a többiek tettei fölött. Ha bízunk az őrültek értelmességében és ítélőképességében, ezzel megnyerjük őket magunknak testestül, lelkestül. Ily módon az ápolók és őrök egész költséges személyzetét nélkülözhettük.

- És semmiféle kényszereszköz nem volt?

- Egyáltalán semmi.

- És sohasem zárták el a pácienseiket?

- Nagyon ritkán. Megtörtént, hogy némelyik beteg állapota krízishez vezetett, vagy hirtelen dühöngésre fordult: ilyenkor magánzárkába helyeztük, hogy rohama meg ne fertőzze a többieket, s ott tartottuk mindaddig, míg haza nem ereszthettük hozzátartozóihoz, mert dühöngő őrülttel nekünk semmi közünk. Az ilyent rendesen nyilvános kórházba szállítják.

- És most mindezt megváltoztatták, s hitük szerint: jobbra?

- Határozottan. A rendszernek megvoltak a hátrányai, sőt a veszélyei. Most, szerencsére, megdőlt a dolog, egész Franciaország minden Maison de Santé-jában.

- Nagyon meglep, amit mond - válaszoltam -, mert szinte meg voltam győződve, hogy ebben a pillanatban nem is létezik más kezelése a rögeszmés betegeknek egész Franciaországban.

- Ön még nagyon fiatal, barátom - felelt házigazdám -, de el fog jönni az idő, amikor megtanul a saját szemével ítélni arról, ami a világban történik, és nem hallgat mások fecsegésére. Amit hallunk, abból semmit se kell hinni, s amit látunk, abból is csak a felét. Már ami a mi Maison de Santé-inkat illeti, világos, hogy valami ostoba ember félrevezette önt. De majd ebéd után, ha eléggé kipihente a lovaglás fáradalmait, örülni fogok, ha körülvihetem önt az épületben, s bemutathatok önnek egy szisztémát, amely véleményem s mindenki véleménye szerint, aki működésben látta, hasonlíthatatlanul a legeredményesebb minden eddigi közt.

- S ez az ön rendszere? - kérdeztem. - Az ön saját találmánya?

- Büszkén vallom, hogy az - felelte -, legalább bizonyos mértékben.

Egy-két óra hosszat társalogtam ekként Monsieur Maillard-ral, míg megmutatta az intézet kertjét és üvegházait.

- A betegeimet most még nem akarom bemutatni - mondta. - Érző lélekre többé-kevésbé mindig hat az ilyen látvány; s nem szeretném elrontani az étvágyát. Előbb meg fogunk ebédelni. Kap borjúszeletet à la Ménehoult kelvirággal velouté mártásban, aztán egy pohár Clos-Vougeôt, attól majd megerősödnek az idegei.

Hatkor jelentették, hogy tálalva van, s gazdám fölkísért egy hatalmas ebédlőbe, ahol rendkívül nagyszámú társaság gyűlt egybe, összesen vagy huszonöt-harminc személy. Szemmel láthatólag úri társaság volt, s bizonnyal kitűnő modorú emberek, noha öltözetük, úgy éreztem, túlságosan gazdag; volt benne valami a fürdőhelyek tüntető parádéjából. Megfigyeltem, hogy legalább kétharmada a vendégeknek hölgy volt, s egyik-másikuknak toilette-jét egyáltalán nem jellemezte az, amit egy párizsi ma jó ízlésnek nevezne. Néhány nő például, akiknek kora nem lehetett kevesebb hetvennél, ékszerek tömegével volt borítva, gyűrűkkel, karperecekkel és fülbevalókkal, s keblüket és karjukat szégyenszemre meztelen kitárták. Azt is észrevettem, hogy az öltözetek közül nagyon kevésnek volt jó szabása vagy legalább nagyon kevés illett arra, aki viselte. Körülnézve, megpillantottam az érdekes leányt, akinek Monsieur Maillard a kis irodában bemutatott, de nagy meglepetéssel láttam, hogy abroncsos szoknyát vett föl, magas sarkú cipővel, s egy szennyes brüsszeli csipkefőkötőt, mely annyira nagy volt neki, hogy arca nevetségesen parányinak látszott benne. Mikor először láttam, nagyon illendően volt öltözve, mély gyászba. Egyszóval, az egész társaság toilette-jén volt valami árnyalata a furcsaságnak, úgyhogy első pillanatban eredeti gondolatomhoz tértem vissza, mely a "kedélycsillapító módszer" körül forgott, s úgy képzeltem, Monsieur Maillard tudatosan akart megcsalni ebéd utánig, mert félt, hogy kellemetlen érzéseim lehetnének étkezés alatt, ha tudom, hogy őrültekkel ülök egy asztalnál; de eszembe jutott, amit Párizsban hallottam, hogy a délvidéki franciák különösen excentrikus emberek, nagyszámú elavult szokással; s miután a társaság több tagjával beszédbe is elegyedtem, gyanakvásom rögtön és teljesen szétoszlott.

Az étterem maga, ámbár talán eléggé kényelmes és megfelelő méretű, semmi különös eleganciát nem mutatott. Például a padlón nem voltak szőnyegek, de hát Franciaországban gyakran mellőzik a szőnyeget. Az ablakokban sem láttam függönyt; a csukott ablaktáblákat keresztbe tett erős vasrudakkal biztosították, mint nálunk a boltajtókat. Megállapítottam, hogy a helyiség egymagában a château egy egész külön szárnyát képezte, így a paralellogram három oldalán ablakok voltak, míg az ajtó a negyediken nyílt. Összesen tíz ablak volt a helyiségben.

Az asztal pompásan volt megterítve. Görnyedt a tálak s még inkább a csemegék súlya alatt. Ez a gazdagság valósággal barbár hatást tett. Az étkekből kitelt volna az Anakim lakomája. Soha, mióta a világon vagyok, nem láttam az "élet javainak" ilyen pazar, ilyen bőséges élvezését De a rendezés nem sok ízlést árult el; és nyugodt világításhoz szokott szememet kellemetlenül sértette a rengeteg viaszgyertya nagyon is éles csillogása, melyek ezüst kandelábereken álltak az asztalon, s mindenfelé az egész teremben, ahol helyet lehetett találni számukra. Sürgő inasok szolgáltak föl; s a helyiség másik végén, egy széles dobogón hét-nyolc muzsikus ült, hegedűk, sípok, trombiták és egy dob. Ezek a fickók ebéd közben időnként rémesen bosszantottak, ezerféle változatos hangot produkálva, amit nyilván zenének szántak, és ami, úgy látszik, engem kivéve minden jelenlevőnek nagy mulatságára szolgált.

Egészben véve nem térhettem ki a gondolat elől, hogy nagyon is sok bizarre van mindenben, amit látok - de hát sokféle ember van a világon, különböző gondolkodásmódok, konvenciók és szokások. Különben én annyit utaztam, hogy meglehetősen magamévá tettem a nil admirari[113] elvét; tehát egész nyugodtan foglaltam helyet házigazdám jobb oldalán, s minthogy kitűnő étvágyam volt, iparkodtam megfelelni az elém tett pompás lakomának.

A társalgás eközben élénk volt és általános. A hölgyek sokat beszéltek, mint rendesen. Hamar meggyőződtem, hogy majdnem csupa művelt ember között ülök; s házigazdám egymagában egész tárháza volt a jóízű anekdotáknak. Úgy láttam, nagyon szívesen beszél állásáról, mint a Maison de Santé igazgatója; s áltálában - ami némileg meglepett - az őrültség és szimptómái kedves témája volt minden jelenlevőnek. Számos mulattató történetet mondtak el a páciensek bolond szeszélyeiről.

- Volt itt egy pasasunk - szólt mellettem jobbról egy kis kővér úriember -, aki teáskannának képzelte magát; s mellesleg nem feltűnő-e, hogy pont ez a különös ötlet mily sok őrült agyában fogan meg? Alig van bolondház Franciaországban, amelyik nem tud fölmutatni egy ilyen emberi teáskannát. A mi teáskannánk kínaezüstből volt, és nagyon gondosan pucolta magát minden reggel szarvasbőrrel és krétával.

- Aztán volt itt nemrég egy olyan is - vágott közbe átellenből egy magas, vékony úr -, aki azt vette a fejébe, hogy ő - szamár; ez ugyan, lehet mondani, allegorikus értelemben teljesen igaz is volt. A szamár igen nyűgös páciensnek bizonyult; sok bajunk volt vele, hogy kordában tartsuk. Sokáig mást se akart enni, mint bogáncsot; de ebből a szeszélyből csakhamar kigyógyítottuk oly módon, hogy nem is adtunk neki egyebet. Aztán örökké kirúgott a sarkával, így, így...

- Monsieur de Kock, hálás lennék, ha mérsékelné magát! - szakította félbe egy öreg hölgy, aki a szóló mellett ült. - Kérem, tartsa maga alatt a lábát! Egész tönkretette a brokátruhámat! Muszáj ilyen szemléltető módon illusztrálni a szavait? Barátunk bizonnyal megérti önt enélkül is. Mondhatom, ön majdnem oly tökéletes szamár, amilyennek az a szegény szerencsétlen képzelte magát. A produkciója túlságosan is természethű.

- Mille pardons! Ma'm'selle![114] - felelte Monsieur de Kock - ó, ezer bocsánat! Nem volt szándékomban sérteni. Ma'm'selle Laplace, Monsieur de Kock bátorkodik megtisztelni magát azzal, hogy koccint önnel.

Itt Monsieur de Kock mélyen meghajolt, ceremóniásan csókot hintett, és koccintott Ma'm'selle Laplace-szal.

- Engedje meg, mon ami[115] - szólított meg most Monsieur Maillard -, engedje meg, hogy egy darabkát adjak önnek ebből a borjúszeletből à la Ménehoult; különösen finomnak fogja találni.

Épp ebben a pillanatban sikerült három tagbaszakadt fölszolgálónak épségben az asztalra helyezni egy óriási tálat, amelynek tartalmáról azt lehetett volna gyanítani, hogy ez az a bizonyos monstrum horrendum, informe, ingens, cui lumen ademptum.[116] De szorosabb vizsgálat meggyőzött, hogy csak kis borjú volt, egészen megsütve, és térdére ültetve, almával a szájában, ahogy Angliában a nyulat szokták föltálalni.

- Nem, nem, köszönöm - tiltakoztam. - Igazat szólva, nem vagyok túlságos kedvelője az ilyen borjúszeletnek à la - hogy is hívják? -, mert úgy találom, hogy nekem nemigen felel meg. De talán tányért váltok, és megpróbálok egy kis nyúlpecsenyét...

Az asztalon több mellékfogás volt, s a tálakban olyasvalamit láttam, ami a közönséges francia nyúlhoz hasonlított: finom falat, mindenkinek ajánlhatom.

- Pierre! - kiáltott a házigazda. - Cserélj tányért a nagyságos úrnak, és adj neki egy gerincdarabot ebből az au chat[117] nyúlból.

- Ebből a miből? - kérdeztem.

- Ebből az au chat nyúlból.

- Köszönöm, meggondoltam, nem kérek. Majd veszek inkább egy kis sonkát.

Az ilyen délvidéki vendégségeken, gondoltam magamban, az ember sose tudhatja, mit eszik. Nekem ugyan nem kell az ő macska módra elkészített nyuluk; de bizony, ha már erről van szó, nyúl módra elkészített macskájuk se!

- Azonkívül - kezdte egy hullaképű ember az asztal vége felé, ismét fölvéve a beszélgetés fonalát, ahol megszakadt -, azonkívül, más furcsa alakok közt, volt egyszer egy páciensünk, aki makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő cordóvai sajtból van, és késsel a kezében járt körül, biztatva barátait, kóstoljanak meg egy szeletkét a lábszára vastagából.

- No, az igazán nagy bolond volt - szólt közbe valaki -, de mi ez avval a másikkal összehasonlítva, akit az idegen gentleman kivételével valamennyien jól ismerünk? Arra gondolok, aki pezsgősüvegnek képzelte magát, és folyton durrogott és füttyentett, így ni!

Itt a szóló, érzésem szerint meglehetős neveletlenül, jobb hüvelykjét a szájába dugta, s a dugó durranásához hasonló hang kíséretében rántotta vissza; aztán, nyelvét egy ügyes mozdulattal fogához értetve, éles füttyentést és szisszentést hozott létre, mely percekig tartott, a pezsgő zajos habzását utánozva. Ez a viselkedés - nyilván láttam - nem nagyon tetszett Monsieur Maillard-nak; de nem szólt semmit, s a társalgás fonalát egy óriási parókájú, nagyon sovány kis ember ragadta meg.

- És volt itt egy ostoba alak - mondta -, aki békának hitte magát; mellesleg jóformán hasonlított is valami békához. Látnia kellett volna uraságodnak - itt egyenesen énhozzám fordult -: bizonnyal nagyszerűen mulatott volna rajta, hogy milyen pompásan játssza szerepét. Uram! ha ez az ember nem volt béka, csak annyit mondhatok: nagy kár, hogy nem volt az! A brekegése - körülbelül így: bre-ke-ke! Kutty-ku-rutty! koax - h-mollban! - a legszívrehatóbb melódia volt a világon; és mikor a könyökét az asztalra tette, így! - miután megivott egy-két pohárka bort - és a száját kétfelé húzta, így! és a szemeit égnek vetette, így! és pislogni kezdett megdöbbentő gyorsasággal, így! akkor, uram, határozottan állítom, és minden szavamért vállalom a felelősséget: ön hasra esett volna bámulatában ennek az embernek a zsenialitása előtt.

- Nem kételkedem benne - válaszoltam.

- Aztán még - vetette közbe másvalaki -, itt volt Petit Gaillard, aki egy csipet tubáknak hitte magát, és őszintén búsult rajta, hogy nem tudja magát a saját hüvelyk- és mutatóujja közé csípni.

- Aztán itt volt Jules Desoulières, aki valóban nagyon különös elme volt, és abba az ideába őrült bele, hogy ő egy óriási tök. Valósággal üldözte a szakácsnőt, hogy vagdalja bele őt a pástétomba - amit a szakácsnő méltatlankodva hárított el magától. Én a magam részéről nem vagyok biztos benne, hogy egy ilyen tökpástétom à la Desoulières nem lenne valóban pompás falat.

- Ön bámulatba ejt! - feleltem, és kérdőleg néztem Monsieur Maillard-ra.

- Ha! ha! ha! - szólt Monsieur Maillard - he! he! he!... hi! hi! hi!... ho! ho! ho!... hu! hu! hu! csakugyan nagyszerű! Ne ejtse önt bámulatba semmi, mon ami; ez a barátunk itt igen vicces ember, egy drôle...[118] nem szabad szó szerint venni, amit mond.

- És aztán itt volt - mondta a társaság egy másik tagja Bouffon Le Grand: ez is rendkívüli jelenség a maga nemében. Őt a szerelem zavarta meg, és azt képzelte, hogy két feje van. Az egyikről azt állította, hogy az a Cicero feje; a másikat compositumnak képzelte, mely fejtetőtől szájig Demoszthenész, szájtól állig Lord Brougham fejéből volt összetéve. Lehetséges, hogy nem volt igaza; de meggyőzte volna önt, hogy igaza van: mert nagyon ékesen szóló egy ember volt. Valóságos orátori szenvedély élt benne, s nem állhatta meg, hogy folyton ne csillogtassa tehetségét. Például felugrott az ebédlőasztalra, így és akkor... és akkor...

Itt a szólónak valami barátja, aki mellette ült, a vállára tette a kezét, s néhány szót súgott a fülébe; mire az hirtelen abbahagyta a beszédet, és visszahanyatlott székére.

- Aztán - kezdte most a susogó jó barát - itt volt Boullard, a pergetőkocka. Pergetőkockának nevezem, mert csakugyan az a furcsa, bár nem teljesen ésszerűtlen rögeszméje volt, hogy pergetőkockává változott át. Megszakadt volna a kacagástól, ha látta volna őt peregni. Órákig tudott ferdén állva, fél sarkán forogni, nézze... ilyenformán...

Itt barátja, akit az imént fülébe súgva félbeszakított, hasonló manővert hajtott végre a maga részéről ővele szemben.

- Hát ez az ön Monsieur Boullard-ja bolond volt, tökéletes bolond - kiáltott egy öreg hölgy, ahogy csak a hangja bírta -, és még a bolondok közt is ostoba; mert engedje meg kérem, hogy megkérdezzem, ki látott valaha eleven pergetőkockát? A dolog abszurdum. Madame Joyeuse-nek több esze volt, mint önök is tudják. A rögeszme nála sem hiányzott, de abban az ösztön a józan ésszel párosult, és kellemes hatást tett mindenkire, akinek szerencséje volt őt megismerni. Ő hosszas megfontolás után rájött, hogy valami különös véletlennél fogva kiskakas lett belőle; de mint ilyen, egészen illendően viselkedett. Pompás hatással tudta csapkodni a szárnyait... így... így... így... és ami a kukorékolását illeti, az valósággal élvezetes volt! Ki-ke-ríkíí!... ku-ko-ri-kúú!... ku-ko-ri-kuu-kuu-ku-ku-kúúúúú-ú-ú-ú!

- Madame Joyeuse, hálás lennék önnek, ha mérsékelné magát! - szólt közbe akkor házigazdánk nagyon haragosan. - Vagy tud úgy viselkedni, ahogy úrinőhöz illik, vagy elhagyhatja az asztalt azonnal, tessék választani.

A hölgy - akit nagy meglepetéssel hallottam Madame Joyeuse-nek nevezni, az után a leírás után, amelyet maga adott az imént Madame Joyeuse-ről - egész a szemöldökéig elpirult, és látszólag rendkívül elkedvetlenedett a szemrehányás miatt. Fejét lecsüggesztette, s egy szót sem válaszolt. De egy másik és fiatalabb nő újrakezdte a témát. Ez az a szép lány volt, akit az irodában láttam.

- Ó, Madame Joyeuse őrült volt! - kiáltotta. - De Eugénie Salsafette okoskodásában mindent összevéve csakugyan sok józan vonást lehetett találni. Szép és szinte aggodalmasan szerény fiatal leány volt, aki illetlennek találta a ruházkodás közönséges módját, és mindig úgy akart öltözködni, hogy ne belül, hanem kívül legyen a ruháin. Ez tulajdonképpen nagyon könnyedén megvalósítható. Csak így kell csinálni, aztán így... így... és így... és aztán így... így... így... és aztán akkor...

- Mon Dieu! Ma'm'selle Salsafette! - kiáltotta egyszerre vagy egy tucat hang. - Mit akar csinálni? - hagyja abba! elég már! anélkül is látjuk, mit akar mutatni! fogják le! fogják le! - és már többen föl is ugrottak székükről, hogy visszatartsák Ma'm'selle Salsafette-et, mielőtt végleg versenyre kél a Medici Vénusszal, mikor ezt a célt nagyon hatásosan megvalósította egy csomó hangos visítás vagy sikoltás, mely a château, főépületének valamely része felől hangzott.

Ezek a visítások az én idegeimre is meglehetősen hatottak: de a társaság többi részét valósággal megsajnáltam. Sose láttam még értelmes emberek csoportját ilyen eszeveszett rémületben. Mindannyian oly sápadtak lettek, mint a hullák, és összehúzódva székükön, remegve és a félelemtől vacogva ültek, s füleltek: nem ismétlődik-e a hang? Ismétlődött - hangosabban és nyilván közelebb, aztán harmadszor, nagyon hangosan, és aztán negyedszer, nyilvánvalóan megfogyatkozott erővel. Amint a zaj így elhalni látszott, a társaság jókedve újra visszatért, s megint csupa élet és anekdota volt, mint előbb. Most bátorságot vettem magamnak kérdést tenni a zavar okáról.

- Az egész bagatelle[119] - szólt Monsieur Maillard. - Mi hozzászoktunk az ilyen dolgokhoz, és igazán, keveset törődünk velük. Az elmebajosok olykor-olykor üvöltőkoncertet rendeznek, egymásnak feleselve, mint a kutyafalkák szokták néha éjjel. Megtörténik azonban időnként, hogy ezt a versenyvisítást erőszakos szökési kísérlet követi; amikor persze némi veszélytől is lehet tartani.

- És hányan vannak jelenleg őrizet alatt?

- Ebben a pillanatban nincs több tíznél.

- S valószínűleg többnyire asszonyok.

- Ó, dehogy! Valamennyi férfi, mégpedig jól megtermett legények, mondhatom.

- Igazán? Mindig azt hallottam, hogy az elmebetegek többsége a gyöngébb nemből való.

- Általában így van, de nem mindig. Nemrégiben körülbelül huszonhét páciens volt itt; és ebből a számból nem kevesebb, mint tizennyolc asszony; de legújabban a dolgok, mint látja, nagyon megváltoztak.

- Igen... mint látja, nagyon megváltoztak - szólt itt közbe az az úriember, aki majd eltörte a Ma'm'selle Laplace lábszárcsontját.

- Igen, mint látja, nagyon megváltoztak! - visszhangzott rá kórusban az egész társaság.

- Fogják be a szájukat mindannyian! - kiáltott házigazdám feldühödve. Mire az egész kompánia majd egy percig halotti csöndben maradt. Sőt az egyik hölgy betű szerint engedelmeskedett Monsieur Maillard-nak, nagyon rezignáltan befogva a száját, jó erősen, mind a két kezével, s úgy tartotta egészen a mulatság végéig.

- És ez az úriasszony - szóltam én Monsieur Maillard-hoz, feléje hajolva, és susogó hangon interpellálva -, ez a derék hölgy, aki az előbb beszélt és produkálta nekünk a kukorékolást, teljesen ártalmatlan, ugyebár - csöndes és ártalmatlan?

- Ártalmatlan! - kiáltott, Maillard őszinte meglepetéssel. - Hogy érti? Mire gondol?

- Csak egy kicsit... zavart - feleltem, fejemre mutatva. - Természetesen... tudom és bizonyosra veszem, hogy nem különösebben, nem veszedelmesen... zavart, ugyebár?

- Mon Dieu! mit is képzel! Ez a hölgy, meghitt, régi barátnőm, Madame Joyeuse, éppoly tökéletesen épelméjű, mint akár én magam. Bizonnyal neki is megvannak a maga kis különösségei; de hát ön tudja, hogy minden öregasszony, pláne ilyen rendkívül öregasszony, többé-kevésbé excentrikus...

- Ez igaz - mondtam -, ez tagadhatatlan... no és a többi urak és hölgyek?

- Mind barátaim és alkalmazottaim - vágott közbe Monsieur Maillard, a gőg kifejezésével emelkedve fel helyéről. - Igen kedves barátaim és munkatársaim.

- Hogyan? Valamennyi? - kérdeztem. - A hölgyek is, és mind?

- Természetesen - felelte -, nem tudnánk meglenni hölgyek nélkül; elmebetegek számára ők a legjobb ápolók a világon; tudja, saját külön módszerük van; a szemük fénye csodálatosan jó hatású; tudja, hasonlít ez a kígyóbűvöléshez.

- Persze - mondtam -, persze. Csak... egy kicsit furcsán viselkednek, nem gondolja? egy kicsit nagyon különösek - nem gondolja?

- Furcsán? Különösek? Csakugyan úgy találja? Bizonnyal, mi itt délvidéken nem vagyunk valami kényes ízlésűek; jócskán úgy teszünk, ahogy kedvünk tartja, tudja, élvezzük az életet, és minden...

- Persze - mondtam -, persze.

- És aztán meglehet, hogy ez a Clos-Vougeôt is egy kicsit nagyon is vérpezsdítő, egy kicsit erős - ön érti, ugyebár?

- Persze - mondtam -, persze. Mellesleg, uram: jól értettem önt abban, hogy az a szisztéma, amelyet önök a híres kedélycsillapító szisztéma helyett bevezettek, a rideg szigorúság szisztémája?

- Egyáltalán nem. Az elzárás természetesen szigorú; de a kezelés - értem az orvosi kezelést - inkább kellemes a pácienseknek, mint az ellenkezője.

- És az új rendszer az ön saját találmánya?

- Nem egészen. Némely részét vissza lehet vezetni Kátrány doktorra, akiről ön bizonnyal hallott már; azonkívül vannak bizonyos módosítások módszeremben, melyekről örömmel elismerem, hogy jog szerint a világhírű Toll nevéhez fűződnek, amely nevet, ha nem tévedek, önnek is szerencséje van alaposan ismerhetni.

- Szégyenkezve kell bevallanom - feleltem -, hogy eddig egyik úrnak a nevét sem hallottam soha.

- Nagy Isten! - kiáltott föl házigazdám, hirtelen hátrahúzva székét, és fölemelve kezét. - Bizonnyal nem jól hallottam önt! Csak nem azt akarja mondani, ugyebár? hogy soha nevét sem hallotta sem a tudós Kátrány doktornak, sem a híres Toll professzornak?

- Kényszerülök beismerni tudatlanságomat - válaszoltam -, de mindenekelőtt való az igazság. Mégis úgy érzem, porig vagyok alázva azáltal, hogy nem ismerem ezeknek a kétségkívül rendkívüli férfiaknak műveit. Azonnal föl fogom kutatni írásaikat, és különös gonddal tanulmányozom át. Monsieur Maillard, ön igazán - nem rejthetem el ezt ön elől -, ön igazán megszégyenített!

Valóban restelkedtem.

- Szót se többet róla, kedves fiatal barátom - mondta ő nyájasan, kezemet megszorítva. - Igyon meg velem egy pohár sauterne-it!

Ittunk. A társaság, nem várva biztatást, követte példánkat. Csevegtek, tréfáltak, nevettek, ezer bohóságot vittek végbe; a hegedűk visítottak, a dob zörgött és kopogott, a trombiták bőgtek, mint a Phalarisz bronzbikái,[120] s az egész jelenet mind vadabbá és vadabbá válva, amint a bor hatása felülkerekedett, végre már olyan volt, mint egy valóságos pandemonium - pokolzsinat ín petto.[121] Közben Monsieur Maillard és én, kettőnk között Sauterne és Vougeôt néhány palackjával, folytattuk beszélgetésünket, ahogy csak a torkunkon kifért. Közönséges hangon kiejtett szónak nem lett volna itt több eshetősége, hogy meghallják, mint egy hal hangjának a Niagara vízesés fenekén.

- Ön, uram, ebéd előtt - mondtam a fülébe ordítva - említett valamit arról a veszélyről, amivel a régi kedélycsillapító rendszer járt. Ez a dolog hogy áll?

- Igaz - felelte -, hogy időnként bizony meglehetős nagy veszéllyel jár. Az őrültek szeszélyeit nem lehet kiszámítani; s véleményem szerint, valamint dr. Kátrány és Toll professzor nézetei szerint is, sohasem bátorságos dolog nekik megengedni, hogy kíséret nélkül, szabadon járjanak. Az őrültet lehet egy időre, ahogy mondani szokták, "lecsillapítani"; de mindig megvan benne a hajlam, hogy előbb-utóbb egyszer csak kitörjön rajta a dühöngés. A ravaszsága is közmondásos, és csakugyan rendkívüli. Ha valami tervet forral, szándékát bámulatos higgadtsággal képes eltitkolni; és az ügyesség, amellyel az épelméjűséget szimulálja, a legkülönösebb problémák egyikét nyújtja a lélekbúvár számára az emberi elme tanulmányában. Valóban, mikor egy őrült teljesen épelméjűnek mutatkozik, legfőbb ideje ráhúzni a kényszerzubbonyt.

- Ön valami veszélyt említett, kedves uram, amit maga átélt, mióta ezt az épületet igazgatja; volt valami veszélyes és közvetlen oka a véleményre, hogy a tébolyultakkal szemben kockázatos a liberalizmus?

- Itt? amit én magam átéltem? hát mondhatom önnek, igenis volt. Például: nem nagyon sok idővel ezelőtt különös körülmény adódott épp ebben a házban. Tudja, akkor még a "kedélycsillapító rendszer" volt érvényben, és a páciensek szabadon jártak. Meglepő csöndesen viselkedtek, és minden épeszű ember már a tényből is - hogy olyan meglepő csöndesen viselkednek - tudhatta, hogy valami pokoli tervet forralnak agyukban. És csakugyan, egy szép reggel az ápolók és őrök arra ébredtek, hogy ők vannak a cellákba csukva, kezük és lábuk jól összekötözve, és úgy őrzik őket, mintha ők volnának az őrültek, maguk az őrültek pedig elfoglalták a felügyelők és gondnokok helyét.

- Ne mondja! Soha életemben nem hallottam ily képtelen esetet!

- Tény. Az egészet egy hülye pasas okozta - egy őrült -, aki valahogy azt vette a fejébe, hogy minden eddig ismertnél jobb kormányzati rendszert talált föl - már ami az őrültekháza kormányzatát illeti. Gondolom, ki akarta próbálni a találmányát s ezért rábeszélte a többi beteget, hogy szőjenek összeesküvést, és döntsék le trónjáról az uralkodó hatalmat.

- S csakugyan sikerült?

- Nem lehet tagadni. Őrzők és őrzöttek egy csapásra helyet cseréltek. Azaz hogy nem egészen szó szerint, mert hisz az őrültek azelőtt is szabadok voltak, míg az őröket minden további nélkül a cellákba zárták, és sajnálattal kell megállapítanom, nem valami gavalléros módon bántak velük.

- De remélem, nemsokára bekövetkezett az ellenforradalom. A dolgoknak ilyen állapota nem sokáig tarthatta fenn magát. A szomszéd falvak lakossága, az intézetbe érkező látogatók bizonnyal megadták a vészjelet.

- Ebben már nincs igaza. A lázadás vezére sokkal ravaszabb volt. Egyáltalán nem bocsátott be látogatókat, kivéve egyetlenegyszer, egy nagyon jámbor képű fiatalembert, akitől nem volt oka megijedni. Ezt az egyet beeresztette, csak úgy változatosság kedvéért, hogy a bolondját járassa vele. Mikor eléggé elbolondította, megint kibocsátotta, és útjára küldte.

- És hát mennyi ideig uralkodtak így az őrültek?

- Ó, bizony nagyon sokáig, legalább egy hónapon keresztül; tovább is, de hogy mennyivel, azt nem tudom megmondani. Azt az egyet biztosra veheti, hogy az őrülteknek ez alatt az idő alatt jó dolguk volt. Viselt ruháikat levetették, és rászabadultak a családi gardróbra és az ékszerekre. A château pincéi pompásan el voltak látva borral, s ezek az emberi ördögök épp a legjobban tudják a módját, hogyan kell meginni. Mondhatom, jól éltek.

- És a kezelésre vonatkozólag mi volt az a speciális szisztéma, amit a lázadás vezetője kitalált és alkalmazott?

- No, ami azt illeti, mondtam már, az őrült nem okvetlen bolond; s az én őszinte véleményem az, hogy az ő kezelésmódja csakugyan sokkal különb volt a réginél. Mindenesetre pompás szisztéma volt... egyszerű, elegáns, semmiféle zavart nem okozó: tényleg csupa öröm... valóságos...

Itt házigazdám előadását újabb visításkoncert szakította félbe, éppen olyan, mint ami az imént oly rémületet okozott. Ezúttal azonban úgy tetszett, mintha gyorsan közeledő emberek szájából jönne a hang.

- Nagy Isten! - kiáltottam. - Nyilván kiszabadultak az őrültek!

- Nagyon félek, hogy úgy van - felelte Monsieur Maillard, most már rendkívül sápadtra válva. Alig végezte be a mondatot mikor hangos ordítozást és szitkozódást hallottunk az ablak alatt; s közvetlen azután nyilvánvaló lett, hogy bizonyos személyek erőszakkal be akarnak törni a terembe. Az ajtón rést ütöttek valami kovácspörölyhöz hasonló szerszámmal, s a deszkákat bámulatos erővel rázták és csavarták.

Rettentő zavar jelenete következett. Monsieur Maillard, legnagyobb meglepetésemre, elbújt a tálalóasztal alá. Részéről több bátorságot vártam volna. A zenekar tagjai, akik az utolsó tizenöt perc alatt már sokkal részegebbek voltak, hogysem dolgukat végezhették volna, most mind egyszerre talpra ugrottak, és fölkapták hangszereiket, aztán fölmászva az asztalukra, rázendítettek a Yankee Doodle ütemeire, amit ha nem is tökéletes harmonikusan, de legalább emberfölötti energiával csattogtattak az egész komédia lefolyása alatt.

Közben a fő ebédlőasztalra, a palackok és poharak közé is felugrott egy ember: ugyanaz, akit már az előbb is csak nagy nehezen lehetett ettől visszatartani. Amint elhelyezkedett odafenn, szónoklatba fogott, mely bizonnyal nagyszerű lett volna, ha egy szót is lehetett volna hallani belőle. Ugyanabban a pillanatban az, aki olyan előszeretettel viseltetett a pergetőkocka iránt, elkezdett körbeforogni a szobában iszonyú erőkifejtéssel, és két karját a teste két oldalán derékszögben kinyújtva; úgyhogy igazán egész olyan volt, mint egy pergetőkocka, és mindenkit leütött, aki véletlen útjába került. Eközben hihetetlen pezsgődurrogást és füttyentő hangokat hallottam, s odanézve rájöttem, hogy attól a személytől származik, aki e kitűnő ital palackjainak szerepét játszotta el ebéd közben. Aztán meg a békaember kezdett el kuruttyolni, mintha minden hangtól, amit kiadott, lelkének üdvössége függött volna. És mind e lárma közepett a szamár szakadatlan üvöltése túlharsogott mindent. Ami öreg barátnőmet, Madame Joyeuse-t illeti, szinte megsirattam szegény asszonyt, oly rettenetesen lesújtottnak látszott. Tenni azonban nem tett mást, mint hogy beállt egy sarokba a kályha mellé, és végeérhetetlenül kiáltozta, ahogy csak kifért a torkán:

- Ku-ku-ri-kuuuu!

És most jött a dráma klimaxa, a katasztrófa. Minthogy üvöltésen és visításon és kukorikoláson kívül semmiféle ellenállást nem fejtettek ki a betörőkkel szemben, a tíz ablakot nagyon hamar, és majdnem egyidejűleg bezúzták. De sohasem felejtem el a bámulat és borzadály érzéseit, amikkel szemléltem a jelenetet, mikor ezeken az ablakokon át beugorva, pêle-mêle[122] s viaskodva, toporzékolva, körmölve, üvöltve, egy egész hadsereg termett közöttünk, akiket az első pillanatban csimpánzoknak, orangutánoknak és nagy fekete páviánoknak néztem, amilyenek a Jóremény-foka körül vannak.

Iszonyú ütést kaptam - aztán a dívány alá gurultam, és mozdulatlanul feküdtem. De miután vagy egy negyedóráig így hevertem - amely idő alatt teljes igyekezettel füleltem arra, ami a teremben történt -, nemsokára birtokomban volt a tragédia kielégítő megoldása, a denouement.[123] Kitűnt, hogy Monsieur Maillard, mikor elbeszélte annak az őrültnek történetét, aki társait lázadásra biztatta fel, csak a saját hőstetteit ecsetelte. Ez az úriember két vagy három évvel ezelőtt valóban az intézet felügyelője volt; de maga is megőrült, és így páciens lett. Ezt a körülményt az én útitársam, aki bemutatott neki, még nem tudta. Az őröket, akik szám szerint tízen voltak, hirtelen lefegyverezték, először jól bekenték kátránnyal, aztán toll közé hengergették, s végre elzárták föld alatti cellákban. Egy hónapnál jóval tovább voltak így bebörtönözve, s ez idő alatt Monsieur Maillard kegyesen engedélyezett nekik nemcsak kátrányt és tollat - ami "módszeréhez" tartozott -, hanem némi kenyeret és bőséges vizet is. Az utóbbit naponta szivattyúkkal nyomták a cellákba. Végre egyikük, egy föld alatti csatornán át megmenekülve, valamennyit kiszabadította. A "kedélycsillapító szisztémát", fontos módosításokkal, ismét bevezették a château-ban; de igazat kell adnom Monsieur Maillard-nak abban, hogy az ő "saját kezelése" csakugyan a maga nemében páratlan volt. Mint ahogy ő maga helyesen megjegyezte: "egyszerű, elegáns, semmiféle zavart sem okozó".

Még csak azt kell hozzátennem, hogy ámbár Európa összes könyvtáraiban kerestem Kátrány doktor és Toll professzor műveit, a mai napig minden törekvésem, hogy egy példányt szerezzek belőlük, sikertelen maradt.

Fordította Babits Mihály

 
 
0 komment , kategória:  E. A. POE: REJTELMES TÖRTÉNETE  
szeretettel
  2013-09-14 08:32:29, szombat
 
  A FURCSA VÉLETLENEK ANGYALA



Fagyos novemberi délután volt. Éppen elköltöttem szokatlanul bőséges ebédemet - s ebben nem csekély szerepe volt egy jó adag nehezen emészthető szarvasgomba-pástétomnak -, egyedül ültem az ebédlőben, lábam a kandalló rácsán pihent, s kezem ügyében, a tűz mellé gurított kis asztalon állt a maradék csemege és néhány palack különféle bor, likőr és pálinka. Délelőtt végigolvastam Glover Leonidász-át, Wilkie Epigon-ját, Lamartine Zazándokének-ét, továbbá Barlow, Tuckerman és Griswold egy-egy művét, és bevallom, ennek következtében kissé nehéz volt a fejem. Igyekeztem felrázni magam jó néhány pohár pezsgővel, de nem sikerült. Jobb híján ráfanyalodtam egy ott heverő újságra. Gondosan végigböngésztem a "Kiadó lakások" és az "Elveszett kutyák" rovatait, azután a "Szökött hitvesek és inasok" két hasábját, és elszántan belefogtam a vezércikkbe. Elejétől végigolvastam, anélkül, hogy egy betűt is értettem volna belőle, és abban a hitben, hogy bizonyára kínaiul írták, újra átolvastam a végétől az elejéig, de semmivel se kielégítőbb eredménnyel. Éppen utálkozva félre akartam dobni "e négyoldalas boldog művet, melyet még a kritikusok se bírálnak meg", mikor felkeltette figyelmemet a következő kis cikk:

"Számos különös furcsa véletlen vezethet halálra. Egy londoni lap egészen egyedülálló esetet közöl egy elhunyt személyről. Az illető fúvókával játszadozott - ez egy hosszú tű, egyik végén kis gyapjúpamaccsal, amelyet bádogcsövön át fújnak a céltáblára -, véletlenül fordítva dugta a tűt a csőbe, és mikor mély lélegzetet vett, hogy minél erőteljesebben kifújhassa, leszívta a torkán. A tű a tüdejébe hatolt, és néhány nap alatt megölte."

Mikor ezt elolvastam, éktelen dühbe gurultam, magam sem tudom pontosan, miért.

- Szemenszedett hazugság az egész! - kiáltottam fel. - Gyatra beugratás, valamelyik szánalmas zugfirkász agyszüleménye, az a dolga, hogy Sosemvoltban esett históriákat agyaljon ki. Ezek a fickók jól ismerik az emberek mérhetetlen hiszékenységét, és azon törik a fejüket, hogy mindenféle valószínűtlen eshetőséget ötöljenek ki, különös véletleneket, ahogy ezeket nevezik, egy gondolkozó fő számára azonban (amilyen az enyém, tettem hozzá magamban, mutatóujjammal önkéntelenül az orromra bökve), a magamfajta elmélyedő értelem számára az ilyen furcsa véletlenek bámulatra méltó gyakorisága az utóbbi időben, valamennyi közül a legfurcsább véletlen. Ami engem illet, ezentúl sem hiszek el semmi olyat, amit "egyedülálló"-nak kiáltanak ki.

- Mein Gott,[109] mekláccik mekkora naty szamár faty! - válaszolt egy különös hang, amelyhez foghatót életemben sem hallottam még. Először azt hittem, zúg a fülem - ami előfordul néha, amikor az ember felönt a garatra -, de jobban meggondolva a dolgot, úgy vélekedtem, inkább hasonlít ez a hang a husánggal döngetett üres hordó kongására. Erre a következtetésre jutottam volna, ha nem hallom a tagoltan kiejtett szavakat. Egyáltalában nem vagyok ideges természetű, és az a néhány pohár pezsgő is, amit felhörpintettem, némi bátorságot öntött belém, úgyhogy nem féltem egy csöppet sem. Ráérősen felpillantottam, és alaposan körülnéztem a szobában, merre van a betolakodó. De nem vettem észre senkit.

- Tyűha! - szólalt meg újra a hang, amikor tovább vizsgálódtam. - Részek lehecc, mint a tisznó, ha aszt se látot, hoty itt csücsülök asz orrot előtt!

Erre aztán észbe kaptam, az orrom elé néztem, és tényleg, szemben velem, ott ült az asztalnál egy nehezen meghatározható, de azért valahogy leírható alak. Borostömlő, rumoshordó vagy valami más efféle képezte a törzsét, s egészben véve igazi vén kujonnak látszott. A hordó alja két kisebb hordócskán nyugodott, ezek szolgálhattak lábakul, karokként pedig két elég hosszú nyakú borospalack fityegett le a törzs felső részéről, szájjal lefelé, mintha itt volnának a kezek. A szörnyeteg feje nem volt egyéb, mint egy hesseni boroskulacs, olyan, mint egy jókora burnótszelence, lyukkal a fedele közepén. Ez a boroskulacs az élén állt a hordó peremén, a kupakja tetején levő tölcsér úgy lekonyult, mint a szemre húzott lovassági sipka, és a lyuk felém fordult. Ezen a lyukon, amely úgy csücsörödött, mint egy nagyon pedáns vénkisasszony szája, korgó-morgó hangok törtek elő nyilván érthető beszédnek szánta a fura teremtmény.

- Montom - szólalt meg -, részek lehecc, mint a tisznó, ott ülsz, és nem lácc enkem, ahoty itt ülök. És monthatom, natyopp szamár faty, mint a ló, mer nem hiszet el, ami nyomtatfa fan az újsákpan. Petik minten szafa szentikasz.

- Ki vagy, kérlek? - kérdeztem méltósággal, noha kissé zavarban voltam. - Hogy kerültél ide? És miről beszélsz tulajdonképp?

- Hoty hoty työttem - felelte -, nem tartozik rát, és hoty ki fatyok, nahát, pont esz asz, amiért itetyöttem, hogy meklást makattól.

- Részeg csavargó vagy - mondtam -, csöngetek is mindjárt és utasítom az inasomat, hogy rúgjon ki.

- Hihihi - röhögött a fickó. - Hahaha! Észt nem tutot mektenni.

- Nem tudom megtenni! Hogy érted ezt? Mit nem tudok megtenni?

- Csenketni - felelte, és vigyorogni próbált gonosz kis szájával.

Erre aztán megpróbáltam felállni, hogy végrehajtsam, amivel fenyegettem, de a gacfickó csak átnyúlt az asztal fölött, és az egyik hosszú palack nyakával kimérten olyat ütött a fejemre, hogy visszaestem a karosszékbe, ahonnan félig már feltápászkodtam. Annyira elképedtem, hogy egy pillanatig teljesen tanácstalan voltam, mitévő legyek. Közben ő már folytatta beszédét:

- Látot - mondta -, lekjopp, ha nyukottan ülfe maracc. Most pétik tutt mek, ki fatyok. Néssz rám! Látot? Én fatyok a Furcsa Véletlenek Angyala.

- Furcsa vagy, annyi szent! - kockáztattam meg a választ. - De mindig úgy képzeltem, hogy az angyaloknak szárnyuk van.

- Tyárnyak! - kiáltotta felgerjedve. - Mi a fenét kesztyek én tyárnyakkal? Mi fatyok én, kis csipe?

- Nem, dehogyis - feleltem ijedten -, nem vagy csibe, persze hogy nem.

- Nahát akkor üjj csentpen a hejeten, és viselketty rendetyen, különpen mekint kapsz etyet a fejetre. A csipének fan tyárnya, mek a papagájnak fan tyárnya, mek asz örtökfiókának fan tyárnya, mek a főörtöknek is fan. Asz antyalnak nincs tyárnya, és én fatyok a Furcsa Véletlenek Angyala.

- És mi dolgod van velem, mit... mit...

- Mi tolkom! - tört ki belőle. - Mityota rottyul nefelt, illetlen alak faty, hogy ijjet kérteszel egy ikaszi úrtól és antyaltól!

Ezt a goromba beszédet már mégse tűrhettem, még egy angyaltól sem, így hát összeszedve minden bátorságomat, felkaptam egy kezem ügyébe eső sótartót, és a betolakodó fejéhez vágtam. De vagy lebukott hirtelen, vagy pedig nem jól céloztam, mert csak annyit értem el, hogy a kandallón álló óra számlapján az üveg darabokra tört. Ami meg az angyalt illeti, ő is levonta támadásom tanulságát, és úgy, mint előbb, háromszor egymás után erősen fejbe vert. Ettől aztán rögtön észbe kaptam, és szinte szégyellem bevallani, vagy a fájdalomtól, vagy a bosszúságtól, de könnybe lábadt a szemem.

- Mein Gott! - szólalt meg az angyal, úgy látszik meghatva attól, mennyire odavagyok. - Mein Gott, esz faty natyon be fan rúkva, faty natyon tyomorú. Nem tyapat titytán innot, öncs fiszet a porba. No, itt ki eszt, apukám, és ne sírj... na... na...

A Furcsa Véletlenek Angyala ekkor teletöltötte a poharamat - körülbelül a harmadáig volt benne portói bor - egyik kézpalackjából valami színtelen folyadékkal. Észrevettem, hogy az üveg nyakán címke van, és ez áll rajta: "Cseresznyepálinka".

Az angyal kedves figyelmessége nem csekély mértékben kiengesztelt. A víz segítségével, amellyel több ízben felhígította portói boromat, végül annyira visszanyertem nyugalmamat, hogy meg tudtam hallgatni felette különös előadását. Nem állítom, hogy mindent el tudok ismételni, amit mondott, de annyit megértettem, hogy ő az emberiség váratlan bosszúságai fölött uralkodó szellem, és az ő dolga előidézni azokat a furcsa véletleneket, amelyek állandóan elképesztik a kételkedőket. Egyszer-kétszer, mikor közbevetettem, mennyire hihetetlennek tartom valamely állítását, rettenetesen felbőszült, úgyhogy végül beláttam, okosabb, ha nem mondok semmit, és hagyom, hadd beszéljen kedve szerint. Hosszasan kifejtette tehát mondókáját, én meg csukott szemmel elterpeszkedtem székemen, és szórakozásképp mazsolaszőlőt eszegettem, a szárát pedig szerteszét pöcköltem a szobában. De beszéd közben az angyalnak hirtelen feltűnt viselkedésem, és arra magyarázta, hogy semmibe se veszem. Éktelen dühbe gurult, felugrott, szemére csapta a tölcsért, nagyot káromkodott, és megfenyegetett valamivel, nem értettem világosan, mivel. Végül mélyen meghajtva magát előttem, ékes nyelvezetén sok szerencsét és kissé több józan észt kívánt és eltávozott.

Megkönnyebbültem. Az időközben felhörpintgetett néhány pohárka pezsgőtől elkábultam, és azt gondoltam, szundikálok tizenöt-húsz percig - különben is így szoktam ebéd után. Hat órakor egy fontos tárgyaláson kell megjelennem, ezt semmiképp sem szabad elmulasztanom. Előző nap lejárt a házam biztosítási kötvénye, e körül némi nézeteltérés támadt, megállapodtunk, hogy hat órakor fogad a társulat igazgatósága, és megegyezünk a kötvény megújításának feltételeiben: Felpillantottam a kandalló párkányán álló órára (ahhoz álmos voltam, hogy elővegyem a zsebórámat), és örömmel láttam, hogy még van huszonöt percnyi időm. Fél hat volt; öt perc alatt kényelmesen átsétálhatok a biztosítótársaság irodájába, és délutáni pihenőm köztudomás szerint sohasem tart tovább huszonöt percnél. Úgy éreztem tehát, nyugodtan elbóbiskolhatok.

Miután kedvem szerint kipihentem magam, újra az órára néztem, és szinte hajlandó lettem volna hinni a különös véletlenekben, mikor láttam, hogy a szokásos tizenöt-húsz perc helyett csupán három percig szundikáltam, mert csak huszonhét perc múlva érkezik el a megbeszélés időpontja. Újra elbóbiskoltam tehát. Végül másodszor is felébredve, legnagyobb meglepetésemre még mindig huszonhét perc hiányzott a hat órához. Felugrottam, megvizsgáltam az órát, és rájöttem, hogy megállt Zsebórám fél hetet mutatott, két óra hosszat aludtam, és elmulasztottam a megbeszélt találkozót, - Nem lesz semmi baj - gondoltam -, reggel majd felkeresem az irodát, és kimentem magam. De hát mi történhetett ezzel az órával? Alaposan megnéztem, és fölfedeztem, hogy az órakulcs lyukából egy kis szőlőszár kandikál ki - amilyet az angyal beszéde alatt magam pöcköltem szerteszét a szobában. Nyilván beröpült a törött üvegen át, s elég különös ugyan, de épp ott akadt meg, és megakasztotta körbeforgásában a percmutatót.

- Ó, már látom, mi történt! - mondtam. - Ez mindent megmagyaráz. Igazi vakvéletlen, előfordul néhanapján ilyesmi.

Nem is foglalkoztam tovább a dologgal, és a szokott időben nyugovóra tértem. Gyertyát helyeztem az ágyam fejénél álló olvasóállványra, megpróbáltam még pár oldalt elolvasni az Isten állandó jelenvalóságáról című könyvből, de húsz másodperc sem telt bele, sajnos elaludtam, és égve hagytam a gyertyát.

Szörnyű álmom volt: minduntalan megjelent előttem a Furcsa Véletlenek Angyala. Úgy tűnt, mintha ágyam lábánál állna, széthúzná a függönyt, és a rumoshordó undorító kongó hangján fenyegetőznék, hogy keservesen megbosszulja magát azért a méltatlan bánásmódért, amelyben részesítettem. Hosszú, dagályos szónoklata végén levette tölcsérsipkáját, csövét a garatomba illesztette, és ezen át egyik, karjául szolgáló hosszú nyakú palackból szakadatlan áradatban öntötte belém a cseresznyepálinkát. Végül, mikor már kibírhatatlanná vált kínlódásom, felébredtem. Éppen idejében: még láttam a patkányt, amint elfut az állványról elcsent égő gyertyával, de már nem tudtam megakadályozni, hogy azzal együtt el ne meneküljön a lyukon át. Hamarosan csípős, fojtó szag ütötte meg orromat, és rögtön tudtam: ég a ház. Néhány perc alatt elharapózott a tűz, és hihetetlenül rövid idő alatt lángban állt az egész épület. A szobámból vezető minden kijárat el volt zárva, egyetlen ablak kivételével. Az összeverődött tömeg azonban sebtében szerzett egy hosszú létrát, és nekitámasztotta az ablaknak. Ezen másztam gyorsan és látszólag biztonságban lefelé, mikor egy hatalmas sertés - gömbölyded hasán és egész megjelenésén, még pofája kifejezésén is volt valami, ami emlékeztetett a Furcsa Véletlenek Angyalára -, mondom, ez a sertés, amelyik eddig nyugodtan szendergett a pocsolyában, hirtelen a fejébe vette, hogy meg kéne vakarnia a bal vállát, és nem talált alkalmasabb vakarózóhelyet, mint a létrám alját. Egy szempillantás alatt lepotyogtam, és szerencsétlenségemre eltört a karom.

Ez a baleset, párosulva biztosításom elvesztésével, és azzal a még komolyabb veszteséggel, hogy a tűz lepörkölte egész hajamat, fogékonnyá hangolt komoly dolgok iránt, olyannyira, hogy végül elhatároztam, megnősülök. Ismertem egy gazdag özvegyet, ki vigasztalhatatlanul siratta hetedik férjét; az ő vérző szívének ajánlottam fel örök hűségem balzsamát. Könyörgésemnek csak vonakodva engedett. Hálásan, imádattal telten térdeltem előtte. Elpirult, lehajolt, pazar fonatai közvetlen érintkezésbe kerültek hajammal, amellyel Grandjean ideiglenesen felszerelt. Nem tudom, hogyan s miként, de egymásba gabalyodott a két hajzat: én fénylő kobakkal, paróka nélkül kászálódtam föl, a hölgy pedig megvetően és haraggal tele, félig betemetve idegen hajjal. Így végződtek reményeim az özveggyel kapcsolatban egy olyan véletlen folytán, amelyet persze nem lehetett előre látni, mégis a természetes események sorozata idézte elő.

Nem vesztettem el azonban a kedvemet, és hozzáláttam, hogy meghódítsak egy kevésbé kérlelhetetlen szívet. A sors egy rövid ideig ismét kegyes volt irányomban, de megint közbejött egy kis hétköznapi kellemetlen esemény. Összetalálkoztam jegyesemmel a város előkelőségeitől hemzsegő sétányon, és igyekeztem legkifogástalanabb meghajlásommal köszönteni, amikor valami a szemembe ment, befészkelte magát a szemem sarkába, és pillanatnyilag teljesen megvakított. Mielőtt még visszanyerhettem volna látásomat, szívem hölgye eltűnt. Jóvátehetetlenül megsértődött, mert szándékos gorombaságnak minősítette, hogy köszönés nélkül mentem el mellette. Mialatt ott álltam fejbe kólintva e váratlan fellépő kellemetlenségtől (amely pedig megtörténhetett volna bárkivel a világon), még mindig megfosztva látásomtól, megszólított a Furcsa Véletlenek Angyala, és olyan udvariasan ajánlotta fel segítségét, amilyet igazán nem vártam el tőle. Rendkívül gyöngéden és ügyesen megvizsgálta szememet, közölte, hogy beleesett egy szemcse - bármi volt is -, kiszedte, és könnyített rajtam.

Most már úgy éreztem, legfőbb ideje, hogy meghaljak, minthogy állandóan üldöz a balsors. Elmentem a legközelebbi folyóhoz. Levetettem ruháimat (semmi sem indokolja, hogy ne úgy

haljunk meg, ahogy a világra jöttünk), és fejest ugrottam a víz sodrába. Egyetlen magányos varjú volt tettem szemtanúja. Ez a madár arra csábult, hogy pálinkába áztatott kukoricát egyen, és eltámolygott a társai mellől. Alig értem a vízbe, a varjú fejébe vette, hogy elröpüljön ruházatom legnélkülözhetetlenebb darabjával. Öngyilkos szándékomat ezért egy későbbi időpontra halasztva, alsó végtagjaimat belebújtattam kabátom ujjaiba, aztán a helyzet által megkívánt és a körülmények között elérhető legnagyobb fürgeséggel üldözőbe vettem a gonosztevőt. Gálád végzetem azonban még mindig kísért. Amint teljes sebességgel rohantam, ég felé fordított orral, nem figyelve semmire, csak tulajdonom tolvajára, hirtelen éreztem, hogy a szilárd föld kiszalad a lábam alól. Az történt, hogy egy szakadék széléről a mélységbe zuhantam. Óhatatlanul tönkrezúzom magam, ha szerencsére nem ragadok meg egy arra haladó léggömbről lelógó hosszú kikötőkötelet.

Amint annyira magamhoz tértem, hogy felfogjam, milyen irtózatos veszélyben vagyok, azaz lógok, megpróbáltam, ahogy tüdőmtől tellett, a fölöttem lebegő léghajós értésére adni szörnyű helyzetemet. Hosszú ideig hiábavaló volt minden erőfeszítésem. Az a bolond vagy nem hallott, vagy nem akart meghallani, a gazember. Közben a léggömb egyre magasabbra emelkedett, erőm pedig egyre gyorsabban apadt. Már-már azon a ponton voltam, hogy átengedem magam sorsomnak, és csendesen belehullok a tengerbe, mikor hirtelen feléledt életkedvem egy felülről jövő, tompa hang hallatára, amely, úgy tűnt, lustán dúdolgat egy operadallamot. Felpillantottam, és megláttam a Furcsa Véletlenek Angyalát. Karjait összefonva kihajolt a kosár széle fölött, ráérősen pöfékelt pipájából, és, úgy látszik, tökéletesen meg volt elégedve önmagával és az egész világgal. Túlságosan kimerültem, képtelen voltam megszólalni, így csupán esdeklő arccal néztem fel reá.

Jóllehet egyenesen az arcomba nézett, percekig hallgatott. Végül óvatosan áttolta tajtékpipáját szája jobb sarkából a bal sarkába, és nagy kegyesen megszólalt.

- Ki a fene faty - kérdezte -, és mi asz örtököt csinálsz ott?

Erre az arcátlanságra, kegyetlenségre és színlelésre csak egyetlen szóval tudtam válaszolni.

- Segítség! - kiáltottam.

- Sekítsék! - ismételte a gazfickó. - Tőlem utyan ne remélt! Ott asz ital, asz majd sekít, a fene etyen mek!

E szavak kíséretében leejtett egy nagy üveg cseresznyepálinkát. Pontosan a fejem búbjára esett - azt hittem, szétloccsan az agyam. Ebben a hitben épp el akartam engedni a kötelet és jó szívvel kilehelni lelkemet, amikor megállított az angyal kiáltása. Rám parancsolt, hogy tartsak ki.

- Kapaszkotty mek! Ne siess úty! Akarot a másik üfeket, faty kijószanottál, és észre tértél már?

Erre aztán nagy sietve kétszer megráztam a fejem, egyszer tagadóan, értve ezen, hogy jelenleg jobban szeretném nem elfogadni a másik üveget, és egyszer igenlően, mert azt kívántam közölni, hogy józan vagyok, és határozottan észre tértem. Ilyen módon sikerült kissé meglágyítanom az angyal szívét.

- És most már fékre hiszel? - kérdezte. - Elhiszet, hoty fannak Furcsa Véletlenek?

Megint igenlően bólintottam.

- És hiszel pennem, a Furcsa Véletlenek Angyalában?

Ismét bólintottam.

- Azt is peismeret, hoty részek tisznó faty és polont?

Még egyszer bólintottam.

- Tett a jobb készedet a pal natráksepetre, ity jeleszt tejjes mekhótolásotat a Furcsa Véletlenek Angyalának!

Ezt azonban nagyon is kézenfekvő okoknál fogva lehetetlen volt teljesítenem. Először is, a bal karom eltört, mikor leestem a létráról, és ha eleresztem a kötelet a jobb kezemmel, végem van. Másodszor is, amíg rá nem találok a varjúra, addig nincs is nadrágom. Legmélyebb sajnálatomra kénytelen voltam tagadólag megrázni a fejemet, és így adni tudtára az angyalnak, hogy pillanatnyilag nehezemre esnék eleget tenni igazán méltányos kérésének. De alig ráztam meg a fejem, az angyal felordított:

- Akkor eretty a fenépe!

Mialatt kiejtette ezeket a szavakat, egy éles késsel elvágta a kötelet, amelyen lógtam, és minthogy éppen a saját házam fölött voltunk - szépen felépült, amíg elkóboroltam -, fejjel lefelé belepottyantam a tágas kéménybe, keresztülbukfenceztem rajta, és az ebédlő kandallójában értem földet.

Az eséstől alaposan elkábultam. Mikor magamhoz tértem, kis híja hajnali négy óra volt. Elnyúlva feküdtem azon a helyen, ahova leestem a léggömbről. Fejem a kialudt tűz hamujába túrva, lábam a fölfordult asztalka romjain pihent, mindenféle szétmorzsolódott sütemény, újságlapok, törött poharak, borosüvegek és Schiedam cseresznyepálinkájának üres kancsója között. Így állt bosszút rajtam a Furcsa Véletlenek Angyala.

Fordította Vermes Magda

 
 
0 komment , kategória:  E. A. POE: REJTELMES TÖRTÉNETE  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3612
  • e Hét: 3612
  • e Hónap: 83170
  • e Év: 2024450
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.