Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
szeretettel
  2013-09-28 10:55:50, szombat
 
  Viszontlátja a kovácsot



Reggelfelé járt, aludt az egész ház. A cselédek egy kicsinyt lesekedtek még, aztán, hogy látták, "ez semmi", elaludtak ők is. Csend azért nem volt a tanyán. A különféle lakók más és másképpen pihentek, doromboltak, rúgtak, horkoltak, ijedeztek. És ez álomgyárban mindenki ott volt már a helyén, csak az alkóvban, a legfőbb helyen hiányzott a két nevezetes nappali lakó, reggeltől estig alvók, valami masiniszták.

- Haza való az egyik, mi falunkbeli, Pónoz Péter, a félkezű! - mondá Jakab, aki fél szemével sírt Erzsébet sorsán, de a másik szemével már Cicerót másolta.

Erzsébet rándított egyet a vállán, hogy nem bánja. Pónozt se, mást se. Az egész világot sem. Roppant mélyen elgondolkodott, oly mélyen, hogy már nem is tudta, hol a feje, ő maga is hol van. A gyönyörű kék szeme kancsalított, úgy keresett valamit a levegőben, a földön, a padmaly felé. A fiú ógott-mógott körülötte, hogy mi lesz, aztán halálra sápadtan és oly szomorúan, hogy az orra csaknem a földet érintette, elindult, hogy elhozza a ládát.

A lány maga maradt. Egyedül ült az asztalnál, a lámpában már a bél égett, reggel volt, a szobában sötét lett. A dajka csipegette a kalácsot, kóstolgatta a bort; és dudorászott valami gyerekaltató dalt: "Csijja, csicsijja, elment apa a malomba, ott van a sok búza..." A halk énekszóra a kislány megint kidugta a fejét, majd kimászott hozzá, és rongyos ingecskéjében leült az ölébe, kéretlen-váratlan, mint ahogy a macska szokta, ha valaki neki megtetszik.

Sok mindenről beszélgettek roppant édesdeden, közben elhallgattak egy kicsinyt, hazajöttek a nappali alvók. Az egyik mindjárt felismerte, köszöntötte Erzsébetet:

- Te meg itt mit csinálsz?

- Amit maga! - felelte a leány hetykén. Ismerte a legényt - aki csakolyan paraszt volt, mint ő -, még fűtő korából ismerte, ott volt akkor is, amikor a bal karját a cséplő elszakította, még ő tépett neki rongyot a pendeléből.

Az elesett mesterlegény még egyszer megpróbálta szóba állni vele:

- Én jóba járok, Erzse, de te tán nem jóba jársz?

Nem feleltek neki, megtörülte a kevés bajszát - oly szikkadt volt az arca, mint az aszú föld -, vágott egyet a botjával a levegőbe, és elment aludni. A nagy cseléd meg a kis cseléd beszélgettek tovább. Kérdezte a nagyobbik:

- Mi baja az anyádnak?

- Gyufát itt.

- Milyent?

- Amilyent szoktak.

- Mennyiért?

- Egy krajcárért.

- Miért nem ivott egy hatosért?

- Nem volt neki hatosa! Nekem van!

Csakugyan, a cselédgyerek egy hatost szorongatott a markában. A pénz fekete lett már a kis kéz melegétől. Erzsébet nézte, a szemével majd hogy ki nem vette:

- Add nekem, hozok érte cukrot. Hozok érte bábut, férfibábut, katonát!

Erre aztán odaadta, és visszamászott az anyjához, csak annyit mondott még: siessen!

Erzsébet sietett, a szoknyája alá rejtve hozta, amit hozott. Körülnézett. Most mély csend volt a szobában. Az édesded álomban elcsitultak az alvók, mintha meg lettek volna halva. A kislány is elaludt újra, nem kellett félnie. Nem volt izgatott, nem reszketett a keze, sem nem átkozódott, sem nem imádkozott, a szíve nem fájt, inkább valami különös módon repdesett, örvendezett.

Mintha főzne, oly nyugodtan, rendesen, becsületesen csinálta a dolgát. Még hozzá való szikét is keresett hozzá. Abba öntötte a bort, és úgy aprította bele a gyufafejeket, nem keveset, de sokat, amíg maga is meg nem elégelte. Hangosan mondta is:

- Most már elég lesz.

Egy kicsinyt várt, aztán az italt a forró szájához emelte, de a keze megrezzent, valaki rákiáltott:

- Elmégy!

A félkezű fűtő állott előtte, átfogta a derekát, megfogta a kezét:

- Lestem, hogy kotyvasztod, gondoltam, hagyom is. Nem vagy másra méltó, idd meg.

A leány belevágott a körmeivel a legény karjába, az hagyta, nevette, és mondta neki tovább:

- Csakhogy kár volna érted mégis. Meg vagy hibálva, de szép vagy, Istennek teremtett angyala vagy.

A hízelgés, mint a forró nap, úgy áradt el a lány lelkén, a szeme könnybe lábadt, a szíve égnek emelkedék.

A félkezű kivette a zsebkendőjét, és gyöngéden megtörölte a lány szemét, pedig a magáéból is kezdett hullni a könyű nagy cseppekben, lassan:

- Ne sírj - mondá -, mert nekem kell sírnom, hogy nincs csak egy karom.

- Nem baj az! - susogta a lány szepegve. A legény megalázkodva folytatá:

- Amikor megvolt mind a kettő, akkor is szerettelek, csakhogy te is kicsiny voltál, én is kicsiny voltam. Emlékszel-e, mikor kergettelek? Most már meg mind a ketten meg vagyunk hibálva, összeillünk.

A szikkadt férfiarcon keserű mosolygás vonaglott át. Kínlódott, vergődött, nem akarta most, de mégis megkérdezte:

- Mit tettél azonfelül, loptál, verekedtél, ártottál, szeretőt tartottál?

- Nem tettem semmit.

- Miért akartál gyufát inni?

- Csak.

- Még most is akarsz?

- Nem, letettem, látja.

- Elgyössz-e hozzám, szeretsz-e?

- Elmegyek. Nem tudom. Majd fogom.

Az ember megcsókolta a nő homlokát, szelíden, áhítatosan. És odanyújtotta a képét:

- Add vissza!

A lány visszaadta. A legény pedig elfordult, egy percre, fölnézett a fülkébe, hogy megnézze, alszik-e a pajtása még? Föl akarta ordítani, mindenkit föl akart verni!

A lány jóakaratú, szeretetteljes mosolygással nézett utána. De egyszerre csak megkomolyodott, megrántotta a maga szoknyáját, kinyújtózott álló helyzetében, majd előrenyújtotta a fejét, mint egy nagy madár.

- Mán én megindultam! - motyogta, és a szemét kimeresztve nézett a messzeségbe, ahová megindult.

- Hogy énrajtam tanakodjanak! - folytatá az érthetetlen beszédet.

Erzsébet kinyújtotta kezét a foszforos bor felé, megfogta, megitta. Még csak nem is hunyorított a szemével, de becsukta a pilláit, amelyen a boldogság könnyei ott vibráltak még.

És csukott szemén, makacs kis szívén az utolsó látás, amely átvillant: egy gyermeket ábrázolt, egy csúcsos koponyájú, kövér gyereket, nem a magáét, hanem az idegent, a másét, akiért íme, kikergették az éjszakába, és akiért: fiatal szépségének szagos virágjában egyszerre semmi lesz - boldog lesz.
 
 
0 komment , kategória:  Bródy Sándor - Gozsdu Elek - P  
szeretettel
  2013-09-28 10:54:55, szombat
 
  Meghallgatja a rendőr életbölcsességét



A közrendőr minden átmenet nélkül, rögtön rátért a tárgyra:

- Ha én törvény volnék, vagy még több, a miniszter, én az ilyen lányokat, mint te, mind kivégeztetném.

A kövér nő - nyilván a szónok felesége -, mindenütt a fal mellett menve, bort és kalácsot tett az asztalra, aztán elvonult. Tudta már, mi következik.

A rendőr, a beszéd fonalát kissé elejtve, folytatá:

- A sör, a sok rossz sör elrontotta a világot, amíg bor volt, más volt!

A fiú is, a leány is ezt igen helyeselték, sőt nagy félelmében Erzsébet bátorságot merített, megszólalt:

- Adjon nekem egy kicsit, rendőr bácsi, nem ittam még éjszakai időben, amikor maguk isszák. Jónak kell lenni, hogy úgy szeretik az emberek.

- A bor a fő - mondá emelt hangon az alantas államhivatalnok -, attul hiszi azt, hogy bíró, aki futóbetyár, meg hogy becsületes lány az, aki más. Igyál!

Erővel megitatta, azután visszatért első életbölcsességének kifejtéséhez:

- Hogy mért akarlak én benneteket mind behordatni a Szamosba? Csak azért, mert szegény lány szegény gyermeket szül, és így a szegénység ki nem veszhet!

- A szegény se kutya! - szólt közbe Erzsébet.

- A szegényből lesz a gazdag! - kockáztatta meg a valószínűtlen állítást a fiatal Jakab.

A rendőr megmozdult, fel akart ugrani, hogy megverje őket; de bölcsessége győzött indulatán, keserű mosolyra fakadt:

- A szegény a gazembernél is rosszabb. Mert egy gazemberrel lehet beszélni, egy szegénnyel nem. Mit csináljak a koldussal? Bezárjam? Megeszik az országot, föleszik magát őfelségét, a császárt és királyt! Ha egy gazember urat rajtakapunk, az fizet a gazember uraknak, akik még nem voltak becsukva! Oly mélységes bolondságokat beszélt össze, hogy nem értette maga sem, belezavarodott, más tárgyra tért tehát. A fej és a gyomor kérdését kezdte taglalni.

- Ha egy úr véletlenségből vagy akaratból meglövi a szolgáját, fizet fájdalomdíjat ide is, oda is, egy kicsinyt szivarozik, kosztol, meghízik és kijön. Ha egy...

Hebegett, a paralellát nem tudta. Valami hármas akasztásról beszélt. Hogy egy szolgát háromszor akasztottak föl, vagy három szolgát egy úrért?!

Végképp beborozott az elméje, a gyomor és fej témába is éppen csak hogy belekezdett:

- A fej, az urak, mink vagyunk. Ti vagytok a gyomor, ami korog. A fej fentebb is van, mint a gyomor... Mégis mindég morog. Lássa be, ismerje el, egyszer úgyis beleszúrnak. Én már két embert öltem meg, énrám úgy nézzetek! Mert engem felszabadítottak és megeskettek erre. Ha nem én tiprom le a kutyát, ő tipor le engem, tudjátok!

Erzsébet közbeszólott:

- Rendőr bácsi, kiadják az én ládámat?

- Azt ki. De úgy hazazsuppoltatnak, hogy no, olyan finom dolgod lesz, hogy két csendőr kísér be a faludba.

- Aztán miért? Nem tettem én semmit!

Az állam egyenruhás és csillagos szolgája megcsípte a leány kövér állát:

- Azért, mert mért vagy ilyen gömbölyű, mért vagy ilyen szemes, melles, piros, csinos. Ha hektikás volnál, gugás volnál, csúnya volnál, betennének a kórházba, meg is élnél. De hogy ilyen vagy, ha egyszer megláttak, addig meg nem állnak, amíg meg nem esznek, mint az íz! Illegette, igazgatta, kitárta a karjait a leány felé:

- Én is úr vagyok, gyere!

De a becsületes ember gondolt egyet, megölelte az asztalt, és elaludt.
 
 
0 komment , kategória:  Bródy Sándor - Gozsdu Elek - P  
szeretettel
  2013-09-28 10:53:54, szombat
 
  Jakabot megtalálja



A gonosz városban ment előre a három fiatal, hogy megkeressék a kicsiny Jakabot, akiről a parasztlány nem tudott egyebet mondani:

- A mi falunkba való, az is diák. Az egyik diák csak ismeri a másikat?

Valami kis jellemzéssel is szolgált: szeplős, nagy az orra, kicsiny, de okos, már otthon is ő írta a parasztlányoknak a leveleit, neki is, amióta itt van, ő írta a titkosakat, darabját húsz krajcárért. Az utolsót meg se fizette, elfelejtkeztek az otthoni dolgokról való nagy beszélgetésekben. Talán a Jakab haragszik is rája, talán nem is való, hogy hozzá menjen, mert az maga is huszadmagával lakik egy rendőrnénél, aki cselédeknek ád kosztot és kvártélyt, ha kosztjuk és kvártélyuk nincsen. A gyerek abból él, amit ezek adnak-dobnak neki szerelmes levelek írásáért, erre jött föl Pestre, ebből lesz doktor, de még csak gimnazista:

Tűvé tették a várost a kis diákért, amíg Erzsébetnek egyszerre csak eszébe jutott az utca, melyben nem volt csak négy ház, három új és takaros, a negyedik elesett és ócska. Abba becsengettek, ahol világos volt, oda bekopogtattak, beléptek, a kis Jakabra csaknem ráléptek: ott feküdt közel a küszöbhöz, és aludt jóízűen. A feje alatt könyv, a dunyháján könyv meg egy pár új női cipő. Reátette valami frajla.

Körülötte pedig ugyan muzsikáltak; két polgári zenész, harmonikás az egyik, gitáron a másik, de mindkettő táncolt és énekelt is - magába. Mellettük lejtett, őket lökdöste két pár nőcseléd. Kettő kalapban, a másik kettő azonban már igen levetkőzve. Középütt ágált egy magyar nadrágos gavallér, és erőnek erejével négyest akart rendezni, ordított is:

- Kisasszonyok, urak, Turdamé, Balancé!

Hanem amikor meglátta Erzsébetet, a lábával a két legénykét kifelé intette - azok vad haraggal és némi ijedelemmel elsiettek, mert látták, hogy a bajuszos legény az ő halavány lányukat egyszeriben derékon kapta. Az cipeltette magát egy darabig, mint a halott, de a csárdás gyorsánál egyszerre csak rakni kezdte a lábát, a végén meg már úgy sergett, hogy mint valami gyorsan repülő nagy szárny, hideg szelet vert két szál szoknyája.

A kisasszonyok elébb méltatlankodtak, aztán bámultak, végre újráztak. Egy kövér nő, aki a szögletben ült és kávézott, nagyon helyeselte:

- Derék lány, falusi!

Azt senki sem kérdezte, honnan jön, és miért jött ide a bálba. Mert voltaképpen bál volt a cselédtanyán, bárha a fiatalemberek távol maradtak. Néhány benézett, megtekintette az itt lévő nőket, nem volt megelégedve, hummogott, eltávolodott. Menjenek isten hírével. A leányok a két muzsikust léptették elő báli közönségnek, és a magyar nadrágos cipészt pénzért fogadták az utolsó pillanatban. "Összetettek" neki. Aki gyűjtötte, az adta oda. A viszony nem volt értelmes, de nem volt érdemes magyarázni.

A jövevény ellen, bárha nő volt, nem áskálódtak, inkább siettek vele tisztába jönni az első pillanatban, megrohanták, megfogták, haját, ruháját összetapogatták, a kvártélyos asszony csak a sarokból kiabálhatott. Kövérsége és rossz lába miatt menni nem tudott, de azért dirigálta:

- Mondja, csak mondja ki bátran, lelkem. A Jakab már elmondta, hogy maga milyen. Felköltsük? Ne költsük, majd fölébred hajnalkor, tanulni, magától. Hogy volt, otthagyta őket? Én mindég üzentem magának, hogy jöjjön, jobb helyet tudok, ma már nem szoptatunk húsz pengőn alól. Olyan helyet adok magának, amilyent akar, ahol a maga ágyát is a szobaleány veti meg. Miért nem jött? Van itt egy ember, odavalósi, ahova Jakab.

A kóbor cselédek ételt dugtak az asszony szájába, hogy elhallgasson. Különösen kívánták a szót, beszéltek, szavaltak, rikácsoltak:

- Én hozzávágtam egyszer az asszonyomhoz egy kefét. Finom kefe volt, összetört, megfizettem!

- Legalább megmondta-e neki, hogy kicsoda?

- Azt nem szabad mondani.

- Ojjé, annak teszek becsületsértést, akinek akarok. Be nem zárathat, fizetek, leszolgálom. Egy hónap, két hónap, egy év, két év, a vacsorapénzt elteszem, nem eszek, de megsértem!

Mindenki egész határozottsággal az Erzsébet pártjára állott. Egy sárga képű szobalány kacsintott:

- Jöjjön el velem, Erzsike, én viszem magát egy rendőrtiszthez, annak mondunk egy szót. Az urak a pénzükkel, mi...

"A testünkkel" szót már nem tudta megfogalmazni, kimondani, csak gondolta. Valaki, valami beteg cseléd, lehetett, megszólalt a befüggönyözött vackán:

- De szoptatós dajkának nem szabadna, ha szíjat hasítanak is a hátából!

Nagyon lehurrogták, szidták, szapulták, amire éles sírás hallatszott ki a függöny mögül, majd egy kócos kis fekete leány kidugta a fejét, mi történt, miért bántják az anyját?

A kvártélyosné megszólalt ülőhelyén:

- Maga is ott van mindenütt, ahol a szóbeszéd, de sehol sincs, ahol a fizetség!

Nevettek, sikongattak, énekeltek, táncoltak, kávéztak, hideg kávét ittak.

A borzas kisleány megint kidugta a függöny mögül a fejét; az anyja a hajánál fogva behúzta.

...Így mulatoztak egészen hajnalig, amikor valami rekedt káromkodás hallatszott az ajtó mögött, mire a muzsika megállott, a tánc egyszerre elmúlt, a lámpást hirtelen elfújták, a legények a konyhán át iszkoltak, a leányok meg ruhástul bebújtak az ágyba.

A gazda, a rendőr jött haza. Már ott kint hadonászott a kardjával. Be volt csípve biztosan, ilyenkor nem lehetett előtte megállni.

Az első dolga volt, hogy meghúzta Jakab fülét, az gyufát gyújtott:

- Maga az, Ferus bá? - kérdé barátságosan. Majd meglátta Erzsébetet, amint a szoba közepén áll és reszket:

- Maga az, Örzsi? Megszökött?

- Egy lány megszökött. Ez kell nekem! - mondá a rendőr, és leült az asztal mellé, és onnan vezényelt:

- Jössz te, ülj az ölembe, ide!

A leány engedelmeskedett. Jakab hamar felöltözött és odaült melléjük az asztalhoz.

 
 
0 komment , kategória:  Bródy Sándor - Gozsdu Elek - P  
szeretettel
  2013-09-28 10:52:17, szombat
 
  Erzsébet boldog lesz



A dajka, akit rajtakaptak, hogy a gazdájával bizalmaskodott, kint volt az uccán. A házmester kieresztette; azt hitte, hogy a lány hintőporért megy a patikába. A kapu becsapódott Erzsébet után, és ő kibukott az éjszakába, két szál szoknyában, amikor rendszerint tízet szokott viselni. Úgy érezte, hogy meztelen, kapta magát, és a felső szoknyáját ráterítette a fejére. Egy kissé esett.

A kapu előtt megállt a dajka, és megvizsgálta a házat: hol lehetne felgyújtani? De megelégedet azzal, hogy rúgott egyet a kapun, részint dühből, részint azért, hogy szeretett volna visszamenni, mégpedig két okból. Hogy petróleummal leöntsön fent mindenkit, és egy kis tincset vágjon le magának a Tivadarka hajából.

Mindezeket azonban nem tehette, és mást nem cselekedhetett, mint azt, hogy zokogva szaladt neki az utcának, és amint elfojtódott torkán csak kifért, kiáltá:

- Az Isten büntesse meg őket! Süllyessze el őket az Isten, hogy égjenek meg!

Fordított egyet az átkokon és a hangnemen is, énekelve, mint a búcsúsok, kívánta számukra a halált:

- Aj, aj, elvették a ládámat, aj, aj, elvették a gyerekemet, aj, aj, engem megöltek, az isten hogy őket elpusztítsa!

Szaladva egész a szenes boltjáig ért, ott ösztönszerűleg megállott. A legénynek, akivel tréfálkozni szokott, szerette volna megmondani a dolgokat, és megüzenni a házi lakóknak, hogy mi történt. De a szenes pinceboltja már csukva volt. Nem mert dörömbölni, megállott az utca közepén, valamint egy erdei állat, amely látja, hogy bekerítették, mindenfelőlről gyilkos szerszámok veszik körül, és most valami történni fog, amitől az ösztöne megrendül, valami olyan rossz, ami elől menekülni kell.

Egy konfertáblis a sötétben nekiment. De a vén ló megismerte, hogy parasztlány, meglökte a fejével, és megállott.

- Bácsi, merre van a debrei országút? - kérdé Erzsébet.

- Ülj be, majd elviszlek! - szólt az éjszakai kocsis, ráröhögött a lányra, és elhajtott. Egy mesterlegény, aki szeretőjére várt a kapuban, odaállott a kocsis helyébe:

- Jöjjön velem, kisasszony, majd megmutatom! - szólt bizalomgerjesztően. De a lány nem hallgatott rá, magától indult hazafelé, ámbár sejtette, hogy hét nap, hét éjjel kellene mennie, hétszer is eltévedne. Sem távolságról, sem irányról nem tudott semmit, csak szaladni, kiszaladni akart ebből a szörnyű kővárból, amely ki volt világítva, mint éjféli misén a templom, vagy amikor a nagy kocsmában bál van. Kergetődztek is, muzsikáltak is, mintha eskettek volna, mintha temettek volna.

Egy keskeny, nagy utcán ment, mendegélt fölfelé. Szennyes, szűk kis utcák könyököltek abba. Furcsa nők mind kalapban, parazollal állottak őrt a sarkon, kilestek a sötét közökből. Egy mellett sem mehetett el békén, valamennyi megszólította:

- Hopp, Sári, hó!

- Merre mégy, rózsám?

- Nem félsz a rendőrtől?

- Van-e már cédulád?

- Odaadom az enyém, add a katonádat!

Egy sarkon hármasával, négyesével is álltak, és nagyon megmérgeskedtek, hogy meglátták. Neki akartak menni, megtépázni:

- Még csak te kellesz, nem elég az úriasszonyok!

- Csendesen, kisasszonyok, nem maguk a törvény! - jegyezte meg a rendőr. Öreg paraszt volt; tudta még a régi világból, hogy ilyenek a lányok, sokszor nem nyughatnak estve. Egy kissé hátba bökte a könyökével:

- Eridj.

Ezek rossz nők! - gondolta magában Erzsébet, és szintén megátkozta őket, sőt szeretett volna velük nyomban megverekedni; de félt tőlük, és szaladni kezdett, amint az egyik megfogta. Az éjszakai némber csúf és öreg, mint valami kicsiny bűn; versenyt szaladt vele, erőnek erejével a képébe nézett:

- Jaj, de szép vagy, lelkem, hová mégy? Orvosért? Ki beteg, a gyerek? Gyere hozzám cselédnek, nappal alszunk, éjjel mulatunk. Varratok neked selyemszoknyát, atlaszpruszlikot. De mit sírsz, akár nevetsz, akár sírsz, te is csak a kis Rókusba kerülsz.

- Éhes vagy? Cukor kell?

Kiráncigálta magát a kezéből, és a szűk utcából futvást egyszerre csak kibukott egy helyre, ahol sok fa volt, sok madár volt, még virágok is nyíltak a zörgő avar alatt. Gondolta, itt meghál, bevárja a reggelt. De minek lesz a reggel!

- Mán mindég éjszaka lesz! - mondá hangosan, és leült egy padra, ahol valami öreg csavargó bóbiskol már; uras tartással, szurtos cilinderrel a fején. Ez hamar megkérte a kezét, pedig öreg volt, mint a Mátra, keshedt is, éhes is, álmos is, és alkalmasint a sok házasodás miatt jutott ide, hogy a verebek palotájának aljában verje fel az otthonát:

- Nekem csak nő kell, aki rendben tartson, akkor mindjárt úr vagyok. Egy ilyen egyszerű nő, mint ön. Maga is szerencsétlen, én is az vagyok, az Isten bennünket összevezetett. Ha nem akarta volna, ide ült volna maga erre a padra?!

Nem volt maradása szegénykének, nem hagyták békén, nézték, lesték, megszólították és megfogták. Még valóságos urak is megállottak véle egy szóra, urak, akik valahol jól - de szelíden és ábrándosan - kiudvarolván magukat, izgatottan tértek nyugovóra. Jaj, de kikaptak tőle, szerelmes pesti úr hamarjában nem hallott még szép lánytól olyan gorombaságot. Az egyik meg is sértődött, kiabált, hebegett: - Rendőr, ez a rendőrség, ezt tűrik!

Üthették a nyomát, a mérges pipiske már kint volt a Dunánál, akit neki mindig ígértek, ahová mindig készült. Most meglátta és kinyújtotta, vagy helyesebben meglebbentette feléje a karját, mint szárnyát a kacsa. Nem ijedt meg a szertelen nagy víztől, inkább megnyugodva ült le a parton egy grádicsra, előbb a legfelsőbbre, aztán lejjebb, mind lejjebb, a legislegalsóbbra.

- Jaj, de ihatnám belőled! - mondá hangosan. Mert belőle a markával.

- Vajon olyan fekete-e, mint amilyennek látszik? vizsgálta a vizet kíváncsian. Még csak barna se volt, egészen olyan volt, mint otthon a patak, hogyha megárad, amikor iskolás gyerekek bele szoktak fúlni - hogy nem fúlt bele tíznapos korában -, amikor a megesett lányok, kikapós asszonyok bele szokták magukat veszejteni.

Erzsébet megrebbent a lelkében, és figyelmes kezdett lenni arra a gondolatra, hogy a víz mit tud, mit nem tud csinálni az emberrel. Valami kicsiny halálvágy reszketett végig rajta.

Szépen felöltöztetnék, fehérbe. Siratnák, jaj, de elébb összevagdalnák. Egy borbély meg egy orvos meztelen látnák! Ettől fázott, de melege lett a haragtól:

- Legalább azokat bezárnák. Fizethetnének!

Valami jutott eszébe a "fájdalomdíjról", de ezeket a gondolatokat nem folytatta tovább, elszórakozott, elveszett a gyönyörű, neki való tájékban, amely egy volt vele: bús és friss, beborult, hullámzó feketeség, amely minduntalan megtörik egy-egy fényben, amíg a reszkető világok elmúlnak, és az egész végtelen barnaságba vész.

Csak nagyon kicsinyt esett, és nem volt hideg már, a part fölött a fazekasok kint aludtak a szekerek alatt. És Erzsébet, valahányszor a víz engedte, mind azokat nézte, és az jutott eszébe, hogy ahonnan kiűzték, oda sok minden házi szerszám elkelne innen. Úgyis tegnap eltörött a zöld mázas tejforraló, és itt, lám, van olyan nagy fazék, mint egy hordó, amiben a Tivadarka ruháját lehet kilúgozni. Kis szilkéket is látott, egy egész kocsira valót; hármat a Klárinak, nem bánja, ha a füle törött is, ezek az emberek adhatnának!

Nem volt már olyan haragos és átkos, olyan szépek voltak a hajók, amelyeken kártyáztak és tüzeltek, a nagy faágak, amelyek játszva rohantak le a folyam tükrén, olyan gyönyörűséges szép volt a Duna, vivén lefelé délszaknak az őszt - a temérdek avart -, és még mindehhez gyönyörűen szólt egy verkli, hogy édesded érzéssel hullatta könnyeit, és csak kettőtől félt, hogy a kisfiú kitakaródzik a kihűlt szobában, és hogy mit tesz ő, ha meghűl? Messzebbre nem gondolt.

Ha már itt vagyok - gondolta magában -, legalább megáztatom a lábam! - Levette a harisnyáját, és mind lejjebb, lejjebb állott a lépcsőn, és a víz olyan jólesett szegénykének, hogy bár látta, nem vette észre, mint mozgolódnak, majd meg összebújnak háta mögött a furcsa árnyak, árnyékai két nyurga fiatalembernek, akik alighanem a költői pályára készülve sétáltak itt az éjben, és igen megörvendeztek, hogy egy nőnek megmenthetik az életét.

Zöldek és soványak voltak a rendetlen étkezéstől és a korai poézistől, a hangjuk rekedt volt a sok cigarettázástól, de oly meleg, boldog és naiv szívüktől:

- Hó, itt tilos a fürdés! - mondá az egyik cinikusan.

- Még egy lépés, és maga nincs! - mondá a romantikusabb, de számítóbb.

Erzsébet nem erősködött, engedte, hogy a két diák megfogja a karját, és fölvezesse a lépcsőn, sőt nem vette rossz néven, hogy száz ostoba és kedves kérdést intézzenek hozzá. Egyikre sem felelt, inkább neki jutott eszébe egyszerre valami:

- Ismerik maguk Jakabot? Jakabkát? Megfizetem maguknak az útját - ha újra szolgálatba állok -, de vigyenek el engem Jakabhoz!

- Talán jobb lesz a rendőrségre menni, ott fölveszik az esetet, és maga is megnyugszik az őrszobában! - jegyezte meg az egyik, a romantikusabb, aki szerette volna, ha az egész belekerül az újságba.

Az önzetlenebb felajánlotta a maga lakását, de csak felületesen és futólag, mert nem volt önálló lakása neki sem, a másiknak sem.

- Gyerünk Jakabhoz, én nem megyek senkihez, csak hozzá - mondá Erzsébet.

 
 
0 komment , kategória:  Bródy Sándor - Gozsdu Elek - P  
szeretettel
  2013-09-28 10:51:30, szombat
 
  Erzsébet elbocsájtatik



Erzsébet föltérdelt az asztalra, hogy meggyújtsa a gázlámpást. Kilencedik hónapja volt már Pesten, nem félt többé a levegőtől, amely ég. Mégis elővigyázatból előbb pukkantott a szájával, hogy meg ne ijedjen, amikor a légszesz pukkan.

Mikor a luszter égett, a szoptatós dajka izgatottan szaladt át a szomszéd szobába, ahol a kis kisasszony a sötétben zongorázott.

- Elzuska, Elza kisasszony, gyöjjön. Tivadarka elaludt, olvassa el a levelemet!

- Várjon, hadd ábrándozzam ki magamat! - mondá a fiatal, de már fejlett leány, aztán nyomban felugrott, nekirohant Erzsébetnek, és a sötétben megölelte:

- Ó, mily boldogtalan vagyok! - sóhajtá.

- Amiért nem vitték el a színházba?

- Nem; tudom, a darab nem nekem való, olvastam. Más, más.

Mindketten elnevették magukat, és leültek a sötétben beszélgetni. A kis kisasszony szeretett volna némely részleteket megtudni az életről, főképp azokat, melyeket a lexikon köteteiben hiába kutatott. A dajka csak gorombaságokat tudott mondani, de semmit, ami pikáns. A gorombaságoknak is elnevette a felét, a másik felét pedig hirtelen káromkodásra változtatta.

- Szeretném, ha feltárnák előttem a helyzetet, az sokkal jobb lenne. Mit titkolódzni, előttünk a huszadik század! - mondá a kisasszony nagy határozottsággal, amikor már kifáradtak a nevetésben. De a parasztlány nem értette, a kérdését félremagyarázta:

- Elzuska, Elzuska, olyant nem szabad hinni!

- Mit, milyent?

- Hogy a mamája...

A leányka összeharapta a kicsiny, de vastag ajkait, kezét a mellére szorította, behunyt pillái alól kiszikrázott és világított a szeme, mint a macskáé.

- Az az ember gazember! - mondá röviden.

- Hátha még azt tudná, amit én tudok!

- Tudom azt is, hallottam magukat beszélgetni az előszobában, láttam, amikor magát meg akarta csípni, de maga olyant ütött a kezére, hogy csaknem letörött. Jó, hogy nem a mama, hanem én hallottam, amikor maga a szemébe vágta, hogy még ide mer járni, hogy a szeme ki nem ég, egyszer úgy leöntöm egy fazék lúggal...

- Le én!

A kisasszony arca ijedtre vált:

- Azt ne tedd - mondá izgatottan -, mert amilyen utálatos, olyan szép!

A dajka és a házikisasszony igen bizalmasak voltak, még tegeződtek is, ha így magukra maradtak, ami különösen este, igen gyakran megesett. Különösen, hogy elkövetkezett a színházi évszak, és a ház úrnője egy idősebb asszonytestvérével minden premieren megjelent. A kis Elzát - aki most volt a legrosszabb korban - ritkán lehetett magával vinnie, de az az úr, akit Erzsébet még otthonról ismert - és aki őt voltaképpen tudta nélkül ide kommendálta -, szerencsére jelen volt mindég. A voltaképpeni, az igazi úr, csak a legünnepiesebb alkalmakkal volt velük. Egész nap dolgozott, estve pedig kávéházba kellett mennie, hogy őrizze az ügyfeleit, a ház-, pénz- és tőzsdeügynököket, nehogy más ügyvédek elcsalják őket tőle.

A szegény embernek igen sokat kellett keresnie, főképpen a lakás miatt, amely egy körúti új ház egész első emeleti frontját elfoglalta. Az asszony is költött ruhára sokat, mert jobban volt táplálva a rendes középszerűnél, és csak a legfinomabb szabókkal dolgoztathatott. Kalapra is elköltött minden szezonban egy telekalkusz-díjat, mivel csak a legelőkelőbb kalap állt jól neki - a nagy feje miatt.

A kis kisasszony is sokba került, iskolába is járt, de otthon is tanították; egy elzüllött írótól kapott irodalomtörténeti leckéket, és egy kikopott operaénekesnő oktatta az énekben és zenében. "Igen, el kell foglalni a lányokat ebben a korban" - mondá édesanyja, akinek, mint igen okos és művelt nőnek, tekintélye volt a családban.

A kisasszony és a dajka mégis órákat töltöttek egymással. Elzuska imádta kisöccsét, aki oly későn született őutána; segítette bepólyázni, ha tehette, kiszökött a konyhába, és odaállott a teknőhöz, hogy mosson rája. És ha a dada sétálni vitte a kicsinyt, sokszor elszökött velük, pedig unta már a Városliget köröndjét, ahová mindennap kijártak. Erzsébet maga is szeretett volna már vagy egyszer bemenni Pestre, ki a Dunához, legfőképpen pedig a királyi kertbe. Fenyegetőzött is, hogy egyszer elszökik magában, Tivadart leteszi, hadd sírjon. Az asszony az urával verést ígértetett neki; duzzogott, megnyugodott, és másnap megint csak kiment a Körönd magnóliafáihoz, a többi dajkához, és versenyt emelgette velük a szopósokat, kié a nehezebb, és sírt azzal egy verset, aki éppen hírül hozta, hogy az igazi, a tulajdon gyereke, valahol meghalt, valahol elkaparták... A pap nem is volt kint.

Puha rabságában a dajka félelem nélkül, határozottan várta, hogy egyszerre csak az övéről is küldenek levelet. Meg is mondta előre. Nem is igen adták neki oda; ha levele érkezett, előbb fölbontották, elolvasták, és ha kellemetlenségek voltak benne, eldobták, nehogy Tivadarnak ártson. De most egyenesen ő kapta a kezébe, maga fölbontotta, és odanyújtotta a leánynak, olvassa:

- Ugye, hogy meghalt?

- Dehogy halt, dehogy halt; inkább ő ír maga!

- Eszem meg a kezét.

- Írják: megfogatták vele a tollat, megfogta. Az ő nevében - még milyen bolondok, a szopós gyerek nevében írnak, halljad:

"Szeretett kedves Szülém, kívánom, hogy ezen pár sor írásom friss jó egészségben találjon, én már téged el is felejtettelek; meg sem ismernélek. Didi nekem nem kell, ha volna, se kéne, mert négy kis guzsim van nekem, és nagyszülém szalonnabőrrel étet, de előbb megpörköli és megrágja. Miattam ne búslakodj, maradj te csak Pesten, én édes szülém, nekem akár vagy, akár nem, csak testi ruhára küldj, mert ilyen a gyermek. A pénzt, amit az ügyvéd úr küldött, jóra fordítottuk, nagyapám vett rajta két süldőt, de disznó, hogy már volna eleségünk, nincsen. Eladni nincsen szívünk, olyan jók és szépek, de itten éhen vesznek, ha csak az ügyvéd úr hozzád nem lesz kegyelmes. Úri helyről való süldők, halálos vétek, ha cigánykézre kerülnek, éhen meghalván. Amivel vagyok hű gyermeked koporsód bezártáig, Császár Kiss Klára, gyerek."

A kisasszony kacagva dobta el a levelet. Azonban hangos nevetését hirtelen elnyomta a dajka zokogása és jajveszékelése, hogy a szomszéd cselédek az ablak alá jöttek leskelődni: mi történt? De nem lehetett tisztán kivenni, mit sirat, mért rí oly keservesen. Le akart szaladni a házmesterhez, a mosókonyhába, az összes cselédekhez és a szegényebb lakókhoz - mert a házban mindenkivel jóban vagy rosszban volt -, és elolvastatni a levelét mindenkivel, hogy őt már a gyermeke elfeledte. De Erzsébet nem volt bolond leány, észrevette magát, megfogta a száját:

- Mit tudja az még, hogy kit ismer, kit nem ismer? Egy darabka tejbe áztatott, rongyba csavart kenyér, az neki az anyja! - mondá könnyben ázó szemmel, mosolyogva.

- Hanem a két süldő!

Elmosolyodott. A kisasszony hiába szólongatta: nem lehetett vele beszélni, hazagondolt, éppen csak hogy nem hívta a két malacot enni: kuc, kuc. Elza ott is hagyta, két piros kötésű könyvet a hóna alá csapott, és bement fehér és kék díszítésű ágyába lefeküdni.

- Szervusz, én megyek ábrándozni. Ha jön a papám, mondjad, hogy régen alszom; ma hajnalig olvasok. Más egyéb gyönyörűsége úgysincs az embernek!

Bement, és magára zárta az ajtót, hát ezért sokszor kikapott. Erzsébet egyedül maradt a nagy csendességben. A szakácsnő már végzett a mosogatással, a reggelihez készítette a csészéket és kanalakat, álmosan, minden pillanatban leejtett egyet. Amire a szolgáló - aki ülve aludt - fölrezzent, és újra belefogott a suvickolásba. Szeretett volna kimenni hozzájuk, de haragban voltak, mint minden második napon. Ki akart velük békülni hirtelen, de amíg gondolkozott, hallotta, mint szidják, csúfolják, hogy affektál, és a sok szoknyájában olyan, mint egy repülő bubus. Aztán el is fújják a lámpát, alszanak.

A parasztlány félt egy kissé ebben a furcsa magányosságban, amelyet olyan idegen lárma vett körül. A villamos, amint végighasítja a levegőt, a ház nehéz kapujának a nyílása, a házmester csengettyűje, amint berreg. A bakter tülkölését vagy legalább az apja horkolását és a kisleány szuszogását szerette volna hallani. Tivadarka, az úri gyerek, hangtalanul aludt a felhúzott fedelű kocsibölcsőben. Legalább ha az ébren volna! Csaknem felköltötte, hogy legyen valaki vele, akinek elmondhassa az otthoni híreket.

De jött az úr.

Úgy megörült neki, hogy no. Viszont az is megörvendezett, látván a dajka csendes arculatját, üde, fehér képét, amelyből barátságosan vigyorgott rá két tökéletes fogsor.

- De szép fogaid vannak, Erzsi! - mondá az ügyvéd egy kissé hetykén.

- Van annak, aki meg nem issza! - felelte a leány.

- Az úrinőknek, a feleségemnek is, mindég fáj a foguk, és ha ilyen szép volna!

A dajka nem válaszolt, az úr - keresztnevén Frigyes - befelé indult a hálószobába, de gondolt egyet, visszafordult.

- Mikor választják el Tivikét?

- Akár ma, mindjárt, nem kell már annak; húst eszik, ha kap. Miért tetszik kérdezni?

- Csak azért, mert nem is igazság, hogy mi, urak, úgy kihasználjuk a parasztnép őserejét.

A leány nem értette, vállat vont. A kecskeképű, de igen szelíd, vékonydongájú és különösen elgyötört emberre valahogy rájött a beszélgető kedv, bele is fogott, hogy valami szocialisztikus eszmét fejtegessen:

- Maga virraszt, amíg az én gyermekem alszik, és az én feleségem a színházban van. Valami rendnek kellene lenni a világban, egy nap maga mulat, az asszony dolgozik, és így tovább!

A parasztlány azt hitte, hogy az úr ittas, ráhagyta, amit beszélt, de nemigen vette figyelembe. Frigyes azonban nem nyughatott, leült a díványra:

- Néha szeretek magával beszélni, Örzsike, mert maga olyan, mint a szabad természet. Semmit sem szeretek jobban, mint a természetet.

A leány kérdőleg tekintett rá, hogy mi az.

Az alkusz ügyvéd, aki fiatal korában verseket is írt, izgatottan folytatá:

- A Balatont, amikor fölkel a nap, a halász halászik...

- Ahá! - mondá a leány.

- Csakhogy nem érek rá. Nekem mindég dolgom van. Ha segéd tudná végezni, amit én, öt segéddel is dolgoznék. Vajon tudja-e, Erzsi, hogy mi vagyok én, hogy kinél szolgál?

- Tudom.

- Mondja hát meg.

A leány nem tudta a gazdája vezetéknevét, a mesterségét azonban igen.

Az úr mégis elismételte:

- Ügyvéd vagyok, aki a maga apját vagy rokonát, ha bűntényt követ el, vagy végrehajtani akarják, kimenti. Az ügyvéd az, aki a legtöbb. Több, mint az orvos. A bíró koldus. Tudja maga, mit ér nekem egy aláírásom, ha odajegyzem a nevemet? Minden esetben négy forint ötven krajcárt, olcsóbban nem teszem.

- Akkor én mindég írnék! - vágott közbe a dajka.

- Hányszor írja le magának? - mondá az úr némileg körültekintően.

Erzsébet elfordult, hogy a gazdájának szemébe ne kelljen nevetnie. Frigyes fölállott, hozzálépett, és remegő hangon, de népiesen szólt:

- Ha te engem szívelleni tudnál!

A dajka elhárította magától:

- Hogyne szívelném, amikor szívelem! - és kifelé indult, hogy a konyhában vizet igyék.

- Várj! - mondá a gazda föllelkesedve -, hozok én neked valamit!

Bement az irodába, kinyitotta a vasszekrényt, és a trezorból kivett egy selyempapiros csomagot. Az volt ráírva: "Elzáé, férjhez menése esetére!" A hű és különösen gyengéd apa aranyakat őrzött a selyempapirosban. Egy naiv klienstől kapta, hogy megvesztegessen egy bírót, aki igazságos pörében ítélt. A pört megnyerték, és a kliens boldog volt, és büszke az ügyvédjére, hogy a dolgot "kivitte". Persze hogy a bírótól nem kérdezhette meg soha, hogy megkapta-e az aranyakat.

Az ügyvéd halvány mosollyal vett ki két körmöcit, és megmutatta a leánynak:

- Szép, mi? Nincs szebb az aranynál. De ma már ritka. Akarod?

Erzsébet szeme fölcsillant, a két aranyról a két süldő jutott az eszébe.

Az ügyvéd az egyik kezével a pénzt csörgette, a másikkal megfogta a leány kezét, aki szinte beleszédült a gondolatba, hogy a két gyönyörű arany az övé lehet, és ingyen.

- Ülj ide mellém, csak egy kicsinyt ülj az ölembe, rózsám! - mondá a fiskális, aki csakugyan nem volt többé józan. Úgy rájött a poézis, mintha tizenhat éven keresztül aludt volna, és most, ébren jogászkorát folytatná.

Erzsébet sem volt többé józan. Tekintetével követte, amerről az aranyak feléje hangzottak, és engedte, hogy a jámbor ember leültesse a sovány térdére, és ritka szakállát, fakó arcát odadörzsölje a leány selyemsima, teljes, telt képéhez. A leány mégis eszére tért:

- Hagyjon el az úr, mindjárt itthon lesz a nagysága!

A szürke kis ember viszonválasza nem is hallatszott, elfúló hangon házakat, háztelkeket ígért a parasztleánynak, és egy csókot kért érte - előre - cserébe, de egy igazi mezei csókot...

Az előszobában voltak, és nem vették észre, hogy a ház úrnője a konyhán keresztül, kíséretével, a színházkedvelő úrral - aki őt és nővérét mindig szíves volt hazakísérni - egyszerre belépett. A dajka felugrott, az úr meggémberedve ülve maradt.

- Mi ez?! - szólalt meg fülhasogató susogással a háziasszony, miközben kalapját gondosan és csendesen letette.

- Ez mi?! - kérdé még egyszer kiáltva és nekirohanva a leánynak, aki a falhoz húzódott.

- Ez egy szoptatós dajka, ez egy becsületes leány?! Ez egy!...

Valami szörnyű szót mondott, amire Erzsébet elhalványodott, majd meg kipirult. Az ajka is kinyílt, hogy visszafeleljen, de a férfi - akit otthonról, a tavalyelőtti aratásból ismert - ráordított:

- Te aztán hallgass!

A leány nyelt egyet, és csak azt mondta:

- Úgy!

Az úrnő földre dobta színházbelépőjét, és azon toporzékolt:

- Az én házamban, ahol az én gyermekeim vannak, az én férjemmel...

Frigyes - lehető távolságban - izgatottan járt föl s alá:

- De nem történt semmi, Karolin, ne kiabálj! Elza fölébred!

- Hadd ébredjen föl, hadd tudja meg, ki az apja! Ilyen erkölcstelenséget, a saját házamban, amíg én a Nemzeti Színházban vagyok. Tudod-e, mit tettél, tudod-e, hogy a gyermekeket megölhetted volna! Gyilkos, gyermekgyilkos, mind azok vagytok. - Pihegett, pihent, majd újult erővel folytatá:

- Hívjanak rendőrt, vigyék el, egy pillanatig sem tűröm tovább, nem engedem Tivadarhoz, úgysincs rá szüksége többet...

- Magamtól is elmegyek én! - szólt Erzsébet csendesen. - De nekem ne tessék azt mondani, hogy olyan vagyok...

A parasztleánynak egy pillanatra eszébe jutott, hogy felforgassa ennek a drága, nagy, vikszolt lakásnak az erkölcsi egyensúlyát, hogy megmondjon mindent, amit gondol, amit tud... De hallgatott, bepillantott a kocsiba, ahol a szopós már vidáman gőgicsélt, fölébredt a lármára, és mulatott, mert azt hitte, hogy az ő szórakoztatására csinálják csupán. A dajka egy pillanatig gondolkodott is, hogy a gyermeket megcsókolja, de az úrnő végképp elkeseredve kiáltá:

- Ki, ki!

Levétette vele a bársonycipőt, amelyet az reggel adott neki. Leráncigálta róla a felső szőrszoknyát, ami szintén az ő ajándéka volt.

- A holmid itt marad a könyveddel együtt; a rendőrségnél holnap átveheted.

- De éjszakának idején hova megy hálni! - kockáztatta meg a kérdést Frigyes, aki nem volt rossz ember. Azonban nem volt ereje, hogy Erzsébeten segíthessen. Talán, ez maga sem akarta már... Megindult mezítláb, egy alsószoknyában, ki, az ismeretlen városba, az őszi csatakba; az úttalan utak nyirkos piszkába.

Amint szédülten botorkált lefelé a lépcsőn, a szemei előtt valami vörös világosság táncolt. Az esze nem volt a helyén; elsőben azt hitte, hogy egy minden lakásból kizárt, a lépcsőn lefelé futó, rühes macska szeméből árad az előtte táncoló ördögi világosság; de a kapu alatt már úgy rémlett neki, hogy faluja rossz hírű kocsmájának a vörös lámpása közeledik hozzá.

A rosszaság jön felé, jön, jön, elnyeli, megégeti és - megsegíti.

 
 
0 komment , kategória:  Bródy Sándor - Gozsdu Elek - P  
szeretettel
  2013-09-28 10:49:11, szombat
 
  ERZSÉBET DAJKA



Erzsébet dajka lesz

Keskeny fanyoszolyán egy öreg parasztpár alszik: Császár Kiss Mihály és Bottkó Kiss Örzsébet.

Előttük, a ház közepén, a földre vackolt ágyon nyugszik egy leány, vagy hat szoknya van rajta a legfelső a fejére terítve. Csak karjai és lábai meztelenek, egyébként úgy neki van öltözködve, mintha valami nagy, téli útra indulna. A karjai között ott a motyó is, a mindenféle szövetekbe, kalmukba, perkálba, kartonba pólyált valami. Azonban a reggeli hó bevilágítván a szobába: a színes rongyokból két kis kék szem mosolyog ki, egy csecsszopó vidám és repeső lelke. A leány álmában magához szorongatta a gyerekét, aki türelmesen, sőt szívesen várt. Addig beszélgetett egy szürke, úgynevezett parasztcsirkével, aki árván, egymagában oda volt kötve az asztal lábához, és minden valószínűség szerint szeretett volna kimenni és kapirgálni a hóban.

Gyerek, csirke egyszerre fölrebbentek - a zsellér fölébredt, közéjük vágta a kalapját:

- Csitt te, az embert aludni se hagyják. Az embernek nincs egyebe, mint ez a kis alvás. Se enni, se inni, se aludni, se pipálni...

Az öreg iszonyú elkeseredésre ébredt, felköltött mindenkit - különben tizennégy órát aludtak egyfolytában -, és rögtön rátért arra, amit álmodott:

- Te pedig, Erzsébet, szedd föl a holmidat, és menj el a házból. Isten hírével.

Erzsébet nem aludt többé, ült a földön, és a három hónapos kicsikével igen komoly dolgokról beszélgetett, de úgy, hogy a gyerek nevében felelt is magának. Nem nagy figyelemmel hallgatta az öreget: úgy látszik, már többször elkergették. Az apja sokszor figyelmeztette, hogy egyszer csak agyonüti a gyerekével, sőt azzal együtt, aki fabrikálta. Szerencse még, hogy az apja kilétében nem tudtak végképp megegyezni. Az öreg Kiss Erzsébet azt akarta elhitetni a néppel, hogy a kicsike apja egy gépész, most katona, de visszajön. Ez lett volna az erkölcsös, sőt részben dicsőséges eredet, de nem volt semmiféle alapja. A falu közvéleménye azonban más, sokkal valószínűbb apát emlegetett. Egy helybeli fiatalurat, aki minden nyáron tiszti ruhában lejött vakációzni, és kint hált az asztag alatt, amikor az apja búzáját csépelték. Erzsébet marokszedő volt akkor... A leány maga hallgatott a földi apáról, és csökönyösen annál maradt, hogy a gyermeket neki az isten küldte. Sőt a templomba is elment megköszönni, mezítláb, fejkendő nélkül, lányosan; a legények csakhogy agyon nem verték. A pap - aki hiába izengetett régebben utána - utasította a legényeket. Elmenekült előlük, az apja keze közé. Az ellátta.

Most is verés nézett ki a szemeiből. Nem volt rossz ember, de nem volt egy félpipa dohánya, a búbos hideg, és biztosan tudta, hogy bár szent vasárnap van, megint csak sárgarépaleves lesz az egész napra. Végezni akart, rendet akart csinálni, már le is húzta az öregasszony fejéről a kendőt.

De egyszerre valami jutott az eszébe, és végigsimította szárazon megtörölte az arcát, mint ahogy együgyű ravaszok szokták, mielőtt ravaszkodni kezdenének. A hangja ellágyult:

- A zsidóné tegnap megszólított, hogy mennél te el dajkának Pestre! - mondá, de nem a leány felé fordulva.

- Én is voltam, de csak Egerben. Sohase volt jobb dolgom - tódította az öregasszony.

- Hát a Klárika? - kiáltotta Erzsébet ijedten, és nyomban felugrott.

- Azt mink felneveljük, te se jobban.

- Ki szoptatja?

- Mink szoptatjuk! - mondá a paraszt önérzetesen, majd igen vidáman hozzátette:

- Te magad úrrá leszel, bennünket is úrrá teszel, a gyereked meg áldani fogja haló porodat.

A "haló por" meghatotta a leányt, s azt mondta: "Nem bánom, gyűjjenek értem!" Abban bizakodott hogy az soká lesz, de amikor Klárit még meg se fürösztötte, begyöttek négyen, asszonyok, emberek. Egy idősebb úr meg a felesége, a nagyapja meg a nagyanyja annak a kis pesti babának, akit szoptatni kellett. Velük jött a helybeli zsidóné, akit megbíztak hogy dajkát keressen, de nem győzték kivárni, míg küld; maguk lejöttek érte. Elhozták magukkal a járásorvost is, aki Erzsébetet beoltotta, mielőtt megkapta a hólyagos himlőt. (Ez volt az egyedüli kopasz ember a faluban.)

A két pesti ógott-mógott, neheztelték a ház levegőjét, sőt az öreg úrinőnek elfúlt a lélegzete, amint Császár Kiss Mihály kezelt véle. Az öreg zsellérnek valóban olyan szaga volt, mint a cserfának, akit - a bogarak ellen - trágyával bekennek. A pesti nagyszülők ellenben igen illatosak voltak. A férfi városi bundájából csak úgy áradt ki a mósusz, a nő meg be volt parfümözve a parasztok ellen. A zsellércsalád ösztönszerűleg az orrához kapott; úgy érezték, hogy meghalnak ettől a büdösségtől. Az orvos kinyittatta a kis ablakot, azt, amely nem volt betapasztva, és pár szóval bevezetvén az ügyet, átadta a szót az éltes pesti asszonyságnak. Az a lány elé állt, megvizsgálta, még hozzája is nyúlt, megtapogatta. Aztán kérdé:

- Van magának szeretője?

- Nincs! - felelt a lány ijedten.

- Hát a gyerek akkor honnét van? - vetette közbe az öregúr. Neje azonban leültette, és folytatta a vallatást.

- Hány hónapos a kicsije?

- Három.

- Kár, hogy nem kettő. A mienk kettő.

- Az az egy hónap annyi, mint semmi! - szólalt meg a zsellér a háttérben.

- Kend ahhoz nem ért. A nőt orvosilag meg fogjuk vizsgálni! - szólt az orvos, és előlépett. De az úriasszonynak még voltak némi kérdeznivalói:

- De ha maga a gyereke után fog ríni, azt nem szabad. Fog-e?

A lány makacsul nézett maga elé, nem felelt, de már magához tért az ijedtségtől, a szeme nedves volt. Az öregúr megsajnálta:

- Maga fog kapni sok ajándékot, selyemkendőt, török nagykendőt. Az van az én boltomban, ezer tucat is. Az én boltom ebben a legnagyobb. Maga bejön, és vesz magának. Nem kéri a segédeket, leveszi a pultról. A fiam, ahová magának jönni kell, az nem boltos, az ügyvéd!

- Hallod, Erzsébet, főügyvéd!

- Nálunk keresztényesen főznek! - jegyezte meg a nagymama némi önérzettel.

- Még disznókat is ölnek! - folytatá a nagyapa, bizonyos utálattal, de nem büszkeség nélkül.

A disznó hallatára a zsellér szeme fölcsillant. Szeretett volna fölcsapni máris, türelmetlenkedett, az orvos felé fordult:

- Tessék, fődoktor úr, ezt a lányt megvizitálni; olyan ez belül, amilyen kívül, mint az alma.

- Még csak tizenhét esztendős - sikította el magát Bottkó Kiss Erzsébet, és elkezdett ríni torkaszakadtából.

A segítségnek jött falusi boltosné vigasztalta, tapogatta: "ifiasszony így, ifiasszony úgy" - és elvitte az előtérből. A lány ott állt az előtérben, körülötte a három, amint mustrálta. Még meg se volt fésülködve, egész délelőtt a kis Klárit szoptatta. Valahogy mind a ketten úgy érezték, hogy ez az utolsó lesz az édesből, a jóból, ez állati és isteni szeretkezésből. A lány arca a boldog kimerüléstől oly fehér volt, mint a tej, ha megfagy. Csak az volt különös, amikor finom és nemes - ki tudja, hol szedte -, szinte előkelő arcához, patyolat színéhez föl-fölemelgette vörös, a fagytól véreres, repedezett kezeit. Mindjárt, mindjárt sírt volna, de nem sírt. Alapjában pogány nagy természet, és a kis esze csupa értelmes világosság. Látta, hogy ennek így kell lenni, Klárit el kell hagyni. Itthon - most télen - a krumpliból se volt elég, ma reggel se süthettek. Elmehetett volna napszámba, de oda se vihette volna magával Klárit. Meg nem volt csizmája sem. De így, mezítláb is magasabb volt mindenkinél, aki a kicsiny szobába körülötte állott, a fejével csaknem a mestergerendát érte. A kis doktornak és a két pohos idegennek föl kellett rá nézni. A lány nem tekintett rájuk, a ház földjébe nézett, ott keresett valamit. Végre kisütötte:

- Úrfi-e, vagy lyány? - kérdé hirtelen nekibátorodva.

- Fiú, Tibor, Tibor! - felelte az öreg úrasszony.

- No ládd, lányod is lesz, fiad is lesz - jegyezte meg a parasztasszony, és hol sírásra, hol nevetésre állott az öregasszony szája.

- Hadd lássuk a lányt! - kérték egyszerre hárman is. Erzsébet odavitte őket a padkához, ahol sütőteknőben aludt, és álmában a szopást folytatta Császár Kiss Klárika.

- Alszik! - mondá Erzsébet a jövevények felé fordulva, majd szinte megfeledkezve arról, hogy más is van körülötte, éneklő szóval elkezdett a kicsikéhez:

- Aj, aj, Kalári lyányom, lelkem, gyermekem, búzám, tengeli-galambom, elmegy a te anyád, nincs mán neked anyád. Azt a Pestet, ahol van, verje meg az isten.

Észrevette, és elszégyellte magát:

- Mikor megyünk? - kérdé.

- Mindjárt délben. Rendben van-e a fehérneműje?

- Az biz rendben! - felelte helyette a zsellér, aki még a bér mibenléte iránt érdeklődött.

Nemigen alkudtak, hamar megegyeztek, és azt is megbeszélték, hogy a pénzt mindig leküldik a kisleány atrecájára, az öreg szülői kezébe. Sőt az első hónapot mindjárt ki is fizették, mert Erzsébetnek valami régi cipőt kellett venni. Eddig, ha messzire ment, az apja csizmáját viselte. Az itthon kellett. Klárinak is téli ingre volt szüksége...

Még csak az orvosi vizsgálat volt hátra. A fődoktor még diáksága éveiben a sok éhezéstől siket volt egy kissé, és a lány mellében - amíg hallgatódzott - mindenféle zörejeket különböztetett meg. Egy kissé csóválta a fejét, de mégis megnyugodott:

- Jelentéktelen szörcs-zörej, hurutos idő, meztelen lábbal járnak a hóban. Kicsiny baj, nem alkati.

Hogy még jobban megnyugtassa magát, levettette a lánnyal a pruszlikot. Erzsébet nem szégyenkezett, megmutatta hatalmas, fehér mellét, amelyen két kis fekete rózsát nyilasztott ki az anyaság. A pesti nagyapát elfordította a felesége, a doktor pedig hozzányúlt a leány kebléhez:

- Jó - mondá. - Jó, az én felelősségemre.

Még csak a pupilláját nézte meg.

- A többit hagyhatjuk! - szólt, majd úgy értvén, hogy a pestiek mondottak valamit, de a tekintélyét is fenn akarván tartani ezek előtt, és hogy majd a fővárosi háziorvos rá ne cáfolhasson, még néhány kérdést intézett a leányhoz:

- Nem terhelt maga?

Erzsébet elvörösödött; az öregasszony közbevetette magát:

- Ha szegény emberek vagyunk is, ilyet, fődoktor úr, ne tessék mondani.

A kopasz emberke mérgesen, de helyreigazította a dolgot.

- Nem volt a maga családjában iszákos vagy őrült, súlyos idegbeteg, mell-, méh- vagy lépbajos?

Ugyanezt ismételte - de már csak magának - latinul, sebesen beszélve, mintha leckét mondana föl. A helybeli boltosné csodálkozva nézett rá, a doktor azonban be sem várva a választ, a nagy munkának mintegy befejezéseül kezet fogott mindenkivel, és ünnepélyes hangon gratulált a budapesti vendégeknek. Aztán vidáman - mint aki jól végzett nehéz munkát - megtörölte verejtékező homlokát:

- Most pedig gyerünk enni, legyen szerencsém egy kis paprikás csirkére. Marhahúst mi ritkán látunk, ez a falu átka. Hozhattak volna egy kis sajtot Budapestről. Budapest csak Budapest! - Majd Erzsébet felé fordulva, tréfásan fejezte be a bánatos fölsóhajtást:

- Csak aztán magát meg ne fesse! Majd ha a határhoz érnek, a láncot jól megrágja!

Az öreg napszámos hangosan fölnevetett erre a babonára, biztatta a lányát, hogy ne féljen, és tuszkolta kifelé a sok népet. Azok is siettek, a vasút délben indult, és a kis Tibor odafent éhezett. A dadájának nem volt teje, elcsapták, az üvegdajkát pedig sehogy sem akarta elvenni.

Erzsébetnek sietni kellett. Rémülten rohanni az ismeretlen idegen emberkéhez; elszökni az ő legismerősebb ismerősétől, a tulajdon vérétől, lelke gyerekétől. Búcsúzóra még egyszer meg akarta szoptatni, de mivel Klárika már jóllakott, nem vette el a mellét. Ezért a kicsike kikapott, de ott, ahol megpaskolták - meg is csókolták:

- Isten áldjon, szívem!

A búcsúzkodás többi része éneklő jajgatásba fúlt, de mintha elvágták volna, amint a leány a kocsi bakjára fölszállott. A falun mentek végig, illendően kellett viselkednie, hátha meglátja valaki. Nem nézte, nem látta senki, csak ismerős kutyák álltak a kapuban, azoknak mondotta magában: "Szerbusz, én megyek Pestre dadának." A falu végén, a cigányputrik előtt álló öreg vályogvető, léppel varjúra vadászván, látta, köszöntötte, már tudta, hová megy. No, nem is olyan nagy dolog, ment innen föl dajkának már más is.

Csak a vasút ne volna! Kirázta belüle a lelket. Először ment rajta, hát szédült, mint a japáni lány, ha székre, magasra és nem a földre, párnára ültetik. Aztán szörnyen elálmosodott, pedig az öntudata éber volt, nem vesztette el magát, mindent tudott és világosan mindig, ami vele és körülötte történik. Jöttek a hegyek: "no, ez a hegy; még nem láttam, azt gondoltam, magasabb!" Jöttek az állomások, csendőrök állnak posztot: "szép szál legények, ezek verik a fiatalságot!" Mindent megállapított, mindent belevésett az elméjébe, amíg - hiába küszködött ellene - ülve elaludt, és föl se ébredt Pestig. A vasútról befelé, a komfortábli bakján is szunyókált még, csak amikor három emeletet mászva a lakásba ért, ocsúdott föl egészen.

Egy nagy mellű, szép, fekete asszonyra azt mondták: ez a nagysága. Annak kezet csókolt. Kérdezték, faggatták, mit akar enni vacsorára, és mit iszik hozzá, bort-e, sört-e? "Sört kell inni sokat!" - jegyezte meg egy kecskeképű, sovány ember, a nagyságos úr, az apa. Egy növendék leány - kicsinyben tulajdon olyan, mint a nagy, kövér asszony - hozta az italt; a szobaleány - ellenséges modorral és rosszakaratú kíváncsisággal tekintve a jövevényre - hozta a vacsorát. Szégyellt enni, sietett, nyugtatták, de nem igazán. Tiborka a hálószobában már türelmetlenkedett, sírt, a maga nagy sajnálatában keservesen panaszkodott:

- Megyek, megyek, bogaram! - mondá a dada, és besietett hozzá. A nagysága, az öreg szülék, a növendék leány nézték - egészen jól nem láthatják az elhomályosított fülkében -, amint a parasztleány teli, gyönyörű keblére a kis fekete, girhes fiú egyszerre rátapad, mint valami éhes és mohó nadály. A gyerek sírása egyszerre kéjes gőgicsélésre változott, ami oly furcsa volt, hogy mindnyájan fölnevettek. Erzsébet is mosolygott, és amint a házinép lábujjhegyen kisompolygott a szobából, hogy tovább teázzanak, az idegen úrfinak mindjárt beszélt a Klárikáról, kis menyasszonyáról. Sőt a mulattatására énekelt is egy igen szomorú nótát. Elhallgatott. A szomszéd szalonban zongoráztak, az ajtó nem volt egészen betéve. A parasztleány, mellén a gyerekkel, odalépett, és lélegzetét visszafojtva, belesett. A zongora mellett ült, és mórikálta magát az erős fekete asszonyság. Föléje hajolva pedig kellemeztette magát az a szép fiatalember, aki katonatiszti ruhában vakációra lejárt haza a falujukba és kint őrzötte az apja asztagját, amíg csépeltek, és amikor ő markot szedett, két hétig ott aludt a keresztek alatt...

A parasztleány egyszerre mindent megértett, hogy ki kommendálta ide és miért. És egyszerre úgy elöntötte a harag, hogy csaknem berohant az urak közé; gyermeke apjához, hogy rúgja és csikarja.

De vékony, csepp kezével a szopós elkezdett tapsikolni a mellén.

Lehajolt hozzá, s szólt:

- Egyél, igyál, kis rongyos!

Aztán megcsókolta.

 
 
0 komment , kategória:  Bródy Sándor - Gozsdu Elek - P  
szeretettel
  2013-09-28 10:47:20, szombat
 
  BRÓDY SÁNDOR
(1863-1924)



KAÁL SAMU

Fent a hegyen, Fedémesen, polyák ulánusok éppen akkor cselekedték meg, hogy szerdán reggel jó korán, lóval, munícióval, mindennel kivonultak az exercirplacra, és délelőtti harangszóra már az egész falu lángban állott.

A hegyaljában, a Bikken keresztül átvilágított a rettenetes fény egész Szépasszonyfalváig. Itt a matyók sűrűen hányták magukra a keresztet, s az asszonyok - ámbár csak szerda volt - töltött káposztával laktatták a katonáikat. Csak el ne menjenek.

A legényekben pedig mintha megroggyant volna a bátorság, ha a kocsmában mulattak, ők hazamentek szépen.

Az egész falu abban volt, hogy jobb félni, s eltűrni a sorsot, mint megijedni majd. Hetven óta különben is megszokták ezt az állapotot. Ugyanabból a huszárezredből ugyanaz a két század feküdt közöttük azóta.

A legénység - nagyrészt rusznyákok, de negyedrészt hazabeliek is - változtak minden három évben; de az állapot a régi maradt.

Selyem volt a takarmány az egész völgyben, de lovuk mégis görhes, fáradt, sovány maradt; a legfinomabb, a legszagosabb szénát előttük etették fel a katonák a saját lovaikkal. Előttük lopták meg a fészert, s jaj volt annak a matyónak, aki szólni merészelt. A Kispatkósy fiú egyszer... Szép vers van a fejfáján fiatal életéről, szomorú haláláról. Vagy le is kopott azóta, azért a szépasszonyfalviak el nem felejtették.

Az istálló, a ház, minden falat legkülönb részét ezek a mamalikok szedték el tőlük. És a hazabeliek is egészen hozzátörődtek ezekhez a sáskákhoz.

Nem volt mit tenni. Panaszt kinél tenni? Csúffá tett legények mégis a falun a legártatlanabb nótát énekelték búsan, szomorúan:

Kijeé ez a ház kijeé,
Beró János urameé.
Hát ez a ház vaj kijeé,
Bedécs András urameé...

Öregasszonyoknak kiesett a könnye...

A tisztek - kapitány volt köztük a legfőbb - megtanultak valamelyest magyarul, s úgy tudtak kacagni, amint keservesen bőgött a paraszt.

Másképp is alig lehetett itt egyebet tenni, mint nevetni és sírni megint.

Nyomorult falu, a tisztek halálra unták magukat, ha mégis olykor egy-egy kis hecc nem akadt.

Éjjel muzsikát adtak boldog-boldogtalannak, a Samu zsidó feleségének, a Paklincs leányoknak, mindenkinek. Az orvos feleségét hagyták csak békén, maguk sem értették: hogyan.

Aznap a fedémesi autodafé nem hagyta a tiszteket aludni. Hajnalfelé eloszlottak mégis. Brandel báró - a hadnagy - nem tágított egyedül. Fogta a cigányokat, s ment egyenesen az orvos háza felé.

A muzsikusok ráhúzták. A báró énekelte hozzá a szerenádot. S amikor az orvos megjelent az ablakban, még dühösebben énekelte.

- Távozzanak! - szólt ki az orvos röviden.

- Marad! - szólt a hadnagy.

Az ablak becsapódott, s egypár perc múlva az orvos ott állott a katona előtt.

- Báró úr, egy szóra.

A hadnagy nevetett, s intve a fiúknak, hogy "Mars", kardjára tette a kezét, és szólt:

- Tessék.

Egyedül maradtak. Sötét volt, az orvos megszólalt:

- Báró úr, ön nem ismeri családomat.

- Nem.

- Mit jelent hát ez a különös tisztelet?

- Akarom.

Egy pofon csattant el a levegőben. A katona kardjához kapott. Az orvos egy pisztolyt vont ki a zsebéből.

- Tessék közel jönni!

Hadonászva kardjával, szitkokkal ajkán - négyszer is nekiugratott.

De amikor közvetlen közelébe ért, s világosan látta, mint mered rá a halál a kis forgópisztoly csövéből - karja, ajka egyszerre elállt. Hiába tüzelte magát, a vér megfagyott ereiben, amint az utolsó megrohanásra nyaka mellett süvített el a golyó, és megpörzsölte állán a szakállt.

Még mindig szitkozódva ugyan, de már remegve hazatántorgott.

Ajtaja előtt most is, mint mindig, ott feküdt a szolgája. Megrúgta derekát. Kaál Samu felugrott:

- Parancs!

Bort kellett felhozni a pincéből. Meggyújtotta a lámpát, s az italt odatette az asztalra.

- Mehetsz! - szólt a hadnagy.

Kaál Samu kifelé indult.

A báró a közkatona keze után kapott:

- Maradj! - szólott szelíden. Aztán odalépett az asztalhoz. Bort öntött a poharakba, s az egyiket a szolgának nyújtá:

- Igyál!

Kaál Samu széles matyóarcát hol félelem húzta össze, hol kiszélesítette az öröm.

Aztán ittak...

Hajnali három órakor az orvos épp felszállott a kocsijára. A kerületébe akart indulni. A kocsis szólt: "gyű!"

Hátul a gazdája egyszer csak lefordult a kocsiról.

Huszárkarabélyból egyenesen a szívébe ment a golyó. A kocsi mögött, a bodzagarád alatt, korán kelő kofaasszonyok egy huszár közkatonát láttak:

- Kaál Samu, mit tettél?... Mit tettél? - kiabáltak utána, amint a közkatona eldobva fegyverét, nekifutott a partnak...

Kaál Samut vitték a miskolci brigádba. Mosolyogva hallgatott az eszkort között. "Bolondok - gondolta magában -, ezek azt hiszik, hogy a halálra visznek!"

Nevetett, amikor vigasztalták:

- Ne búsulj, Samu, azért még nem visznek vesztőre...

- Búsuljon a ló! - azt felelte. Szerették volna megtudni, kérdezték egyre:

- Mi vitt téged erre, Kaál Samu?!

Összeszorította a vékony pittyét, felhúzta a ritkás, sárga szemöldeit, s hallgatott.

A börtönben sem tudták szólásra bírni. Hiába vesződött vele a profosz, a hadbíró; bohókás tekintetet vágott, sunyin vihogott, sőt úgy sandalított az őrnagyra, mintha azt akarná mondani: "Jó, jó!!"

Nap nap után, böjt böjt után múlott. Nem messze volt Szépasszonyfalva, egyszer csak a tisztje is bejött hozzája.

Hogy örült, hogy törülte markával a nyúlszemeit. A vén profosznak majd kiesett a könyű a szeméből.

Mégiscsak áldott jó emberek ezek a tiszt urak.

A szolgát és gazdát magukra hagyta a börtönőr. Az ajtón át hallotta, hogy vigasztalja a báró a matyógyereket. S hogy rimánkodott az:

- Tudom, hogy nem tetszik elhagyni!

Kaál Samu jelentkezett másnapon:

- Vallok.

Vallott.

- Kedden volt, a lovat becsméltem - megütött az ostorral!... Meg kell halnod ezért...

Be volt fejezve ezzel a vizsgálat. Elkövetkezett nagy gyorsan az ítélet.

Előtte való napon tisztát hozott Kaál Samunak a szülője. Tisztát is, egy kis ennivalót is. Mind a kettővel bebocsátották.

Hadd sírják ki magukat! Sírt is az öregasszony az egész falu helyett. A fiú vigasztalta furcsa beszéddel, mintha megzavarodott volna:

- Eladó-e még a Bándi Ferusék fél fertálya a mienk mellett? - szólt fennen, s belenyúlt a lajbija zsebeibe, mintha az eladó föld árát akarta volna onnan kivágni.

Még mást is szeretett volna mondani, ejtett is egy-egy szót a gazdájáról, arról, hogy tán-tán hamarább megy haza, mint a többi; de az egész olyan zavaros volt, hogy az öregasszony még jobban nekibúsulta magát.

Kaál Samu fütyörészett, amikor a bíróság elé vitték. A tiszta új ruhája, csizmája, orcája, nagy, kajla fülei úgy ragyogtak, mint csákóján a rózsa.

Szinte tetszett az ezredesnek, olyan haptákba vágta magát.

- Helyes, fiam! - bátorította néma tekintettel a gazdája, aki ott volt a bíróságban, fessen, mint mindig, de halványan, mint még soha.

Halálra ítélték. Orvul lőtt - akasztófahalálra. Sárga arcát a szolgának hirtelen árny borította el. De megint csak kiderült, peckesen szalutált, elvezették.

Katonáéknál nem késlekednek a megtorlással. Kaál Samut meg se hagyták melegedni a brigádban. Elvették szép katonaruháját, a régit, a parasztit hozták elő a magazinból. Ó, hogy megörült neki. A bekecse zsebében még ott volt - ha két év alatt megszáradt is - az a két szál rozmarin... Ott volt, az volt...

Mégiscsak kiesett a könyű a szeméből. Mégiscsak hazamegy. Igaz hát, hogy áldja meg az Isten... Elkapta a kezét a gazdájának - mert meg-meg csak bejött az hozzá - s csókolta hevesen.

- Csak okosan, okosan! Nem félni! - szólt az, s magára hagyta a siralomházban.

Ott ismételgette ő is az édes szülőjének:

- Csak okosan; okosan! Nem félni! - Nem is félt már az öregasszony; azt se tudta, hol van, ki fia, ki az istene; úgy rázta a hideg...

Hajnal volt; havas, világos téli hajnal. Az ablakon keresztül be lehetett látni az egész udvart. Tele volt ölfával, csak szélről látszott ki egy vékony gerenda. Civilek mozgolódtak körülte...

Kaál Samu nézte, nézte. Mennyi komédia! - gondolta magában. De azért fázott. Bátorította magát. Talán éhes? Evett, s szivarozott. Még félig se szívta ki a virginiát - azt is gazdája küldte -, elvették a szájából. Több volt, mint a fele, ej, jó kis szivar! Sajnálta, eltette a polcra.

Megimádkoztatták, kivitték.

Már akkor ott állott az udvaron a százada; valamennyien ünnepi ruhában, cakompak. Intett nekik a fejével, sandalított rájuk a szemével. Biztatni akarta őket, szeretett volna szólni: "fiúk, ne féljetek!"

Neki borzongott egy kissé a teste, de nem félt. Félni! Hiszen ott volt százada előtt gazdája, a hatalmas, az erős, a mindenható tiszt. Aranyrojtos ruhájában, mellén a ragyogó rendjellel - kisisten! Kaál Samu nem tudta levenni róla a szemeit.

Bizalmat; bátorságot, biztonságot szerzett magának e sárga arcból, a hegyesre kifent bajuszból.

Büszkén, majdnem gőgösen ment előre az akasztófa felé.

Arccal a bajtársak felé fordították.

A hadbíró őrnagy mormogott valamit. Kaál Samu nem hallotta, nem is volt rá kíváncsi. A gazdájára nézett. Az sárgán, mint egy halott, de kidülledt mellel, mint egy igazi huszár, tekintett rá vissza:

- Csak okosan... nem félni!

...A hóhérlegények megragadták. Kaál Samu elordította magát:

- Hadnagy úr, ne hagyjon!... - Többet nem szólhatott.

Tréfa volt. Véget ért. A tiszt imára vezényelt.
 
 
0 komment , kategória:  Bródy Sándor - Gozsdu Elek - P  
szeretettel
  2013-09-28 10:45:46, szombat
 
  PARASZTSZÉGYEN



- Eszter! Eszter, hallod-e?

A havasi víz buzogva omlott le a mederben, el-elnyelve a sasorrú, feketeszemű, lesült, csontos arcú legény kiáltó szavát.

- Eszter! hej! - A legény a mély víz túlsó martján állott előregörbedve, ügyelve a piszkos, kis falusi udvart.

- Eszter! hej! - A házikón az ajtók be voltak zárva; az ablakban álmodozott néhány cserép virág; s az alkonyat homályában aludni látszottak a hitvány fészerek.

- Eszter! haj! - hallod-e?

Nagy későre egy fél fedelű szín alól, a kézvonó bakról egy borostos arcú vén, gyenge ember nyögve emelkedett fel, a forgácsokat lerázva az öléből, a víz innenső martjára sántikálva.

- Na, mi kell oda túl?

- Hajítson át kend egy kötelet. Nyeszle tőkét vonszolok kendnek az erdőtől idáig, s itt a tüdejét kiordítja az ember, amíg kend megmozdul.

- Nem engemet hívtál, ha jól hallottam, Marci!

- Hát hívja is már kendet a farkas fene... de kendnek hoztam a tőkét... hajítsa át kend a kötelet, s húzza át a vízen.

- Erőtelen a karom már arra végre.

- Szólítsa hát kend Esztert, majd áthúzzák ketten...

- Eszti!...

A víztől zizegett kis kertből sugár, mezítlábas leány lépett ki a hívásra.

- Engemet hívott, Marci?

- A nagyapádnak hoztam eszközfát, Eszter, hogy legyen dolgoznivalója. Vonjátok át a vízen. Szilfa... Reám hasonlít; egyenes, mint a nyíl, s olyan kemény, mint a vas...

- Nem a mi erőnkből való munka az, Marci, hogy áthúzhassuk az apóval víz ellenében.

- Azt akarod-e inkább, hogy magam vigyem az udvarotokra? Hát jó szívvel fogadsz, Eszter, ha én viszem?

- Igen nagy kerülő volna ez magának, Marci.

- Nagyobbat is megtennék én érted, Eszter.

- Hát már mégiscsak nem nekem hoztad a fát, Marci?

- Értem ne fáradjon, Marci...

A legény hátat vetett egy görbe fűzfának, s szivarkát sodrott, kedvtelve nézve át. A leány a víz feketedő fodrán járatta a szemét, hogy ne lássa a kiabáló legényt, és megfordult, hogy bemenjen. A legény érdes hangja hallatszott ismét:

- Ne menj még be a házba, Eszter! Reád is gondoltam, Eszter! Egy bokor bábakalácsot szakítottam neked a Cserepes-kőnél (s áthajította a vízen a csokrot), mert ott is eszemben vagy, Eszter!

- Rosszul teszi, Márton - de ezt halkabban mondta, nehogy durvának látsszék. - Másnak vigye, aki méltóbb rá.

- Párod sincs a világon, Eszter!

- De annak ugyan aztán van párja - köhögte az öregember -, hiszen te is tudod... Sándor az ő párja.

- Ne kotyogjon kend mindenbe, amit nem bíztak kendre... Semmi se bizonyos a világon, tudja kied!

A leány vontatva vette fel a bolyhos virágot.

A víz szélén egy bátor, éhes kis madár a vízből kilátszó köveken ugrált, halacskára ügyelve, és a faluban az istállók ajtajában bőgtek a borjúk, az édes tejre vágyakozva. A kis udvar kapujának a csikorgására a leány megfordult... Valaki benézett az utcáról. A leány gyorsan arra indult, s tudva, hogy ki van ott kívül, a virágot a kapu sarkához hajítva, kilépett.

A legény ott kinn kesernyés szóval támadt a leányra.

- Kár volt, hogy a bábakalácsot elhajítottad, mert láttam.

- Ha láttad is, aztán?

- Aztán?... Sok lesz két legény egy leányra... Vagy a Marci virágja kell neked, vagy én kellek neked. Megárt két legény egy leánynak, virágszálam...

- Leli valami, Sándor?

- Hát ha nem kellett neked a Marci virágja, miért nem dobtad vissza neki?

- Hogy tehetem? Mikor tőkét is hozott nagyapónak.

A legény végignézte a leányt, s meg-megmarkolta a levegőt indulatosan. A leány csüggedten nézett reá:

- Sokat bántasz, Sándor! mióta hazajöttem.

- Sokat bántasz, Eszti! mióta hazajöttél...

- Azelőtt csak nyájas szavad volt hozzám.

- Azelőtt csak hozzám volt nyájas szavad, Eszti...

A leány türelmetlenül csattant fel:

- Hát most kihez van még?

A legény felugrott, mintha rugó dobta volna föl.

- Vigyázz magadra! Azt akarod, hogy beszéljek?... Láttam azt a virágot, amit elvetettél, amint engemet megláttál, s egyebet is beszélnek rólad, hogy esténként ki kerülgeti a házatokat?...

- A mi házunkat?

- Hát tégedet, szép gyűrűsöm... tégedet éppen... Az Isten legyen azonban irgalmas mindenkihez.

Az éjszaka csendesen bontogatta fátyolát, s elcsendesedett az utca. A majorság taszigálódva helyezkedett el a fák ágai közé, a libák szép sorban lépegettek, a pulykák kotyogva a szín alá, és a békés kérődző tehén körül dongtak a megnehezedett levegőn a fekete bogarak.

Az utca fordulójánál, a hármas kereszt mellett ódalgott az elfeketedett bokrok védelme alatt egy rongyos alak. A legény éles szeme reáismert, nehány nagy ugrással rácsapott:

- Éppen kend jár az eszemben, vén tolvaj! - rivall rá.

Az öreges ember ijedezve kapálózott:

- Elmenj innen, bolond! Közöd van velem?

A legény a gallérjánál fogva tartotta:

- Valamit forralsz most is a gonosz fejedben, Boldizsár, hogy itt kullogsz... Mert azt beszélik a te rossz szád után... hogy azt beszélik... hogy éjjel mesterségedben, azt beszélik, hogy baktéroskodásodban... itt az Eszti, a jegyesem ablaka alatt, hogy te láttál valamit... Mit? Ki vele... ki vele mindjárt. Mit tudsz? Halljam.

- Ne vessz meg, Sándor fiam! ne rázd a galléromat, mert nem az apád vette...

- De kirázom a lelkedet, ha nem beszélsz...

- Hiszen akkor beszélhetek aztán... Bolond vagy, Sándor! Mit lássak? Én? É-é-n? folyjon ki a szemem, ha látok sötétben. Mit akarsz, hogy lássak?

A leány közbelépett szemrehányó szóval:

- Megérdemlem, hogy szégyeníts, Sándor?

- Félsz attól, amit ő tud?

- Az Isten megver érte, Sándor.

- Az Isten megvert veled...

S messzire ellökte a ravasz képű vén parasztot, s eltakarta a szemét. A megkínzott bakter odább ódalgott. A leány rebegő ajakkal kérdezte:

- Mit tudjon rólam Boldizsár, a bakter?

A legény levette a kezét a szeméről, s szelídülő tekintettel nézegetve az elborult leányt, halkabban mondta:

- Nem tudom, mit beszélek, Eszti! Látod! nagyon belénőttél a szívembe, és féltelek... Ne haragudjál reám.

Az udvarról a vén nagyapó szakította félbe a keserű beszédet:

- Szavatok volt? Ne az utcán igazítsátok el, ami dolgotok van... Bejössz, Sándor?

- Nem, api! Sürgős a dolgom, egy gazembert kell nyakon csípnem. - S alig köszöntve a leányt, a vén paraszt után iramodott, ki a keresztek mellett elsuhant gyorsuló lépéssel.

Az apó a nagy, cserepes kemencében meggyújtotta a forgácsot az üst alatt. A szállongó füsttel megtelt levegőn átlángolt a tűz, bevilágítva a törpe, sötét szobát.

A leány szótlanul ült le a cserepes padkájára, s piszkálta a tüzet. Valami, úgy lehet, megcsípte a szemét, s könny szivárgott ki a héja alól.

- Az anyád leánya vagy. Annak is bőven szabták ki a könnyzacskóját, mert minden semmiségért kioldózott, mint a tied. Csak a füst csípi a szemedet? Azért nem szeretem a szőke fehérnépet...

- Csak a füst, apó, csak a füst...

A víz már muzsikálni kezdett az üstben, mikor a kapun dörömbölt Marci a szilfatönkkel. Már egészen besötétedett csendesen, és a felhős égbolton egypár csillag csillámpolt ki. Hallatszott, amint a tőkét hozó szekér odább döcögött a hangtalan, fekete utcán, míg Marci átnyúlva a törpe kapun, megfogta a kampót, kitárva a szárnyát.

- Miért hozta most el, Marci, a tőkét? - a szoba küszöbén állva, az elkeseredés bátorságával öntötte ki a szívét a leány. - Miért most hozta el? Holnap reggel is lett volna rá ideje hacsak azt nem akarja, hogy zuvatoljanak felőlem. Mert megszólanak is már, ne féljen! S azt beszélik, hogy sötétben járnak hozzám a legények.

Marci berúgta a tőkét a lejtős udvaron.

- Hát csak beszéljenek a faluban... én tudom: ki vagy, milyen vagy! S a legszebb vagy nekem a világon; ha másnak nem kellesz is, jó vagy nekem, a legjobb vagy, Eszti, nekem a világon! - S a leány keze után nyúlt jókedvűen.

A leány haragosan rántotta ki a kezét. Marci felrántotta a vállát, hogy ne is hallja a választ, s a vénember vállát veregette meg barátságosan.

- Italt hoztam, ihol öreg, ha meg nem veti, api... - S egy tele, az alján jószagú füvekkel megágyazott üveget tett az asztalra, s maga is mellé telepedett, szembekönyökölve az öreg emberrel.

- Kend is görbén néz reám, öreg, ebben a házban, mint más? Kend csak nem? Kend csak tudja, ki vagyok, mi vagyok? S nem vagyok rosszabb, mint akárki! A portám sem gazosabb, mint akárkié, s a karom se erőtlenebb, mint akárkié... mi? Nem jó azt próbálgatni!... No, ízlelje meg az italt, api - s átnyújtotta az üveget, a száját megtörülve a szokmánya ujjával.

Aztán visszavette, maga is hajtott egyet, s a karját előretartva, szivarkát sodrott ismét.

- A leányt úgy növeszti az Isten, mint a virágot a mezőn - akárkinek. Nem különösképpen valakinek, hanem annak a gyönyörűségére, aki leszakítja. Utánakap Péter is, Pál is, aki ügyesebb, aki erősebb - azé legyen, azt mondja. Hát a kied unokáját se teremtette a felséges Isten éppen Bokos Sándornak, hanem annak, aki leszakítja. Hol van az megírva, hogy nem az enyém éppen?

Nagy füstkarikákat fújt, s úgy könyökölt le, hogy a fél asztalt elfoglalta. A víz forrott az üstben. A leány kerülve a Marci tekintetét, megfőzte az ételt, s az öregember elé tette.

- Akkor a tehén is azé az útonállóé az úton, ha ő az erősebb... minthogy a tehenet se teremtette az Isten valakinek különösképpen. Az apó minden nagyobb felbuzdulás nélkül mondta nagy későn. Marci úgy tett, mintha nem is hallaná, visszautasította a kínálást, s apránként szopogatta az üveget.

- Szép szőtteseim vannak az anyám ládájában, amit az ő két kezével csinált, s olyan gyolcsok véggel, mint a tiszta selyem...

Eszter rá se nézett a legényre, hanem a tűzhely körül forgolódott.

- Az ágyneműim a mestergerendát érik, s olyan csúpok rajta, amiket a nagyanyám varrt még leánykorában... és egy rókatorkú bekecs, amit a királyné is elviselhetne.

Az apó gondolkozva evett. A falu elnémult egészen, úgyhogy a megdagadt víz zubogása hallszott, amint lesimult ágyában. A leány leült ismét a cserepes szélére, s lehajtotta a fejét. Az apó csendesen mondta:

- Szép gazdaság, Marci! de az unokámat az Isten másnak rendelte mégis...

- Beszélt kend ő szent felségével?

- Szóltak ők vele.

- Rosszul értették meg. Beszéljenek vele újból.

A leány ingerülten szólt közbe:

- Mert maga perelne az Istennel is.

- Még a pokollal is érted, Eszti. S kiperellek tégedet magamnak, ha százszor jegyesed is van már... szépen: ha jössz szépen... s erővel: ha nem eresztenek. - Kihívóan nézte meg, s ivott. - Jó dolgod volna, Eszti, nálam, telt házba jönnél... Szekér a színben; rakott láda s házban; asztag a csűröskertben; meleg szív a gazda bordája alatt - mi kell még ezenfelül kívánnivalód?

- Van egy, Marci! Az, hogy ne üljön itt maga este nálunk... én nem hívtam magát ide, nem is tartóztatom, s ha én már mást választottam, ne szégyenítsen mindenki előtt azzal, hogy itt üljön olyankor, mikor nincsen annak az ideje... Mert éjszakába megyünk... mit mondanak az emberek, ha tudják, hogy idegen ember itt ül nálunk...

A nagy, csontos legény fölemelkedett.

- S elhajtsz? Azt hiszed: olyan bordában szőttek, hogy elmozdíthasson valaki onnan, ahol maradni akarok?... Ügyelj! Jőni fogsz te még sírva utánam, ha kikergetsz...

Nagy lépésekkel méregette a kis szobát: kinyitotta az első ház ajtaját, visszatért; eltaposta a szivarát, s ismét járt, konok tekintettel nézegetve a leányt, s bement a sötét szobába, hátat vetve a megvetett ágynak. Mikor a bakter künn hangosan elnyújtva kiáltotta ki a tíz órát, Marci indulatosan rászólt a leányra:

- S másnak ígérted magadat, Eszti? S nincsen egyéb szavad hozzám ezentúl, Eszti?

- Azt hiszi, félek magától?

- Utolsó szavad?

- Az... az... no... - köhögte az apó.

- Az utolsó? Hát elmegyek innen, de elviszek valamit innen... a te jó híredet... Gyere Eszti utána. Megtalálod nálam...

És amíg beszélt, gyors forgással megnyitotta az utcára nyílt ablak szárnyát, s felugrott a párkányára.

A leány rémülten rohant be a szobába, s megfogta a legény szokmányát.

- Mit akar az istenért, csak nem szökik ki az ablakon?

- Hagyj békén... Kihajtottál, kimegyek...

- Mit akar? Ha meglátják az emberek, mit mondanak rólam?

- Mondtam... jössz utánam - kiáltotta, és kirántotta magát a leány kezéből, s kiugrott.

A bakter csak alig haladt el a ház előtt. Marci halkan rászólt:

- Csapj lármát, Boldizsár... Tátsd ki a szádat....

A vén paraszt tele torokkal üvöltötte:

- Tolvaj... tolvaj... fogjátok meg!

Az utcán szaporán egy csomó ember verődött össze. A mély sötétben mindenfelől szállingóztak egymásba ütődve, zavart kiabálással. "Fogd meg!" - kiáltották. "Kit?" "Fogd meg!" A megnyitott ablakokból hallatszott: "Tolvaj, tolvaj!"

A bakter ordította:

- Állj meg, hová futtok? ne félj, amíg engemet láttok...

- Mit fogott meg kend? - cibálták a baktert mindenfelől. Az utca megnépesedett, a kapuk csikorogtak, a kuvaszok ugattak dühösen.

Boldizsár túlharsogta az egész lármát:

- Ne kiabáljatok... Nincsen baj, ha engem láttok.

- Mit vittek el? - kérdezték mindenfelől. - Lovát?

- Semmit...

- Hát mit üvölt kend?

- Üvöltök, mert az a regula... mikor valaki az ablakon ugrik ki... Hát akkor mit csinálna kend?

- Kinek az ablakán ugrott ki?

- Ott ni! A Virág Eszti ablakán szökik ki... vagy mi a csoda.

Egyszerre megcsendesedtek. Valaki azt kiáltotta: "Nézzük meg, mi baj van ott." S arra mind a ház felé fordultak. Addig néhány fehérnép cihelődött fel akkorra, kérdezősködve, kiabálva. Valaki átugrott a sövényen: kitárta a kapu mind a két szárnyát. Egy asszony átesett a szilfatönkön az udvaron, és szitkozódva jajgatott a sötétben.

Az Eszter kis pitvarában pislákol a lámpa, s az öreg ember ijedten állott az asztal mellett. Zavart kiabálással szólingatták. Az elesett asszony rákiáltott:

- Mi az istennyilát áll ott kend, vén szamár? Mi történik itt? Már becsületes ember nem lakhatik itt a kend szomszédjába. Részeg kend?

- A kisasszony cicázott, nem az öreg...

- Hát cicázzék a tüzes pokolban, ahova való, de ne itt, éjszaka idején. Mit csinál kend?

- Állok itt, látod, ha szemed van.

- Bár lenne szeme kendnek inkább, hogy ne szégyenkedjenek a kend orra előtt... Nem szégyelli magát kend, hogy orcátlankodjanak a fedele alatt. Az unokáját szépen nevelte fel, megfordulhat tőle az anyja a sírjában.

S arra körülnézett tágas csípőjére tett kézzel.

- Hát te hol vagy a sötétségben, szépséges virágszálam, Eszti? mert nem látlak. Hol bujkálsz az emberek szeme elől? A te ablakodon szökdösnek ki a legények? s botránkoztatod az egész sort...

- Héj - kiáltotta -, ha van itt még tisztességes leány... hazatakarodjatok... Itt nincs helye becsületes leánynak, ahol az ablakon szökdösnek ki a legények... Ki tudja, minden szegletben hány van eldugva... kibe botoltok... Hazamenjetek...

Az öregember zavartan dadogta:

- Nem tudod, mit beszélsz.

- Én nem tudom? Én csak azt tudom, hogy fölvernek tolvaj kiabálással az ágyamból a kend unokája mián... Hát kend mit tud? Mi?

Az emberek széledezni kezdtek az ajtó körül. A harcias hölgy fújt mérgében, s abban a pillanatban a sötétből egy sugár legény bukkant ki.

- Te is itt vagy, Sándor? Éppen te hiányzol.

- Félre innen - kiáltotta a legény, kört írva a karjával. - Mi történik itt?...

- Lassan - szólt a megütött.

A sötétből valaki ráfelelt:

- Csak házsártoskodjék... mert az ő bőrére jár a játék... Ha nem ő védelmezi a jegyesét, hát ki a tömlec ügyelje?

A legény rekedten kiáltotta:

- Hazatakarodjék mindenki, akinek kedves az élete...

S a következő percben a sötétben ráugrott Sándor a bakterre, s torkon ragadta:

- Kend beszéljen...

- Én? Hogy szólhatok, Sándor, ha a torkomat szorítod?...

Tízen kiáltották: "Ne bántsd Boldizsárt." "Az ablakon szökött ki valaki." "A házat őrizte."

- Ki szökött ki az ablakon? - kérdezte magából kikelve.

A bakter nyögve felelte:

- Marci...

Az emberek megfogták a legényt, hogy kiszabadítsák a baktert, de otthagyták mindjárt, mert az udvar végéből, a víz partjáról zavart zaj hallatszott... Aztán valaki elkiáltotta magát: "A vízbe ugrott valaki." "Ne hagyd!" - ordította tíz torok. "A leány ugrott a vízbe... Eszter, jaj..."

- A szégyene kergette - mondta az asszony, de ő is arra rohant. Minden kar a víz felé meredt. A fekete tükrön a vaksötétben is látszott, mint bukkant föl egy fej, s mint tűnt el viszont. Egyszerre több ember ugrott be utána...

A bakter torkáról lehanyatlott a legény karja; s mind a két tenyerébe szorította a fejét rettenetes ijedelmében. Mindjárt körülnézett, mintha álomból ébredt volna meg, és a kerítésből kifacsarta egy rettenetes fogással a támasztó bunkót. Elfordult a víztől, hanem rekedten mondta:

- Megkapom én ebben az éjszakában... a másikat... ha Isten van az égben...

És előrerohant a hegy ellenében, ahol a Marci háza áll...
 
 
0 komment , kategória:  Bródy Sándor - Gozsdu Elek - P  
szeretettel
  2013-09-28 10:44:38, szombat
 
  MAYER, A ZSIDÓ SUSZTER



Az utcám megbotránykozott azon a hangon, amint Mayer, a suszter, Baranyai Katicával mert beszélni.

- Papot ide ne hozzon többet, kisasszony! Ide be ne, gyóntató papot hozzám, mert leütöm a derekát... Az Adolfot nem kell előre készíteni a halálra. Azt szépen előkészítette a maga Istene... Hagyjanak nekem békét. Hősködött a figura kis ember, hadonázva a fiákeres előtt.

- Az Adolf nem is tud arról, hogy neki vége van. Ő a tavaszra kadétnak készül... Oh, oh, micsoda garnizonban fog szolgálni ő a tavaszon. Nem viszi be hozzá kisasszony a papot, hogy elkeserítse őtet.

A kisasszony kiszállott a sáros útra; a papot beszorította a kocsiba a megháborodott zsidó.

Mily időket élünk!

- Mit akar velünk még a kisasszony? Volt egy feleségem, egy jó asszony, egy szép asszony. A Jehova elfordult tőle, mert maga kikereszteltette őtet... Akkor idejött a gyóntató pap... Elment Máli... Volt egy szép kisleánykám... kikereszteltette őtet... Elment... Menjen el a papjával. Jaj, menjen el a papjával, jaj! Most jön az Adolf, akit maga kikereszteltetett. Elveszi őtet a maga Istene. Jaj, jaj nekünk.

A kíváncsi szomszédok a kocsi felé szállingóztak. A keserű hang átszárnyalt a ködös levegőn.

A Katica famíliájának a tisztelete hagyományos volt az utcámban. A Baranyai-major idefarkallott, és az öreg itt lógott (dőlingéző járású, száraz, kedvetlen úr volt, s gémnek csúfolták) közöttünk, leereszkedő, nyájas beszédével ölve az embereket, ami csak azóta nem kellett senkinek, mióta a Baranyaiak vagyonilag leromlottak.

- Szép napos időnk van - szólította meg így az első járókelőt (mintha most is hallanám). - Szép napos időnk van - magyarázta a másodiknak, s végig az utcán mindenkinek elmondja a köztudomású tényt, hogy az emberek az utca végén be is riglizik a kaput, nehogy bekiáltsa, hogy szép napos időnk va...

- Részeg tán? - kérdezik.

- Nem - felelték -, még a szoptató anyja tejétől csípett be (valami bolond báróné volt), s ki se józanodik holtig...

A gém... Azért csúfolták így, mert hajdan erős nemzetségéből utolsónak maradt: hosszúlábúnak, soványnak, magában élőnek, mint ama, a mocsár szélén mélázó madár...

A leánya megható szeretettel gyámolította. Titokban varrt - azt beszélik - a boltosoknak, hogy szükséget ne lásson a gém... Sétáltatta napfényes délutánonkint az utcám végén zöldülő berekben; tatarozta kívül-belül; szüntelen fecsegve, ha észrevett valakit az utcán. Máskor bizony már ő is fáradtan vonszolgatta magát; a szegény Katica ajaka hamar megkeskenyedett; az orra kontúrja éles lett; az arcbőre idő előtt elfakult, s eleven fényű szemei körül finom barázdákat szántott - tán a gond? vagy valami szenvedelem? Ki tudja azt. Ők ide költöztek, a régi nagy "major" szegeletén megmaradt házacskába, s a bezárt ajtón nem tudja kinézni az ember, megvan-e nekik mindenük az életre, ami kell... Csak a papok jártak ki s be untalanul...

Az unokaöccse - egy sovány, szigorú tekintetű káplán - került a plébániára; aki mindennapos volt nálunk. A nevét sokszor hallottuk a Baranyai-major lombos végéből, amint gyermekkorukban, hintázás közt, kiáltotta Katica a fiúcskára:

- Ne harapj, Ágoston - amiért is köznéven mopszlinak neveztük a szép, szőke, göndör hajú úrficskát. Mire visszatért Ágoston, már elhullatta valahol göndör haját, harapót kedvét... Hosszú, testhez szoruló reverendájában oly kimért, gyászos volt, mint egy temetésrendező. Ha magára jött, valami imát mormolt, s igazán valami hűvösséget terjesztett maga körül, hogy kedvünk jött a kabátunkat begombolni láttára.

Hárman mentek, a vén méltsást vezetve a templomba, akár pórban, akár fagybán azon egy rozoga kocsiban, három aszalt szem szilvára hasonlítva egy fazék fenekén; melyről lefogyott a lé. Úgy megszoktuk, hogy ki se tekintettünk a kocsizörgésre...

Másfelé nem jártak, ami annál feltűnőbb volt, mert az öreg Baranyait nem valami istenes életet szerető embernek ismertük. Sőt uras könnyelműséggel, borral, lóval, szeretővel verte el ősi vagyona maradékát s keresztet, ha vetett egy s más kincsére, mikor elprédálta - de magára nemigen vetett. A leánya mit akart vele a templomával? Nem lehetett megérteni.

- Az Istenhez fordítja vissza - mondták...

Csak akkor világosodtunk ki, mikor az öregúr, sok fuldokló köhögés végén, egy nyirkos télen, a sovány gém elkezdett vastagodni lábában, karjában; a doktor kocsisa - várakozva a gazdájára - kíváncsi asszonyokat hírekkel traktálva, búsan bólingatott, mondván:

- Végünk van, lelkem... végünk van...

Egy nap, hogy kinyitották az ablaktáblákat, nem félve már a hideg ájertől, s a vén Baranyai visszatért övéihez, fuldokló sírás közben ily beszédet hallottunk az ablak alatt:

- Hát soha, sohase látom már többet az édes édesapámat? Hát még a másvilágban se nézhetek az ő szerető szép szemébe? Oh, mily szerencsétlenség... szerencsétlenség...

- Hol a hited, Katica? - az Ágoston pap hangja volt ez. - Az égben viszontlátod...

- Odajut-e ő? - hallottuk, de feleletet sokáig ki se felelt erre a kérdésre.

Nagy későre hallszott az Ágoston mély hangja:

- Érdemeket szerezz arra, hogy láthassad őt ismét, amivel megváltsad őtet...

Érdemeket?... Nem értettük, de aztán jött a nagyszerű temetés; a sok kocsi; a fáklyák; a püspök beszéde; a dalárda éneke; s elfeledtük tudakozódni: mily érdemeket kell szerezni Katicának, hogy ismét láthassa az apját az égben?...

Mily beteges, görcsös, fuldokló kétségbeeséssel siratta az apját! Nem természetes dolog volt ez. Többet volt az eszméletén kívül, mint imétten.

S tavaszra, hogy - mindig úgy járva, mint egy álomlátó - ráesett Katica a kis zsidó házára, s keserves sírással, pénzbeli segítséggel, hogy szertelen kéréssel, rábeszéléssel arra kényszerítette Mayert, hogy keresztelkedjék ki az egész háza népével - akkor kezdtük megérteni: mért járatta az öregurat a templomba, s mit tesz az a szó, mikor a pap arra tanította:

- Szerezz érdemeket arra, hogy apádat ismét feltalálhasd az igazak házában.

Az érdem az volt, hogy kereszteltessen ki egy tévelygő famíliát Katica.

Valami igazságnak kellett lennie ebben a feltételben, mert csakugyan dühösen rájárt a kis zsidóra. A Baranyai-major végében levő másik (megmaradt) házikójába költöztette be ingyen. Egy szép megmaradt ékszert adott Mayernek, hogy adja el, és rendezze be a műhelyét az árával. Szent könyveket vitt nekik, imádkozott velük, énekelt velük, ruházta őket, s egy nap eljött Ágoston pap, és szépen kikeresztelte őket.

No... olyan lett, mint mi... de a keresztvízzel nem sok jót szerzett vele. Az ember nem járhat annak a végéré, hogy tulajdonképpen: mi a jó.

Mayernek nem volt jó. A famíliája elkezdett mindjárt nyavalyáskodni. Előbb a felesége kezdett fonnyadozni (köhögős, hitvány fehérnép volt azelőtt is, igaz), s azon esztendő végén kikísértük őt a mi temetőnkbe. A zsidó nagyon elkomorodott. Az atyafiai megszakították vele az összeköttetést, s amint a feleségét eltette a kis zsidó: tőlünk vonult el ő, olyan harapós, lesütött fejű kutyára hasonlítva, amilyennek a veszettet rajzolják.

Azután a kisleánykája, egy égő szemű, gyönyörű, szőke gyerek kezdett fonnyadozni, az anyja után. Köhögött, összeesett az orcácskája, oh!... a kis zsidó mind szótalanabb, morgóbb lett, s szelíd szóra is, ha illettük, úgy-úgy felpattant, hogy figura volt ránézni.

Ha a pap (szép leereszkedés volt tőle) benézett Mayerhez, a bolond ember felcsapta a zsidódos sapkáját, s vadul nekiment a bereknek, mint egy kivert bika, s ott ődöngött komoran, míg csak Ágoston ki nem húzódott a nekikeseredett házból...

...No és hát - rosszul esik beszélnem róla - az lett, hogy a kis szőke bogárkát is eltettük a zöld pázsit alá; kék szemére, csepp piros ajakára földet hánytunk, s bárha keresztvíz érte, szép, meleg fejére is... Oh, csúf, csúf a halál.

*

- Menjenek - hősködött a kis Mayer -, nem adom a harmadikat, az Adolfot, ne gyóntassák el őt, ha nem akarja, hogy botrányt csináljak.

Már megvolt a botrány; a szomszédság mind ott ácsorgott a kocsi körül; csendesen szemelgetni kezdett az ég is. Katica ijedt szemmel nézett rá, s rebegő hangon mondá:

- Az Isten magára néz, Mayer.

- Nem volt az igazi, tudja, nem volt az igazi. Akivel az apáink éltek, ma megütött minket, holnap megsimogatott, mint egy igazi apa, de megtartott minket. De akit maga nekünk hozott, csak üt... üt... Köszönöm alásan. Előbb a feleségemet, aztán az én kis fecskémet, az én kis szálló madaramat... szép, szép, hogy egy ily gyermekkel kezd ki. Hát üssön engemet, ha kell. Én itt vagyok, én... én. Ide csapjon, de gyávaság, hogy most az Adolfba kezd, az Adolfba. Oh, már több nincsen, egy csepp fiam sincs, csak egy kisleánykám van. Nehogy meglássa azt is. Oh, Ábrahám istene...

A hátát megvetette a kapuhoz, s az égre szegezte nekivadult szemeit. Katica a suszter keze után nyúlt, hogy csendesítse. Mayer kikapta a kezét, és hadonázott.

- Ide be nem mennek. A maga háza ez? Jó... Kifizettem a házbérét, ah, drága árt adtam érte. A lelkem üdvösségét adtam érte... a feleségemet adtam érte; a gyermekemet adtam érte. Mi kell még maguknak valami? Most Adolfot akarják előkészíteni? Gyóntatni? Ezt? Jaj, fogjanak meg, hogy ne verjek agyon valakit.

- Ugyan, szomszéd (egy tudós csizmadia, névleg Pataki, ki minden lében kanálkodik, így szólt Mayerhez), mi ütött hozzád? Állj el onnan, amíg jól megy a dolgod - s elrántotta Mayert az álló helyéből, s megnyitotta a kaput.

- Tessék, nagysága - mondta finom meghajlással, de a következő pillanatban a földön volt a galáns csizmadia, mert Mayer belekapott a polgár torkába, s bizonyosan megharapta volna, ha el nem választják.

A finom pap hűvösen, mintha csak egyes-egyedül volna az egész utcában, kire se tekintve, kilépett a kocsiból, s kézen fogta Katicát, s belépett az udvarra.

Megfogta a kezét, mert látszott, hogy a kisasszony alig-alig állott.

- Jaj a botránykoztatónak - hallszott, amint betették az ajtót. - Szerencsétlen. Nem tudja, mit beszél... A földi veszteségekért jajongva kockáztatja az örökkévaló életet. Szerencsétlen, tudja-e, mit beszél?

Mayert kimerítette a szertelen nekihevülése, s hozzádőlt a falhoz. Ágoston színtelen hangon - az eső is kopogott csendesen - folytatta:

- El kell őt készíteni, szegény ember!... a gyermeket. Útravalóval el kell őt látni a nagy útra, mely a hatalmas Istenhez vezeti őtet. Ettől akarja megfosztani őtet? Hol a lelke szerencsétlen, hol a lelke?

Mayer a kisasszonyhoz fordult, és feléje hajlott, oly hangon, mintha a föld alól beszélne ki:

- S maga, kisasszony is helyesnek tartja mindezt? Hiszen maga is szenvedett, pedig csak az apját adta oda a gödörnek. Maga látja, ami itt történik? Most az Adolfot készítik elé. Hallja? Meghal. Azt akarja, hogy a pap menjen be hozzá, és rémítse el, oh, a szegény gyermeket... Hogy sírjon, és kétségbeessék. Pedig ő tele van a reménységgel. Hallja: ő a tavaszon kadét akar lenni. Kadét a császár regimentjében. Akarja, hogy bemenjen a pap hozzá? Én vagyok az apja, lássa. Az utolsó fiam, az Adolf...

Aztán így szólt Ágostonhoz:

- Hát menjen, menjen. Oh, farkasok vagytok, vad farkasok vagytok; kő van a szívetek helyén. A Jehova verjen meg titeket...

Úgy tetszett nekünk, hogy Mayer nem egyedül zokogott benn az udvaron. A házikó ajtaja megnyílt, s valaki betette maga után. A pap lépett be a szobába a szent kehellyel, az udvaron pedig lezuhant valami, és arra elcsendesedett minden egy kevés ideig. Csak az esőcsöppek hullottak konokul... Emlékezem, hogy az eszterhajról tán valami pléhdarabra cseppenhetett a víz, mert oly élesen pattant, mintha apró sikoltozásból láncot fonna valaki.

- Hát hallja meg a kisasszony... halljon meg engemet - kezdte ismét Mayer -, törülje ki a szemét, mert én egy nagy dolgot akarok mondani magának... Én, tudja meg, itt hagyom magát. Hátat fordítok a maga Istenének. Elmegyek innen. Van egy kisleánykám, él, elmegyek a rabbihoz. Én nem vagyok keresztény. Én Ben-berisz vagyok, az ég fia, gyermeke vagyok... Én zsidó vagyok, én meg vagyok jegyezve. A tenger vize se mossa le rólam ezt a jelet, nem a keresztvíz. Én megyek a leánykámmal vissza...

- Figyeljen reám! A kisleánykám el van jegyezve a szent tekercsek előtt, az ősanyák nevében. Mi visszamegyünk a szent rabbihoz. Visszaviszem a szent szekrény elé Ábrahám, Jákob, Izsák, Jehovának az oltalma alá. Menekedem...

- Maga érdemeket akart szerezni az Istene előtt, hogy kikeresztelt minket... hallottam, mind jól hallottam. Megvett minket. Elrontom a gseftjét, hallja. Nem kell az Istene... Megkínozott engemet, megszenvedtetett engemet. Nem kell az Istene. Elszököm tőle, és a nagy Jehova kegyelmébe futok. Ellopom a leánykámat a maga Istenétől, és letörlöm a keresztvizet róla. Oh, jaj, jaj... nekem, szegény fejemnek...

Azt hiszem, valamit rebegett Katica, de mit? nem érthettük meg. A fiákeros is mérgesen pattintott az ostorával, amint ott állott, és álmélkodva állottunk mind egy helyben, miközben áztatott minket az ég könnye. Senki se mozdult a helyéből. Úgy tetszett nekünk, mintha valami gyermeksírás szűrődött volna ki a házikóból.

Később aztán az udvar fenekében beszélt ismét Mayer, a leánykájára kiáltva:

- Menjünk innen, Rüfke. Vedd a keszkenyődet, te semmiség. A keszkenyődet vedd elé. Menjünk, pestises ez a hely. A keszkenyődet keresd meg. Menekedünk. A rabbi elejébe megyünk, aztán az édesanyámhoz viszlek. Menjünk. Hamar keresd meg a keszkenyődet. Ha benn van az Adolfnál, hagyd ott. Oda csak én megyek még be, de most viszlek. Ez a hely rossz hely. Átok van rajta.

És mindjárt kinyílt a kapu, s szinte vonszolva hozta a hitvány, sovány kis férget, kézenfogva. Aztán visszakiáltott a kisasszonyra:

- Visszajövök az Adolfhoz. Ügyeljen reá...

Beszélt, de azt hiszem, a levegőégnek beszélt csak. Mert Katica ott hevert egy hang nélkül az eszterhaj alatt, eszméletlenül. Az ajtót erősen becsapta maga után...

Senki se mert belépni.

Később a házikó ajtaja nyílt ki, s mozgás támadt az udvaron. A pap gyertyát hozott ki, s rávilágított a kisasszonyra.

Egészen kábultan hallottunk egy éles vad kacagást.

Mit jelent ez?

Katica röhögött hisztérikus rohamában.

Aztán ezt hallottuk, édesgető hangon, tréfásan monda valaki:

- Ne harapj, Ágoston... Ágoston...
 
 
0 komment , kategória:  Bródy Sándor - Gozsdu Elek - P  
szeretettel
  2013-09-28 10:43:07, szombat
 
  PETELEI ISTVÁN
(1852-1910)



A NAGYAPÓ

Emlékezik-e kegyed a nagyapja házára?

Tornácos ugye? s a grádics felett tölgyfa oszlopos pipázóhely van, melynek oldalait hajnalkával futtatta be a néni? A szegeletben áll, ugye, a nagy hárs karosszék, melynek a környéke ronda, minthogy ott szívja a bácsi napestig a fehér krajcáros pipáját (persze ezt a szortyogó szerszámot nem szabad bevinni a tisztaszobába).

Szakasztott ilyen a Márton bácsié.

Oda járt audienciára, a tornácra mindenki, akinek dolga volt a bácsival, mert ő nehéz, kövér ember volt, aki nagy ok nélkül senki kedvéért se sétifikál. Itt leste meg a bácsi a barátistákat, akik tizenegy órakor értek hazafelé az abc-s könyvükkel. Ekkor a bácsi beinti a gyermekeket az utcáról, némi gyümölcsöt ad nekik, s így szól:

- Mondjátok ki háromszor sebesen e szót: Nabukodonozor, s akkor a tietek lesz ez a máriás.

De ezt nem tudták kimondani elég gyorsan, s a máriás visszakerül a lajbizsebbe. S a bácsi jól mulatott. Jöttek aztán a mészárosok a székből. Megállította őket ily szóval:

- Quomodo valet amice?

Azok pedig nem tudtak diákul, s elévődött velük egy pohár pálinka mellett. - Ott helyben végezte a délelőtti falatozását is. Egy pohár gugyi, egy falat ösztövéres, paprikás szalonna s tán egy ujjnyi káskával... A néni unszolta:

- Nézze, Márton, még ezt a falat száraz bélpecsenyét vagy ezt a finom szelet zsabonyicát, nézze meg, amit magának egy gyergyói örménytől vettem, ha nem fél, hogy az ebédjét elrontaná.

Mikor délben be kellett mennie az ebédlőbe, akkor megmozdult az egész ház. A vén szolga már erőtelen ("de a gyomra, ne félj! igen jó, pedig drága időket élünk"), hanem segíthetnek a szolgaleánykák (két szürke csipogó verébfiók), a néni pedig hátul úgy kiterjeszti a karjait, mintha ő is segítene. Arra mind nagyon szuszognak, és megkönnyebbülve sóhajtanak fel, ha a hűvös, tiszta szobába leülhet az asztal mellé Márton bácsi. No! keress ott egy szem port, vagy pók hálót akármelyik szegeletben, vagy akár csak legyet! Zöld szőrfirhang lóg a széles, törpe ablakokon, és lépbe mártott nyírágvesszők az ablakpárkányon, amikre a legyek ráragadnak. Efféléket mindenütt: a veres kasztenen, a tükör felett, mindenfelé kaphatsz. A legyek biztosan rováson tartották e szobát.

A nagy cserfa asztal szegletén jól elfértek a bácsi a nénivel, de a tálak alig a tetején. Ebben egy kis friss túró, fenyőfa kéregben; odább egy tál újmódi, korán érő fekete szőlő: egy kis mézzel főzött retek, üvegfedél alatt, mandulával a jó szájíz végett; és hónapos retkek, amiket a fogások között rág az ember, hogy ne unja el magát. A kövér, forró leves párolog a tányérban. A néni alig mer hozzá nyúlni.

- De Márton! az istenért, mind lesüti a szájpadlását. - A bácsi hunyorog, de egy szót se szól; csak kanalazza mohón. Aztán jön a főtt hús, "olyan kövér, mint a tapasz", erős tormával. Gyorsan gyúrja a bácsi, ravaszul nézve a nénit, amint könnyezik a haragos növénytől.

- De mi búra gondol, Cica? Tán a fiatalságát siratja?

És jóízűen köhécsel hozzá. Az ételt csak úgy trappban nyeli le, s a néni alig ehetik a nagy sietségtől, hogy ne várakoztassa a bácsit. A sültből nagyokat fal a bácsi.

- De nézze a lájbiját, Márton, melyre rácsepeg a zsír.

- Ne sajnálja tőle, Cica! szegénytől.

Aztán jönnek minden egyéb jó falatok, amiknek nincsen vége.

- Tán egy morzsa kalácsot kóstolna meg, Márton! amit magam elegyítettem magának; elfújhatja, mint a pehelyt. Vagy tán egy harapás írós tésztát ízlelhetne meg? szétszedheti, mint a papirost. Vagy tán egy falat kiszit nyalhatna? ami élénkíti a vérét.

A bácsi hamisan megfenyegeti:

- Mit borsolja már a véremet, Cica?

A néni szégyenlősen elfordul, nehogy valami illetlen beszéd következnék utána. Az aranyszínű bort a gyűszűnyi poharakból csak csínján szopogatja a bácsi, mert a guta künn leselget a kapu előtt.

- Vajon, Cica, férjhez menne maga ismét, ha özvegyen maradna?

- Oh, mi bolondokat beszél, Márton! A halállal nem szabad tréfálni, Márton! csapjon a szájára, az Isten bocsássa meg a bűnét.

Aztán igen szuszogós lesz a bácsi, s azon ülő helyében el-elszundít. Minden azon módon marad az asztalon, és senki meg se mer moccanni a házban.

Az Isten igazán bocsássa meg! Mert a halál gondolatával nem szabad tréfálni. A néni mindjárt sírva fakad, ha rágondol, mennyi kedvese pusztult el körülötte. Csak ketten maradtak már. Annyi gyermekük volt, hogy se szeri, se száma. Kereszteltek, temettek. Mi költség! Csak győzzön eleget keresni az ember! A szép nagy fiát: a pelyhedző ajakú Istvánt elcsalta Bardócz, a barát, a forradalomkor. Ott a Besén mentek ki, nagy dobszóval, énekkel. Vajon ki fogta be a szemeit?... A fekete szemű Rózsika, aki a néni ölébe ülve, lehelte ki beteg torkán a lelkét... Az okos kis Miklós; akinek a testén nem akart kiütni a himlő... És oh! a menyecske leánya: Mari, aki megszökött a forradalom után egy kvietált német őrmesterrel. Oh! Néha sírva gondol a néni az egyetlen unokájára, a leányának a fiúcskájára, de Márton előtt nem szabad beszélni róla...

És odalettek a szomszédok mind... Akikkel kereskedtek, akikkel civódtak, szeretkeztek. A tutajos szomszéd... aki alkonyatkor átdöcögött az utca túlsó feléről, s leült az ő házuk elé, s akkorákat hazudott, hogy majd leszédültek... A bivalykereskedő, a zsíros kabátú vén rác. Hol vannak mind? És hol a lisztlopó molnár, aki érzékeny, rebegő vékony hangján énekelgette:

Nem minden szép, ami szép,
Az a szép, amit szeretünk...

- és pengette hozzá a gitárját... A gyerekek pedig cicáztak az utca közepén, keringőket játsztak, farkas-bárányt, kántálva, hogy belekábult az ember... Hol vannak mind; a gyerekek kedve, az öregek élete? Istenem, beh kihalt a világ! Oh, nem kell az elmúlásról beszélni. Nem jó! Ne kísértse a bácsi az Istent.

A bácsi pedig nagyokat bólongatott jobbra-balra a karosszéken; és horkant egyet-egyet. A néni ijedten szökik fel, hogy megfogja a fejét.

- Megüti magát, Márton.

- Dehogy, Cica, hiszen nem aludtam. Nem, mert mindent tudok, csak behunyom a szememet. Bár tudnék aludni, Cica, de kerüli az álom a szememet.

Így hazudozott a bácsi, ami pedig vétek az Isten parancsolata ellen.

A jó Isten ellen... akit pedig boldogan féltek. A bácsi igen jóba volt Vele. Kompanizált vele, s minden ügyes bajában egyezkedett vele. Mikor a tutajokkal megindult Gyergyóból, szépen megbeszélte vele a dolgot. Rendesen el is ért Aradig szerencsésen a terhével (persze Márton bácsi is jól nyitva tartotta a szemét), és akkor viaszgyertyákat gyújtott a tiszteletére... Ha valami csalfaságon járatta az eszét az üzletben, avagy egy-egy húsos fehérnépet csipkedett volna meg valamely homályos szegeletben, nem evett Márton bácsi két szeredán húst, s így vezekelt. S azzal rendben volt. Viszont, ha valami ügye rosszul ütött volna ki (minek utána kidühöngte magát), megcsinálta a mérleget: "Én vétkeztem ezt, Ő megcsapott úgy... jó... kvitt." Azonban vénségére nagymisére is eljárt mindennap (ingujjban azokban a nagy melegekben), s buzgón dicsérte a Véghetetlent, mert megígérte vala neki, hogy jó dolga lesz a másvilágon, ha tisztességesen viseli magát e földi életén...

Az ebéd után ismét kitelepítették a bácsit a virágos tornácra, és pöfékelt valameddig, mikor nyughatatlanul fordult vissza:

- Jár-e az óra, Cica?

A néni mindjárt megértette.

- Négy mindjárt az óra, Márton! a kávét várja már, ugye fiam? Jó forró lesz, magam ügyelek reá, ne féljen.

S ismét ettek kávét, brassai cvibakkal, mert ebben nincsen élesztő, s igen könnyű az emésztése s tán valami haszontalanságot: valami kis tojásos perecet, vagy egy piciny kaviárt, olajbogyót, vagy tán egy csepp sós halat, avagy száraz sonkát, amit a néni pácolt korianderrel, salétrommal és egy parányi fokhagymával.

Senkivel se volt kocódásuk. A bácsi nem adott pénzt kölcsön, nem kért senkitől, így barátságban élt az egész világgal... Öregségére faneműt vett a szovátai székelyektől (kerékfalat, lajtorját, lapockát, mi egyet-mást), hogy éppen valami dolga legyen, de erről a kis üzletéről nem vezetett főkönyvet: "Veszem egy sustákért, eladom két sustákért s punktum. Kár nincs benne." Ez volt az egész üzleti politikája.

Szép egyformaságban éltek így, hacsak valami forradalmi harcos kollégája nem vetődött a portájára. Akkor megelevenedett a bácsi. A harcospajtásainak odaadta akár a lelkét. Akikkel jártak Gálfalva mellett (ott, igaz, futottak), de a piski hídnál, Segesvárt, a vízaknai lankásokon. A fia ott veszett el valahol. A haza vette el. Az Isten neve legyen dicsőséges...

- Adja ide, Cica - mondta, ha valami régi kollégája vetődött be -, azt a karabint, nem azt a kovást, de az acéllal kivert duplát - és célozgatott a bácsi, bárha a fegyvernek nem volt magja, és behunyta a fél szemét, s a száját félrehúzta, és kifeszített karja úgy reszketett, mint egy gyenge faág, amit a szél rebegtet. Cica ijedten nézett reá.

- Felizgatja magát, Márton; nem jó komédiázni a pisztollyal, még elsülhet; az Isten őrizzen tőle.

- Csak hadd szóljon, mint a mennydörgős ménkő... - felelte, és igen zordonul nézett a nénire.

- Nem, nem szenvedhetem, nem szeretem a kezében látni, még valami bajt szerezhet magának.

- Gyáva asszony - bosszantotta a nénit. - Csak jönne, jönne, jönne a német ismét, hogy még egyszer lássam őket szemtől szemben. Mert elmegyek, úgy tudja meg, Cica!

- De Márton, ki is veresedett egészen. Ha szeret, tegye le a kezéből. A nyakán is megdagadt az ere. Ne kiabáljon, az Isten szent nevére...

A bácsi akkor sunyorgott alattomosan, és meg volt elégedve magával, hogy ráriaszthatott Cicára...

A magyar nadrágját sohase vetette le a bácsi azóta; arany rojtos nyakravalót s zsinóros, gombos kitliket viselt, bárha nem illett nagy, csúf potrohán.

Így éldegélve, a bácsi (mindennap egy nap telvén el) egy éjszakán átszólt a szomszéd kis ágyban forgolódó Cicához:

- Nem alszik, Cica?

- Nem, Márton. Valami megfeküdte a gyomrát?...

- Nem, Cica.

Aztán elhallgattak, s később ismét újra kezdte Cica:

- Tán a lelkét nyomja valami?

- Az, Cica. A Mari fiáról álmodtam.

Azután mindjárt utána tette:

- De ne beszéljen róla, Cica. Nem akarom, hogy beszéljen róla. Nem, egy szót se szóljon róla...

Ez a Mari egy tekergő némettel szökött el a forradalom után a Márton bácsi házából. Valami peckes őrmester csalta el. Sohase akart tudni felőle a bácsi. Megszökött vele...

Mikor a fia megszületett, Mari is meghalt. Jó. Megszökött vele. Jó. Senki se emlegesse őt. Jó. Elveszett... Jó... jó...

- Vajon mi lett a fiúcskából?

- Én tudom, hol van...

- Maga tud róla, Cica? Az én hátam megett trafikál vele, Cica? Van-e lelke?

- Az unokánk ő mégis, Márton. Egyetlen unokánk, Márton! Bár a mindenható Isten venné le azt a kérget, ami a maga szívén van. A szegény fiú mesterlegény Pesten, Márton! míg mi itt jómódban élünk.

Aztán nem beszéltek többet, de egy napon vörös nyakravalós, kifoszladozott aljú, szűk nadrágban s feszes, kis begombolt szürke kabátban felment egy legény a tornácra, Márton bácsi elejébe.

- Ön azon Márton úr - kérdezte az idegen fickó -, aki a mamám apja?

Ühm. Ez az ön mintha megütötte volna a bácsit. Kellemetlen ábrázatú fickó volt, valami gyér, vöröses szálakkal vékony ajaka felett. A Mari fia volt vajon? ki mamá-nak nevezi őt? A bácsi oldalvást nézett a fickóra, s nagy füstfelhőt fújt felé a pipájából.

- Én vagyok: Dagobert - folytatta a nyurga, nyavalyás legényke -, s a tisztelt neje hívott önökhöz. Az írásaimat van szerencsém bemutatni...

S odaadta a Cica néni nagy betűs, reszkető kézzel írott levelét.

- S mi célból jött hozzánk, barátom?

- Ez sajátságos! A felvilágosítással önök tartoznak, s meglepő valóban, hogy ön kérdi tőlem: miért jöttem? Remélem, a meghívó az ön hírével történt?

Ez mind azon a helyen folyt, ahol a délelőtti pipálást szokta végezni Márton bácsi. Az arcátlan legyek ingerkedtek a bácsival. Márton így szólt:

- Tessék helyet foglalni.

A néni szaporán a konyhából tipegett a vendég elé. Kedvesen megölelgette a jövevényt, eltolta magától, visszahúzta, hogy jól, jól megnézze. Az unokája volt, oh, be szívesen megcsókolgatta volna mindenfelől. Azonban a fickó mereven megszegte a derekát az egész komédia alatt.

Az utcán elmenők a nyílt kapun át barátságosan köszöntötték Márton bácsit. A bácsi morgott valamit, s mély tekintettel vizsgálgatta az unokáját.

- Valami mestersége van az öcsémnek? - kérdezte a bácsi.

- Mindenesetre. A Schultz és Weber cég alkalmazottja vagyok, a fölszerelő osztálynál. Az írásokkal szívesen szolgálhatok.

- Ú-úgy, szerel uraságod?

A néni leült a grádicsra, és szeretetteljesen hordozta szelíd, kék szemeit az uráról az unokájára. De egy szót se szólt, mert remegett. Ő ezt egészen másképpen képzelte.

- De tán nem is reggeliztél, édes fiam? - És elfutott a kávéért.

Dagobert úr keresztbe tette lábait az asztal mellett, s így szólt:

- Kávé? Ez a puha burzsoá csemegéje. Mi, ha szabad mondanom, tartalmasabb eledelekkel erősítjük az izmainkat.

- S mivel erősítik az izmaikat uraságtok?

- Hússal, szolgálatára.

A néni aggódó igyekezettel mindjárt közbevágott:

- Igaz, édes fiam, igaz. Hol is van az eszem? Húst, persze. Ebben a percben.

Oh, édes jó Isten, akár a testéből odaadott volna egy darab húst, csak hogy összebékéljenek.

- Mi, azt mondta uraságod, mi. Kik azok?

- Mi? A szocialisták, a jog előharcosai, kérem alásan.

És a hideg sültet nyelve, mohón kocogtatva állkapcsát, barátságosabban, oktatólag elegyedett szóba Márton bácsival.

- A szocialisták: akik harcolnak a francia forradalom nagy vívmányaiért: a szabadságért... egyenlőségért... testvériségért...

A pofája kifeszülve a nagy falatoktól, akadozva folytatta:

- Egy mindegyikért; mind egyért... A szocialisták...

A nap enyhén sütött. A bácsi kétfelé terpesztette a lábait, hogy jó biztosan üljön. Az hiszem, attól tartott, hogy leesik.

- S ezt mívelik uraságtok?

- Ne úgy mondja, szívem, hogy uraságod. Hiszen ez az unokája.

- De azért mégiscsak uraság, Cica! Mi egyformán uraságok vagyunk.

Dagobert savanyúan mosolygott. Úgy látszott, jól érezte magát, és a széken hintáztatta magát.

- Ezt míveljük. Az én föladatom az, hogy fölvilágítsam a vidéki népet, a párt megbízásából. Bizalmas körben hajlandó vagyok írásaimat megmutatni...

A reggelit néhány pohár itallal öntötte le. Oly kihívó volt, hogy a bácsinak kedve kezdett telni benne.

- És már rendben vannak uraságtok mindennel?

- Mivel?

- Az állammal például?

- Mi az? A népakarat az állam. Mi alkotjuk, a törvény az, amit mi szabunk.

- Valóság... De ha ütni talál az állam?

- Visszaütjük. Kik hozzák a törvényt? A hízott emberek. Nekünk is van jogunk, hogy meghízzunk, hogy mind egyformák legyünk.

- Vagy mind soványak egyformán. Valóságos igaz. Segítse reá az Isten.

- Az Isten? Azt tartsák meg maguknak. Van elég erőnk nála nélkül is.

- S nem Ő adja azt is?

A bácsi hangja bizonytalanabb lett. A fickó gúnyosan mosolygott.

- Eh! mi meghagyjuk aztat önöknek. Mi a valósággal foglalkozunk. Az a henye embereknek való...

- Az Isten? fiam... fiam...

A bácsi rebegett. Nem! semmi csoda se történt. A föld se nyílt meg, hogy elnyelje e semmiházit. A hangja megtagadta a szolgálatot, csak Cica nénire függesztette táskás, vörös szélű szemeit. A fickó nekibátorodott a biztatástól:

- Az ócska fölfogást tartsák meg az urak. A miénk a jövő. Testvériség az egész világon. Egy nép, egy nemzet, egy világ...

A néni oktalanul rebegte:

- Egy nemzet? Te magyar vagy, ugye?

- Én? Én szocialista vagyok. Ott a hazám, ahol jól megy a dolgom. A többi ostobaság és sifli...

Márton bácsi lassan, segítség nélkül fölemelkedett. Valósággal félelmesen meredt a fickóra. Mily nagy lett! A pipát kiejtette a kezéből, s kivörösödött az orcája. A néni önkénytelenül melléje simult, s a kezét a vénember homlokára szorította. Az erek lüktettek mind. Az ajaka szederjes lett.

- A haza... a haza... - rebegte Márton bácsi. A mellét kifeszítette, s a fejét fölvetette. Valósággal félelmes és daliás lett egy percig.

Egy percig csak. Aztán összeesett, s a néni segített, míg a székbe beültethette. A bácsi hangtalanul rebegte:

- A haza... A haza is...

Aztán mintha nem is tudna semmit az unokájáról, bizalmasan Cicához fordult:

- Látja a bűnöm büntetését? látja-e, Cica? És kifeszített karral a nyitott ajtóra mutatott s oly mélyen és erővel tekintett a fickóra, hogy lehetetlen volt félreérteni őt.

S kísérte, kísérte a szemével, amíg Dagobert vissza-visszafordulva, lustán kisompolygott a kapun...

S mikor kihaladt, a bácsi szemeiből két kövér csepp buggyant ki. A néni eltakarta az arcát.

De egy szót se szóltak többet felőle. A bácsi eltolta később a pipáját is, amit Cica alázatosan átnyújtott Márton bácsinak.

- Nem beteg maga, Márton? - kérdezte.
 
 
0 komment , kategória:  Bródy Sándor - Gozsdu Elek - P  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1272
  • e Hét: 1272
  • e Hónap: 80830
  • e Év: 2022110
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.