Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 47 
szeretettel
  2013-10-02 17:56:22, szerda
 
  2



A napok pedig tovább haladtak, és a külső élet sok különös új zaja és mozgalma csak mint felszínes napi szenzáció hatott le a Hiúz utca e pincéjébe. Vitorisz odaadóan bújta a krajcáros újságokat, mindenre kíváncsi volt, és nehezen szokta meg, sőt nehezen hitte el, hogy nem követelhet tájékoztatást mindenben a napisajtótól, melynek betűje azelőtt tápláléka és szellemi tengelye volt, műveltsége fokához mért, kellemes és kielégítő. - A város képe csodásan megelevenült, tömérdek vidéki özönlött fel, az utcákat ellepték a félig beöltözött katonaruhások, fontoskodó arcú cserkészgyerekek vágtattak végig közöttük. Sok síró asszonyt lehetett látni, de százszor több vidámat; összekarolt párokat, nyílt, fesztelen, megújult szerelmeket. Villamosokban a fiatal népek úgy bújtak össze, hogy azért "rendes időben" rendőri beavatkozás járt volna.

Az élet általában fokozódni látszott. Nyakra-főre házasodott mindenki, s oly édes, üdítő volt e máskor ezerszer meggondolt, súlyos lépést elkövetni bátran, hirtelen, gondolkozás nélkül; és ámulni rajta, hogy nem is olyan nagy eset! Csak a Hiúz utcában kilenc új asszonyt számoltak össze. A cseh szobalány kimenőt kért tizenegykor, s délben már mint a führer hitvese szolgált fel az asztalnál. A házmester húga is így tett egy trénkáplárral, kit nemrég ismert meg egy majálison; mesélte, hogy hiba volt az iratokkal, de az urak a polgármesteri hivatalban füléhez hajolva kérdezték tapintatosan, komolyan: - Baj van, kisasszony? Ő lehajtotta fejét, és elhaló hangon "igen"-nel válaszolt (pedig szó sem volt bajról, magyarázta nevetve-pirulva), akkor aztán nem gördítettek akadályokat.

A kávéházak zsúfolva voltak, minden asztalnál beszéltek hangosan, egyszerre; s ha az ember figyelt, észrevette, hogy mindig ugyanabban a szellemben: az esélyeket vitatták, a közeli lehetőségeket. Mindenki látnok és stratéga volt; "swarmlénia, front, csapatösszevonás, offenzíva, sturm" és még egy sereg ilyen új szó ismerete - ki tudja honnét? - de kötelezővé vált lenézés terhe alatt. Viszont tekintélyre tett szert, aki közámulat közt kivágta, hogy egy drednaut hány tonna súlyú. Mások komolyan azt állítatták, hogy ők már megtanulták "a sorok között" helyesen olvasni a mostani újságokat. - Karácsonyra végleg itthon leszünk! - magyarázták fiatal önkéntesek a családi karavánnak, mely néha az összes tántikkal és bácsikkal követte őket utca hosszat, kávéházba, lerázhatatlanul. - Lesz abból tavasz is! - fontoskodott egy beavatottabb; míg mélázó, hallgatag emberek egy-egy sarokban halkan kifejtették, hogy "elvben, elméletben" semmi se mond ellent annak, hogy akár igen sokáig is el ne tartson. Kinevették őket, vagy elhalmozták praktikus ellenérvekkel, pszichikai, gazdasági meg észokokkal. - Nem is árt - mondták némelyek -, ha egy kicsit megrázkódik alapjában az a korhadt, büdös rend; ha azok, akik oly disznó biztonságban ültek és híztak az aranyaikon, legalább megszeppennek kicsit! Mindenki azt hitte, hogy a gazdagok talán még jobban megszenvedik az idők e rázkódásait. "Hiába van ma a bankban pénzed; éhen halhatsz, de ki nem veheted" - ezen tűnődtek örömmel. Némelyek hangosan és szabadon beszéltek, megmondták ellenvéleményeiket, kifejezték érzésüket; mások riadtan és vészjóslón figyelmeztettek óvatosságra; s akkor a félénkebbek már a commune tilóját vélték nyakukon érezni, megborzongtak, nem aludtak az éjjel. Mindenféle elfogatásokról meséltek; általában az emberek elvesztették egy kicsit a lehetőségek, valószínűség mértékét. Kivált az iskolázottak; ha még néhány Kemény- vagy Jókai-regényt is elolvastak valaha.

Független gondolkodású emberek néha idegesen kerestek valami okot a felháborodásra, de olyat, mely a közhangulattal megegyezzen és visszhangra találjon. "Hős katonáink" valami kis kényelem hiányát hánytorgatták. Ám ami felülről jött, hivatalos helyről vagy az újságoktól; az örökös megnyugtatás jegyében volt tartva - s ez néha szárnyat adott a rémhíreknek. Vidéki levelek rosszul jöttek civil rokonoktól is; pedig ezek az emberek igen vigyáztak, hogy mit írnak. Néha egy-egy anya vagy feleség már rég a harctéren hitte, rémlátásaiban elesettnek siratta hívét; mikor egyszerű sürgöny hívta valamelyik messze vidéki városba, melyet sose hitt, hogy valaha meglásson. "Leveleimre semmi válasz. Jöjj, még hetekig együtt lehetünk!" S mentek, utaztak a borzasztó tehervonatokon, zsúfolt kocsikban éjjel-nappal, agyonellenőrizve, izgalomtól kimerülten, reszketve: - Ott lelem-é még? - Kihamvadtnak vélt, elgyöpesedett, gondok-rágta vagy unalomba halt érzések, szeretetek újultak meg, felfedeződtek, égtek sziporkázva a megindultságok e rezgő levegőjében. Az asszonyok becsesek, drágák lettek, ki-ki a maga formája szerint. Türelmetlen könyörület, dühös részvét tartotta izgalomban az idegeket. Az igazi fájdalom, a rettegés, kín megbújt néhol magára hagyva, nem is értve.


Mindennek fulladt visszhangja verődött a Hiúz utcában is. A kapu alatt a huszonegybeli viciné fogadkozott; hogy menten leöntené forró vízzel, ha egy kutya szerb most véletlenül ide tévedne elébe. A legöregebb szapuló asszony a mosókonyhában az Isten büntetéseként fogta fel az eseményeket, mert nagyon rossz volt már a világ, kivált az asszonyok. És elmondta - mert székelyföldi volt -, hogy háromszor járt fel halottaiból Borbán Áron, és tanította az embereket, hogy három zivatarja jön az Istennek, ha meg nem térnek; egyik a háború lesz, utána majd a sáskák jönnek, de harmadjára már a világ vége... De az utcákon - fehér batisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép gazdag nők autóztak naphosszat nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de borzasztóan sürgős és fontos küldetésben. A legkomolyabbak közülük eltitkolhatatlanul örültek, hogy, mint mondták, megtalálták önmagukat, önérzetüket, immár életfogytiglanra; mert megtudták, hogy fel bírnak kelni hét órakor, és nem kell már tisztelve csodálniuk a dolgozó nőket - évtizedek, életek robotoló rabjait. - Veronék láttak egy este kilenc tájban erre sietni két hóruhás, vöröskeresztes fiatal leányt kíséretlenül és gyalog; a doktorné rokona volt a barátnőjével, mindenki tisztelettel nyitott utat nekik. A tárt ablak alatt megálltak, az egyik lihegve, nevetve felkiáltott: "Ott van-e már Sanyi?... Nézzen ki, előbb nézzetek ki ránk: kosztümben vagyunk!" Kihúzta egy szőke hajtincsét a kacér fejkötőcske alul, és nevetve szaladt fel a vőlegényéhez, ki ugyan "fölmentett" volt, de kivel egy hét múlva mégis sommás, "háborús" egybekelésre készült. A férfiak, civilek kedve is megjött a házassághoz. Általában a hungarákkal megszaporodott társadalmontúli nők hemzsegő rajának nagy konkurrenciát csináltak a divatba jött és édes hites szeretőkké kibomlott törvényes feleségek. A doktornénak is komoly szándékkal udvarolt egy jóállású, özvegy vasúti mérnök. Az önkéntes ápolónők tanfolyamára járt a Petz fűszeres sógornője is, egy nyúlánk, barna leány; s "csakolyan" volt az ő fehér jelmeze is, mint a doktorné húgáé. Sőt a "jobb társaságban" tanult, csupa diplomás és úri nő közt. A szuterén őt fogta körül és ostromolta kérdésekkel. Két kezét a fehér, nagy zsebekbe süllyesztve leereszkedő fölénnyel beszélt az utcán. Elmondta, hogy szegény öreg Sipitát operálták ma másodszor, s azon tanultak asszisztálni, az öreg ordított rémesen, mert már nem altathatják, nem bírná; de ő már el tudja hallgatni nyugodtan a legőrjítőbb sikoltozást is, csak bele kell jönni! Egy "híres zenész felesége" a legbuzgóbb köztük, ő fogta a fejét, leborult, odaszorította arcához az utcaseprő verejtékes, kíntól eltorzult arcát, és vigasztalón suttogott a fülébe: "Bácsi!... No nem, nem... bácsi!" Veron eltakarta az arcát, de a vicinék nem erre voltak kíváncsiak; hanem hogy van-e már sebesült, igazi, háborús sebesült Budapesten? Némelyek biztosan tudták, hogy tegnap hozták az első ötvenet Szerbiából; mások meg már kétszázról regéltek suttogva. - Minek is titkolja a kisasszony? - Majd lesz magának - fenyegette a szomszédját egy testes szakácsné -, csak terjesszen itt rémhíreket! - De a kisasszony titkolódzó arccal, diszkréten összeszorított ajakkal hallgatta őket; végül, mintegy elszántan és magát erőltetve kijelentette: - Hát nincs, ha mondom, egy sincs! Nekem csak elhihetik, lelkem! - S mint a gigantikus világszcéna egy igen jelentős szereplője; kit fontos tekintetek köteleznek, sarkon fordult, nehogy még kiszalajtson a száján valamit. Ijedt megdöbbenésben hagyta hallgatóit, azzal a biztos hittel, hogy elképzelhetetlenül nagyszámú sebesültet, véres, csonkított, összekötözött szenvedők rémes, hallatlan tömegét - talán ezret is rejtegetnek már itt Budapesten...


S mikor pár hét múlva igazán megjöttek, és folyvást jöttek - már nem félt tőlük senki. Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e sápadt és bepólyált tagú, de többnyire vidám embereket, kik nyitott autók hosszú sorában jöttek kényelmesen hátradőlve, ép kezükkel integetve, elkapkodva a virágokat, s viszonozva az "éljen"-t; ünneplő népek sorfala közt a kórházig; hol már az ajtóban frissítőt kínáltak feléjük a hölgyek - a legénységnek töméntelen cigarettát, gyümölcsöt, szirupot és zörgő aprópénzt. A kórházkertek rácsos kerítésén folyton cukorkákat dobáltak be a kinn üdülőknek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplők, aztán a rácshoz jöttek mesélni. "Igazán olyan rettentő az a háború?" - kérdezték szomjasan: s a hősök elmesélték hajmeresztő komitácsi történeteiket.

- Igazán, te még egyszer sem voltál kórházban, látogatni! - panaszkodott Erzsi. - Mióta hívlak, nem is szép tőled!

Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta. Csaknem két hónap óta törték a gondok és kételyek, figyelni kényszerítve azok tetteit, perceit, kikre eddig nyugodt szeretetében az életét bízta. S míg elfoglalt, tépelődő lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külső dolgok szokatlan hullámai; lehunyta szívét minden elől, ami nem ő volt és saját, kicsiny, de neki egyetlen élete. Lehunyta szívét, és már választott: nem a férje, hanem az idegen leány minden mozdulatát, szavát követte szándékos, kínlódón szigorú ítélettel - őbenne méregette saját, eddigi balgaságát, és titokban sokszor sírt. - Az arca meghalványult, keskeny ajkát szinte elhagyta a vér; egyszer Károlynak is feltűnt ez, és egy percre részvéttel kérdezte, hogy nincs-e baja?

Erzsi mit se vett észre ebből; ő most élénken és kifelé élt, mint a szenzációt vadászó, háborús utca - kalandra, újságra lesőn, a kíváncsiság önző közönyével, felszínesen, élményeket habzsolva. Pár napig néhány újoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról - náluk aludt rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük, és este elhívta őket sétálni - kacarászva jött haza az egyikkel éjféltájban. Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött hirtelen, többször is, idegesen emlegette, hogy késik - aztán "ronda cábér"-nek nevezte és még sokkal rosszabbnak is. Veron alig felelt. Töméntelent dolgozott mostanában, úgyszólván a másik kettő helyett is, kik az "érdekes idők" izgalmaiban éltek és jártak szinte egész nap. Az Erzsi egyik színésze is elutazott hirtelen bevonulni valahová, s félhavi takarítással adós maradt. A leány szemrehányást tett dühében Veronnak: - Te ajánlottál hozzá - egy ilyen rongy komédiáshoz! - A másiknál söpört még ímmel-ámmal; de a színtársulat is oszlóban volt a napokban. - Azért van még egypár koronám! - mondta néha újra vidáman, szívesen, s erővel rátukmált Veronra kisebb összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég nem volt már ilyenhez szokva, és sejtelme sem volt, hogy a leánynak "spórpénze" van... Már nem is akart gondolkozni semmit!... A leány így is félig ingyen evett nála már, vasalásban soha nem segített; Károly csak liferált, s néha vidékieket vezetgetett pár hatosért, amíg egy-egy ugrifüles cserkész szalutálva át nem vette tőle a paliját útközben, hogy ingyen hurcolja tovább ilyen kommandótól amolyanhoz, mutogatva a "nevezetességeket". De már csökkent az "idegenforgalom" is - ahogy a sebesültek száma nőtt, és sorban megteltek a kisegítő kórházak.

- Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat! - (Ez hat, úgy sejtette!) - Ez egy magyar nőnek kötelessége!... Gyere no, ne gunnyassz itthon örökké, attól leszel beteg! Milyen rég volt rajtunk a piros ruhánk! Gyere, vegyük fel ma, csípd ki magad te is, háromkor van látogatás!

- Azt mondják, most már nehezen engedik be, aki nem tud nevet mondani, hogy ki beteget akar látni!

- Attól sose tarts, ösmer engem az ápoló! Az önkéntes szobába megyünk!

Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk régi, szép idején; Erzsi segített betűzni Veron gyémántdíszes hajcsatjait, s odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét is kitakarítsa.

- Azért a kesztyűt, ugye anyuska, nem fogjuk lehúzni!... Nem muszáj mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák - igaz? Nekik most mindenki nagysám, szegénykéknek, aki cigarettát viszen!

Hát elindultak nagysámnak öltözve kissé dohszagú, de szépszínű, tűzpiros, fodros ruhákban. Erzsi ránevetett az őrtálló altisztre, és egy marék cigarettát tartott felé. "Tudja már, kihez!"... A fiú némán vette, megőrizve a hatalom adta tekintélyét. Az emelet egy nyitott ajtajában termetes, fehér zubbonyos ápoló állt egy feldtrage előtt, köszöntést mormogott, és végigmustrálta Veront. Az önkéntes-szobában, ahová beléptek, nem volt húsz ágynál több; néhány mellett már látogató suttogott odahajolva - nők; koránjött, közeli rokonok, kiknek tán külön bejárócédulájuk van. Erzsi egy ablaksarok felé tartott; ott volt a pódiumon egy iskolai falitábla is még a hajdanából. - Mit félsz, anyuska - hisz ezek csupa könnyűek! A súlyosaknál unalmas, ott csendben kell lenni! - Veron félrehúzódott, hogy utat engedjen két néne előtt. Erzsi hangosan bemutatta: Vitoriszné barátnőm, tanítónő! - Veron elpirult, de az egyik fiatal katona, kerek arcú kis barna, rámosolygott, és hadarva szólt. - Kisztihand, nagysám, tessék helyet foglalni! - Láthatóan örült, hogy neki is hozott valakit a leány, "fess, pesti nőt" - mert Erzsi maga előnyt adott a pajtásának, egy igen nyurga legénynek, ki igazi sebesült volt a vállán - míg ő csak hurutból, csúzból lábadozó. Kereskedősegédek voltak, együtt érettségiztek. Krausz volt az egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva Hunyadon; Weisz volt a másik, és Csíksomlyón vasáruüzletet vezetett. Most ifjú hősök, s a pesti nőkre elméletben kíváncsiak; hiszen először voltak idefenn. És szívük teli volt elismerő hálával a honleányok iránt, kik cigarettát hoztak, mulattatták őket. A csíksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit; nem volt fárasztó neki, mert a stílusa, modora teljesen ismerős; a somlyói centrál kasszírnőjéé, kivel legkiadósabban társalgott eddig. De ez nagyvilágibb - Amerikában is járt, ott társ volt egy virágüzletben, szóval kolléga. Weisz, a kis barna, álmodozóbb természet volt; már megalkotta titokban kissé morózus véleményét a pesti hölgyekről, s valami finomabb, költőibb kalandra vágyott. Veron halvány és kedves arcát élénk, ragyogó szemét nagyon vonzónak találta az első pillanatban, s melegen megszorítva, ajkához vitte fehér kesztyűs kis kezét. Hiszen ez férjes asszony; tanulta, hogy illik! Vitorisznével először esett ez életében; szörnyű zavarba jött, és szörnyen bántotta, hogy zavarban van. - Most először méltóztatik itt lenni? - kérdezte Weisz, a vajdahunyadi, és melegen, de félénken nézett rá, mert szíve úgy vágyott már a tiszteletérzésre. Annyira tudatában volt - fiatalosan, komolyan, kedvesen, hogy ő az édes hazáért lett légcsőhurutos Krasznik tájékán.

Veron Erzsire pillantott: az éppen felállt a székről, s a Krausz ágya szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján. Az asszony szétnézett; s úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a női látogatója; idős asszonyok simogatták a fiúk dúshajú fejét, fiatalok kézben tartották a kezüket. - Fiacskám! - néha: - Kis uram! - hangzott ki sokszor a félhalk suttogásból. Idegen látogatók, érdeklődők a hazafias közönségből: igen elmaradoztak már ekkorra, vagy a vezetőség állta útját a hangos búcsújárásnak, a tömérdek szirupnak, összevissza nőknek és nyalánkságoknak. Őket is nyilván rokonnak nézik... Erzsi e percben gyújtott rá a Krausz fiú cigarettjéről a magáéra! Megfészkelődött, s kesztyűs kezével kétujjra fogva a szopókát, gyakorlatlanul pöfékelt; bután, de vígan és nagyon feltűnően. És Veront elöntötte a harag; igazi pulykaméreg; - szeretett volna rákiáltani: "Te, te szolgáló - kicsapott cseléd!" - a fiatal Weisz illedelmesen pihent ágyában, óvakodott meg is mozdítani kinyújtott lábait a takaró alatt, kedvesen diskurált; de azért Veron idegesen tolta hátrébb a székét. "Csak nem fogom ezt majmolni?" - gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel. - Úgy hát nagysám is vidéki, azaz inkább falusi! - folytatta a fiú, és mindig mosolygott; most örült csak, hogy jó modora van. - Annak örülök, hogy nagysám sem pesti; vidéken, ugye, szebb az élet mégis! Több idealizmus van az emberekben! - Igenis, kérem! - hebegett az asszonyka, és kétségbeesett, hogy semmi sem jut most eszébe abból a sokból, amit magában ezerszer elgondolt emberekről, világról, életről. Károly előtt jobban ki tudja fejezni magát; hogy meg is szokta ő azt, mindig azt az egyet; mennyi esztendeje már! De így jó; ő egyszer akarva, befejezte a csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen hitves volt ő a két elsőnek oldalán is, arra született! - Pedig milyen kedves, finom ez a kis beteg katona; úri fiú, ki tudja, milyen előkelő! S ő hogy becsapja itt! Elszégyellte magát. - A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad valami... valami... az, kérem, tud érezni, igenis! Én a szeméből meglátom itt Pesten mindenkinek...! - Az asszony hallgatta, kicsit kábulón - milyen különös, jó helyzet volt ez!... De újra a leányra kellett néznie, mert csattanón csapott a Krausz ép keze fejére. - Vörös pecsenyét!... - hallotta a kuncogó, csiklandós, fojtott nevetését. - Én a fehér pecsenyét szeretem! - felelte különösen mély hangon a hosszú fiú, és nagycsontú arca pipacsvörösen tüzelt az ágyban. E percben Veron szeme gépiesen elsiklott a leány alakján, a jobb kezét kereste, nem ezt, amelyben kiégett cigarettacsutka reszketett... és elképedve, émelygő utálattal ugrott fel a székről. Szó nélkül fordított hátat a kis Weisznak, rá sem gondolt már, csak el innen! - A harmadik ágynál egy hang hördült felé, tompa, fuldokló: - A... a csészét... kérem a köpőcsészét! - nyögte egy beteg, és megragadta keményen a csuklóját, nem engedte. - Ó, rögtön! Itt van már! - Egyszeriben meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben ráért letépni a cérnakesztyűt egy mozdulattal, s vörös, szikkadt kis kezével, melyen beszakadoztak a körmök - odaszorította a borogatóruhát az idegen férfi szőrös melléhez, mert csaknem leesett, amint előrehajolt - görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat köpött az edénybe. Csakhamar megcsöndesült, visszadőlt a párnára, könnyebben lélegzett. - Már jobban van? - kérdezte a kis mosónő, és szolgálatkészen hajolt fölé. - Persze, csak egy nagy fene hurut! - mosolygott a beteg, és már visszanyerte rendes arcszínét. - Hanem igaz, valamit kérdeznék magácskától, fiam! - Veron jól látta jegygyűrűs kezét, borostás, viseltes arcát; az asztalán mellette nagy, nyitott könyvben aranyszélű szemüvegét. Negyven körüli népfölkelő hadnagy lehetett. - Mondja meg nekem, édes fiam őszintén: ki az a nő? - ... - Erzsi felé intett: Veron bizonytalanul követte a tekintetével. - Magával jött... de csak nem rokona? Az Isten áldja meg, miféle az... mivel foglalkozik? - Nem, nem olyan, kérem... nem mindig teszen így! - Nem akartam hinni, hogy hozzátartozója! - A néne odalépett, és elvette a köpőcsészét, hogy megnézze; Veron sarkon fordult, és kiillant a szobából.

Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is fájt. Ő már készen volt ezzel a históriával.

- Hát az Erzsit hol hagyta, asszonyság? - kérdezte a házmesterék új-menyecske húga a kapuban, mert épp az urát várta a kaszárnyából.

- Ottmaradt! - felelte az asszony hangosan, szinte kihívón.

- Ne mondja? Hát mikor jön haza?

- Az is az ő dolga! - vágta rá, és vont egyet a vállán, hogy nincs köze hozzá.

- Na, csakhogy egyszer kinyílt a szeme magának is, Vitoriszné asszony! Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se hall.

- Micsodát? Mit nem látok?

A menyecske rábámult.

- Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!... Nézze, ha nem ellenségem maga is, hát megmondja! - fogta kérőre a végin.

- Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság! Amit tudok is, az Erzsijétől tudom; ő maga beszél néha olyanokat az a veszett, hogy az embernek a gyomra kifordul. De azt hiszi, csak énelőttem?... Akivel éppen összeakadt, mikor rájön a beszélőkéje; csak egypár szót mond, de olyat!... Minap mesélte a boltos is!... Én nem is hiszem, hogy nem bolond az néha!

- De hát mit - mit, az Isten áldja meg!

- Ó, nem is érdemes emlegetni... Hogy a Vitorisz úr őtet szereti, nem az asszonyságot, hogy mán a doktoréktul is ő csalta el, hogy régen jóba vannak!

- Gyalázatos!... Ezt?

- Ójé - ezt! Hát még miket? Hogy az asszonyságnak tűrni muszáj, ha szeme előtt csókolgatja az ura őtet - meg hogy ő aludt a Vitorisz úrral egy ágyba, asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik reggel a kávét; mert másképp Vitorisz úr elkergette volna asszonyságot, hát inkább eltűrt mindent...

Elhallgatott, mert Veron felkacagott, és ezen megijedt egy pillanatra: olyan érdesen hangzott, rikácsoló némberi dühvel. De nem - a folytatása már tiszta, éles nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos. Csak az nevethet így, aki nagyon biztos a dolgában!

- Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét elkergetve!...

Lesték és egy óra múlva látták is a leányt bemenni; és félpercre rá kifordulni megint a pinceajtón - sompolyogva és révetegen. Az asszony egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy mozdulatára kioldalgott semmit sem kérdve, mindent sejtve zavaros, homályos bűntudattal; - mint a kidobott kutya, melynek ismerős ez a szó: mars!

Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a vacsorát. Az asszonynak még nem volt szava hozzá.

- Na, nem is keresed a drágalátost? - kérdezte végre halkan, elfúló hanggal.

- Miért?

- Mert kidobtam - ha tudni akarod!

Károly várt egy pillanatig. Csönd. Akkor vállat vont.

- Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél. Most is a te dolgod!

S halkan fütyült, míg az asszony kitálalt.


Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta, hogy rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarítson, kiadósan és olcsón főzgéljen az urára, jól kiszámítva, okosan beosztva; mert az Erzsi idején sokszor ettek hideg vacsorát, sokszor hoztak ebédet kifőzésből; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával adós maradt, ami rég nem történt már, és nagyon izgatta. A mosást is jól el akarta látni, és ha csak lehet, többet vállalni még - mert biztosan nagy lesz a drágaság a télen. Sokan máris buzgón gyűjtötték a lisztet, cukrot, kávét; ezekben - hitték - nagy hiány lesz; de főleg ész nélkül: az ezüstpénzt. Vitorisz is komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utánajárt, és be is jutott a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király utcai gyárat alakította át hamarosan új gazdája.

Erzsiről hallani se akart Veron; de azért hallott eleinte. Mondták, hogy akkor éjszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy üres lakás puszta padlóján aludt a szép, piros ruhában. Hogy tönkregyűrte, piszkolta! - csak negyednapra küldte el a vicit egy emberrel a ládáért; attól kezdve sok holmit eladogatott potom pénzen. Később galíciai menekültek laktak ott; azok is csak úgy, a földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk ezüstben; - Erzsi kotyvasztott nekik, mosott kicsit a fürdőkádban, egy szalmán hált velük; angolul beszéltek valamit, mert mind megjárták ezek is Amerikát. De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges, boldogtalan néppel; novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltűnt az utcából - Veron úgy hitte, az ő életéből is, minden nyommal, emlékkel együtt.

De nem állta meg, hogy elő ne hozza, hogy ne faggassa néha Károlyt. - Csak egyszer mondd meg már! Hisz úgyis megbocsátok, csak tudjam, mi volt köztetek és hogy meddig? Mikor... - Hagyj békén, kérlek, a barátnőddel! Minek hoztad ide? Hisz rám mászott, simogatott, falt - hisz láthattad! Nem hagyott békét, pedig tudta, hogy utálom! Úgy elengedte magát előttem az a tehén... de hiszen itt voltál! Akkor miért nem járt a nyelved?... Úgy tettél, mintha magad is akarnád!... - Az asszony sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bírta tovább kérdezni, pontos adatot, részletet, mindent kitudni - ahogy elhatározta néha. Kétségbeejtőn összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen - hisz ő itt volt, hisz előtte, vele voltak! De hát nem tudott-e csakugyan valamit? Hiszen asszony volt, nem is gyerekasszony, nem is az első férfi ez, akit ösmert! Vak volt ő akkor, vagy csak fel se' vette, nem volt fontos, nem vágott az életébe - tán még kényelmesnek is érezte; amíg idegenek ki nem mondták, az utcán nem beszélték, míg az a szájas őrült, az a szerencsétlen el nem kiabálta, túl nem hazudta otromba dicsekvésében?

- Őróla hallani se akarok! De te, te! Hogy tudtál hajlani neki - itt, itthon, minálunk -, hogy piszkoltad be magad?... Te is csak olyan vagy, mint a többi!

Már feledni látszott, hogy annak idején neki mennyire tetszett külsőleg is a leány; hogy még vitatkozott az urával ezen; s hogy mennyire szívéhez volt nőve a nyomorult. Hisz egy ideig oly rendesen viselkedett, oly kedvesen... igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna vele ura szerelmét tudva is - ha szó nem esik róla, vagy ha egy puszta helyen éltek volna hárman, s nem egy népes kis pestbudai utcán szemfüles szomszédok, pletykáló cselédek közt!...

- Hogy is jutott eszedbe legelőször, hogy ránézz úgy?... Azzal a ronda férfitermészeteddel!

- Ugyan, kérlek, mit regényezel? Mit úgy?... Kellett is arra nézni, nagyon érti az azt!... Egyszer azt mesélte nekem a padláson - ha már olyan kíváncsi vagy -, hogy míg a doktornénál szolgált, az asszonya maga mondta egyszer neki, mert látott engem az utcán: "No, ez csinos ember, lássa! Ezt fogja meg magának, ha ügyes!"... Persze, én tudtam, hogy csak hazudik, hízeleg, hogy meglegyen a testi akarata... De ha még egyszer, Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, én szeretlek téged, Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más nőre életemben, se nem bántottalak, de ha engem így szekírozol, úgy elmegyek, Veron, hogy soha nem látsz többet!

Megijedt a fenyegetéstől és hallgatott; de nemsokára módját kereste, hogy beszélhessen a doktornéval. Kérte a házmesternét, tudja ki, nem mosatna-e vele megint? Csakugyan jó kuncsaft is volt, félhétben váltott tisztát, nem sok dörgölés kellett a ruhának... Az úrnő örült neki, felhívta. Veron kávét kapott, trécseltek: persze mindjárt az "Erzsi-ügyről" - végre is feltálalta csupa tréfaképp a kerítés e cifra meséjét. Az özvegy majdnem megharagudott, alig győzte békítgetni. - Ilyen butaságot. Hogy jut eszükbe? Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal?... - Feledte, hogy e percben is foglalkozik; de Veron meggyőződött, hogy megint hazudott volt Erzsi. De miért is volt neki ez a szamárság most fontos, mit érdekelte? - Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam magát. Ilyen okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy ebből jó nem lehet! Két asszony egy férfival! Egy szobában - az Istenért! Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben! Se testvér, se rokon; mióta a világ, mindig bajt csinált! - Veronnak eszébe jutott, hogy hisz faluhelyt, a nép emberei - de iparosfélék közt is, ojjé, egész famíliák alusznak együtt meg a szolgáló... meg az aratók a boglya alatt... hát hisz van, hogy baj esik, de nem olyan sűrűn, nem muszáj!... Hanem már másról beszéltek, szégyellt rá visszatérni. A doktornét folyton a háború foglalkoztatta, erről beszélt, bölcselkedett a vőlegényével; erről olvasott el mindent Tolsztoj nagy regényétől kezdve a sajtóhadiszállás hőseinek sok olcsó és cukros romantikájáig. Néhányszor már arra vetemedett, hogy: "Egy mai nő" aláírással lejegyezze gondolatait, s beküldje valami feminista újságnak: két ízben ki is nyomtatták - ó, ez különös látvány volt neki, különös érzés -, de másodízben nagyon sokat kihúzott a cenzúra.

A fölmentett vasúti mérnök tiszt barátaitól, ha hazajöttek sebbel vagy betegen - oly sokfélét hallott; és mindent megjegyzett. Eleinte sokan emlegették az "öles kéjé"-t, a "vérontás ősi férfigyönyörét", s hasonlókat az utóbbi évek "freudista" szalonjainak egész zagyva szókincsével. Mások fogadkoztak, hogy ámbár minden veszélyben ott voltak a bőrükkel; személy szerint nem öltek soha! Ám tél derekára elfogytak ezek az "érdekességek", s már csak újságírók sajtoltak magukból háborús anekdotákat, türelmetlen dühre lobbantva velük sok frontbeli katonát. Pedig ezeknek itthon, szegényeknek élni kellett ebből; s életben maradni általa! A szabadságolt tisztek lassankint már nem nézték megbotránkozva a pesti színházak, kabarék plakátjait, s a fényes kávéházakat éjjel, vasúttól bejövet; s nem kérdezték: - Hogy képesek itt mulatni azalatt; a családunk, a barátaink?... - hanem maguk is szomjasan és néha halálos-hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak, mások a családi örömek szépségét itták szívükbe habzsolva; sokan vásároltak a kinn felgyűlt tisztfizetésből derűre-borúra: szőnyeget, ékszert, vadászfelszerelést, ezer apró dísztárgyat, ajándékot, tán utolsó emlékül. Igen, a "Tán utolsó" gondolat minden mögött ott leskedve rohamos, ideges csengést adott a lelkekben mindennek; a csókba riadt és fájdalmas új gyönyört lopott. De igen sokaknak nem volt ilyesmi iránt érzékük!

Vasúti állomások táján naponta lehetett látni roskatag, vánszorgó csapatokat, végsőkig kimerült emberroncsokat - amint szemükben bamba, elmeredő közönnyel haladtak valami kórház felé. - Ezekből sose lesz ember! - súgták a járókelők egymásnak a megszokástól tompult döbbenettel. De csodálkozhattak volna pár hét múlva, ha látják az embereket az ágy melegében kipihenten, néhányszor jóllakva, megnyugodva, szinte derülten, amint durákot vagy huszonegyet játszottak naphosszat, s egymás közt a termésről beszéltek, gazdaságról, családi meg bonyolult örökségi ügyeikről. A háború egyre kevésbé volt már téma és minden inkább, mint szenzáció, s a legangyalibb nagysága párnaigazgató kacsójánál nagyobb eset volt a beteg parasztnak, ha bejöhetett hozzá az asszony, a szögletes, szégyellős, koravénre szikkadt, falusi nemben, ki nem is tudta, mit mondjon, bámult vagy tüsténkedett; de mórikálása, nehéz szava, megszítt, kemény valója oly ösmerős volt, oly övé, hozzá közeli, értett és otthonszagú. A kórházakban is inkább hivatásos vagy fizetett ápolónők voltak már, s aki "önkéntes" megmaradt; - különösen komoly és elszánt nők, kik egy vagy más okból kötelességet vállaltak önmaguk előtt. A sokdolgú orvosok azonban szívesebben nézték a csendes, öreges népfelkelőket; kiket bármikor kurta paranccsal felverhettek éjszaka:

"Vigye ki az ágytálat! Tartsa a szondát! Vigyázzon, magasabbra!" - Igen, az utcai romantika már lekopott, lekopott az egészről; őszintébb lett így s jobban meglátszott, hogy az "ember"-nek mennyire természetéhez való; mily hozzáillő! Már senki szíve nem dobbant meg, ha a rikkancs "rendkívüli kiadást" ordított, senki sem várt csodát, legkevésbé gyors kibontakozást. A Hősi halál és a Ki tud róla? rovatok címe külön betűklisét kapott az újságnyomdákban. Kinn a sereg vonult előre, vissza és megint előre; másodszor már senkit meg nem ijesztett, bár senki nem hitte, hogy érti a tervet, s valamennyi titkos hadicselt. Az emberek mukkanás nélkül ették a kukoricakenyeret; egy híres professzor felolvasást tartott róla, hogy a legtáplálóbb étel, s minden betegség ellen kiválóan hasznos, sőt hosszú életet biztosít. Szinte nap nap után indultak a marsbatallionok; zászlós, virágos fiúk, néha már szakállas férfiak; a banda szólt mögöttük; oldalt tapsikáló gyerekek, fáradtan ügető, verejtékes asszonyok, poros és könnyes arccal, nagy elemózsiás batyúval: "Az útra szegénynek." - A sort álló villamosokban vagy fenn a rolós ablakok mögött még felsírt egy-egy kalapos nő; gyászfátylasok ajka szárazon összerándult: - Én már nem veszthetek! - mondta a sötét közönyű tekintet; mások szívében lelkesült érzések kóvályogtak, s újságjuk vezércikkének aznapi mondatai. Mindazonáltal a legtöbb ember a maga bajával gondolt.

Vitoriszné is a Hiúz utcából - ó, mennyire! Karácsony előtt megint sorozták Károlyt. Veron több éjszakán nem aludt, s aznap csontig járó ködű, vizes reggelen négy és fél órát ácsorgott a kaszárnya előtt - egy sarkon föl, a másikon vissza a kapuig, már-már gondolattalan kábulatban, az összerogyásig kimerülve. Egyetlen motívum volt, ami zaklatott agyába folyton visszajárt, hogy ők nem éltek jól eddig, egész együttlétük hiányos volt, felületes; ő századrészét sem adta urának, mint amit adhatott volna; ó, alig tett valamit érte, ki sem mutatta a szeretetét! - Csak most adj, te jó Isten, egy kis időt! Csak egy kicsit kipótolhassam! Csak megmutathassam igazán, hogy milyen asszony vagyok én!... Milyen áldott jó volt hozzám mindig, és én még szekáltam!... Te jó Isten!... Csak egypár hónapot még! - A lélegzete eltikkadt, két térde reszketett. Fél egykor mosolyogva jött felé Károly... - Kellek is én - kell is oda ilyen nyavalyás, vaksi! - mondta illendő rezignációval. Karon fogta, bevitte egy fasírtra s egy pohár sörre a kis vendéglőbe.

A karácsonyestjük néhány nap múlva oly szép volt, oly meghitt és drága - elmosott minden haragot, féltékenységet, vádat az a sok hirtelen-jött, találékony jóság, mellyel körülvették egymást a szegénységben. Ez emberek számára a szóval-gyengédség új és csodált, eleven forma volt, maguk-találta, friss út, melyre szülőiket, magukat felülmúlva léptek; s mily büszkék, mennyivel különbek lettek általa épp ezért!

Veron erősen felfogadta, hogy bármi is történne köztük, soha egy szóval, szemrehányással meg nem bántja többé az urát. Károly is felfogadhatott egyet-mást; az időtől fogva az asszonynak nem lehetett többé panasza, hogy későn jön haza munka után, tizenegyig is kimaradoz este - mi az utolsó időkben újra megesett volt néha, és sok keserűséget okozott neki.

Egy februári reggel Veron, ahogy a nagycsarnok felé loholt, találkozott Erzsivel. A leány mosolyogva szelíden köszönt neki; kosár volt a karján, s öltözete, haja megint egész rendesnek, csinosnak látszott. Elmondta, hogy már harmadik hónapja szolgál, mint "tésztaszakácsné" egy iskolakórház konyháján. Szép fizetést kap, negyven koronát; egész délelőtt gyúrni kell, az igaz, de az olyan jó, egyforma dolog, nem rángatja senki ide-oda. Ha délben kifőzi, szétosztja; más dolga nincs aznap, szolgálók mosogatnak, ő akár alhatik estig; s ehet, amennyi belefér. Kimenő nem is kell, mert van ott "társaság"; este összejönnek, szórakoznak. Egy ápoló ismerőse ajánlotta be ide őt is... Veron figyelte, hogy a leány most, hogy "jó raptussa van", újra megtanult választékos, biztos kifejezésekkel és bőven beszélni. Eszébe jutottak a múlt tavaszi szép idők, mikor annyira tetszett ez neki: de mindjárt elöntötte a keserűség. Már túl sokat tudott, már túl jól ismerte.

- Elhívnálak, hogy látogass meg egyszer, fiam - mondta gőgösen -, de az uram nagyon megtiltotta!

A leány hallgatott érzéketlen, semmitmondó arccal.

- Nem tudom, mivel haragítottad úgy meg, hogy annyira gyaláz téged, mindennek elmond! Ilyen a férfi! - Erzsi néma maradt. - Kérlek, már csak megmondom, hisz neked mindegy; azt mondja mindig: "Az az aljas személy, az a disznó be ne tegye a küszöbön a lábát!" - A másik nem reagált semmire... Veronnak a nyelvén lebegett még, hogy ura szavaiként mondja: "És még azt hazudta itt a nyomorult, a piszok, hogy én hozzáalázkodtam, hogy bepiszkoltam magam vele!"... De valami szégyellés, bizonytalanság nem engedte ki a torkán - inkább ezt helyette: - Hát ha olyan jól megy dolgod, most meg is adhatnád azt a kis tartozásod: négy korona hetven a boltban édességekért; a pékné is egy koronát követelt rajtam!... - Veron megszokta már, hogy ismerősök, szomszédok előtt is mind ezt a kis pénzt emlegesse, az apró csalásokat legfőbb sérelmül, ha Erzsit emlegették neki; már maga is hitte néha, hogy főleg ez bántja... pedig jószántából mennyit ráköltött, ráadott volna akkortájt szívesen! De ez a panasz mindig értő szívekre lelt, és elburkolta az igazit, a szégyenteljest, a zavarosat, csúnyábbat, mely csak lenéző részvétet keltene!... Erzsi azt felelte, hogy most éppen nincs nála pénz, hanem legközelebb átviszi, egy délelőtt, mikor "a koma" nincs otthon. - Veron nem tudott mit felelni, hirtelen elbúcsúztak; s ettől fogva hetekig félt e látogatástól. Mit szólnak az utcában? Mi lesz a folytatása? Inkább szívesen lemondott a már úgyis kiizzadt pénzről - minek is szólt neki? De nem volt oka aggódni; a leány nem jött el. Különben is Veront csakhamar új, nagyobb félelem zavarta meg: azt beszélték, hogy Károly alighanem megint sorozásra fog kerülni a tavaszon. Még nem volt róla plakát, csak a boltos erősítgette, mert most megy ő is, de a pék azt mondta, hogy: "nem létezik!"

Tavaszi nap játszott újra a házfalakon, kopottas, rozsdás; a sikátorból kiszabadultak a hangok, eleven gyereksikolyok - az esték megfülledt levegőjében táncolt a por, fenn az elhagyott műterem ablaka égett véresen; hol járhat ez a piktor, mit fest vagy mi festi? - De a kapu alatt vidám sebesültek cicáztak a cselédekkel, a pince előtt szomszédasszonyok pletykáztak, az élelemárakon sopánkodtak, mint akármely más esztendőben. Odakinn, messze, az intézményes emberirtásnak nem volt már régen az utcára, a kedélyek izgult részvételére szüksége; pontosan és a legtökéletesebb bürokratikus rendben, szervezve, szabályosan és korlátlanul haladt kipróbált, őrületes útján. - Veront újabban igen kedvelték az asszonyok itt; kevésbé különálló és idegen volt már köztük; inkább a nyelvükön beszélt, erőltetve is asszimilálódott, közönségesedett a kedvükért, ki-kiült velük este; az ember mégsem bírja ki egyedül! Egy szombaton egyik harmademeleti lány (az udvarból) hozta le vihogva, nagy szenzációképp a hatásos hírt.

- Ő a klinikán volt, a gyűlt ujját felvágatni - meg is nézhetik, nehogy mást gondoljanak -, hát ott találta az Erzsit, aki itt lakott most egy éve. Hímezett-hámozott, de ő kileste, kivárta azért is; a szülészetire szólt bizony a cédulája! Azt mondta: nagyot emelt, egy kis női baja támadt; de ő megnézte jól a termetit; ő csak leány, nem tudhatja biztosra, de az ember lát, ha van szeme - hát nem igaz? Esküdni merne, hogy "kicsi bántja a nagyot"!

Veron első gondolata az volt, hogy a kilenc ujján végigszámlálta, titokban elzongorázta a székfal mögött a hónapokat. Aztán rájött, hogy legfeljebb négy ujjra van szükség, ha még nem látszik világosan, ha még klinikára megy kérdezni... És őtőlük a leány elment még szeptemberben!...

Aztán egyszerre, minden vére a fejébe szállt, mert eszébe jutott, hogy ez magában semmit sem bizonyít...

De Károlyt nem faggatta akkor este, sem később - megfogadta volt magában még az első sorozáskor, hogy nem teszi ezt többé. Csak odavetőleg és ártatlan hangon, mint valami újságot mondta el az urának:

- Hát az Erzsinek gyereke készül! - nem is tett hozzá becsmérlő szókat. De egy idő múlva, vacsora után a férfi maga firtatta kissé a körülményeket, látszólag odavetőn, lenéző kíváncsisággal, hogy ki mondta, biztos-e, és mióta lehet úgy?

Mikor észrevette, hogy az asszony elszántan állja, nem tör ki vádakban, nem izgul fel - a következő napokon is visszatért erre halk, óvatos kérdezgetéssel.

...És Veron most megint nem sejtett, nem gondolt semmi rosszat; míg egyszer, az egyik bejáró mosóné, egy különösen csúnya, fogatlan boszorka, olyasmit nem ejtett ki (biztosan nem akaratlanul) azon az irigy, csúf száján, hogy: hiszen látta is ő egyszer a télen úgy estefelé Vitorisz urat az Erzsivel... a budai Lánchíd tájékán mentek egy kis kerten át, ő jól a képükbe nézett... de igen siettek!...

Ez a banya nem is hazudott. - Vitorisz egyszer-kétszer véletlenül találkozott még ősszel, az utcában a leánnyal, s a szokott modorában váltott vele néhány szót; azzal a nyegle és bosszús, rosszindulatú érzékiséggel, ahogy soha még nem érzett más némber iránt. A lyány - másokkal feleselő, illedelmes kacér, vagy rögtön engedő, ahogy éppen a "raptus"-a hozta - ezzel szemben elnémult, meglippent mindig. Inkább butának tette magát, csakhogy passzív maradhasson, egész valóját a lágy, suta ösztönnek engedve átal, melyben ő tudattalan volt szinte és teljességgel gyámoltalan; akár az időszakos könnyelműségeiben, le-lezülléseiben. E férfi "vicces" enyelgése, oly kifejezetten megvető birtoklása nem is boldogította pedig; csak kellett, hogy így legyen vele, így álljon meg előtte; maga se tudva, mit vár. Számítás és gondolat, sőt szívbeli nagy vonzalom nélkül is - csak... mert hogy ez már így volt mindjárt eleinte, már így kezdődött köztük... egy nap a férfi lerántotta volt magához, és nem is volt olyan nagy eset. De azután sem szólt az neki semmit, hogy így legyen eztán, vagy amúgy akarja, vagy hogy miért, hogy lett ez; s a nő nem mert volna maga változtatni; itt a másik vezetett - már ez így formálódott ki köztük. Sokszor bánt vele nyersen, majd mindig gúnyosan, de néha szólt egypár jóindulatú, barátságos szót, és ő nem volt vele tisztában, nem tudta, mit gondol róla, mit akar vele, kell-é csakugyan neki? Tán kis asszony-esze ebben zavarodott össze, arra várt, hogy egyszer még mellé vagy fölé kerüljön. Ó, ha jól megkönyörögtette, megríkathatta volna egyszer!... De csak meglapult előtte, s azzal szolgált buta megadásában, amit ez legalább tartott valamire benne; néha megdicsérgette a csípejét, a húsos lábát, a fehér nyakát.

Károly nem tudta akkor még, miért ment el tőlük valójában a leány; s nem is nagyon akarta firtatni otthon. Szidta nevetve, hogy így lerongyollott a pajeszeséknél! Egyszer, hogy a vastag ápolóval látta: az este nem is köszönt neki vissza, fütyülve haladt el mellette. De novemberben megfogta a lány, hogy elmondja, milyen jó helyre került. - Na, azt szeretném egyszer látni, bizonyosan füllentesz, hékám megint? - A leány erősködött; s meg kellett ígérnie, hogy majd elmegy, meggyőződik. Tulajdonképp ezt akarta: néhányszor mostanában kívánást érzett iránta; zavarta ez, és röviden végire akart járni. De otthon mégis mást gondolt, nem ment el; míg végre hetek múlva - igen, emlékezni tud, az december hónap eleje táján lehetett... a nő maga várt rá munka után, hosszan ácsorgott a műhely kapujánál, s ő még meg is váratta szándékosan. De aztán elment vele... Igen, biztos, hogy mindössze csak kétszer, legföljebb háromszor december elején... Egy este, hogy váratlanul hamarabb lépett ki, szemközt a keskeny utca túlsó oldalán egy önkéntessel látta; egy lámpavashoz támaszkodva állt és nevetett, hajladozott - mert a katona a nyakánál be akart dugni valamit, papirospénzt vagy gesztenyehéjat, ezen vihogtak. Károly gonoszkodva nézte egy darabig; de a leány meglátta, íziben szaladt át hozzá; ám Vitorisz jól hallotta, hogy az úrfi utánaszólt: Hát tízre, mint tegnap!

Ennyi volt, erre emlékezett a férfi mindössze. Akkor az ösztönszerű féltést vagy hiúságsérelmet végső utálatnak hitte magában. - Mégis disznóság tőlem, hogy ezzel töltöttem egy félórát is, még viccből is - ezzel a csuszpájzostál-képű szeméttel! Mikor otthon vár a feleségem, szegényem! - Hogy tudnám, én azt szeretni, ha semmit se kérdene, nem szekírozna! Erre nem is köpök többet!

Csakugyan - nem is látta azóta mostanig. Jött a sorozás, a Veron nagy izgalma, szép, forró ragaszkodása - jött az a karácsony!... "Be jól is érti, ez a lelkem, hogy énvelem hogy kell!" - gondolta sokszor megindultan. "Csak egy kicsit pihentebb volna, egy kicsit vérmesebb! - Én nem vagyok magam se valami vadmarha, de hát az ember nem Isten!"... Ám Veron ebbe is változni látszott, fejlődni az ura kívánsága szerint - vagy tán csak hitegette csupa szeretetből; de akkor jól hitegette! A szegénységük sok baja most összezsugorodott; már boldogok lesznek, úgy érezték - ha a háborúnak, bizonytalanságnak egyszer vége szakad.

...És most mégis érezte a férfi, hogy foglalkoztatja, jobban, mint akarná, annak a rongyosnak a dolga. "Hol az Istenben szedte az fel a bajt?" - sokszor kapta tépelődésen magát. - Régi és már eltemetett problémája az életének, aminek soha végére nem járhatott - izgatta újra. Lehet-é őneki - őtőle egy asszonynak gyereke?... Érthetetlen ambíciót helyezett ebbe, néha valami ösmeretlen testi hibáját sejtette tanulatlan ésszel, tán ezért, ó! Veron régebben néha mondta neki: - Ha jól megy a pucerájunk, gazdagok leszünk - akkor nem bánom, kerestesd fel ügyvéddel valami inaskori fattyú gyerekedet - akárki az anyja, én elveszem, felneveljük, mint enyémet! - s ő ilyenkor érthetetlen, ijedt szégyennel gondolt rá, hogy nem tud efféle esetről!... És most - most az a féleszű, lám, még rá is foghatná, ha akarná, ó... Bár éppen annyira nem féleszű, hogy egészséges kölyke ne lehessen rendes apától! - De hogy őmellette mivé nő a szerencsétlen poronty? Lám, ilyenekből lesznek a betörők, gyilkosok! Az ilyentől az államnak el kéne venni a gyereket! Az állam... no hiszen... annak más a gondja, mint a lélekmentés! - De mit izgatja ő magát valami vadidegennek a kölykéért? Fülével hallotta; akkor, hogy a kis ifiúr estére tízre ígérkezett; de hány lehetett annak még ott, a kórházban, ahol szolgált - akár egy regiment! Hiszen, ha biztosan tudná az ember!...

Ha sejtette volna, hogy felesége tud vagy hallott a decemberi találkáról! De Veron a világért meg nem szegte volna babonás háborús fogadalmát; szóval sem említette. Hanem álmatlan órákon éjszaka és nappal is, dolog közben ennek az ügynek izgalma emésztette - valami rettentően kínzó féltékenységgel, mely éppen erre a dologra irányult. Nem nyugodott - bár maga sem tudta, mi célja ezzel - míg ki nem kutatta Erzsi mostani lakását: megint kvártélyban volt a boldogtalan: hetedmagával egy asszonynál. Ott nem beszélhet vele nyugodtan, azt tudta: írt hát neki pár sort, és bevitte Pestre; az utcája sarkán (hogy olcsóbb legyen) rábízta egy hordárra. Az volt benne, hogy eljöjjön hozzá másnap reggel kilencre, mert sürgős beszéde van vele!

Nyitva hagyta a pincét a meleg májusi levegőben, dologba nem fogott, tiszta kötőt vett magára és rongytalan, mosott blúzt; egész alaposan ki akarta kérdezni a leányt; egyszer, akárhogy, de biztosat tudni. - Az jött végre lassan, félszegen - telt, sápadt arccal, mellén jól összefogott kendővel iparkodva, hogy egészen rendesen lépkedjen lefelé a pincelépcsőn. Veron ülve maradt az ágy sarkában, mozdulatlanul, villogó szemekkel nézte. - Ülj le, te boldogtalan! - kiáltott végre rá, őnála szokatlan, tragikai hanglejtéssel.

Erzsi habozva ereszkedett egy székre; a kendő szétnyílt. Bizony, már észre lehetett venni, ha nem is túlságosan; nagy mellei szétestek, a blúzáról két helyen is lepattant a gomb. Szelíden, szinte bárgyún nézett széjjel e rég látott helyen.

- Nekem most felelni fogsz a szavamra sorba, ahogy kérdezem! - parancsolta Veron kemény, feszült akarattal, hangosan.

A leány nem is biccentett; de egész lényén tehetetlenség ült és közönyös, végső megadás.

- Ide hallgass! Először is megmondod pontosan, hogy hány hónapos az a!...

Elakadt, fulladozva az izgalomtól. A leány szeme eltévedt egy pillanatra, nyers zöldséget látott az asztalon, szörnyen megéhezett idáig, és gyötrelmesen kívánta, de nem mert kérni.

- Hallod, mit kérdek! Hány hónapja vagy így?

- Vagy öt - azt hiszem...

- Azt hiszed?... ó, te tönkrejutott! Te Isten nyomorultja, hát így kell hogy lássalak! - Érzed-e már mozogni, arra felelj!

- Igen - némelykszer!

- Te elvetemült, mi lesz belőled, mire neveled azt a porontyodat; gondolsz te arra? - Máma, mikor annak is kár lenni, aki van; mikor a gazdag úriasszonyok is óvakodnak; amilyen világ most fog jönni, azt szaporítod te egy fattyú koldussal, aki bolond lesz világéletében, mint az anyja? De nekem, hallod-é, jó mindegy! Én csak azt akarom tudni, igen... tudni akarom, hogy ki az apja.

Erzsi hallgatott, megrémítve nézett körül. "Kitől van?" - faggatta az asszony enyhébb hangon, de el nem eresztve hatalmából.

- Egy ápolótól... Aki itt volt előbb az iskolakórházban... te is láttad.

- Attól?... Hisz most is hazudsz nekem!... Az egész világ beszéli itt, azt hiszed, nem tudnak az emberek mindent, hogy egy önkéntesé voltál jó pénzért, te gaz! Hisz szemmel láttam, te szemét, majd kisül érted mind a két szemem; hogy viselted magad, akkor is, most esztendeje, a kórházban! Beszélj, mert kettéváglak! Miféle önkéntestől van?

- Azzal... nem voltam én akkor.

- Nem akkor?... Mit tudod te, már magad is összetéveszted! Hol az ápoló? Engem most rögtön oda fogsz vinni hozzá! Beszélni akarok azzal az ápolóval!

- Elment az a harctérre már!...

- Hazudsz, látod, most megfogtalak! Te, ha egy csöpp szemed volna, meg se állnál a Duna fenekéig. Olyan nőnek, amilyen te voltál valaha, ide kellett zülleni?... Ha legalább tettél volna idejében valamit! Anya lenni, ilyen természettel; vétek még meg is engedni az ilyennek!... Elébb tanul meg lopni, mint beszélni az a poronty! De nekem semmi közöm hozzá, nekem csak azt kell tudni, de rögtön, mert innen addig ki nem mégy, hogy nincs-é benne az uram? Hogy ha énbelőlem, az én tiszta testemből, mert mióta ismerem, még nem is néztem más férfira, ha éntőlem, hallod-e (és egyre jobban kiáltott), tőlem nem tudott lenni neki; hát hogy egy ilyen rongy, világszekere elmondhatja-é a piszkos, hazug szájával...

Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelősen dühödt hangjától. Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztív hatalmát, így célt nem ér! - A leány két tenyerébe fektetett arccal, gyermekies, friss, hangos nyögésekkel sírt - sírdogált előtte. Az utolsó mondatokat tán nem is hallotta már - meleg esőként hullt rá a szidás, melyből veletörődést érzett ki, valami személyes, benső érdeklődést. A legszűkebb család tiszte a megesett nőt négyszemközt szidni, gyalázni, néhányszor elverni - minél nagyobb virvárral, minél tragikaibb, keserűbb zokszókkal, annál erősebbek még a szálak a jó rendhez, annál biztosabb a későbbi védelem, vállalás. De Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától értetődő, hűs emberiességgel bántak vele, idegenek kíváncsi vigyorgással néztek arcába - a rokonai óvakodva - végképp visszahúzódtak, jelezve, hogy nincs közük hozzá. - Most ez a régi meleg szív, e régi, kedves hang mondta el nyomorultnak, tönkrement sorsúnak, kiért kár, hogy idejutott! - Egyszerre fölengedett minden érzése, törődöttsége, testi aggodalma, elhagyottsága - e jóízű, szuszogó, mély és enyhe sírásban...

A pincelépcsőn Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy percre, hallotta az asszony rémítően izgult hangját, látta a leányt zokogni. Elsápadt, és csendes, fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem is köszönve bement a fülkébe, ledőlt az ágyra.

- Most eredj innét rögtön! - sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé. - Majd egyszer tán felkereslek, folytatjuk, most kifelé innét! - A polcról előkotort egy csorba, cifra tányérkán valami maradék disznósajtot, futtában tört hozzá a kukoricakenyérből, odanyomta neki, segített felállni, szinte lódította. S az ment kifelé szó nélkül, még szipogva, a kendő alatt már törve a kenyérből. - Veron halkan, bizonytalanul, nagyon megszégyenült és bánatos arccal indult a férje felé; még mindig ott feküdt az ágyon, hanyatt.

- Kár izélni, Veronka - mondta nagyon halkan, szelíden -, úgyis megyek az utadból nemsokára; máma bevettek!... Nem akartam mondani előre, hogy hiába ne aggódjál, bizony, ma kilenckor beváltam.

Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget. Itt valakik, valamiért élete ellen törnek annak, akit ő szeret; neki meg kell tenni mindent, hogy megmentse.

- De hiszen szembajos vagy!

- Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben? Meg se látszik!

Egyszer mégis elment a helyőrségibe, az őrnek azt mondta könyörgő, rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; felsompolygott, egy sötét folyosózugban megvárta a főtörzsorvost. Az öregúr nyájasan nézett a szomorú kis nőre, de mikor kinyögte, miről van szó, bosszúsan legyintett a kezével. "Ach, was denn nicht!" - s tovább sietett!

- De hiszen te katonaruha-készítőnél dolgozol!

- Kérlek, Veronkám, ne nevettesd ki magad. A tisztisapkaüzlet magánvállalkozás. Majd kisasszonyt fogadnak helyettem!

- De ha lőport, muníciót csinálnál?...

- Ugyan - no!

Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált - nem is remélve már, éppen csak hogy a lelkét megnyugtassa. Résztvevő mosollyal vagy haraggal utasították el. - Az én fiam is ott van! - Az én uram is! - mondták neki gazdag és hatalmas emberek. S ez előtt el kellett némulnia.

Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott. "Itt vége, a szép életünknek vége!" Igyekezett elgondolni, hogy másnak még annyi se jut, mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs. Hány asszony még örül máma, hogy rossz emberét elvitték, a segélyből békén és rendesen élhet a gyerekkel. Hiába, mindent az olyanoknak kell megszenvedni, akik jobbak a többinél. Hát most vége!

Sokat sírt titkon, de már nem lázadva a sors, az emberek ellen, akik megrabolják életét; hanem csendes, meghatott, mély fájdalommal siratta el urát; mint egy drága, nagy beteget, ki oly erős és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között. És mindent elkövetett a végső erőfeszítésig, hogy ezt az időt, e szép nyári napokat kellemessé tegye számára.

Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy leszámolt. Hogy visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy nyomorékon, hogy ő még dolgozhasson érette, áldozhasson neki? Megőrzi-e a sokféle véletlen közül valamelyik életét? Vége lesz-é hamar a háborúnak? Ezek a kérdések - már látta - akarata határán kívül estek, tehát számításai, tervei határán is. Ha úgy történne, még ha darabokban kapná is vissza, csak élne; - ő - ő azt a Gellérthegyet ki tudná mozdítani a helyéből a jóvoltáért, a tíz körmével is kaparna neki, boldog lenne! De ez akkor már újrakezdés lesz; most mostanigra: vége! Mert egy lépés nincs hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy elősegítse. S passzíve várni, reménykedni, imádkozni, bizonytalankodni; erre nem volt képes.

Mit használ az?

Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent tőle telhetően megkönnyítsen. Legyen majd annyi pénze, hogy csomagot adhasson vele, finom elemózsiákat, amit Károly szeret. És azontúl is, úgy dolgozhasson, hogy elküldésre is jusson gyakran pár korona, kis harmincöt dekás postadobozokba egy-egy kis jó, néha füzetes könyvek is, majd kunyorál a doktornétól - zálogházi selyemből fehérneműt varr. Már olcsó tetűvíz-receptet is felírt. S a fő, hogy annyi kis tartalékpénze mindig legyen a föld alól is, hogy - ha étlen-szomjan, ha tehervonaton, de elmehessen bármilyen messzi városba; ha hírt kapna, hogy Károly ott van betegen, sebesülten. Ha meg kell is halnia - ő legyen mellette, hazahozhassa (még erről is álmodott), itt pihenjen a Farkasréten a közelében! Majd takarítani is jár, mos, kifőz, amit tehet - lyányokat fogad kvártélyba, de a huszonegyes pincéből ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide találjon vissza, itt keresse őt, még ha ráontaná is a házat valami bomba azalatt...

Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a csúf, plötyögős bakaruhában. A szép, kinyalt fiú kopaszra nyírt volt, kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt, a legnagyobb mosóteknőbe ültette, úgy szapulta. Aztán tömte belé a félrerakott, innen-onnan összekerített jó falatokat.

- Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? - kérdezte halkan, aggódva.

- Azt éppen nem lehet mondani! Tekintettel vannak, az látszik, a korunkra is; már csak nem vagyunk taknyosok! De kiabálni mégis muszáj, ha sok embert össze akarnak tanítani valamire. És ilyen gyorsan, hetek alatt!... És ilyen kutya, kánikula melegben!...

Csakugyan úgy beszélték, hogy szeptemberben már indulnak ezek a vagonnal. Jobb szoktató inkább egypár hét még a front mögött.

Veron csakugyan selyemalsót varrt éjszakánként; szárazat, erőset s oly könnyűt, hogy három rend elfért a köpenyzsebben. A zsákot inkább tartós ételneművel tömte meg, teával, szaharinnal, kávékockákkal. Lopva, kissé büszkén, de inkább gondolomra - s néhány olcsókönyvtári füzetet rakott közé, mogyoróstésztát.

Károly nem akarta, hogy gyalog kísérje ki, a marsolók oldalán tipegve a teherrel, mint a parasztasszonyok. Kalapot, sőt fátylat kössön, öltözzék fel rendesen, és villanyossal előre ki. Akkor egy állomásig szóló jeggyel ügyesen kisurranhat a peronra, elbújhat valahol, és együtt lehetnek vonatindulásig.

Ám ez nem sikerült, az őr kétszer is visszakergette; feldcúgok indulásakor nincs helye civilnek, asszonynak a sínek táján. - Még tán hogy elébe feküdjenek nekem! - mormogott az ősz bajuszú. A folyosón várta meg, ott sétáltak még pár percig karonfogva a tömérdek loholó, síró, búcsúzó ember zűrzavarában.

- Álljunk ide egy percre a sarokba, a rácsnak megtámaszkodhatsz! - súgta a férfi.

Szeretett volna még sok szépet, biztatót mondani, de a nagy virvár, kavarodás, a percek bizonytalansága lefoglalta és elszórta figyelmét. Aztán mindent, mindent elmondtak már egymásnak az utolsó napokban s ezen az éjszakán; mert lopva bár, hajnalig együtt voltak otthon. Minden kavargott bennök és körültük; de szorosan, görcsösen fogták egymás kezét.

- Ha egyszer ráérsz... eridj, nézd meg azt a rongyosat meg a porontyát! - mondta egyszer egész halkan a férfi. Veron bólintott némán, értőn.

Egy percnyi csönd után másféléről kezdett mondani valamit Károly. Hogy világosan címezze a kártyákat, és mindennap írjon; a postán megmondják a tábori számot, amíg ő megírhatná. S ilyen százszor megbeszélteket.

- Van-e hazafelé villamosjegyed?...

Csengetés, trombitaszó, recsegő vezényszavak, gyors, szakadó ölelések. Egy perc múlva nincs itt egyéb az elnémult folyosókon, mint kábult kín, vánszorgó asszonybánat, tétova, ijedt léptek a nagy ürességben: egy-egy zokogás. Veron is ment a többivel kifelé.

Az utcákon már kora délelőtt aranylott, villamosok csengtek, kocsisok káromkodtak, kövező öregember baltája csattant, szikrát hányt; cukorkás kofa énekelve kínálgatott. Veron utána bámult.

- Néni! No jöjjön hát! Cukros mandula van? Hát törökméz? Meg húsz piskóta, de a skatulyásból!

Választott, fizetett; vakon tudta, hogy ezt kell most etetnie. "Az a rongyos." Szereti a mandulásat... Ma negyednapos a fia... Csak meg kell most a rendőrt kérdezni, melyik villamos legközelebb a "Szülőnő-Menhely" kórházig.

S a dolgos, hangos reggel közönyében így indult munkára; loholva vitte szent kis ösztöneit, elfojtott anyasága serény, feszülő izgalmát e korcs méhike, e fürge kis dolgozó. Sietett a hely felé, hol a lét fölös és meleg terheit, gőzölgő piciny testgomolyokat raknak le jajban és vérlucsokban, de éppily akaratlanul-akarva, ily tehetetlenül-téve - akik arra kirendeltek. Hogy húsz és száz és ezer év múlva is még több élő hordozhassa életét, valamivel mindig több - mint ahányat a legszörnyűbb fegyverekkel, ezerszeres vérengzéssel éveken át ki tudnak irtani maguk közül - egymás közül. Hogy legyen újra, aki öl, és legyen, kit pusztíthat szédületes tömegben, a számok, a lélek, a porszemnyi egyek leírhatatlan sokaságában... Rendje szerint a töméntelen, szörnyűséges köpűnek, melyből ha ízlel-e valaha mézet, használ-e hasznot egy ösmeretlen gazda? Soha, senki ezt nem sejtheti a kasban, melyet önmagából megérteni nem lehet, sem fölsegíteni - s ha megváltani; s mely mindenestül tán még csak nem is örök!


1916
 
 
0 komment , kategória:  KAFFKA MARGIT REGÉNYEI   
szeretettel
  2013-10-02 17:55:22, szerda
 
  KÉT NYÁR



1

Kába, kis, félmosolyú verőfény ült a házfalakon, kopottas félszeg februári tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit az embereket bolondítani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, a nyár? Kinek van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz utcában; mely Budán van bár, de úgy körülépült házzal, sikátorral az utolsó időben? Mikor Vitoriszék beköltöztek, most négy esztendeje a huszonegybe, az utcai pincébe - még füves zöld telek volt szemközt; és az olyan vékony jószág, mint Vitoriszné, átbújhatott a kerítés-léceken vadvirágot szedni egy csorba tejesbögrébe. Most már sötét a pince a két nagy bérháztól, de mit csináljon az ember? Nagy helyiség, száraz, és nem stájgeroltak!

Erre gondol Veron, és a két, barna, száraz karja szaporán tereget. - Igen, muszáj valami vidítóat gondolni ilyenkor: a házbérről, amely már fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról, mely megbukott hálistennek; a letudott adósságról s az uráról, hogy most megint munkába áll. - Ilyen mindenféle rendeset, mert az ember néha úgy elszomorodik; csak idegességtől kész volna lúgot inni. Ha tavasz kezdődik, mindig is ilyen furcsa változós! - Tavaly azt mondta ilyentájt az urának: "Te, meglátod, hogy egyszer én csak megindulok menni, és megyek és mind futok, amíg látok!" De tavaly rosszabb volt, mert betegeskedett, klinikára járt, meg Károly kezdett a sörivásra szokni, sok vitába voltak egymással ezen. Most már egyre tisztul az életük, az adósság levan, új házaktól is mindig hoznak ruhát. "Vivát Gáribáldi!" - szerette volna kiáltani, mint apja, a néhai falusi asztalos szokta, ha jól ment a munka, vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura odabenn az alkóvban!

- Károly, te! Tudod, hogy az a csendőrtiszt is ideküldi a ruhát a huszonhétből?

- Melyik? - hangzott az U-alakú helyiség egyik fülkéjéből, a zilált ágyról, egy ásításba nyúlt hang. - Az, aki a doktornénál szobaúr?

- Az. A doktorné új cselédje megszólított. Nagyon szíves nő!

- Az a bukjel-frizurás?

- Bukjel... na nézd-a? Hát más nem megfésülködik, hát én nem? - és mosolyogva csillogtatta meg a hollósötét hajába oly bőven tűzött üveggyémánt csatokat, fülönfüggőt.

- De olyan csuszpájzsos-tál képe van hozzá!

- Na, nézze meg az ember a kis gusztusodat! - nevetett az asszony, és kis szemei, a fényes, fekete cseresznyemagvak felragyogtak. Tetszett neki, hogy a telt arcú nőket nem kedveli az embere! Ő maga sovány volt, sötét bőrű, s a Hiúz utca összes pincelakói hitványnak mondták; de a doktorné, akinek mosott, sokszor dicsérgette: "Milyen cárt maga, Vitoriszné! Milyen csepp keze-lába van! Mint egy hercegnőnek!" És Vitoriszné ilyenkor mindig elmondta, hogy az apja taníttatni akarta őt, képezdébe járatni (mint legkisebbet, mert jó feje volt), de meghalt, mielőtt tehette volna.

Vitorisz úr, a női kalapos, az ágyon hevert; ki akarta még urizálni magát utoljára, mielőtt egy új Király utcai gyárban, holnap munkába lép. Csinos ember volt és magára tartó. A ruhát tisztán és alig gyűrve tudta viselni, barna haját oldalt kefélte, másodnaponként maga borotválkozott, és kis, angol bajuszt nyírt az orra alatt. Ha így, mikor nem volt munkában, együtt hívták őket valahová padlót kefélni - (Vitorisz korcsolyázva lejtett a kefén, s az asszonyra csak a könnyebb munkát, törülgetést hagyta), olyankor mindig pénzben alkudták az ebédet, s egy kis kocsmába mentek együtt. Károly udvariasan lesegítette a feleségéről az ócskán vett kis kabátot, vizet töltött a poharába és megkérdezte: "Mit parancsolsz, kérlek?" De nemcsak mások előtt, maguk közt is így szólt hozzá: "Kérlek szépen!" és nagyon szerette ezt a szót használni: "korrekt"; de egy r-rel ejtve, így: "korekt". A népszálló könyvtárából sokszor hozott haza könyveket, gondosan újságpapirosba fedte őket, és felolvasott Veronnak esténkint. Sokszor elbeszélgettek, elokoskodtak együtt a világ minden dolgáról. Vitoriszné nagyon jól tudta hát, miért tűri el urának némely pénzbeli könnyedségét, meg hogy nincs maradása sokáig egy-egy helyen, gyárban; elunja. "Kell az embernek egy kis szünet, egy kis változás!" - mondta ilyenkor.

És mert gyermektelenek voltak, nem kerültek nagy bajba ilyenkor. Károly szívesen liferálta egy utazó táskában a mosott ruhát; néha új kuncsaftot is szerzett; a megjelenése imponált mindenütt. És a kis asszony oly életrevaló - a jég hátán is megélt volna! Szimatolt a zálogházak körül, megvette pár hatosért a hiénák otthagyta holmit, szövetet, csipkevégeket; majd galandot, cérnát, kilószámra gombostűt hamisan bukó kis üzletekből; Vitorisz kis táskába rakta a holmit, és házalt vele varrónőknél, ismerős úrinőknél. A szövetfélét a szomszédos házak finomabb cselédsége kapkodta szét blúznak, kötőnek; mindig nyertek jó pár koronát. És ha egy-két hónapig így elvolt, rendesen lelt egy új gyárat, új munkát Vitorisz; finoman dolgozott, de mire megösmerték, megszerették, ő unta meg újra. - Igen, igen, de ha gyerek volna! - sóhajtott az asszony néha; de ilyenkor mindig esett néhány éles szó köztük, hát inkább ő hallgatott el. Mert Vitorisz, legalábbis egész életén át úgy mutatta - nagyon vágyott volna arra a gyerekre. Mikor összeköltöztek is a pár évvel idősebb asszonnyal, mindig azt hajtogatta: "Ha úgy leszel kedves, rögtön megesküszünk!" Nem lett úgy, de Veron tudta, hogy az ember szereti. Apja, az özvegy asztalos még húszesztendős korában kiátkozta, mikor egy gépésszel megszökött a faluból. Három évig küszködött avval, halva szülte a gyerekeit, aztán egy özvegy hivatalnoknál volt gazdasszony húsz koronáért meg szerelemért; amikor megismerte, okos asszonyítélettel magához valónak találta, és ügyesen magához kapcsolta ezt a Károlyt. A családja tartotta a haragot. De meghalt az asztalos, osztoztak; s a csaknem kétezer koronácska örökségből elsőnek az anyakönyvvezetőt fizették, meg egy kis lagzit. Csak a világ kedvéért! - mondta a kalapos. A pénzből saját mosodát nyitottak; egy év alatt elúszott rajta majd mindenük; a maradékot felette az asszony betegeskedése, mert még a gépész idejéből hozott egy kis bajt, amiatt nem lett több gyerek. De Vitorisszal jóban-rosszban megvoltak mostanig, Veron sok úriasszonyt ismert, nagy intimitásán, a szennyes ruháján keresztül; s ahová bejáratos volt, elbizalmaskodtak vele, elmondták minden bajukat. De fürdőszoba, cseléd, harminc koronás blúzok gondolata sohasem zavarta; oly távol volt becsvágyától és körétől, mint azoknak az úrinőknek egy földszinti páholybérlet az operában, vagy hogy udvarmesterük legyen. Veron sokszor főzött finomabban az urának, mint azok mindenesei kotyvasztanak, s ha nyáron - mert az énekes színész úrra is mosott - két erkélyszéket kaptak a színkörbe; a Veron háromkoronás csipkesálat dobott frizurás fejére, és Károly húszért csokoládét hozott felvonás közben; majd előadás után egy kis kávéházba mentek, pikolót ittak, és vicclapokat néztek... ó igen, ilyenkor a környezetüknél, a valónál finomabb, magasabb élet illúzióiba ringatták magukat; csak egy fokkal, igaz, de ez rendszerint elég! Együtt nézték le a buta házmestert, a durva pucerájost meg az iszákos péket; de vigyáztak, hogy a szomszédsággal külszínre nyájas viszonyban maradjanak. Önkéntelenül tisztelték őket; urazta, asszonyozta még a fűszeres is; de villamoson, ligetben néha így szóltak idegenek: "Nagysád kérem, húzza arrébb a ruháját! Pardon, nagysád!" És a kalapos megszoktatta Veront, hogy ne is érezze különösen megtisztelve magát ettől...

- Veron, kérlek, még nem vagy készen? - Gyere már, pihenj meg egy kicsit!

Az asszony friss mozdulattal csattantotta fel a villanykörtét, mely zöld zsinóron lógott a helyiség közepén. A világítás megszokott enyhesége kizárta a változó színű alkonyborulatot, az oktalan levertséget; meleg vidámság rebbent az asszonyka szívébe és odaadó nagy hála egyszerre. Lám, az ura így szól hozzá!... Goromba nem volt soha életében, csak néha furcsán csúfondáros, és olyankor az asszony mindig zavarba jött, elveszett, elidegenült; mintha egyszerre elszakította volna a másik az összetartozás, szolidaritás szálait. "Húzd fel, kérlek, azokat a mágnás-cipőket!" "Jaj, de bűbájos vagy!" "Grófnő, töröld meg az orrod!" Ilyenekkel mindig könnyen fölébe kerülhetett. De ma jókedvében volt Károly; ilyenkor szép estéik szoktak lenni.

- Tudod mit, fiam - lelkendezett felé -, összetakarítok még itt egy kicsit, most kedvem jött! Vidd át addig a Korona utcába ezt a pár inget; a pénzből meg, úgyse sok, vehetnél parizert a téren, meg húszér teát, húszér rumot; kockacukor van is még! Jó?...

Aggódva, kérdve nézett felé. "Hej, haj!" - tápászkodott fel az ember, de nem volt ellenére a dolog. Jó barátok voltak, meg tudtak egyezni.

- Kis üveget vigyél a rumnak - szólt utána Veron, és még abban a pillanatban frissen, repesőn, szívós kis teste minden energiájával, feszült ideges életörömével dolgozni kezdett.

Meglepetést akart. Múlt héten költözésben segített valahol; két ócska törökös párnaforma székkel nem tudtak mit csinálni, a cselédszobába se fért; handlénak nem kell az ilyen, még a szemetes se ingyért viszi ki. De tudták, hogy Veron mindent elfogad, tört üvegcserépnek, ócskavasnak örül: "Majd jó lesz valamire!" - s mint egy zsibárus bolt, olyan a lakása. Majd megszakadt, míg elcipelte a két ülőkét, és hazárdul kacérkodott a villamoskalauzzal, hogy fölvegye velük. Az ágy alá dugta Károly elől. Kapott egy rongyos szőnyeget is, azt most elterítette a tisztábbik fülkében, rá a két széket, aztán a díványt vonszolta oda, melyet a poloskák miatt dobtak ki a házban, de ő kitisztálta. Új bútora nemigen volt, arra mindig sajnált. Középre húzta a kis szapuló-széket, és beterítette asztalként, valakinek a mosásba adott kávésabroszával. "Na, csitt, csitt!" - vigasztalt meg két vinnyogó kölyökkutyát egy kosárban. Két pár csésze került, ahány darab, annyiféle - egy csorba teásibrik kék bádogfedővel. A villanykörte csomóba kötött zsinórját megoldozta és kihúzta odáig, kampósszeget vert a falba, hogy megakassza, aztán tűzre tett, megnézte művét és mosolygott: "Igazi török szoba!" Lihegve szaladt át a boltba tíz Duna-cigarettáért; odarakta csinosan egy néhai szappantartó üres aljába, gyufát mellé. Végre megmosta a kezét, megnézte pillanatra parányi tükördarabban a haját; az rendben volt a gyémántüveg-csatokkal; - aztán egy mozdulattal levetette dolgozó rongyait, és előkotorta a pongyolát. Igazi pongyola volt ez, japánujjú, sárga, mutatós, olcsó kreppszövetből; különösen adakozó percében ajándékozta egy nagysága.

Abban a pillanatban, mikor a kiszellőzött lakást be akarta zárni, nagysoppos, szőke, női fej jelent meg fölötte az ajtóban.

- Hoztam már én is a kutyuskának egy kis csontot! - szólt be nyálasan az özvegy doktorné cselédje. - A mi vicink mesélte, hogy milyen jószívű az asszonyság; minden nyomorék kutyust, cicust felszed az utcán, itt ápolgatja! Én is szeretem az állatot!

- Igen szépen köszönöm! - felelt Veron, és elpirult. Imponált neki az új nő! Még csak harmadnapja jött a Hiúz utcába, s közbámulatra egyfogatú kocsin, az óriás zöld ládájával, melyen oly sok volt a nyomtatott, idegen nyelvű vámcédula: "American". S a vici mesélte a fűszeresnél, hogy tegnap kalapban, cérnakesztyűben ment a csarnokba; karján nagy viaszosvászon táska. S Veron mindjárt rokonszenvezett a fehér bőrű, szőke nővel, ki hímzett fehér blúzában, telt mellével, ünnepien frissnek, virulónak látszott neki. S e percben örült, hogy elég világos van még kinn, s a leány jól láthatja az ajtóból az ő hosszú sárga pongyoláját a bársony gallérral.

- Hát mikor hozzam el a hadnagy ruháját, asszonyság kedves?

- Ó, kérem, akármikor! Mindjárt is, ha tetszik! - kiáltott Veron mohón.

- Igen? Akkor leszaladok vele este! Az asszonyom színházba megy úgyis, magam leszek!

- Legyen szerencsénk egy kis teára! - felelt Veron, és újra belepirult, hogy ilyen jól meglelte a kifejezést. Észrevette, hogy "az asszonyom" szót sietve, elmosva, kis ajkbiggyesztéssel ejtette a leány. Ez tetszett neki, és valóságos becsvágyat érzett az után, hogy ő is "imponáljon" a másiknak.

A leány világos körvonalú alakja ott állt még egy percig a pinceküszöbön, lemosolygott rá a homályból, aztán nyájas, csengő szóval szabadkozva köszönt el. "Milyen barátságos nő!" - gondolta Veron már-már egészen meghódítva.


- Füstölt nyelvet is hoztam, kérlek! Nem baj? - kiáltott be Károly előre.

- Nem, nem! - mosolygott a szemébe Veron, és legyintett, hogy semmi az, nem krajcároskodik ő! - Gyere csak, ülj le, mindjárt forr a teavíz! Estet is hoztál?

- Na nézd el! - állt meg a férfi a fülke bejárójánál. - De milyen jó ízlésed van neked!

Veron lihegve nevetett örömében.

- Na lám, igazi török szoba! És cigaretta, tea... és ez a te érdekes slafrokod!

- Dívány, szőnyeg, csészék! - folytatta Veron, és sorba végigsimított mindenen a tenyerével.

- De milyen hamar csináltad, mint egy boszorkány! Nem lovagolsz te néha seprűn éjszaka?

Veron megrettent, hogy megint csúfolódni akar; de Károly szíves örömmel ült mellé. Leforrázták a kis aszúfüvet, lassan kitöltötték, lassan kavargatták, szürcsölték nagy pihenőkkel, nézdegélvén közben magukat, egymást s a kis illúziókat. A sárga kimonó szép ráncokban folyta körül a Veron keskeny csípőit, aprós, gyerekes mellét. "Na lám, hogy illik mindez hozzájuk! Hát ezt művelik, ezt tudják az urak! De nagy vicc!"... Vitorisz kibontotta az újságot. Feszültség a külpolitikában... A légyott... A szerb pátriárka síremléke... Öngyilkos rikkancsfiú... olvasta végig a címeket.

A pinceajtón hangosan kopogtak. - Kinn tágasabb! - súgta Károly. - Légy finom hozzá! - súgta a nő. - Tessék, tessék erre fáradni, kisasszony! - A kisasszony arra fáradt, tapogatózva a homályos helyiségen át. - Na tessék! Milyen érdekesen ülnek itt! Na nézze meg az ember! - nevetett a leány. - Igazi törökök! - A "kelet"-ről összekapkodott képzeteik zagyvaságában mindent e néven hívtak. - Hová tegyem a szennyest?

- Tessen csak ledobni akárhová! És foglaljon helyet nálunk!

- Á, nem zavarom, ha jól érzik magukat! - állt meg, mintha habozna a leány. - Vitorisz úr olvasni akart!

- Semmi, úgyis olyan üresek most az újságok! - adta meg magát a férfi is. - Tessék csak leülni! - Veron a maga csészéjét átöblítette a vendégnek, ő egy pléhcsuprot vett elő, mert több findzsa nem volt. - Tegyél még hozzá, hogy erős legyen! - biztatta az ura, mikor újra forrázott; a zsírfoltos, sárga pongyola kis uszályát maga után húzkodva a tűzhely körül, a hamuban. Most már a férfi is örült, hogy idegen tanúja van az ő kényelmes, szőnyeges, teás, otthoni életüknek. A nagyfrizurás leány mosolygott; szép, fehér fogsora látszott, telt állán két gödröcske támadt ilyenkor. Egyébként igen egyszerű, nagy arca volt; tömött galambbegy nyaka kiduzzadt a fehér, stikkelt blúzból; fújtarany lóherelevelet viselt ezüst láncon. Károly rápillantott jól felfűzött keblére: de a bőre szagát, ahogy a közelébe leült: kissé erősnek érezte és nem kellemesnek. A leány kiitta a teát, egy galuskává gyúrt zsebkendőben megtörülte a száját, és bőrféle ridikülből csipkehorgolást vett elő.

- Jaj de szép! Mire lesz?

- Bugyogóra. Szeretem a kézimunkát, tudok mindenfélét. Bár itt nemigen ér rá az ember a szolgálatban.

- Igaz, hogy Amerikában annyival jobbak a viszonyok? - érdeklődött Vitorisz udvariasan.

- Ó, Amerikában húsz dollárt is megadnak egy jó szakácsnőnek; de szobalány is - én az voltam - megkap tizenkét-tizennégyet. És szép szoba, szombattól hétfőig kimenő, fogadó délután. A liften felhoznak mindent: fűszeres, mészáros, zöldséges, pék; minden van a házban, csak le kell telefonálni. Persze, ott nem tart cselédet minden rongyos hivatalnok meg doktor; csak a nagyon pénzes népek. Az ember ott nem kutya; elvégzi a kialkudott dolgát, aztán kézimunkázhat. Végszámra horgoltam keskeny ingrevalót két dollárjával; szélesebbnek végje három és fél dollár; kéz alatt szétkapkodták.

- Igen - magyarázta Károly -, ott becses a kézimunka; mert ott minden gyári, az asszonyok is gyárba járnak.

- Szép kis mellékkeresete volt! - élénkült fel Veron e gondolatra. - Sok pénzt félrerakhatott, Erzsike kisasszony!

- Ó, ne kisasszonyozzon már! Majd én is Veronnak tisztelem, jó? Hát azt ne higgye, lelkem! Nagyon drága minden szórakozás; és az már úgy divat vasárnap; ott erősen dolgozik mindenki, de mulat is! Mozi, ringli, lufbalon, csolnak a tón, nagy hattyú az orrán fábul; - mindenféle kirándulás, fotografálás, sör, fagylalt, nyerésbe-fogadás... és aki nem gavalléros, azt megvetik. Négy-öt dollár elment sokszor hétfő hajnalig. És sok kell ruhára, ott egy négerdada öltözik úgy, mint nálunk akármelyik nagysága! Meg hát hazajövet drága a hajójegy.

- Négereket is látott? - hajolt előre az asszony felcsillant szemmel.

- Az ugyan nem nagy vicc ottan; minden ligetben nyüzsögnek, mint a bogarak! De a finom parkokba nem szabad lépni nekik; csakis mint dadusnak fehér gyerekkel.

- Igaz, hogy szagosak?

- Az se egyforma! Tőlünk a szakácsnét elvette egy; az munkavezető volt bőrgyárban, tizenhat dollárt keresett minden héten. Az olyan finom egy férfi volt; bárcsak akadna olyan fehérbe! A felesége is, igaz, nagyon tisztán tartotta; nem érzett azon semmi! A gyereküket én kereszteltem.

- Hát nem pogányok?

- De kérlek - türelmetlenkedett Károly -, ne blamáld magadat! Ma már nem emberevők a szerecsenek sem, mint ahogy te a plakáton láttad. Azt csak a gyerekeknek tanítják úgy, ijesztésül.

- Ó, kérem - mosolygott a leány -, én még ennyit se tudtam az egész Amerikáról, mikor kimentem. Mindenki beszélte; ilyen, olyan ott; de azért semmi fogalma nincs hozzá az embernek, míg nem próbálja.

Veron kedvtelve és elgondolkozva nézte a leány mozgó, tömpe ujjait, áttört blúzát, kongré-kötőjét s nyakában az arany lóherét. - Mégis, miért adta rá a fejét, hogy eljöjjön, Erzsike? - kérdezte habozva.

- Hogy visszajöjjek? Haza? - ismételte kissé gyorsan Erzsi. - Hát a honvágy, lelkem!... Az, az! Egyszer csak nem kell az embernek enni, nem alszik: úgy néz ki, mint egy váltott. Csak haza... haza! Míg a hajón nem ült, nincs nyugta... úgy rajta van a happáré!

Mindnyájan hangosan nevettek a különös, parasztos szón, melyet íme, tudva, csak színezésül mondott ki a leány. Egy kis csend múlva hozzátette:

- Csupa betegség az ilyen honvágy; az amerikai csak kacagja már! Mert bizony nincs miért olyan nagyon sietni!

- Ha csak nincs itt egy-két domíniuma! - csúfolódott Károly; mint minden munkás, elméletben legalább szocialista volt.

- Ó, mindjár' megmondom, hogy mi van! - nevetett a vendég, megértve, hogy csakis valami földi javak közül lehet: "domínium". - Szegény papám tanító volt, felekezeti; hároméves se voltam, mikor elhalt; egy évre rá a mamám. A néném nevelt - ahogy az árvát szokták, több pofonnal, mint kenyérrel. A két idősebb testvérem iparosné mindegyik: hallani se akarták, hogy szolgáljak. Amerikából azt írtam: üzletbe járok. Most hívtak haza, de kérem, minek egyek én panaszosat náluk? Nem igaz? Miért nem taníttattak ki legalább varrónénak? Amilyen kezem van; horgolni, slingelni csak magamtól megtanultam, egyszeri mutatásra! De nincs rosszabb, kérem, mint a rokon; segíteni, azt nem; csak parancsolgatni...

- Igazsága van! - vélte Károly. - Legjobb is, ha független az ember!

- Érdekes - vetette közbe Veron egy kis pirulással ura előtt -, hogy én is majdnem tanítónő lettem; képezdébe akart adni a papám (most ő is így mondta), mert iparos volt ő is; én voltam a legkisebb, hát nagyon szeretett. Ki tudja, hol lennék most, ha el nem hal ő is hamarosan!

- Na - csitította a férje -, valami nagy rakás akkor se lennél! Mi az, egy tanítóné? Már csak ne vegye zokon, hogy maga előtt mondom - de csak úri nyomorúság! Talán nem?

De a leány ráhagyta készséggel. Ilyen három lépésről bizalmasan, jóleső tiszteletadások közt folyt le az este. Búcsúzáskor a leány is meghívta Veront, hogy nézze meg holnap a ládájában a sok tengerentúli holmit, levelezőlapot. Az asszonyka örült neki, de hogy csorba ne essék a tekintélyén, most ő szólította fel tegezésre a leányt, a búcsúzáskor cuppanón megcsókolta. Jártában-keltében tanulta, hogy annak kell előre tegezni, aki asszony, házinő, idősebb; szóval rangosabb a világ szerint. Ő ugyan nem sokat adott erre, és a leány különösen tetszett neki, már szinte becsvágya volt ez az ismeretség; de éppen ezért vigyáznia kellett, hogy alul ne kerüljön! Az szőke, telt és fehér; (titkos álmaiban Veron is ilyen szeretett volna lenni!) tanító leánya; sok világot látott, ruhás, tán pénzes is; egészen más, az bizonyos, mint az utcabeli cselédek. (A varrónőféle meg ugyancsak felfújja magát!) De ő, Veron is tudta az értékeit: azért, hogy mosással foglalkozik az ura mellett - ügyes, eleven nő; nemhiába született keddi napon, és egyszer egy naptárban olvasta versben: "Keddi gyermek magát ügyesen forgatja!"... És akármilyen szegény, de nem szolgált sohasem; az ura mégiscsak iparosnak számít, kitanult - ha gyári is! Ezeket forgatta, méregette magában, s elhatározta, hogy nem teszi magát nagyon alázatosnak.

De nem is kellett, másnap délután Erzsinél örömmel látta, hogy a leány nem nagyralátó, inkább szíves és engedékeny, könnyű természetnek mutatkozott. "Árva volt szegény! - gondolta Veron meghatottan. - Mint én, ő is anyátlan!" A kis zug cselédszoba fala telis-tele volt akasztva fényképpel, levelezőlappal, papírlegyezővel - melyekre nagy bicepszes néger akrobaták, s telt mellű, trikós nők voltak föstve. A ládákban sok öltözet ruha volt: batisztok, szövetek, egypár selyemblúz. Egy skatulyában kész stikkelések; s a leány rögtön felajánlott Veronnak egy tálcakendőt, melyre azt mondta, hogy szép. Nagy szabadkozással tukmáltatta csak magára; bár nagyon örült, s elhatározta, hogy ennek a kedvéért akárhonnét, de kerítni fog egy tálcát. - Milyen gavalléros vagy te - ismételgette a tetszetős szót. - Én mindig ilyen voltam; mindent szívesen odaadtam akárkinek. Már ilyen a természetem! - Nekem is, pedig látod, nem jó! Az embert csak bolonddá tartják a világon!

Aztán elbeszélgettek a többi "emberről" a világon, hogy milyen irigy, pletykás, neveletlen, buta meg céda a legtöbb! Hát még a férfiak - azokról beszélni se jó! Erzsi megmondta, hogy neki elég volt belőlük, eleget csalódott! Amerikában is volt egy magyar fiú, de ott ösmerte meg. "Egy rendes nő... az mindig csalódik!" - ebben a törvényszerűségben megegyeztek; sőt a legtöbb barátnőre is átvitték. Az is mind hamis; csak - persze - van kivétel, de nehéz találni! Veron említett egy Etelkát, a kovács leánykáját a falujukban, akivel úgy voltak, mint a testvérek, mindig együtt jártak, minden pántlikán megosztoztak; valami jót egymás nélkül meg nem ettek volna; híresek voltak a faluban erről. És ő hetekig-hónapokig siratta, egészen belebetegedett, mikor más faluba vitte férjhez egy dongásmester, özvegy pedig...

Igen. Vágyaiban, kedélyében helye volt mindig e tiszta és bensőséges ideálnak: barátság. Finomnak és magasrendűnek tetszett előtte, bár nem tudta volna jól kimagyarázni, az olyan mélységes kapcsolat, melyet nem érzéki szálak tartanak össze; annál inkább, mert az ő köreiben oly könnyen s közvetlenül érhető el a férfiakkal közösködés; - míg a nőtársak, Istenem... "csak összebújni tudnak a férfijukkal; csak annyira van eszük; amit az állat is tud!" Ő szerette az urát, de mikor csak tehette, inkább kibeszélte magát előtte abban a részben... az ember ki is fárad, egész nap dolgozik; meg hát egy asszony csak arra való legyen?... Jobban szerette, ha csak elbeszélgettek. Ám míg betegeskedett, Károly - ha nem is goromba, de hidegebb volt vele napközben is. Pedig Veron úgy érezte, hogy ő egy betegségben még jobban, mert röstelkedés, gát nélkül, zavartalan, ömlő odaadással tudná szeretni az urát... De egyszer egy fiatal úrikisasszony rábízott egy levelet, hogy postára adná, alig volt leragasztva - hát mért ne kukkant volna bele? - Volt zárdabeli barátnőnek szólott; s Veront csodálatosan megfogták e szent, tiszta gyöngédkezések, e végtelenül mély, lelkes és lelkies ömlengések, melyek választékos szavait nemigen értette. Maga az a tény volt a szemében olyan kifejezhetetlenül finom és emelkedett - hogy két emberi lény ily áradozóan érez és érintkezik; - bár nem a "megmarkolásra" kellenek egymásnak... Veron csakugyan felszedett s magánál melengetett mindig vagy féltucat beteg kutyát, eldobott macskakölyket; s ha magában volt velük, néha oly édesen túlzó gyöngédségeket, millió becéző szót duruzsolt a suta kis férgek fülébe, hogy kétségbeesett volna, ha Károly véletlenül meghallja, s holtig csúfolná ezért...

- Énvelem nehéz jóba lenni! - mondta nemsokára a doktorné cselédjének. - Mert én azt kívánom, hogy a barátném még mérgébe is szépen, szívesen beszéljen hozzám; és a hátam megett rólam egy zokszót se mondjon, hanem hű legyen, mint én, a sírig.

- Igen, Veronka, te nagyon érzékeny vagy, ugye? Na, nem jól mondtam? Én a világért meg nem sértenélek.

...Ilyen ünnepi percek, mondások nem estek éppen mindig; sajnos, a napi élet nem bírja az ilyet, kivált a pincében, cselédszobában! De Veron mégsem csalódott új barátnőjében, a leány szelíd, epétlen, adakozó és nyájas volt vele szemközt. Nemsokára látta ugyan a hibáit is; a viszonyuk egyre kevésbé ünnepélyes volt, de mind összemelegedtebb; csakhamar nem lehettek egymás nélkül. Együtt sétáltak, egymás dolgában segítettek, ajándékozgatták, s mindenütt teli szívvel dicsérgették egymást. Az egész környék csodálattal adózott az előttük ismeretlen szolidaritásnak; s mindegyik fél nőtt az idegenek szemében általa. De a doktorné, Erzsi asszonya fontoskodva csóválta a fejét, és azt mondta, hogy ez nem rendes, hanem abnormális dolog. Nem volt igaza pedig!

Nem jó vége lesz! - mondta egy idő múlva néhány öreges szapulónő is a mosókonyhában; de a fekete asszony hangos, szenvedélyes jó kis lelke csak annál inkább nem tágított. Ha ezek morcognak, ezek az elbutult, vén állatok, akkor csakugyan finom és szép dolog lehet, ahogy ők vannak a leánnyal. Mit értenek ezek? Neki az ura, a kutyái, a barátnője mind arra kellett, hogy érezhessen, hogy kiönthesse a szívét; legalább apró tettekben, néma, nagy ragaszkodásban; - mert a szavakkal kifestést, bár néha úgy vágyott rá, gátolta a szégyellés, a félelem, hogy megmosolyogják - meg hogy nem is igen voltak szavai: bánni nem tudott velük. S a leány élni tudott mindezzel, jutalmazta, s ki tudta mutatni, hogy kell neki, tudott elfogadni is; viszont apró ajándékokban szinte a könnyelműségig pazar volt - egy szóra mindenét odaadta volna, és nem bánta meg egy óra múlva; - nem is gondolt rá többet. Veron most már tudta, miért nincs Erzsinek semmi félretett pénze; még azt is csodálta, hogy ilyen ruhás; és feltette magában, hogy takarékosságra szoktatja az ő érdekében. Néhányszor szép prédikációt tartott neki erről.

Vitorisz is megszokta lassan a dolgot. Eleinte szekálta vele néha az asszonyt, azt mondta, hogy a túlság sose jó, és hogy ennek nincs értelme. De Veron váratlanul jól kibeszélte magát. Hogy tán szeretőt tartson, mint a többi munkásasszony? - Egyik nap az uruk éjszakás a gyárban, másikon a nőtlen, ágyrajáró szaktárs - és felváltva alszanak otthon. Neki az nem kellett soha, tudhatja Károly, semmi része nem kívánta. Ágyrajárónak is a hatvanesztendős utcaseprő, szegény Sipita bácsi volt náluk, míg kórházba nem vitte a rákbaja. De az ember kíván még valakit az ura mellett, ha még olyan jó ura van is; és hát gyerek nincsen. A férfi végre megnyugodott. Ő most csakugyan sokat nincs otthon, különóráz este. Nagy becsvággyal és kedvvel dolgozott egy hermelinszőrméből vert, óriási, kétezer koronás fehér filckalapon, melyet Augusztának csináltak rendelésre, remekbe, s egészen őrá bízták. Csak egy ujjnyi vastag igazi aranyzsinór körül; - ez lesz minden dísze két bojttal; fő a fazon; a főnök udvari szállítói címről álmodozott érte. Nagy testi munka volt, nehéz vasbunkókkal verik az ilyet a formán; de Károly kedvvel csinálta, bár sokszor eszébe hozta szándékosan, hogy milyen nyomorult keveset kap érte ő, aki csinálja!

Erzsi egy-két hónapig jól megvolt az asszonyával; a doktorné kedvesnek, ragaszkodónak találta. Nem volt nehéz hely; a fiatal özvegy szeretett sétálni, színházba, kávéházba járni; elég jó módban maradt, de férjhez vágyódott. Néha elmesélte a leánynak is, mennyivel szebb, jobb dolog a fészkes élet, mint ez a bús, magános. "Jobb volna, ha Vitoriszné ügyesen férjhez adná magát is, ha olyan jó barátnő!" - De különben sok szabad ideje s független járás-kelése volt itt a cselédnek. Az asszonya névnapjára csinált Erzsi egy gesztenyetakarót, s ibolyát vett egy koronáért a piacon, köszöntőverset dugott a csokorba, és bevitte, míg a doktorné aludt. Az a hímzést ízléstelennek látta, de azért örömet mutatott, s mindenütt eldicsekedett a cselédjével. Áprilisban falura ment pár napra az úrnő, s Erzsi kipingáltatta meglepetésül a konyhát egy mázoló-segéddel, kivel a boltban megismerkedett. Csak nyolc koronát fizetett; az asszonya erővel visszaadta neki, de aztán megmondta, hogy híre nélkül ilyet azért ne csináljon másszor! Veron, mikor elbeszélte neki, izgatottan érdeklődött a mázoló iránt. Kicsoda, hol és hányszor látta? "Vigyázni kell az ilyen facér kölykekkel!" - figyelmeztette azután, s a leány nem felelt.

Apró holmik, olcsóbb dísztűk, fésűk, csipkék és zsebkendők sokszor elkallódtak a háznál; de az özvegy tudta, hogy bizonyos idő múlva minden cselédjével így van ez; kitanulják a gyöngéit. Néha, mintegy önmagát is büntetve, mindennek hirtelen utánajárt, mindent számon vett, követelt. Erzsi néha visszatalálta neki az eltűnt gránátmelltűt, s ilyenkor sértett arccal járt egy ideig; mire az asszony egyet gondolva benézett a bútorok alá s a lábasokba; tiszta-e minden? Sok hanyagság napfényre jött; mint ahogy előre tudta is. Nem volt rossz vagy szívtelen nő; inkább jobb hajlamú, néha töprengő, igazságra, önjavításra kész; ha olvasott, ebben is bizonyos ízlés és komoly szándék vezette. De a cselédügyön - gondolta - nem lehet segíteni a mai viszonyok közt. Ennek a kapcsolatnak: úr és cseléd; más, elmúlt kor volt igazi levegője: a jobbágyi idő és szellem, mikor mindenki szolgált valakit, végsőkben a királyt, az Istent: s a hűség ideálja magasztos volt és tiszteletet keltő. Ma ez az eszmény az élclapokba került, minden szolgáló egyéniség, s az "úr", ha kivált gondolkodik, kissé félve, lelkiváddal, szégyenkezve nyúl a másik élet szent jogába, a függetlenségbe. S mert az özvegy belátta, hogy a cselédnek igaza van, ha csak ellenszenvezni tud a gazdájával, kivált nő a nővel; vagy ha közönséges - (hisz másra nem nevelték), ha lázadva tűri sorsát, s nem tiszteli a tulajdont; épp ezért szívesen és gyakran cserélte a "lány"-okat. Elve volt, hogy csak addig kell tartani egyet, míg nem mer többet lopni, mint amennyit már a büdzséhez számított, s míg a viszony természetellenessége nyájasságba, elnézésbe, emberségbe takarható kölcsönösen - szóval pár hónapig. Miképp lehetne máshogyan: őszintén üzletivé tenni, pontosan megszabni vagy mellőzhetővé tenni ez áldatlan viszonyt; ezen már nem ért rá gondolkozni: férjhez készült egyelőre. Addig is - már júniusban rokonokhoz, falura; s mert fűtés, korompiszok már nincs, odáig takarítónővel is meg lenne; sőt egy kis hajladozás őt is fogyasztaná, meg egy kis kifőzésbeli, gyengébb koszt - és olcsóbb volna. Mindig rosszul járt, ha szentimentalizmusból tartotta és fizette nyaralás időn a "jó" cselédeit; mind elcábérodtak, mire ő hazakerült. Szóval: nagyon kapóra jött neki némi éleskedések után, ha a dúlt hangulat végre valami összeszóláskor ideges kiabálásban sült ki, mint a villamos feszültség. A cseléd feleselt, az asszony rendőrrel fenyegette; a lány követelte a könyvét, az asszony "kegyelemből" elébe lökte a konyhaasztalra - a fillérig kiolvasott pénzével együtt. - De most már induljon rögtön! - Ne tessen félni! - E drámai pillanatoktól kezdve fokonkint alábbhagyott mindkettejük indulata - némi katzenjamerrel, de a kibontott csomók, megoldott helyzetek enyhültével. Egyik sem bánta, hogy így esett, s egyik sem látott rendkívülit benne. Egy mindeneslány külsőbbik, konvencionális - mondjuk: policáj-lelkiismerete sohasem teljesen s a múltba visszamenően nyugodt; - egy "nagysága" meg, ha csak egy babot ér, mindig és joggal röstelli kicsit az érdemtelen fölényét az egyoldalú szerződésben. "Neki is jobb - mentegette magát gondolatban a doktorné -, minek ízetlenkedjünk? De előre fölmondani rossz politika lett volna; akkor odáig a szemem is kilopja, elhordja, és semmit nem dolgozik! Jó, hogy ma bevasaltattam még vele!"... Szóval negyedóra múlva maga csinált a búcsúzónak "még egy kis kávét", s nem akarta megnézni, hasztalan erőltette a leány, a zöld ládát, melybe elpakolt. Kis gúnyos rezignációval legyintett, s tán igaza volt; egy kis útikoffert a napokban csakugyan levitt már Erzsi Vitoriszékhoz. Végre elég tisztességesen elköszöntek egymástól.

Veron megtörölte lúgos karjait, és kitörő örömmel, gyengéd öleléssel fogadta a leányt; már tudott volt a bajokról, és most megkönnyebbülten sírtak egymás vállára borulva.

- Otthagytam, mint szentpál az oláhokat! - kiáltott aztán vígan a leány. - Pedig ugyancsak hízelgett volna már a nyavalyás, hordta utánam a kávét! De nem vagyok veszett! - Ennyit se kellett volna, hogy tűrjél! - vélte az asszony, mély meggyőződéssel, és kicsorgatta a szennyes vizet. Erzsi oly sok rosszat beszélt neki az utóbbi időben a doktornéről, s még az erkölcseit is hánytorgatta; - hogy Veron szinte utálta! Elhatározta, hogy nem is fog mosni rá!

Az ura még nem volt otthon. Károly a minap tett néhány megjegyzést arra a kofferre, hogy jó lesz vigyázni! meg hogy vajon mi van benne? - Nekem ugyan nem elvem az izé - a "tulajdonjog bálványozása"; de az nem volna szép, ha valaki bajt csinálna olyanoknak, akik pártolják és jók vele! - Ám Veron megbotránkozva torkolta le: hogy gondol olyat?... Az olyan alatt bensejében tulajdonképp csak ékszert, pénzt, nagyobbszabású dolgot értett; olyat, amiért az embert a rendőrségen üthetik, nyaggatják, becsukják. Apró dolgok, elügyeskedések! Egy-két harisnya, zsebkendő, mikor folyton mos-vasal az ember (nyomtató lónak nem kötik be a száját) - még egy ciha vagy lepedő is, ha nem monogramos vagy éppen szalagok, hajcsatok, övek... Istenem, az ilyesmi inkább virtus, minden leánynak hemzseg tőlük a ládája, s mind nyugodtan hurcolja változatos jelzésű, nagyságú s fajtájú darabjait a fehérnemű-gyűjteményének. Ő maga, Veron, például soha nem vett harisnyát, hanem minden mosni adott-szennyesből átöblített magának egy néhány párt, s hordta, míg a többi ruha munkában volt. - Az Erzsi csomagja nem nyugtalanította tehát.

- Tedd fel a vacsorát, szívem, mindjárt itt lesz a komád! - Na, de most aztán nem engedünk el. Minek szolgálj te, mit szekáltasd magad: el lehetsz miköztünk! Szegény Sipita bácsi úgyse jön már ki a kórházból, hacsak nem Szent Mihály lován; - az a fülke tiéd lesz a matrácsurgyéval; a vízvezetéknél mosdhatsz ott; aztán takarítani mégy. A színészurat még holnap megfogom neked, annak a szobáját meg még egyet legfeljebb. Délután segítesz nekem fizetés fejében putzwesch't vasalni, neked jó kezed van ahhoz. Na, hát nem is szólsz?

- Én szeretnék, de a koma mit szól?... (Így nevezték Károlyt tréfásan).

- Sose búsulj, szívem; még ő mondta tegnap, neki jutott eszébe! - hazudta az asszony hősiesen. De tudta: lesz annyi energiája, hogy ezt keresztülvigye az otthonában.


Vitorisz csakugyan nem ellenkezett, sőt váratlanul készséges volt és egyetértő. Igen, már hallotta volt a gyárban, hogy az üzemet a nyári szezonra korlátozni fogják, s csak az öt legrégibb embert tartják meg a műhelyben. Vele szemben habozott a főnöke: jó és gyors munkás hírében állt; de a könyve szerint egyetlen tartósabb helye, megállapodása nem volt soha, és ez döntött. A főnök már ismerte ezt a típust, és ki tudta használni; szíves, dicsérő szók közt ígérte, hogy őszre - őt elsősorban - visszaveszi. Károly nem is bánta nagyon; nyár jött, az ember akárhogy elél nyáron, s Veron már félre is tett valamit. De jó lábon kellett maradni vele. Meg nem is baj, hogy a leány itt lesz a háznál; az asszony is jobb kedvű, az egész életmód elevenebb, vidámabb; még a nyomorúság is, a szapulásgőz meg a csuszpájzvacsora is. "Nem is rossz nő az a bumfordi leány, csak egy kicsit buta!" - gondolta Károly.

Pedig tán inkább lusta volt egy kicsit és néha beszédre, gondolatra is; csak az egyforma babramunkát szerette. Mint egy jó meleg, dunnás ágyban, úgy fészkelt meg a Veron eleven és tevékeny, jó szeretetében. Most már nemigen erőltette magát komoly és tartalmas beszédekre az amerikai viszonyokról, az életről, a családjáról, a világi rendről; amicskét tudott vagy valaha gondolt, kiadta a legelső, ünnepieskedő idejében a barátságnak. Itt, a pincében nem is öltözte, gondozta magát olyan rendesen, mint cseléd korában; pedig Veron szívesen mosott rá is. Mindenben ernyedtebbnek látszott, sokszor megállt, ellógott, mélázott. Dologra kapni nehéz volt, de ha egyszer hozzákezdett, szépen és finoman vasalt, pontosan és tisztán nyomkodta ki fonákján a fehérhímzést, ízléssel hajtogatott, s úgy belejött, hogy abba se akarta hagyni. Csak Veron készítsen kézhez neki mindent, azt szerette. De örült, ha az asszony dicsérte a munkáját, és mindent szerényen megkérdezett: - Jó lesz így, anyuska?

Csakugyan a Veron érzése és szerepe is egyre anyaibb lett vele szemben. Jóságos elnézéssel mosolygott a leány nyalánkságán, tréfálkozott rajta, de ha csak tudott, hozott vagy csinált neki egy-egy falatnyi jót. Persze, olyankor Károlynak is, "a másik gyerekének"; dehogyis hanyagolta volna el! Hanem a kis kutyákat mind elajándékozgatta sorjában; jól megnézve, hogy kinek, hogy "jó sorba jussanak". - Sokat mulatott azon is, hogy a leány szeretett soká a dunnák közt heverészni reggel; s e tekintetben Károlyban megértő szívre talált. Nem volt baj, mert a férfi most "szünetelt"; a leány meg csak délfelé ment takarítani a két színészre, mikor már próbán voltak. A fürge asszonyka hajnaltól sűrített, nyugtalankodott, sepert, kávét főzött nekik, és néha mindegyiknek odavitte az ágyba füles csuporban, karéj fehér cipóval; olyan öröme telt ebben! - "Bújjunk el, hékám, mert kikapunk az anyuskától!" - kiáltott Károly, és kacagva húzta fejére a dunnát, ha Veron valami rosszalkodáson érte. Ő is jól érezte magát a két nő közt; nemigen voltak férficimborái; inaskora óta "asszonyvitéznek" csúfolták a műhelyekben. Nem ivott, nem kártyázott; olvasni meg színházba menni jobban szeretett - meg csinosan tartani magát, külsejét. Méltányolta a női kézimunkát, az úriasszonyok szép toalettjét; mindez félig-meddig a szakmájába is vágott.

Veron egy zálogházban tizenöt méter piros batisztot fedezett fel, megvette, és két egyforma ruhát varratott pünkösdre a házmesterné húgával, ki varrni járt; kimosta érte kétszer minden szennyesüket. Károly ismerős forrásból két nyári kalaphoz valót szerzett, csuda olcsón megcsinálta; s meglepték Erzsit az ajándékkal; abban mentek az ünnepen templomba, kirándulni; - Károly is velük. A Hűvösvölgybe másodnapján kivittek egy regényt, a férfi felolvasott, megtárgyalta a feleségével a történetet jóízűen ott a napsávozta, erdei füvön, mely szokatlanul édes volt a szemüknek, bár poros kissé és til-túl újságpapirosoktól tarkázott. Veron éppúgy tudott élvezni, megérteni, befogadni - mint aktívkodni, dolgozni, ha kellett. Oly eleven, sistergőn meleg volt a fényes, szép kis élete! - Közben megigazította Erzsin az új ruhát, hogy ne gyúródjék. - Erzsi is figyelt a könyvre, szerette, ahol értette, de megzavarták minduntalan az úton jövők-menők, az ünneplő ruhák, beszédek - majd az elemózsiás-kosárra pillantgatott; de a szúnyogok is nagyon csípték a batiszt alatt dagadó karjait, meztelen nyakát. Károly néha, "viccből" odanyúlt, segített ő is vakarni. - Na, majd én ott is, hékám! - kiáltott kissé nyeglén, mikor a leány a harisnyakötő alá nyúlt, dühösen a sok csípéstől. - Csitt legyen... Károly! - védelmezte Veron a leányt. Esteledett, a nap pirosan szállt a halványzöld lombú, szép hegyek mögé; Veron szinte kimeresztette a két fénylő, kis fekete szemét a villamosállomásnál, hogy többet befogjon, felszívjon még beléjük e ritka gyönyörűségből búcsúzóra. Az ő szülőfaluja is Borsodban ilyen enyhe, tiszta rajzú hegyek koszorújában ült meg; és benne napos, erdős, kislánykori emlékei, szűz és nyugtalan szíve hajdan... a kovács Etelka lánya... a gépész, az első... nagy darab, erős férfi!... Erzsi a tolongó embereket nézte, és arról beszélt, hogy Amerikában még ilyenkor kezdődik az igazi mulatság, sátorok vannak ilyen helyt itallal és mindenféle jóval. - Egyikbe meg dupla ágyak felállítva, ugye hékám, csak be kell menni? - kérdezte Károly durva kacajjal, és megcsípte a lyány kemény csípőjét. - Te, a bolhát meg lehetne ölni terajtad! - Elvörösödött, mert Veron odanézett rémülten, majd lesve, nem hallották-e mások? Az ura mellé ugrott, szolgálatkészen a karját nyújtotta neki, hogy fölsegítse. Erzsi utánuk tápászkodott.

Károlyból néha csakugyan kiütközött a durva mesterlegény; e fölös és fehér női hús látása ilyen hatással volt rá. Veron ilyenkor mindig rendreutasította, komolyan védve meg a barátnőjét: - Egy rendes nővel, pláne leánnyal nem illik így beszélni! - De Erzsit is elővette másnap négyszemközt, igazi kisanyásan. - Fiam, egy férfinak nem szabad annyit megengedni, illetlen szót, csúfolódást. Kivált egy leánynak tartani kell magára; másképp a legkorrektebb is vérszemet kap! - Erzsi leszegett fővel, némán szedte képére a dorgálást; a hallgatása sem dacot, sem megbánást nem fejezett ki; de Veron jóra értette, megsajnálta, még ő kért szinte bocsánatot. Nagyon kedvesnek látta ezt a "nagy gyereket" duzzadt, fényes bőrével, gödrös álla szelíd mosolyával, engedékeny, lágy természetével. "Árván nőtt szegény, nem volt, aki tanítsa!" - gondolta el, és eszébe jutott, hogy tán ő se botorkált volna annyit az életben, ha anyja él. Vagy ki tudja? Ilyen korában már - maga is teherben - ő szedte fel az utca kövéről a csaknem naponta ittas gépészt.

Ilyen prédikációk után néha Erzsi is felfújta magát, félnapig haragban volt Károllyal, nem szólt hozzá; de csakhamar megfeledkezett, kiengesztelődött; s akkor a férfi is tisztességesebb volt vele. Néha, összebarátkozva, ártatlan, apró tréfákat csináltak "anyuska" bosszantására; a végén együtt mulattak rajta hárman. Veron soha intenzívebben nem érezhette, mióta élt, hogy szerettei szeretik, tisztelik és szükségük van rá. - Esténkint segített az ura is teregetni, és zavarta, noszogatta a leányt, jöjjön, dolgozzon ő is, segítsen anyuskának; - aztán bolondozni kezdett vele, kergette a vizes lepedők alatt bujkálva, melyek lecsüngtek a kötelekről. Ha sok ruha volt, és padlást béreltek húsz fillérért, oda se engedte felfáradni az asszonyt. - Neked megárt a lépcső, fiam, hadd jöjjön az a virágszál, eleget pihen úgyis! - és felment a másikkal, és jó soká maradtak. - Néha, nagy jókedvében odahúzta az ágyra maga mellé mind a kettőt, vagy már úgy is ott pletykáztak, vicceltek alsószoknyában körülötte; - kétfelől átfogta őket a két karjával, és míg Veron felé sandított egyetértően, cinkosan, mintegy kicsúfolva a leányt; másik kezével marokra fogta annak a húsát, jól belecsípett. De Erzsi nem visított, hangtalanul, lágyan lapult el a férfi hóna alatt, jól ránehézkedve. Néha még akkor is hancuztak ketten, mikor Veron már kifáradt, lepihent: egymás haját cibálták kacarászva, és egymás fejéhez hajigálták a kockás cihájú párnákat. - Elég már, gyerekek! - szólt Veron néhányszor félálmában. - Le a villanyt! Erzsi, eridj az alkóvba! - Nemsokára csend lett. Egy esetre később emlékezni vélt; hogy reggelre ébredve még ott lelte a leányt Károlynál; szoknyában, mezítláb, félig a takaró alá csúszva, rendetlenül; s mélyen, nyitott szájjal aludt. Megrázta a vállát vigyázva, elvezette kézen fogva; az szinte alva járt, mormogott. - Gyere az alkóvodba, az ágyadba! Az már csak nem illenék, ha felébredne és ott látna!

Valami homályos és kelletlen félgondolat megdöbbentette néha; a gyanú árnyéka. De csak egy pillanatig. Nem! Az nem így szokott történni! Hallott házasságtörő históriákat, mikor a férj megutálta feleségét a másik miatt; avval ment sétálni, annak udvarolt, ráköltötte a pénzét. De Károly sohasem volt hozzá jobb szívvel - ezt érezte -, soha úgy a kedvébe nem járt... és a lányhoz - bárcsak ne lett volna olyan csúfondáros, néha goromba is!... Inkább még ez volt a baj!

Egy meleg júliusi reggel Veron kovászbavaló uborkát válogatott a közeli piacon (azok otthon aludtak még), mikor megszólítja egy szakácsnő: hogy ő itt szolgál a téren egy orvosnál, az ura ápoló az Angyalföldön, a tébolydában; csak azt szeretné megkérdezni, már sokszor akarta, hogy az az Erzsi hogy viseli most magát? Rendes most? (Kezével táncos vonalakat írt le a homloka előtt!) Veron meglepetve tudakozódott.

- Hát asszonyság nem tudta, hogy a tébolydában volt?

- Dehogy!... - sápadt el Veron, és szinte meg kellett fogódznia, hogy el ne essék.

- Na, nem kell úgy megijedni! Csak megfigyelésbe volt... a konyhába tették, úgy használták, mint cselédet, utoljára is elbocsátották, hogy semmi biztos bajt nem látnak a fejébe... Csak néha olyan... andalgós.

- Sose vettem észre!...

- Biztosan nem is igaz; tán csak tetette magát, hogy ingyen utazhasson vissza a hajón, így, mint bolondot hazasuppolták.

- Suppolták?

- Igen - én nem tudom, igaz-e, az én uram úgy hallotta az ottani doktoroktól -, hogy odakint lopott volna. Na... nem valami nagyot, csak úgy eldugdosott kis limlomokat a szolgálatban; valami legénynek adta - de ottan szigorúak, bevitték, nyaggatták magyar tolmáccsal a konzulátustó', hát hogy akkor tette volna gárgyúnak magát, hogy megszabaduljon, még haza is jöhessen! Ha így volt, akkor még nagyon is okos esze volt neki - hát nem? - hogy ezt így kikomponálta! Na megyek, Isten áldja meg!

Veront mintha fejbe ütötte volna az első megdöbbenés. Borzasztó! Hogy a leány semmi ilyest nem említett neki! Hogy van az életének egy rejteke, egy egész szakasza, amiről el nem számolt! Hogy látszólagos naiv ártatlansága mögött mennyi ravaszság, titkolódznitudás van, és ki tudja, micsoda próbálások?... De ahogy hazafelé tartott szédelegve az izgalomtól s a teli kosár súlyától a melegben; - lassan egyre tisztult a gondolkodása, érzése. Hogy is volt csak? Elhallgatta, hogy ott volt?... Ez csak természetes, ilyennel nem dicsekszünk; s nem kérdezték, hát nem is hazudott. De az jó, hogy nem volt igazán... ó, istenem!... Gyerekkorából a legrettentőbb és legtitokszerűbb képét hozta az elmebetegségnek; ott a faluban egyszer egy őrült suszter kiirtotta az egész családját!... De Erzsi tette magát ravaszul, okosan - egy egész hosszú hajóút alatt is, ó... hogy volt annyi bátorság benne? Hogy nem félt, hogy igazán megkapja? De nem; egyszer azt mesélte, hogy a hajón a konyhán volt, mosogatott; így ingyen hozták! Szóval csak ott tette magát egy kicsit - az idegenben; hogy megszabaduljon, mert nyaggatták - ó, szegényt, szegénykét, ki tudja mennyire? Holmi apróság miatt, hisz mondta az asszony! Még azt sem maga használta el, hanem másnak adta, valami komisz férfinak, kutya hálátlannak, akit szeretett!... S a Hiúz utca sarkán már drága melegség lüktetett a Veron szíve körül, csaknem sírt, csaknem zokogott hangosan és fájó-boldogan, annyira sajnálta és szerette ezt a sokat szenvedett teremtést.

- Asszonyság, kedves! - szólította meg a fűszeres a boltajtóban. - Nem azért mondom, csak említem, hisz maguk rendes fizetők, bár mind olyan volna! Csak hogy az a kis számla nem ment ki véletlenül az eszéből?

- Nekem - számla? Milyen, micsoda?

- Na, hát Erzsike vitte vagy kétszer-háromszor.

- Micsodát?

- Egyszer mandula meg malaga volt valami tésztához; egyszer töltött csokoládé, de csak törmelék; meg negyedkiló édes teasütemény; négy korona hetven az összeske!... - S a boltos fürge szemei kíváncsian néztek rá.

- Igen... persze, már tudom! - felelt hirtelen, bár kissé kényszeredett hangon. - Most nincs nálam - de a napokban még -, hisz tudja, Petz úr!

- Kérem, ké-érem, asszonyság!

Veron a lelke mélyéig fel volt háborodva; minden megfordult benne ettől egy pillanat alatt... Hogy lehet ilyet csinálni? Adósságot! (Ó, milyen emlékei voltak e szóról, mit szenvedett, míg mind letörlesztette! Pedig csak így, kicsin kezdődött akkor is!)... És egy másik szegényt csapni be, magához hasonló sorsút!... Egész lénye hangosan, felháborodottan tiltakozott. Már kiszállt belőle az iménti meghatottság; egy perc alatt mély szomorúsággal értette át, mennyire különböznek ők ketten, milyen összeillőtlen a természetük a leánnyal.

Mikor Erzsi hazajött, egy ideig nem is bírt neki szólni; s az, mintha érzett volna valamit, némán somfordált körülötte. - Ezt már nem hittem volna rólad... ilyet nem szabad... nem becsület ilyet tenni! - szólt végre, és a sírás fojtogatta. Ha a leány is sírva fakad, bocsánatot kér, mint annyiszor - biztosan a szívére öleli. De az nem merte; némán, összezavarva, megátalkodottan ült, és sápadt volt. Károly hazajött, vidáman, mert három koronát keresett véletlenül valami kis közvetítésen; - kérdezte, van-é ebéd, odaadta a kis pénzt negyven fillér híján - és az asszonynak nem volt szíve a csúnya, ízetlen ügyet fölemlegetni előtte. Délután liferálni kellett több helyre; s a leány halkan, lesütött szemmel ajánlkozott, hogy felét ő elviszi. Megindultak hát együtt a férfival; de különfelé volt útjuk. Délután levelet hozott a postás Erzsi címével. "Mi a csuda!" - gondolta Veron, és a legmélyebb meggyőződéssel jogosítottnak érezte magát, hogy rögtön felnyissa. A forma kedvéért ugyan kötőtűvel srófolgatta fel a borítékot; de egy percig se habozott. "Kedves húgám" - így kezdődött, és az asszony nagy érdeklődéssel betűzte végig.

Az a Maris, aki is az árvaházban szolgál, itthogy vagyon, és beszéli, hogy talált téged piarcon, hogy elhagytad heled és kovártélba vagy üsmerősnél. Csak kedves húgám, magadra igen vigyázzál, arra intelek. Ha már odaátról csúnyán kellett, hogy hazagyőjjél, legalább most megbecsülted volna a szolgálatod magános özvednél, hogy lett volna egy kiadós heled a könyvedbe, ne nézzenek cábérnak, ha már szolgálsz, egy bárónőhöz is mehetnél, ha az a Nyika Julis el tudott menni, már két esztendeje van ott, nyolcszázhetven korona spórpénze, de te annál külömb is vagy, amikor jómagadat megbecsülöd. Csak egy baj, hogy ideig-óráig van a te jóságod, akkor megunod magad, valami rádgyön, mi istenverés ez rajtad, hogy olyan gárgyú vagy némelykszer, kedves szeretett testvérem, mint ha Isten szép eszed vette volna, mindent elhagysz olyankor, melyre igen vigyázzál maoltátul fogva, kivált a férfiat ne kivánnyad, nincsen abba semmi jó, inkább félretegyél, ne herdáld el mindened, miránk szégyent ne hozzál, jól tudod, tanító volt szegény tatánk, népművellő, nem olyan családból vagyunk, ha iparosék vagyunk is, mellre igen kérlek tisztelettel öregebb testvéred Lakatos Teri.

Veron úgy-ahogy, visszaragasztotta a levelet, és nagy szerencsének érezte, hogy hozzájutott; mintha izgató és nehéz titokról hullt volna le a lepel. "Hát mégis igaz, hogy tanító volt az apja!" - ez volt az első gondolata. Aztán eszébe jutott, hogy abban meg hazudott, hogy a családja ellenezné a szolgálatát... De hogy kimesézte, cifrázta ezt, mikor először itt volt. Veron szíve elszorult a gondolatra, mennyire tisztelte ő akkor, milyen kitűnőnek, összeszedettnek, deréknek látta - milyen rendes és okos volt, milyen új! Igen, ez az, ebben van igaza a levélnek: csakugyan sokaknál különb ez, ha megbecsüli magát. - De csak ideig-óráig, akkor aztán rágyön... elhagyja magát; így lehetett ez mindig! "És kivált a férfiakat ne kívánnyad!"... Hát ez is, olyankor ez is! Persze, Amerikában is!... De most már régen megbecsüli magát az ő keze alatt. De vajon igazán?...

Kitett az ajtó elé az utcára egy kis széket, várta őket haza; vacsora készen. "Hogy lehetne rajta segíteni?..." A nap hanyatlott már, a nagy házak falán nőttek az árnyékok, a görbe sikátorba be lehetett látni, hogy táncol a por az ablakok előtt; fenn, egyik ormon egy műterem üvegfala pirosan lángolt fel, milyen szép volt! "Pedig tán nem is tehet róla, csak ki kéne oktatni!"... Távolról oly erősen hangzott ma a sok városi zsivaj, messze hangok... mintha egészen a pesti oldalról. "Mi az, de sokan kiabálnak máma. Vagy mert szép, tiszta idő van?... De már jöhetnének!" - Egyszer úgy tűnt neki, mintha sokan egyszerre "éljen"-t kiáltatának. De csak itt a közeli téren. Az utca megtelik néppel. Sokan haladnak a tér felé sietve. "Mi, tán udvari kocsi!" - gondolta kelletlenül; annyira elfoglalva a maga gondolatával. A huszonnégyből kijött a cseh szobalány karonfogva a vőlegényével, egy führerrel a bosnyák ezredből, kivel már négy éve várnak egymásra kicsit unatkozva, de híven. A lány szeme ki volt sírva, a legény - ez a józan katonasuszter - mintha ivott volna kicsit. - Éljen a háború! - kiáltott felé és nevetett. - Mi az, mit beszélnek? - Hát asszonyság nem tud? Menyünk mekverni kutya Szerbia! - Veron nem értette. Mindig azt hitte a piros bosnyák fez miatt, hogy a legény nemzetsége igenegy a szerbbel vagy efféle! Azt hitte tréfálnak, utánuk nézett soká... - Hát asszonyság csak itt ül? - nevetett rá a házmesternek varrólány-húga; kalapban, kesztyűben lépett ki most. - Az egész világ betódul most Pestre, nagy hecc van, a Gellérthegyen katonazene lámpakivilágítás! - Persze - éleskedett a lány nénje -, Vitoriszné asszony nem megy az Erzsi nélkül! Az meg tán együtt mulat Vitorisz úrral!... - Elmentek mind, a lárma, embernyüzsgés tovább húzódott egyre, be a város felé. Csak gyerekek maradtak az utcában meg néhány cseléd a kapuk alatt; azok tárgyalták a történteket hangosan, izgatottan. "A történelmet"... Ők már délben hallották. Persze, Károly Budán liferált reggel!... Minap említette, hogy most érdekesek az újságok. De hogy nem hallotta mégis, ő mindenről tudni szokott?... Vagy csak neki nem mondta, hogy lesz ma valami mulatság Pesten... Ó, Istenem?... A házmesterné iménti szava a Veron lelkébe szúrt, bár végig se gondolta még.

- Na, szomszédasszony, lesz egy kis hecc, ugye? - kiabált át a boltos. - Mitőlünk is megy a segéd, holnap kell jelentkezni.

- Az én uram is?... - riadt fel benne hirtelen, mindennél hangosabban a kérdés, az egyetlen kérdés.

- Hogyne! Mikor volt katona?

- Nem volt az sose! Mindig kidobták. Trachomás szemű.

- Na, hát akkor nem megy most se!

- Biztos?...

- Hát persze! Hát mért legyen katona mikor nem katona?... Én is úgy vagyok! Ott van különben kiakasztva a plakáton.

A boltos bement; Veron szíve egyszerre eltávozott a "köz" ügyétől, elnyugodott egy percre. De aztán gondolkodni kezdett újra. Hol járnak azok, micsoda rendetlenség?... Mi lesz, ha csakugyan későre maradnak, és neki itt kell várnia?...

Besötétült, egy lámpagyújtogató loholva szaladt végig az utcán, létrával felsurrant a gázpóznákra - egyébként szinte kihalt volt az utca. Messze-messziről durrogás három egymásutánban, majd a tramtadaram hangfoszlányai, nagy embertömegek nyújtott kórusa, mint valami sivítás... "Csak kiabáljatok, bolonduljatok - nekem más a bajom!" - gondolta, és karjára fektette arcát. Nem határozta meg pontosan e bajt; de a ruha ujja átnedvesedett a könnyektől. Így ült összezsugorodva, magába temetkezve, mindenre elszántan - sokáig. Egyszer felvetette a fejét; a sarkon, a trafik előtt sötétlett két siető árnyék - ők voltak, megismerte a másik pillanatban. Mintegy megszabadulva ugrott fel besietett, melegre tenni az ételüket. - Na, asszony - kiáltott be Károly előre -, felfordult a világ! - Te, anyuska, van akkora cécó Pesten, hogy olyan még Amerikában se... - Veron kissé arcához hajolt. - Ó, Istenem - te ittál? Érzem rajtatok; ittatok mind a ketten! - szólt reszketve és elfordult.

- Na, csak egy ilyen picurkát, kismama!

- Kérlek, Veron - ilyenkor csak muszáj egy pohárral a hazáért!

Veron a falnak dőlt, hirtelen lehunyta a szemét.

"Haza" - szép, "ünnepélyes szó", néha olvasta az újságban, és nem gondolt semmit. De ha kimondta életében, beszéd közben - egy kis falu állt a lelke előtt, rajzos, borsodi hegyek koszorújában ellapuló fehér folt, erdők, fa-virágos tavaszok, vasárnapi harang, szagos gyaluforgács a műhelyben, a kovács lánya... És most jön valami borzasztó! Az emberek kiáltanak az utcán... és a faluk, az olyan faluk határát el fogja lepni a fegyveres katonaság. Majd tanyáznak az erdőn, kitörik a fát, a kerítéseket; elhajtják a pásztoroktól az állatot, a jószágot a házból. Az asszonyok sírnak és félnek, a hegyek oldalából ágyútorkok ásítanak, a templom összedűl, a kazal kigyúl... igen, így mesélte a nagyapja a negyvennyolcas időből. A haza, a hazák... mindenkinek van tán faluja!... De most kiáltanak odaát Pesten!

- Hagyjatok békét nekem, hagyjatok! - nyögte.

- Na, ugyan, hisz a komának úgyse kell menni!

- Hát a többi! Az idegent ne sajnáljam?... Ó, hát nem értitek ti... ti! Hagyjatok nekem békét!

És zokogva esett az ágyra.
 
 
0 komment , kategória:  KAFFKA MARGIT REGÉNYEI   
szeretettel
  2013-10-02 17:53:33, szerda
 
  12



Itthon végre - itthon és - együtt... És milyen szörnyű rossz írás volna, ha erről írnék!

Az ember gyáva, hunyászkodó állat! Nemcsak a hatalom és intézményes önkény vághat fát meggörbített hátán; - de a sorssal szemben is alázkodóvá, kezessé teszik a rettegések, kínok, kiszolgáltatottságok. Hová lett világnézetünkből a fölény, kissé kesernyés gőgünk biztossága, az "én"-ek exkluzivitása, a magány, a finomság, az elkülönültség s az irónia?... Korbács alatt szűkölő állatok vagyunk; a templomok tömve vannak, és sok értékesebb veszteséggel együtt elvesztettük a stílusunk.

A gyerek, ki verés alatt lett szófogadó - nagyon szégyelli magát; és az Úristen most nem jó pedagógus. A nagy brutalitás, ami lelki életünkkel történt, majdnem minden esetben süllyesztette azt. Ha máshol nem: az ízlés irányában.

Mert itt látszik, hogy a primitivitás mily sokszor nem erény! A közelmúltban, mondják, "túlkomplikáltak" voltunk finom disszonanciánkkal, megkülönböztetett voltunkkal, nagyon belső történeteinkkel, "csendes válságainkkal". - (Most örüljenek, akiknek botránykövei voltunk!) Most lelkünk állapota nagy, nyers, százmázsás eseményeken múlik, külső dolgokon, melyeknek nincs több közük belső vonásaink karakteréhez, mint egy redves, otromba szikladarab ránkzuhanásának. Sorsunk kalapácsa kiesett dolgos két kezünkből - naiv imára vagy a "görcsös tördelés" vásári vagy teátrális gesztusára kell kulcsolnunk e kezeket. - Érzéseink arányai freskószerűek; a nagy arányokhoz nem szokott kifejezés ezért téved könnyen a torzba, még könnyebben az émelyítőbe.

Elválás, búcsú, halálhír, életért-rettegés, sebek, elnyomorodások, özvegység vagy boldogság, várás, viszontlátás; halál... Gigászokká váljunk-é egy csapásra, hogy e torzballonokkal "művészi" játékhoz értsünk? Amit érzünk, rettegésünk, gyászunk, áhításunk mindenkié; s ami ennél sokkal rosszabb: "akárkié". - Ki óv meg a trivialitástól: s az elemi iskolás olvasókönyvek; a Jézus szíve című igen tiszteletreméltó, kolostorokba járatos ifjúsági hetilap; vagy a kései "negyvennyolcas tárgyú" novellák reminiszcenciáitól? Egy már agyonkopott, de még nem patinás modor kísért!

Az intimitás segítne tán! Apró dolgok: ahogy a hosszú, harctéri betegségből lábadozó ember végigmegy először a rég nem látott szobán; lehajol egy kicsit félszegen, nagyon kedvesen megtapogatja a szőnyeg csücskét. (Milyen is egy szőnyeg? Milyen a fogása? Igazán van-e - valóság?) - Vagy ahogy leszedi a polcról, kinyitogatja sorba a könyveit, csak nézni - és végigsimít a lapokon gyöngéden, szerető kezekkel. Vagy ahogy bezárkózik és a legkedvesebb, hogy egy nyári este, hideg vacsora után esztétikai kérdésekről lehetett beszélni vele, a más munkájúval, más érdeklődésűvel - és milyen furcsa, merész dolgok jöttek ki ebből!... "Szép az, ami érdek nélkül születik!"

Aztán feküdni készült, kivette az órát, ami apjáé volt még, szép rendesen felhúzta, és a szekrény márványára tette... És ez a mozdulat a szívemig ért, ahogy semmi egyéb! Ez az egyszerű, mindennapi, szinte reflexes kis cselekvés, nyárspolgári, lefekvés előtti, mely száz és száz egyforma, eseménytelen napot szokott befejezni, s a ma igénytelenségével a holnap biztos biztatása van benne. Ó, egyhangú, szürke életidőmben, hogy kívántam néha felrázó változást, nagy kockavetést, akár nagy fájdalmakat is bolond fiatalságomban, és most mit nem tennék érte, ha tudnám, hogy leszünk még egyszer együtt a szelíd egyhangúság poézisében - robotos, biztos, csendes hétköznapok estéinek tiktakkos harmóniájában.

Egy hét múlva vissza kell mennie a harctérre.


1915

 
 
0 komment , kategória:  KAFFKA MARGIT REGÉNYEI   
szeretettel
  2013-10-02 17:52:48, szerda
 
  11



Kórházi ágyak pedáns, tiszta rendei egy festett padlójú, tág iskolateremben. Pesti, kültelki iskola ez; most egy éve apró, polgárista fiúk drukkoltak itt tintafoltos padokban. A katedrán - hol most borogatóruhák, karbolvizes üvegek, vatták - e komoly, tanári asztalon osztálykönyv állott és noteszmumus. A falitábla itt maradt; most láztabellákat írnak rá a krétával.

Egy sarokágy mellett ülök naphosszat és most e két négyszögméternyi hely; az otthonunk. Az éjjeliasztalon fénykép, virágok a kis firenzei vázánkban; az ablakpárkány teli könyvekkel. Suttogva beszélünk; egy külön, halk sziget a sarokban; a szoba többi lakója, mintha mögöttünk volna, távolabb kissé - a derűs szemlélet vonalában. Szinte kedvesek így.

Csupa férfiak, harctérről jött tisztek, nagyobb részt könnyű vagy gyógyuló betegek; hangosan beszélnek, töméntelen sokat kártyáznak; azt hiszem, többnyire unják magukat. A fennjáró fiatalok az első sarokablaknál tolongnak, egymásnak adják, felváltva őrzik naphosszat; mert a szemközti házból két világos blúzos nőszemély könyököl nekik fáradhatatlanul, délután hosszat, s még tovább a terhes, májusi alkonyatban. Milyen élményteljes órák, ó - mennyi idegen férfi; messziről jött, fiatal katona! Szegény, nélkülöző nőszívek itt a Ferencvárosban, a szűk utcán, a harmadik emeleten! Két testvérkisasszony, érettek, férjetlenek - a papájuk szenzál vagy ócskabútoros, diplomás férjet akart venni nekik, dolgozott, gyűjtött -, most itt a háború; s a mindeneslányuk már a harmadik szép "diner"-szeretőt keríti odaátról a kórházból. De ők regényt olvasnak az ablakban; összesúgnak "érdekes" profilt mutatva; csipkeujjas, telt, fehér karjukat kívánatos mozdulattal emelik a frizurájukhoz gyakran... Jaj, ha hallanák, ha tudnák, micsoda beszédekkel fűszerezik idebenn a játékot; hogy milyen szórakozás tárgyai lettek!...


Valami tréfás, könnyű könyvet olvasunk itt a sarokban; csak színből, hogy odaneszelhessünk néha a többire; mint utazásainkban a vonaton beszélgetőkre; ágáló, hangos, furcsa, idegen útitársakra. Milyen jól tudunk így együtt figyelgetni; szemecskélve felszedni idegen dolgokat, szókat, jeleneteket! Mi "két cinkostársak a világgal szemben"!


...Ajaj, de sok repülőgépre lődöztem én odakinn, urak - tízet, istenuccse nyolcat legalábbis eltaláltam. - A beteg főorvos fogadkozik így! Hihetetlenül naiv tódító; mondják, tegnap egy szerb zászlót emlegetett, mit az ellen kezéből neki adatott kicsavarnia; sőt tegnapelőtt (ha a hallgatósága nem nagyít viszont), a kilencszáztizenkettes mozgósítási érmet valami nagyon ritkán nyerhető orvosi, hadi medálnak mutogatta. - Ah, igen, persze - gonoszkodik sunyin a fiatal medicíner -, nálunk is a legtöbb repülőgépet a vitéz doktor urak pufogtatták le! - Néhányan halkan kuncognak a paplan alatt; a doktor hirtelen áttér három darab tízezreket érő, régi olajfestmény leírására, melyeket egy lengyel főúri kastély lovagtermében vágott ki a rámáikból. Most a keretezőnél vannak, milyen kár, szeretné megmutatni!

A fiatal csúfolódó azalatt öltözni kezd; szép, elegáns, ezüstös toalettkészletben kotorász, finom parfőmszag árad az ágya felől. Ma urlaubja van, vacsorára hivatalos. Borotvaszappant kenve módját leli - immár harmadszor, hogy kiejtse a nevet, egy exminiszter kegyelmes úrét, kihez ma estélyre megy. Két lány van a háznál, az egyiket szeretnék neki elsózni, de akkora orrhoz - mondja az elegáns ifjú - több pénzt kellene adniok.

Az öreg, sovány, fizetéses ápolónő a leghűbb publikuma; az ágy fejére könyököl és kopott, nagy fejével élénken bólogat. Majd ő is belemelegszik, gyorsan beszél, nem győz várni a lélegzettel, befelé is szívja a szókat. Mily tájékozott a "társaság" legbensőbb pletykáiban! A negyedik kerület szereplőit, a bálkirálynékat bizalmasan a keresztnevükön emlegeti; s ó, mennyit, mennyit tud felőlük - mily hivatott kárhoztatója hibáiknak, mily szuverénül oszt elismerést! Mert hiszen ő is - ó, Istenem, ha a boldogult férje nem oly könnyelmű, ha nem játszott volna el mindent lóversenyen s a kaszinóban!... (És mindez igaz! Valaha csakugyan szerepelt, s az álláshoz, presztízshez nyilván illő modora is volt, biztos, sőt méltóságos föllépése... De ennyire külsőség ez - csak a helyzettől függő?...) Most oly félszeg, túl szerény, ügyetlenül buzgó, alázatos e hivatalban, egyre sürögne, ki akarná érdemelni a havi nyolcvan koronát.

Hogy összeretten, mikor az öreg, címzetes őrnagy szólítja. - Jöjjön csak maga! Már megint összetört valamit, az én jó kis szipkámat, milyen ügyetlen!

A hangja lassú, kenetes, nyögdécselő; a többiekhez fordul bizonykodni.

- Ké-rem! Ez a szipka, tudják-e, milyen régen van ez nekem? Most harmincöt esztendeje vettem Bécsben, hadnagy koromban, negyven krajcárért. Aj, de sajnálom! Éjnye, éjnye!

Ez a "kedves jó öreg úr" nem volt a harctéren, ez helyi szolgálatban betegedett meg; ennek van egy kis háza Cinkotán, kétezer korona kapitányi nyugdíjból szerezte, abból élt a családjával a háborúig - s a szipkái harmincöt esztendeig tartanak. De a harctéri helyzet mérhetetlenül izgatja, soha még nem volt megelégedve a tábornokok taktikájával, a vezérek stratégiai tehetségével. - A lelemény hiányzik belőlük, a lelemény! - Ezt panaszolja most nagy sóhajok közt az ulánus hadnagynak.

Ó, az ulánus! Osztrák báró, ötvenkét éves, önként jelentkezett a háború elején. Donkihotét így szokták fösteni, ilyen horgas, búshumoros figurának a szegény, lógó karvalyorral, a mély bánatú, merev szemekkel. A leggazdagabb osztrák hercegcsalád oldalági rokona; kis évjáradékot húz kegyelemből a majorescótól, de abból nevelteti két unokahúgát. Itt keveset beszél; ideges, szenvedő és közönyös, gőgös és félszegen bizonytalan egyszerre. Éjszaka nem tud aludni, jár-kél, botorkál az ágyak közt, s ha sikerült az uramat felébresztenie, odaül hozzá, hirtelen generozitásból kitünteti a közléseivel.

- Tudod, én vagyok az utolsó a családomban. Agglegény. A testvéreim mind elhaltak, magunkra maradtunk a mamával. Nem volt szinte semmink már, csak az ócska bagolyfészek a hegyen: de ő olyan ügyeske volt, szegény muti, úgy tipegett, gazdasszonykodott, mindig kiteremtette, ami kellett. Gondold csak, kilencvenkét éves volt; én voltam az utolsó gyereke. Már egészen összeszáradt; de milyen helyeske volt; s milyen okoska. Könyv nélkül tudta mind az ősöket, a kihalt ágakkal s a házasságokkal ezernégyszázhatvantól kezdve; téli estéken mindig erről beszélgettünk. Te nem tudod, mi az, így összeszokni ilyen öreg korban. És egyszerre meghalt, sose hittem volna; tavaly meghalt. Én megbolondultam volna, ha nem jön szerencsére ez a háború. Mi lesz velem, ha élve maradok! Mindig egyedül az üres házban; nincs, akivel a családról beszélgetne az ember!... - Szegény, bús, öreg túzok, a szívszakadásig igaza van neki. A harcoló seregnek csupa ilyen emberekből kellene állni - pont ilyenekből!

Nagy kardcsörtetés a folyosón; a főhadnagy sántít be; a korzón volt, naponta kijár a csúzos lábával; sohase láttam ilyen élénk, szinte heves bicegést. Most mellén a Signum Laudis. "Hát megkaptad? - Na, végre! - Gratulálok, öregem!" Körülveszik, tapogatják; mindenki tudja, mennyire várta már; hogy bosszankodott, amiért késett; előre megvette, hónapok óta hordja a zsebében. Most ragyog a képe, hevült és liheg az örömtől - de közönyös arcot vág, legyint megvetőn: - Á, semmi! Marhaság az egész! Bizony isten, nem adok rá semmit!...

Be kell zárnom e portrék sorát! Nyolc óra van, vacsorát hoznak. Ilyenkor fel kell szedődnöm; indulni haza, egyedül - míg itt idegenek mérik a lázát, vetik fel az ágyát éjszakára.

 
 
0 komment , kategória:  KAFFKA MARGIT REGÉNYEI   
szeretettel
  2013-10-02 17:52:02, szerda
 
  10



S a hamvas reggelben ott jártam már a dóm elegáns terén, számláltam a boltok korai nyílását s az óraütést; csodálatosan friss lélekkel vártam az időt, hogy hozzá mehessek. Fekete Péter fogadott az állomáson, és elmondta, miről van szó. Megkönnyebbültem; tehát hosszabb tartamú betegség, hazajöhet!... Pár sort küldtem hozzá a legénnyel, pár boldog sort és ibolyát. Engem csak tízkor engednek hozzá.

De már nem voltam türelmetlen. "Hadd pihenjen csak!" - gondoltam, és élveztem a reggel üdeségét, a levegőt, a biztosságot, a nem remélt örömet. Ott, egy távoli utcasarkon látszik az épület orma, ahol őt tudom biztos helyen, nyugodtan, veszélyen kívül. Ő is tudja, hogy közelben járok. Milyen szépek ez órák!

Orosz foglyokat láttam, párosával mentek munkára. Ásóval, gereblyével a vállukon, csevegtek vidáman, egyszerű szemük kék mosolyával rám néztek s a tág világra, frissen, mint a tavaszi ég. Egy altiszt ment utánuk fegyvertelenül - az is mosolygott. Istenem, tavasznak ura!... Fehéren csillant meg a napfény a templom nemes ormán. Holnap húsvét van! Krisztos voskres! - mondják akkor az ő hazájukban, testvéri csókot vált úr és szolga, szomszéd és haragos, mindenki; - "Krisztus feltámadt!" - szól hangosan az, aki csókol, s a másoknak hittel kell ráfelelnie: "Valóban feltámadt!..." Milyen szép ez! A szívem feldobog érettük, egyszerű himnuszok csendülnek bennem. Milyen jó, hogy ezek mindnyájan haza fognak kerülni téres földjeikre, a szellős jurtákba, hol apró muzsikok várnak rájuk a szérűs, kietlen udvarokon. Az ő vérük nem száll ránk és maradékainkra! Halleluja!

Gyakorlatra menő újonccsapat jön, barna legények. A szívem összébbszorul - sejtéssel, babonásan szálalom őket, mint a deli erdőt. Hány fog elesni, melyik?... Elgondolom őket; az arcukat egyenkint a rombolás tébolyában, a vész őrületében, kidülledt szemekkel és állati ajkakkal, fogcsikorgatva, vért áhítva, hajadont gyalázva; és elgondolhatom! Aztán akarom látni, sorban az arcokat mind - otthoni portól lepetten, munka után, harangszós, teljes nyári estében, ha jönnek haza a nyájjal vagy kaszával a vállon, ráncos ingujjban, pörge kalappal, fáradtságtól gyöngéd arcvonásokkal - s a rozmarinos kapuban egy-egy leány várja őket; és ezt is látni tudom! Mindent - ugyanez arcokkal; ó, rettentő Janus-fejek! Ó, százlelkű ember!

Elhaladnak, s szememmel a napfényt keresem, a színeket, a vigasztaló életet. Népesül a tér, kofák jönnek, megtelepülnek, kirakják a falvak zsenge gyümölcsét, halovány parajt, sóskát, tavalyi almát, friss tojást. Észreveszem, hogy a szemem egy zsömlyés kosárra mered; odább szalámik lógnak, megcsap az erős hússzag, és beleszédülök; Úristen, hogy kívánom! Reggeli előtt vagyok, és tegnap nem vacsoráztam, az izgalomban rá se értem; hónapok óta nem evés az, amit úgy hívok; a konyhalány fejcsóválva hordja ki a teli tálat. De most, most csend és öröm van bennem, most lehet enni! Még ráérek. Szép, tiszta kávéház a szomszéd sarkon - milyen pompás, nagy szaga van a kávénak! Enni!... (Egy csokoládé három zsemlyével; két tojás vajaskenyérrel; két szepesi virsli tormával; édes sütemény.)

Szép lassan, nyugodt deliciával fogyasztom. Az újság itt - még tegnapi. S tegnap már olvastam ugyanezeket a harctéri híreket - szorongó, tompa érzéssel, nehéz lélegzettel -, s kerestem az általános szavakban valami vonatkozást vele, az eggyel, a tömegbe-veszettel, ki szívemhez tartozik. S most - ó milyen másképp olvasom, mások a szók, a betűk! Közönyös zsurnalisztastílben értesítenek bizonyos messzi hadállásokról, hol bizonyos politikai szempontoknak kell majd tisztázódniuk... Ó, de hisz e sivár szók mögött halál van, vér, rettegés, romok, sebek, anyák könnyei, feleségek jajja!... De én nem tudom ezt érezni most. Elfárasztott a részvét vagy megrontott az öröm. Ő tiszta ágyon pihen, mellette a virág, mit én küldtem ma már, hozzá sietek, csak ezt érzem. (Hát én is rossz vagyok?)... A kávéház, az utca, a piac csupa napfény!

 
 
0 komment , kategória:  KAFFKA MARGIT REGÉNYEI   
szeretettel
  2013-10-02 17:50:18, szerda
 
  9



Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztő ígéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint orosz fogoly tífuszban, egy moszkvai kórházban. "Lám, túl lehet élni - gondoltam -, ő túlélte!" A két gyászruhás gyereke közt ült, és olvasta nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden ügyetlenségét helybenhagyta, balgaságait megdicsérte - míg egyszer meg is áldotta érte az Isten. "Te, anyám, éppilyen voltál!" - kiált a kisfia. "Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!" "De igen, mindég ilyen voltál apához, én tudom, ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?"... Bementem a halott ember szobájába; az íróasztalán minden rendben; a jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félben hagyott munkája... És dermesztően éreztem meg egy különös dolgot: ez az asszony nem hiszi, hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az idegeibe - noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen, virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta kártyáját, noha két hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élőt, jelen időben; élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveiről, munkájáról - s folyton a leveleit olvassa. Őrület!

Most hova menjek?... Féltem az üres lakástól, a kisfiam pár napra látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok civil, katonák; finom szivarok füstje, virágszagú fuvalmak és mesterkélt illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek éppolyan! Akár a fáknak, a felhőknek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez, akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok voltak véres és kegyetlen háborúban; milyen derűs közönnyel futottuk végig egy újságlap címeit; s aki elolvasta, milyen jót reggelizett hozzá. Akár a Marson történne mindez! S így, csaknem így vannak most is; úgyszólván csak etikettből szomorkodnak az emberek sok ezrei, a "nélkülözhetetlenek", az "alkalmatlanok", a "jól elhelyezettek" családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember!

Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem; utána dacos elidegenedés. Elzárkózni, igen - ővele vagy egyedül -, külön lenni, nem erőlködni többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre, lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával, megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár vele, mint a gyerek. Ki kíváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csodálkozva és rosszallón. Én vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom: nem! Ketten vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel - akkor arcul üti az ellenfelét... Ez ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik, játszódnak vele és benne; s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem jobbak nála, törvénye törvényük, nincs mit szánni őket! Mit is akarnék velük? Ó, csöndes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága!... Nem lesz soha! Nem érdemlem meg én, ki eddig köztük éltem, és játékaim voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultúra, humanitások, szépségek! Most lerántódott a lepel, s alatta vigyorog a vérivó, parázna állat. Ó, csak magamon kell kétségbeesni - csak magunkon.

Lábam sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek közt, és gyűlöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat; a sok buta, gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze a tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! Egymásra néznek, az ajkuk mozog, hogy oktalan negédes kis szavaikkal, elburkolják az egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtunk hatalmaskodik; míg ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év múlva is egymást pusztító milliók! A véráradás enyhébb véletlenjei most partra vetik itt-ott a sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, fokozzák így a kába szerelem esélyeit - s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nővel az oldalukon járnak e csömörletes tavaszban, és boldogok, hogy nem kell gondolkodniuk!

...Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem: nincs bennem egy hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, kik alakra hozzám hasonlók! El közülük a magányba - nincs jogom így elfogadni tőlük még ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az őrület ellen. El, haza!...

A kapuban elébem sietnek egy távirattal. Most érkezett. - Betegen hozták az ismerős, kedves városba megint... kórházban fekszik és vár engem!

Mikor hozták?... Hány óra?... A menetrendet! Igen... ma még utazhatom! Milyen boldogság - milyen jó, hogy hazasiettem! De hát igaz ez?... Mi baja lehet? Mindegy, mindegy, hisz él! Az utolsó levél egy héttel ezelőttről. Meg is halhatott volna. Útitáskába néhány rongyot, akármit; de nem, jó ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A cseléd, a házmesterné mind segít, a szomszédnőm felhozza a vasalt ruhát szívességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még telefonálok gyorsan egy-két barátomnak, egy újsághoz. Kórházat ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az emberek!...

 
 
0 komment , kategória:  KAFFKA MARGIT REGÉNYEI   
szeretettel
  2013-10-02 17:49:33, szerda
 
  8



Megtörüli a száját illendően, asztalkendőbe - köszöni alássan -, úgy mondja tovább a nehezét.

- Lesem én az én uramat délebéd után; szedi ki a komótbul az ünneplő libériát, húzza a harmonikás csizmát; de énnekem egy szó nem sok, annyit se szól; csak megyen úgy öt óra tájt, bevágja maga után az ajtót. - Úgy elfakadtam ríva, csak lerogytam a karosszékbe. Hogyne! Rosszulesett! Fiatal pár cseléd vótunk, mér nem mehettünk mi együtt emberek közibe? Mondok, mér nem vagyok én arra érdemes? Szégyellnivaló van énrajtam?

Felőtözök osztán nagy könnyhullatás közt, megszoptatok. Nem bánom - mondok -, ha agyonvér is (peig nem ütött meg soha), de most megtruccolom, elmék utána! Az igásék a Szilváskert alatt laktak, arra kerülök, bezörgetek az ablakon, mán setét este vót. De ahogy nyílt az ajtó, a lámpavilág rám esett, aszongya Julis néném: "Hát maga minek rítt, Rozika?" "Nem ríttam én!" mondok. De a kocsis is, az ura: "De bizon ne is tagadja, rítt maga!" Akkor elmondtam az egészet. "Na e mán csúnyaság az urátul, abba igaza van!" - így biztattak. Ahogy kifordulunk az útra, aszongya a kocsis: "Ejnye a rossz üsse ki azt a büdös embert; mi az Istent lél azon a vén... (megmondta, hogy micsodán) hogy úgy utánabagzik!"... Így pártolt a kocsis, mer ezek mindig jóembereim vótak. Nekem meg ettől a szótul kezdett megnyílni a fejem. Hát ezért lett vón az a sok szívesség; hogy az Isten fullassza bele abba a dög asszonyba. Szinte megszédültem! - De tán nem is igaz? Hogy lehetne az igaz! Úriféle nő egy ilyen vadparaszttal, mint az enyim. Hogy tudhat ez üvele bánni, mikor még én is nehézellem a természetit. Így háborogtam magamba!...

Odaérünk a kisudvarba, hallik a muzsikaszó; mán aznap csak az öregasszonyok fosztottak - a fiatalság ott járta a pitvarba meg az udvaron. Ahogy belépek, elfog engem az ispán úr. "Na, Rozika lelkem, csak magát vártam én, maga lesz az, akit én megtáncoltatok, nem más!" Vitt a cigány elejbe, szépen rakta, urasan; - belemelegültem én is, szoptatós létemre, eszembe jutott a jánkorom. Alighogy elhagyta, elkap a kertész; avval is jártam jó darabig. "Gyüjjön már velem is eccer!" - mondja a kocsis bácsi. Mindenki úgy kedvelt ott engem, dicsérgettek az asszonyok is, mintha sajnáltak vóna. "Ejnye - gondoltam -, hát hektikás vagyok én, dögrováson vagyok én? Mit dicsérnek, mintha búcsúztatnának?"... Eszembe jut, amér gyöttem, hol is hát az uram? Keresem szemmel, nincs semerre! Akkor mondom a kocsisnak: "Mingyár, mingyár, Ferus bácsi, csak ekkis vízet iszok!" Avval megyek ki, végig a gangon, a házhíján; - ott egy benyíló vót a kulcsárné szobájába. Jaj, kérem szépen, amit én akkor láttam, ahogy rájok nyitottam az ajtót! Nem is jó arra gondolni! Ott vótak együtt a díványon... S még milyen szemet vetett az énrám az a gyalázatos, hogy ott nem sijedt el szégyelletibe a föld alá. De énvelem egyet fordult a világ, ki az udvarra, a kertek alatt haza, mint aki lopni jár; úgy fogott fel az anyám, mint a gyereket, úgy szedte ki belülem nagy sírás közt, ami történt.

Nem telik egy félórába, benyit az én uram. Majd sóbálvány lettem, ahogy meglátom; ott ültünk az ágyon, oszt ríttunk. De az én anyám, ahogy belép: "Hát te, gyalázatos, lator, zsivány, világszégyene, falurossza! Te rimafattya, te hímpellér, minek gyösz ide?" - A meg felragad az asztalrul valami tálat, vágná anyámho', énrajtam tört össze, mer' elibeugrottam. Megvérzett, anyám sikoltott, a nagyobb gyerek is ébren rítt az ágyon; akkor megszégyellte magát, kiment a színbe hálni.

Na, énvelem nem is azontúl - tán fél esztendeig. Napközbe se sokat szóltunk, mer jó neve nem vót előttem, csak "Te lator, te zsivány!" - megbátorodtam, mer nem emelt rám kezet többet, érezte, hogy ludas. Eccer-eccer próbált okosítani: Ládd-é - aszongya -, csak neked van ebbül hasznod, gyön ekkis humi a házho', amér befogod a szád!" De én csak jajkeserűt ettem abbul, soha jóízűet! Ű meg azt hajtotta egyre, hogy engem csak anyám bíztat, minden azér' van. Hász' igaz, hogy engem igásbarmának tett vón, amilyen jámbor vótam, ha anyám ki nem tanít.

De így se tudom, mi lett von a vége, ha megint ugyanaz a tulajdon Franci Dani ki nem segít a bajbul. Mert az gyütt oda parádéskocsisnak: nyalka vót meg özvegy is, szeretőnek alkalmasabb; avval adta magát össze az a disznó. Az én uram arra, hogy hát így megutálta; bevádolta, kitúrta a szolgálatbul. Énnekem meg mindenképp kedvem kereste osztán, szidta, gyalázta a másikat, elmondta mindennek előttem. Anyám is aszondta: "Te meg most már ne fancsalogj, hé; vágd el, míg meleg! Most kapasd magadho', többet el se engedd!" Hát hajlottam én is a gyerekre nézvést; most meg mán régen vót; elmúlt, háborús világ van, tán vissza se gyön; ne sújtsa az átok! Én már szívembül megengedek! De azt el tessék hinni nékem, hogy ez az ember még csókolni is csak azóta tud, mióta az a jómadár megtanította, az a fraj, az a boszorkány; de csak énnekem oskolázta ki! Hát nem igaz?...

Tizenegyet üt... minden csendes; az ernyős lámpa fényében mosolyogva nézzük egymást. Ami vót elmúlt - Fekete Gányó Rozál! Így emlékezésben milyen lefokozott, illedelmesen elmesélhető minden - ami könny, átok és halálos szégyen volt eleven korában! Lám, humor szellőzi a régi tragédiát! És a szorongást szép, gyenge remények! Minden, minden újra fog kezdődni, frissen, tisztán, elülről!... Tizenegyet üt. Odakinn valahol messze már elcsitult az ágyúszó; nyitott szájjal, dúlt idegekkel rólunk álmodnak a szalmán.

 
 
0 komment , kategória:  KAFFKA MARGIT REGÉNYEI   
szeretettel
  2013-10-02 17:48:46, szerda
 
  7



- Lássa - mondom óvatosan -, nem jó őket azért ok nélkül gyanúba fogni. Mondta az ura, hogy milyen zokon vette egyszer!...

- Mondta? - érdeklődik fülig pirosodva, és előrántja fejkendőjét. - Mit mondott még? Ugyan, tessen mán beszélni!

Ám, úgy fordul, hogy jobbadán én kérdezek. Kicsit tüsténkedik - (töltsünk még egy teát!) -, de csakhamar szóra hozom, mint az urát néhány hónappal ezelőtt.

- 'Isz jó ember, nem mondhatok rá semmit azóta; egészen más hozzám, mint az első két esztendőbe. Mer, ha úgy visszaemlékszek, mord vót e', mint a téli idő, a szót is pénzér adták nála. Mer teccik tudni, nem úgy vót a' hogy ű engem valami nagyon szeretett von, mikor elvett. Másat szeretett biz' ű, egy Laskó Maris nevezetűt, két esztendeig járt hozzá. Peig a szegény vót, tán nem vót egyebe a rajtavalónál; meg engem szebbnek is tartott mindenki (régen vót, elmondhatom); csak az úgy nyelvesebb, merimondóbb; én mindég szégyellősebb vótam, azér' aszondták rullam, hogy büszke vagyok a vagyonomra. Na, úgy történt oszt, hogy az a Maris eccer megbosszantotta; truccbul vagy mibül-i... hozzáállott ahhó a Franci Danihó, aki most parádéskocsis az udvarba. Csak egy hétig járt vele; de hiába kérte, osztán az engedelmet Pétertül. E' még jobban truccolt, felé se' ment, ha üzengetett, peig nem is ett búvába hat hétig, aszongya a testvérje, olyan lett, mint az árnyék. Na, akkor elkezdett ű háromhó is járni, egyik én vótam; de olyan esze vót mán akkor, úgy megfigyelte az embert, nem lehetett bolonddá tenni. - Akkor mán jó fizetése vót mint inasnak, de hazakeresett! Az apja aszonta, köteles a nevelésér'! Egy darab szőlőt vett az öreg hitelre; aszonta: "Na, fiam, ha letörleszted, tied a szőlő!" Hát mikor levót, akkor mást gondolt a vénember, hümmögött, hogy oszt mit szólnának ahhó a testvérek, meg hogy míg a férfigyerek nem házas, úgyis tartozik hazaadni a keresetet. "Na - aszongya az én uram mérgibe -, tudja meg, idesapám, mátul fogva vőlegény vagyok!"... Oszt még menyasszon sehun se vót! Akkor választott ki oszt engem a háromból, mer' felgondolta, hogy ennek legtöbbje van, meg legszebbnek hírelik. Én meg elmentem, mer szép legén vót, józan is meg uradalmi... El is látott engem mindennel, ami kellett; de azér én nem tudtam, tessék elhinni, mi a szeretet. Két gyerekem má' megvót, mégse tudtam. Hogy e' valaha úgy hízelkedett von, mint más fiatal!... Aszongya idesanyám: "Te Rozi, megcsókol-i téged ez a te urad valaha?" "Jaj, ne mongyon má' olyat, idesanyám!"... Még szégyelltem, hogy kérdi.

Épp akkor vótam viselős a kislánnyal, mikor az a kulcsárné odajött a kastélyba, a rossz egye ki ott, ahol van! Teccik mondani, hogy idős vót? Ajaj, hamis szeme vót azér még annak! Én nem is tudom, tán boszorkány vót! Oszt, hogy tudott énnekem is hízelegni: "Rozika, így s úgy!" - adta a jótanácsot, orvosolt, ha fájt valamim. Csak eccer feltűnt; bemegyek valami kommencióér, hát a cselédház gangján ki kávézik ott a vadszőlők közt, mint ű meg az uram. "Mi az Isten?" - mondok. De mingyár; hogy csak üjjek le közibek, nekem is készített findzsát. - Telt-múlt az idő; én már szoptattam is, nem nagyon jöttem-mentem, de azér olyan furcsa vót nekem, hogy az emberek nem úgy beszélnek velem, mint azelőtt. Mintha mindnek valami mondanivalója vóna, oszt mégse mondaná! "Mi lel engem - gondoltam -, elcsúnyultam vagy rüh van énrajtam?"

Hát eccer is hajnalfelé gyön haza az én emberem; pedig a kocsmázást, azt sohasem cselekedte. Nem is mondhatom, hogy ittas lett von akkor is! Én se szóltam hozzá, csak ríttam magamban az ágyon. - Másnap reggel aszongya nekem a bót előtt az igáskocsisné: "Rozika, mér nem vót az estve? Csak maga hibádzott a fiatal menyecskék közt." "Hol?" mondok. "Hát a kastélyba, nem tudja, fosztó vót, az uraság tolluját fosztottuk, a cigánt az ispán fogadta, a maga ura meg tálcázott, hordta a rumos teját, kőttes sütemént!..." Csak álltam ott, mint a sóbálvány szégyelletembe. "Vagy igen - mondok -, aztat mongya, Julis néném? Nem mehettem, mert változása van a kicsinek!" - "Na - aszongya -, de máma elgyöjjön, mer ma is lesz, megrepetálják, hogy nem fosztódott fel mind a tollú. Ha az urának elébb van dóga; gyöjjön be hozzánk, oszt mennyünk együtt!" - Ebbe maradtunk.

 
 
0 komment , kategória:  KAFFKA MARGIT REGÉNYEI   
szeretettel
  2013-10-02 17:47:23, szerda
 
  6



Nincs levél!... Tíz nap óta nincs levél!...

Azok a sokak, kik ma "nacionális érdek"-nek, "diplomáciai kérdés"-nek, "hadászati problémá"-nak hívják e szörnyen szórakoztató életben játszódásukat; elbírhatnák-é vajon ezt?... Az ember asszony; kisemmizett, kérdetlen, mellőzött, az ember itt marad, és jár-kél a dolgai után; néha tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a megszaporodott gondtól és vár... mindennap monomániásabb reménységgel, sivárabb kétségbeeséssel - és nincs és megint nincs tábori levél.

Az ember hazatart, lihegve siet (hisz csak azért ment el, hogy időt engedjen a sorsnak), elfulladva kanyarodik fel az utcába, szívdobogást kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre - s a pléh kegyetlenül visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni; üres megint!...

Talán délután lesz! (Az ember alig nyúl ételhez!)... Hánykor jár a postás?... Volt-e már?... Elébemegyek, megvárom a sarkon!... Most jönnek, hol a mi öregünk?... Igen, ő az - esdekelve és rémülten nézek elébe, de int már messziről a kezével: - Nincs - semmi sincs!

Többször nem jön már; így kell végigélni a reménytelen napot, fogvacogtató éjszakát. És elülről kezdeni holnap.

- Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka híján, arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet?... Szent Isten - de hisz holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, de milyen hír jön? Nem lesz-e úgy, mint minap - leugrottam a szaladó villamosról, mert láttam levéllel inteni a postást - és csak késett írásai voltak, régebbiek az utolszor kapottnál?... Igen, hisz épp ilyenből látszik, hogy csak a posta az oka - csapatszállítás, hófúvás; vagy lehetetlen feladnia!... De ha baj van - mikor tudom meg? Elbírom-e nélküle az életet egyéb kötelességekért? Miért is találkoztunk?... Nem, nem voltam hozzá mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? Semmi sem biztos, hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhír! Tán nem is jó, hogy mindig oly sokat írt, elkényeztetett, most nem bírom el, ha egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának tíz napért! Hátha már hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált karral vagy láb nélkül? Inkább a lábát! Ha a kezével dolgozni tud, ha ép esze megmarad, egészen boldog lehet. Csak meg kell szokni! A vakság, az volna a legszörnyűbb, de még úgy is... csak éljen! Istenem! Nem befolyásolja-e a titokzatos végzetet az én szuggesztív rettegésem?...

Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűen akartam már félredobni, hisz nem övé; de mindjárt mohón estem olvasásának - egyre csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb, mélyebb, szelídebb elnyugovással: Fekete Péterné irt.

Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most gyött az embertől levél hetfün írta azaz most péntek vagyon és drága jó doktorúr is Egésségbe megvagyon írja mindennap hosszú leveleket sebesültek maródik tarsolyába egy Hadnagy bécsbe menendő egész könyvet adott által annak maga kezével irottat énmagam Nullás liszttel vasárnap virradóra pesten leszek üzente kedves doktor úr emberemmel hogy kügyek magam Felviszem tessék mari Szakácsnét vasúthol elejbem küldeni megyek mint teris szamár lisztel téfelel pár csirkével ha meg nem sértem fekete Ternó ruhát háládatosan köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessen drágábban fizetni csak rendes ár melyhez kívánok szíves jóegésséget kezét csókolom maradok

Fekete Péter hitvese Rozál

...Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkövetkezik! Mintha hétfő óta nem százszor lehetne baj!... De még írt, mindennap írt, fogom olvasni megint a naplóját "maga kezével írottat"; - mondhatom az embereknek: "Nincs baj, most kaptam hírt, hálistennek!..." Vagy csak mert úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy most pihenni kell, remélni a téboly ellen! Mintha minden baljóslat, szerencsétlenség megszűnt volna; a meghajszolt érzés elsimul. Az ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori csomagot küld, olvasni próbál, este elmagyarázza a gyereknek a csörgőkígyót, és megmutatja a lexikonban a hottentottát.

Mire Fekete Péterné beállított - már itt volt egész csomó megkésett levél a táborból...

Szép, piros-szőke, apró szemű asszony; liheg és csudálkozik és hálálkodik; nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája feltűzködve; a hátán kas, szatyor, bugyor. - Ne tessék avval fáradni!... Köszönöm kérdését! Nem vagyok én arra érdemes!

Kissé zavarban van, hát erősen tartja magát, kivált Marival szemben, ki fiatalabb mint ő, csak cselédlány, és itt mégis tájékozottabb, "világibb" nála. A moziból, hova elküldöm, hamar visszajön, unja vagy röstelli, hogy ilyet még sose látott, s itt, az utolsó utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt mondta: - Mit nézzek rajta? Nem az enyém! - De lopva azért jól megvizsgálta, hogy elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a nagyvárost koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével. - Jaj, hogy itt mindenér' pénzt kérnek! Őnekik ott a kanaánban van most is minden dúlásig, kommenciót is kapnak, maguk földje is terem; ő bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz... Alig tudom itt tartani hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk. Mert arra nagyon büszke, hogy olyat még nem látott életében.

Estére beinvitáltam teára; szép, enyhe csend van, a gyerek alszik odaát. A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei árnyékába - kivel most egy bajban, egy számkivetésben, tán egy almon, egy kenyéren ennek az asszonynak az ura. És minden barátnémnál közelebb van tán hozzám e percben.

 
 
0 komment , kategória:  KAFFKA MARGIT REGÉNYEI   
szeretettel
  2013-10-02 17:46:38, szerda
 
  5



- Bizon, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi elgyöttünk!

A tűznél guggol a bő, rogyós komisznadrágban, ormótlan bakancsa nyikorog; az egész ember tagbaszakadt, testes: kerek arca most csupa ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a macska.

- Ahogy rám tetszett bízni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha csak apja vónék. Nemhiába vagyok vénebb egypár esztendővel. Amilyen szótalan, kedvetlen vót odakinn, mindig is avval viccelték: amit ez a Péter eliberak, megeszi szó nélkül; ha Péter oda nem tenné neki, el is felejtené a menázsit. Nem is ett, csak mint a madár, peíg ott falni kell, ha van mit... Ott is, abba a lengyel kastélyba, ahunnat én a selyemridikült csaptam a nagyságos asszonynak, elették előle a tiszturak a nagy lakoma ebédet, míg ű a korelásokat járt temetni velünk, azt a négy honvédot (mán csak a testeket), amik tán egy hete is rohadtak ott egy színbe.

Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve - ahogy tapasztalta, hogy tetszik az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában tördesi a gerjesztőt fölösen már, hiszen ég; belenéz, húzgálja a bajuszát.

- Hát aztat olvastam, amit ide tetszett adni tennap - ahogy megírta a doktor úr a tapasztalatunkat az újságba. Jól ki van írva! Csakugyan benne vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. 'Isz ha tudtam vóna én, hogy így szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a hadiművelet kell, csak amit humi bakák beszélnek ott egymással; 'isz ahho' én többet tudtam vóna mondani, mer' én mindenhun kószáltam, hússzal is beszéltem, míg a gazdám eggyel... Na, hanem, egyér' mán mégis szólok, ha meg nem sértem.

Kinyitja, becsukja a kályhaajtót; úgy tesz, mintha igazi zavarban volna.

- Azt a teafőző kis lábost, úgy van írva, hogy a szolgája eltörte neki. Hát az a lábos, nem is törtem, hanem elmaradt tüllem valahogy (megmondom, kérem, ahogy van; nincs abba semmi!), az az enyém vót, tulajdonom. Mikor venni kelletett (egy vaksi cserepesnél, Orlón), nem vót nálam elég a gazdám pénze, éppen a lábosravalót magamébul pótoltam. Este kellett von elszámolni, hát ebédután mán nincs az edénke sehol; perdű, lába kőtt. (Tudom is, kire gyanakodok!) Egyszóval, este én azt már fel nem írtam; mikor elvesztődött, még nem volt a doktor úré. - 'Isz nem baj, nem azért... csak ha el tanálja olvasni az uraságom, Celestina grófné őméltósága, maj' nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belső, asztali inas; még egy poharát el nem törtem!

Elszégyenkezve hallom. Biz ezt a másolásnál én stilizálhattam így; az uram jegyzései pontosan hívek a valósághoz. Ő is majdnem neheztelt az irodalmi csínyemért; most még szegény Pétert is megbántottam, hiába - élete, munkája ambíciójában. Ő nem tör bögréket!... Ördög vigye az irodalmat!

Megígérem neki, hogy kiírom újra, igazságot szolgáltatok neki. - Majd másra terelem a beszédet.

- Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány órája várja a menyecskét?

- Tízórási vonathoz, ha ki tetszenek engedni elejibe... Öhöm, hát meg kell tisztelni a hitvest; pocsék is az a sörtés pofa! Az uraságnál világér' nem szabadna, ott minden harmadnap tisztálkodok! Igen, hát meg is áhítja ott a harctéren az ember a családot, hiába! Csupa magamformájút lát az ember, követem, csupa nadrágosat; egye ki a fene, köpedelem mán az a sok férfi együtt! Azt áhítja mind: csak a család!... meg hát az enyém derékszép asszony is, testes, nem valami hitvány, nem lehet rá semmit se mondani! Meg tetszik látni máma!... Nem én, tessék elhinni, nem néztem én a harctéren se' senkire! Azok a tetves rutén banyák... ha, követem, ű fizetne nekem, akkor se! Hászen azelőtt se vótam én éppen parázna sose! Azér' is írtam meg haza a harctérről: az anyjának én soha, az anyósomnak meg nem bocsájtok! Mer' meggyanúsított, rám biztatta a feleségemet is. Vót ott valami kulcsárné minálunk a kastélyba!... Nagyon megsértett engem avval, megírtam: a síron túl, ott megengedek; de míg élek, soha! Rosszuleshetett neki, de nem baj! Úgyse tud olvasni!...

Oly lassan múlt az idő; úristen, még mindig csak fél hét!... Mi is van avval a kulcsárnéval, Fekete Péter?

- Na, kérem, hát ahogy ott jár-kél az ember azokba a díszes feszt libériákba, oszt könnyű munkát végez, finomat eszik, kihízik! Nem így nézek én ki otthol, ne tessék azt gondolni!... Hát a sok nőcselédnek csak szembetűnik, akkor oszt egyik a másikra les irigységbül. A kulcsárné, isz vót a mán ötven éves is tán (igaz, hogy annál bolondabb az asszony), de meg olyan félúri; hogy jön az énhozzám, parasztemberhez, hát nem igaz?... Derék, feszt nő vót, nem mondom; meg hát olyan helyt, tetszik tudni, kéz kezet mos. Hát nem vót minekünk együtt, igaz, semmi bajunk; kezire jár olyan helyt egyik cseléd a másiknak. De már abba a részbe nem vót jó felgondolása a feleségemnek, hogy hászen csak neki vót abbul is haszna; csak az ű konyhájába mentek a fél zsák lisztek, bödön túrók, finom lekvárok, szemeskávék! Kérem, ha egy asszonynak megvan a gyerekeivel együtt az élelme, ellátása, az ura kiszerzi neki, nehéz dógot nem teszen, tisztán jár; mi kell egyéb? Nem szabad, hogy szava legyen, semmi!... Hiszen csakis az anyja isztikélte akkor is! Azóta se vót nekünk bajunk együtt!

Észreveszi, hogy nagyon belement, szépítgetné is; de az öntelt férfimosoly nem tud elsimulni a barna bajusza alól. Megkérdem, mi lett hát a vége.

- A kulcsárné elment osztán: csúnyán ment el. A grófnénak besúgtak valamit, tudtam, hogy gyanakodik. Gondoltam; majd még rám talál hárulni! Nem igaz? Egy fél véke borsót jelentett a szakácsné; a kertész behozta vót, letette a kamaraajtóba; eltűnt kéz alól, perdű! Én tudtam, hol van eldugva a borsó, láttam a padfeljáró garádján, odatámasztva a grádushoz a zacskót. Azt is tudtam, hogy a kocsisné most a jóasszonya neki, nyalka parádés kocsis jött két hete az udvarba. Őméltósága maga kerülte meg az udvart velem, nézett, vizslatott széjjel; én meg arrafelé irányítottam a borsó felé. Hadd lássa meg! Mán akkor én haragba vótam a kulcsárnéval, két hét óta; a feleségem is mindig rítt. Menjen a fenébe, gondoltam. Hát nem igaz? Nagy vizsgálat vót ellene, minden kisült, én nem vallottam rá a magam részit, még végkielégítést is kapott a rosszféle. Köszönje meg, hogy be nem csukták. Hát nem?...

- Ajhaj! Férfiak!... Aha, jön már! - Gyújtson hamar tea alá!


 
 
0 komment , kategória:  KAFFKA MARGIT REGÉNYEI   
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 47 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5084
  • e Hét: 5084
  • e Hónap: 84642
  • e Év: 2025922
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.