Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 35 
szeretettel
  2013-10-03 09:31:59, csütörtök
 
  A CSABA-TRILÓGIA ÚJABB ALAPRAJZA
(1863)



Első rész: Buda halála.

I. Buda megosztja öccsével az uralkodást.
II. Detre tanácsa.
III. A tanács visszafelé.
IV. A vadászat.
V. Folytatás.
VI. Rege a csoda-szarvasról.
VII. A követség.
VIII. Etele álmot lát.
IX. Isten kardja.
X. Etele hadba megy.
XI. Buda várost épít.
XII. Buda halála.

Második rész: Ildikó.

I. Isten igazsága.
II. Csaba születik.
III. ?
IV. Keveháza.
V. Isten itélete.
VI. Ríka halála

VII.
VIII. Csaba nőszül.

IX.
X. 1. Lech.
XI. Három intés: 2. Katalón.
XII. 3. Róma.

Harmadik rész: Csaba királyfi.

I. Etele király meghal.
II. A vezérek tanácsa.
III. Terítő.
IV. Krimhild Etelét siratja.
V. Szoard futása Csabával.
VI. Krimhild "menyegzője".
VII. Detre csínja.
VIII. Csaba megtér.
IX. A "Krimhild ütközet".
X. Detre ármánya.
XI. Az ütközet vége.
XII. Halottak harca.
XIII. Csaba Etelközön.
XIV. Csaba hagyása.
XV. Hadak úta.

***
CSABA TRILÓGIA
(UTOLSÓ DOLGOZAT)
A TRILÓGIA MÁSODIK RÉSZÉBŐL



1881

Első ének

A jóslat

Elvérzett Buda hős, Etele kezétül,
Etel arany székén már kénye szerént ül,
Növekedik gyorsan országa, hatalma,
Mint téli eséskor hó mezeje s halma.

Most is, hogy oda járt déli vizek táján,
Ádria bősz tenger sziklás karimáján.
Mind népeket onnan s nyájakat elhajta,
A bizánti császár ám busuljon rajta.

Mivel akit igért nem küldte adóját:
Mutatá császárnak keze nyomtatóját
S megizené neki, hogy ez a kisújja,
Rettenetes lész majd annak egész súlya.

Onnan hogy megeredt, már hazatérőben
Ősz aggot eléje hoztak az erdőben,
Ki magát mondotta isten emberének,
Bizonyt a rabok is mellette tevének,

Hogy ez a híres jós, ki e földet lakja,
Hite nem bizánti, hanem bálvány papja,
Búvóhelye barlang mind nyári és téli,
Jár hozzá a népség, imádja, mert féli.

Noha senkit nem bánt, jóslatban sem hazud,
Vígasztja szelíden a nehéz panaszút;
Adományt nem hajszol, de - mi szükség - elvesz
Testi ruházathoz, testi eledelhez.

Ezt hogy a királynak unszolák eléje,
Különös volt látni ó gyapju zekéje,
Mely aláfolyt sarkig, tiszta, de sárgulva
Festetlen fehére hosszas idő múlva.

Ősz haja mellestül betakará vállát
Vegyítve fakóbban nagy ezüst szakállát,
Kezébe' fehér bot, s a tetején ennek
Szalagos babér dísz, pártája istennek.

Ott, hajtva királynak fejet illőn s térdet,
Így felel a szóra melyet a hős kérdett:
"Ki vagyok? - Bízom, hogy nem Etele rabja,
Hanem az ó isten dalnoka és papja.

"Amaz istené, kit látsz faragott míven
Feszíteni húrját lanton avagy íven,
Ki jóslatot zenge sok ezer öltőnek,
Mely bölcsebb vala, mint akik ez'tán nőnek.

"De hatalmas ő még! - s Bizánt ha bolondúl,
Bizánt lakol érte, ő vele nem gondol...
Sőt gondol erősen: bűnteti; már kezdi,
S talán Te vagy a kar, mely által elveszti.

"Hanem én a szókat igazítom rendre,
Nem felelek hosszan rövid kérdésedre;
Parancsodat várom, kegyelmedet kérem,
Nehogy az istenség megboszúlja vérem."

Monda Etel: "Csínján!... istened egy árnyék,
Magad egy hang volnál, ha én abba' járnék:
Hallám s nincs. De megóv, ha mi óvhat, téged:
Bendeguz atyámra mutató vénséged.

"Hanem itt tégy próbát jósi tudományból,
(Mert jóslatom immár vagyon isten-szájból):
Mint lesz birodalmam lefolyása, vége?
Lássam, az istened igaz istenség-e?"

Mind a körülállók mosolyogtak erre,
Szánva tekintének az öreg emberre,
Tudván hogy Etel már Isten kardját birja,
Kirül a világfán jós íge van irva.

Mint szarvas, ebektül ha vagyon űzőben,
Tekingete oldalt, hátra is elsőben
Az öreg, s válasszal késik vala nyelve;
Megszólala végre karját fölemelve:

"Sorsát a hatalmas ne hívja ki, kérdvén:
Sokszor a bal végzet hever isten térdén
S ott marad, ameddig boszura nem költi
Bűn, s emberi vak dölyf, mely az elmét tölti.

"Birodalmak sűrűn támadnak, enyésznek,
Hamarább, ha gyorsan növekedést vésznek:
Netalán a jóslat teneked sem kedvez...
Ragaszkodom inkább adott kegyelmedhez."

Etele azonban akará hogy hallja,
Mit zeng sorsa felől hamis isten dalja;
Mire az ősz fürtét köntöse szárnyával
Befedé, s könyörgést mormola hangjával.

Mint betakart méhkas, zúg vala, mig dallá
Lett végre a zsongás. Etele meghallá,
Mert kis kora óta érti a jós nyelvét;
S így vette dalának röviden értelmét.

Hogy nagy birodalma elenyész holtával,
De helyre megint áll az idő folytával,
Fia, kit nem ösmer, bár vagyon életben,
Fogja fölépítni. Ez van a végzetben.

Etel ingerűlten kacagott fel rája
S így szólala: "Hazudsz, hazug isten szája!
Fiam egy sincs akit vonásrul vonásra...
Hogy' véd meg a máglyán istened, ám lássa!"

S inte, parancsolván hogy hátra vezessék. -
Nyomban Etelvárról juta ám követség,
Jelenteni, hogy lett Isten ajándéka
Fiugyermek, akit szült asszonya, Réka.

Réka, feleségül amaz Ilda mellé
Kit vőn, mikor ennek gőgjét megigenlé,
S hogy udvara közt mind visszavonást szított,
Szíve melegjéből leve kitaszított.

S hozta szerelmében, díszül az udvarnak,
Keleti országból leányát Magyarnak,
Ki vala ös honban magyarok királya;
Réka az új hitves, ennek egy-leánya.

Ete, Bulcsu fia, a követség élén
Megszólala most, nagy főhajtva beszélvén:
"Öröm és dicsőség Etele királynak!
Fénye le ne szálljon soha is napjának.

"Mert a királyné, kit hagya édes terhben,
Megszűlte fiát már - fiat első szerben -;
Virágzik Etelvár ragyogó örömtül,
Áhítja királyát látni szembe - szemtül.

"Jer azért, lásd arcát az új csecsemőnek,
(Mindenki tiéddel vallja egyenlőnek),
S nevet neki válassz névinnepet űlve,
Melyre a hír majdan koszorúit tűzze!"

Etele a választ megadá, mint kellett,
De belül megdöbbent ám az öröm mellett:
"Ez az ismeretlen!" villana eszébe
S egy percre sötéten elkomorúlt képe.

Majd rendele dús tort vendég követeknek,
Kincses ajándékot vinni a betegnek:
Sok római ékszert, arany-ezüst marhát,
Kit hoza a földről, hol ma lakik dalmát.

De mikor sátrába bevonúlt estenden,
S megvárta előbb, míg néma leend minden.
Pillogva a tábor-tüzek amint múltak,
S a mennyégnek örök csillagi felgyúltak:

Küldé izenettel sátori szolgáját,
Hogy látni akarja öreg jós orcáját,
Hogy vele négyszemközt valamit beszéljen
Bántása ma nem lesz, biztassa ne féljen.

Hamar az ősz megjött s utalák menten be;
Etele komoran állott vele szembe
S elnézte sokáig tiszteletes arcát,
Melyen az indulat nem jelölé harcát.

Megszólala végre: "Öreg, akit adtál
Jóslatot, egy ízén még sem hazudott, áll;
De felelj, hol vetted? igazán az égből?
Vagy sejtve koholtad régi bölcseségből?"

Erre a jós: "Tiltja istenem és nyelvem,
- Válaszol - ily szókra, vallatva, felelnem.
Mert jósol az isten, kik hozzá folyamnak:
De nem enged földi kényszer hatalomnak."

Etele ily bátor feleletre nem várt,
S habozék: kardjával döfje-e le mindjárt,
Avagy oly kegyelmét hozzája mutassa,
Melynek amaz hírét messze ragyogtassa.

Szólt végre szelíden: "Öreg, elbocsátlak,
Légy papja tovább is faragott kőbábnak,
De ne ámíts pénzért, tudva hamis hittel;
Ím ez arany kincs, légy vele boldog, vidd el."

"Kincse az istennek - felel a jós - hajdant
Vala templom-számra; most lakhelye barlang,
Maga is papja is, üldözve, szegények:
Adományod nélkül, nagy király, megélek."

Etel ámulásban szemeit felvonta,
Beszorítá öklét s meg kinyitá, mondva:
"Élj hát öreg; ímhol visszaadom élted."
S szabadon ereszté a lángra itéltet.


Második ének

Detre udvarlása

Lassan Etelvárnak seregét mozdítja
Etel, hova megtér diadalmas útja,
Kit előbb bátyjáról hívtak Budavárnak;
Lakhelye ott van most Etele királynak.

Kő vala ott minden (mer' a város régi):
Tornyos paloták nagy kevély düledéki,
Oszlopok és ívek, folyosók, tornácok,
Márvánnyal kirakott feredő források.

Bástyafalak kívűl szegik vala körbe,
Kapuréssel itt-ott ugyan átaltörve,
Kit Etel jobb karba hozatott, hogy székét
Odatette, - hajtván munkatevő népét;

Kik követ a mésszel forrasztani tudnak,
Ácsolni a sziklát, verni vasat rúdnak,
Mind az aláhódolt országa lakóit,
Hozzájok a maga ügyes faragóit;

Hogy palotát néki s mind a királynőknek
Rakjanak, és házat körül a hún főknek;
Kívül legyen érc s kő fala, csúcsa, tornya,
De belül faragcsált mívü a cikornya.

Minden rekesz és fal belül áttöressék,
Hogy fa faragványnak légyen nagy üresség,
Hova termet, ágast, folyosókat ácsok
Tanúlt keze véssen, mint régi szokások.

De bent is azonban, hol nem vala már rom,
S meddig a szem ellát kívül is a váron:
Hunok apró sátra környöskörül álla,
Mindé, ki Etele udvarán szolgála.

Onnan Etelvárból király hazajöttét
Egyszerre az ország szélire meglőtték
Nyilasok, kik voltak állatva ki rendre;
Vala ez intézet harcra, védelemre.

Hogy, mennyire íjász lőhet erős karral,
Fentálljanak éj- s nap, láncolatos sorral,
Katonák észak-, dél-, kelet és nyugotra,
Figyelve körösleg minden állapotra.

És, ha mi zendűlet esik a határon,
Hírt róla tegyenek, röpülő nyílszárnyon,
Vagy Etel parancsát váltva tovább vessék,
Könnyü írott hártyán vigye nyílsebesség.

Nappalra ez a rend; éjet-szaka tűzjel:
Adni tovább messze lobogó nagy tűzzel,
Ha veszély ott künn s új háború gyülekszik
Vagy tág birodalmán valahol fellegzik.

Így, mint heverő pók, mely szálait őrzi,
Hálója rezgését Etel is megérzi,
Legyen az ellenség, vagy akadt zsákmánya;
Vala ez intézet maga találmánya.

Fel hát eme hírre mind gótok, alánok,
Szürr, herül és lombárd idegen királyok
Jöttek Etelvárra Etelét szolgálni,
Otthon fejedelmek, itt az ő szolgái.

Ünnepet a király, fia örömére,
Hagya hadjátékot s lakomát négy hétre,
Azalatt vendéglé mind a hunok nagyját,
Mind szolga királyok tarka egész hadját.

Ott vala ősz Detre, fejedelmi garral,
Uralni urát mind az egész udvarral,
Úgy szint' Odoáker, Ardarik, Alárik,
Valamir, - akikből egy-egy király válik.

Detre alázattal végzi vala tisztét,
Elnyomva szivében ama régi büszkét,
Mikor Etelének kengyelt fogni kellett,
Vagy állani hátul arany széke mellett.

Mert rettegi vala Etele gyanúját,
Hogy Buda részén a követ együtt fúják
Ő és az idegen többi fejedelmek,
Csak tőrnek alítá az adott kegyelmet.

Maga is hát hűbbnek egyre magát színlé.
Hosszú türelemre társait is inté
Biztatva, hogy el kell jönnie a napnak,
Mely szabadúlást hoz valamennyi rabnak.

Ildába reményét azelőtt vetette;
Hanem Ilda férjét igazán szerette,
S Aladárt ohajtá királyi utódnak,
Nem, hogy alá essék szolgául a gótnak.

Boszuját Szigfrídért se' feledte még el,
Sőt várja kitartó női reménységgel,
Hogy idő forduljon és alkalom erre:
Így ezen oldalról hamar megjött Detre.

De, hogy Etel hozta Ilda után Rékát,
Detre is megkezdé ravaszúl játékát. -
Hanem ennek itt most van is nincs is sorja:
Fő ünnep e mái: a nevezés torja.

Ül vala Etel fönt aranyos karszékben,
S vele Réka asszony koronás felségben,
Más asszonyi hátrább. Ilda magát menté,
Hogy beteg, urának (vesztére) jelenté.

Hun urak egy részén: Bulcsu, Szoárd, Torda,
Szömöre, a kádár álltak vala sorba,
Másfelől a fényes idegen királyok,
Etele nagyságát emeli pompájok.

Bíbor-aranydíszben a csecsemőt hozták,
Nézni az uraknak körül meghordozták,
Azután Etelnek vivék atya-csókra,
Nyitá komor ajkát neki nyájas szókra.

Nevet is fiának ada jó reményben,
Kehely-áldozván szólt: "neve Csaba légyen."
Mert Csaba volt atyja hős régi Kevének,
Ki alatt a húnok e földre jövének.

Azután székéből áldozni kiszállott
Oda, hol fehér mén és fekete állott,
Fekete Ármánynak, de fehér Istennek;
Vele az urak mind s hódolt fejedelmek.

Gyorsan paripákat általüté karddal,
Jobbal a fehéret, a feketét ballal;
Helyezék a nézők két külön oltárra;
S Etel ily könyörgést vőn kegyes ajkára:

"Had ura Isten, ki nem alak vagy kőben,
De robogsz nyilvetve nagy örök felhőben,
Kit mi, világ lelkét, bár soha nem látunk,
Köveid, forrásid képében imádunk.

"Ím e Csaba gyermek! tenéked ajánlom;
Amit adál jóslat, visszára ne váljon,
Te is, Ármány, fordulj elleni kárára;
Tetszős legyen néktek e Csaba oltára."

Mondá -, s mikor a tűz már sebesen égett,
Vette fiát ölbe hajáldozat végett,
Pelyhéből valamit a lángba röpíte;
S táltoshoz emígy szólt, ki neki segíte:

"Torda apám, nézd csak ama füstöt, hol jár;
Az elébb Istenhez lőtte fel az oltár,
Most ahol, mint kígyók, földön együtt csúsznak:
Félek: a Jó, a Rossz netán haragusznak."

Táltos, ki az évek s napok útját rójja,
Megnézte rovását, megijedt, és szóla:
"Bal napon áldoztunk született Csabának:
Napja, ez év töltén, Buda halálának."

Ily csere-szót tőnek halkan egymás mellett;
Hanem Isten lángja ismét eleven lett,
Füstje is Ármányét fellengve haladta,
Mint hegyi nagy cserszál a bokrot alatta.

Áldomás ezután leve mind napestig,
S éjszaka míg feljött az égi fiastik;
Fény a palotában versengve a kedvvel,
Új itala bornak régi köles-nedvvel.

Csak Etelének volt hallgatag a szája.
Töri az elméjét jóslatok homálya,
Éjjel is így várta nap kora ébredtét,
Vele az üdvözlő királyokat, s Detrét.

Haza mind a többit hamar elbocsátá,
Vendégül a szászt még asztalához látá,
Szólt vele sok nyájas, tiszteletes szókat,
Kérdezve a más-más isten imádókat:

"Detre, ki sok napnak érted arany fényét,
Láttad az észak, dél, s nyugat ó törvényét,
Sőt azokét is már sejted, alá délnek,
Kik fára feszített istenbe' remélnek;

"Emberölés terjed tág birodalmamban;
Törvényt azok ellen kivánok azonban,
Kik vérrel a vért s a becsűletet mossák:
Meddig a kard tiszta? hol müve gyilkosság?"

Mint tigris a lesből prédára ha szökken,
Villant szeme szásznak nagyot e szó közben,
De mohos odvába meg' visszalapúla,
S Detre a királynak lassu hangon szóla:

"Isten az embernek dolgát hogy' itéli
Karddal, legyen észak-, nyugot-, avagy déli,
Valamerre a nap hinti arany fényét,
Láttam, s tudom a nép ebbeli törvényét.

"Mert a rómaival, ki hisz új istenben,
Együtt vívtam atyád hős Bendeguz ellen,
Népszámra velük mind az egész föld támadt;
De Odin eltörte suhogó szablyámat.

"Szolgáltam azóta; - nagy ideje annak,
Gúnyol is a népség már halhatatlannak,
Mert a nyilat most is homlokom itt hordja;
Mire tart Odin még? nem tudom; ő gondja.

"No tehát az ellent ki legyőzte hadban,
Megölheti vagy nem; Odin egyes abban,
Odin s valamennyi isteni a népnek;
Kardot ilyenkor tart becsületben épnek.

"De ki bajra hívta feleit, testvérét;
S mikor az nem vívhat, ontja tovább vérét,
Az egész világot kérdezve bejárhadd:
Becstelen az a kard, gyilkos az a párhad."

Ily választ az öreg költe merész szájon,
Gondolta, hol a seb, s akará hogy fájjon.
Búcsúzva Eteltől kifelé vánszorgott,
S odakinn magában menet ekkép morgott:

"Etele, nemes vagy! ez lesz a megtorló;
Elaludná ezt más, közlelkü bitorló,
De te birodalmad sírját magad ásod:
Buda vérhalála lessz a te bukásod!"

***
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélő költeményekArany Ján  
szeretettel
  2013-10-03 09:29:19, csütörtök
 
  Hetedik ének
A követség



Követje azonban keleti császárnak
Lőn tiszteletére Etele királynak;
Ura üdvözlését gyors paripán hozta,
Társaival útján Etelét nyomozta.

Föl, Mátra hegyébe, kalauzzal jöttek,
Csergét,[1] különállót, a völgyben ütöttek;
Azután, Budáról se hallva, se kérdve,
Indultak Etelnek a tiszteletére.

Fényes ajándékot hoztak vala bőven,
Fegyvert is, aranyban gazdagot és kőben,
Pénzt is egész terhet; rajta van az érték
Ahogy az erszénnyel fontszámra kimérték.

Sátorba nyitottak, engedelem nyervén;
Szólt az előljáró maga ékes nyelvén;
Etele a szókat érti vala folyvást;
De azért kívánta, magyarázza tolmács.

"Én uram, a császár - amaz így beszéle -
Küldi ajándékát s üzenetit véle:
Izeni hűségét, tiszta barátságát,
Hívja szövetségre a hunok országát.

"Messzefutó hírét hallotta nevednek,
S hogy ura volnál már az egész nemzetnek;
Örömét e dolgon, meghagyta, jelentsék
Szolgái előtted, kívánva szerencsét.

"Nem akar ő, mondja, veled élni hadban,
Akar ő szomszédi kegyes indulatban;
Vásárt Duna mentén városaiban nyit,
Valahány tenéked tetsző leszen, annyit.

"Rokoni jóvoltát máskép is ajánlja,
Testvére gyanánt lesz a hunok királya;
Ajándékban is ő lel gyakori módot;
Vagy ha talán kérnél esztendei zsoldot -

"Adaját megadná, (szavait cseréli,
Átszúrván Etele szemének az éli;)
Fegyvert birodalma részére ha fognál,
Hírben, nyereségben tőle gyarapodnál.

"Hallá közelebbről hada összes költét,
Mellyel a szomszédok füleit megtöltéd:
Nem tudja, ki ellen nagy sereged készül;
De követségünkben, halld, mit izen részül:

"Ország a tiéddel megy amott hosszába',
Jobbkézre melyet hágy a lefutó Száva:
Népe, az illirség, s ki lakik az helyen,
Felzendült uram és az ő urok ellen.

"Császár letapodná fejöket egy topban,
De hada másutt kell, mindenfele jobban;
S gondjai hit dolgán éj-nap betegednek,
Máglyára menendő van annyi eretnek.

"Ha hát - ez uramnak üzeneti hozzád -
Kész engedelemre pártosait hoznád:
Ebből te is, ő is, vonnál nyereséget;
Megbízva mi jöttünk ezen alku végett." -

Követek szavát így Etele megérté;
Buda királynál ha voltak-e már? kérdé;
S miután a szólnok választ ada nemmel,
Így feddi, keményen összekapott szemmel;

"Tudnia császárnak illő, s követének,
Valamíg a húnok fejedelmi élnek;
Senkise' hallá még Buda király holtát,
Legfelyül intézi hunok összes dolgát.

"No tehát őhozzá mentek ezen nyomban,
Ajándékkal is őt kéritek azonban;
Magam is ott lészek, ami engem illet,
Társa lévén, hű kard az oldala mellett."

"Erre lehajolván a követek mélyen,
Szabad-e, az első kéri, hogy beszéljen?
S miután a király engedte, joházva[2]
Csendesen így szólott halkal magyarázva:

"Buda királlyal - mond - ebbe' közünk semmi.
Császár Eteléhez parancsola menni.
Célt sehol, úgy mondá, ha nála nem érünk;
Vele nem férkezvén, inkább hazatérünk.

"Ki fogóznék, úgymond; töveszagadt ághoz?
Omló hegyi kőhöz, kövi gyér indához? -
Buda már volt, ami. Etele a »lészen«.
Bocsáss meg, uram, hogy kimondtam egészen."

Etele az ily szót látszik vala unni,
Mégis szíve szerént nem bírt haragunni;
Ellenes indúlat percenetig vívja;
Jőjenek - igy végzé - mikor ismét hívja. -

Maga pedig menvén Buda hőshöz által,
Jöttire a bátyja megfordula háttal,
S hogy szólani kezde, akkor is az görbén
A semmibe nézett, és monda kitörvén:

"De minek futsz hozzám, dicsekedni ezzel?
Gőgös Etel, látom, mily célra törekszel!
Követek dolgában mit tudok én tenni!...
Nem vagyok én társad, nem vagyok én semmi.

"Oh! bár e világon élve ne is járnék,
Látni magam' fogytát, mint reggeli árnyék;
Hadd nyelne be mindent, nosza csak hadd falna,
Kinek egy hörpentés a világ hatalma!

"Itt nézem, aléltan, türelemmel, békén;
S kérdem fölijedve: én vagyok-e még én?
Ha! vagy az a más ült helyibe az énnek?
Lettem örökömben hazajáró lélek?

"De azért se! mondom. Én mondom: azért se!
Ollyat riadok, hogy mindenki megértse:
Jogomat kivánom, eskü szerént. Vagy - vagy!...
Máskép szakad a húr: ami valál, az vagy."

Felforra Etelnek hirtelen a vére,
Zúgó patakokban ömlött a fejére;
Mint malom örvényzett két füle, - s az ajka
Reszket vala kissé, meg a szó is rajta:

"Eszeveszett, hallgass; vízeszü, oktalan,
Gyáva, gyanús lelkű, pulya, boldogtalan!
Mintha nekem járni volna okom görbén,
Ha kaján elmével hitemet megtörném!

"Mi vagy te?... aszott fű pelyhe az út mellett,
Gyönge akaratom neki a lehellet!...
Akarom: volt, nincs... majd!" - Ezzel mene gyorsan.
Mint mikor az égnek villámtüze harsan.

Követeket mingyár' küldi Etellakra,
Ott udvara lévén, fejedelmi lakja;
Küldi kalaúznak gyors ménü futárját;
Jó gondviselésben, alkura, ott várják.

Maga bús felhőkint hömpölyög és zordon;
Köde haragjának esik az-nap folyton,
Estefelé tisztul. Kezd szállni magába,
Reggel mene önként Buda sátorába:

"Bátya! tüzes voltam, mert marcona voltál,
Rettenetes váddal iszonyún vádoltál:
Jöttem kezet adni s kérni, feledségre,
Hanem a beszédem halljad előbb végre.

"Igazságtalanúl, engem itélsz abban;
Hogy irántad volnék ravasz indulatban!
Követek hibáját magam is feddettem, -
Ők még se' akarván, én ide siettem.

"Császár, igaz, őket hozzád nem utalta,
Egyenest énhozzám jőni parancsolta:
Tán mivel én a had folyamát intézem; -
Akárhogy akármint: benne semmi részem.

"Ajándékot is ők valamennyit hoztak,
Én kétfele raktam jó-eleve aztat,
Sátromban azóta felezetten áll az:
Én voltam az osztó: te jövel és válassz.

"Vagy te felezd újból, s nekem add válaszra.[3]
De nem ennyi, testvér, e követség haszna,
Nem arany és a kő, mely becsesebb annál:
Drágább e szövetség kőnél meg aranynál.

"Kincs van elég, vagy lesz mindenkor a hadban,
Hanem ily szerződés ára-megadhatlan:
Omló birodalmat jobb védeni néppel,
Hogysem erőfogytig hadakozni éppel.

"Ki rám szorul egyszer, az köteles szolgám,
Kényemre azontul fordítok a dolgán;
Ki az én erőmön szokta meg a járást,
Nem tud maga lábán, elesik mindjárást.

"Vádolsz, hatalomra vagyok igen kapzsi!
Ugy van, de az ok nem köznép hiu tapsi:
Akarom, terjedjen húnok birodalma,
Gyökerit más földre bocsássa hatalma.

"Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad,
Soha középszerben tespedve nem állhat;
Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy -
Nyakadba is omlik, támasszad akárhogy.

"Császár dolgait én, kémek után; hallom:
Azért követekkel szerződni javallom;
Teszem is... de, bátya, ne az ellenedre!
Testvér, addsza kezed' józan feleletre!

"Hiszen, ha egyéb nem, a nyereség volna:
Szorítom a császárt éventi adóra,
Meg, hogy az ifjú nép törődik a hadnak,
Zsákmánnyal is onnan kiki gazdagodnak.

"No hát, az okos szón engedve tanácsod,
Akaratom légyen a te megbízásod;
Ne mondja, ki látja: vér dacol a vérnek:
Etele és Buda együvé nem férnek."

Így szóla, erővel, de azér' nyugottan.
Buda kezét nyujtá hallgatva legottan,
Nem, mintha szavának értené a mélyét,
De mert maga fölött érezte személyét.

Azt látja, hogy öccse kínálja felesnek,
Hasznot is a harcból, gondolja, keresnek;
Tennap, igaz, bántá: de hiszen megkérte;
Könnyebb hagynia, mint haragunni érte.

Valaki már azt is meghozta fülébe,
Öccse hogyan mordult követek elébe.
Így, lassan, melegebb bizalomra zsendül,
Valamint a holt szén gerjed eleventül.

Akkor Etel, bátyját fogva erős kézen,
Kereste szemét, hogy az övébe nézzen;
Buda nyilt tükrébe odanéz e szemnek:
S immár az Etele sátra felé mennek.

Kiket amint Gyöngyvér sátor alól ketten[4]
Megláta kijőni nyájas szeretetben,
Szép nagy barna szemét váltotta nagyobbra
S áll vala, mint bálvány tovanéző szobra.

Buda is megfordult, hogy visszatekintsen,
És monda nejének: "Jöszte velünk, kincsem;
Tegnap se' valál tán jó Hilda öcsédnél,[5]
Rest asszony! pedig, ím, hármat alig lépnél.

"Reszketsz, tudom azt is, gyermek Aladárért,
Volna fiunk ollyan, te nem adnád árért,
Arany-ezüstér' nem, az egész világért:
De hiába esdünk ilyen boldogságért.

"Jer hát, Aladárral magadat múlassad
Ilda unalmát is mindennap oszlassad;
Hiszen akár együtt volnál vele mindég:
Te vagy a gazd'asszony, ő szeretett vendég."

Indult a királyné Buda e szavára,
Menet mosolyogván kisebbik-urára, -
Bár esze megáll, oly csoda történt e nap:
Mert elpanaszolta Buda néki tennap.

Hanem Ilda semmit nem tud vala ebben,
Csak, hogy urát tegnap látta nehéz kedvben.
Most, fia képéhez piros ábrázatját
Lehajtva, mutatta messziről az atyját.

Mint rózsabokorból riad a madárka,
Szép anyja öléről fut, fut Aladárka;
A bokor ott guggol, keble marad tárván,
Kisded szökevényét hű fészkire várván.

S mint fürjike apró lábait a fűben.
Szaporázza léptét a fiú sürűbben,
Egyenest apjának szalad a szép gyermek,
Gondolja, no mingyárt az ölében termek.

De mikép pillangót lebegő csuklyával,
Ugrik elő Gyöngyvér lepni le csókjával,
Sejti az a cselt már és félre csapódik,
Lába tekervényes szaladásra oldik.

Ángya pedig űzi hő gerjedelemben,
Csókszomja kidűl a nagy fekete szemben;
Ilda kacag tulról könnye szakadtáig,
S fájó nevetésben elfárad odáig.

Mire odaért, már biztos menedékből
Mosolyog a gyermek, az atyja öléből;
Nénje-felé, oldalt, ravaszul mosolygott;
Gyöngyvér komoly arccal rösteli a dolgot.

"Szállsz le hamar onnan! - Ilda fiát feddi -
Rossz gyerek! illő ez? ilyet cselekedni?
Megköveted mingyár' szerető nénédet!..."
Fogadá a gyermek könnyen a beszédet.

Célját hogy elérte, nem bánja továbbá,
Hagyja magát tenni béketürő bábbá,
Engedi Gyöngyvérnek oda minden részen
Borítani csókkal - hazavinni kézen.

Otthon egész estig gyönyörűn mulattak,
Ez nap örömére nagy lakozást laktak
Egyben ama két hős, meg a felesége; -
Buda és Etel közt így lett meg a béke.

*

[1] Sátorféle. Perzsa szó, valamint a sátor is. Emlékíróinknál is
fordul elő, ily összetételben: csergesátor. A. J.

[2] A fentebbi joh szótul, annyi, mintha szivedzik, szivedezik volna:
azaz enyhül, engesztelődik. E származtatást méltóbbnak tartom,
mint juhászodik; (mert a juhász szelíd ember!), annyival inkább,
mert vidékemen a nép nem mondja: juhászodik, hanem juhádzik, vagy
juházik, ami nyilván más eredetre utal. (A szekér juha is hihetően
joha volt, belrésze.) A. J.

[3] Válasz. Nemcsak felelet (ez a régieknél: választ), vagy elválasztó
valami, hanem választás is. (L. Szabó D. "Kisded szótár.") A. J.

[4] Azaz: Kettőjüket. Így használva már a XVI. századbeli "Adhortatio
mulierum" című gúnyversben. "Ha minket isten ketten (kettőnket)
összebír." A. J.

[5] Fiatabb nő az idősbnek öcs. Innen az öcsémasszony is. A. J.



Nyolcadik ének


Etele álmot lát

Szóla pohár közben Etele Budának:
"Két nap pihenő volt a Mátra vadának,
Reggel ahoz lássunk, mert az idő kedvez,
Kell annak utána hadi készülethez.

"Vissza Etellakról, alkudozás végett,
Én ide fordítom majd a követséget,
Folyamát hogy lássad, és hogy mire végzem;
Mindennap előtted elmondom egészen.

"Azalatt a bércek rengetegit másszuk,
Szaporán a hűs völgy mögeit vadásszuk;
Erre idő két hét telik, avagy három,
Nem ahogy akartam, nem az egész nyáron."

"Jó lesz; hanem igyál! én is iszom - monda
Buda könnyű szívvel - ez a holnap gondja;
Húgom, feleségem, nosza még egy cseppet!
Soha én két asszonyt, sohse' láttam szebbet!

"Mosolyogj rám, puszták két arany almája!
Öreg embernek is a melle kivánja...
De öcsém, ez a bor, veszed észre? jobbúl:
Mintha tejet innám; kicsi nem árt abbul."

Így Buda gondoktól üresíti keblét,
Emeli két kézzel nagy billikom öblét,
Nem teszi le, hanem tartja körülfogván,
Hol erre, hol arra mindig mosolyogván.

Hilda pedig s Gyöngyvér neki nem felelnek;
Simítják kezeit nagyságos Etelnek,
Hogy a vadászatban részt vegyenek ők is,
Sólyom madarakkal az udvari nők is.

Ezek egy asztalhoz űltek vala össze,
Buda az asztalfőn, mellette az öccse,
Alul a két asszony. Hanem egész sor van
Ily kicsi asztalból körül a sátorban.

Öltözve fehérben mind a hunok főbbi
Ott isznak: a táltos, gyula, és a többi;
Detre is ott vígad - négyen egy asztalnál,
Lélekadó bornál, szívemelő dalnál.

Csak Bulcsu vezér űl hitvány kupa mellett,
Borital ujsága őneki nem kellett:
"Apám, nagyapám élt kabala tejével:
Burján leviért, mond, azt nem hagyom én el."

"Ám hadd igya közrend! - Szömöre rivallja -
Hadd fejje lovát, ki maga is vakarja!
Etele királynál bor van elég, bőven:
Igaz daliás kedv terem a szőllőben!

Ritka érc az arany, drága nemes jószág;
Ritka ital a bor: fejedelmek isszák:
Etelének van sok, bora és aranyja:
Kanca-savó, ej! huj! maradhat ebanyja."

De, hogy az est immár behaladt az éjbe,
Etele fölállott, kehely a kezébe':
"Iszom a vendégért. Velem iszik minden;
Akkor lenyugodni kiki haza mengyen.

"Eleget múlattunk. Holnap haj-előre!
Hajnali hajtáson szükség van erőre."
Mondván, kiürité poharát fenékig;
Tetszett is, de nem is, ez a példa nékik.

Eloszoltak mégis - Buda legkésőbben,
Vissza egy-egy szóra fordulva menőben,
Hullatva egyenként ami szivét nyomta:
Míg szeliden Gyöngyvér maga után vonta. -

Ébredj deli hajnal, te rózsa-özönlő!
Már lengeti keblét hűs reggeli szellő;
Ébredj puha fészked melegén, pacsirta!
Már tetszik az égen hajnal elő-pirja.

Támadj koronás nap! már zeng neked a dal;
Serkenj hadi kürtszó, költs sereget zajjal!
Fuvalom, hajnal, kürt, pacsirta had és nap
Ébredjetek mind, mind! Etele ím gyorsabb.

Etele, mint harcra készűle serényen,
Előre a munkát szomjazza keményen;
Nincs dolog őnéki, hogy kicsibe venné:
Így változik a nagy előtte kicsinné.

Most is legelébb jár: intézi a serget,
Szólítja nevenkint, fedd, zaboláz, sürget,
Tudja nevét minden hadi emberének;
Az ő szeme a rend, az ő szava lélek.

S már, mint gombolyagé, fejlik a had vége,
Kötöz emberhálót nagy orom tövébe;
Mérföldeket így a sokaság behurkol:
Azalatt nincs egy pissz, paripa sem horkol.

Buda is már fölkelt riadó kürtszóra,
Tennapi kedvéből jó volna ha volna;
Emberebb a két nő, Ilda meg a másik,
Gúnyolja nyeregből, mily nagyokat ásit.

Szép reggel az asszony: pihenést lehellő
Arca szelid hajnal, fris hajnali szellő,
Puha gyenge harmat, gyümölcs üde hamva;
Szava rigó-ének mélyebb fuvodalma.

Szebb reggel az asszony, paripára szállván,
Övezett köntössel, solyma kerek vállán,
Csalogánykint csattog, vágy, öröm áthatja;
Ügyes ügyetlenség hadi mozdulatja.

De Buda ezt látja, mint a vak a rózsát:
Színére nem örvend, érzi a szúrósát;
Asszonyok ingerlő szava miatt mormog.
Haladnak azonban; túl, nőnek az ormok.

Akkor Etel hajtó seregének jelt ád.
Jel futja be némán az egész völgy nyiltát;
Körül a kurjongás, valamint tűz, gyúlad;
Sor sor után vígyáz; itt nem szabadúl vad.

Fel, csapinós lejtőn, gyalog ifjak törnek,
Őrt a lovasság áll szélein a körnek;
Oda fenn jó-téres, fűnőtte lapály van,
Törpe bogyós bokrok itt-ott a lapályban.

Halljátok először medve vitézségét,
Hogy múlatta Etel s Buda feleségét.
Nagy medve, bozontos, kétlábú, temérdek,
Kezde alátörni amint közel értek.

Bontja meg a hajtók sűrü elő-sorját,
Rázza le nyilvesszőt, valamint pozdorját,
Kelevéz nem járja, ha ütik, nem szédűl,
De ökle csapásin hajtók sora szétdűl.

Kört kör után nyitva, így lefelé ballag,
Oda se' néz hulló kopiának, zajnak,
Százszor is elnyomni azalatt próbálják,
Bömböli nagy garral a maga nótáját.

Vetette magát már lovasok rendére,
Asszonyi nézői hangos ijedtére;
Akkor Etel: "píha! nem kell félni, mondá,
Gyere velem mackó! ha danolsz, táncolj rá."

Van erős pányvája lószőr kötelekből,
Azt medve nyakába hajítja nyeregből,
Markolja keményen, lova után vonja,
Nem menne a medve: de ha Etel mondja!

Szép tágas a völgynek ottan körül öble,
Sarkantyúzza lovát, nyargal vele körbe;
Úgy tetszik; a vadból oda minden vadság,
Nézni a nézőnek csupa egy mulatság.

Így Etel a foglyát fárasztja halálig,
Míg lihegő száján csúf nyelve kimállik,
Futtában a nagy kört szedi összébb-összébb,
Int végre a bajnok, hogy gúzsba kötözzék.

Ilda ezen s Gyöngyvér miután mulattak,
Solymász gyerekikkel a völgybe' maradtak;
Buda pedig fölment, - Etele az ösvény
Lejtőbb menedékit számára keresvén.

Mint mikor a víz-ár Tisza dús lapályát,
Elönti körűl az ég s föld karimáját,
Összefoly ég és víz egy iszonyú gömbbe,
Csak egy sziget-ormó függ ennyi özönbe';

Megtelik az ormó lustos fenevaddal,
Gulya bőgésével, százféle csapattal:
Itt juhoké búvik össze; odább lóé;
Mintha legott bárkát építene Nóé:

E sziget a Mátrán, úgy képzelem, ollyan.
Keresi szegény vad, merre szabadúljon,
Vissza megint nyilraj s veri fénylő kopja
Döngő paizsoknak rettenetes dobja.

Látnál csikasz ordast megűlni haraggal
Szembe, a kör szélén, csiholó fogakkal:
Agyaras disznónak tehetetlen mérgit,
Amint hasogatja bükkfa ezüst kérgit.

Látnál bika bölényt - vele mind a falka -
Rohanni hol egyik, hol a más oldalba;
Remegni középen szép jávor ünőket -
Nem annyira éri ott a zsivaj őket.

Szóla Etel mostan: "Bátya! ne felejtkezz' -
Gímekből amoda könnyű vadat ejthetsz."
Eszmélt Buda erre: neki-hajtá ménjét,
Távoldad az öccse követte személyét.

Ekkor valamennyi tárogató zendül,
Bunkó nagy ütésin fa-bodon dob rendül,
Száz kürt riogástól a levegő lázad:
Jele, hogy beállt a királyi vadászat.

Dámvadat ejthetne s gímet Buda könnyen;
Szégyelli Eteltől, hogy azokra menjen,
Előbbi szavának érezte fulánkját:
Viszi bölény hadra jó fegyvere lángját.

Szemben kopiát hajt nagy bika bölényre,
Mely legelül száguld, borzadva sörénye,
De mámorosan lát, reszket is a jobbja:
Szarva' paizsáról csattan le a kopja.

Megbőszül a vad faj - egyenest Budának!
Ontja meleg bélit szög-sárga lovának,
Ledobban a pára, túl-félre zuhanván,
Buda király combját terhe alá nyomván.

Oh, ha nekem volna most egy szavam ollyan,
Mellyel ez egy percet röviden rajzoljam! -
Etele jól látá Buda nagy veszélyét,
Legközelebb is volt hogy nyujtsa segélyét.

De szörnyű jelenség, rút ördögi Ármány,
Ott terme, király és öccse közé állván,
Torony módra meredt a bajnok elébe,
Irtózatos annak, szemlélni, a képe.

Agyara lóg hosszan, szeme vérben ázik,
Nyelve, miként villám, tüzesen cikázik,
Üstöke lángot hány, övig ér szakálla,
Vértarajos kígyó minden egyes szála.

Paizsa mint kőszál, hegy elő fokszirtja;
Iszonyú pallosát egyik keze tartja,
Buda fejét csonkán rengeti a mással,
Hogy Etelnek dobja szörnyü vigyorgással.

Akkor, mint nap előtt holló hamar elmén,
Röppent el egy árnyék Etel igaz lelkén:
Nem volna-e bátyját jobb hagyni halálra,
Mint hagyni türelmét örökös próbára.

De legott, markolván somfa gerely végét,
Támadja meg Isten gonosz ellenségét:
"Ármány! - riad a hős - emberevő Ármány!
Nehogy magad elbízd, Etelét bevárván.

"Megölni nem öllek: - nem szült anya dögre;
Nyomorítlak sebbel és kínnal örökre" -
Szólott, iramodván a rettenetesnek;
Eltűnt az, a fegyver találta üresnek.

Még jókor a bátyját megvédeni ért el,
Tiporni az állat most akará térddel,
Miután, vérszagtól az egekre síván,
Érlelte a bosszút, melyet állni kíván.

Egy kopjadöféssel a bika leroggyant,
Feketén a vére nagy erővel buggyant;
Megtorlik a többi futtába' halálán,
Mint parti sörényes habok egymás vállán.

Most, valamint hajcsár botja nehéz fáját,
Zúdítá Etele örves buzogányát:
Támad nagy üresség hirtelen a sorba'
S vissza nyomán fordult, elinalt a csorda.

Ezalatt távol sem nézik vala veszteg,
Buda mentésére többen elérkeztek,
Vetni kezét minden sietett a lóra
És lábra segélni a királyt alóla.

Ki, nem nagy ütéssel, ekkép szabadulván,
Megölelte öccsét, nyakába borulván:
"Soha, Etel, soha!..." Ennyit rebeg ajka,
Tudja Etel mégis, mit ért szive rajta.

Akkor bátyja kezét megfogva szelíden:
"Mára nekünk, mondá, ez elég is légyen,
Vadat immár hagyjuk elejteni másnak;
Lássuk, az asszonynép, gyere, hogy solymásznak."

Im azalatt Gyöngyvér s Ilda között ujság,
Történt, semmi okon, csuda háborúság.
Mindenik a solymát gilice madárra
Egyszerre bocsátá levegő utjára.

Buda királynénak szépen eredt solyma,
Mintha idegről lőtt nyil vesszeje volna;
De nem úgy a másik: ez alig hogy vesz rést,
Gyöngyvér madarának esik ereszkedvést.

Üzi, el is fogja odafenn körmével,
Szórja meleg tollát csepegő friss vérrel,
Hallani vijjongást; a csata nem látszik:
Fényes levegőn egy pontocska cikázik.

Egyszer ihol sólyom esik agyontépve
Buda királynénak majdhogy az ölébe;
Felvette, sokáig nézte simogatván,
Végre nagyot jajdult, bő könnye fakadván:

"Ilda, kaján Hilda, kegyetlen Krimhilda!
Solymomat a solymod íme legyilkolta;
Ám nézd:" - s odatartá. De öccse kacagván
Kiüté kezéből s szólt, rája tapodván:

"Madarat madárér' adhatok én százat:
Ennyi csekélységen zajt ütni gyalázat!
Píha! kinek egy csöpp esze van, nem tenné."
Nem csendesül ezzel a fejedelemné:

"Kell is nekem, így szól, madarad, ha eztet,
Drága »Turul« solymom újra nem éleszted!
Mert se fiam nem volt, se szeretett lyányom:
Ez az egy madár volt - e sincs! - a világon."

Lobbot ezen arca vete Ildikónak,
Szép homloka tetszett vérrel elegy hónak:
"Ne sikoltozz, őrült! - éles szava csenge -
Nem vagy mai gyermek, se leányzó gyenge."

"Sohse vénezz engem! - szólt erre Budáné -
Halkabban előttem, kegyelem-királyné!
Azt se' tudom, mellyőnk korosabb egy nappal!
Vagy azt se': magánál ki beszél rútabbal!"

Igy szólalkozának, ketten is egyszerre.
Etele Budával jöttek ilyen perre.
Gyöngyvér panaszát csak nehezen vevék ki;
Mire felindulván, mond az ura néki:

"Asszony! a patvarnak vége legyen, hallod!
Mert keserű kínját, bizony Isten! vallod;
Etele halálból uradat most menti:
És mit cselekesztek azalatt ketten ti!"

"Oh! keserű kínját én érzem előre
Fekete bánatnak - így sír Buda nője;
Mert soha nem érek, tudom azt, jó véget,
Soha én ez asszony, sem az ura végett."

Etele másrészről, lebocsátva hangját,
Édesgeti berzent, haragos galambját;
Adja önön solymát - noszolá - Gyöngyvérnek,
Kedvesiért kedvest: így együvé férnek.

Látszott is az asszony hajlani szép szóra;
Madara megjött volt az arany zsinórra:
Veszi harmat kézzel, s ángya felé lépve,
Kitekeri nyakát, úgy dobja elébe.

Nagy bajjal a két hős birt annyira menni,
Hogy e csekélységből ne legyen több semmi;
De mégis a pörnek vetik oztán végét,
Összeöleltetvén egymás feleségét.

Ámde, mikép sírást ha gyerek elhagyja,
Sajog a két asszony szive-indulatja;
Mosoly űl a szemben, csevegés a szájon:
De nem óhajtják, hogy odabent ne fájjon.

Vadászat azonban végire járt e nap,
Arra mulatság lőn, ma is úgy, mint tennap;
Etele gazdául hadait vendéglé,
Azután lenyugvék nyugvó neje mellé.

Csillagok a földön csillámlani szűntek:
Zárva le minden szem, tüzek is eltűntek;
De az ég nagy sátra, a magosan mélylő,
Szerte ragyog - s víraszt az örökkön élő.

Ím az öreg Isten, világ szeme, napja,
Hadak ura, föld, víz s az örök tűz apja,
Emberek edzője kurta rövid létben,
Űl vala sátrában, aranyos karszékben.

Megnyíladozott volt kárpítja egeknek;
Hallgatja, halandók hogy szerte pihegnek,
Néz le acéltűkör[1] mélybe ható szemmel;
Legelteti gondját csöndes figyelemmel.

Paizsa szék mellé heverőn támasztva,
Bal könyökét annak szélére nyugasztja,
Hajtja halántékát egy ujja hegyére,
Mélyen alácsordul szakálla fehére.

Jobb keze már kissé gerjedezőbb innal
Nyugszik markolatán, mely födve rubinnal;
Lába előtt tegze, lépcsőin a széknek,
És nagy rettenetes tűznyilai égnek.

Így a kerek földet szeme átvizsgálván,
Megnyugodott végre Etelének álmán;
Komoly öreg arcát váltotta derűre,
Mely az egen rózsát: északi fényt szűle.

"Alszik az én szolgám, Etele hős, mélyen:
Most kell, hiu álmát hogy jobbra cseréljem,
Elme-salak hitvány ködi helyett - monda -
Ejtenem őt tisztább, végzetes álomba.

"Itt az idő - mert lám, győztes akarattal
Győzi magát, s harcol riadó haraggal;
Diadalt Ármányon ma is űle szépen,
Bátyja unott élte ment hősi kezében.

"Itt az idő, hogy már birodalmát bírja,
Miképen öröktől ez meg vagyon írva,
Mély titku rovással, ment, a Világ-fáján:[2]
»Úr az egész földön, ha ez egy hibáján.«

"Nosza hát teljék be, ami betelendő!
Jó, vagy gonosz is bár, jőjjön a jövendő!
Nagy tettekre ma én Etelét eljegyzem:
Isteni kardommal derekát övedzem."

Szólván, kimagasúlt deli nagy személye,
Fegyveres ünneplő házába beméne,
Pönge-vasat, mellyen titkos betü, választ,
Nincs földi halandó, ki megolvasná azt.

Akkor tűzlegelő szélparipát kettőt
Szolgái befogván, ragad ékes gyeplőt,
Fénylő hadszekerén maga Isten hajta,
Dörög az ég, amint száll lefelé rajta.

Állítja lovát meg Etele sátrához,
Halkan maga bément a földnek urához,
Övezé álmában csípejit a karddal;
Ismét a szekéren, mint jött, tovanyargal.

Lovai körmétől lágy levegő csattog,
Mint a megütött víz, nem sűlyed alattok,
Kereke zsurlásán ordítva csikordul,
Ollyan erővel zúz, oly sebesen fordul.

Messze mezőn háló sok erre fölérez,
Takaróját jobban felvonja füléhez
S mélyebben elalszik, hogy a hajnal költi; -
Hadurat nem látja ember soha földi.

*

[1] Nemcsak acélból készült tükör, mint a Nagy Szótár magyarázza,
sőt ilyet a mai nép nem is ösmer, hanem az a gyújtó karikaüveg,
melyben a babona szerint, hedik gyermek meglátja a föld alatt
rejlő kincset; és így tömör testeken keresztül lát vele. Innen
vétetett metaforám. (Meglehet, az acél jelző is épen gyújtó
tulajdonságától ered.) A. J.

[2] Népmeséink is ösmernek ilyet. Ha már a végzet könyvét rováson
képzeljük, ez élőfa kérge lehet a legméltóbb hely. A sibylláknál
is falevélen volt írva. A. J.



Kilencedik ének


Isten kardja

Reggel Buda nője mene a férjéhez,
Rijjongva sirályként, mely zivatart érez:
"Vén ember! ne alugy' - szóval neki monda:
Fújják oda-át a követ alattomba'.

"Táltosok és bölcsek, javas, oltárnéző,
Gyűl oda bűbájos, énekkel igéző,
Iraló, varázsló; ha ki tud,[1] ráolvas;
Papok, álomfejtők: egész sereg ollyas.

"Mondom is én váltig: de hiába volt a. -
Most ihon elnézem már víradat olta!
Dolognak öcsédnél kell lenni ma nagynak:
És te, király - téged hisz' alunni hagynak!"

Kél Buda mindjárást, szemeit dörzsölvén:
"Mi? Micsoda?" - ily szó rebegett a nyelvén;
Azután eltámolyg, megtudni, mi készül
(Ha sejtene abban) jó Detre vitéztül.

Csakugyan, Etelhez gyűlnek vala jósok,
Jelre jövendőket hímezni tudósok;
Ősz Tordát legelébb, s mind' összehivatta,
Csuda látomását így elibök adta:

"Bölcs öregek; mondá, tudomány ajtói!
Istennek e földön kapuján-állói!
Halljátok az álmom', tiszteletes vének,
Jó-e? rosz-e? nyitját vegyem értelmének.

"Álmomban az éjjel (régi dolog!) mintha
Játszom vala játék-hadaim' ifjonta,
Nem-nyírt fiatalság szép zsenge korában,
Hős Bendeguz atyám zajos udvarában.

"Ott vala pajtásom, Aëtiosz gyermek,
Fejedelmi sarja római embernek;
Nagy hadat a húnok fiaiból ketten -
Ő szembe hadammal, én rája vezettem.

"Egy darabig játszánk seb nem ütő szerrel,
Tompa fakó nyillal, gyermeki fegyverrel:
Vezéri fogásban, cselben vetekedtünk,
Majd római, majd hún módra verekedtünk.

"Egyszer azonban, kard valamennyi éles,
Igazándi[2] harctól, locsogó fű véres,
Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak,
Dördűlve Hadisten kék nyilai gyúlnak.

"S ím! ősz öreg ember, tiszta fehér fényben,
Ereszkedik onnan, egyenest elémben,
Övezi nagy karddal derekam hajlását;
Érzettem nehezét, a szíjja nyomását.

"Akkor pillanatig, mintha imett' volnék,
Tapintom a kardot; derekamon volt még.
Fényben az ősz ember ágyam előtt álla,
Megláttam a sátor mennyezetét nála.

"De borult az álom, s én egyedül, távol,
Tapodám a léget, mint ki vizet lábol,[3]
Szárny nélkül, magosan, a levegőt szeltem,
Meztelen a kardot jobb kézbe' viseltem.

"Alattam az erdők koronája zúgott,
Folyó nagy vizeit terelé Napnyúgot,
Emberi kéz földet túr vala, mint hangya,
Fekete a rónák legeletlen hantja.

"Nagy városok ottan tűntek elé, kőbül,
És én, le-leszállva, mind' kicsapám, tőbül;
Egyszerre levágtam karddal egy-egy várost: -
Mit jósol ez álom, bölcs öregek, már most?"

E szóra beállott nagy hézaga csendnek,
Maga szakállába kiki elmélyednek.
Etele kérdően nézi vala sorba';
Végtére közűlök szót emele Torda:

"Úgy van! idők óta, idők elejétül,
Száma szerint mondván: háromszor a héttül,
Firól-fira jóslat miközöttünk szálldos,
Hagyja utódjának minden öreg-táltos.

"Elmémben, mialatt az elébb hallgattam,
Hosszu sor esztendők folyamát forgattam:
S íme a hármas hét ez idén betelve!
Nincs kötve tovább a táltos igaz nyelve.

"Hét száz vala, hét tíz s hét azon esztendő,[4]
Mikor Isten kardja napfényre jövendő;
A hős, kinek Isten, csuda által, adja,
Mind az egész földet vele megbírhatja.

"Örvendj! az egen is vídám jelek úsznak:
Te vagy, te vagy a hős, fia Bendegúznak!
Nem tudom, a kard hol? s hogy? - de tied lészen,
Mielőtt e szent év elfogyna egészen."

Alig hogy az ősz pap ajakát bezárta,
Lebben az ajtónál Etelének sátra;
Bulcsu vezér jött be, egy szolga suhanccal,
Nagy dolgot előre mondani költ arccal.

Kard vala jobbjában, meztelen és görbe:
"Ez az! ez az!" - robbant Etele kitörve;
Zúgás, valamint szél a pagonyt ha rázza,
Lőn; azután Bulcsu ily szót magyaráza:

"Király! jöve hozzám az imént e gyermek,
- Gondold barom-őrző hitvány sühedernek -
Kengyelemig elsőbb köszönt lehajoltan,
Amint legelőjén által lovagoltam.

"Azután beszéle hihetetlen dolgot:
Csordája ma reggel, hogy a mezőn bolygott,
Veszi észre, sántít egy kedves ünője,
Vérnyom is a fűvön harmatozik tőle.

"Nyomra, okát tudni, vissza legott mégyen,
Gondolja, tövis, kő, valami csont légyen:
Ím vasat a fűben végtére talála,
Mint hadi szerszámnak érc hegye, kiállva.

"Ott hagyja először, térül egyet, fordul,
(Fölvenni szegénység jele vaskót porbul)
De viszont megbánván siet oda ismég,
Nehogy a jószágban kára megint esnék.

"Hát ihol, a kard-hegy kétannyira nőlve[5]
Nyúlni akar hozzá: láng csap ki belőle;
Megriad és elfut. Szünvén riadása,
Harmadszor is arra közelít, hogy lássa.

"Közelít lábujjon, szíve dobog szörnyen;
Óva megáll sokszor: menjen-e? ne menjen?
Ágaskodva tekint s nyújtózik előre -
Úgy mondom el, amint hallám vala tőle.

"Messzire már látja, mint a vizek sássát,
Magoslani fűből szép kard ragyogását:
Penész aranyán nincs, acélán nincs rozsda,
Mintha csiszár kézből jött volna ki most a.

"Ekkor - a fegyverhez járulni se' mervén,
Hozzám fut, lovamat messze megismervén;
Elmondja. Riasztom: igazat beszél-e?
Bátran hí s vezet; én megyek oda véle.

"Ó, emberi szemnek ily csuda látatja!
Földben alig volt már, csak a markolatja;
Láng nem üté jobbom' - engede is könnyen:
Itt van: te viseld azt, te királyom, fennyen!"

Szól vala, s a bojtár bizonyítá hévvel,
Verte reá naptól kesely üstökével,
Nagy jutalom bezzeg tenyerét is verte;
Most a jövendőlők eloszoltak szerte.

Maga pedig fordul a fegyveres házba,
Hüvellyel a kardot Etele ruházza,
Legszebb hüvelyébe illett csoda-képen;
Felköti, kivonja; forgatja kezében.

Vág vele háromszor a négy anya-szélnek
Keletre, nyugotra, északfele, délnek;
Vasa, mint zúgattyú, a levegőt szelte;
S így szóla Etelből tornyosodó lelke:

"Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én pőrölyje világnak![6]
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!

Mondván, deli kincsét függeszti szegére,
S ment hada-szemlélni a húnok vezére;
Tudja egész had már csudáit az égnek,
S leborúl előtte, mint egy istenségnek.

Mindenkit örömmel itat e nagy ujság,
Csak Buda szívének józan szomorúság,
Csak Gyöngyvér ijedez búnevelő gondon,
És hajtja szünetlen: "de hiába mondom!" -

Ilda pedig, munkán ülvén oda-által,
Hall vala minden szót szőnyeg-falon által;
S hagyja tüjét, mellyel gyönge keze varrt, ott:
Ura elmentével leveszi a kardot.

És monda fiának: "Jöszt' ide kicsínyem!
Még kicsi, de szárba eredő reményem!
Viruló sudárkám, aranyos sugárkám:
Itt van örökséged, megnézd! Aladárkám.

"Ó, mert az anyának férje erős támasz, -
Ideig óráig. De kidőlhet ám az:
Veti reménységét fiu gyermekében,
Bizodalma él s nő magzata nőttében.

"Szerencse ölén is, megtanulám, féljek:
Hamar énmellőlem hullnak el a férjek;
Uramat, az elsőt, mihamar elvesztém;
Férfi ölelését jaj-szomorún kezdém.

"Kit a kígyó megmart, remeg az gyíktól is,
Gyászban feketült szív, csupa árnyéktól is;
Engemet a kígyók: rokonaim martak,
Mennyasszonyi fővel mély gyászba takartak.

"Ó, mit cselekedtek dalia férjemmel,
Kit, élve, szerettem leányszerelemmel!
Szeretem holtan is, szeretem még most is:
Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is.

"Vadászni kicsalták, és megölék orvul,
Ajtómhoz a testét odaveték torzul,
Kincseit őrvényes Rajnába sülyeszték,
Mialatt én sírtam édes uram vesztét.

"Azután férjekkel gyászomba' kinoztak
Kérőt oda nékem minden időn hoztak,
Legutóbb a húnok királyfia külde:
Ez volt, ami bosszúm gondolatát szűlte.

"Sárkánynak alítám emberi formában,
Sívó fenevadnak idegen pusztában;
Ily férjet ohajték; s kezet adtam rája:
Hogy testvéreimen bosszúmat ez állja.

"De találtam nagynak, Etelét nemesnek,
Szigfrid után akit szeretve szeressek;
Asszonyi szívem már vele boldog volna,
Ne lenne szerelmem régi koporsója.

"Bosszúmat Etele becsületes haddal,
Tudom, meg is állná; nem akarom azzal!
Akarom ál színben, lépre ide csalva,
Véres tetemöket rútítani halva.

"Vagy Gunther, az álnok, szép harcon elessék?
Gernotnak Odinho' gaz lelke vitessék?
Hágen, ki orozva döfte uram' hátul,
Tisztelve kimúljon, Etele karjátul?

"Nem, Rajna királya két drága fivérem!
Nem Hágen! a díjat én igazán mérem:
Valamint a bűn volt, legyen az is undok,
S vesszenek árulva mind a Nibelungok!

"Poharukban vérré a lakoma váljon,
Vendégágyba' ki hál, koporsóba háljon',
Bizodalmas hajlék éjszaka lobbanva,
Férjem gyilkosait temesse be hamva.

"Jer, jer kicsi szolgám: ezt még te nem érted,
Csak játszol a karddal, övezni kisérted;
Majd, ha király lészesz... Veled együtt, hosszu
Feledés árnyékán, nőjön fel a bosszu.

"Mert szűltelek arra kínos szeretetben,
Nem ment ki eszemből foganó percedben,
Veled azt a terhet viseltem örökké,
Szívedbe szivemből plántáltam örök-ké.

"Közelebb vagy hozzám, mint Etel, a férjem,
Tested az én testem, véred az én vérem:
Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél,
Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél."

Csakugyan nem érté az anyja beszédét,
Hurcolta nehéz kard szíjjra kötött végét
Sátorban a gyermek, kis kocsi módjára,
S nevetett némelykor Krimhilda szavára.

Anyja pedig oztán kedvkereső gonddal
Fúrta meg a szíjjat, közepén, egy ponttal.
Csatolta fiának kicsi derekára,
Örült Aladár, hogy zörömböl utána.

Sátorban alá s fel, ki is a mezőre,
Le a völgyhajláson, fel a dombtetőre, -
Kardját puha fűben úsztatja örömmel;
Eresz alól anyja kisérgeti szemmel.

Már nem vala messzi a Buda sátrátul;
Im gáncsot a fegyver ada neki hátul,
Nagyot esék; arcát vérig üté kőben -
Ott járni Budáné talált ez időben.

Meglátta, erősen a szíve megindult,
Szánalom a lelkén s harag egyszersmind gyult;
Oda szalad mindjár', s földrül felemelvén,
Egyszerre ilyen szó mérgesedik nyelvén:

"Bolond anya nézi - bolond anya hagyja,
Bolond, ki gyerekét ilyenre kapatja,
Kezébe is adja, vele még játszatja!
Nincs is az olyannak igaz indúlatja.

"Fenevad módjára egyszer veti kölkét,
Azután nem bánja, vessze kicsiny lelkét;
Csak egyszer a vágya, telyesüljön ágya:
Fia veszedelmét azután nem bánja."

Ily hangon ez a nő csattanva üvölte,
Mialatt a sok vért fátylába törölte;
Ilda futott mindjár', látván fia estét,
Mérgesen elrántá, amaz elől, testét.

"Ne nyúlj a fiamhoz! - vágja szavát kettő, -[7]
Ne taníts gyermekkel te bánni, te meddő!
Mert neked is volna, jóféle ha volnál:
Nincs rútab' előttem magtalan asszonynál."

"Meddő nem vagyok én! te se gúnyolj annak!
Szolgálóimat is engedtem uramnak" -
Sikolta Budáné, betakarva képét;
Zokogás fojtá el további beszédét.

Ilda, miként győztes, kacag vala fennyen. -
Hallá Buda e zajt; oda kell hogy mennjen:
Látja nejét sírni, amazt hahotázni,
Oda sem ért, hogy már így kezde vitázni:

"Mi dolog ez, húgom? ma is úgy, mint tennap?
Így lesz ez örökké? így lesz e mindennap?
Jó ember vagyok én: de ha megharagszom...
No tehát békét hagyj az enyémnek, asszony.

"Tegnap ugyan szegényt meghuritám érted:
De tovább nem tűröm, nem én soha: érted?
Király vagyok én még, s úr a magam házán..."
Monda, kövér öklét fenyegetve rázván.

Vissza reá pattant Ilda királynő is,
Azután mérgében sírva fakadt ő is;
Így észre se' vették a vita sebtében,
Hogy maga Etele közeledik épen.

Jöve, mint váratlan égi vihar feljő,
Megszálla megettök, mint fekete felhő;
Teszi kezét Hilda' szép válla-hegyére,
- Visszaborúlt a nő ura hős keblére.

Egy darabig némán állva nem is moccan,
Tekintete mélyen hömpölyg vala s hosszan,
Gyöngyvérre Budáról, s Budára viszontag:
Végre nyugott ajki szóval ilyet mondtak:

"El haza, jó Ildám, indulni fogunk ma,
Még ez nap, ez órán, királyi lakunkba;
Ott te vagy az első fejedelmi asszony:
Ki merészelné ott, hogy sírva fakasszon!

"Hanem ezt még tűrjük. Ő a hibás, nem mi.
Buda királlyal nincs közöm ez'tán semmi.
Én majd leszek otthon ura jó hadamnak:
Buda is parancsol, ha kinek tud, annak."

Ezt mondva, ölébe fiát emelinté,
Köszönni Budának fejét se' gyökinté,
Csak mene Hildával. De soká ott állván
Nézte üres helyét Buda, mint egy bálvány.

Még aznap, az órán, tarka szövött rendek,[8]
Etele tornyodzó sátrai lippentek;
Estig odaáltal, udvara távoztán,
Nagy halom és nagy völgy marad vala pusztán.

*

[1] Misztikus értelemben. Tudós asszony. A. J.

[2] Ami komolyan, serio megy, nem játékból, Országos keletű szó, de az
irodalom megvetette: ő tudja, miért. A. J.

[3] Nemcsak azt teszi, midőn valaki a vizet meglábolja, azaz lábon
menve átkel rajta; hanem az úszás egy nemét is, mely csupán láb
segítségével történik, a keze használata nélkül. Így jár az adoma
W-ről, hogy efféle úszás közben megberetválkozott. - A kép ily
lábolástól van véve. A. J.

[4] Hogy a táltos nem keresztyén, nem is más ismert aera szerint
számít, hanem valamely költött időszámítás (Teszem Hunor és Magyar
rege-korától) képzelendő; tán fölösleges is megjegyezni. A. J.

[5] Népmeséinkből vett vonás a földből kinövő kard. A. J.

[6] Stella cadit, tellus tremit: en ego malleus orbis!" A krónikák.
A. J.

[7] Helyesen ketté. De úgy is mondják, nálunk csak úgy; s ez által a
licentitán igazoltnak vélem. A. J.

[8] Rend. Tájilag ma is csak sor értelmű. Itt a sátrak sorait jelenti.
A. J.




Tizedik ének


Etele hadba mén

Amely nap Etele megvála Budától,
Nem vált köszönetlen jó szittya hadától:
Mentében irányzá lova fékét arra,
Hol serge ma felgyűlt játszó viadalra.

Megálla, királyul, tömött hadak élén,
Hangja erős, bár nem kiálta beszélvén,
A legutolsó is hallotta közelnek
Domboru melléből hangját nagy Etelnek.

Mondotta, bucsúzni seregéhez jött el,
Bocsátani őket haza, szeretettel;
Dícsérte a népet összesen, egyenkint,
Zokszóval a multért nem illete senkit.

Nevezte apának, nevezte fiának,
Fiatalt öccsének, öreget bátyjának:
Örül az is e szón, ki maga hozzá jut,
S ki látja becsülve a maga-formájut.

Mondotta, hogy immár vége vadászatnak,
Édes övéikhez kiki oszolhatnak:
E szóra felörvend hirtelen a népség,
Öleli, képzetben, váró feleségét.

De megint a szónak fordul vala rendi:
Háboru' szándékát Etele jelenti,
Hova, ugymond, készül válogatott haddal,
Maga jószántából maradó csapattal.

Erre, miként tóba ha nehéz kő loccsan,
Pillanatig nagy zaj, s csend álla be mostan,
Pillanatig habját a sokaság verte:
Azután: "menjünk mind!" - riad ezerszerte.

Senkit haza özvegy szerelem nem csábit,
Senki nem óhajtja ő gyenge családit;
Óhajtja: Etelnek szárnyán hadakozni.
Drága dicsőséggel zsákmányt haza hozni.

De király engesztő szavára lohadnak,
Lesz módja, igéri, ezután a hadnak;
E mostani játék: fiatal gyakorlat,
Szoknia fegyverhez, ki először forgat.

"Ti, büszke hún ágak ifju nemes vére!
Tanítalak immár a magam kezére:
Hadd mondják az apák: »mi csak egy országot,
Birják ezek, íme, az egész világot!«"

Holnap az ifjú had - rendeli - kövessék,
Tízre öreg harcos, nyíllal,[1] egy-egy essék;
Bulcsura e dolgot úr-Etele bízza,
S forditja fakóját asszonyihoz vissza. -

Buda király pedig, szomorú-magában,
Űl vala, mint egy pók, palota zugában,
Képzelete gyászos szőnyegeit fonta,
Árnyas szögeletben űl vala naponta.

Egy reggel a nője monda neki Gyöngyvér
- Letevé a hímzést potyogó sok könnyér' -
Ide-oda holmit keze gyorsan rakván,
Háttal ura-felé, így monda, forogván:

"Mit ér az az ember, ki egész nap ásit,
Ülvén gondolatok here záptojásit!
Sok idejét tölti, soha ki nem költi:
Halott az az ember, halála előtti.

"Már a vak is látja, süket is már hallja
Buda király dolgát: hogy' van feje-alja:
De azért ő napról-napra megént bízik;
Heverő bánatban eszik, alszik, hízik.

"Férfi vagy? Az volnál. Király vagy-e? - Szégyen!
Hol embered, egy csak, ki felálljon s védjen?
Mind, az utolsó is, odaáltal vannak,
Isten csudakardját leli Bulcsu annak!

"Ezt is fölemelted, jobbágy neme nélkül,
Adván neki tennem húgod' feleségül;
Most ez is a kardot - ihon a hálája! -
Mintha nem is volnál, más kézre találja!...

"Vagy, had ura, Isten, részre te is hajlol?
Buda gyalázatján szíved örül, tapsol?
Húnok fejedelmét nézed üres bábnak?
Ajándékod adod, fő helyen, a lábnak?...

"Nem adta, bizony nem! egynek ajándékul,
Se bolond asszonynak gyermeki játékul;
Adta egész nemzet fényére, javára:
És te vagy a nemzet elsője, királya.

"Első! nosza állj ki, legelül a sorba;
Király! ne tapodtasd magad' önkint porba;
Gyüjts hadat és készülj - vagy aléltan várod,
Míg fejeden végkép teljesül a károd?

"Jön a keserű gyász, utol is ér nyomban,
Jaj, látom örökké riadós álomban!
Jaj, érzem örökké ímette a szörnyet!
Most is eremben fut, lázhidege környez.

"Ember! Valamerre, míg van idő, mozdulj;
A sors hadszekere - hallod, üvölt - pusztulj:
Félre az utjából! mert bizony elgázol,
Ha te kövér gondban szunnyadsz s lakomázol." -

Háborodék lassan jó Buda ezekre;
Ajzotta[2] nem egyszer száját feleletre,
Most, mint olyan ember, kit méreg eröltet,
Felugra, döfölvén botjával a földet.

"Elég már! - rivalá - legyen immár vége!
Ne szutyongass mindig, Ármány felesége!
Mert, ha tovább a szót ellenem így hajtod,
Megmutatom, meglásd, ki a férfi, rajtad.

"Te vagy oka ennek, a te gonosz nyelved,
- Mert nem fér soha két asszony egymás mellett -
És most te pirongatsz, mintha eléggé nem
Marna kegyetlen bú anélkül is éngem.

"Könnyen, rövid ésszel, szerez a nő patvart,
De tanácsa nincsen, ha megteszi a bajt,
Amit összekuszált, soha ki nem bontja:
Hadd álljon elő a férfi esze s gondja!" -

Megnémula Gyöngyvér, szavain férjének,
Nem halla hasonlót, míg boldogan éltek,
Azelőtt szép szóval bánt vele s gyöngéden:
Most sír vala belül a durva beszéden. -

Buda meg a főket hívatja tanácsra,
Készteti bús lelkét komoly elszánásra;
De alig egy-kettő, vontatva, jelent meg,
Mind látogatóba Eteléhez mentek.

Nem vala ősz Torda, se Szalárd, sem Bulcsu,
Még Detre is elment, a cselfe tanácsu;
Szömöre a kádár, az is indulóban,
S vele négy-öt jobbágy volt még, habozóban.

Ezek, úgy dél tájatt, mikor összegyűltek,
S ide-oda gyéren, hallgatva leűltek:
Mindjárt üresebb lőn a nagy üres sátor,
S jobban mutatá, mily népes vala másszor.

Kin Buda gerjedve haragra idétlen,
Vétkesekért szidja vala, aki vétlen,
Azért, ki jelen nincs, a nála levőket;
Keserü zokszóval így feddi meg őket:

"Eljöttetek? aj no! nagy nehezen. Csuda!
Hamarább gyülnétek, tudom én azt, oda,
Hol Bulcsu vezér van, meg az a vén táltos,
Vele mind a többi hiteszegett pártos.

"Tudom én, áruló bennetek az elme,
Fél lábatok immár vagyon a kengyelbe',
Buda király nektek, az ő szava, ennyi!
Pártos Eteléhez vágytok igen menni.

"De megnő Buda még, bizony Isten! megnő
Parancsol is, és nem panaszol mint ag nő;
Ollyat riad egyszer, hogy messzire hallik,
Mire sok kevély nyak törik avagy hajlik.

"Ki az a hatalmas? mi joga van hozzá?
Etelét én tettem, a micsodás, azzá;
Etelét én köptem: s ha fejére hágok...
Mit szólatok ehhez, dölyfös uraságok?!"

Nem szólt bizony erre ott senki Budának,
Hanem összenézvén vállat vonitának;
Ő pedig, egy kissé miután kifújta,
Így tüzelé mérgét nyavalyásan újra:

"Hallgattok? nem akar jőni a szó végre?
Összebomlott, ugy-é, a tanács, az íge?
No, beszélek hát én! és nem hiu szélnek:
Meghallja, ki mostan s kik ezután élnek.

"Nem lesz Buda többé, az Égre! nevetség. -
Induljon Etelhez e nyomba' követség:
Szömöre! mint első, te leendsz a szónok:
Parancsolom, ezt mondd ama lázadónak:

"Vérhit köti hozzám, Isten előtt eskü,
Hadurat nem játssza halandó eszes ki,
Sem eszes, sem bátor, sem dölfös erőszak:
Ameddig ereszti, addig mehet ő csak.

"Ittam az ő vérét, ő is az én cseppem',
Hogy velem országol, mint öcse, legszebben,
Mint ifiabb testvér, kit alacsony ágból
Magamhoz emeltem, atyafi jóságból.

"De az ő hálája hiteszegett ármány,
Gonddal tömi nékem az éjjeli párnám,
Reggel is, ágyamból üdületlen kelve,
Tegnapi gondjával vívódik az elme.

"Se hetig, se napig hű nem vala hozzám,
Mióta uralmom vele híven osztám;
Gyűjte hadat mindjár', rebegésben tartott,
Mit adék, fordítá ellenem a kardot.

"Háboru, békesség: fő hatalom tiszte,
Hátam mögött ezt is egyedül intézte,
Követekkel végez, hadra ihon készül:
Nekem a bosszúság marad ebben részül.

"Mondjad azért, kádár, izenő szavammal:
Indulni ne merjen szép ifju hadammal;
Külön amit végzett, az előttem semmi:
Máskép - amit adtam, vissza tudom venni.

"Azt is neki megmondd, úgy akarom, bátran:
Hogy az Istenkardnak illő helye sátram;
Kérkedve magánál ne tartsa továbbat;
Illeti a főt az, nem pedig a lábat.

"Nem adta Hadúr, nem! egynek ajándékul,
Se hiu asszonynak gyermeki játékul:
Adta egész ország fényére, javára:
S én vagyok az ország elsője, királya.

"Azért hadi népem' mind' haza szélessze,
Derekára Isten kardját se övezze:
Máskép a kötött szert szálára kibontom,
Vérrel adott esküm visszafelé mondom." -

E szóval ereszté Buda el tanácsát,
Előbb Szömörének kijelölvén társát;
Sátorbul egyenkint hallgatva kimentek,
Künn tompa morajjal távoztak a rendek.

Aznap Buda lelke hajtja magát, mint a
Kézzel nekilódult függő tereh, hinta;
Haragja sehogy nem bir szünni sokáig,
Mint a megütött hab, ereje fogytáig.

De mikor estenden csillapodott vére,
Nagy félelem állt bé, a harag helyére,
Félelem és bánat kezdte szivét vájni,
Mint seb, ütéskor nem, azután szok fájni.

Lassítja menését, járván palotában,
Meg-meg is áll olykor, tünődni magában;
Este, miként gyermek búvik az anyjához,
Csüggedve imígy szól hites asszonyához:

"Rettegek én, Gyönyvér, - rettegek és fázom,
Hogy e mai lépés sietteti gyászom';
Eteléhez nagy szót viszen a követség:
Félek, hogy a súlya rám vissza ne essék."

Hallván e beszédet Buda királynéja,
Szép barna szemének felvirrada héja,
Rá bánatos arcát emelte szelíden,
Szánólag az asszony megszólala ígyen:

"Jer, édes uram, jer! ülj ide mellém, le,
Szegény bús fejedet, így, hajtsd az enyémre
Ifju örömidben részem vala hajdan:
Feles feleséged hadd legyek a bajban.

"Hibáztál; a harag vesztedre tanácsolt:
De ne félj, nem késő, Buda, hogy megmásold:
Lovas ember rögtön lovadat nyergelje,
Követid útjokból hogy visszaterelje.

"Etelét csak szóval ingerleni félős,
Mert vele tart, ládd-e, sok csalfa kevély hős;
Gyűjts hadat, azt mondom, míg oda lesz hadban,
Hogy, mire ő megtér, te se légy magadban.

"Arany-ezüst kinccsel teli nagy sok vermed:
Minek e holt marhát így élire verned?
Őseid rád hagyták: de te kire szánod?
Meghalsz: neki gyűjtél: se fiad, se lyányod.

"Vagy azért kíméled, hogy magamat végre
Megfosszon, ha talán jutok özvegységre?
Add! kinek egy részét, kinek a más részét:
Ha nem szeret ingyen, hű kutya lesz pénzért.

"Adj sokat, és igérj többet is, a főknek;
Meglásd, valamennyi, pártodra szegődnek.
Most a követséget forditsd haza utján;
Azután ne búsulj, édes uram, hagyján!"

Így szólt a királyné, nyájas okos szókkal,
Rá'dásul öregjét megapolá[3] csókkal;
Buda is vissz' adta melegen, hálásan,
Azzal sietett, hogy hírnök után lásson. -

Szömöre azonban s vele küldött társa
Járnak vala immár jó futamodásra:
Tisza sodrát éjjel paripán meguszták;
Keletre, homályban, végnélküli puszták.

Szótalan egymással nagy utat menének,
Hallgatva dobajját az ügető ménnek;
Végre Kadarcs (ez volt a Szömöre társa)
Megkívánta igen, hogy szavait váltsa.

"Pajtás uram! - ekkép fordul a biróhoz -
Mi oka, hangod sincs, legföleb' a lóhoz?
Máskor tied a szó, ha tanácsot űlünk,
S lakomán ha tréfálsz, mind kétfelé dűlünk,"[4]

Felele a kádár: "Ajh no!... szeretném, ha
Törpe bolond volnék, vagy született néma,
Semhogy Etelének ezt az izét mondjam,
Haragos nézését magam ellen vonjam." -

Így, ritka beszéd közt, azon éjjel s másnap
Kerülik zsombékját tenger Tiszalápnak;
Délest vala már, hogy felkaptak a hátra:
Látszott is Etellak, Etele nagy sátra.

Mint ha ki méheshez közelít távunnan,
Szállingani egyes bogarat lát onnan,
Azután mind sűrűbb a repesők rajja,
Cikázik a tánca, és zümmög a zajja;

Bong a tele kaptár; ki-be a nyiláson
Sok ezer fényes hát hentereg egymáson:
Úgy hemzseg az ember sűrűje, zajossa,
Amint közeledik Etele várossa.

Budaszállás ahhoz, gondolom én, semmi,
Ahogy itt a népség jőni szok és menni,
Ahogy palotái gazdag Etelének,
Mérföldnyi mezőben, tornyodzva kelének.

Nagy legelő, mellyen szűz-ménese futhat,
Térség vala közben, hol hadi nép futtat,
Azután felváltva paloták, karámok:
Nehéz volna, bizony, megmondani számok'.

Legszélen a szolgák sátorai voltak,
Egyszerü fenyvekből boronába róttak;
Azután beljebb mint csinosodni kezde
Gyaluval a hajlék símán beeresztve.

Csoportosan itt-ott hún fők palotái,
Megannyi kevély lak, megannyi királyi;
Város a városban elegyűl mezővel,
Közte szabad térség nagy távola zöldell.

Külön egy-egy várost asszonyai laknak,
Udvari népestül, melyen uralkodnak;
Legközelebb Krimhild Etele sátrához;
Függő folyosón jár, ha tetszik, urához.

Mindez csuda művel remeken alkotva,
Vésű hegye által virágzik a holt fa,
Hajt levelet, lombot, de nem úgy, mint hajdan,
Idegen sok színre van festve olajban.

Vérpiros a zöldje, arany a virága,
Sziszegő sárkánnyá fonódik az ága,
Zöld madarak közte hallgatva megűlnek,
Madárszavu csengők a helyett csendűlnek.

Közepütt nagy dombon Etele hajléka,
Fedi a legcsúcsát ős Turul árnyéka,
Emelinti roppant szárnyát repülőre,
Aranybul egészen, verte ki szerzője,

Oszlopok a sátor-mennyezetig folynak,
Indázva hol erre, hol arra hajolnak,
Arany lemez a fát csillogva boritja
Közte nehéz bársony' dagadó kárpitja.

De, ki azt leirná, nincs az az irótoll,
Szem is elkáprádznék a látnivalótól;
Mint egy mesevilág, oly ragyogó minden,
Oly csuda, formákban, oly különös, szinben.

Jár sokaság ki s bé, valahol csak járhat,
Pezseg a nép szerte s ló, a nemes állat;
Az egész egy főnek fordul akaratján;
Mint Etele kedvén, esze gondolatján.

Lakozás egy hétig vala most, nagy ünnep,
Reggel, az új karddal, áldozat Istennek,
Azután hős torna, befejezve torral,
Este kemény vívás a bajnoki borral.

Háromszoros ünnep öröme gyűlt össze:
Etele mén hadba: búcsupohár lesz e;
Meg az Istenkardnak vagyon avatása;
Idvezlő követek fényes fogadása.

Jöttek vala, messze Ázsia-szélektől,
Követek nagy számmal atyafi népektől,
Valakik a húnnal egy fej alá tartnak;
Lakói a tenger- és az Etel-partnak.

A besenyő, bolgár, jász, kazar, - a várkun
Mely védi tanyáit kilencszeres árkon,
Lapos nyelvü palóc, küldi barátságát,
Hódolva köszönti Etele' országát.

Jöttek ajándékkal, egy sem üres kézzel,
Kiki maga földjén ami becsesb ékszer:
Hoza nyusztot, hölgyet, kinek ege téli;
Drága szövött árút, tevéken, a déli.

Magyar is, magyarok vezér fejedelme,
Ki nagy országot bir Etel folyam elve,[5]
Külde ajándékot, amineműt egy sem:
Illő bizony, ezt hogy énekbe' lefessem.

Vad ménes akárhány, vad anyáktul ellett,
Barangol a síkon, Etel vize mellett,
Vemhedzik a kanca viharos széllángtól,
Fene tátos-méntől, futosó villámtól.

Pányvával ezekből, ha mikor kell, fognak,
Hajítva kötését repülő huroknak;
Veszedelmes játék, mivel a bősz csorda
Lovat és lovagját levágja gyakorta.

Magyar egész ménest haddal foga közre,
Terelé, (hallatlan!) mint a csikós, össze,
Küldte ajándékon Etele királynak;
Híre soká fönn lesz ennek a hajszának.

Üstökös ifjú had, zúgó karikással,
Kerüli a ménest rohanó futással,
Szelid paripájok a vadat elgyőzi,
Körül, örvény módra, száguldja, előzi.

Horkanva, prüszögve megtódul az állat,
Rúg, harap és tombol, rést még se' találhat,
Szép kis fejök egymást tetőzi halomban;
Indulni az ostor kényteti azonban.

S valamint forgószél, mely sivatag pusztán
Porfelleget üldöz, maga körülfutván,
Forog is halad is utjában előre:
Ugy halad a ménes, száguldozik őre.

Országokon által mind űzve rohannak,
Verik úszni gyakran, dagadó folyamnak,
Olykor legelőre pihenni eresztik,
Ha nem áll, a hajtást újra elülkezdik.

Ily módon Etellak rónáihoz értek,
Volt az egész útban nézője temérdek;
"Magyarok ménessét" hirdeti mindenki,
Unokák is tudják, dal is egyre zengi.

Etele nagy néven ezt az ajándékot,
S fogadá szívből a rokon ivadékot,
Dícsérte vezérök' dalia népestől,
Fogadá egy vérül, fogadá egy testül.

Indúlása előtt ez okon mindennap
Foly vala nagy vígság; de utolsó e nap; -
Követekkel vígad, s felváltva határoz:
Eszébe' se fordul, hogy küldje Budához.

Buda emberei hogy oda érkeztek,
Lakoma utolján öreg ivást kezdtek
Odabenn a hősök; nem is énekszóval -
Múlattanak immár nyavalyás Cerkóval.

Kicsi vala Cerkó, éktelen és görbe,
Szálas daliák közt kacaj ez a törpe;
Aëtiosz küldé rabul Etelének;
Vele vídul gyakran a szomorú ének.

Most is szomorú dalt vere Zángó kobzán,
Keve, Béla gyászát, Kadosát felhozván;
Sírt vele minden hős: de legott Cerkónak
Nevetett, hogy törpe, s ily habarék szónak:

"Borju nyeritését, uraim! kergettem,
Nyúl köhögős álmát agyon is ütöttem,
Vereb árnyékába szalma nyilat lőttem,
Vén fa csikorgással tarsolyt teli szödtem..."

Így kezdé, s hahota nagy zendüle rája;
De királynak el sem mosolyodott szája,
Ülve magasb polcán, fő gondokat érlel,
Hagyja boros népét játszani törpével.

Ekkor nyita, félvén, Szömöre közzéjök,
Tar homloka gyöngye aggodalom-bélyög:
Elmondja, ne mondja, Buda követségét?...
Nem mondja! bajának ezzel veti végét.

Bajának azóta ért vala már véget,
Ha Buda küldöttje gazon el nem téved,
De belé-bódorgott Tisza mocsárjába,
Hírével a hírnök csavarog hiába.

Nosza, hogy meglátták Szömörét pajtási,
Lőn kacaj, a hún fők harsány riadási:
Tréfára vevék hogy zavarodva ott áll:
"Tiszteletes kádár, monddsza, mi jót hoztál?"

Ő pedig, aggódó szemeit oldalra -
S forditá, hol Etel komolyan ül, arra;
Kacagák e nézést s minden egyéb dolgát:
"Bölcs kádár jer igyál, s mondj valami mókát!"

"Tisztelet adassék Etele királynak!
Engedéd-é, uram, hogy igyam s tréfáljak?"
Szömöre így kezdé; Etel igen-t inte,
S amaz ekkép szólott, miután hörpinte:

"Buda nagy királytól mi jövünk követség..."
E szóra megint lőn jóízü nevetség,
(Csak Detre hegyezte róka fülét köztök,)
S valaki felmordult: "szöktök, uram, szöktök!"

Nagy hangon a kádár, és szólt komoly arccal,
De csak a jókedvet gyarapítá azzal,
Elmondta keményen Buda úr parancsát:
Tetszős vala nékik e tréfa-bolondság.

Mikor oda ére, hogy Etel a haddal
Indulni ne merjen, se az Istenkarddal:
Kitört az egész nép hosszas hahotába,
S Etele béfordult benyiló sátrába.

Váltig Szömörének innia most kelle,
Hogy a nehéz tréfát nyomtassa evel le:
De még józanodott minden ital bortul,
Rettegve, királlyal dolga hová fordul.

Csakugyan, még aznap Etele hivatta,
Lakomát a kádár végig sem ihatta;
Királya szemébe tekinteni átall,
De érzi, hogy éget, szeme héján átal.

"Róka! eszes voltál: nem csippen a farkad:
Buda bolondságát hímezni akartad:
De nem javasolnám - Etele király szól -
Se neked, se másnak, hogy ezt tegye másszor!"

Esdekve a jobbágy békélle[6] kezéhez:
Hogy ő nem is úgy jött ura-Eteléhez:
Vissza se' mén többé, marad itten nála,
Valamig ő ő lesz, Etelét szolgálja.

"Sőt vissza - Etel mond - friss nyomotok menjen:
Buda nekem többé ilyet ne izenjen,
Mert leteszem, csúfra, mint régi ruhámat:
Csak egyéb ne érje: veszedelem s bánat.

"Hogy az Istenkarddal... Enyim az! ki másé?...
Ideje majd megjön, világ-aratásé!
Sátrom alatt addig hüvelyében áll az;
Budának, urától, e legyen a válasz."

Örvend vala kádár ily szabadulásnak,
Paripáját reggel könnyen ülé másnap;
Etele meg ifju seregét mozdítja:
Örül az, hogy megnyílt a dicsőség hídja.

Őneki, utjában, hintenek és fűznek
Fátyol-ivet a nők, virágot a szűzek;
Zene búcsu-hanggal kiséri azonba'-
Úgy mennek a hadra, mint lakodalomba.

*

[1] Nyíllal nem felkészülve, hanem nyílhúzás vagy sorvetés útján. A. J.

[2] Nyitotta. Ajtó, ajak. A. J.

[3] Régiesen: megcsókolá. A J.

[4] Két oldalra; egyik egy, másik más felé, t. i. a nevetés miatt;
de amit nem szükség hozzátenni. A. J.

[5] Folyamon túl. Régi. Kolozsvárnak egy része ma is Híd elve. Így
régen Havas-elve. A. J.

[6] Kezeihez békéli v. béékélik. Számtalanszor előfordul régi
könyvekben, s az engesztelés módját jelenti, rendesen kézcsókkal,
vagy legalább kézfogással. A. J.



Tizenegyedik ének


Buda várost épít

Vermeit immáron éjjeli munkával
Buda király bontja hites ag szolgával;
Sátora furkózott fenekét megássa:
Derül onnét arany-ezüst ragyogása.

Dűlnek elő sírból eltemetett kincsek;
Ki azokat látta, ember olyan nincs meg:
Ki oda temette, mind-egyre levágták,
Hogy el ne beszélje ura gazdagságát.

Detre meg, a vén szász, jővén Etel urtól,
Szövétneket ottben megsejti az utról,
Kései fönlétét csudálja királynak,
Gyanus neki amit odabenn csinálnak.

Állítja lovát meg éjféli sötétben,
Nyeregbül az agcsont óva lemász szépen,
Hátracsapott fékkel paripáját hagyja -
Mindig Buda hősnél szabad a járatja.

Most is, az ajtónak fölhúzva kilincsét,
"Jó estét" neki mond "munkára szerencsét".
Fel Buda egy-térdről pillanta ijedve,
Kincsei nagy halmát tenyerével födve.

De legott meglátja, megösmeri Detrét,
Titkolni előtte úgy sincs oka tettét,
Már ugyse' lehetne; nem is igen bánja:
Vén szászon a próbát kezdeni kivánja.

"Arany ez! - mond - kincs ez! - van nekem is, lá'-é,[1]
Nem koldustanya még Buda vén királyé!
Barátjai mégis kerülik a sorsát:
Idegen asztalról lesnek alá morzsát.

"Ó Detre! ha minden - soh'se hittem volna -
Te is immár lettél Buda árulója?
Ellenségivel egy barlangban üvöltesz;
Etele borából: »vesszen Buda!« - költesz.

"Mi kell? lakozás kell? - akár éjnap itten
Dőzsölj palotámban, mint egy Odin isten;
Kell arany- és kő-kincs? Végy! ami szemednek
Drága vagyon tetsző; ints: nyomba' követnek.

"Csak te nekem hű légy régi tanács-szóddal,
Testemet is védjed sok vas-mezü góttal;
Mert ihon elvesztem gőgje miá, látod,
Fegyverre ha késünk gyűjteni barátot."

Erre az ősz bajnok, mint ki örül káron:
"Mit gondolsz? magam' én hogy eladjam áron?
Legyen tied a kincs, az enyim a lélek!
Én azt teszem, ugymond, mit jobbnak itélek.

"Visszavonást nézem köztetek én búval;
Megmondtam előre, igaz intő szóval,
De te sem hallgattál, Etele sem, rája:
Most hüvelyét a kard, íme, alig állja.

"Jobb nekem elmenni, mint küzdeni párton,
Testvérek ügyébe magam' minek ártom?
Hún atyafi-harcnak mi köze a góthol?[2]
Aki erősebb lesz, annak, igen, hódol.

"Hű vagyok és voltam, senki se' mondhatja,
Míg Buda országolt, meg Rof, meg az atyja,
Szolgálni ha kellett csak egy-egy királynak:
De, ha már kettő van, hjaja! mit csináljak.

"Etele hatalmas: engemet elronthat;
Hozzá ha szegődném, te is el, viszontag:
Mert senki se' tudja hadi kocka döltét,
Ha a Norna-leányt vérboszura költéd.

"Most a hunok szítnak Eteléhez jobban:
De, ha egyszer a harc fáklyája kilobban...
Mert sok irígy bosszu elfojtva hever rég...
Ezért Eteléhez pártolni se' mernék.

"Ő az erős mostan, te pedig a gyenge,
De megerősűlhetsz, király, vele szembe:
Ott a győzedelem, hol az Istenkard van...
Ki tudja, mit gondolsz felőle magadban?

"Én hát se' tanáccsal, nemhogy emelt kézzel,
Melletted se' fogok, se' a másik résszel;
Haza, jámbor gótok tanyáira, mék én,
Ott várom el e bajt, mire fordul, békén." -

Nem volt Buda bajnok kész ily feleletre:
"Ó Detre, kiálta, álnok eszű Detre!
Benned, imé, vártam igaz ügyem őrét:
De te, látom, félted csak a magad bőrét.

"Kit nyerjek arannyal, kit ezüsttel már meg,
Ha régi barátság így marad, így áll meg!
Zászlómhoz a népet hol vegyem ujonnan,
Ha régi barátim futnak előbb onnan!"

"Csínja - felel Detre - van az ily dolognak,
Madarat nem dobbal, nem üvöltve fognak:
Aranyon árulót te keressz hiába,
Mondván: »nesze! hű légy.« Senki nem oly kába.

"Senki biz' oly olcsó, kinek ezt mondd, nincsen:
»Megvettelek, ugy-e, alku szerént, kincsen?«
Aranyod utálat, - még le sem ül nálad,
Még vissza se' fordul, csakhogy odébb állhat.

"De, ha rejtett céllal adsz neki, és ingyen:
Kárba, veszendőbe soh' se félj hogy menjen
Aranyod megbérli: ő maga sem véli
Hogy az indulatját adomány vezérli.

"Akarod, gerjedjen szive szánalomra:
Mélyebben megesik ha arany is nyomja;
Vagy az ő sérelmét latolni ha kezded:
Súlya ezüstödnek túlterheli eztet.

"Kincs elalutt hálát, régi boszút felmar,
Kincs váj sebet ujra, hol behegedt a var,
Kincs egyenest görbít, egyenesít görbét:
De ügyesen kell ám használni az örvét." -

Elállt szeme szája Buda jó királynak:
"Ó Detre! nem értem. Nosza, mit csináljak?
Taníts tanulatlant; de magyarabb szóval:
Ha soha nem voltam, leszek ezért, jóval."

Akkor egész éjjel, hajnalhasadásig,
Magyarázott Detre, figyelé a másik;
Virradatkor elment, vagy alig korábban:
Sohse' látták többé Buda sátorában.

Ment; reggeli álmát fölverte a gótnak
Valakik udvarnál kisérői voltak;
Haza, népe közzé, indula hadastul,
Hol gyarmatot űlnek, leigázva vastul.

Szigetenkint szerte az idegen nemzet
Erős hunok ellen soha nem rezzenhet;
Él maga törvényén, nem szolga, különben;
Vannak fejedelmi (Detre is az) többen.

Kiket az utból még, vagy haza értével,
Megfuttat a vén szász titkos követével:
Inti vigyázatra: legyenek mind résen,
Készülve hadankint, mert nagy idő lészen.

Naprul azért napra, mint azelőtt, folynak
Dolgai gyanútlan az idegen fajnak;
De sokat mond bátrabb szemeik nyilása:
Benne ragyog népök várt szabadulása.

Ezek így készülnek. - Buda hős azonban
Hunokat hívatja, kitkit alattomban,
Magához egyenkint rendeli a főket,
Kincses ajándékkal így lopja meg őket:

"Bátya, felém sem jösz, idehagysz túlon-tul,
Meg is ám halhatnék tőled rokonomtul,
Mióta királlyá Etelét megtettem,
Ő pedig abban jár, hogy ne legyünk ketten.

"Ó, jobb is, amim van, rendelni halálra:
Nem tudni, a holnap, sohse, mit hoz mára;
Ne nyelje be ő mind: ím, neked, ezt szántam:
Jó emlékezéssel légy róla irántam."

Másnak emígy szólott: "Hogy vagy, öregem, te?
Elmultunk! igaz-é? Te is, én is, nemde?
Új az idő s ember; az egész világ új:
A vént leszorítják, ha maga nem tágúl.

"Nem így, Bendeguz és Rof idején, volt ez,
Kik alatt szolgáltál: hanem akkor volt ez!
Véred elomlását Etele mit bánja!...
De fogd: Bendeguzé; kincse maradványa."

Van, kihez így fordul: "Má híni se' merlek
Lakomára, hékám; ízetlen a serleg:
Etele gyanakvó, rád, valamint rám is:
Jól teszed! okos légy, kerülj ezután is.

"Mi haszna ezentul billikomok, tálak,
Arany-ezüst eszköz Buda nem-királynak?
Etele rátenné kapzsi kezét, hidd el:
Víg napok emlékét, pajtás, nesze, vidd el!"

Olykinek[3] ezt mondja: "Titok, amit hallasz...
Ne félj! Etelénél kárt vele nem vallhatsz,
Bár engem az útból félre akar tenni,
Ami nem igazság: de ha meg kell lenni!

"Egyszer hal az ember! magamért nem bánom:
Asszonyomat hogy tán kirabolja, szánom;
Amim van, az itt van: rejtsd el neki, kérlek,
Légy gondviselője nyomorúlt Gyöngyvérnek."

Így a többivel is, kit ravaszúl Detre
Hajolni tapasztalt vala zendületre;
(Rég ideje sző-fon maga titkos tervén;)
S béadta nevenkint, hunokat ismervén.

Volt már (de mikor nincs árnyéka nagy fának!)
Irígye húnok közt Etele királynak:
Rémít vala egyet hatalom gyors nőtte,
Másnak Etel büszkébb, mint annak előtte.

Jár maga eszén csak, tesz maga oktábol,
Régi szokást mellőz, új dolgokat ápol. -
Más, aminek elsőbb maga is örvendett,
Találja nehéznek a sanyarú rendet.

Ha ki meg ellustúlt békés Buda mellett,
Harcolni örökké kell, látja, Etelnek,
Nagyra fejét, egyszer, örömestebb szánja,
Mint hogy ne henyéljen már ennekutána.

Volt olyan is, kit tán szóval avagy tettel
Etele megbántott, mit nem feledett el;
Vagy, ha nem is bántá, vette zokon önként:
Nem tudja, mivel sért, a hatalmas, gyöngét.

Egy-kettő igazát érezte Budának,
Titkon töri szívét sérelme jogának;
Nagy része a köznép bizodalmán retteg:
Etele az által hova nő felettek!

Ezt arany ingerli; kapdos amaz újon;
Ez rászületett, hogy követ egyre fújon;
Ezt hajtja irígység, vad epébe mártott;
Hő vére amannak üt örökké pártot.

Hisz' ember az ember, akkor is az volt lám;
Megörült s megdöbbent Etele nagy voltán. -
Buda végez minddel szép színnek alatta;
Szájába miképpen Detre vitéz adta.

Mint szellő ha fogan vak déli melegben,
Pici pöhöly elsőbb, út kis pora lebben,
Majd a berek szélin leveli a nyárnak
Táncot ezüst hassal, nesztelenül járnak;

...Honnan, kicsi szellő, ég vándora, jöttél?
Vagy lábom előtt csak egyszerre születtél?
Lehelleted' arcom még érzeni tompa:
Ott vagy azért, látlak, hogy fürdöl a porba';

S már zizzen az erdő, fodorúl a víz is,
Hosszú haja árnyát lendíti a fűz is,
Már lombokat lóbál, már ágat is ingat,
Már egy egész karcsú fiatal bólingat:

Zúg itt is amott is a liget és megdűl,
Szennyes az ég boltja szapora fellegtűl,
Kardját hüvelyéből rántja egy-egy villám,
Zengeni, úgy tetszik, moraját is hallám:

Hír támad azonkép a hunok szállásin,
Tompa beszéd, bor közt, nagyok áldomásin;
Hogy' támada? hogy' nő? ki toldja? ki kezdi?
Tán a levegő is egyaránt terjeszti.

Budának először dícsérete hangzik:
Hajdani jó élet, heverő nagy lagzik,
Munkatevés nélkül, ingyen, a vidám bor:
S hozzá Buda lelke, a szelid, a jámbor.

Az, ki Buda nevét említni se' merte
Már hónapok óta, most jár vele szerte,
S örvend, hogy szavait befogadja kész fül,
Vagy meg is előzik, ha szólani készül.

Nem tudja egyik sem, ha kivel súg össze,
Hogy azt is arannyal Buda környéközte!
Bátorságot ez ád mind ennek, amannak,
Hogy már annyian ők Buda mellett vannak.

Ada bátorságot, növelé a merszet,[4]
Hogy igaz ügyben jár, bizodalmat szerzett:
"Aranyát elvettem - kiki titkon szóla -
Hanem ez gondol, lám, csak a közös jóra."

"Oh bizony... (a fő-fő, a nyakasabb szittyák
Buda királyságát ily szóval ahitják)
Oh bizony! akkor volt a mi szavunk kellő,
Mi magunk fő jobbágy, királyhoz egyenlő.

"Szoktunk oda járni, mint haza, hívatlan,
Fölkelni, ha tetszett, ülni le, mondatlan;
Kérelmet ha tevénk, a hangja parancs volt,
És Buda kért tőlünk, ha miben parancsolt.

"Mert ő vala jámbor, nem büszke, negédes -
Vala nyájas, vídám, szelid, emberséges,
Szófogadó, kész, hű; de igaz is, bölcs is:
Benne ugyan nem volt legkisebb erkölcs is."[5]

Más haragot színlel, makacsabb húrt penget:
"Nem volt szabad azzal, nem tudta mit enged,
Társul az öccsét hogy székébe fogadja,
S a nem-adhatóját valakinek adja.

"Királyt Buda nékünk nem tesz maga mellé,
Se kérdve, se hallva: »ime, Ország! kell-é?«
Gyűljön azért ország, ki ne ő rá bízza:
Vétesse hatalmát kénytelen is vissza!"

Egyszersmind az urak: Torda, Szalárd, Bulcsú,
Gyula kádár ellen szitok átok olcsó,
Nevöket említik beszorult ököllel:
Hogy Buda osztályát okozzák Etellel.

Sok szörnyed a szótul önnön maga nyelvén,
Buda gyalázatján, Buda veszedelmén,
Dísztelenül amint megalázva festi,
Hogy' nincs nyugodalma, se lelki se testi.

Iszonyítja legtöbb a nagy, örök esküt,
Mellyet szíve vérén Etel az-nap eskütt:
Fogadá, nem tartja: ám most kiki lássa:
Nemzetül a húnnak ne legyen romlása!

És már az ilyen szó nem marad a fők közt,
Riadoz törzsenkint az alattlevők közt,
Mint hó-gulya, száll s nő; mese mesét szülvén:
Megbódul a köznép, fejei bőszültén.

Valamint nagy ménes, ha elő-nyaranta
Vihar gyül az égben, repülő sok gyanta,
Feledi hogy szélyel bízvást legelésszen,
Nyugtalan egyszerre, bogarassá lészen;

Hosszú nyakát némely, levegőbe tűzi,
Dagadó cimpával a viharat bűzli;
Más felrug emelten lobogó farkához,
Lába dübörgésén ijed és futkároz;

Nincs bújni karámba, hol bújni ereszbe,
Teszi kettő-három a nyakát keresztbe,
Remegő oldallal a nagy időt várja,
Mikor szakad a menny hulló köve, árja;

Így a hunok közt is háborog az alrend,
Megbódul az elme, és megbomol a rend;
Csoportosan öt-hat dugja fejét össze:
S a vérszagot érzi, s mond: nagy-idő lessz-e!

Maga Hadur-Isten sok csuda jelével
Hírűl Buda végét adja Etelével;
Üstökös a mennyég bús mezejét szántja,
Pallosokat vérben emel észak lángja.

Kell szörnyű esetnek történni, mivelhogy
Nappal a nap fénye, éjjel a hold elfogy,
Sötétben a húnok fiai maradnak:
Vesztét ne jelentse mind az egész hadnak!

Sok csuda szörnyet szűl az asszony, az állat,
Forrás vize vértől iszony és útálat,
Kabala emlőjén vér szakad a téjjel,
Halványan a holtak kísértenek éjjel.

Mert ezt Hadur-Isten balgatag embernek
Buda elvesztéről adta bizony-jelnek,
Hogy Etelét intse, a népet is ója:
De nem érti a föld gyenge halandója.

Amit az Ég jósolt, hogy eleit venné,
Az fordula épen nagy veszedelemmé,
Hogy Buda romlását felidézze gyorsan:
Ez a nyomorúság az emberi sorsban! -

Immár Budaszállás nem oly rideg, árva,
Felmagzott füveit letapossák, járva;
Éjjel elébb jőnek, azután napközben,
Legelébb egyenkint, azután mind többen.

Buda paripái, új elevenséggel,
Most összenyerítnek gyakori vendéggel;
Udvara sok füstjén megvídul az éhes;
Sürög ami sűrű, sajog[6] ami fényes.

Mint hangyacsoport, mely kiered fészkébül,
Zsákmányra elébb küld csak nehanyat kémül,
Azután mind többen lakói a bolynak,
Egymás tetején is, oda-vissza, folynak:

Úgy népesedett meg Budaszállás útja,
Fel is, le is a hún szüntelen azt futja;
Szélyel az országban ágazik, mint küllő,
Vagy az onnan térő, vagy az oda gyűlő.

Sereget is, mely a palotát őrözze,
Buda személyéhez állítanak össze:
Pártbeli népéből kiki részét adja,
S rendre egy-egy ott hál, ki törzsnek az atyja.

Buda királyt pedig ámítja reménység,
Tagjait, úgy érzi, nem terheli vénség,
Mint habot üres szél, bizalom felfúja,
Könnyen forog, és jár: fiatal lett újra.

Így a buborék, mely született nádszálon,
Könnyű lebegéssel kis ideig szállong,
Fényét teszi minden fordulata szebbé:
Valamíg elpattan - hiu pára-cseppé.

Látván maga mellett gyűlni fölös számot:
Mintha erejéből kiki adna vámot,
Neki adna egy részt, toldná az övéhez:
Testében is immár olyan erőt érez.

"Nézd, feleség, Gyöngyvér, nevető szájjal mond,
Nem vagyok én még vén; hanem a bú, a gond;
Acélos erővel minden inam pattan:
Megvínék bizony én Etelével hadban."

"Jaj! - felel az asszony - mint ide nyilallott!
Oktalanul többé így ne beszélj, hallod,
Mert bizony elfordul e zsönge szerencse:
Nemhogy Etelétől árva fejed mentse."

De még azután is Buda csak nem állja,
Hogy balga beszédet ki ne ejtsen szája,
Ülvén az urak közt, bor-lihegő mellel:
"Meglássa no bárki: megvívok Etellel!"

Ifjú dolgait is hordja örökké fel:
Hogy harcolt gepidák fene törzsökével;
Vissza magát harcos napjaiba éli;
Etelén győzelmét semminek itéli.

Tanácsot azonban ülnek vala mindég
Buda királlyal, vagy külön, a leventék.
Benn a palotában s kívül az erkélyen
Jövet is az úton, menet is utfélen.

Könnyű bizony eddig vala szökni árkot,
Szóval Buda mellé ütni merész pártot:
De mi lesz a vége? s mi elébb a kezdet?
Van mit nagyon erről tanakodni bezzeg.

Eleinte a szó hirtelen és hangos,
Dobál vele büszkén sok előharangos,
Föl, Isten egére hajítani merné,
Nemhogy, zabolázván, Etelét ismerné.

De máris ezáltal megütődnek többen,
Nagy meredek szótól az okossa döbben
Amazok estén, kik előtte bukának,
Méri a mélységet: "nem ugrom utánok!"

Beszéd hamar ottan emelkedik óvó,
Kétség is habozó, félelem is búvó;
Százféle tanácson száz elme hasonlik:
Mint habütött pandal,[7] Buda ügye omlik.

S valahol meggyűlnek tanácsba, csoportban:
Eggyel az ottlévők feje több, mint ott van:
Nem látja sok ember, de ki látja, szörnyed:
Etele arcát, a boszuálló szörnyet!

Mint őszi fuvalmon fa levele sárgul,
Nesztelen itt-ott már leválik az ágrul:
Ugy sápad el egy-egy, szótlan tovahímlik,
Iszonyún e látás ha elébe rémlik.

Hírli veszett ügynek: mond, tudta előbb is;
Téríti meg útján a szembejövőt is;
Csak, ki magát nagyon Budáér' kitette,
Kénytelen az helyt áll, marad őmellette.

S Etele nem tudná Buda bátyja tettét?
Jól tudja bizonnyal: hivei megvitték:
De csak úgy tőn kézzel, kicsinyelvén e bajt,
Mint aki magától könnyü legyet elhajt.

Pedig Buda pártján még elegen vagynak,
Lehetne keménynek mondani és nagynak,
Ha volna tanácsa, ha volna vezére,
Ha Etel oly sokkal maga föl nem érne.

De bomlanak immár külön-külön észen,
Füstbe ama nagy tűz, félő, ne enyésszen.
Végre a tanácsot, mit megvon az elme,
Megadá mindnyájok közös egy félelme.

"Budaszállás - mondák - nyilt, mezei tábor,
Nincsen is ez helyben maradásunk bátor:
Nosza rakjunk várost, kőre követ szintén,
Valamint sok más nép teszi Naplementén."

Mindenki örömmel ezt az igét hallá,
Fenszóval Buda és a többi javallá:
Mire Etel megjő, ha volna lehetség,
Hogy ilyen épűlet akkorra megessék.

Város vala régi, Duna jobbik partján,
Megtörve had által, Keve, Béla kardján;
Tornyai, bástyái, mellvédei most rom:
Húnok idejöttén alázta meg ostrom.

Teteje hamvvá lőn; még falai állnak,
Lassu enyészettel ott hagyva halálnak,
Ügyefogyott aljnép csarnokait éli,
Szél benne bitangol: az északi, déli.

Erre legott minden, ha ki látta, gondol,
Képzeletök mindjárt építi a romból.
Rései megtöltve, árkai megásva:
Költözzél, oda át mind Budaszállása!

Nosza, egész tábor Buda szaván pezsdül.
Útra, hogy a várost vigye mindenestül,
Kapcsait ereszti, oldja eresztékit:
Budaszállást ember nem leli a régit.

Szedi szélyel, csuklón, ki mestere ennek,
Emeli köpcös váll súlyát szelemennek;
Oszlopa dől rendre; cölöpjeit ássák;
Gödör ha jelenti Buda ó szállását.

Lábat alá mindjár', kötnek erős tengelyt,
Irdatlan[8] kereket, guruló nagy hengert;
Gulya ökör húzza; a tábor is indul;
Csak a Mátra szele száll ott meg ezentul.

Immár Duna mellé hogy lassan elértek:
Láp a szarufákból készűle temérdek:
Úszva egyik partról költöznek amarra,
Lófarkon az ember, tutajon a marha.

Föld nyomorú népét, az idegen fajtát,
Ostorral azonban építeni hajták
Seregestül, amely tud bánni a kővel,
Vagy arravaló, hogy emelje erővel.

Sziklát seregestül hordnak vala heggyé,
Munkában az éjet nappal teszik eggyé;
Etetik éhszájú csorbáit a falnak,
Tornyot is az égre, négy szögein, tolnak.

Hamarább mint vélnéd, vár leszen a várból,
Kapuit ácsolják nagy erdei szálból,
Csiga eresztvényre hídját lehidalják,
Iszonyú mély völggyel körítik az alját.

Buda király elsőbb a helyet megjárva,
Építi fa sátrát nagy kő palotára;
Ernyőt a hunok is körülötte vonnak,
Tetején lángdúlta födözetlen romnak.

Budaszállás, amely volt azelőtt, nincsen;
Ki látni akarja, ide föl tekintsen,
Sátorait tarkán emeli magosra; -
Hirtelen így épült Buda új várossa.

*

[1] Valóban így ejtik Tisza Duna közt, a ládd-e rövidítést még inkább
megrövidítve. S a poézis ne használhatná az ilyet alkalmilag?
Másutt kapva kap az ilyen hangzatos rövidítéseken. A. J.

[2] Tehettem volna: gót-tal, s a rím úgy is megjárná. De nagy vidék
így ejti a hoz-hez ragot. Az pereljen az én perlőimmel. A. J.

[3] Némely. Ollyik. A. J.

[4] Mersz, mint a félsz. E kettő él ily formában. Véleményem szerint
nem az ige második személye, hanem valóságos főnév, sz képzővel.
A. J.

[5] Erkölcs. Eigensinn. (Itt játék is van benne jellemhiányra.) A. J.

[6] Ragyog. Régiesen ("Sajog mint arany.") A. J.

[7] Padmaly is; de amaz határozottabban; vizpartban vájt ür. A. J.

[8] A népmesék e szava nem oly irdatlan szó, mint látszik.
Betűcserével annyi mint irg-atlan, a régi irg. (jorg) tőből; tehát
am. irgalmatlan (nagy). Azt gondolá az ember: szemét; pedig lám:
kincs. A. J.




Tizenkettedik ének


Buda halála

Már fészeke fölött leng énekem ezúttal,
Buda forgó napja száll meredek rúddal,
Este van, este van... késő a madárnak:
Nem látjátok-e már, hogy' nőnek az árnyak?

Buda körül bús éj tornyosodik össze.
Hanem a sors útján csak pihenő lessz e:
Új dalok, új dolgok tolmácsai, jőnek,
Ha Isten erőt ád szegény éneklőnek.

Etelét említem: hova késik hadban:
Idejét vesztegli maga önként abban,
Készántag azon van, mi ürügyön késsék,
Rettegve haragja izzó kitörését.

Talán Buda megtér ildomosabb észre,
Tán pártja elporlik, (szakad is már részre,)
Tán őmaga lelkét türelemmel győzi,
Csepprül amíg cseppre boszuját lefőzi.

Hamar a zendűlést odakinn elnyomta,
Csak félelem által; vért keveset onta;
Látatlan előzé iszonyú hadjárat:
Híre hadat vert meg, vőn be kaput s várat.

Sok kulcsot ijedve lába elé hoztak,
Fogoly esett nagy szám, sarc tetemes, gazdag,
Túszt neki minden hely küldöze hódolva,
Városok utcáit taposta hatalma.

Ám adaját császár meg nem adá bérül,
Hallván ijedelmes rosz hírt Etelérül:
Hogy az ő országát hódítja magának,
Népével a húnok, mint urai, bánnak...

Üzené: túszt, foglyot hamar átaladjon,
Maga is országán többé ne maradjon,
Vigye hadát húnok lakozó földére:
Ugy áll neki császár, mit előbb igére.

Nagy büszke haraggal Etel erre lobban,
Igazán vagy színből? maga tudja jobban;
Színből, igazán is: mert az neki sértő,
Hogy elébb átadja s várjon adóért ő!

De meg, Buda miatt késik vala, mondom,
Haragban a lelke hömpölyög és gondon; -
Ifju seregét is szoktatnia kell még:
Látja, hogy a harcban mily öröme telnék.

Nosza hát indítja, had-izenés nélkül,
Felel a császárnak mostoha vendégül:
Mély birodalmába, hét ágra, betörvén
Omlik hada, mint ár, kavarog mint örvény.

Valahol megfordul, pusztít, rabol, éget,
Füstben maga után von egész vidéket,
Kincsét kirabolja, népeit elhajtja,
Csak az üres földnek gyász fenekét hagyja.

Tízszer - husszorosan az adót fölszedték,
Olly özön a zsákmány, mind' el se vihették,
Bíbornak először kopja vala singi, -
Vagy elégett máglyán, nem vált ura senki.

Sűrü követ által bezzeg ajánlá már,
Maga veri följebb adaját a császár:
Ám Etelét ily szó találja süketnek,
Látnia szinét sem engedi követnek.

Sőt a telet is már - Etele azt várja,
Míg maga hídat ver omló vizek árja:
Hogy büszke Bizáncnak kapuin döngessen -
De az idő sorját, kell, sorba kövessem.

Buda király búsan ödöng vala itthon,
Bástyái mögött sem érzi magát bizton,
Keleti pusztákra szomorúan néz ki,
Hogy mily nagy az ország s kicsiny az ő fészki.

Mint rácsba először befogott vadállat
Mozgásra elég tért s nyugtot se' találhat,
Jár fel-alá mindig, lép nehanyat s vissza,
Fejével a rácsot sikeretlen zúzza:

Úgy, falai közt, jár húnok fejedelme;
Gyorsabban a testnél hánykódik az elme:
Ha űl is, ha áll is, ha fekszik, ha alszik:
Ez nem pihen úgy se, álmába' viharzik.

Egy nap is, a várnak hogy néz vala ormán,
Egyedül a síkra mélázva mogorván,
Merre Budaszállás lehetett a régi,
S homályban Etellak messzebbi vidéki:

Hirtelen az öklét üti homlokához,
Szeme összébb rándul, egy pontra sugároz,
Nem a levegőben - lelkébe' van e pont,
Hátra szegett fővel nagyot riad, és mond:

"Mely Isten az égből - te, Hadur, ez eszmét,
Te adád most nékem, szánván Buda vesztét!
Vagy valaki, ébren - feledett álomban -
Mondta nekem?... Sőt te, te Hadur, e nyomban!

"Mind a hunok tüstént körül arcom' vennék,
Magam is, e karddal, győzhetetlen lennék,
Ha egyszer kezemet ráteszem a kardra,
Én, Buda király, mint Isten is akarta!

"De ki lesz a bátor?..." Ezt mondva, szemébe
Kanyaró ötlött fel, a Kanyaró népe,
Mely, noha Budával táboroz egy-párton,
Nem szenvedik ottbenn, csak kívül az árkon.

Mert nem volt Kanyaró, feje, atyja nemnek,
Vezeti seprőjét húnnak, idegennek,
Ki barát és ellen földjén rabol, éget,
Ki apát anyát ölt, s aluvó vendéget.

Nem lakik e banda soha sátorszinben,
Eső, hideg és hév feketíti színben,
Bőre nem is bőr már, hanem ordas kéreg;
Nyerge az ágy s tűzhely, hús ez alatt fő meg.

Békében (e hadnak nincsen soha béke)
Körül a szomszédság búvó menedéke,
Onnan idegent is, húnt is rabol átkul;
Hadban elől ijjeszt, mérföldnyire száguld.

Mostan Buda mellé, mint keselű, jöttek,
Díjul akasztófát s aranyt kikötöttek,
Azt hogy ne találják, ezt hogy ne veszitsék; -
Kénytelen ámbár, de kellett a segitség.

Ily hadnak Buda most hivja fejét félre,
Vala ez a rútak iszonyúbb vezére:
Daliás hún nép közt nem akadt oly undok,
Hogy megközelítné amilyet elmondok.

Kulacsfeje szűkült, pisze orral, lappá,
Tette a természet, s maga még rútabbá:
Késsel az ön húsát bemetélte arcán,
Hogy lenne ijesztő rettenetes harcán.

Szanaszélyel ritka, müveletlen serték
Forradozott állát s ajakát kiverték,
Apró szeme kútból csillog elé, szúrva;
Hangja ebugatás: vakogó, nyers, durva.

Ezzel Buda király ered íme szónak,
Félre mezőn híván, így mond Kanyarónak:
"Meglátom, Kanyaró, van-e hős sziv benned,
Etele sátrába, éjszaka, bemenned.

"Kard függ ott valahol, megismered erről:
(Hüvely atyjáé volt, megmondta: mi jelről)
Azt nekem orvúl te... ha nekem elhoznád:
Aranyban-ezüstben elnyered a hasznát."

Megdöbbent Kanyaró, gondola egy hosszat,
De utóbb fellángol, merni nagyot, rosszat,
Szája vigyorgástól lőn még iszonyúbbá,
Dísztelen ily szóra vonogatta csúffá:

"Kard lesz: de aranyt adj, de sokat; nem bánom;
Hanem aztán: pfh! pfh!... Etelét nem várom;
Mert ha Etel itt kap, Hadur, az ebanyja,
Száz volna se' ment meg, se maga sem kardja?"

"Menj, menj, gonosz! Ármány! Buda szól ijedten,
Mert félek agyon sujt égő nyila itten,
Vagy az útban, akit káromlani mertél; -
Jutalmad azonban megvetem a kardér'."

Még az nap Kanyaró osztja hadát szélyel,
Út nélküli úton bújkál vele éjjel,
Napközben mocsaras helyeken meghúnynak,
Rettegve bosszúját minden igaz húnnak.

Harmadik éj amint fordul ilyen napra,
Mind összeverődtek tornyos Etellakra,
Állítja vezérük ide-oda lesbe,
Útat előálmon egyedül keres be.

Krimhilda Etelnek szép nője azonban
Távoli férjéhez vala édes gondban,
Nem alutt, az álom csak játszva kerülte,
Fohásza galambit férje után küldte.

Hattyu fehér teste forog a hab ágyon,
A lelke meg úszkál tenger hiu vágyon,
Apró pihegését únja Aladárnak;
Körül éjsűrítő nagy kárpitos árnyak.

Hall egyszer odalenn, mint paripa prüsszét:
Megörül: hirmondó! felugorva néz szét:
Etele tornácán hadi mént kötött meg
Valaki..."jaj! nem más - édes uram jött meg!"

Veti hamar leplét karcsu derekára,
Minden erén futkos szerelem hangyája;
Függő folyosón át az urához indul,
De megáll rettenve útja közepin tul.

Idegen a férfi, dísztelen a termet,
Mely palotából jön s lova hátán termett:
"Ki az ott, ilyenkor?" - De nem is áll szónak;
Vércse sikoltása űzi az asszonynak.

Tüstént aluvó őr, valamennyi, támad;
Két ujján Kanyaró füttyent vala hármat,
Éh farkasi oztán törnek elő jelre;
Virrada sok alvó örökös éjjelre.

Így sikerült vérben által verekedni,
De zsákmányt Kanyaró nem mer vala vetni;
Seregét oszlatja: el, el, a határra!
Egyedül a kardot viszi meg Budára.

Mellyet nagy örömmel Buda király másnap
Mutat elő s büszkén a többi tanácsnak,
Dicsekszik: az éjjel csoda által nyerte;
Jobban Etellakról tudják hazaszerte.

Mindenfele a hír onnan eredt szélyel,
Összetalálkozván Buda más hírével:
Hogy az Isten kardját csudaképen nyerte; -
Nem hiszi egy ember neki, országszerte.

Sőt a maga pártja, az is elpártolna,
Etelétől immár menedék ha volna;
Újult bizodalmát öli halvány kétség:
Így orozott kardban, vajh, lesz-e segítség!

Etelének is vün[1] hírt Hilda futára,
Mikor a kard eltünt, s hova tünt: Budára.
O - jaj!...akkor látták (egy hangja se hallszott)
Sápadni először azt a piros arcot.

Elsápada, elhalt kisérteti zölddé,
Azután izzó vér sebesen megtölté,
Azután ültéből felrándula, tenni,
S dörmöge mély hangon: "haza fogunk menni."

Követét császárnak hívatja magához,
Adaját hogy rakják; engedi, lábához,
Túszt neki és foglyot átaladat renddel,
Haza indúlásra napot órát rendel.

S már, mint szele égi tüzes háborúnak,
Zúg jötte felől hír a haragos húnnak,
Mindenfele a nép elképzeli s borzad
Budára szegényre az iszonyú rosszat.

Mint hegy ha szakadna, mint ég ha omolna,
Világ tengelye mint dűlőbe' ha volna:
Úgy képzeli a nép - vagy mi nagyobb rosszat
Etele haragja, Buda bűne hozhat.

Még útban eléje, urok elé, mennek
Sokan a fő húnok, fejei a nemnek,
De nem meri egy se Buda pártját fogni,
Etele szívébe könyörű szót lopni.

Detre is ott van már, kelleti hüségét,
(Átkozva magában Buda semmiségét.
Lelke a jövendőn szomorún kóvályog.)
S vele mind a többi idegen királyok.

Föl, Keveházának, seregét vezérli
Etele; ott áldoz; Érdet nyomon éri,
Buda új városnak fordul, folyam ellen,
Téteny előfokján föltetszik az ellen.

Hamar, ezt meghallván, Buda kaput zárat,
Nagy körösztbálvánnyal segíti a zárat,
Dobogót felvonnak szédűletes árkán,
Nyíllal, kopiával tövises a párkány.

Hal úszva - király mond - madár ha repülve
Ember fia nem jő itt csuda nélkül be:
Mert elfogy előtte, akármi felől jön,
És meghasad a föld, bármerre kerüljön.

Etele azonban már nem vala távol,
Körül a hegységet megszállta hadával;
Kapu elé mindjár' szót szólani küldött,
S nagy hangon alólrul beszéle a küldött:

"Buda király hol van? Álljon maga szónak. -
Etele küld engem, ura minden húnnak,
Seregével ott ím a bérceket űli,
Ezt a madárfészket pöhölyre becsűli.

"Hegyet az árkába onnanfölül ontat,
Falaid ormóján tapos országútat,
Valaki él ottbenn, úgy tartsa, nem élne,
Fiúval az apját vetteti kardélre.

"De ha Isten kardját meghozva, köszöntöd,
Kapuid, sarkából, mély porba ledöntöd,
Egyszer ha vonúl át városodon népe:
Fogad utolszor még atyafi kedvébe."

"Se kaput, sem kardot! - felelt Buda hévvel, -
Holt testemen át csak ha bejő népével!
De, ha esdő szóval maga hozzám jön be,
Fogadom a pártost régi kegyelmembe."

Kaccanva Etele érti meg e választ:
Ha ha!... egy jó kardot fegyveriből választ
S indúla, menőben derekára kötvén,
Mind az urak kérik, őt nyomba követvén.

Ne menjen! ez ármány; Hadurra? hová megy:
Azok ott nagy tábor; maga hős, de lám egy; -
Esennen[2] a hún fők köntösit érintik:
De szeme szikrái vissza vadúl intik.

Jutva le a várhoz (mely Ó-Buda mostan),
Parancsola tüstént: nyíljék kapu ottan,
Hidat alá döntnek, kaput elé tárnak;
Mögötte bezúdúl tengelye a zárnak.

Buda pedig öccsét várja vala bástyán,
Messzire megrémült vérszínü palástján,
Haja merevedni sisak alatt kezde,
Hálója halálnak szemeit környezte.

Szólni akar - nem tud: hozzá ne eresszék,
Karddal ez egy embert odalenn elvesszék;
De nem is voln' aki e szóra királynak
Végezze parancsát: mint kőszobor állnak.

Amint közelebb jő, amint szeme villan,
Duzzad egész teste, majd rászakad ollyan,
Harag a nézése, harag a járása,
Szorul összébb köztük levegő nyilása:

Fegyvertelen az bár - szegény Buda elhűl,
Hamar Isten kardját rántja ki védelmül,
Önkintelen ádáz Etelétől ója,
Noha érzi eljött éltének utója.

Etel is, szó nélkül, csak ölü-sívással,
Ránt ellene szablyát; küzdenek egymással;
Messze a viadal késő zaja csattog;
Nézi a két tábor, fölöttük, alattok.

Ott nem az Istenkard által Buda vívik,
(Kezében acélja csak acél tudnillik;)
Emberül ő harcolt maga emberségén;
Bajnok vala ifjan, s bús élete végén.

Harmadszeren amint zúdúltanak össze:
Etel Buda kardját kiröpité messze;
Oda lőn az; testét veszni hagyá hátul,
Megfutva halálnak mereven arcátul.

Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik,
Vállközön a kardját belemártá mellig;
Arccal, Buda ki volt, a porba merűle,
Iszonyú csendesség fagya meg körűle.

Ám had ura Isten jól látva egéből,
Hunokért nagy könnyű csordúla szeméből;
"Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek -
Népe jövendői számlálva Etelnek.

"Isten, alant földjén, ő lehetett volna;
De nagy ily kísértés, földi halandóra" -
Szólt; és megnyugodott, könnyét letörölvén:
Hogy örök-állandó amaz erős törvény.

Ezalatt tornyáról magas palotának
Rohan alá, hajh! már özvegye Budának;
Szöghaja kígyóit tépi, előfutva,
S üvölt habos ajkkal, még oda sem jutva:

"Ilda, kevély Hilda! Krimhilda kegyetlen!
Verjen meg az átok! ne maradj veretlen!
Soha te fiadnak örömét ne érjed!
Vesszen ki magostul vele gyilkos férjed!

Kínnal fiad elveszd, kínnal akit szültél:
De ne örülj akkor, mint akkor örültél!
Kit élnie szűltél: szűld szörnyű halálra!..."
Jajgata, és mint holt, lerogyott urára.

Etele is eszmélt asszonyi fájdalmán,
Össze a hős rendült neje nevét hallván,
Lába előtt, vérből, néz vala egy pontot,
Tompa sötét hangon ily szavakat mondott:

"Ne átkozd, iszonyú! nem vétkes az ebben;
Ártatlan a gyermek az apai tettben.
Átkod Keveházból nem fogja kivájni...
Tora, temetése leszen ott királyi."

Búgással az asszony szemeit a sebbe
S arcát, könyü nélkül, temeté mélyebbre;
Sírtak hölgyei mind. Most a csuda-kardot
Fölveszi egy fő hún, ki Budával tartott.

Vitte, odanyújtá Etele királynak,
Némán háta megett a többije állnak.
Megrázkodik a hős, markolat érintvén;
De legott felszólal, nagy körbe tekintvén:

"Hun urak, mit néztek! ez csak az én tettem,
Megvan. Szigorún, de igazán büntettem.
Ezután bő ajtó nyílik kegyelemre:
Nem vetem a multat senkinek én szemre.

"Hunok! Isten kardját emelem rá fenjen:
Mind a világvégig általa kimenjen
Népünk birodalma, neve, dicsősége!...
Örökkön örökké nem lesz soha

Vége

*

[1] Vive. Jogos régi forma. A. J.

[2] Esdőleg: Régi szép szó. A. J.

***
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélő költeményekArany Ján  
szeretettel
  2013-10-03 09:23:14, csütörtök
 
  BUDA HALÁLA
Hún-rege



1863

Jelige:

(Ethela) Budam fratrem suum
manibus propriis interfecit... eo
quod... metas inter fratres stabilitas
transgressus fuerit dominando.

Sim. de Keza Chron. Hung.



Első ének


Buda király megosztja öccsével[1] az uralkodást

Hullatja levelét az idő vén fája,
Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy régi levélen ezt irva találtam.

Már Keveházába[2] Bendeguz megtére,
Rof[3] is oda szállott, jó Buda testvére;
Most Buda országol (mert ő vala közbül)
Atyja örökségén három fia közzül.

Tisza-Duna síkján, Zagyva folyó mellett,
Sátora egy dombon kék égre szökellett;
Ez vala a város, ez Buda királyi
Lakhelye, faművü sátor-palotái.

Nem szorul e város tetemes falakra,
Nagy henye kövekből nincs együvé rakva;
Az erőnek szolgál kirepítő fészkül,
Nem a pulyaságnak biztos menedékül.

Tündér palotának bizonyára hinnéd,
Melyet a fuvó szél tovalehel innét;
Mintha csak a földből kelne egy-egy ága,
Tornyosan áll s cifrán: a puszta virága.

Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,
Szeliden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.

Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,
Áldozni, tanácsba, összehivá őket;
Gazdag aranyhímmel vont falu sátorban
A nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.

Ott vala, ím, öccse Etele királyfi,
Bendeguz atyjoknak éltes daliái:
Régi Szalárd, Bulcsu; - Torda öreg-táltos,
Szömöre a kádár és a gyula Álmos.

Ott sunnyoga hátul az idegen Detre;
Nem üle jobbágyként főfő kerevetre,
Tisztessége vagyon, de magát alázza,
Hódoló mosolynak arcát lepi mázza.

Hogy mind begyülének, ezek és a többi,
Hún ágak apái, hún seregek főbbi:
Fényével a homlok mind szegül Budára;
Ő pedig ily szókat vészen ajakára:

"Az öreg Istennek adassék tisztelet,
Ki hadszekerén jár magas felhők felett,
Megűzi a rosszat lángtollu nyilával,
Jókra viszont jót ád két teli markával.

"Tanácsot az ember bízva mikép leljen?
Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?...
Ide-oda lelkét úgy verdesi baj, gond,
Mint hegy tetején fa szél mentibe' hajlong.

"Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz;
Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?
Nyilat is ellőjük - mindennapi példa -
Szél veri utjából, nem jut soha célba.

"Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját,
Hagyja előbb fékkel igazítni száját;
De neki-bogárzik minden kicsiségre:
Viszi tüznek-víznek, lehajítja végre.

"Egyet tudok, ami, emberi dologban,
Hogy sükere légyen, teheti legjobban:
Józan okos mérték. Ez folyamok partja,
Mely rohanó tettek árját visszatartja.

"Mértékre a kalmár javait emelvén,
Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén;
Mértékkel a bíró feleket juháztat,
Közöli a vágást, engedve hibáztat.

"Ott az egyenesség, ott pihen a béke,
Hol lebegő sulynak más suly nehezéke;
Két összefolyó viz háborogva indul
Mig szinbe verődik - ám csöndes azontul.

"Emberem az ember, ki, midőn vendégem,
Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen;
Ami nem árt, éli; ami fölös, hagyja:
Tisztes öregségben az lész neme atyja.

"Engem is oly szózat - Isten szava - inte,
Nem most, de szünetlen, és már eleinte:
Királyi hatalmam választani ketté;
A régi tanács, ím, most serdüle tetté.

"Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom,
Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?
Biró ha itélnék, kalmár noha mérnék:
Ilyen igazságot tenni bizony félnék.

"Nem csökken az által húnok birodalma,
Hogy kétfelé oszlik tetején hatalma;
Még terebélyesebb a fa, ha két águ,
Noha egy sudar tán nagyobb magasságu.

"Hatalmom telijét im hát ma kiöntöm,
Etele öcsémet királyul köszöntöm;
Két víz rokon árja igy lészen egyenlő,
Így, tartani egymást, két suly elegendő.

"Nem gondolom azzal fénynek apadását:
Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását;
Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal,
Sőt ragyog a kettő még teljesb világgal.

"Én a sokaságot birni tudom békén,
Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén...
Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca;
Isten a jó tettet jóval koronázza!" -

Így szólva, felállott, s derekáról Buda
Nyujtá dali kardját Etelének oda.
Helybenhagyák ott mind bölcs szavait, tettét,
Mivel öccsét nála jobban is szerették.

Akkoron áldozni, vér-esküre mentek
Buda, Etel, és a többi tanács-rendek;
Áll vala udvarban megrakva nagy oltár,
Feltűzve a szent kard legtetején volt már.

Onnan imás szókkal ősz Torda levette,
Előbb Buda karján ereit pedzette,
Aztán Etelének szögzé hegye fényét,
Vére ugyan verte a gyula edényét.

Majd tiszta fehér mént, kin nem vala szeplő,
Kantár soha nem tört, nem nyűgöze gyeplő, -
Ilyen lovat ólból pányván kivezettek,
Onnan, hol az oltár szent állati ettek.

Kardját az öreg pap kés módra fonákul
Markolva döfé, hol rengő szügyi tágul,
Messze kirántotta szablyával a vérét;
Bíbor szalag oztán tarkázta fehérét.

Összerogyott a ló. Most a garaboncok[4]
- Mint keselyü had gyűl taglani új koncot -
Bőrét lefeszíték, johait[5] fölmetszék,
Nézi a nézőknek[6] oltárra helyezték.

Akkor sem a táltos, sem más jelek-őre
Isten igazságát nem látta előre:
Nem látta, hogy e nap véres napok atyja,
Még a maradék is gyászolva siratja.

Örömmel a máglyát a gyula meggyujtá,
Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá;
Körben-karikában zendült magas ének,
Gerjedve hatalmas tülkök felelének.

Színborral edényét Szömöre oszlatta,
Izlelni előbb is Buda hősnek adta;
Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén;
Ő pedig így kezdé, poharát emelvén:

"Had ura, ím hallj szót, kinek neved ISTEN!
Igaz nekem úgy légy, mint igazán eskem:
Hogy e mai szertől soha el nem állok;
Etele öcsémmel visszát nem csinálok."

Serleg telijéből most oltárra önte,
Lenditve kicsínyég, társára köszönte:
S ivott valamicskét. Öccse azonképen
A nagy örök esküt imádkozta szépen:

"Hadak ura, Isten! az enyém is halljad!
Soha te ne segélj, ha cselekszem ollyat,
Hogy e mai szertől valaha elállok,
Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok."

Erre ivott ő is. Azzal kavarintá,
Mind a maradékot oltárra zuhintá;
Sercegve a zsarát füstöt vete tőle,
Vészharagos lángok csaptak ki belőle.

Megdöbbene Torda. Hanem oztán másra,
Fordultak az elmék vidor áldomásra:
Éjfélig örömmel ittanak és ettek,
Hogy Buda és öccse ilyen osztályt tettek.

*

[1] Megszoktuk Budát ifjabb testvérnek képzelni, de csakis megszoktuk.
A krónikák egyszerűen frater-t mondanak s az lehet a bátya,
öcs egyaránt. A Nibelung Blödé-e, igaz, fiatalabb; de az nem
történet. Thierry Amadé (nem tudom mi forrás után) határozotta
Budát nevezi frére aînének. Hogy tárgyamra nézve e fölvétel igen
háládatos volt, az olvasó meg fog győződni. A J.

[2] A hunok fejedelmi temetője. A. J.

[3] Így nevezem (Szabó Károllyal) azon hun királyt, aki Rova, Reuva,
Ruas stb. név alatt fordul elő az évkönyvekben. Valószínüleg Rof
helység tartja emlékezetét. A. J.

[4] Ipolyi gyanítása szerint hadd legyen amaz alárendelt papi osztály,
mely áldozatoknál a kézimunkát, boncolást, mit végezte. A. J.

[5] Joh, vagy johhó. Régi szó, jelenti a nemesebb belrészeket. A. J.

[6] Nézők (oltárnézők). A babona nyelvén máig fennmaradt szó, noha ma
eltérő értelemben. A. J.



Második ének


Detre tanácsa

Másnap az esztendő tavaszi reggele
Jó hún daliákra mámorosan kele;
Künn ragyogott ég föld fénye, vidámsága:
Benn küzd vala köddel az elme világa.

Künn már az arany nap sugarát elönti,
Mint páva ha büszkén toluit berzenti;
Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek,
Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek.

Tiszta az al-lég is, mintha üveg lenne,
Messzire a látás föl nem akad benne,
Reggeli szellőcske mosdatja hüs árral,
Csillan imitt-amott repeső bogárral.

Ám jó Buda mindezt, a sátor eresztül,
Látja, miként felhőn, nagy poron keresztül:
Az arany idő is neki halott-sárga,
Visszás neki Isten gyönyörű világa.

Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,
Marcona józanság hidegen csúsz rajta,
Vád neki amit tett, bánja ha mit nem tett:
Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett. -

Ímmost jöve hozzá Berni vitéz Detre,
Reggeli szokásból, kora üdvözletre;
Látta nehéz kedvét, hamvahodott képét:
Okosan kérdezte ura egészségét.

Azután elkezdi, szót szóra felelvén:
"Terem a bölcs ige koros ember nyelvén:
De, ki állandóan be is váltja tettel,
Azt fogom én hívni nagy bölcs nevezettel.

"Tegnap a mérséket ételben italban
Bölcs szóval ajánlád, nem volt panasz abban:
De ma fejed bánja, csikorogsz utána,
S ha kinek beszélnéd, mosolyogva szánna.

"Megkövetem arról királyi személyed,
Szabadon szólásom gonoszra ne véljed;
Hű szolgád vagyok én, az voltam atyádnak:
Harmadik öltő már, hogy a hunok látnak.

"Mert, hogy Keveházán, Tárnok vize mentén
A nagy csata megvolt, Cezumornál szintén:
Elboritott minket tetemes nyíl, kopja;
Bendeguz atyádnak lettem hadi foglya.

"Szolgállak azóta. Azelőtt, megvallom,
Gyűlöltem, a hunnak ha nevét is hallom;
Tűz-víz e világon nem oly eskütt ellen,
Mint vala hún és gót egymás faja ellen.

"Legelébb Tárnoknál víttuk a fő harcot,
Völgyébe ledönténk sok barna hun arcot,
Jó Keve nem volt már, nem Kádosa, Béla:
Még egyre világolt szász Detre acéla.

"Akkor megütének újfent Cezumornál,
Bendeguz alátört Hunbérc ködös ormán,
Nyila itt van most is, csontomba temetve:
Azóta nevem lön: vashomloku Detre.

"Birkoztam atyáddal erejim fogytáig,
Vérem apadtáig, inam szakadtáig;
Végre kezét nyujtá, ő az acél marku;
Tetszett énnekem a becsületes alku.

"Nem adott el rabbá hadi szolgaképen,
Kótyára hunok közt nem ereszté népem:
Udvara közzé vőn fejedelmi sorral,
Szolgálni tanáccsal engede és karral.

"S a honja-veszett nép, régi szabad gótok -
No hisz' az is megvan, no hisz' az is boldog;
Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;
Nem töri a járom; jól vannak szegények.

"Én hát ennyi jóért ne fizetnék jóval?
Míg birtam, erővel, - míg lehelek, szóval?
Bendeguz is gyakran, Rof is bekivánta
Vén Detre tanácsát; soha meg se' bánta.

"Néked is azt mondom (terhedre ne essék):
Bolond szeren indult amaz uj bölcsesség;
Mert valamint józan szavaid eletted:
Olyan vala tegnap az a másik tetted.

"Mértékre imbolygott a beszéded rudja,
De, amit cselekvél, dőre, hebehurgya;
Nyilad is ellőtted, vaktába', sebessen;
Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.

"Micsoda tanács ez - ember ilyet halljon! -
Az egy birodalom két főt hogy uraljon?
Féked egyik szárát hogy kibocsásd kézből?
Soha, soha nem költ józan okos észből!

"Mert vajon egy lóra két nyerget teszünk-e?
Két lovas egy nyergen tud-e ülni szinte?
Két tőrnek is, úgy-e nem elég egy hüvely? -
Micsoda ész volt, hogy ilyen dolgot müvelj?

"Tagot is embernek párjával az isten,
Ada csupán egy főt, urrá egész testen;
Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére,
Méhraj is indul csak egy anya röptére.

"Ez a világ sorja. De te, bölcsebb mint az,
Te a dolgok rendén egyet csavarintasz;
Neked irott könyv is hazudik rovásra,[1]
Hiú mesemondó az üdők tanácsa.

"Nem szegte hatalmát Hunor ősöd ketté:
Utána fia Bor ilyen osztályt tett-é?
Keve, Kajár, Béla, bölcs Keled és Dána
Egy helyet egyenkint megűltek utána.

"Így Apos, így Zombor s valamennyi előd
Zengő szavu dalban forog a nép előtt;
Igy Bendeguz és Rof, kit te nyomon váltasz:
Egyedűl birá mind hunok országát az.

"De te, bölcsebb mint ők, (visszafelé véljed)
Megfelezéd tegnap királyi személyed:
Boldogtalan! ebből nagy leszen a kár még:
Hús, vér az öcsédé: te maradsz az árnyék.

"Nem vádlom öcsédet: szive hozzád hajló:
De nyugtalan, ádáz, mint harci szilaj ló:
Az is megural, ha bátran töri féked;
De ha kezed gyönge, nekivadúl s véged.

"Örülsz, hogy ez osztály atyafi jóságból -
Ne hidd! mivel esett hülye gyarlóságból;
Mint a hajós (mondják), ha támad a vihar,
Engeszteli önként becses marháival.

"Megfogyatád önkint hatalmad egészét,
Hogy a fele' árán megváltsd fele-részét:
Boldogtalan! itt nincs feles osztályban mód:
Feljött az erős nap, halványodik a hold.

"Ne adja, hogy érjem, Isten, e baj végit:
De vér foly ez alkun, sok foly ezen még itt:
Ne adja tanulnod a temagad kárán:
De, ha áldozat kell, te leszesz a bárány.

"Engem a nagy vénség tart egyedül búra,
Nyúlik erőtlen, mint nyilak ázott húrja;
Mint tücsöké pusztán, gyenge szavam zümmög:
De, ami veszendő, nem fordithatom meg." -

Így zárta beszédét fejedelmi Detre.
Soká Buda nem lelt ép szót feleletre;
Mint sas fészkibe ha idegen sas szállna:
Verte vadul szívét az ijedség szárnya.

Végre süket hangon, mely kétfele vásott:
"Mit tegyek?... ím késő, - mondotta, - tanácsod;
Sok is a bánatra, de kevés a tettre."
Most közelébb hajlott Berni okos Detre.

"Őrizd magad, úgymond, Etele hirétül:
Azzal Buda romlik, ha Etele épül,
S mely röpülő szárnyát terjeszti nevének,
Lészen neked, ugy tudd, halottas az ének.

"Őrizd magad attól, gyenge szived' lássa;
Félelem a gőgnek itató forrása,
Azzal veri szomját, növeli ártalmát;
Míg bátor eszesség letöri a szarvát.

"Ketten uralkodtok: ő annyi, miként te:
No hát ne legyen több, vigyázz elejénte.
Színig ugyan tartja folyamot is partja:
De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta.

"Két férfi birokban egyenlőn vetekszik:
Nehezen kél aki egyszer alul fekszik;
És hegy tetejéről a kő ha megindul,
Le az aljig oztán nem áll meg azontul.

"No hát eleinte szemesen ügyeljed,
Hogy el ne szorítsa közös ülőhelyed,
Mert savanyú lesz majd ülni kicsiny szélen,
S visszakapaszkodni földre-bukó félen.

"Atyafi jóságból, puha békességből,
Oda ne is engedj semmit a tiédből;
Mert mikor az ijjnak enged egyik szarva,
Félrerug a másik, noha nem akarja.

"Nem mondom, öcséd is gonosz akarattal -
De bizony rád nő, ha gyengének tapasztal;
Viszi saját kénye, rohanó dagálya:
Mintha szelet fogván megered a gálya.

"Ím eleget mondék. Te fogadd tanácsom.
Tartok, nehogy itten Etele meglásson.
Szeretem én őt is: de Budát meg féltem,
Mert messzire látó öreg időt éltem."

Ily szóval az agg hős elmene dolgára,
Hagyván Buda lelkét hánykódni magára;
S hánykódik vala ez, mint habon a csónak,
Forgatván elejét és végit a szónak.

*

[1] Maig élő mondás, annyi mint sokat és folyvást hazudni, mintha csak
írva volna. Azért mertem a hún írásmóddal (mely rovásra történt)
kapcsolatba hozni, dacára mai tréfás színezetének. A. J.



Harmadik ének


A tanács visszája

Még Budaszálláson Etele is múlat,
Ott tartja vigasság és rokon indúlat;
Buda egyik legszebb palotáját lakja;
Nem is igen készül haza Etellakra.

Veszi hegyes tőrét, az aranyos metszőt,
Puha rózsafába levelet ír, tetszőt,
Szeretetből írja; szeretetből küldi,
Szerető kivánság gondolata szűli.

Irja Ildikónak, Aladár anyjának,
Valamennyi között első asszonyának:
Udvara díszével fejedelmi társa
Vígadni siessen, föl Budaszállásra.

Buda neje, Gyöngyvér,[1] is sürgeti jöttét,
Hogy Aladárt lássa, első fi-szülöttét;
Ő maga is sínli, hogy távol a gyermek,
S messzi van egymástól lobogó szerelmek.

Íme az esztendő tavaszi zöld szinben
Újulva köszönt bé, csupa öröm minden;
Etelének is most esztendeje fordul:
Tavasza megnyílott, szíve-teje csordul.

Örömáldomásra, írja, hogy evégett
Fölveri hadastul az egész hun népet,
Veri elébb vadra, aztán lakomára:
Hová édes társát szerelemmel várja.

Sátora nyitjánál most álla meg épen
S örül Detre vitéz, leli jó kedvében;
Görbe szikár testét kardon alig vonja;
Hanem a beszédet ügyes ésszel fonja.

"Beh jó, kinek (ugymond) szolgál az egészség,
Barna piros szinben a férfiu épség
Ki érzi, jövendő számos fiak atyja:
Jó kedve az ollyat soha el ne hagyja.

"De az öregember csak tövis az ágon,
Látja, hogy ő nem kell ezen a világon,
Ide-oda zsémbel, zörög mint a haraszt;
Érzi, hogy oly vendég, kit senkise' maraszt.

"Engem is itt únnak - érzem, tova hínak:
Örömest lennék már vendége Odinnak.[2]
Vada húsát enném, méhsört vele innám,
Háza előtt a bajt ifiodva vínám.

"De talán engem már itt feled a Norna,[3]
Velem egyívásu senki nem él korra;
Fiaim a harcban, kedves unokáim
Elfogytak előttem, Bendeguz csatáin.

"Oda vannak mind, mind; szanaszét hevernek.
Lettem magam ujra másodszori gyermek;
Mint gyerek a bölcsőn néz csak tehetetlen:
Nézem a világot elfolyni felettem.

"Karom agg; de látni; azt eleget látok:
Sokat ami volt már; keveset ujságot;
Mert nem is új nékem e világon semmi,
Kire más példát ne tudjak elővenni.

"Láttam, hogy a nap, hold, az örök menny sátra
Ma is az, ki tennap, s ama kéklő Mátra:
De az ember dolga soha nem állandó,
Keze-műve pusztúl, maga is halandó.

"Láttam hiu voltát emberi dolognak,
Hamari felhágtát, hamar estét soknak;
Királyok elestét, birodalmak vesztét;
Diadallal kezdték, cudarul végezték.

"Láttam arany béke zavaros bomlását,
Mialatt még isszuk vala áldomását:
Nosza most, kard-ki-kard! haj-előre, kopja!...
Vértől csurog a nép eskü-tevő jobbja.

"Igazat én láttam fordulni hamisra,
Drága nemes gyöngyöt éktelen kavicsra;
Méhsört savanyúvá, örömet is búvá,
Bátor bizodalmat riadó gyanúvá.

"Atyafivér vízzé, sőt epe-méreggé
Hogy változik által, ezt látom örökké;
Ez vagyon árúló, sese-susa szóktól:
Őrizd magadat te a fülbesugóktól.

"Mert az ilyen szó bont tömör egyességet,
Vékony repedésbe feszíti az éket,
Feszegeti halkan, míg hasad és szétdül:
No tehát őrizkedj' afféle beszédtül.

"Budának is én ezt mondom vala szinte,
Mert nálad idősebb, nem is oly öszinte:
Koros ember gyengül, rebeg az mindentül,
Egy kicsi szellőre talpig összerendül.

"Mert fél az erőstől titkosan a gyenge,
Maga gyarlóságát teszi mindég szembe;
Gondja vadul víraszt a derekabb társon;
Ki ártani tudna, nem hiszi, ne ártson.

"Dícsérnek előtte: neki már az is seb;
Azt méri titokban, mennyivel ő kissebb;
Csak azon fojtódik, csak azon evődik:
Híred szele, füstjét leveri a földig.

"Nem sejted-e már is Buda elváltoztát,
Mióta királyul fényét vele osztád?
Szeme rézsut pillog; húzza magát vissza
Még a vidám bort is hallgatagon issza.

"Neved árnyékát ő azelőtt is félte:
Buda jó bátyádnak bús gondra növél te,
Gyermekkorod óta, hogy az első haddal
Szájára vön a nép, szárnyára vön a dal.

"Bokros csemetéjét fájlalta nevednek,
Hogy örege, ifja sürün emlegetnek,
Sokan emlegetnek, szeretve szeretnek;
Szeme-fénye lől már az egész nemzetnek.

"Szeme-fénye másnak, az övében szálka,
Lettél, akaratlan, szomorú vaksága:
Szárnyát maga fosztá, erejét megosztá,
Féltiben a félőst tette nagyobb rosszá.

"Ki méri egyenlőn, omló vizek árját?
Pécére ki szabja levegő határát?
Fényt hova és meddig a nap is árasszon? -
Az menjen, uralmot, birodalmat osszon!

"Nem is a szeretet, atyafi szent hűség -
Szülte csupán tettét puha kislelkűség:
Ha nem teszi is fél, ha teszi is bánja:
Ujját lemetélvén, most visszakivánja.

"Ha még csak az ujját: azt kicsibe venné,
Lettet azonban már ki tehet létlenné? -
Ezért szive búval, teli sok gyanúval,
Mint nyárfa rezeg, bár szellőcske se' fúvall.

"Tudom szeretetben hozzá te vagy édes;
Nagy lelked a húnok közt példabeszédes;
Szavad is már eskü: hát még hited oztán!
Nem változik elméd Buda elváltoztán.

"De soká dörzsölve asszu fa is gyúlad;
Hamarább ennél az emberi indúlat;
Kivált ha örökké: »Buda így, úgy...« hallod:
Isten maga volnál, mégis megsokallod.

"Lám mondom azért, hogy sziszegő kigyótól,
Tarts, mondom, örökké a fülbesugótól;
Buda szavát hordja, maga is megtoldja:
Mit összekötétek, sima kézzel oldja.

"Akarsz Buda hőssel meglenni királyul,
Ezt adom a szóhoz, szavaim zártául:
Nem fér soha vele az egész Etele;
Ami valál eddig, légy ezután fele.

"Ami dicső és jó, azt közösen osszad,
Egyedül te inkább elbirod a rosszat;
Igy vele tán megférsz urasága székén,
Bár senyved a nagy szív a türelem fékén." -

Szóla; de bölcs ésszel Detre bolondul járt;
Etele arcától megszörnyede mindjárt:
Szeme a villámot kegyetlenül ontja,
Maga fojtott szóval fenyegetve mondja:

"Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,
Kit felakasztottak magas ösztörűre,
Sátorom elébe, törvény szava nélkül,
Ronda repesőknek útálatos étkül.

"Hanem azt az egyet mondom, öreg, néked:
Úgy verd ezután is közibünk az éket,
Palotám küszöbjén úgy lássalak itten:
Hogy szörnyű halált halsz. Meglesz, bizony Isten."

Össze az agg ember rogya két térdére,
Kegyelmet urától szava miatt kére,
Csókolta ruháját, bő köntöse alját,
Könnyel potyogtatta bársonyos aszalyját.[4]

Hogy ő nem akarta, nem is úgy gondolta,
Szót nyelvire a szó hebehurgyán tolta;
Öreg ember csácsog, hamar ád tanácsot,
S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok.

Hogy Bendeguz és Rof élő tanu benne -
Azaz, élve mindjárt bizonyságot tenne:
Volt-e hunok iránt ő valaha rosszal,
Tettben avagy szóban valamely gonosszal.

Ily mentség ajakán rebegett a vénnek.
Megesett nagy lelke bátor Etelének,
Haragja lohadton meglohada, s fenkölt
Szive nem tűrhette az alant fetrengőt.

"Állj fel, öreg - mondta, lábára segélvén -
Megvertelek, ugy-e, fene szókkal élvén?
Nem bántalak immár. Eredj tova bátran:
Nincs tiltva előtted ezután se' sátram.

"Buda vérem felől amit eléhoztál,
Abba' lehet jó is: nyűgös az ily osztály;
De, ha magát győzvén az erősebb enged...
Mondom, öreg, nincs mért úgy félteni minket."

Ezzel ereszté el a szászt nagy Etele.
Eszébe jutott most Ildikó levele,
Köti hún-kötéssel[5] cifra selyem tokját,
Maga és az asszony tudja csupán bogját.

Köti óhajtással. - Detre pedig mégyen,
Sárga fakó színét tüzeli a szégyen:
"Gőgös Etel, jó, jó! Ha nehezen, mégis" -
Dörmögte magában: "lám bent van az ék is!"

*

[1] Régi pogány-magyar nő-nevet alig-alig talál az ember. Én a váradi
regestrum magyar jelentésű neveiben véltem ilyesek nyomára akadni,
hol Gyöngy, Gyönyörű stb. fordulnak elő mint nőnév. Így lőn
szerkesztve a Gyöngyvér, mely annyi, mint gyöngytestvér. Nem a
hasonló nevű madárra gondoltam tehát. A. J.

[2] A skandináv hitrege fő istene. A. J.

[3] Nornák. Végzetnők, mint a párkák. Hárman vannak. Egyike a csatán
elesett hősöket vezeti Odin lakába. (Walkyria.) Hogy Detre itt
pogányul beszél, holott a Nibelung-énekében keresztyén, azon nem
fog megütközni, ki a régibb Edda énekeket ismeri. Azon még mit sem
tudtak ama nagy keresztyénségről, melyben egykorú hőseiket a mai
német írók, mint a civilizáció (!) képviselőit, a barbár Etelével
szemközt állítani annyira szeretik. A história Theodorich-jának
semmi köze a regebeli Detrével. A. J.

[4] Maig élő szó. Jelenti a népnél a női mellénynek derékon alul függő
karéjait (pellempátyait). Ballaginál Zwickkel, ruhaereszték. Nálam
itt csipkézett, rovátkolt szegély a köntös alján. A. J.

[5] Általában mesterséges kötést akar jelenteni, minő a húnoknál
lehetett; célozva a ma is köznyelven forgó kún - kötésre. A. J.




Negyedik ének


A vadászat

Parancsol a húnok ifiabb királya;
Kard az egész földet véresen bejárja:
Fegyverviselő nép mindenki felüljön,
Buda szállására, hadi szerbe gyüljön.

S indul az ádáz kard, mintha tüzes villám;
Karikáit a hír hányja, mikép hullám;
Adja tovább a jelt, ki belátja távol:
Viszi lovas ember, az is lóhalálbol.

Mint rengetegen fut zaja robbanásnak,
Veti tovább erdő, bérc, öböl egymásnak,
Itt elhal, odább még csak azután gerjed:
Tanyára tanyáról a hír szava terjed.

Egy nap elég, kettő - de bizonnyal három,
Hogy kint legyen a kard a messze határon;
Körül a szomszédság valamennyi reszket:
Vajh, kire a szörnyűk mostan fegyverkeztek!

Ámde húnok földjén meleg öröm pezsdül,
Felzajlik az élet, mely pang vala restül;
Mint reggeli hűs víz tunya álmos arcra:
Oly léleküdítő e kiáltás: harcra!

Ott régi kaland jut eszibe a vénnek,
Melyet maga is már feledett s az ének;
Holt sebhely is érez idő változásán;
Emlékezet újul hadi hír hallásán.

Ott férfi nyugodtan lát hadi készséghez,
Szól komolyan, ritkán, annál többet végez,
Paripát fényessé, fegyverit élessé,
Teszi sok szerszámát nagy rettenetessé.

De a fiatalság, mely harcra szokatlan,
Békés Buda évin nőtt fel tanulatlan,
Mint büszke csikó-mén, ha ereszti jászol,
Tör, ront, szalad, ugrál, ide-oda gázol.

Otthon a fehérnép sem dolga-felejtő,
Sürög a kezében tarka szinű fejtő,
Hímzi ura szűrjét, szép tiszta ruháit:
Titkon eped, könnyez, férje után áhit.

Még a gyermek is mind háborukat majmol,
Nádparipán nyillal, kelevézzel bajmol,
Kard, paizs a játék; vele alszik, ébred; -
Így felabajgatta Etele a népet.

S már Budaszállásán gyűl a sereg össze,
Körül a sík pusztát lepi sűrün, messze;
Annyi hegyes sátor terem a friss zöldben,
Mennyi vakond-túrás nincs puha mezőben.

Kin hogy Buda bajnok körül eltekintett,
Meddig szeme látta, be se' látta mindet:
Jobbra fejét s balra komolyan hintálván,
Mond az öreg szásznak, vele együtt állván:

"Én nem tudom, e nép mire gyűl mostanság,
Avvagy mire véljem Etele parancsát:
Tudtomra körösleg vagyon áldott béke,
Nincsen is a húnnak sehol ellensége.

"Másképp se javallom, igazat megvallván,
Mert enyim a pálca, most, béke uralmán,
Népemet a nyájtól zaklatja hiába,
Elegyíti harcát békém poharába.

"De micsoda harc ez, mely vakon így lázad?
Gondolom, ez játék; afféle vadászat;
Mint öreg embertől hallani még hellyel,
Hogy apáink néha éltek ilyen csellel.

"Hanem attól tartok, ő teszi, ő bánja:
Másszor a had nem gyűl, ha megint kivánja,
Akkor se', ha fegyver igazán kell majdan;
Így Etele csúfra maga marad bajban."

Erre az ősz Detre: "No no! - halkan inti,
Tudja öcséd mit tesz; hogy kedve szerinti
A népnek ez ujság; s gyülekezvén hadra,
Örömestebb fordul lakomára, vadra.

"Nem csoda, e játék ha neked nem tetsző,
Meglásd, mire vége, milyen ember lessz ő;
És te magad kérded: »Buda király hol van?
Csak üres árnyékát taposom a porban«."

Ily szócsere lőn ott. Hanem Etelének
Mi gondja ezekre s valamit beszélnek;
Ő kora hajnaltól paripán ül estig,
Ő legelőször kél, legutolszor fekszik.

Hadait fárasztja, töri a mezőben,
Déli napon úgy, mint viharos időben,
Ő maga legtöbbet ázik, alél, fárad,
Hosszú sovány böjtben szomju inye szárad.

Rendeli a népet zászlókba nemenkint,
Külön ismét osztja, szedi fegyverenkint;
Hét nemet így állat, régi szokást nézve,
Mind a hetet oztán szeli több uj részre.

Sereg ott seregből csapatonkint válik,
Dárdavetőt, íjászt külön egybeállit,
Lovagot külön csap kaszás szekerektől,
Vár-bakoló eszközt másféle szerektől.

Kürtszóval egész nap gyors rendre kapatja:
Kiki szabott helyét mint nyil odahagyja,
S vissza megint fusson egy bizonyos jelre;
Zavaros bomlásból rend legyen egyszerre.

Kürtölteti: "nemre!" akkor a nép oszlik,
Hét nagy egész törzsbe, neme szerint, foszlik;
Kürtölteti: "hadra!" - ekkor az egyféle
Fegyver külön indul maga tett helyére.

Mint olaj a víztől, bár összevegyítnék;
Elvál, maga társát felkeresi mindég:
Úgy Etel is bármint seregét zavarja,
Helyre legottan gyűl, mihelyest akarja.

S mint elegyes kártyát csuda szemfényvesztő
Más rendbe varázsol, ha lecsap a vessző:
Etele azonkép hadai forgását,
Keze intésével intézi varázsát.

Néha ugyan történt, hogy - mint anya végett
Egyedül két nyáj közt kicsi bárány béget, -
Valaki nem lelte, hol az ő állása:
Jaj neki, hogy útban Etele meglássa!

Van úgy, az egész nép, mint vert had, elomlik,
Száguldva mezőben szanaszét iramlik:
De, mikép nagy foltja sereges madárnak;
Mind sorba verődnek, mielőtt leszállnak.

Van, hogy egész tábor kapu módra fordul,
Minden csapat éllel meredez a sorbul;
Mint gyermeki játék - csürcsavarintóban,
Sarkon forog egy vég, más szilaj ugróban.

S valamint jó béres kezében az ostor:
Megkanyarul hosszan néha egész had-sor,
Közepin hurkot vet, gyors vége kipattan:
Megérzi bizonnyal, kire majd ez csattan.

Igy a király napról sergét töri napra;
Néha meg álmából éjjel veri talpra,
Esteli éhomra falatozván máskor,
Megriad a kürtszó, első harapáskor.

De, ha nehéz munkán sanyarta eléggé,
Hagy pihenőt közben; becsüli vendéggé,
Bő hússal üdíti, jókedvü itallal:
Ki gondol ilyenkor testi viadallal!

Sok legelő nyáját terelik a pusztán:
Ha levágnak egyet, jő második oztán;
Így rendre gulyáit a nagy sereg éli,
Ura gazdagságát jóllakva dicséri.

Nem is emlegettek ott egyebet nála,
Etele a húnok igazi királya;
A legutolsó is érzi magát jobbnak:
Etele nagyságán gondolja nagyobbnak.

Büszkén valamennyi érzi a hún ember:
Hogy, ki vala csepp víz, ő ezután tenger. -
Így Etelét, mondom, sokat emlegették;
Buda király meghalt, tán el is temették.

És bizony akkor már csak Etelén álla,
Maradni a népnek egyedül királya:
De hite nem szellő, s nem nyil, melyet ellő;
Jó Buda bátyjához szereteti kellő.

Azért mikor a nép immár keze alatt
Betanult eléggé, mint a parancsolat,
Hadait állásban hagyja kivül rendén,
Maga szól Budának, palotába menvén:

"Bátya, ne vedd tőlem e hadi cselt zokon!
Titkomat elzárni vala méltó okom;
Amit adál kardot, néztem, ugyan jó-e?
Megforgattam, ugyan harcolni való-e?

"Jól vág. De te mostan jövel és szemléljed,
Mutasd a seregnek királyi személyed;
Háboru nincs, mondjad, de vadászat s béke:
Teli nemes vaddal a Mátra vidéke."

Szóla, erős kézben melegitve jobbját.
Elméje Budának hányta ezen habját,
Nem tudta, mitévő legyen e dologgal?
Míg Detre kacsintva vágott neki loppal.

Akkor pedig öccsét bízván megölelte,
Szeme könnybe lábadt, repesett a lelke;
Sátor elé mindjárt vezeték fő ménjét,
Mutatta hadának királyi személyét.

Egyszer a had s kétszer Buda szaván forga,
(Öccse, mi jelt adjon, sugván neki sorba');
Seregek bomlását szemlélte csodával,
Mellyet maga intéz jeladó jobbjával.

És nézni tovább még volna talán kedve:
Hanem abbahagyta, csúful megijedve,
Mikor, vele szemben, megeresztett kantár,
S hegyezett kopjával, tör vala egy dandár.

Négy lépésre a had, mint szikla, megállott;
De Buda lelkében gyanu felvillámlott,
S megfutna bizonnyal, ha Etel nem tartja,
Maga is ott állván, s mosolyogván rajta.

Mégsem vala kedve játszani több harcot,
Szégyelte is ezt az iménti kudarcot;
Fenszóval a béke örömét tudatta,
Szájába miképen Etele hős adta.

Hallván pedig a nép hirtelen a békét,
S hajtani hogy meg kell a Mátra vidékét:
Elkezde hadastól ujjongva nevetni,
Etelét ujjongva hosszasan éltetni.

Egy szörnyű kiáltás lőn az egész tábor,
Még a siket föld is rendült bele távol,
Meghallotta nevét az is új urának
Etele, Etele, Etele királynak.

Ő pedig áldozván lakomát a haddal,
Másnap elindítá kora pitymalattal,
Merre felé a Bükk borul és a Mátra -
Hanem e beszédből marad is még hátra.

*




Ötödik ének


Folytatás

Ildikó azonban feljöve, mint hajnal,
Rózsa teljes képpel, szőke arany hajjal;
Jöve napkeletről, hol a hajnal támad;
Fénye, vidámsága Etele urának.

Lágy hintaja himbál szelid paripákon,
Maga henyél selymes, dagadó párnákon;
Mellette a kasban, Aladár ficánkol,
Atyja-felé örvend, szeme, arca lángol.

Két felül a hintón s két sorral utána
Léptet az udvarnak száz-száz deli lyánya;
Földet söpör úszó fátyoluk szegélye,
Arcokat ingerli a lovaglás kéje.

Mint a hadak útja,[1] vegyesen csillaggal;
Szeli az ég boltját gyöngyhímű szalaggal:
Ugy lepi átlátszón a földet uszályok,
Közzűle ragyogván csillagszemü lyányok.

De arany és kő is ragyog ottan drága,
Lovakon a szerszám futosó világa;
Széjjel az árnyékba, fénye lövell tüzként,
S vissza, ha nap ránéz, meri nézni büszkén.

Görbe tevék hátul, mint óriás lúdak,
Libegő járással hosszu nyakat nyútnak;
Kincs vala, kincs-érő, azokon terhelve,
Sátornemü, szőnyeg, drága szövet, kelme.

Ezután a szolgák, barna vegyes sorral,
Mint valamely árnyék, húzódtak a porral. -
Kit, ahogy elmondám, sátor alól végre-
Szemlél vala Gyöngyvér, Buda felesége.

Nézte alattomba, sátora szűk nyitján,
Állva belül vastag, lefolyó kárpitján;
Puha kezecskéit összecsapá rajta,
S akaratlan egy szót száján kiszalajta:

"Ki hát ez az asszony? miféle királyné?...
Mintha nem is volna, több nála, királyné!
Ő pedig az volna, született neméből,
S nem tegnapi pille Buda kegyelméből!"

Etele pedig már ölben Aladárját,
S bévitte karöltve maga édes párját;
Széjjel a lánykákat palotába küldvén,
Így monda nejének, vele szemben ülvén:

"Beh szép vagy, öröm vagy, én gyönyörüségem!
Bizony, annál is még szebb vagy te ma nékem,
Mikor első ízben palotámba jöttél,
Világ szép asszonya, te az enyim lettél.

"Akkor is ám kérők hada gyült miattad,
Noha első férjed' sápadva sirattad;
Vitéz fejedelmek, világi leventék
Kincses ajánlattal szerelmök izenték.

"De te, gyermek-özvegy, Szigfrid után sirtál,
Másnak szerelemre soha meg se' nyiltál;
Valamint a bimbó vissza ölét zárja,
Ha korán-hév napnak elhagyta sugárja.

"Te is úgy maradtál napod kora szüntén,
Hervadva szerelmed hamari eltüntén,
Mielőtt még tudtad, igazán tanultad:
Úgy kelle siratnod valamint elmultat.

"De mióta lettél édes feleségem,
Minden ölelésre gyönyörübb vagy nékem,
Mert szép ködös arccal, könnybeborult szemmel -
Legszebb pedig a nő piros szerelemmel.

"Nyílj hát, teljesedjél, és rózsa-virágom!
Boríts leveliddel, puha boldogságom!
Szívja soká, szívja szép ajkad ez ajjak!
Kedvem lenne ma, hogy öleden meghaljak."

Nem felel az asszony semmit ezen szókra,
Csak tüzes orcáját engedi a csókra,
Félig nyílt szemeit, pici gödrös állát,
Gömbölyű két karját, síma fehér vállát.

Így múlatozának egymás örömében,
Valamíg a hév nap dele járt az égen;
Paripáktól ekkor Aladárt behozták:
Szerelemben azt is majd kétfelé oszták.

Fel, magosan, apja dobta kicsiny terhét,
Kacagott a gyermek, s lihegé: "egyszer még!"
Anyja pedig szemmel kísérte ijedten,
Mégis azért büszkén, hogy fia nem retten.

Majd apja, emelvén keze' paizsára:
"Nőj nagyot - elkezdé - hunok nagy királya:
És - mint fiatal lomb fedi törzsökét el:
Híred az enyémet árnyazza sötéttel!"

Igy szóla; s az asszony sírta örömkönnyét,
Azután választá ragyogóbb öltönyjét,
Mert ideje volt már Gyöngyvérhez is menni,
Nagyobbik urához[2] illett beköszönni.

Ajándékit elébb küldé bizonyostul:
Három teve terhét, csuda állatostul,
Mint déli homokból hozták vala nem rég
Lágy Perzsia gyapját, hindu szövött selymét.

Így azután mentek Buda hőshöz által,
Hol fennlaka díszlik faragott korláttal;
Jó Buda Gyöngyvérrel sietett eléjök,
Gádor előtt várta királyi személyök'.

Hamar a két asszony szeme összevillant,
De csak amíg ember frissen egyet pillant,
Hidegen egymásnak azalatt benyelték
Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.

Akkor Buda nője messze kitárt karral
Fogadá vendégét nagy csók-zivatarral;
Ilda is ángyának örvend vala szintén,
Szavainak mézes csemegéjét hintvén.

Majd Aladárt Gyöngyvér kapta megint ölre,
(Bútt emez a csóktól, helyét letörölve;)
Dícsérte milyen nagy, dícsérte milyen szép;
"Boldog anya - mondá - fiad oly igen szép!

"Megveri nézéssel szemem, attól félek.
De jer palotámba, mi legyünk testvérek."
Mondván, bevezette. Utánok azonnal
Mene a két férfi, nyájas nyugalommal.

Ekkor Etel, látván Buda nője tettit,
Micsoda jósággal szeretik szerettit,
Nagy szíve örömmel teljesedék rája,
S így szóla, előre mosolyogván szája:

"Hej, mire gondoltam én eme hadköltést?
Asszonyainknak, lám, szerzek időtöltést,
Lengő sátor alatt, hűs Mátra berekben,
Valamíg a hév nap nyári tüze rekken.

"Nosza hát induljunk hajnali harmattal,
Udvari népestül, az egész nő-haddal,
Lássák a vadászat riadalmas sorját,
Ülvén lakomával büszke vadak torját..."

Tapsolt az örömtül Buda felesége,
Buda sem lelvén szót hamar ellenébe; -
Lovalák az udvart nagy bontakozásnak,
Hogy hajnali hűssel megeredjen másnap.

Ott eleven sürgés mindenfele pezsdül,
Göngyölík a sátort rúddal, cövekestül,
Szőnyegeket szednek, drága vagyont, össze,
Térdelik a málhát, ügyesen kötözve.

Arany-ezüst készség van egész halommal,
Lót-fut a vén sáfár: mit tegyen e lommal?
Poharak, medencék, tálak özön fénye,
Föld-ette királyok lakozó edénye,

Az asszonyi nép is gondba' fejét főzi,
Kicsiért nagy felleg homlokát redőzi,
Sok majd csak az úton jut eszébe reggel,
Marad a szükséges, viszi ami nem kell.

Bontják szolga-cseléd a sok teli vermet
Benne arany köles, buja földben termett;
Boza italt, kámot,[3] bort is vele bőven;
Dús lakomák lelkét, emelik tömlőben.

Szerszám szanaszéjjel tisztul ragyogóra,
Hintó vala készen, kötni mokány lóra;
Málha-barom békón; paripát vakarnak:
Keze-lába termett az egész udvarnak.

Egy rakodó vásár egész Budaszállás,
Kinek jut eszébe étel, ital, hálás?
Fáklya futó fénye éjjel is ott jár még,
S bukdosik egymásba sok fekete árnyék. -

Másnap, hogy elértek zöld Mátra tövébe,
Sátraikat vonták egymás közelébe,
Buda kerek halmon, öccse alább kissé;
Bő patak a helyet teszi vala frissé.

Lentebb a lapályon, boruló tölgyesben
Nyüzsgött az egész had, mint valamely lesben,
Füstbokor itt és ott tapad az erdőre
Mint mikor a hegyek pipálnak esőre.

Még az-nap az útat s éjjel kipihenték;
Etel pedig osztá a vadászat rendét:
Gyors paripán a völgy zugait bejárta,
Vagy nézte magasból, merre dül a Mátra.

S mint aratók pásztát nagy szél gabonában
Hogy' fognak, az áldást terelik sorjában:
Egy darab ott áll még, itt kopasz a tarló,
Hódítja csapánkint az emésztő sarló:

Etel is a Mátrát osztja fel akképen,
Hegyre hegyet készül meghajtani szépen,
Nagy rengeteg erdőt nyomni körül haddal,
Ugy bánni el oztán közepütt a vaddal.

Vad el ne osonjon, rendeli az alyban,
De vadászni beljebb tilos a karajban;
Mindenkor az első "Buda király vadja" -
Maga is Budának ezt a fogást hagyja.

Így adva parancsát holnapi reggelre:
Akkor hada bomlott, kiki rendelt helyre;
Maga is bátyjával paripára mozdul,
Solymászni fehérnép velük együtt buzdul.

Megharsan a völgyben hajtók riadása,
Nincs földön, egen sincs, vadnak maradása,
Földön veri gyors nyíl, veri égen sólyom;
Szárnya, sebes lába nehezül, mint ólom.

Amaz örök csendet veszi lárma közre,
Levegő a zajtól egyre szorúl össze;
Lárma, paizscsörgés, ördögi huj! huj![4] szó:
Félelem a vadnak ez idegen uj szó.

Ekkor Buda bátyját Etele kinálja,
Első a vadak közt hunok nagy királya,
Ugy Etele oztán, s mind a nemek főbbi;
Iszonyu öldöklést tesz végre a többi.

Hej, micsoda zsákmány aznap esett halva!
Medve, bölény, farkas; rőt-vad egész halma;
Láncsákon az erdő halottjait hordják,
Késő öreg éjjel fenn ülik a torját.

Sürög a had népe nagy máglya tüzeknél;
Nyárson egész marhát forgatnak ezeknél:
Busa bölényt, szarvast. Megcsappan a tömlő;
Zendül rege és dal, édesdeden ömlő.

Buda is sátrában múlatoz Etellel,
Menye,[5] Hilda asszony kínálja kehellyel,
Gyöngyvér pedig szolgál kisebbik-urának,
Szava szíve nyájas hunok asszonyának.

Pendül azonközben hegedősök kobza,
Emlékezetűl a régi regét hozza,
Hunor, Magyar ősről zeng a dal beszéde,
Kiktől ered a hún és magyar ág népe.

Hogy kerekedtek fel öreg Ázsiából,
Isten-csuda által, öseik honából,
Gímvad után szittya földre mikép jöttek,
Hol magyar és hún nép törzs-atyjai lettek.

Így lobog a jókedv az egész táborbul,
Míg rúddal az égnek szekere lefordul;
Azután a máglyák tüzei lankadnak,
Kevés nesze hallik a pihenő hadnak.

De Hunort a szép dal fölverte kobozzán,
Eljő, ivadékát firól-fira hozván;
Léptök után a lomb megsuhan ott és itt;
Szent a manók éje: fű, fa, virág csitt! csitt!...

*

[1] Tejút az égen. A. J.

[2] A nőnek férje bátyja. A. J.

[3] Mint a hún és kún népek itala emlegettetik a krónikák által.
Kölesből erjesztett sörféle folyadék. A. J.

[4] Egyike a legrégibb történeti szavainknak. Mint csatakiáltást
adja krónikánk, a régi magyarok szájába: "diabolica huj! huj!
exclamatio." A. J.

[5] Menye, olykor az idősebb fivérnek az öcse' felesége, más kifejező
szó hiányában. Egyébiránt a nurust jelnti rendesen. A. J.



Hatodik ének


Rege a csodaszarvasról

Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyü vadra.

Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet -,
Üldözik a szarvas-gímet.

Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.

De a párduc, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Már a nap is lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, -
Alkonyatkor ím eltűnik.

Értek vala éjszakára
Kur vizének a partjára;
Folyóvíznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.

Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk;
Monda Magyar: víradattal
Visszatérjünk a csapattal. -

Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem, mint máshol, naplementre?

Szólt egy bajnok: én úgy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik éjszak ormán.

Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, víradattal
Hazatérnek a csapattal.

Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy-merészen
Ott szökdécsel, túl a vízen.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És - akarva, akaratlan -
Űzik ismét szakadatlan.

Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak ott a puszták,
Ember ottan egy füszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.

A föld háta fölomolván,
Szíksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.

Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszéjjel.

Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér' kivánják,
Mért is űzik egyre, nyomba,
Tévelyítő bús vadonba.

Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka;
Mint madarat az árnyéka.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Vadont s a Dont ők felverik
A Meóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.

Ott a szarvas, mint a pára
- Köd előtte, köd utána -
Míg az ember széjjelnézne:
Szemök elől elenyésze.

Hóha! hóha! hol van a vad?...
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!

Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyík ha rezzen; fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.

Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van, a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám, anyám, meghalsz belé!

Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk:
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.

Kék folyam ad fényes halat,
Vörhenyő vad ízes falat,
Feszes az íj, sebes a nyíl,
Harckalandon zsákmány a díj.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hogy elúntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.

Puszta földön, sík fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.

Tündér lyányok ottan laknak,
Táncot ropnak, úgy mulatnak.
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.

Férfi egy sincs közelébe';
De a földi lyányok szépe,
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanúlnak.

Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.

Kemény próba: férfit ölni,
Kilenc ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.

Így tanulnak tündérséget,
Szívszakasztó mesterséget:
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepkét fog, lopva járjon.

Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem' hatja,
Szűzek árnya-fordulatja.

Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság bent, a körbe' -
Mind a körbe', sok az ölbe'.

Nagy sikoltás erre támad,
Futna széjjel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.

Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?...

Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daccal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek.
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen, százan,
Megosztoztak mind a százon.

Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony-fővel;
Haza többé nem készültek;
Engesztelni fiat szültek.

Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyúgalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.

Fiat szűltek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifju ágot,
Maguk helyett szűz virágot.

Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek
Száznyolc ágra ezek mennek.

Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporaság lőn temérdek;
A szigetben nem is fértek.

Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; -
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.



 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélő költeményekArany Ján  
szeretettel
  2013-10-03 09:16:37, csütörtök
 
  AZ UTOLSÓ MAGYAR



1858

Első ének

I.

Hol ősz fejét agg Iremel[1]
Mint óriás ütötte fel
S a messze puszták őrekint
Ural hegységin eltekint,
Élt hajdan egy maroknyi nép.
Mint ősei romlatlan, ép,
Mint ősei szilaj, szabad,
Akár viselni bősz hadat,
Akár megűzni a vadat.
E múlatság, ama veszély
Volt nála szükség, szenvedély:
Ezzel tartá fön életét,
Azzal faját, kis nemzetét,
Mely elszakadt testvértelen,
Apadva, fogyva szűntelen.
E nép ajkának ottkörül
Siket vala mindannyi fül;
E nép fülének - bárha szólt,
A szomszéd ajka néma volt:
Hegyen, völgyön, lapályokon
Lakott ember - de nem rokon.
S mind szűkebb lőn a szűk határ,
Nyomá összébb mongol, tatár,
Vérszomju, hűtlen, ronda nép,
Résútszemű, ebarcu kép,
Harcon veszett, békében ál:
Így is halál, úgy is halál.

II.

Nem büszke várak láncöve
E tartomány határköve;
Nem védi sánc, nem védi fal
Emberrakott bástyáival;
Nem dárdaerdő a fokon,
Nem gályaraj hullámokon;
Nem a tömeg, a százezer,
Mely zsoldon él, zsoldért vesz el.
De bástya itt, de védtorony
A sziklafal, függő orom,
Felbukkanó szirt, kőhasáb
Mely az útnak utját elállja,
Azt mondja néki: ne tovább!
Csak keselyű és zerge járja.
Néhol a bérc kettészakad,
Csekély víznek nagy útat ad,
Mélyen, csak mintha rémlenék,
Felcsillan a sötét fenék.
Néhutt a völgy, ösvény nekűl,
Jeges barlangba menekűl,
Vagy vaskapun csuszamlik át,
Hol tóba veszti önmagát.
Sehol egy út, egy vadcsapás,
Csak az, mit a zuhatag ás,
Hol a folyó, kő és porond
Lábnak veszélyes, csalfa pont.
És mintha nem, kik lábon járnak,
Hanem csupán szálló madárnak
Alkotva lenne itt a föld:
Mindig ziláltabb arcot ölt.
Itt tornyosúl, ott megsülyed,
Itt öble van, ott kidülyed
Széthányt idomtalan idom,
Mind összevissza heverő,
Ahány darab, megannyi rom: -
Vagy minth' az alkotó erő
Midőn hegyet gyúrt és rakott,
Elszórta voln' az anyagot.

III.

De fönn, e zord héjon belül,
Szelídebb tartomány terül.
Még ott tavasz, még enyhe nyár,
Még van virány és legelő,
Hol méh zsibong, száz csorda jár,
Mély völgyeken fehérelő.
Itt él e nép. A nyáj, a vad,
Mit völgye táplál, berke ad,
Az édes méz; a telt köpű,
Mit nyújt zamatos hegyi fű,
A tiszta víz, a tiszta lég,
Másnak kevés - neki elég.
Nem is vagyonnak éhe-szomja
Bőszíti rája ellenit:
De, mert egy nép független itt,
Kell jőni másnak, hogy lenyomja,
És jő, felváltva, idegen,
Örök harc foly a széleken,
S ha zajja nem mindegyre hallszik
A béke ott nyilt szemmel alszik:
Ott minden egyes szemfül őr,
Vállán tegez; övébe' tőr,
S jaj annak, kit balsorsa hoz
E hegylakók buvóihoz,
Ki zergelábon felhatol;
Jaj annak, mert szörnyen lakol!
Utjába ejté az a sírt,
Utjáról nem visz, élve, hírt.

IV.

Ogmánd parancsol itt, az ősz,
Ogmánd javall, int és vezet,
Mióta az emlékezet
A multba visszamenni győz,
Az egy-ívásu emberek
Öltője porban szendereg,
Csak itt-amott áll még egy-egy,
Mint vén fa, bokrokkal elegy.
Ő a törzs feje, bölcse, papja,
Kezében a bot és a szablya,
Itél, varázsol és fenyit,
Emészti a hon ellenit.
Ő híja fel, vész idején,
Az elhunyt ősök szellemit,
Kik a holtak nyugvó helyén:
Forrásvizeknél és berekben,
Tanyáznak láthatlan seregben.
De Ogmánd látja azokat,
Tőlök tanácsot kér s fogad:
Mi szolgál a kis nép javára,
Mi lesz pedig romlása, kára.
Ő fejti meg a szent diófa
Héján levő irásokat,
Hol a nemzet törvénye róva,
S halált, vagy éltet osztogat.
Ő áldoz, a néptörzs ha gyűl,
Folyókutnál, kövek körűl,
Juhot, tinót, vagy harci mént.
Idő és alkalom szerént.
Az ő szeme virraszt, vigyáz,
Ha szétterűl az éji gyász;
Az ő füle mindenha résen,
Jelt adva bármi zendülésen;
S ha karja már lankadva sújt:
Erőt ezrek bizalma nyújt.

V.

Még nem pirult a völgyi domb,
Még nem neszelt nyáj és kolomp,
Midőn a tiszta csendes ürt
Felbúgta zengő bérci kürt.
Ogmánd hegyormi fészkinél
A hang csodás hatalma kél
Öblén kivájt fenyősudárnak:
Négy sarkihoz a láthatárnak:
Amerre nap támad s el-űl,
Amerre dél s árnyéka dűl.
S oromrul a hang száll oromra,
Megbődül a mélységek gyomra,
Minden tető visszhangot ad,
Minden tetőn új kürt riad,
Zengésük szájrul szájra megy,
Tovább, tovább kondúl a hegy,
Míg a legszéleken hal el
A híradó, vagy harci jel.
És minden férfi talpra szökken,
A dárda kész, az íj kezökben,
Csípőiken a bőrtegez
Halálvető nyíllal degesz;
Így áll ki mind - egy bérci vad,
Mely kétes hangra felriad,
Nem tudja: víni? futni kell?
A szem villog, az arc figyel,
Az orrnyilás tágulni kezd,
A fül megérez bármi neszt, -
Így áll ki a hajlék előtt,
Várván a messzibbről jövőt.
Mi lesz a hír? mi lesz a baj?
Nemzettanács? vagy harci zaj?
Vagy Ogmánd apa - mint szokás -
Vakon riaszt? nem új fogás.
Mi lesz a hír? - S mint hangyaboly,
Középre a had összefoly:
Mint bérci kő, pereg, pereg,
Míg rendben együtt a sereg.

VI.

Fönsíkon áll a nagy diófa,
Vész és idő ellen megóva,
Idő és vész dacára ép;
Annak körébe gyűlt a nép.
A barna törzs egy szirttömeg.
Mintegy a kőnek folytatása,
Hová mély gyökerit beássa,
S szétroppanástól őrzi meg.
Az ágak - egy élőfa mind,
Árnyékot messzeföldre hint,
És míg alant szellő se jár,
Fenn zúg, köszönget a sudár.
Ott fészkel a turul, - lakása
Az égi felhők állomása;
Ott még nem járt ledér suhanc,
Vagy élet nélkül lezuhant,
Mivel szent a fa és madár,
A nemzet-ág védelme, őre;
Jaj volna ott... a vakmerőre
Isten nehéz haragja vár!
Fenn zúg a lomb, himbál a galy,
De néma, veszteg lent az alj,
Szellő sem ing, fő sem neszel, -
S mely a hegyormot ellepi,
Döbbenve vár a nép-ezer, -
A hallgatás oly ünnepi!
Mit zúg a lomb? a szent tető?
Szava kinek lesz érthető?
Szerencse bal? szerencse jó,
Mi a nemzetre jőni fog?
S mit nyelve zeng, a millió,
Midőn az éggel társalog?...

VII.

Egyszerre, mint hullámgyürű,
Megimbolyúl a népsürű,
És a fehér díszben kelő
Sátorbul Ogmánd lép elő.
Felzeng az üdvözlő moraj,
Tovább-tovább gördűl a zaj;
Ő áll s a népen eltekint
És várja, míg csend lesz megint
Baljának a dús markolat
Méltóságos nyugalmat ad;
Jobbját alásimítja békén
Omló szakálla tisztes ékén;
És szólni kezd, - és míg beszél,
A hallgató lehellni fél,
Minden szem őreá szegezve,
Az ő szaván csügg minden eszme.
És míg a nép szivét, eszét
Kényin vezérli a beszéd,
Királyi termetét fedő
Ruháján nem rendűl redő,
Alig moccantja jobb kezét;
De arca, mint bű-lámpa, gyúl,
Áttetszik és átvékonyúl;
Arcon, szemekben, homlokon
Fel-felcsap a mély lelki tűz;
Fény és homály játékot űz
Az átvilágló izmokon;
És a beszéd, mit ajka tesz -
Annak erőtlen mássa ez:

VIII.

"Mindnyájan, összegyült sereg,
Hallgass reám, ifju, öreg:
Ti bátrak, fegyverfoghatók,
Ti bölcs vének, tanácsadók:
Nagy a dolog és szent a hely;
A szó enyim: nép! te figyelj:
Szemem ha végig járatom
E nemzeten, kicsiny hadon,
Nem sejtek itt magam korút,
Nem hogy talán vénebb sorút.
Imhol Csatár vagy Dengeleg,
Imhol Szerind: ő mondja meg,
Ha birt-e ívet ajzani,
Vagy szürke vadra menni bátran,
Midőn én már hadakban jártam,
Mongol- s tatárra hajtani?
Ki az?... de egy sincs, bármi vén,
Felnőni hogy ne láttam én;
Útam legtávolabb ered,
Én már futék, midőn ti nem:
Én a folyó, ti az erek,
Később találkozók velem.
No hát, a kis folyam, az ér
Ne bánja, ha nagyot kisér;
No hát, az ép, az ifju tag
Ne bánja, hogy vezérli ag;
Mert érve jó az értelem,
Tanúlva jő meg a tanács,
Midőn gyengűl a testi szem,
Lát jobban a tapasztalás,
Az én szemem is elborult,
Hamar elveszti a turult,
Nem látja már, mint néhanap,
Midőn a fényes égbe csap;
De lelkem Isten megnyitá,
Határait megtágitá,
Hogy nézze, mit homály fedez,
Azt, ami volt, mi van, mi lesz;
Hogy hasson el, hová nem ér
A leghatalmasabb szem-él;
Hogy lásson egy, midőn sokat
Vakság borít, csak tapogat;
Hogy lásson ő, és nála ti,
Hirben nagy ősök magzati.

IX.

"Mert nagy vala, nagy mind - az ős
Nemcsak regél a hegedős.
Világbiró Etel hada
Nem kósza hírből támada.
Országa négy tengerre dölt,
Közbűl övé volt mind a föld,
Sok nagy folyó abban futott,
Belőle ki - egy sem tudott.
Etelvíztől addig, hun a
Gyors Tisza foly, regés Duna,
Egy volt a nép - bár kún, avar,
Egy volt a nyelv: és ez magyar.
Ott megdöfé Etelt kaján,
Hű népe is romlott vele;
De nyomdokin támadt Baján,
Országa új hírben kele;
Mig ő is tova költözött -
Hiú árnyék, bús lomb között!
Akkor a szent folyó, Etel,
Vizét mélyen kavarta fel,
Haraggal hányt sötét habot,
Elrejté a fényes napot;
Akkor a nép, az ős rokon
Felháborult a partokon:
Viszály dúlá meg a magyart,
Kettéhasont, kettőt akart,
Jerünk - kiált egyik fele -
Megűlni a földet jerünk,
Mit ránk hagyott Úr-Etele!
Vesszen, ki ellent tart velünk! -
Ne menjetek! ne hígyetek!
Zárja ki a szót fületek!
Piros volt a folyam s mező,
Magyarságnak temetkező.
Nagy volt Etel, nagy volt Baján,
Világ rettegte fegyverök:
De földjük, im, nem lett örök:
Ti lesztek-é nagyobb talán?...
S már szóba ferde szó akad,
Már szembe szem nyilat lövel,
Már cseng a kard, boszút növel,
Önvériben dühöng a had,
Midőn Álmos vezér ki-vált:
»Eszeveszett magyar! - kiált -
Nincs nép körűl, nincs halni harc.
Hogy így a ten-húsodba marsz?...
Nem úgy, nem úgy, édes felem!
Ki jót akar, jőjön velem;
Ki nem akar - az is szabad,
Áldás reá: jön, vagy marad! -«
Ily szóra megdöbbent kiki,
Felvont iját nem lőtte ki,
Suhantában a kard megállt,
Féken ragadta a halált;
A dőre dac meglohada,
Kemény nézés megolvada,
Vér-búcsuját könnyel zokon
Fejezte bé rokon s rokon.
Hét törzs kivála mindenestül,
Megvála, mint tagok a testtül;
Álmos Etel földjébe ment;
Etelvíznél maradt Levent.

X.

"Ő az, Levent, a hír fia;
Kiről dalt zeng a dalia,
Kitől nemem leszármazik,
Mint a fa, mely elágazik.
Ha van méltó egy csöppnyi vér,
Szivemben mely valamit ér;
E kar, ha benne volt erő,
Tatárölő, mongolverő;
Tisztem a nép előtt ha van,
Tanácsom nem tanácstalan;
És ha mi jobbá, ha mi szentté
Tesz engemet: az a Leventé.
Őtőle én, - őtőle ti!
Az ő hadának nemzeti,
Kik vele osztának harácsot,
És vele űltek egy tanácsot,
Míg Etel őket uralá,
Szabad folyam, erős magyart,
S még nem hajolt bitang alá
Az ősi szék, a rónapart.
Ott laktak ők, - nem egy marok.
De nagy nemzet, - a magyarok:
Övék volt mind: a víz, a tér,
Hová a menny kék sátra ér;
Az édes fűvü legelők,
A zöld tanyák, friss delelők,
Nyáj és gulya temérdeki,
(A puszták bárány fellegi);
Vad ménesek falkája sok,
Kivel nem birt had és hurok,
Hol a csikó széltől fogant
S vadan nevelte ősi hant;
Bő martalék: ezüst, arany,
Rabszolga, rabnő számtalan,
Becses szőnyegmarhák, minőt
A déli fárz, a hindu szőtt; -
Egyszóval, mindenféle kincs,
Mellyel nép dús, - szegény, ha nincs.
Soká fénylett köztük Levent,
S midőn e hosszu nap lement,
Soká azontúl is nyomán
Boldog maradt a tartomány.
Mert, bár megoszlott a magyar,
S ki jobbja volt, elvált a kar:
Bár elszakadt, és megfogyott:
De birta még az elhagyott,
Még harcait megtisztelé
Minden faj a négy sark felé.
Míg szörnyü Dzsingiz és hada
Mint döghalál, feltámada.
Nyomán lehervadt fű, virág.
A félvilág
Másik felére roskada.
Nép, nép után dölt meg alattok -
És a magyar - ti vagytok!

XI.

"Még nem porolt a vész szele,
Vihar-Dzsingiz még nem kele;
Apáink a völgyek lesét,
Mint rókafaj, nem keresék:
Midőn egy nap az Etelen
Zarándok férfi megjelen,
Hozván nekik hirt messziről,
Az elszakadt vérek felől.
Szemnek idegen volt az ősz,
De fülnek édes ismerős.
Fedé alakját durva öltöny,
Ember olyat nem lát e földön,
Daróca hosszu, barna-pej;
Egy köntössel ruházva fej,
Tarkó, derék s a többi rész;
Fedetlen csak az arc, a kéz.
Csipőit nem övezte szablya,
Öve silány kötél darabja;
Fegyver helyett csak gyámoló
Hosszú bot a kézbenvaló;
Nem is volt rajta semmi vas,
Tekintete nem harcias:
Szakálla simán összefolyt,
Ajkán ezüstből függe rojt;
Békés az arc, szivet nyerő;
Táltos vala - szent ember ő.
De mint az édes anyatéj,
Mit csecsemőnek szívni kéj -
Hozzátapad kacsóival,
Kis lába fickánd, mint a hal -;
Úgy folyt magyar nyelvén a szó,
Testvéreink hirét hozó;
És aszerint csüggött szaván
A hű rokonszív, mind ahány.
Beszélte a múltat s mait:
A bujdosók nagy harcait;
Hogy vítta meg a kincses Kárpát
Havas bércét Álmosfi Árpád;
A szép hazát, mely Etelé,
S örökje volt, hogyan lelé;
Világgá onnan a bitangot
Hogy űzte, mint gyors szél katangot.
Beszélte még a tisztes ajk,
Árpád nemén hogy kele Vajk:
Ez koronát fejére tőn,
István nevet viselni vőn;
Népének ez törvényt ada,
Nagy volt tanácsa, mint hada;
Elődi nyertét örökűl
Megállatá, hogy a magyart
Duna s Tisza két víz mögűl,
Mig napok, éjek lánca tart,
Ne űzné ki se csel, se kard.
Igy több királyt az idegen,
Számlála húszat kereken;
Felhozta Endrét, barna Bélát,
Dicsérte László hős acélát,
És többet ily neven sokat
Említ vala, meg másokat,
Kit tettiről, kit névszerint, -
Árpád hatalmas vére mind.
Most Béla - mondá - huszadik
Király immár uralkodik:
Alatta rend, alatta béke,
Rablónak ott nincs menedéke;
Kövér a nyáj, dús a tanya,
Fiút öröm ha szűl anya;
Kard éle ott ritkán szegik,
De fényét messze rettegik;
Nagy és kicsiny bizvást örülhet,
Országol a törvény, becsűlet,
Hűség virul, álság pirul,
Mert Béla - mondá - ott az úr.[2]

XII.

"Száz éve már - lehet, korább;
Száznak felével szaporább -
Midőn Etel sik fövenyén
Imigy beszélt a jövevény.
Azóta Béla - hol van ő?
Porábul lenge fű ha nő;
Hol a követ, a hírhozó?
Tovább lehellém: puszta szó.
A nép se nép, mely akkoron
Őt hallgatá közös toron,
Amely körötte gyűlve gyűlt;
Vén, ifju, férfi, nő vegyűlt,
Körűltolongván a helyet
Mint szomju nyáj hűs kútfejet.
S mint elszakadt nyáj össze sí,
Fél a fele, társ társa végett
Boldog mezőn is visszabéget.
Szagát a szélben keresi:
Úgy fájdult a nép szíve meg,
Édes ohajtásban remeg,
Övéihez lobban szerelme,
Mint láng felé a lángnak nyelve,
És szó szülemlik hirtelen,
Támad örömzaj Etelen,
Ajakról mind ajakra száll,
Egy nyíl az, mely lelket talál:
Menjünk!--------------

De Dzsingiz és hada
Hogy elborítá a világot,
Utban, szegény nemzet, kivágott
Vagy lőn hegyek bújó vada.
Hanem az egy szó most is él,
Szivemben itt most is beszél;
S nem mondaná már a tiétek?
Ti e szavat nem értenétek?
Hogy csöpp felé siet a csöpp,
Közzészakad, ha társa több,
Hogy lánghoz a láng elegyűl,
Köd, pára nagy fellegbe gyűl;
Apró fövenyből nő a part,
A nyáj, a csorda összetart:
Csak a magyar húz szanaszét,
Amennyi törzs, megannyi nép!
Veszünk, enyészünk, olvadunk:
Jobb egyesűlni, míg vagyunk.
Lent, merre száll a téli nap,
Még van magyar föld, nagy darab;
Mert nem való, hogy Dzsingiz átka,
Mint híre jött, azt is kivágta:
Van még nemes boldog rokonság,
- S vízzé a vér nem válhatik

Honunk az, hol magyar lakik -
Szavamra íme a bizonyság!"
...... ........... ........... ...........
...... ........... ........... ...........

Itt vége szakad a mű kidolgozott töredékének.

A mese további folytatása és befejezése ez lett volna:

I. Miután Ogmánd, elbeszélése által, felgyújtotta hallgatóiban a
vágyat Magyarországra költözni: előléptet egy barátot, ki szintén
Magyarországból jött, beszél nekik sokat Lajos királyról, ki már
negyven év óta dicsően uralkodik, ki őt is küldte az ázsiai rokonok
fölkeresésére, hogy híja Magyarországra, testvéreikhez. A barát
beszéde úgy hat a már különben is elkészült kedélyekre, hogy rögtön
elhatározzák a kiköltözést, csupán arról kell még tanácskozniok,
hogyan eszközölhessék ezt Kipcsakon, a tatárok földén keresztül,
mely Lajos országától őket elválasztja.

II. A véletlen segítségükre jő. Kipcsak urának, a tatárok királyának
fia, fényes kisérettel útban van Timur Lenkhez, ki már (1366 óta)
hatalmasan uralkodik Szamarkandban. Útja a magyarok bércei alatt viszi
el, ezek megtámadják, kíséretét levágják, magát elfogják. Igen jó
alkalom most már a fogolyért kialkudni a szabad átkelést Kipcsakon. E
célra követeket küldenek a tatár királyhoz, aki kénytelen beleegyezik,
de mire a követek hazaérnének, Ogmánd leánya a tatár király fiát
szerelemből megszöktette. No, a magyaroknál törvény van, mely halállal
bünteti a nőt, ha csak férjhez is megy idegenhez: mi büntetés vár most
Ogmánd leányára, ki épen megszöktet ily nagyfontosságú rabot! Ogmánd,
keserű szívvel, de példát kell, hogy adjon. A leány halálra van
ítélve.

III. A tatár király azonban, felbőszülve a történt dolgon, és Timur
parancsától is ösztönözve, fiát küldi nagy sereggel, hogy hódítsa
meg s törölje el a föld színéről a maroknyi magyart. A király
föltételt szab: hogy adják neki feleségül a leányt, s ismerjék el
a Timur felsőbbségét: úgy békén maradnak. A magyarok halálig való
ellentállásra határozzák magukat: s Ogmánd, kiben eddig az atyai
érzelem küzd vala a törvény szigorával, most feláldozza érzelmét s a
leányt megöleti. Erre a tatárok megkezdik a támadást, elkeseredten
foly a harc - minek vége, hogy a magyar egy lábig elhull, maga Ogmánd
is, az utolsó magyar, egy barlangban, hova legutoljára vonult, a tatár
királyfi keze által elesik. A. J.

***

[1] Az Ural hegylánc egyik csúcsa, délnek. A. J.

[2] Dum licuit, tua deum viguit rex Bela potestas: Fraus latuit, pax
firma fuit, regnavit honestas. IV. Béla sírkövén. A. J.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélő költeményekArany Ján  
szeretettel
  2013-10-03 09:15:31, csütörtök
 
  A ZRINYIÁSZ NÉPIES KIDOLGOZÁSA
Első ének



1

Én, aki ezelőtt ifiú elmével
Édes szerelemnek játszottam versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mostan immár Mars-nak hangosb énekével.

2

Fegyvert s vitézt zengek, ki török hatalmát,
Ki meg merte várni Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimán rettenetes karját,
Akinek Európa rettegte szablyáját.

3

Múzsa! ki nem földi rothadó laurus-ból[1]
Viseled koszorúd, nem is gyönge ágból,
Hanem mennyei, szent, fényes csillagokból
Van kötve koronád, holdbul és szép napból;

4

Te, ki szűzanya vagy és szűlted uradat;
Aki örökkén volt, s imádod fiadat,
Úgy mint istenedet és nagy monarchádat:[2]
Szentséges királyné! hívom irgalmadat.

5

Adj pennámnak erőt, irhassak úgy, mint volt,
Arról, ki fiad szent nevéért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt,
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.

6

Engedd meg, hogy neve, mely most is köztünk él,
Bővüljön jó híre, valahol nap jár-kél,
Lássák pogány ebek: az, ki istentől fél,
Soha meg nem halhat, hanem örökkén él.

7

Az nagy mindenható a földre tekinte,
Egy szemfordulásból világot megnézte,
De a magyarokat főkép észrevette,
Nem járnak oly úton, mint fia rendelte.

8

Látá a magyarnak állhatatlanságát,
Megvetvén az istent hogy imádna bálványt;
Csak, - szájára mikép eressze a zablát,
Csak azon van, mikép tölthesse meg torkát.

9

Hogy ő szent nevének nincsen tiszteleti,
Fia szent vérének köztük becsűleti,
Jó cselekedetnek hogy nincsen keleti,
Sem öreg embernek nincsen tiszteleti,

10

De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás
Irigység, gyülölség és hamis tanácslás,
Fertelmes bujaság, fene rágalmazás,
Lopás, emberölés, és örök tobzódás.

11

Megindult ezekért méltón ő haragja,
Az Mihály arkangyalt magához szólítja,
Kemény haragjában ígyen parancsola:
(Ő szentsége előtt árkangyal áll vala.)

12

"Nézzed, ama kemény nyaku s kevély szittyák
Jó magyaroktól mely igen elfajzottak,
Szép keresztyén hitet lábok alá nyomták,
Gyönyörködnek különb-különb vallásoknak.

13

"Pedig, bár tekintsd meg keresztyén világot,
Nem találsz azok közt, kivel tettem több jót,
Kihoztam Szittyából, mely nekik már szűk volt,
Az én szent lelkem is őreájok szállott.

14

"Szittyaföldről, mondom, én kihoztam őket,
Miként Egyiptomból a zsidó népeket,
Hatalmas karommal verék nemzeteket,
Szerte rontám vesztém ő ellenségeket.

15

"Tejjel-mézzel folyó szép Pannoniában
Telepítém őket, jó Magyarországban,
És megáldám bőven, minden állapotban,
Meghallgatám mindég, segítém dolgokban.

16

"Sőt vitéz szivvel is megáldottam őket,
Ugy, hogy egy jó magyar tízet mást kergetett,
Sehol nem találtak oly nagy ellenséget,
Ki, mint por szél előtt, úgy el nem kerengett.

17

"Szentséges lelkemet reájok szállattam,
A keresztyén hitre fiam által hoztam,
Szent királyokkal is megajándékoztam,
Békességet nekik, tisztességet adtam.

18

"De ők ennyi jókért - ah, nehéz mondani!
Ah, háládatlanok! - és el merték hagyni...
Urok istenöket el merték árulni,
Ellenemre minden gonoszba merűlni.

19

"Ah, bánom, ennyi jót hogy ővelek tettem,
Nemde viperákat keblemen neveltem?
De immár ideje velök ismertetnem:
Én vagyok ama nagy bosszuálló isten.

20

"Eredj azért, angyal, szállj alá pokolban,
Válassz egyet ama dühös fúriákban,[3]
Küldjed azt sebesen szultán Szulimánban,
Juttassa magyarok elleni haragban.

21

"Én pedig töröknek adok oly hatalmat,
Hogy elrontja, veszti a rossz magyarokat,
Hadd törje az iga ő kemény nyakokat,
Míg meg nem ösmerik elhagyott urokat.

22

"Kiáltnak én hozzám s nem hallom meg őket,
Sőt fogom nevetni siralmas ügyöket,
Az ő panaszikra nem hajtom fülemet,
Ő nyavalyájokra nem vetem szememet.

23

"Ez mind addig lészen, míg bosszút nem állok,
Harmad-negyed ízig bűntetés lesz rajtok,
Sőt, idején észbe ha nem veszik magok,
Örökös haragom, átkom lészen rajtok.

24

"De, ha hozzám térnek, megbánván bűnöket,
Halálról életre hozom ismét őket.
Jaj neked, török, haragom vesszejének!
Az vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek."

25

Most Mihály arkangyal kezde könyörögni
És az igazakért igen esedezni.
"Uram! jámborokat fogod-e rontani?
És a hamisakért meg fogod-e verni?"

26

De az élő isten kész lőn megfelelni:
"Te akarod-e én tanácsomat tudni?
Vagy mélyen elrejtett titkaim vizsgálni?
Amelyeket neked nem lehet megtudni.

27

"Ostorom szolgámra nem tiltom, hogy szálljon,
Kinek semmit sem kell törődni halálon,
Akarom, hogy neki könnyebbségre váljon,
És lelkének hűves enyhéül szolgáljon."

28

Nem felele többet árkangyal istennek,
Hanem súgár szárnyát ereszté az égnek.
Röpüle mindaddig és nem nyugovék meg,
Pokolban Alektót[4] amíg nem lelé meg.

29

Száz lánccal van kötve, száz bilincs a kezén,
Kígyókból áll haja s kötelőznek fején,
Véres, mérges tajték foly ki a két szemén,
Dohos kénkő-pára jön ki rút gégéjén.

30

E furiát angyal most megszabadítja,
Isten hatalmával annak ígyen szóla:
"Alektó, az isten nékem parancsolja,
Hogy küldjelek téged nagy Törökországba.

31

"Szultán Szulimánnak szálljad meg a szüvét,
Neveld magyarokra ő haragos mérgét,
Vigye rájok éles, rettentő fegyverét,
Rontsa uraságát, nemzetök erejét."

32

Örül a furia, nem késik pokolban,
Röpülését veszi nagy Törökországban.
Éjfélkor érkezik Konstantinápolyban,
Ottan beférkezék Szulimán házában.

33

S hogy inkább, hamarább elhitesse véle,
És hogy megrettenést szüvében ne tenne,
Magára nagy Szélim formáját öltötte,
Szélim Szulimánnak atyja volt, mig éle.

34

"Fiam, te aluszol" - így kezdé beszédét,
"S nem vészed eszedben istennek kegyelmét,
Hogy adott tenéked erőt, vitézséget,
Jó észt, jó tanácsot és elég értéket.

35

"Aluszol te mostan és nem nézsz előre,
Mely nagy felhőt kerget Károly[5] te elődbe,
És, hogyha idején nem vészed eszedben,
Itt fogsz megnyomatni aluvó helyedben.

36

"Hígyed, hígyed az én megőszült fejemnek,
Ha időt adsz nekik, téged elvesztenek
Országostól kaurok,[6] a hitetlen ebek;
Mert, ha egyességök volna, van erejek.

37

"Lesz is; mert alkusznak; de te menj őrájok,
Ne késsél és ne hagyj üdőt alkudniok.
Így rontatának meg tőlem mamelukok.[7]
Így verém meg Campsont, s romlának szirusok.

38

"Kelj fel, éles kardot köss az oldalra,
Indulj meg hadaddal tévelygő magyarra;
Én leszek melletted, és minden dolgodra
Vigyázok hűséggel s minden nyavalyádra.

39

"Bolondság tenéked kazulokra járni,
Sok jó vitézt oda törni és rontani;
A mi fátumunk azt nem hagyja romlani,
Isten azon bennünk akar tanítani.

40

"Izmail énnekem sok boszúkat szerze,
De ugyan megtörnöm végig nem lehete;
Hát tenéked Tamma mennyi boszút teve!
Nagy részét hadadnak ravaszúl megverte.

41

"De a magyarokon mindenkoron nyertünk,
Nem is kell oly messzi oda fegyverkeznünk,
Sem annyit költenünk, sem annyit vesztenünk,
Se győzedelemben nincs mit kételkednünk.

42

"Ne félj, hogy segítse senki magyarokat,
Mert jól ismerem én bolond kaurokat
Míg nem látják égni önmaguk házokat,
Nem segíti senki a szomszéd házakat.

43

"Ne félj; mert, lám mondom, én leszek melletted,
Az szent Mahomet is vezeti kezedet.
Osztán, édes fiam, a vitéz embernek
Valamit engedni kell a szerencsének."

44

Igy Alektó szultán Szulimánnak szólott,
S amely mérges kigyót a kezében hozott,
Abból egyet szultán ágyába bocsátott,
Nem nyugvék a kígyó, míg hozzá nem jutott.

45

Válláról mellyére, mellyérül szivében,
Valamerre elcsusz, mindent hágy méregben,
Gyujtja kemény szivét, s hagyja lángos tűzben -
Hagyja hentergetni dühös kevélységben.

46

Nagy vígan Alekto eltünék ott mindjárt,
Mert látá, haragra gyujtotta Szulimánt;
Ő pedig felugrott: "Fegyvert! fegyvert!" kiált,
Mert majd eszeveszett lőn Alekto miatt.

47

Kiált az Szulimán: "Oh te, bátorságra
Ki engemet indítsz, ilyen nagy dolgokra!
Nagyobb vagy embernél, noha ember módra
Láttalak tégedet szólva, tanácsolva.

48

"Készen van Szulimán, el is megyen oda,
Ahová meghagytad, s kaurt rak halomba;
Megfestem lovamat keresztyén vér-tóba,
Rejtek városokat, várakat hamuba."

49

Felkelvén ágyából, rögtön parancsola,
Hogy minden vezére táborban szállana,
Válogatott néppel, kinek mily hatalma,
Valaki bégséget vagy timárt tartana.

50

És hogy Drinápolyban, májusnak fogytára
Az egész hadak mind szálljanak táborba.
Futnak a csauszok fehér patyolatban,
Hirdetik a hadat, minden országokban.

51

Azonban Szulimán űle jó lovára,
S vezéreket híja magával divánra,
Kertektől nem messzi egy széles halomra,
Holott is beszéle nékik ily formára:

52

"Vezérek és basák, ti okos vitézek,
Kiknek esze után sok birt népet nézek
Ti vagytok tartói én erősségemnek,
Ti meghódítói pogány keresztyénnek.

53

"Im, mi állapotunk látjátok, miben van;
Erős birodalmunk nem henyélést kíván,
Amit karddal nyertünk, nem tartja meg diván:
Fegyvert, erős vitézt ily nagy ország kíván.

54

"Evvel győzünk mi meg keresztyén világot,
Amely inkább kiván fizetni harácsot,
Hogysem vitéz módon reánk vonjon kardot,
Evvel becsültetjük mi muzulmánokat.

55

"Mégis, bár nem sokan, kik ellenünk járni,
S vannak, kik merészlik fogukat mutatni.
Bolondok! nem tudják, hogy jobb megvallani
Az erőtlenséget, hogysem kárt vallani.

56

"A magyarok ezek, kik fej nélkül vannak,
Mint a törött hajó, széltől úgy hányatnak.
Mióta elvevém életét Lajosnak,
Sokan koronáért most is vonakodnak.

57

"Igaz, nem tagadom, ha egyesség volna
Köztök, bizony nekünk nagy gondokat adna
Az egynéhány magyar, és megcsorbítaná,
Fényes koronánkat talán megrontaná.

58

"De isten ostora szállt mostan reájok,
Fösvénység, gyülölség uralkodik rajtok,
Nincs szeretet köztök, sem okos tanácsok,
Kiért esőben van fényes koronájok.

59

"Szemlátomást látjuk az isten irgalmát,
Mert minekünk szánta magyar birodalmát.
Mindenkor azután megtaláljuk Tammát,
Rontsuk most a magyart s az ő birodalmát.

60

"Esküszöm én nektek az élő istenre,
Mi fényes holdunkra s éles fegyveremre,
Az éjjel Mahumet, én atyám képébe',
Ezeket mind nékem okosan beszélte.

61

"Az Arszlán vezér is ír Budáról nékem,
Hogy győzödelemben ne legyen kétségem,
Ím az levelet is előtökbe tészem:
Olvasd nagyfenn deák: hadd vegyük elménkben."

62

Itt egy török deák felszóval olvasván:
"Győzhetetlen császár, a te rabod, Arszlán,
Budai fővezér te kegyelmed után,
Ír alázatosan, néked fejét hajtván.

63

"Ha tudni akarod keresztyének dolgát,
Azok veszni hagyták magok állapotját;
Károly gyűlésekről gyűlésekre magát
Hordoztatja s nagyon forgatja hit dolgát.

64

"Nincs sehol kész hada, s nem is gondolkodik,
Mint bolond, hogy talán valaha kelletik,
Maximilián meg magyarok közt lakik
Gondviseletlenül, csak eszik és iszik.

65

"Az magyarok pedig leghenyélőbb népek,
Egyik a másikat gyűlölik, mint ebek;
Nincs köztök hadtudó: ha volna is, ezek
A tisztviselőnek soha nem engednek.

66

"Uram! ha volt módod valaha az hadban,
Nincsen most kevesebb ilyen állapotban;
Ugy tetszik, hogy immár, itt Magyarországban
Látok vérpatakot, sok kaurt halomban."

67

Meghallván vezérek az Arszlán tanácsát,
Főképen császárnak elszánt akaratját,
Senki tartóztatni nem meré az útját,
Hanem minden vezér javallja szándékát.

68

Nem sok idő mulván, az nagy Ázsiábúl
Sok had érkezék, kik voltak tengeren túl,
Számtalan sok tatár meótiszi tótul;
Ezek küldetének khán prekopitátul.

69

Ifiú Delimán vezére ezeknek,
Fia az nagy khánnak, nagy fejedelemnek;
Huszonötezer ez, és mind jó tegzesek,
Sok százezer közül válogatott népek.

70

Könnyü had, és bátor, és gyors mint az árviz;
Úgy tetszik, kezében mindenik halált visz:
Mert jó lova hátán csak jó fegyverben hisz;
Nincsen tartalékja sem tűz, sem sebes viz.

71

Azt mondják, Delimán, mikor országokat
Járt volna látásért, híres városokat,
Galata városban látta szép Kumillát.
Kumillát, a szépet, Szulimán leányát.

72

Kumilla szép haja megkötözé szivét
Ifjú Delimánnak, s vele minden kedvét,
Egy tekintet vevé el minden erejét,
Úgy hogy nála nélkül nem kivánja éltét.

73

Akkor hazament volt, most szép haddal jött meg,
Törődvén, a szép lyányt mikép nyerhetné meg;
Véletlenűl szegény de megcsalatkozék,
Mert addig elvevé Kumillát Rusztán bég.

74

Most már nyughatatlan, bánattal áll, vagy űl,
Untalan szegénynek szeme keservvel fűl,
Mely miatt a szíve, mint a hideg jég, hűl;
Éltével halálba, bánatja közt, merűl.

75

Őrizd, Rusztán vezér, jól ettől magadat,
Mert, mint dühös farkas, lesi halálodat,
Az vitéz Delimán nem tűrheti búját,
Kitölti, ha lehet, rajtad bosszuságát.

76

A tatárok után öt roppant seregek,
(Azt tudnád távolról, hogy sivó ördögök),
Ezek is Drinápoly alá érkezének,
Sok harcokon forgott vitéz szerecsenek.

77

Mindenik seregben hat-hatezer ember;
Mindenik hárommal verekedni meg mer,
Lova mint egy madár, maga mint egy tündér,
Mert oly könnyen fordul, mint esti denevér.

78

Ezek Kazul basra jártak Szulimánnal,
Ezek Lajos királyt megverték dsidákkal;
Vitézek mind egyig, s nem fegyverderékkal,
Paizzsal födözvék, sem sürű páncéllal.

79

Ezek előtt mégyen vitéz Amirásszen,
Maga is fekete, lova is szerecsen;
Az ő kedves lova Karabul, - kényesen
Melyet ő járatott had előtt, s kevélyen.

80

Mondják, hogy Karabul nagy Arabiában
Széltől fogantatott egy hires kancában:
Hihető is, mert nincs se szélben, se lángban
Gyorsaság, vidámság, mint e paripában.

81

Amirásszen után három fő kapitány,
Egyik az Olindus, ki okosság után
Ment mind nagyobb tisztre, s végre lett kapitány,
Negyedik osztályé a szerecsen hadban.

82

Sziriai király, az okos Menethám,
Küldte másodikat: ez volt szép Hamviván;
Szerecsenek közül jött az Szíriában.
De vala harmadik kegyetlen Demirhám.

83

Demirhám, az erős, kinél erősb nem volt
Sehol, valamerre Szulimán parancsolt,
Mert ez gyökeréből nagy tölgyfát kirántott,
Ököllel agyonvert egy nagy elefántot.

84

Ötödik Alderán, bátyja Demirhámnak,
Volt gondviselője a szerecsen hadnak;
Ez magyarázója volt minden álomnak,
S Mahumet könyvének, hazug Alkoránnak.

85

Ezek után jőnek vitéz mamelukok,
De szerencsétlenek, mert nincs nékik urok.
Szulimánhoz nem rég estek, mint hódulók,
A nagy s bő Egyiptus lévén az ő honok.

86

Kajer bég jön vélek, kit fővezérségre,
Mehmet Junnusz basa nem kis szégyenére,
Tett Szulimán császár; mert emettől féle
S ily nagy tisztre vinni szolgáját nem merte.

87

Ezek húszezeren jó vitézek voltak,
Vitézséget Tommem bejtől mert tanultak,
És noha sokféle nemzetekből álltak,
Okos vezér alatt mind egyesek voltak.

88

Nem messze cirkászok, szinte szomszéd népek
A mamelukokkal, hadi rendben jőnek;
Ötvenkétezren ezek is lehetnek,
Mert zincsiek, geták, barstok vannak vélek.

89

Magok választottak kapitányt magoknak:
Hadverő Ajgász volt neve a basának;
És bizony hiában nem nevezték annak,
Mert ez volt oka sok nemzet romlásának.

90

Ajgász basa után jőnek zagatárok,
Legbenső Szittyából származott tatárok,
Hiszik az alkoránt; de zöld patyolatjok
Mutatja, ki török, kik pedig tatárok.

91

Ellepték a földet ezek, mint az hangyák,
Vagy széles mezőben a búza kalangyák;
Mindenütt villámnak csupán nyilak, szablyák
És mindent rettentnek a lobogós kopják.

92

Ezek olyan helyre soha nem fordultak,
Fegyverrel amelyet meg nem hódítottak;
De inkább azt mondom, hogy elpusztítottak,
Valamerre ezek világban jártanak.

93

Sőt mikor törökre ezek föltámadtak,
Csaknem teljességgel őket elrontották.
De mi bűneinként rajtunk maradtanak,
Istentől ostorul mert ők hagyattanak.

94

Lám szittya Tamerlán megveré muzulmánt,
Eleven fogá meg a Bajezid nagy khánt.
Akkor is láthattuk az isten hatalmát:
Csak játékul tartja embereknek dolgát.

95

Soha az szittyákat senki meg nem verte,
Ő veszedelmöket senki meg nem érte:
Mithridates király háborgatni merte,
De, mondd meg énnékem, mit vihete végbe?

96

Hallották Rómának kevély nagy hatalmát,
Magokon soha nem látták birodalmát:
Nagy Sándor is látta szittyák bátorságát,
Mily nehezen vett meg tőlük egy kősziklát.

97

Négy táborban ezek jártanak ékessen,
Mindenikben vala húszezer, tegzessen;
Egyiknek parancsol fekete szerecsen,
Hármának Uldair, Lehel és Turáncsen.

98

Ki számlálhatná meg az tenger fövényét?
Vagy Hercyniának számtalan levelét?
Az számlálhatná el Szulimánnak népét,
Az írhatná meg is roppant sok seregét.

99

Mert valaki hallá: haddal megy Szulimán
A keresztényekre, s vele sok muzulmán,
Mindenik siete haddal császár után,
Mindenik örvende kaur megromlásán.

100

Mert szép Indus vizén túl török nem lakik,
Sem ő császárjoknak e föld nem adózik:
Mégis ím eljöve király Atapalik,
Mert akarja látni, keresztény mint romlik.

101

Jaj! hová fog ez a nagy felhő omlani?
Mely világszegletre fog ez leszakadni?
Isten nagy haragját hogy meg fogja látni,
Aki ezt magára jőni fogja látni!

102

Mint az eget felhő, ellepé az földet
A sok roppant sereg és idegen nemzet, -
Még nem vettük számba ázsiai népet
Sem az európai hadakozó sereget. -


Második ének

1

Budai fővezér meghallá, Arszlán bég,
Hogy ő tanácsából megbomlott békesség;
Gondolá, mindenben árt késedelmesség,
De leginkább hadi dolgokban a restség.

2

Az ő elméje is vala nyughatatlan,
De okosság nélkül, azért állhatatlan,
Ő minden dolgában volt igen oktalan,
Azért is rosszúl járt minden ő dolgában.

3

Ura híre nélkül sok hadakat gyüjte,
Mert avval kegyelmét nyerni reménylette,
Hogyha kaurokat addig megverhetné,
Vagy tőlök valamely kővárat nyerhetne.

4

Nyilván mondja vala: megszállja Palotát,
Senkitől nem rejti, titkolja tanácsát,
Sőt kérkedik vala: lerontja bástyáját
És elvágja vitéz Túri Györgynek nyakát.

5

Azonban dühösen összegyüjté hadát,
Valaki köthetett oldalára szablyát;
Így mindig bővité vezér az táborát,
Rövid nap számlála tízszer ezer szablyát.

6

Megszállá Palotát vezér ennyi néppel,
Sok ágyúval, elég tűzi mesterséggel;
Időt nem mulatván sok ágyúlövéssel,
Kezdi Móre bástyát törni keménységgel.

7

Szégyenli a Túri, hogy vagyon kőfalban
Sáncolva, - szeretne lenni csak táborban.
Mint erős oroszlány nem késik barlangban,
Ha fekve találják gyors vadászok abban:

8

Kiugrik haraggal, sok erős dárdát ront,
Vadászt halomban mar, erős hálókat bont,
Valamerre fordul, piros vért sokat ont;
Így cselekszik Túri, kit török had boszont.

9

Benn jó rendet hagyván, maga kétszáz fejjel
Palotából kijő, mind híres vitézzel,
Törökre ráüte okos merészséggel,
Sokat bennek levág, vitéz keménységgel.

10

Istrázsát nem talál, mert bizvást alusznak,
(Éjfélkor vala ez) s békével hortyognak;
Nem félnek Túritól, rá sem is gondolnak
Hogy a magyarok ily dolgot próbáljanak.

11

Kurt aga legszélről a vár felől vala,
Bolond merészséggel sátort ottan vona,
Háromszáz janicsár körülötte hála,
Ezekre Túri György bátran rárohana.

12

Százötvenöt török csakhamar elesék;
Aga is álmából alighogy kiugrék,
Mert este vacsorán sok húzamost ivék,
Túri György vesztére nagy sokat esküvék.

13

Mezítelen karddal kiszökék sátorból,
Kiált segítséget, melyet vár Arszlántól,
Kiáltja társait a sátorok alól;
De mindennek nagyobb gondja van magáról.

14

Szintén immár lóra ugrani akara,
Hogyha még Arszlánhoz táborba futhatna:
Ott éré Tót Balázs, s a fejét lecsapá,
S az ő szép sátorát a magyar megrablá.

15

Mély álmában jancsár sok megölettetik,
Álomból halálba, nem is messze, ugrik;
Teli gégéjeből soknak a bor omlik,
Részegség jutalmát mindnyájan ott veszik.

16

Háromszáz közűl csak tizenöt szalada,
Ki Arszlán vezérnek efelől hirt ada.
Haragjában csaknem ő kettészakada,
Gyorsan kétezerrel afelé szágulda.

17

Palotába Túri de már bement vala,
Azért Arszlán vezér ottan nem találta;
De láta sok török vért ottan omolva,
Holttest, romlott sátor, sok hevert halomba.

(Több nincs)

***

[1] Borostyán A. J.

[2] Fejedelem. A.J.

[3] Alvilági istennők, a régi rómaiak hite szerint. A. J.

[4] A három fúria egyikének neve. A. J.

[5] V. Károly római császár. A. J.

[6] Kaur, gyaur, így nevezte a török a keresztyént, a. m. hitetlen. A. J.

[7] Itt és a következő versekben ázsiai és afrikai harcait emlegeti,
melyek bővebb magyarázata nem tartozik a dologra. A. J.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélő költeményekArany Ján  
szeretettel
  2013-10-03 09:13:04, csütörtök
 
  A CSABA-TRILÓGIA HARMADIK RÉSZÉBŐL
Első ének



Átilla meghal

A mult idők homályán megszólal egy rege,
Átilla veszedelmét siratja éneke:
A végzetes menyekzőt, a bosszuló fiat:
Egész nemzet bukását ez egy halál miatt.

Lám mert, hogy Etelének hív nője meghala,
Öt évig Ildikóhoz be nem megyen vala,
Öt évig a szerelmet nem ösmeré szive,
Gyászolván Ríka asszonyt, kit Isten elveve.

Szerette Ríka asszonyt, önön szép s jó magát,
Szerette méhgyümölcsét, a szöghajú Csabát,
Dacára Ildikónak az asszonyt kegyelé,
Magasztalván, fiáért, minden hölgyek fölé.

Tudnillik, a jövendő előtte nem titok,
Kimondva rá a jóslat: "Etele bukni fog,
De majd országa romját megépíti Csaba."
Fiát ezér', anyostul, szerette az apa.

Hogy aztán szíve többé nem horda régi gyászt,
Egy szép királyi szűzzel inneple újra nászt:
Mikoltának nevezték. Állott a vígalom:
Hej! nem volt a világon több ily lakodalom.

Huszonnégy koronás fej, kiket megbuktatott,
Tőn az napon körűle fényes szolgálatot:
Ősz Detre is azok közt, Hildebrand, Alarik,
Valamér, Odoáker, Edekon, Ardarik.

Jelen volt a királyné, elűzött Ildikó,
(Krimhilda volna máskép, de tetszősb így a szó);
Hozzá Etelnek nyájas hivó parancsa ment,
Azér, mind udvarostul, a nászra megjelent.

Kétszáz nemes leányból állt a kisérete,
Fejdelmi vér a legtöbb, királyok nemzete;
De háromszázat, ékűl nyert a szép új ara,
Ríkának ugyanannyi volt egykor udvara.

Ott vígan összegyűltek a húnok főbbjei,
Átilla csarnokában, fiai, hölgyei;
Sok rendbeli követség, sok fejedelmi túsz,
Kiktől magas Etelvár gyöngyben s aranyban úsz.

Künn a tábor, hadankint, megűli a gyepet,
Lakván, egész országúl, menyekzős ünnepet;
Mint a Tisza virága, a nép oly számtalan,
S mintha csak egy nap élne, oly széles kedve van.

Délig csatát színlének, kegyetlen harcokat,
Mint álom újrajátszik ímetti dolgokat;
Evés, ivás, dal és tánc, nagy állt be délután
Kivűl a sátorokban s a száztornyú Budán.

Harminc nap a menyekző fog ott eltartani,
Harmincat a herész is utána toldani,
Harmincat a kárlátó: kilencven napra megy:
- Ki mondta volna reggel, hogy nem lesz több, csak egy! -

Hiába küldte Isten csodás intő jelét,
Vakság lepé meg az nap királyi Etelét;
Tompult örömnek adta szivét; se lát, se hall:
Mint legvakabb a hőség, midőn gyűl a vihar.

Hiába hogy ledobbant Turul tátos lova,
Nevetve szól a hírre: "soha bizony! soha!"
Mint feljövő nap, fordult a vígadók felé,
Arany kelyhét mosolygó ajkához emelé.

Éjfél után, hogy eljött az álom ideje,
Benső lakába indult Átilla és neje;
Megbotlott a küszöbben a hölgy, és megpihent:
Akkor sem vette észre Átilla, mit jelent.

Már csendes álom őrzé az élők nemzetét,
Kimérte a halandók gyérebb lehelletét;
Vígságban eltörődve a húnok gyermeki,
Budán és a mezőben aludt immár kiki.

De Ildikó nem alvék, nem ő csupán maga,
Kemény volt egyes ágya, szép bársony pamlaga,
Kést döföl a szivébe halálos sérelem,
A régi bosszu hamvát felszítja fris jelen.

Eszébe jut hazája, távol Burgundia,
Eszébe férje Szigfríd Szigmund dicső fia,
Kit bátyjai (a gyávák!) elárultak gazúl,
Kiért, hogy bosszut álljon, megvált onnan hazúl.

Másodszor Átillának kezét hogyan adá,
Mivel Szigfríd halálát így megtorolhatá;
Meg is torolta szörnyen: nagy volt Budán a baj:
Testvéri ott veszének, s a nibelungi faj.

Eszébe jut hatalma, mely eleinte volt,
Amig Átilla kedve Ríkához nem hajolt;
Eszébe Aladár is, kegyből-esett fia,
Kinek majdan Csabát kell, öccsét, szolgálnia.

Vevé első urának szekrényből fegyverit,
Csókolja, mintha bennük ott volna Szigferid;
Mért is dobá nevét el? s nem halt meg özvegyen?
Azért, hogy Etelének szolgálója legyen?...

Elhunyt férjét ohajtva midőn így rakogat,
Kezibe, most először, a ködsüveg akad;
Szigfríd viselte hajdan, s ha ebbe öltözött,
Látatlanul jön és megy vala ezrek között.

Egy gondolat!... fejére a süveget teszi,
Látatlanul a csarnok felé utját veszi,
S megcsalva könnyü lépte, hol átsuhan, az őrt,
A félvilág urának merít szivébe tőrt.

Töredék az I. énekből

(A 25-65 verssorok, más fogalmazásban)

Jelen volt a királyné, a német Ildikó,
(Krimhilda volna máskép, de tetszőbb így a szó);
Hozzá Etele nyájas, hivó parancsa ment:
Azért, mind udvarostul a nászon megjelent.

Tündérvilágnak hinnéd a csarnokos Budát,
Fény, szin, zaj lelkesíté a nászi palotát;
Benn a király mosolygva, - ruhája dús bibor,
Gyémánt s arany kehelyben előtte drága bor.

Előtte a menyasszony, miként egy napsugár,
Mint tükörrel vetett fény, - táncot libegve jár;
Szépségin összeolvad, szeméremmel vegyest,
A szűz lélek szerelme s a habzó vérü test.

S ülvén királyi székben a vőlegény, Etel:
"Járjad", kiáltja, "járjad, te, kin szivem legel!"
Egyszerre szívja lelke, miből egy is megárt,
Szemével a szerelmet, ajkával a pohárt.

És Ildikó megosztja urának örömét,
Mosolygva szép Mikoltán jártatja kék szemét,
Szelid hunyászkodással urának egyre tölt; -
Hozzá is a király ma nyájasb, mint azelőtt.

Éjfél után a bajnok ágyasházába tér,
Éjfél után a hősek vigalma véget ér;
Sulyát a hosszu napnak növelte hosszú est,
Törődve annyi kéjben, álomra dől a test.

Egy lanyha nyári szellő minden szemet lezárt,
Bágyadva éjt az égről a csillag is sugárt,
Az őrtüzek szunyadnak a palota körül,
Az őr is mind paizsra vagy lóserényre dül.

Ám Ildikó nem alvék, nem ő csupán maga,
Kemény lőn egyes ágya, szép bársony pamlaga:
Kést döföl a szivébe halálos sérelem,
A régi bosszú hamvát felszítja fris jelen.


Második ének

A menyasszony ébredése

Egynémi, vad sikoltás hangzott hajnal felé,
A boltok néma csendjét háromszor átszelé,
Mint éji bús madárhang, mely vészt s halált rikolt,
Midőn a szörnyü tettre fölérze szép Mikolt.

Hallá ezt künn az őrség riadó csapata,
Nyilallásként ez a hír a főkhöz elhata;
Meghallá a kerek föld s az ég, a nagy, örök,
Hogy Átilla király már csak hitvány földi rög.

Mert a világ négy sarka megrázkodott belé,
A csillagok ijedten futkosnak lefelé,
A szolganépek arcán halálszin látható,
S a hun szivek keserve - az nem kimondható!

Legottan, hogy először támadt a riadás,
Zoárd nagy húnvezérhez röpűle híradás,
Bulcsú, Zoárd, a táltos, a kádár megjelent,
Fáklyával e négy fő hun a palotába ment.

Vérében a királyt ők az ágyon ott lelék,
A földön is aluttvér tóval sötételék;
Döbbenve a négy fő hun az ajtóban megállt,
Elgondolhatta bezzeg: csak ember volt tehát!

A hölgy fel sem tekinte, zokogva sírt külön,
Remegvén gyönge teste, mint harmat a füvön;
Nem tűrheté ezt Bulcsu, kivonta pallosát,
Emelte a királyné fejére nagy vasát.

De visszarántva Zoárd: "megállj, embertelen!
Megállj - kiált - ez asszony, nem látod? bűntelen!"
Hogy, mint esett? előbb is akarják hallani,
S Mikolta bátorodván, így kezde szólani:

"Hogy mint esett - zokogta - azt tudnom kellene,
Én voltam a teremben, és senki más, vele;
De mély álomba estem, semmit se mondhatok:
Oh, öljetek meg engem! a vétkes én vagyok.

"Csak azt tudom, hogy egyszer nyöszörgés hallatik,
Az én uram - gyanítám - rossz álmot alhatik:
Felköltsem-é? - kinyújtom és vérbe hal kezem.
Így volt. Egyébre aztán nem is emlékezem.

"Miér' kellett az éjjel álomba esnem így!
Mindég oly ébren szoktam szunyadni és nem így:
Testvéreim között a tenger zöld szigetén,
Király atyám lakában, legébrebb voltam én.

"Hárman valánk testvérek, én, Mirha és Lele,
Mi hárman egy terembe szoktunk fekünni le,
Fekünni, de az álom sokáig elkerült:
Jaj is volt a leánynak, ki tán elszenderűlt!

"Hányszor megloptuk ágyán a szunnyadó Lelét,
Csiklandva pávatollal arcát, vagy kebelét!
Minő játszás, nevetség támadt köztünk ezen!
Éjfél után ha ért ránk álom, nagy nehezen.

"De én nem látom őket, édes testvérimet,
Többé velök nevetnem, játszódva, nem lehet;
Azt kérdenék: Mikolta, hát férjed hol vagyon?
Szegény, miér' aludtál mellette oly nagyon?

"Kinek lennél, Mikolta, e földön már neje?
Miféle gyászt viselnél, Átilla özvegye? -
És e beszéd úgy fájna, úgy fájna majd, tudom:
Jobb nékem is urammal elmenni egy uton!

"Csupán e tiszteséget kérem ma tőletek,
Hogy, bár méltó vagyok rá, most meg ne öljetek,
Hogy Etelét kisérnem önként szabad legyen,
Mint hű özvegy, ki önként ura után megyen."

De Bulcsu, meghajolván a gyenge nő fölé
"Isten az éjet - úgy mond - álomra rendelé:
Nem vagy bünös, királyné - világos ez nekem -;
Ártatlan vagy, galambom; ne reszkess, gyermekem!

"Kár volna még halálra elszánni tenmagad',
Virágjában letörni szép ifjuságodat,
Fehér öled feldulni, mely még nem volt anya,
Melyért még sok szerelmes ifjú sohajtana.

"Ámde, ha véred hull is Etel király felett,
Annál ugyan e földön nem ér szebb tisztelet:
Neveddel a világot betöltöd, mint egy hős;
Örül, mikor dalában említ, a hegedős.

"Rövid az út, királyné, mely visz uradhoz át:
Rövid nap serlegébe töltesz kámot, bozát,
Midőn szilaj csatáktól, vadászattól pihen,
Te, lábához simulva, szolgálod őt hiven."

Igy monda Bulcsu. Erre Mikolta nem felelt,
Könyhullató szemében mosolygás fénye kelt,
Nyujtotta gyenge karját a fő táltos felé,
Magát az áldozatra örvendve szentelé.

És Torda elvezetvén a szép királyi nőt,
Liliom szín fehérbe felöltöztette őt,
S elrejté, hogy ne lássa halandó vizsga szem,
Mig majd a nagy királynak temetése leszen.


Harmadik ének

Zoárd tanácsa

Nem ült ám renyhe gondban Zoárd, a hunvezér,
Siratni gyáva könnyel a tettet rá nem ér:
Előbb is megkerűli a tornyos palotát,
Megnégyszerezve kívül az őrállók hadát.

Aztán sietve külde mind a három kapun:
Buda körül hogy állna, mint egy erdő, a hun,
Fegyverben éj- s naponta, lóháton a nyereg,
Így várja bé parancsát a fennálló sereg.

Egyszersmind a kiáltók kiáltsanak jelet
Egész birodalomban, mint a gyors képzelet:
Hogy mindenik szabad hún, fő, vagy köznép legyen,
Legott gyűljön hadastul a rendes gyülhelyen.

Tudnillik ezt először Átila rendelé
Hosszú láncban kelet, dél, éjszak, nyugat felé,
Hogy ember ember ellen, mint őrszemek sora,
Budától a határig ne szűnne meg soha.

Mint hancsik a mezőben, áll egy-egy híradó,
Amennyire kiáltás ereje hallható,
És mint kakas, szomszédját ébresztve a falun.
Adá tovább a jelszót egymás között a hun.

Zoárd pedig azonnal a palotába tért,
Ottan lelé a kádárt s kemény Bulcsu vezért.
Ősz Torda is belépett; döbbenve álla meg,
Mintha urát először most látta volna meg.

De Bulcsu a vértóban, melytől az ágy setét,
Megforgatván szemének gyilkos tekintetét:
"Mit habozunk", kiálta, "vagy meddig habozunk?
Ha nincs erőnk segítni: van rettentő boszunk!

"Egy, ami én előttem világos, mint a nap:
Hogy ezt nem hún, szabad vér, - ezt tette szolga, rab;
A hún, kicsinye nagyja, szerette Átillát,
Imádva, mint az Istent, nem félve, mint nyilát.

"De sunnyogó királlyal e vár mindig tele,
Rájok nemes kegyelmét pazarlá Etele:
Ez a hálája, itt van! ez a jutalma, lám!
Ó, nagyszivű királyom! beh mindég gondolám!

"Ki fogja megtorolni méltóan estedet?
Vérrel beundokított fejdelmi testedet?
Szemed fényes hatalmát, mely már sötét, hideg?
Vitézségét karodnak, mely már szakadt ideg?

"De, ami bosszuállás hatalmunkban vagyon:
Igaz torod megűljük az idegen fajon;
Mind bűnös a fakó szem, és mind a szőke arc:
Vér van köztünk s közöttök, élet-halálra harc!"

Így szóla Bulcsu. Erre felelt agg Torda bölcs:
"Megillet-e nemes bú téged vezéri hős?
Mindegyik hun szivéből szóltál - s azon felyül
Etel királyi húgát, Arát, birod nejül.

"De tudja Isten, hogy lesz. Kettős az a dolog,
Ha egyfelől tekintem - vagy arra gondolok -
Ó! mindenkép halálos nekünk ez a halál:
Elromlunk, nemzetestűl, ha a jóslat megáll."

Itt elhagyá zokogva s nem szólhatott az agg,
Rázkódván ősz szakála, mint ki szörnyen kacag;
Megütközve tekinté mind a három vezér:
Minő jóslat - kiálták - az, amiről beszél?

"Midőn elhunyt - viszonzá - a jó király, Buda,
Öccsével, Átilával történt ilyen csuda:
Egy szép kies mezőben verette sátorát,
Kisded halom högyé, mint fejdelmi koronát.

"Akkor volt ez, hogy Isten csodás kardját lelé,
Mely kezdetben jövendő hatalmát jelelé;
Majd bátyjáról gonosz hirt lehete hallani -
És a király megindult világ-hódítani.

"Övé volt már az éjszak, övé a napkelet,
Indúla fegyverével megbirni a delet:
Görög földjére ronta, mélyen nyomult belé,
Ott, mondom, egy mezőben tanyáját emelé.

"Arannyal volt a bársony hímezve gazdagon,
Maga a sátor állott vert arany rúdakon,
Gyémántos foglalóit szorítá érc-csavar:
Nem egykönnyen birá azt feldönteni vihar.

"S im hirtelen - nem ingott se fű, se falevél,
Déli álmát szunyadta minden fuvóka szél,
Elfúladt a hőségben az ég lehellete,
A legkisebb pehelyszál békén pihenhete;

"S egyszerre, ím, a sátor, derült, fényes napon,
Mint sokszinű buborék eltűnik a habon, -
Egyszerre csak leroskad Etele sátora,
Hogy ollyat földi ember nem látott még soha.

"Remegve a hatalmas nézett az ég felé;
Nagy gazdag áldozattal Istent engesztelé:
De nem csapott fel a láng merészen, könnyedén,
Mint sárkány mászott a füst a föld felűletén.

"Egyszersmind Isten akkor súlyos igét ada:
»Hogy elvész mind személye, országa és hada;
Csupán egy, kit nem ismer, élő fia pedig, -
Az megmarad, s hatalma ujan emelkedik.«

"Most a rettenhetetlen, hallván e jós igét,
Döbbenve forditá meg hadrontó seregét,
Győzelme fele-utján megtére; ám jövet
Száguldva ért elébe hazulról egy követ.

"Örömhirrel köszönt be, (Átila is vidult):
Királyné, Ríka asszony hogy már megszabadult
Egy szép fiúval. Ez lőn a megjósolt Csaba,
Kit, fiai közül, még nem ismert az apa.

"De többé mégse hallók nevetni Átilát,
Hordozva nagy szivében a végzetek nyilát;
Csabára láttuk néha kissé mosolygani. -
Azonban ujra indult világhódítani.

"Háromszor még azontul, hogy e jóslat kele,
Érezte Isten ujját megdöbbent kebele:
Egyszer a Lek vizénél, hol ama csoda-nő
»Vissza, Etel!« kiálta, - s nem mert átkelni ő.

"Másszor, hogy Katalonnak mezején folyt a vér,
Hömpölyge gyászos árján ember, ló és szekér;
Nyeregből ott magának máglyát emeltetett,
Azt híve győzelmében, hogy már legyőzetett.

"Harmadszor, Róma ellen hogy vitte harc-vasát,
Tőbül kivágni készűlt a világ városát:
De kardos ősz, csikorgva, fölötte megjelent,
S megtérve a kapuktól, Átila visszament.

"Ó, mondom én, halálos nekünk ez a halál!
Ím bételik a jóslat - nagyon, nagyon talál:
Itt fekszik a bizonyság -" tovább nem szólhatott,
Ősz Torda nagy keserves sírásra fakadott.

Mint nyári lanyha esső, szeméből folyt a köny
Aláperegve tisztes szakálán, mint a gyöngy;
Hallgatva jó-sokáig a három fő hun állt,
Búsan hol egymást nézve, hol a nyugvó királyt.

Végre szavát emelve Zoárd főkapitán
Fölegyenesödék, mint növény a vész után:
"Mit ér a bánat," ugymond, "vagy dőre lobbanás?"
Istené a jövendő, emberé a tanács.

"A megtorlást bizonnyal ohajtja mindegyünk:
De vajh mikép nyomozzuk? és boszút kin vegyünk?
Mert egy-két tolvaj szolga halála itt kevés:
Nagyobb dolog van itten, nagy összeesküvés!

"Megvallatám az őrsöt: mind olyan, mint a vak:
Bejőni vagy kimenni senkit se láttanak;
De bár, teszem, kerülne egy-két gaz cimbora:
Ez-é nagy Átilának méltó boszú-tora?!

"Ez-é a visszatorlás, mit szelleme ohajt?
Mely égi sátorában kiengesztelje majd?
Ó, vérnek itt özönnel áradni kellene,
Mégsem vón' megtorolva Átila szelleme!

"Nem mint bajnok, dicsően, esett el a csatán,
Nem nyúgodott le, mint nap, piros vénség után,
Orozva, böcstelen tőr ejté meg a királyt:
Méltóan ki torol meg ily méltatlan halált!?

"Talán hogy bűnös a gót, és mind a szőke arc:
De jaj! vesztünkre válna most egy belföldi harc:
A hun szivét lesujtá réműlet és iszony:
Hamar fejünkre telnék ama jóslat bizony!

"S én nem tudom, ha népünk, hallván az igazat,
Hogy így bukott el a hős, mint véres áldozat...
Én nem tudom, mi lenne. Árúló aki fél:
Mert lám a fű is hajlong, bárhonnan fú a szél.

"Ha elfogy a nap és hold, vagy a föld méhe reng,
Megbódul a közember, feje mingyárt kereng,
Bujtó temonda támad, zavargás, pártütés:
Mit nem csinálna köztük egy ily villámütés!

"Talán épp' erre várnak az összeesküvők,
Zavarosban akarván halat fogdosni ők;
De már kezemben a fék, az összes hadi rend:
Alig - mondom - merényök ha késő nem leend.

"Siessünk hát betöltni a végzet nagy szavát:
Királlyá tenni gyorsan távollevő Csabát,
Számára én az ország hatalmát fölveszem,
S ha megjön tenger elvből, kezébe leteszem.

"De négyünk közt maradjon eskü alatt titok,
Hogy Etelét galádul végzé ki orgyilok:
Így mind a hun kevésbbé ijed meg és haboz,
S nem tudva mire vélni, megretten a gonosz.

"Azt költsük, hogy szivében felpattanván az ér,
Álmában elborítá lehelletét a vér;
Könnyű lesz eltörölnünk a gyilkosság jelét,
Megtisztelvén sebekkel dicső nagy Etelét."

Mindnyájan ott helyeslék amit Zoárd beszélt,
Dicsérve szép szavakkal a gondos hun vezért,
Véresküvel a titkot őrizni fogadák:
Vérök az Átiláé közzé lecsorgaták.

Legyen tanúja, mondák, amely éltet, az ég,
A fáklya, mely kezökben sugáros fénnyel ég,
A tiszta áldozat-víz, mely ott edényben áll,
A föld, amelynek porába majdan Etele száll;

Hogy, mint a puszta légben a szózat elenyész,
Tűz által a veszendő, füstbe, hamuba vész,
Mint vizben elmosódik minden salak, szemet,
S a néma föld felejti, mit gyomrába temet:

Úgy törlik el bizony, a titok minden szavát,
Felőle értesítni úgy nem fogják Csabát,
Nehogy boszúra keljen apáért a fiú,
Nehogy romlást okozzon egy belső háború.

Erre ősz Torda táltos, meg a kádár Szabolcs,
Etel sebét lemosták, fehérre mint a gyolcs;
Forrás vizével a pap öblinté szennyeit,
Hozzá, mint hegyi csurgó, csurgatván könnyeit.


Negyedik ének

Átila terítőn

Immár az áldott szép nap feltünt, a szín-adó,
Világot ékesítő, sötétség oszlató,
Búbánat üldözője, halandók öröme,
Sziv-lélek bátorító, az égre feljöve.

De a hunok szemében fénye halotti gyász,
A szép kies világot borítja sárga máz,
Mint napfogyatkozáskor, idétlen félhomály;
Búsan szédelgenek, mint pásztor nélkűli nyáj.

Gyűl a királyi lakhoz tengernyi népözön,
Áradva minden utcán, térhelyen és közön;
Elképedt arccal egymást alig hogy ismerik;
Csend vagyon: a közös jajt említni sem merik.

Egyszerre most Zoárd a kaput felnyittatá,
Fekünni a királyt benn sok ember láthatá,
Láttára tompa jajszó, nyögés keletközött,
Tovább-tovább morogván a tenger nép között,

Zoárd pedig siratja Etelét hangosan,
Mint egy sívó oroszlán, üvölt magánosan;
Karddal megvérzi arcát, elmetszi fürtjeit;
"Ó, én uram, királyom, miért fekszel te itt?

"Avagy miért nem inkább sebekkel a csatán,
Mint illik a vitézhez erős harcok után?!
Miért hogy csöndes éjjel szakadt, meg vér-ered?
Egy karcolás sem érte vitézi kebeled?

"Ne menj az ős elődök dicső honába így:
Hunorhoz és Kevéhöz sebet mutatni vígy:
Fogadd gyarló kezünktől ezt és még egyszer ezt..."
Szól s a király szivébe hegyes acélt ereszt.

Ősz Torda nem különben és Bulcsu, a derék,
Átila barna bokros mejjét átalverék,
Vérkönnyel tele sírták a holt sebek helyét,
Így eltörölve szépen a gyilkosság jelét.

***
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélő költeményekArany Ján  
szeretettel
  2013-10-03 09:11:51, csütörtök
 
  A CSABA-TRILÓGIA ELSŐ RÉSZÉBŐL
Első ének



Átilla és Buda

A mult idők homályán megszólal egy rege,
Mint elhaló mennydörgés, fülembe éneke;
Mint nagy vizek morajját, melytől zúg a vadon,
Vérrel folyó napok bús panasszát hallgatom.

Immár egész Hunország két fő alá juta,
Ketten uralkodának Átilla és Buda;
Országlatuk dicsően és boldogan telett,
Ragyogva mint nap és hold, köz-csillagok felett.

Miként a támadó nap, vitéz Átilla volt,
Mellette Buda fénylett, szelíden - mint a hold
Testvéri jó'karatban egymáshoz éltenek
Hosszú időn keresztül, mint hű, igaz felek.

Lám mert, hogy Bendegúz már vala igen koros,
Tekintetén az évek rozsdája sokszoros;
Fiának a hatalmot, Révának engedé,
S az ősi honba tére, Etel folyam megé.

De Réva gyorsan elhunyt, nem is hagyván magot,
Föl- és letűnni látták, mint hulló csillagot;
Helyére a középső fiú hágott, Buda,
A nép ohajja szárnyon emelte őt oda.

Szólt ekkor Átillához Buda jó fejdelem:
Nehéz sor ez magamnak, jövel s oszd meg velem:
Én majd a pálca lészek, te légy, öcsém, a kard. -
Vesztére lőn utóbb is, mit jó végből akart.

Megoszták a hatalmot, a méltóság jelét,
Buda király öccsének átengedé felét;
Nem gondolá, hogy ezzel saját fényének árt,
Mint láng, ha gyúl a lángról, nem tészen abba' kárt.

Kilenc évig dicsően uralkodának így,
Nem bujtogatta őket áruló és irígy;
Buda király hon űle, mint kasban anyaméh,
S Átilla el-kirajzott a négy égtáj felé.

Zsákmánnyal a köpűbe rakodva tért haza,
Nép-számra martalékot, fölös szolgát hoza,
S a fejedelmi zsákmányt, elosztva kétfelé,
Választani raká mind Buda király elé.

Arany, ezüst, becses kő, gyöngy mint a jégeső,
Nyuszt, hermelin, szövet, mit a perzsa, hindu sző,
Nyájánt barom s arab mén, rakott málhás tevék,
Rabszolga és szolgáló: e volt az osztalék.

Örűlt e szép vagyonnak a jó király Buda,
Nem tudta kincse számát, - alig: hány garmada?
Ellenben öccse, látszott, hogy nem kap a sokon:
Budának külde mindig egy részt ajándokon.

Más részt a hun vezérek, a törzsnagyok között,
Vagy aki hősi tettel harcon különbözött -
Eloszta bőkezűen; és termő fa gyanánt
Kincsét ezer kis ágon hullatta egyaránt.

Ő, mint sas puszta szirten, kevéssel érte be,
Hév-, munka-, éh-, szomjtörő vala, mint gyors teve;
Szerették is hadanként vitézi, nem csoda. -
Im így uralkodának Átilla és Buda.


Második ének

Átilla vadászni megyen

Egyszer, midőn Hunország karját pihenteté,
Nyáját a harci ember békén legelteté,
Átilla nagy parancsot Zoárd vezérre küld,
Hogy a had véres kardját járassa mindenütt.

Miként a kóbor villám, a véres szablya járt,
Nem tudta senki a célt, nem maga se Zoárd,
De, mint vihar szelére a meglapult habok,
Úgy támadának élre a nyugvó csapatok.

Ez nyergel, az lovat fog, amaz sátrát szedi,
Ezt már vasing, amazt vért, sisak, paizs fedi;
Itt még gyül, ott menőben hullámzik egy csoport,
Vonszolva hosszu farkat, a földi lomha port.

Duna-Tisza közé; hol a lusta Zagyva foly,
Mindenfelől az ember tolong, mint hangyaboly;
A Zagyva és a Tarna, mely együvé siet,
Alig győz már italra adni elég vizet.

Térség van e folyók közt, a téren egy halom,
Melynél a Mátratőig nincsen magasb orom:
Átilla most e halmon üté fel udvarát,
Tornyos, tetős, rovátkos palota-sátorát.

És külde jó Budához, Szikámbria felé,
Vadászni hogy lejőne, bátyjának izené,
Múlatni és vadászni, szemlélni a hadat,
Mátrában és a Bükkben megűzni a vadat.

Fel is készűle immár a jó király Buda,
Csupán egy éj halasztá az indulást oda,
De szemeit lehunyván, megnyilt a léleké,
S az álom, melyet láta, minden kedvit szegé.

Úgy tetszett néki mintha öccsével egy vadon
Pusztába' gimet űzne, szilaj vadászaton,
Mikép Hunor s Magyarról az ének hirdeti,
Kikitől eredt a húnok, s magyarok nemzeti.

És - mint az álom szokta, hogy mindent összesző, -
Úgy tetszett néki, mintha nem is ő volna ő,
De mintha öccse Húnor, s ő lenne hős Magyar,
Ahogy regében hallá, hímet belőle varr.

Együtt nagy Ázsiából, sivatag téreken,
Üznek vala gyors gímet, röpűlö méneken;
Kubán folyása mentén a kis vadász csoport
Hajtá a könnyü szarvast, mint szél a könnyü port.

Majd eltünék; Meótisz mocsárai között
A vad, mikép eltünni látunk üres ködöt,
Mely puszta semmivé lesz, alig szemlátomást,
Nem hagyva foltot égen, nem a földön nyomást.

Hogy változék az álom, Meótisznak kövér
Szigetjén megtanyázott vala a két fivér, -
Száz és nyolcad magokkal, mint a dal hirdeti,
Kiktől a hún s magyar nép száz és nyolc nemzeti.

Erdő, mező, lapály, rét, kies völgy és halom,
Piros gyümölcs, madár, hal, szelíd és vad barom,
Minden volt a szigetben: csak egy volt a hiány:
Kiben szivök örüljön, nem volt asszony, leány.

Vadonba, martalékra (az álom így hazud),
Ösméretlen vidékbe vivé őket az ut,
És - mint ha pásztor éjjel az égen hall zenét, -
Hallják el-elcsapódni sípok, dobok neszét.

Majd a berek leányit, fehérlő sátorok
Alatt, vigan találják (mint énekben forog),
Múlatni, férfi nélkül, danolni, lejteni,
Szépségöket egymástól nem igen rejteni.

Mint gyors madár a pillét, hamar felkapkodák,
Nyeregben szűzi testök szívhez szorongaták;
Hosszú hajok bucsúra lengett hazafelé; -
Száznyolc levente közzül kiki párját lelé.

Dúló király leányi ketten valának ott:
Hunor s Magyar rablá el e páros csillagot,
(Azaz, váltott személyben, Átilla és Buda);
Véletlen Átillának nem a szebbik juta.

Erővel a Budáét magának foglalá,
Buda király a szép nőt erősen fájlalá:
"Nem úgy öcsém! kiálta, Hunor se tette azt:
Nem rablá el Magyartól nejét a szép Tavazt.

"De Hajnával beérte, ki néki szűlte Bort,
Kitől hosszan lehozzuk a fejedelmi sort -"
Még szólna, de szívére, mint egy lidércnyomás
Nehézkedett az álom, a szörnyű látomás.

***
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélő költeményekArany Ján  
szeretettel
  2013-10-03 09:11:04, csütörtök
 
  CSABA TRILÓGIA
Első dolgozat



1855-56

Alaprajz

Első rész: Etele és Buda

I. Buda király megosztja öccsével az uralkodást.
II. Detre tanácsa.
III. Etele hadba megyen.
IV. Buda várost épít.
V. Etele hazatérte.
VI. Buda halála.

Második rész: Ríka és Ildikó

I. A jóslat
II. Csaba születik. Gyermekkora. Epizód-énekek.
III. A királynék versengése
IV. Ríka halála.
V. Ildikó elűzetik.

Harmadik rész: Csaba királyfi

I. Etele halála.
II. A hunok tanácsa.
III. Ildikó ármánya.
IV. Csaba futása.
V. A titok napfényre derűl.
VI. Csaba megtérte.
VII. A Krimhild-csata.
VIII. Detre ármánya.
IX. Halottak harca. A jóslat értelme.
X. Csaba-íre és A székelyek.

Tervvázlat

A körülményekben rejlő végzetesség által, melyet Detre ármánya
elősegít, Etele oda sodortatik, hogy bátyját Budát megöli.

Nagy tulajdonai s a látszó igazság bocsánatot nyernek neki a népnél,
de az isteni nemesis ily könnyen ki nem engesztelhető. Jóslatot kap,
hogy birodalma el fog enyészni, de az a fia kit még nem ismer,
helyreállítja újra.

Hazaérve megtudja, hogy távolléte alatt egyik neje, Ríka, fiat szűlt,
Csabát. Ez az ismeretlen fiú. Ríka kegyenc nője lesz, mellőzi érte
Ildikót (Krimhild).

Innen irígység a két nő közt, s gyakori versengés. Ríka ennek áldozata
lesz. Etele, féltvén fiát e nő ármányaitól, Ildikót száműzi udvarából,
fiastul (Aladár). Ríkát öt évig gyászolja, egyet sem illet számos női
közül.

Ez alatt történnek nagy hadjáratai, melyeknek csak körvonalai adatnak,
mintegy a háttérben. A leírás otthon, Csaba nevelése körében marad,
hová az apa nagy tettei csak távolból hangzanak. De kiemelkedő a három
intés, melyet e hadjáratban Etele kap:

1. Vissza Etel!
2. A katalóni mezőn.
3. Leó pápával szemben.

Lakodalma Mikoltával. Etelét a rég nem élvezett szerelem jókedvűvé
teszi, még Ildikónak is megbocsát s meghívja lakodalmára. Az el is
jő, de titkos boszúval szivében, s fiát a trónon szeretné látni, mit
már bizonyosnak vélt vala, s mitől Csaba most megfosztotta. Attila
kegyétől távolabb érzi magát, mint valaha. Mikolta a kedves nő,
Csaba a kedves fiú. Nem tűrheti boszúját. Vele a ködsüveg (lásd
Nibelungen), mely látatlanná teszi. Azt tévén fejére, látatlanúl
bemegy a hálóterembe, és megöli Attilát - így a gyanú fiatal
vetélytársán lesz.

A hun-fők meggyőződnek Mikolta ártatlanságáról. Nincs ok, nincs mód,
miért tette volna. Ildikóra sem gondolnak kirekesztőleg: hanem az
idegen vazal királyok összeesküvésétől rettegnek. Félnek, hogy ez
sikerül az első zavarban. Ezért természetes halált költenek, azt
adnak hírül a népnek. De Ildikó merész játékot űz. Hogy fiát trónra
segítse és a Csaba-pártot megbuktassa: e hazugságot fordítja ellenök.
Népgyűlésben vádolja őket, hogy megölték Attilát. Ezért vesztették
el Mikoltát (ki férjével magát önkint feláldozta). A honi pártnak
futnia kell: Zalárd vagy Szoárd, Bulcsu, Torda, a kádár, Csaba, mind
menekülnek. A hunok nagy része, az idegenekkel, Aladár mellé áll,
királlyá teszi.

Aladár azonban és anyja Krimhild még erősebben ülnek az idegen
királyok nyakán. Detre gyanította Etele halála igazi okát, de nem
tudta bizonyosan. Most nyomába jő. Midőn Krimhild Etelét siratni
lejött volt, sebei vérzettek. Ezt látta két asszonya, kikkel rosszúl
bánik Ildikó; tőlük megtudja Detre.

Csaba a számkivetésben szintén megtudta (mert addig eskü alatt volt
titok), hogy atyja erőszakos halált halt, de ki által? még nincsenek
bizonyítékai.

Most Detre adja ezeket kezébe, hogy:

a) Csaba által Aladárt megbuktassa, és a hunokat belharcban
elgyengítse;

b) Hogy így kivívhassa az idegenek függetlenségét.

Csaba tehát visszajő, és boszúra pártot gyűjt Krimhild és fia ellen.
A Krimhild-ütközet. Tizenöt napig tart. Csatán az idegenek hűtlenül
elhagyják Aladárt, Csabához állnak. Győz; de ekkor az idegen népek ő
ellene fordulnak, Detre ármányából. Újabb, elkeseredett harc, Csaba
megveretik. - A harcmező. - Éjjel a sebesült Csabának látomás.
- Halottak harca, melyben a hun egyesűl a gót ellen. - Másnap a
Csaba íre fű segélyével életre költi Csaba sebesültjeit, s megértve
a jóslat igazi értelmét, - visszaindul az ős hazába - Erdély
szélein hagyván a székelyeket. Hadak úta és végül: kilátás a
jóslat teljesűltére, a magyarok bejövetele által.

***
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélő költeményekArany Ján  
szeretettel
  2013-10-03 09:10:01, csütörtök
 
  Második ének



Krimhilde

Fordula hát egyet vas-homloku Detre,
Neki lévén az nap gondja őrizetre,
Megszemlélte kivűl a jeles őrhadat,
Mely ott táboroza színes sátrak alatt.

És ha veszen észre csak egy szálnyi hibát,
Megdorgálja, bizony, bárki apja-fiát,
Legyen tiszt, közember, idegen, vagy szittya:
Kemény feddő szóval a porig leszidja.

Onnan pedig indúl a kapun befelé;
Melynek két bálványa egymást úgy ölelé;
Mint ha két hegyi bük lombos tetejével,
Össze lenne fonva bokrétás fejével.

Önegész udvarán vitte végig útja,
Hol e fő személynek márvány fürdő-kútja,
Díszes faragványú sátorai állnak;
Nincs különb lakhelye csupán a királynak.

Mert a főfő kunok udvarai görbe
Rácsozattal veszik a királyét körbe,
S ettől amazokat tér-mező választja,
Melyen kettő ággal foly körül a Zagyva.

Túl pedig e rónán, Zagyva szigetében,
A királyi palánk emelkedik szépen,
Sűrü tornyozattal, recésen faragva,
Ezerféle színű fából összerakva.

Itt legel a ménes, a szép anya-kancák,
Remekbe azokat szűlte egy-egy ország;
Partra jön a csikó, látja magát vízben;
Megriadva fut, fut: - s így tesz gyakor ízben.

Kétfelől az úton, kétfelől a hidon,
Sátrak lengedeznek puha zöld pázsiton,
Messzünnét sereglő követek számára,
Kik ott ácsorognak, Etelére várva.

De a kapu előtt, mely a várba viszen,
Síma gyepes földön, túl a folyó vizen,
Csaba és Aladár, királyi leventék,
Fegyverforgatásban erejök' nevelték.

Számos ifjú van ott, idegen és szittya,
Egy korosabb őket vezérli, tanítja,
Vitéz Odoaker, fia Edekónak,
Lehetne röviden nevezni Odónak.

Nyilazás, lovaglás, kopja, dárdavetés,
Van ezer mulatság, hősi vetélkedés;
Erejét az ifju nem szokta sajnálni:
Buja fű még jobban nő, ha megkaszálni.

S támada nevetség az Oresztesz fián,
Időnap előtti kövér hasa mián,
Melyért Odoáker fogta koplalóra,
Amíg hogy fel nem bír pattanni a lóra.

Most ugyan felmászott, valami nehezen,
Volt is tréfa elég, volt is kacaj ezen;
Bokros lova lábát megcsapkodta Odó,
És monda kajánul: hadd lám, milyen futó!

Farkához rugott az, szűk volt neki a rét,
A lovag elhányta ostorát, fegyverét,
Kantár helyett öllel fogódzott nyakába,
Potrohát szegénynek gyötri gombos kápa.

Aztán ríni kezde, vastag férfi hangon,
Keresé a kengyelt lábbal a cafrangon,
Vérzi a ló hasát lógó sarkantyúja,
Melybe anélkül is hét ördög van bújva.

Mígnem egyszer a ló, Zagyva folyam mellett,
Lerázta nyakából az unalmas terhet;
Legördült a vízbe (nagyobb volt a sárja):
Így lovaglott Róma leendő császárja.

Mindnyájan nevették; hanem a bölcs Detre
Szerzőjét e csínynak komolyan megfeddte;
Azután gyönyörrel a többi játékot:
Csaba, Odó harcát soká nézte még ott.

Aladár azonban állt egymaga félre,
Míg Odót izzasztá ifiabb testvére;
Odamene a szász, megfogá a kezét,
S mutatóujját így kisérte a beszéd:

"Én lehettem ollyan, gyermek-ember lévén,
Apáid honában, kincses Rajna szélén,
Hol anyád ősének állt királyi széke,
Fiatal koromban ott valék, vendége.

"Akkor voltam ollyan, mint jelenleg Csaba:
Kardom egy ifjú csert könnyen kettészaba; -
De azóta sok víz folyt le már előttem:
Fölfelé is, meg haj! lefelé is nőttem."

Aladár a kezét halkan visszavonta,
Detre beszédére ő semmit se monda,
Távolabb huzódott négy vagy öt lépéssel,
S nézte a játékot, mint előbb kevéssel.

Csaba pedig aztán lováról leszálla,
S odavezeté azt, ahol Detre álla;
Bal karját keresztül vette a ló nyakán,
Szép sörénye alatt kézzel lapogatván.

Egyszersmind a jobbot nyujtotta Detrének;
Az öreg, az ifjú összenevetének!
Pej lován, Odó is hamar előterme,
Tette magát szörnyen, mintha neheztelne.

"Ezt ugyan - kiálta - fejemre tanítám!
Mert, ha nem vigyázok, a földre terít ám;
Illik az, így bánni köszönet dijába?
No csak, jótétedért ne várj jót, hiába!"

Így kötődött az, hogy nevessenek rajta,
Hanem Csaba egyet jó nagyot sohajta:
"Könnyű nekem - ugymond - itthon vitézkedni,
Fecske paripámon a szelet kergetni.

"Esztendeje múlt el, nem is egy, de három,
Mióta Etelét, az atyámat, várom,
Hogy csatába vígyen, amikép igérte;
Visszajön, azt mondá, nyolc vagy kilenc hétre.

"S ím! negyedszer nyilt ki a szép új esztendő,
Négyszer jött a gólya elébb haza, mint ő;
Ki tudja, mikor fog ismét hadba kelni!
Mert méltán pihen az, aki megérdemli."

"Sohse búsulj, szolgám!" monda neki Detre
"Nem fog atyád űlni puha kerevetre!
Visszafordul ismét, Honória végett,
Hogy kivíja karddal a szép feleséget.

"Mert a testvérhúga római császárnak
Gyűrüjét küldötte Etele királynak;
Gyűrüjét, szerelmét, szíve gerjedelmét,
Férjeűl ohajtván hunok fejedelmét.

"Aztán meg is kérte a lányt feleségűl,
(Csaba ezt nem hallá arcpirulás nélkűl),
S egybe pedig kérte a nagy ország felét:
Megilleti ennyi hozomány Etelét.

"Nem adá a császár; tudom megsiratja,
Lesz a gyászruhának kelete, divatja,
Sok szűz marad otthon ez egy mátka végett, -
Akkor, a násznéppel, elvisz atyád téged.

"Akkor válik el, hogy Csaba már nem gyermek,
Sőt beillik harcon embernyi embernek:
Apja pedig aztán az első leánnyal,
Megajándékozza gyönge Delilánnal."

Alig ejté az ki szép Delilán nevet:
Paripára pattan Csaba, mint egy evet;
Lova lódul könnyen, sarkalá, hogy menjen:
Az öreg embertől szégyenlette szörnyen.

Ha valaki már most nem is tudja talán,
Megmondom ki volt a szűzi szép Delilán:
Nagy király leánya, káspi tengeren túl,
Honnan reggelente a nap utnak indúl.

Ott lakott egy néptörzs, a neve korozmán,
(Körülbelől annyi, mint török vagy ozmán),
A király e népnek volt hatalmas kánja:
A leány e kánnak szerelmes leánya.

Onnan hozta egykor Etele Csabának,
Megszerette a lányt kedves kis fiának,
Ríka sátorában szépen fölnevelte,
Ríka után gondját viseli Krimhilde.

S az összekelésből már nem múlna semmi;
De Csabának, harcon, próbát kell még tenni;
Akkor ölelheti gyenge testét lánynak:
Ez volt a szokása szittyai pogánynak.

Detre pedig, a szász, ment, fel az udvarba,
Krimhild asszonysághoz, a derék sátorba,
Szép ruhás leventék őrzik a nagy sátort,
Visszarántják egymást, úgy adnak sikátort.

Nem silány hajlék ez, minden ember tudja,
Szellős tág folyosó környöskörül futja,
Síma gyallott fáit messze földről hozták,
Tornyait és kúpját meg is aranyozták.

Nagy terembe lépni, mely derűlt, világos,
Tizenkét sorjával benne karcsu ágas
Felfelé kigyódzik, mint valamely inda,
Kivirágzik feljül a hosszu gerenda.

Merevűl a pallót fedi puha szőnyeg,
Tenyérnyi parasztja sincsen ott a földnek,
Sajnálná az ember megtaposni lábbal,
Ráborulna inkább fényes homlokával.

Tiszta mint a pohár, minden szöge-zugja;
Fala, hogy fából van, szépen elhazudja,
A barna diófa habzik, mint a márvány,
Közte kecskerágó van elhintve sárgán.

A szőke juharnak, piros tiszafának,
Gyenge fonadéki összesímulának,
Vizben a nehéz tölgy feketére ázott,
Belőle a mester nagy gonddal cifrázott.[*]

[*] Itt megszakad a kézirat; de ugyanez ének további folytatásából még
a következő tíz versszak maradt fenn. (Arany László jegyzete.)

...... ........... ........... ..............
...... ........... ........... ..............
...... ........... ........... ..............
...... ........... ........... ........... .....

"Mert a vad nem sejti, amely tőr megejti,
"Farka elvágását kígyó sem felejti;
Férjednek is ára meglett nem sokára,
Jó testvéreidet híttad lakomára.

"S alájöve Gunter csak nehány ezerrel,
Mind a három király Gernot és Gizelher,
Alá a vad Hágen, így ohajtád régen,
Megörűlt a szíved ennyi szép vendégen.

"Könnyű összeveszni, galibát szerezni,
Lappangó parázsból nagy tüzet élesztni;
Bor a szót kihozta, szó a kardot húzta,
Sok vitéz embernek halálát okozta.

"Ott esének el mind egy erős felházban
Kunok fegyverétől lovagok tíz százan,
S kilencezer szolga, széllyel mindenfelé:
Egy se ment ezekből Rajna vize mellé.

"Kettő vala már csak: Gunter, a tesvéred
És a szörnyü Hágen, ki megölte férjed;
Foglyúl adta isten őket a kezedbe:
Senkire se bíztad, jut-e még eszedbe?

"Lefejezéd őket hosszu véres karddal,
Hurcolád a két főt gyenge női karral;
Fehér könyökidről... hanem elég, elég! -
Az a kard, az a kéz vajjon megvan-e még?

"Mert avval a kézzel könnyű lesz ölelned,
A királyt, ha majdan nyugszol teste mellett;
Ölelned.... elölnöd... mit mondok? - Valóban
Kevés a különbség ebben a két szóban!"

Felelt a királyné: "Mi módon tehetném?
Ily nagy gonoszságra hogyan vetemedném?"
Felelt vissza Detre: "Minden fejedelmek
Mint egy kőfal, állnak a te fiad mellett.

"Ardarik, a tüzes gepida, vezér lesz,
Walamir, a jámbor, én tudom, hogy érez,
Most a hívet játsza, de ha kell a résen,
Én tudom, első lesz a kenyértörésen.

"A többi? a többi - felelek azokról -
Ámbár még kevesen tudnak e dologról,
Mert, noha legtöbben megvan az indúlat,
Nem áll benne a szó, - mint a rosta, hullat."


A hatodik énekből

Földnek adván így a nagy király tetemét,
Tartanak egyszersmind halottak ünnepét,
Mellyet keveházán ősi módra ülnek,
Minden esztendőben egyszer összegyülnek.

Csatamondó Hábor a nagy kőre álla,
Szózatos ajkához isten lelke szálla,
Lebegő ujjakkal megérinti kobzát,
És átfutja szemmel a nép széle-hosszát.

Emlékezik ama legelső tusára,
Keve jó vezérre, Béla, Kadosára;
Kik alatt a hún nép, villogtatva kardját,
Legelőször látta Duna-Tisza partját.

Dunán túllevő rész még Rómának hódolt,
Egy Makrinusz nevű benne helytartó volt,
Sok özön serege, sok gyülevész népe,
Készen várta a hunt, nem jöve elébe.

De borongós éjen bátor Keve átkél
Mind egész hadával Szent Gellért hegyénél,
S megüti Makrínuszt, Tárnok vize táján,
Hamzsabég az a hely most a köznép száján.

Ott esett el Keve, Kadosa és Béla,
Győzött a hun elébb, aztán elaléla;
Most is látni Bata és Hamzsabég között
A sok dombot, hová e had temetközött.

De Makrin is ottan maradni nem mere,
Sebes futamással Lajtán átalkele,
A hunok ellenben, mihelyest üdültek,
Sebes száguldással utána repültek.

És nem messze Bécstől, hol a Húnbérc vagyon,
Megvevék a kölcsönt a római hadon,
Elesett Makrinusz; szász Detre, a társa,
Viseli a nyilat, köz álmélkodásra.

Mondom, ezt a dolgot Hábor emlegeté,
Bendegúzt, az Etel atyját, sem feledé;
S állván sírja felett a három vezérnek,
Szózatos ajkáról zeng az ősi ének:

Hábor éneke

Mért vijjog a saskeselyű,
Mért szállong a turul s ölyű.[*]
stb.

Így énekle Hábor, estvéli homályban,
Nem érték egészen, de érzék mindnyájan:
Szivöket elnyomta tompán sajgó érzet,
Mire nincs egyéb szó: enyészet, - enyészet.


"A kézirat címlapján fel van írva szép betűkkel:
Csaba
s későbbi írással szomorkás rímnek odavetve:
Marad végkép a'ba."

(Arany László feljegyzése.)

[*] (Lásd Arany: Keveháza című elbeszélő költeményét.)

Előhang

Néztem a sötétbe, sötét éjszakába,
Régi elhúnyt idők homályos titkába;
S amint belenéztem, hosszasan, merevűl:
A ködök országa im megelevenűl
És előttem járnak a hajdani képek,
Mint egykor, oly élők, mint egykor, oly épek:
Szög húnfiak, amint súgár lovaikon
Íjat pödörintve futtatnak a sikon;
Vagy kanca tejétől, bornak ha megerjed,
Vídám lakomájok szilaj tüze gerjed,
Felhangzik az ének, a szív ere pezsdül,
S előterem a mult, bústól, örömestül.
Vagy vadra csatázva, s népekre vadászva,
Zendül az öreg kürt zúgó riadása,
A harcbika bömböl, az óriás tülök,

Nyerítnek a lovak hegyezve kis fülök' -
S elvágtat a falka, szélnél sebesebben,
Utána fehér köd, a föld pora, lebben. -
Ott láttam a hősök ifjabb ivadékát,
S feltünni borongó Etele árnyékát,
Nagy messze vetődni a hún temetőre,
Hogy már deli napjok hajlott lemenőre;
Ott barna Csabát, a szőkébb Aladárral,
Etel nagy örökjét kísérteni vállal, -
Míg harc riad, imé! Kelem átkos földén,
Holdfogyton is áll még, mely támada töltén -
S a nemzeti vészből egy marad fen: Csaba,
Csaba, e nagy éjnek bujdosó csillaga.

Merjem-é futtani gyönge fáradt tollam?
Lesz-e erőm írni, ahogy elgondoltam?
Az élet hegyének már tetején állok:
Emelkedtem eddig, ezután csak szállok.
Belátom az ösvényt, melyen ide jöttem,
Derült is, borult is a lejtő mögöttem:
De ami elül van, azt borítja felleg:
Ki tudja veszélyit a lemenetelnek!
Ki tudja, ha lábam mélységre botolván,
Nem jutok-e aljra mielőtt gondolnám,
S nem lesz-e világi pályám köre csonka:
Bevégzetlen élet! bevégzetlen munka!...
Kétséges az útad: ha fogsz lenni, célnál?
Szegény ember, addig hogy el ne alélnál?
Mi emel? mi tart fön? mi sugall? mi biztat?...
Kebelem egy hangja. Követem is aztat.
Egy hang, mely csilingel az égi madárban,
Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban;
Mely a pók fonalát százszor megfonatja,
Noha füstbe százszor menjen áldozatja;
S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad:
"Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!"

(1855)

***
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélő költeményekArany Ján  
szeretettel
  2013-10-03 09:09:00, csütörtök
 
  CSABA KIRÁLYFI
Első dolgozat



1853

"Csuda, hogy mindeddig nem emlékeztünk erről."

Ilosvai Péter

Első ének


Szász Detre

Harsog vala egy szó nyugattól keletig,
Etele nagy király hogy már közeledik;
Ádria tengernél utolsó szem őre
Kezdé a kiáltást és adta előre.

Széles birodalma országain átal,
Nyilallék a szózat, emberi hang által:
Minden nyillövésre más vitéz fogadta:
Mint felhő a dörgést tovább tovább adta.

Tudniillik, egész nagy birodalmában
Őrállói voltak, széltiben hosszában,
Akik éjjel nappal egymást rendre váltsák;
Mi esik künn, vagy benn: egyszerre kiáltsák.

Négy lánc vala illyen, mint a rege mondja,
Tisza-Duna síkján volt középső pontja,
Tisza-Duna víznek áldott rónaterén,
Hol ma búsan hallgat kürtjével Jászberény.

Onnan pedig a hír elfut a Rajnához,
Etel ősfolyamhoz, és a Visztulához;
Mint a pók megérzi háló rezzenését:
Érzé minden ország Etele jövését.

Ott, hol napkeletre kanyarúl a Zagyva,
Gyűlt össze az udvar, mind kicsinye, nagyja;
Ott vala a város: Etele királyi
Lakóhelye, könnyed sátor-palotái.

Nem szorúlt e város tetemes falakra,
Nagy nehéz kövekből nem volt összerakva,
Az erőnek szolgált kirepítő fészkűl,
Nem a gyávaságnak biztos menedékűl.

Tündér palotának bizonyára hinnéd,
Melyet egy fúvó szél tovalehel innét,
Oly könnyűden volt az, csak fából, faragva,
Mesteri munkával díszesen kirakva.

Az épületek közt, valamint a méhraj,
Sürög-forog a nép, van mindenfelé zaj:
Gyermekek és vének, asszonyok, leányok,
Idegenek, húnok, szolgák és királyok.

Detre pedig, a szász, űlt a kapufélen,
Ősz haja, mint felhő, lebegett a szélen.
Homlokában hordá ama nyildarabot,
Melyet a Hunbércnél ütközetben kapott.

Bendeguztól kapta, jó ideje annak,
Azóta nevezik: "a halhatatlannak";
Három ivadékot láta elhullani,
És negyedik öltő immár a mostani.

Ott vigyázza mindég a jövőmenőket,
Vadmacska szemével kisérgeti őket,
Némelyik után a fejét sem billenti,
Másikat szép szóval, nyájasan köszönti.

Mert ha szittya úr jő, Csát, Önögész, Bere,
Avagy Etelének más főfő embere,
Feláll, nem is űl le, míg el nem haladnak,
És utána görnyed a parancsolatnak.

Ám, ha Oresztesz jő, vagy fia (ki végre
Augusztulusz néven űlt császári székre):
Csak vállhegyről nézi a puha rómait,
Fogadja is, nem is, köszönő szavait.

Ellenben, ha gót, vagy alán fejedelmek
A magas kapunál olykor megjelennek:
Odalopott szóval, egy-egy pillantással,
Néha beszélgetnek hosszú hallgatással.

Épen Walamir jött, a gótok királya,
(Másszor volt az! mostan Etele szolgája);
Detre a vitéznek oda nyujtá jobbját,
Nyájasan kérdezték egymás állapotját.

Ama titkos ármányt kezdem énekelni,
Melyet forralának nyugot fejedelmi,
Hogy Etele jármát egy nap összetörnék,
A hatalmas királyt orozva megölnék.

Detre a kezdője, vannak hozzá többen,
Hanem a szász Detre főfő cinkos ebben;
Igaz, hogy Walamir nem volt részes benne,
Távol országból jön gótok fejedelme.

Monda neki a szász: "Bizony könnyű élet,
Fejedelmi ember könnyebben nem élhet,
Ahogy mi, királyok, - mint már én, vagy magad,
Etelének biztos védszárnyai alatt.

"Nincs a mi fejünkön uralkodás gondja,
Koronánk azt csupán díszíti, nem nyomja,
Máskor a szemünket sem mertük behúnni,
Most egyéb dolgunk sincs: enni és alunni.

"Nem félünk hogy a nép ellenünk fellázad,
Csata elveszése nem nekünk gyalázat,
Vagyon országunknak őre, pártfogója,
Minden ellenségtől aki hogy megója.

"És az ütközetben, ha vesztünk, ha nyerünk,
Marad Etelénél egy darab kenyerünk,
Csekély a szolgálat, a tartás királyi,
Korán sem élnek úgy Etele szolgái."

Erre jó Walamir felsohajta elébb,
Szaggatott sohajjal, mint ki hűs vízbe lép,
Hátra-hátra nézett s így felele aztán,
Szemében a könnyet ujjal megfakasztván:

"Ó öreg barátom, mind az isten dolga!
Ki még tennap úr volt, ma már lehet szolga;
Bizony a kerék is mutatja példával:
Egyszer fel, másszor le, forog a talpával.

"Mi tagadás benne: fáj nekem, ha látom
Ülni a kapuban régi jó barátom'
Edekót, vagy téged, vagy más öreg embert,
Akit a nagy Etel házőrzeni rendelt.

"Mi tagadás benne: fáj nekem, virágát -
Nézni országomnak szép fiatalságát,
Mikor, Etelével a had előtt járván,
Hallgatnak szegények, mint az ölő-bárány.

"De ki tehet róla - ki merészel tenni!
Nem mondom, hogy tenni, csak egy szót emelni;
Nem mondom hogy szólni, csupán gondolkodni,
Éjjel a sötétben, álmokat álmodni.

"Ime! neki hódol mind nyugat és kelet,
Urrá tette isten széles világ felett,
És valahányszor csak a lábát kihúzza,
Győzedelmes utját hirnév koszorúzza.

"Most is diadallal tére visszafelé:
Várasok omlanak büszke lába elé,
Mint a fű hogy omlik a kaszás elébe,
Mint gabonaföldön hever a sok kéve.

"Mert soha nem enged, ha mi feltett célja:
Bizonyság közelebb hires Akviléja,
Melyet egyhuzamban három évig űltünk,
Három álló évig hiába kerűltünk.

"Tiz százezeren ott a hunok valának;
Tizből négy jutott már éhségnek, halálnak;
Tábori tüzekként, a mezőben széllyel
Nagy halottas máglyák égtek minden éjjel.

"Etele pedig járt kívül a sáncokon,
Népei romlása esvén neki zokon,
Sem a nyögő panaszt és jajszót hallani -
Sem a szándokától nem birt elállani.

"De midőn a várost egy napon kerűlte,
(Jósok, fejedelmek: mi valánk körűlte),
Ím csudát az isten, bizonyos jelt adott,
Mire a nagy Etel újjal így mutatott:

»Nézzétek, bajtársim, ottan ama gólyát,
Isten akaratja biztos jeladóját:
Érzi, hogy elpusztul Akviléja tornya,
Fiait egyenként a nádasba hordja.

»No azért; e dolgot vévén eszetekben,
Legyetek serények holnap ütközetben:
Mert eljött az idő, és megért az átok:
Porba száll a város, bizony meglássátok.«

"Korán holnap tehát rendelé a serget,
Tízszázezer lótól ugyanannyi nyerget:
Fal köré hányatta iszonyú halmazzal
S meggyújtván - a követ megolvasztá azzal.

"Eltiprá a bástyát, valamint a sarat,
Élő ember ottan, s kő kövön nem maradt;
Odalőn a város, gazdag Akviléja:
Így teljesűl mindég Etele nagy célja.

"Hamar azon földet, mint tűz elfutotta,
Ravenna kapuit lábbal megtapodta,
Hatalma jeléül csak átmene falán;
Ellenben haragját megérezte Milán.

"Haragját Milánó, kegyelmét Kremóna,
Mántua, Pádova és a büszke Róma:
Jól könyörge a pap, a főpap Oroszlán,
Róma fejedelmit őmagával hozván:

»Te, ki mindeneket, úgy monda, legyőzhetsz,
Hírre, hatalomra, kincsre megelőzhetsz,
Múld felyűl ebben is: győzd le tenmagadat!
Szűntesd meg irántunk való haragodat.«

"Monda, és Etele szemét égre veté,
Csodálatos alak onnan fenyegeté:
Egy ősz, papi ember, tisztelendő arccal,
Csikorgatta fogát, éles kivont karddal.

"Melynek is láttára királyi Etele,
Mint valamely gímvad, úgy visszarettene;
Mint az, aki csupán élet és egészség,
Megdöbben ha érzi a halál intését.

"Nyomban megfordítá fékét jó lovának,
Megadá kegyelmét Róma városának;
Onnan külde engem, hogy a hírt meghozzam;
Magam sem tudom, hol késik ilyen hosszan. -"

Igy beszélt Walamir, gótok fejedelme,
Nem tudá, honnét van ura késedelme:
Hogy szerelmi lángja gyúladott szivében,
Kézfogóját lakja tenger szigetében.

Öt éve kerűli szerelem játékát,
Özvegyi bús szive mert gyászolja Ríkát,
Aki örömére Csaba fiát szűlte,
Kiről a nagy isten jós igéit küldte.

Mert az vala egykor neki jövendölve:
Birodalma elvész a semmibe dölve,
Széthull a nagy ország, elzüllik a szittya:
Hanem Csaba végre mind visszaállítja.

És ezért, hogy szive Csaba felé vonta,
Minden fiai közt, születése olta!
És azért, hogy Ríkát, a szélső határig,
Minden hölgyei közt, szerette halálig!

Ott pihen, ott pihen zúgó cser tövében,
Regés Székelyföldön, Ríka erdejében,
Kőszirtja fölébe hives árnyék hajolt,
Csendes álmaihoz danát mormog az Olt.

Magas hegytetőről, Rika vize mellé,
Onták le a bércet, hogy a sírt jelölné,
S hol megállt a nagy kő, oda szállt a völgybe,
Most is ottan nyugszik Etele szép hölgye.

A király pediglen gyászolta halálát.
Nagyszámú nejei kedvét nem találták:
Sem az ifju Észka tündéri szépsége,
Sem a Krimhild asszony ezer mestersége.

De most, visszajövet, Ádria szigetjén
Szemeit a bájos Mikoltára vetvén,
Özvegy üres szíve megeléglé gyászát:
Nem-várt mennyegzővel lepi meg a házát. -

Ravaszúl azonban ílyes feleletre
Nyitá vékony ajkát fejedelmi Detre:
"Sohse' tudj' az ember, mit mondjon, ne mondjon.
Mert, ami azt nézi, bajos az, lám-mondom.

"Öreg cseléd vagyok, nem mostani gyermek,
Nagyapja lehetnék a mai embernek,
Sok esett énrajtam, sok mindent megértem,
Tán az isten azt már nem engedi érnem.

"De te tovább élhetsz, mert idő szerint is
Úgy kívánja már a természeti rend is;
Félek hogy megéred, szomorú példában:
Nem mindíg jó űlni nagy fa árnyékában.

"Jó, ha szép idő van, tiszta, engedelmes;
Záporban, viharban sokszor veszedelmes,
Hamidőn a szél fú, rohan, bömböl, csapkod,
Megnyilik a felhő, dörög, hull és csattog.

"Ótalom nekünk most Etele nagy széke,
Az ő háborúi legbiztosabb béke,
Mint kemény vas abroncs, egyedüli karja
Roppant birodalmát szépen összetartja.

"Jaj! de ha ez abroncs egykor széllyelpattan...
Mert nem lehetetlen, - bár megfoghatatlan,
Mert ki egy világgal kénye szerint játszik,
Az nem földi pornak - az istennek látszik.

"Ámde őt is anyja szerelemmel hordván
Szűlte Bendeguznak, Etel vize partján;
Halandói sorsban enyészet kiséri,
Ott, ahol és akkor, amikor - eléri.

"Úgy lehet, az idő nincs is olyan messze,
Ámbár isten dolga, hogy meddig eressze,
Az emberi elme gyakran botlik, téved...
De különös az a római történet.

"Mert csudálatosan a hármas szám betelt:
Három ízben láttuk megréműlni Etelt:
Egyszer, midőn a szűz, Lekh folyama partján,
Vissza Etel! zúgá, jobb kezét feltartván.

"Másodszor, midőn a Katalón mezeje
Annyi tenger hadnak lőn temető helye.
Tíz király hatalma, tíz nagy ország népe
Jött Aétiusszal a hunok elébe.

"Akkor is Etelhez egy papot vivének,
Mondá a földnépe isten emberének,
Egyedűl lakott az rengeteg vad pusztán,
Éhezett, szigorlott, mindig imádkozván.

"Kinek a szavára Etel úgy megrezzent,
Mint az, kit üres hang álomból felrezzent,
Mint a büszke tölgy, bár tudni hogy le nem dűl,
Egy fejszecsapástól gyökeréig rendűl.

»Ostora istennek! a jövevény szóla,
Kit bűnér' bocsát az földi halandóra,
És adá kezedbe az üldözés kardját:
Tőlem e csatáról kérded akaratját?

»Még nem jött el a nap, hanem el fog jőni,
Melyen birodalmad semmibe fog dőlni,
Üldözés szablyája kiesik kezedből,
Más ember veszi fel, - ne vesd ki eszédből.«

"Így beszélt a jámbor; de meg az áldozat
És meg a nézők is jövendöltek roszat;
S ütközetre híván, nap lehanyatláskor,
Siketebben szólt a nagy tülök, mint másszor.

"Sok ember esett el aznap a két részen:
Négyszázezer bajnok, ha nem is egészen;
A fok, mely alig birt voln' el egy hajszálat,
Szekeret elsodró vérözönné áradt.

"Akkor lőn, hogy Etel, kardját összemérve,
Ráismert ama nagy római vezérre,
Kivel Bendegúznál, apja sátorában,
Nőtt és nevekedett fiatal korában.

"Aétiusz volt az, gyermekkori társa,
Én kapattam őket fegyverforgatásra,
Midőn még a vérem gyorsabban szökellett
S hej! bizony a kard se támaszkodni kellett.

"Mondom tehát, a harc késő éjig tarta,
Egyik fél se győzött, isten úgy akarta;
És a csatamező senkié maradott,
Mint egy préda, melyen két vad összecsapott.

"S Etele, virasztván az egész sereggel,
Táborát övedzé kaszás szekerekkel;
Máglyáját a hunok búsan összerakták,
Tetejében állva, várta a viradtát.

"Nagy halom nyeregből a máglyát rakatta,
Hogy veszély percében gyujtnák fel alatta,
Hanem az ellenség tovaszállott éjjel;
Ő meg így kiálta, büszkén emelt fejjel:

»Csillagok lehullnak, hegyek kimozdulnak,
Megrázkódik a föld, mindenek elmulnak;
Én vagyok Atila, én vagyok imhol a
Világnak pőrölye, istennek ostora!«

"Amint hogy azóta viseli e nevet,
Útja e világban egy diadalmenet, -
Hanem a szerencse isten dolga, mondom,
Földi féreg ember, jobb, semmit se mondjon.

"Mert sohasem tudja, mi követi holnap,
Egy rövid sohajtás élte halandónak,
Verje bár valaki az eget fejével,
Sohase feledje, hogy a földön lépdel."

Így végezte a szász óvatos beszédét,
S döfölé a porba hosszu kardja végét,
Sokáig a földre néztek mind a ketten;
Monda végre amaz, egykissé rekedten:

"Jól beszélsz, öreg, bár, vigyázván szavadra
Fátyolkép teríted azt a gondolatra,
Kíméled is a szót, bő beszéddel élvén,
Ismeretes dolgot hosszan elmesélvén.

"Tudom én, hogy itt sok különféle nemzet
Egy szívvel-lélekkel várja ama percet;
Mert melyik állatnak kedves az ő járma?
S nem visszanyomúl-e a lenyomott párna?

"Azt remélik, hogy majd fiai Etelnek
Rút visszavonásban háborúra kelnek;
Mint bizonyos azon fának elfajzása,
Melynek egy gyökérről ezer a hajtása.

"S jóllehet ő mindnél többre teszi Csabát,
És talán a húnok, tisztelvén a szavát,
Örömest választják helyébe királyul:
Sok minden jöhet még közbe akadályúl.

"Mert a susogó hír azt gyanítja már is,
Nagy akadály lehet ebben Aladár is,
Mivelhogy titokban gyűlöli testvérét,
A kegyenc Csabának szomjúhozza vérét.

"És ez onnan volna, mert talán Krimhilde,
Egy fiát, Aladárt, közjóra nevelte,
Rokoni, vérei, nemzete javára,
Kiket napnyugaton nyom Etele járma."

Felelt erre a szász: "Most hallom ezeket!
Nem jó, ha az ember olyasmit feszeget,
Aminek későbben urát adni nehéz,
Mert bizony feje is könnyen utána vész.

"Hátha már most, teszem, valaki feladna?
S olyan ember kettőnk közül is akadna?
Mert kötelessége hű alattvalónak
Bármit is utána tenni a közjónak."

Walamir ijedten lépett visszafelé,
Tenyerét paizsúl tartá maga elé,
Változott a színe, remegett az ajka,
Heves indulatban ily szó tört ki rajta:

"Áruló! ármányos! aki vén létedre
Madárfogó lépet kensz hamis nyelvedre;
Szép szóval az embert, mint egy bölcs, oktatod;
Tigrisként rohansz rá, midőn megkaphatod.

"Tán nem tudom én, hogy mint a pók a zugban,
Régen szőttök-fontok homályos titokban,
Krimhild asszony, és te, s a többiek itten,
Ármányos lelketek tudja, hogy mit? mit nem?

"Mert, ha súgni-búgni olykor összeűltök,
Mingyárt veszem észre, hogy engem kerűltök,
Mint folyam a sziklát; melyre föl se' mászhat,
Kemény gyökerének alája sem áshat.

"Mert a hit nem szellő: bizony meg is állom,
Hűséggel, tanáccsal uramat szolgálom,
Vérrel és fegyverrel, amikép fogadtam,
Midőn, eskü gyanánt, jobb kezemet adtam.

"Mert megölhetett von': egy ujjal se bánta,
Kisdedeim anyját kegyesen megszánta,
Rám bízta bizalmát, vagyonnal tetőzött:
Remélhet-e ennyit máshol a legyőzött?"

Szóla s menni akart; de, kezét megfogva,
Felelt neki a szász, gúnnyal mosolyogva:
"Bizony, képes volnál, a nagy hűség miatt,
Gyanúba keverni legjobb barátidat.

"Ne cselekedd azt, hé ne adj el bennünket,
Jobb helyre temessed mai beszédünket:
Majd kikél az egyszer, majd fel is nő, tettre:
Mert nem élt hiába ily sokáig Detre. -"

Azzal egyik jobbra, másik mene balra,
Gót Walamir indult a király-udvarra;
Detre is elúnt már űlni kapufelen:
Másuvá gondolta a szász fejedelem.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélő költeményekArany Ján  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 35 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák