Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 27 
szeretettel
  2013-10-08 13:25:14, kedd
 
  Clelia Conterno Guglielminetti:
Wiederboren élete és halála



Évek óta akartuk ezt a gyereket. És amikor aranyzöld szemeit a februári reggel hideg napjára nyitotta, egyetértettünk, hogy valóban csodálatos.

Már nem vagyunk fiatalok, és gondolatban felgyorsítottuk élete folyását, mintha csak a kívánságunk siettethetné a fejlődését: másrészt, pedagógiai megfontolásokból nem akartuk csodagyermekként kezelni, és eltúlozni első sikereit. Mégis, anyai szívem magán kívül volt, amikor, kétéves korában, vízfestékkel kezdte maszatolni a papírlapokat (látható előnyben részesítve a vizet); de férjem, férfiasan rámszólt: "Na, ne gondold, hogy festőt szültél; menj, mosd meg a kezét."

A dolog a festékekkel mégis bevált. Kicsinyünk semmit sem vesztett lelkesedéséből: ellenkezőleg! "Feszték!" követelte minden reggel a tejeskávé után, és legalább egy órán át nyugton ült, míg hozzámügetett, piros-zöld-sárga mancsocskáiban papírlapokat szorongatva:

"Nézd, mama, mit fesztettem: ez hal, ez itt motoj, ez házikó..."

Mikor büszkén mutogatott egy piros nyúlványokkal körülvett kék foltot, amelyet meghatározhatatlan sávok kereszteztek, azt állítva, hogy az egy "öjeg halász", nem bírtam ellenállni a kisértésnek: bekereteztem a képet és kiakasztottam a szalonban. A vidám színfolt nem is ütött el a modern bútoroktól. A férjem is, némi morgolódás után a lágyszívű anyák címére, kénytelen volt beadni a derekát.

A Jóisten vagy a véletlen vezette hozzánk aznap este barátnőmet, Júliát. Júlia és a férje most rendezték új otthonukat. Kritikusan szemlélte hát a miénket.

"Újdonság!" kiáltotta.

"Micsoda?" mondtam én.

"A kép. Az a kép. Hol tetted rá a kezedet?"

Nos, Júlia rendkívül kiegyensúlyozott személy, és csodálatraméltóan elfogulatlan anya. Ő sohasem keretezte volna be... Elszégyelltem magam.

"Németországban", böktem ki gyorsan, segélykérő pillantást vetve a férjemre. Férjem megsajnált, és segítségemre sietett:

"Igen, legutóbbi németországi utunkon."

"És ki a festő?"

Észrevehetetlen habozás után vágtam rá fiam nevének parafrázisát:

"Wiederboren."

"Hah", mondta Júlia, aki, szerinte, nagyon járatos a modern művészetben, "ismerem".

Hát persze, hogy ismerte. Ebben a szent pillanatban is a térdén ült, és elmélyülten szopogatott egy csokoládét.

A férjem szórakozni kezdett:

"Ez a kép az új német iskola terméke. Egy öreg halászt ábrázol. Látod? Olyan érzetek vannak benne, olyan érzetek..."

Ezúttal én siettem a segítségére:

"Ez az iskola, amelyet Wiederboren kezdeményezett, nem csak a festő szürrealista érzéseit akarja ábrázolni, hanem az ábrázolt tárgy érzéseit is. Az öreg halász érzi... nos, a vörös a halász diadalérzetének kifejezése mindennapi küzdelmében a kék őselemmel, míg ez a barna... nos... azt mutatja, hogy már nem éhes, mert... megette a halat."

"De hol vettétek, mennyibe került..."

"Nem olyan sokba... Még nem annyira ismert. Tudod,... paraszt... parasztfiú volt. Egy nap a járdaszélen ült és egy széndarabbal rajzolt a kőre... Véletlenül arra járt... hm... Pablo Picasso."

"Ó!" mondta elbűvölve Júlia, nem ismerve rá a régi mesére.

"És Picasso Párizsba vitte és segített rajta, fejezte be férjem. De engem már nem lehetett megállítani:

"Kezdetben nehéz évei voltak. Képzeld: hideg manzárdszobában, pénz nélkül, új művészet-felfogásért harcolva. Szerencsére, ebben az időben egy virágáruslány állt mellette, egyedüli támaszaként. Néha összekülönböztek. De aztán a lány meghalt. Tüdővész", fejeztem be, gondolatban hálát adva Murgernek.

"Ó!" érzékenyedett el Júlia. "És most?"

"Most már kezd ismertté válni. Úgy gondolom, fényes jövő áll előtte. Azt hiszem, jó vásárt csináltunk a képpel. Művei egyre értékesebbek lesznek", tettem hozzá, miközben azon igyekeztem, hogy utolsó műveinek egyikét eltüntessem a szoknyámról.

"Nagyon szeretném egy képét az új otthonunkba" szólt közbe Júlia férje, utolsó mondatom hatására.

"Nehéz dolog..."

"Miért?"

"Hm... a határ... tudjátok... műtárgyak kivitele... a bürokrácia... az engedélyek..."

"Hát ti, hogyan?..."

"Kicsempésztük."

"És nekünk nem lehetne?..."

"Majd meglátjuk."

Júlia eltávozott, férjével együtt. Az ő szoknyáján is rajta volt a csokoládés ujjacskák egy remekműve.

Valóban "megláttuk", és neve napjára Júlia megkapta a képet, illően bekeretezve és feliratozva: Wiederboren, 1961. A fiam szerint, egy "ójijási ló, jajta egy bácsival", és Júliának elmagyaráztuk, hogy a szürkés-rózsaszín foltok a ló vegyes érzelmeit tükrözik a lovasával szemben, míg a vizenyős zöld a lovas lelkének tartalma.

Néhány nap múlva Júlia telefonált:

"Figyelj, drágám, egy barátom szeretne egy Wiederboren képet. Ha lehetne... nagy szívességet tennél nekem..."

Így kerültek forgalomba Wiederboren képei. Takarékkönyvet nyitottunk a fiam nevére: íme, hároméves korában elkezdte megalapozni a jövőjét. A férjem ellenezte. De én azt mondtam: Hol a csalás? Ilyen képeket akarnak: ilyeneket kapnak. Hogy fizetnek? Nos, a pénz a művészé; egy fillérhez sem nyúlunk: ki tehát a becsapott? Vagy azt hiszed, hogy a mai művészóriások másképp csinálják?

Egy idő múlva Dominiko Drake látogatott meg bennünket, a neves műértő. "Lefényképezhetem a Wiederborenjeiteket? Mi? Csak ez az egy? Több nincs?"

De igen, volt, egy egész halom. Kicsinyünk minden nap elcsente legjobb levélpapírosaimat, az új könyvet vagy a cipődobozt. Alig győztem lemosni a falakról a Wiederboren-freskókat.

"De hisz ez a német egy igazi tehetség!" mondta Dominiko Drake. Nem szolgálhatnátok bővebb részletekkel...?

Újra elmeséltük a Giotto-i mesét, a Murger-regényt; részleteket adtunk hozzá Van Gogh és Modigliani életéből. Megmagyaráztuk a Wiederboren iskola céljait.

Alapos, bőven illusztrált cikk jelent meg a szaklapban. Nem hiányzott a Wiederboren-portré sem: nyakkendő nélküli 25-27 éves fiatalember. Nem ez volt az egyedüli cikk. A Wiederboren képek iránti kereslet egyre nőtt. Termet béreltünk és kiállítást rendeztünk. Minden kép elkelt. Megemeltük az árakat. Annál inkább nőtt a kereslet. Már a napilapok is Wiederboren-interjúkat közöltek, a művész fényképeivel, amelyek között nem volt két egyforma: kora húsz és negyven év között változott, hol szőke volt, hol barna, leginkább szakállal, de néha anélkül is.

És végül, de nem utoljára, fiunk takarékbetétje rekordszintet ért el. Jelentős tőkét kellett kezelnünk; a dolog kezdett kockázatossá válni. Hogyan lehet egy három-négyéves gyerek részvényes, anélkül, hogy örökölt volna? Milyen bevételek igazolják ezt? Na, igen a Wiederboren képek közvetítői díja... de vajon elegendő-e...

Egy reggel a férjem rámtámadt: "Nézd, már harmadjára ír a német képkereskedő, aki nyomatékosan kéri Wiederboren címét. Mit tegyünk?" Ráadásul, Wiederboren stílusa megváltozott. Széles csíkok és foltok, bizonytalan színek helyett itt-ott feltűnt már egy-egy madárijesztő, egy fa, egy ház. "Mit tegyünk?" kérdezte újra a férjem.

Úgyhogy eldöntöttük, hogy megöljük Wiederborent. A közvéleménybe dobtuk a hírt. Most, mondtuk, hogy neves és elismert lett, dőlt hozzá a pénz és dorbézolni kezdett. Nőkben nem volt hiány. Megcsalt férjekben sem. Egyikük rátámadt és kegyetlenül megverte. Belehalt sérüléseibe. (Hogy őszinte legyek, a férjem infarktust szeretett volna: divatosabb, vélte. De én kitartottam a szerelmi bosszú mellett: romantikusabb, mondtam).

Nekrológok jelentek meg a napilapokban és a folyóiratokban: újramesélték Wiederboren rövid életét, siratták, hogy egy ilyen zseninek nem volt lehetősége újabb remekműveket alkotnia, spekulációkba bocsátkoztak művészetének vélhető fejlődését illetően, iskolájának sorsa felől. Az egyik napilap fényképet közölt a temetéséről. A másik, interjút a fiatalkori virágáruslánnyal: vélhetőleg nem halt bele a tüdőbajba, sőt: olasz grófnő lett belőle. Mégis, lassan-lassan Wiederboren halála lekerült a lapok címoldaláról és, mire a Tour de France elkezdődött, azt hihettük, végképp megszabadultunk Wiederborentől, a képeitől, a terhessé vált pénzesőtől...

Egy dolgot nem láttunk előre. Wiederboren halálával képeinek értéke megtízszereződött.


Eszperantóból fordította Nagy E. József
 
 
0 komment , kategória:  Eszperantó írók művei   
szeretettel
  2013-10-08 13:24:01, kedd
 
  Vesna Skaljer-Race versei
IU EKKREDAS



Iu ekkredas
kompreni ilin,
volas esti ilia kamarado,
ludi kun ili.
Ili respondas
ke ili estas tro aĝaj
por ludado.

Li transformiĝas en libron
kaj atendas surbrete
ke oni etendu la manon
je li.
Vane li atendas
kaj vermoj ekkonsumas lin.

Poste
li fariĝas akvo,
por ke oni povu
refreŝiĝi per li.
Kaj oni elverŝas lin
en kanalon.



VALAKI MEGÉRTI


Valaki megérti
őket, bízik,
akar a társuk lenni,
játszani velük.
Azt válaszolják,
hogy már túl korosak
játszadozni.

Átváltozik könyvvé
és a polcon várja,
hogy kinyújtsák a kezüket
érte.
Mindhiába várja,
csak a férgek rágják.

Aztán
vízzé válik,
hogy általa
felfrissülhessenek.
És ők leöntik őt
a csatornába.

Eszperantóból fordította Nagy E. József




LI ENTUZIASMIĜIS PRI ŜI


Li entuziasmiĝis pri ŝi.
Persvadis sin mem
ke la vivo
ne eblas sen ŝi.

Kiam li komprenis
ke ŝin konkeri
povos li neniam,
li foriris
en malrevenujon.

Ŝin neniam iu vidis.
Malaperis ŝi kune kun li,
ĉar ŝi estis ombro
kaj restis en li.

LELKESEDETT ÉRTE


Lelkesedett érte.
Meggyőzte magát,
hogy az élet
mit sem ér nélküle.

Mikor megértette,
hogy meghódítani őt
sohasem fogja,
elment
a visszanemtérésbe.

A lányt soha senki sem látta.
Eltűnt a fiúval együtt,
mert árnyék volt ő
és benne maradt.




Eszperantóból fordította Nagy E. József



SKALJER-RACE, Vesna (sz. 1911) jugoszláviai írónő. 1956 óta eszperantista. Tucatnyi díjat nyert az UEA által évente rendezett Szépművészeti Versenyeken (Belartaj Konkursoj). Három kötete jelent meg szerb-horvátul. Eszperantóul egy vers- és egy elbeszéléskötete jelent meg.

 
 
0 komment , kategória:  Eszperantó írók művei   
szeretettel
  2013-10-08 13:22:41, kedd
 
  Spomenka Stimec:
Utazás az elválás felé



- Merre van a citológia?

- Melyik részleg?

- A punkció.

- 407-es szoba.

Cigarettájának füstje félrelebbent, amikor kimondta. A négyszázhetes a negyedik emeleten található. Azt hittem, hogy a váróterem tele lesz, hiszen állítólag a nők felének van. De úgy látszik, legtöbbjük nem itt várt az első feleletre: igen? nem? jóindulatú? rosszindulatú?

Kora reggel arra ébredeztem, hogy sajog a jobb mellem. Megérintettem, és teljesen felébredtem: ujjaim kemény duzzanatot tapintottak. Kezem visszariadt, mintha parazsat érintett volna.

- Ez az! - állapította meg agyam, elborzadva.

Azelőtt el-eljátszadoztam a gondolattal, hol fog megjelenni a kinövés, amelyikben a halál sarjad. Vagy amelyikben sarjadhatna.

A repülőgépen is, tegnap, elnéztem az újságcímek felett, amint az ablakon túli felhők egyre feljebb másznak, míg alant a föld egyre valóságosabb lesz. A zuhanás lehetőségére gondoltam. Ha bekövetkezne, előre érezném-e? Mi lenne az utolsó gondolatom? Csak a banális újságcím? Semmi méltóbb?

Milyen gyorsan pánikba tudok esni. Visszacsúsztattam az ujjaimat arra a helyre, bizonyosra véve, hogy eltűnt. Még hagytam is neki pár percet, hogy felszívódjon. Reményteljes mozdulat volt.

De nem tűnt el. Megpróbáltam elmozdítani, de nem lehetett. Már befészkelte magát.

- Aludjunk! Majd, ha kialudtam magamat.

De már nem lehetett. A szorongás elöntött és nem hagyott semmi másra gondolni. Ujjaim kíváncsian vissza-visszatértek. A bizonyíték tapintható volt.

Hát itt van. Megtörtént.

Láttam magamat levágott mellel, behegedt forradással, a nagy lapossággal a blúzom alatt.

- Legfeljebb nem hordunk majd kivágott ruhákat!

Ez egy mosolypróba volt. Sikertelen.

Most a halálos ágyamon láttam magamat. Egy szennyes kórház, barátok látogatnak virágokkal, amelyekhez nem találni vázát. Virágokkal és zavart arcokkal. Miről is beszélhetnének? Minden, ami történik, a holnaphoz viszonyul. Mindenben, ami holnap, én már nem leszek. Ellenszenves szobatársnők, mocskos ablakok. Alattuk fűrészzörej. Valaki fűrészel. Távolabb egy fúró. Javítanak. Engem, és a kórházat is. A kórháznak sikerül. Két vékony szőrös láb lóg a gyűrött hálóingből. A kínlódás belépni a papucsokba. Annyira szeretnék még egyszer az ajtóig menni. Csak az ajtóig. Az önsajnálat leleplez. A képzeletem leáll, elszomorodva.

- De semmi oka aggodalomra! Majd meglátja!

A doktor megérintette a mellemet és mondott valamit latinul. Szigorúan néztem az arcába.

- Mit jelent?

- Egy daganatfajta, asszonyom. De ne nyugtalankodjon, nem veszélyes. Meg kell csapolnunk, hogy lássuk, mi van benne. Nyugodjon meg!

Jólesett a vigasztalás. De nem törölte az első mondatát. És hogy még borzasztóbbá tegye, felvette az asztalról a golyóstollat, amivel a recepteket írta, és a bőrömhöz nyomta. Gyors mozdulatokkal egy ikszet rajzolt a duzzanatra. Végül bekarikázta.

- Úgy! Ne mossa le a punkcióig.

Világos volt, hogy jogomban áll már abbahagyni a rajz bámulását. Felöltözhettem.

- Minden rendben! - ismételte, elmagyarázva, merre található a punkció. Arca öreg volt, az orrán a bőr lukacsos. Talán csak képzelődtem, hogy a vállamra tette a kezét, míg az ajtónál álltam. Biztosan nem tette meg. Mert már egy másik nő siklott be mellettem, hogy eléje tárja iszonyatát.

A köröcske elindult velem a kórház folyosóján. Kimentem. Éreztem, ahogy fekszik rajtam.

A tekintetem újra megérintette a világot. Elsőnek az irigység támadt föl bennem. Irigyelni az orgonabokrot, amelyik nyugodtan illatozott a kórház bejárata mellett. Irigyelni az első nőt, akivel találkoztam. A másodikat. A következőt. Felkapaszkodtam a villamosra; a tekintetem előttem kapaszkodott és a női melleket vizsgálta. Irigyen. Az ablakban homlokzatok, kirakatok, fák és nők suhantak el. Egészséges mellű nők.

Megmondjam a barátaimnak? Kinyitni az ajtót és bejelenteni: - Daganat!

Hallgassak? Csak az enyém? Osszam meg, mint mindent? Mint egy jó viccet, mint egy pletykát? Vagy csak néhányuknak valljam be, mint a legféltettebb titkot? Nem. Sajnálnának. Egy pillanatig fürödtem a sajnálatban. Miért pont én, annyi...? A téren asszonyok sétáltak. Irigylésre méltóak. Mikor a villamos megállt a téren, a tekintetem csak a fiatalabbakat észlelte. Én és a köröcske először szálltunk le a villamosról. Óvatosan hordoztam, nehogy megsebezzem.

- Egy fagylaltot? - nem utasította vissza.

A köröcske ment, a köröcske nyitott ajtót, a köröcske vezetett a tükörhöz. A köröcske engedte tele a kádat. Aludni akart. De nem nagyon tudott. Kissé szomorú volt.

Néhány napja még nyugodtan vártam az autóbuszra. A cipőmet nézegettem, és a talpalatnyi földre gondoltam, amin állok. Ha elmozdulok, a hely rögtön felszabadul, fellélegzik.

Ha nem állnék itt, ha nem várnám az autóbuszt, teljesen szabadon lélegezne. Nem hiányoznék. Senkinek sem tűnne fel, hogy nem várom a buszt ezen a földdarabkán. Nos, itt az ideje, hogy megszűnjek várni a buszt.

Csakhogy primitívül sajnáltam, hogy már nem fogom nyugodtan várni.

De mielőtt ez megtörténne, még végig kell járnom a megaláztatások nyomorúságát. Még csak az elején tartok az utazásnak. Az utazásnak az elválás felé.

A 407-es szoba. Hiányzott a bátorságom bekopogni. Inkább vártam, hogy valaki kijöjjön és megkérdezze, mit kívánok. Halasztást kívántam.

Erős vágyat éreztem megtapogatni a köröcskét. Mintha vastag pénztárcám volna, és ellenőrizném nem lopta-e el valaki útközben. Lehet, hogy elvesztettem, míg a 407-es felé kapaszkodtam. Fehér köpenyes emberek mentek el mellettem. Kinyújtottam a karomat és belső felével mintegy véletlenül megérintettem mellem feltételezett duzzanatát. Feleslegesen aggódtam. Ott volt. Nem csak nálam, bennem volt.

Olvasni? Lehetetlen. Hogyan kövessem a mondatokat, míg bennem csirázik, míg bennem csírázik...

Elhatároztam, hogy jól megjegyzem az orvos nevét, aki most megmondja, hogy mi csirázik. Elébe vágni a szájnak, amelyik kiejti a szavakat. Elképzelni a szavak folyását. A haját, a szemét. Mit reggelizett ma, míg felé mentem? Annyiszor átszállhattam, kiszállhattam volna, máshová mehettem volna. Nem lehetett. Minden kanyaron át pontosan ide jöttem. A találkára.

Az ajtó feltárult. A nevem jött ki rajta. Fel! Kezdődik. Követtem a hívást. Egy fehér köpeny kedvesen felkért, hogy vetkőzzem le a spanyolfal mögött. Szót fogadtam. Nagyon szófogadó lettem. A fehér köpeny felkért, hogy feküdjek fel az asztalra. Megtettem. A főköpenyben nem az orvos volt. Orvosnő volt.

- Na lássuk! Megvan!

Sokkal több időre volt szüksége, hogy kitapogassa a helyet, mint nekem.

Míg az asztalon feküdtem, éreztem, hogy műszereket szednek elő az üvegtárlóból.

Az ablakból fény áradt, a tavasz pompája felkapaszkodott a negyedik emeletig. A tekintetem a mennyezetet kutatta, képzeletbeli foltot keresve. Nem volt foltos. A fülem az ablak melletti beszélgetésből próbálta kiszűrni a veszély fokát. De csak a műszerek fémes zöreje. A fehér köpeny suhogása közeledett.

A vatta nedves puhasága megérintett. Megbíztam a kezekben, amelyek fogták.

Amikor a tű a köröcskébe hatolt, megnyugvást éreztem.



Eszperantóból fordította Nagy E. József.



Spomenka Stimec (1949-) horvátországi eszperantista, nyelvtanárnő. 1972 óta a Zágrábi Nemzetközi Kulturális Szolgálat alkalmazottja, ahol, egyebek között a nemzetközi bábfesztivál szervezője. Egyik kezdeményezője a Balkáni Antológiának, ő gondozta az eddig megjelent egyetlen kötetet, a "Rumana antologio"-t (1990). Több kötete jelent meg, a legutóbbi 1995-ben, polgárháborús élményeiről.

 
 
0 komment , kategória:  Eszperantó írók művei   
szeretettel
  2013-10-08 13:21:36, kedd
 
  N. Kurzens versei
ESTI BESTO POR HORO



Lasu,
ja lasu min foje!
Vi vidas ja:
hodiaŭ
deprenis mi
kaj disŝiris
la blankan, rigidan kolumon de l' Deco,
kaj la Moralo-kravaton
pendigis ĉe l' mur' de l' Forgeso.
Lasu!
Finfine
ja hom' nur mi estas,
ja
deziras mi ankaŭ
esti besto por horo
kaj leki sangon



EGY ÓRÁRA ÁLLAT LENNI!


Hagyjál,
hagyjál hát egyszer!
Hisz látod:
ma
levetettem
és széjjeltéptem
fehér keménygallérját az Illemnek,
és az Erkölcs-nyakkendőt
a Felejtés falára akasztottam.
Hagyjál!
Végtére
én is csak ember vagyok,
hát
szeretnék én is
egy órára állat lenni
és vért inni!




MORTO DE L' BATALANTO


Ho, Forto Potenca, ne lasu min fali,
ne lasu min resti sur vojo!
Mi volas batali, mi devas batali,
mi devas! - ho, levu min, Forto!

Surdigas l'orelojn fantoma rikano,
l' okuloj sangplenaj blindiĝas...
Kroĉiĝas al glavo tremante la mano:
Al venko! al venko! -! al - - venko - - -



A HARCOS HALÁLA


Tedd, Hatalmas Erő, hogy ne bukjak el,
ne hagyj az útszélre esnem!
Harcolni akarok, hisz harcolnom kell,
harcolni emelj fel, Erő!

Vérfüggöny vakítja kihunyó szemem,
fülemben ördögi röhej...
Görcsösen markolja kardomat kezem:
Csatára fel! csatára - fel - - fel - - -




LIA LO


Lia Lo -
via haŭt velura
jen, pergameno nura
por kanti vin.

Triumfa tur'
de la sopiroj fino -
nur sole via sino,
Lia Lo.



LIA LO


Lia Lo -
bőröd tiszta selyme
legillőbb pergamenje
énekemnek.

Dicső torony,
a vágy végső hatalma -
kebled domború halma,
Lia Lo.



Eszperantóból fordította: Nagy E. József

Megjelent 1996 január 6-7.



 
 
0 komment , kategória:  Eszperantó írók művei   
szeretettel
  2013-10-08 13:19:19, kedd
 
  Vu Kan:
Egy év tündérországban



Élt hajdanán Közép-Vietnámban egy ifjú írástudó, akit Tu Thuk néven ismertek. Bár tartományának kormányzója volt, a mandarini kötelességeknél jobban kedvelte a természetet. Gyakran utazgatott festői szülőföldjén, amelyiknek legtávolabbi forrását, legeldugottabb ösvényét is ismerte.

Volt tartományában egy ódon pagoda, gyönyörű kerttől övezett, ahol minden évben, a holdnaptár második havában, pompás virágünnepeket rendeztek. A zarándokok főleg egy csodálatos bazsarózsát kedveltek, amelynek tűzpiros virágai részegítő illatot árasztottak.

Egy tavaszi reggelen egy bájos hajadon látogatta meg a nevezetes helyet. Egyedül érkezett, és láthatólag nagyon messziről. Csodálatában meghajlította az értékes bokor egy virágos ágát, és az letört. A bonzok kárpótlást követeltek, amit képtelen volt megadni. Esteledett, amikor Tu Thuk arra vetődött. Levetette brokát köntösét, a hajadon szabadságának váltságául.

Ettől a naptól fogva alattvalói még jobban kedvelték az ifjú mandarint. De ő mindenáron szabadulni akart a hivatalával járó hódolat és haszon kötelékeiből. Egy napon, a végtelen terek vágyától emésztve, letette mandarini pecsétjét és eltávozott.

Elhagyatott vidékeken kóborolt, egy fiútól kisérve, aki gitárját és pálinkáskulacsát hordozta. Meg-megpihent egy erdőszélen, patakparton, vagy egy festői barlangnál, pálinkát iszogatva, gitáron játszva, verseket írva...

Egy reggelen csónakja a tükörsima Keleti Tengeren siklott, mikor a láthatáron ötszínű felhőt pillantott meg, amely egy párás hegy felett lebegett. Odairányította csónakját, keményen forgatva az evezőket. Kikötötte a csónakot a szikla tövébe és felkapaszkodott a lejtőn.

Ámulatba esett egy hatalmas barlang előtt, amelynek cseppkövein játékos fények villantak, mint megannyi kristálylámpa. De alig tett néhány lépést befelé, a bejárat lezárult, és a legmélyebb sötétségben találta magát. Félelemmel telve haladt tovább, vakon tapogatózva. A barlang falait moha borította. Az út hosszú és kanyargós volt. Végre halvány fényt pillantott meg a távolban, mely reményével együtt növekedett.

Tu Thuk tágas kertbe lépett, telve virágzó barackfákkal. A levegő áttetsző és illatos volt, szelíd napfénytől ragyogó. Sohasem látott madarak éneke üdvözölte. Két kékmellényes szolgáló, akik láthatólag már régóta várták, összesúgott: "Itt jön már az ifjú vőlegény!"

Úgy tűnt, hogy álmodik. Szemei előtt pompás paloták jade-falai és rubinkő-tetői ragyogtak. A két szolgáló a főépületbe suhant, hogy jövetelét bejelentse. Egy pillanat múlva újra megjelentek és meghajolva üdvözölték: "Kérjük Méltóságodat, lépjen be!"

Hosszú ezüst-, arany- és drágakőfolyosókon követte őket, míg egy brokáttal borított terembe értek, amelyben kékes fény áradt. Fehér szantálfa-trónuson tiszta fehérbe öltözött szépséges királynő várt rá. Hellyel kínálva egy szantálfa karosszékben, megkérdezte:

"Ifjú írástudó, tudod-e hol vagy? Emlékszel-e egy eleve elrendelt találkozásra?"

Tu Thuk félénken rázta meg a fejét:

"Mint igaz kedvelője a zöld hegyeknek és a kék vizeknek, sok varázslatos tájat bejártam. De sohasem volt részem abban az örömben, hogy ide is elérjek. Tiszteletlenség lenne magyarázatot kérnem tőled, de nem tudom, hol vagyok."

A királynő mosolygott:

"Hogyan is tudhatnád? Íme, a hatodikban vagy a Fi Laj hegy harminchat barlangja közül. Vizekből született hegyünk a tengeren lebeg, a szelek s az esők játéka szerint jelenve meg vagy tűnve el. Jószívűséged és nemességed mindenütt ismertek. Ezért hívtunk meg országunkba, amelyet eddig még közönséges halandó nem látott."

A két szolgáló felé fordult. Ezek megértették kimondatlan parancsát, és visszavonultak. Pillanatnyi csend után egy valószerűtlenül szép hajadon lépett be. Tu Thuk azonnal ráismert arra, aki letörte a virágágat. Fehér fátyolköntösében ezerszer bájosabb volt, mint első találkozásukkor.

"Lányomat Mennyei Illatnak hívják, - mondta a királynő az írástudónak. Földi utazása közben szerencsétlenség érte. Önzetlen jótettedet sohasem felejtem el. Ezért megengedem neki, hogy összekösse az életét a tieddel, hogy hálaadósságát lerójja."

Felindultságában Tu Thuk nem tudta, mit válaszoljon. Minden elő volt már készítve a kézfogóra, amelyen részt vett a Fi Laj hegy harminchat barlangjának minden tündére. A tündérzenekar muzsikált. Táncoltak és énekeltek, megrészegedve a tündéri barackpálinkától.

* * *

Szállt az idő, mint a fecskék röpte. Az ifjú írástudó már egy éve élt boldog révületben. Egy reggelen fehér vitorla tűnt fel a távoli hullámokon és szívében feléledt földi otthonának képe. Először ragadta meg a határtalan üresség. Hirtelen rengeteg dolog kezdett hiányozni neki: apai szalmakunyhója a bambuszok alatt, a szélesen zöldellő rizsföldek, amelyeken elfárad a gólyák röpte, a kis bivalypásztorok, bambuszsípjaikat fújva barmaik hátán, amikor esténként a faluba térnek. Azon az éjjelen nem tudta lehunyni szemeit, egyre a hullámok morajára fülelve, amelyek szüntelenül a lábaihoz omoltak.

Bánata napról napra nőtt, míg vigasztalhatatlanná nem vált. Akkor megvallotta tündéri feleségének:

"Kedves Mennyei Illatom, már egy éve élvezem a házasélet édességét. Tökéletesen boldog vagyok, de szívemet a honvágy marja. Engedj haza egy időre, hogy viszontlássam rokonaimat; aztán haladéktalanul visszatérek hozzád és örök szerelmünkben élünk együtt."

A tündér gondolkodóba esett. Férje sürgetésére félrefordította az arcát, hogy elrejtse könnyeit és szívszaggató sóhajok között mondta:

"Távol áll tőlem, hogy akaratoddal ellenkezzem. De a földi világ szűk, és a földi élet rövid. Tartok tőle hogy már nem találod meg sem a tavalyi kert virágainak illatát, sem fűzeinek árnyát..."

Bánatát elpanaszolta anyjának, aki nyugodtan felelte:

"Nem gondoltam volna, hogy a »porvilág« ennyire nyomja még a szívét."

A válás szomorú volt. Mennyei Illat sokáig sírt. Selyemlapra írt levelet adott át férjének azzal, hogy majd csak hazaérve bontsa fel.

Tu Thuk fehér felhőszekéren utazott. Egy szempillantás alatt földet ért.

Nehezen ismert rá szülőfalujára. Minden megváltozott, a tájék, a házak, a lakosok is. Csak a zöldellő hegyoldal és a lábainál kígyózó ezüstfolyó volt ugyanaz. Egy tiszteletreméltó fehérszakállú öregemberhez fordult szavaival. "Tu Thuk" nevét hallva, az öreg összevonta szemöldökét, emlékeiben kutatva:

"Mikor még egészen kicsi fiú voltam, - mondta - hallottam valamit egy üknagybátyámról, akit úgy hívtak, mint téged. Egyszer a hegyekbe ment és többé nem tért vissza... Talán száz évvel azelőtt történhetett..."

Az írástudó magányosabbnak érezte magát, mint valaha. Újra a felhőszekérre akart szállni, de az főnikszé változott, és az égi madár eltűnt már a láthatáron.

Tu Thuk felbontotta a levelet. Búcsúvers volt:

"A felhők között születik a főnikszek szerelme

"A tavalyi egységnek már vége

"Ne keresd a tengeren a tündérek lábnyomát

"Újabb találkozásra nincs remény!"

Tu Thuk elszorult szívvel mondott köszönetet öreg ükunokaöccsének és a hegyekbe távozott.


Eszperantóból fordította: Nagy E. József

 
 
0 komment , kategória:  Eszperantó írók művei   
szeretettel
  2013-10-08 13:18:12, kedd
 
  Tibor Sekelj:
A szivárványgyűjtő



A harmadosztályú fülke levegője fojtó volt. Izzadtságszag terjengett. Kedvetlenül gondoltam a még előttem álló többórányi utazásra.

Útitársaim élénken beszélgettek mindenféle apróságról, amelyek egy pillanatra sem bírták lekötni a figyelmemet.

Szemben velem, az ablak mellett egy feketeszemű, tízéves kislány ült. Arcán ugyanazt az unalmat véltem felfedezni, amelyet magam is éreztem.

Úgy döntöttem, hogy megszólítom.

Kérdéseimre válaszolva, Szíta elmesélte, hogy az elemi iskola negyedik osztályában tanul. Szereti a földrajzot és nem szereti a számtant. Néhány további kérdés után a társalgási témák kimerültek. Szünet állt be.

Eszembe jutottak a zsebemben lévő levelek, rajtuk a külföldi bélyegek, és arra gondoltam, hogy meg tudnám örvendeztetni velük a kislányt.

"Gyűjtesz valamit, Szíta?"

"Gyűjteni? ... Nem, semmit sem gyűjtök", válaszolta ő.

Csend. Újabb téma után kutattam, amellyel fenntarthatnám a társalgást.

"Hát ön gyűjt valamit, uram? Mit gyűjt?"

Szíta nyílt támadása váratlanul ért.

Én ugyanis megrögzött gyűjtője vagyok minden elképzelhetőnek. Hogy ne bonyolítsam a dolgokat, valami egyszerűt akartam mondani, mint a bélyegek vagy a képeslapok. Némi tűnődés után ez mégis túl banálisnak tűnt. Egy pillanatig szinte bevallottam életem nagy titkát: kalandokat gyűjtök! Ez viszont túl elvontan hangzott. Szíta bizonyosan nem lett volna képes megérteni.

Néhány másodpercig elgondolkozva néztem ki az ablakon. Mivel az első kocsiban ültünk, jól láthattam a mozdony alól kipöfögő gőzpamacsot. A napfény megtört a gőzsugáron és félkör alakú szivárvánnyal övezte fel.

"Szivárvány!" kiáltottam fel ámulattal.

"Micsoda? ... Szivárványt gyűjt?" kérdezte inkvizítorom kitágult, kerek szemekkel.

"Mit? ... Természetesen, igen, hm, szivárványt. Miért, talán különös?"

Szíta nem tudta higgye-e, vagy sem. Szempillája alól fürkészte az arcomat, nem-e lát rajta tréfálkozó mosolyt. De az arcomon nem volt mosoly.

"És hogyan gyűjti őket?" bátorkodott végül megkérdezni.

A kerekek egyhangú zakatolása még nyomottabbá tette a fülke levegőjét. Szemeim előtt a gőzpamacs szivárványa versenyt futott a mozdonnyal.

"Hogyan gyűjtöm? Egyszerűen. Bárhol is látok egyet, elteszem a gyűjteményembe... Természetesen, csak ha nincs már egy hasonló példányom."

Szíta fekete szemei feszülten figyeltek. Vár. Valami nagyon fontos felfedezésre vár.

"Mert a szivárványok, tudod, nagyon különfélék lehetnek...

"Az első, amelyik a gyűjteményembe került, közönséges szivárvány volt. Öt éves lehettem, amikor láttam. Hirtelen abbahagytam a játékot a bátyámmal és más falubeli fiukkal. Szájtátva bámultan a tarka csodát. Olyan közelinek tűnt!

"Bátyám, látva ámulatomat, így szólt: 'Aki átmegy a szivárvány alatt, annak egész életében minden kívánsága teljesül!' Komolyan látszott beszélni. Egy pillanatig sem kételkedtem szavai igazában.

"Szó nélkül, megigézve indultam a csodálatos kapu felé. Végigsiettem az utcán, egy pillanatra sem véve le a szememet az égről, majd a faluból kiérve nekivágtam a legelőnek. Úgy tűnt, hogy egyre inkább közeledek a minden siker ívéhez."

"És sikerült? Átment alatta?" türelmetlenkedett Szíta.

"Nem. A nap mind lennebb ereszkedett és a szivárvány elhalványult, majd eltűnt. Egyedül maradtam határtalan ámulatommal, az eget bámulva.

"A szivárvány látványa olyan mélyen vésődött a lelkembe, hogy habozás nélkül állíthatom, örökre az enyém maradt. Ez volt az első tapasztalatom egy szivárvány birtokbavételéről. Amit senki sem vehet el tőlem, bármi történjék is.

"Aztán újabbak következtek. Egyik a másik után került a birtokomba, megvetve gyűjteményem alapjait."

Szíta mozdulatlanul hallgatott. Az apja naranccsal kínálta, de a kislány visszautasította. Túlságosan lekötötte a történet.

"És sok szivárványa van már, uram? Milyenek?"

"Hm, igen. Nincs túl sok a gyűjteményemben, mert... nem tárolok akármilyent. A közönségeseket másoknak hagyom, és csak a rendkívülieket őrzöm meg. Például..."

Lázasan kutattam emlékeim tárházában gyűjteményem valamely kiemelkedő darabja után. Végre megtaláltam.

"Országom egy régi tengerparti városkájában jártam. Az esős reggel után hirtelen felszakadtak a felhők, és, még mielőtt megláttam volna a napot, szivárványok tűntek fel az égen. 'Szivárványokat' mondtam, mert nem egy volt, hanem kettő. Egymás felett. A kisebbik fényesebb volt, ragyogó színekkel. Egyik vége az óváros tetőire támaszkodott, míg a másik a tengerbe merült. Mintha a város és a tenger kötődésének szimbóluma lett volna. És a szivárványnak igaza volt. A város lakói századokon át tengerészek voltak, halászok, kalózok, kereskedők és hajósok, mindenféle hajón.

"E látvány felett, azt mintegy bekeretezve, feszült a második szivárvány. Valamivel halványabb, mint az alatta levő.

"És most, Szíta, ha megígéred, hogy senkinek sem mondod el, elárulok egy titkot."

"Ígérem", suttogta a kislány.

"Képzeld", mondtam, "a felső szivárvány színei fordítottak voltak. Minden vérbeli gyűjtő tudja, hogy a kék meg az ibolya felül vannak, míg a piros és a sárga alul. És az alsó szivárvány ilyen is volt. De a felsőben a sorrend fordított volt, mintha csak az alsót tükrözte volna."

Szíta megrendülten figyelt. Arckifejezésén látszott, hogy tökéletesen tisztában van a titok súlyával.

"És azután...?"

"Azután... Lefényképeztem színes filmre a kettős szivárványt, és ha valaki kételkedik, előveszem a képet. Vagy azt mondom 'kérdezzétek meg Ninát Ő is ott volt és látta'.

"De most gyűjteményem egy másik darabjáról mesélek neked", vettem fel a beszéd fonalát, felbátorodva barna bőrű barátnőm élénk érdeklődésén.

"Magas hegyek között történt. Néhány barátommal egy völgyben táboroztam, hófödte csúcsok között. A magasság miatt mindannyian szenvedtünk a légszomjtól, amely nem hagyott aludni. Egy hosszú átvirrasztott óra után kimásztam a sátorból. George barátomat már kint találtam. Egy kövön ülve cigarettázott és nézte a tájat.

"Telihold volt. Óriási lampionként függött a hold a gleccser felett, titokzatos kék fénybe vonva a sziklás tájat. Az égen ezernyi csillag ragyogott. Akkorák voltak, amekkorának még sohasem láttam őket. A magaslati levegő ritka, száraz és végtelenül tiszta volt. Látásunkat semmi sem zavarta.

"Hirtelen két lángnyelv jelent meg a hold két oldalán, a gleccser körüli hegyekre támaszkodva. 'Mily különös látvány!' jegyezte meg a hosszú hegymászó tapasztalattal rendelkező George.

"Meglepett szemeink előtt a két lángnyelv növekedésnek indult, mígnem oszlopokká váltak. Majd görbülni kezdtek. Lassan-lassan ívet alkottak a hold körül. Végül az ív kiszíneződött a szivárvány minden színével.

"A látvány kimondhatatlanul szép volt. Visszafojtott lélegzettel álltunk, remegve a gyönyörűségtől.

"Utóbb megtudtam, hogy csak nagyon kevés ember él a világon, akinek hasonló látványban volt része. Természetesen nagyon büszke vagyok, hogy egy ilyen ritkaság is van a gyűjteményemben."

A kis Szíta lélegzetvisszafojtva hallgatott. Valósággal itta a szavaimat.

"Meséljen még, uram," kért csendesen, amikor elhallgattam. És én meséltem.

"Most bemutatom neked gyűjteményem legértékesebb darabját. A legdrágábbat, hogy úgy mondjam.

"Egy távoli országban látogattam meg egyszer a császári palotát, amelyik most múzeum. Minden terem nyitva állt. De a kamrát, ahol a császári koronát őrizték, csak a látogatók külön kérésére nyitották meg. A szükséges hivataloskodások után az őr kinyitotta az ajtót, és beléptem. Egy kis szobában álltunk, mely üres és dísztelen volt. 'Mi lesz most?' kérdeztem magamat, de már jött is a válasz.

"A padlóból, a szoba közepén, egy négyszögletű oszlop emelkedett ki. Mikor mellmagasságig ért, a tetején levő páncélkazetta fémlapjai szétnyíltak, egy üvegdobozt tárva a szemeink elé, benne pedig a koronát.

"Igen, előttünk állt a császár arany koronája, drágakövekkel kirakva. A legszebb rubinok és zafírok sorakoztak egymás mellett. És soha sem látott nagyságú igazgyöngyök.

"Micsoda élvezet volt a szemnek!

"De a legértékesebb drágakő a korona csúcsán volt. Egy dió nagyságú briliáns. Még álmomban sem láttam ilyesmit. Már nem tudom mi a neve, Kohinor, vagy Orlov, vagy valami más, de biztos vagyok benne, hogy egyike a létező legnagyobb briliánsoknak.

"És ekkor váratlan dolog történt. Az ablakot fedő színes függöny résén át egy napsugár lopakodott be és a koronára vetült. Pontosan az óriási gyémántra. Ugyanabban a pillanatban száz és száz finom kis szivárvány borította el a terem falait és mennyezetét. Már nem egy dísztelen, szürke kis szobában álltunk. Fényűző szalon közepén voltunk, száz és száz szivárványtól körülvéve, amelyek megsokszorozták a méreteit, méltó környezetett teremtve a császári korona megtekintéséhez.

"Íme Szíta, ez a legértékesebb valamennyi szivárványom közül. És megvallom neked, értékesebb, mint ha maga a briliáns volna a birtokomban. Mert ha a drágakő volna az enyém, állandóan attól félnék, hogy ellopják. És azonkívül, talán sohasem sikerülne újrateremteni azt a csodálatos szivárványfiát."

"Ön valóban nagyon gazdag, uram. Irigylem önt."

"Nem, ne mondd ezt", utasítottam el szerény mosollyal a bókot. "Egyszer neked is lehet saját gyűjteményed és még nálam is gazdagabb lehetsz."

"De ne hidd", folytattam kis szünet után, "hogy minden szivárványom ilyen értékes. Van néhány, amit csak a furcsaságáért tartottam meg. Például, akad közöttük egy komikus szivárvány is."

"Komikus? Hogy lehet egy szivárvány nevetséges? Mesélje el, uram."

"Íme, hogy történt. Ugyanabban a szobában aludtam a szüleimmel. Nyári reggel volt. A függöny széleinél napsugarak hatoltak be, lágy narancsszínű derengéssel árasztva el a szobát. A hátamon feküdtem. Hirtelen színes csíkokat láttam a plafonon. Egy idő múlva rájöttem, hogy valódi szivárványt látok, amelyre egy hegysor rajzolódott rá, eltakarva némely szín részeit. Kíváncsi lettem. Körülnéztem, a különös szivárvány eredetét keresve, de nem tudtam felfedezni. Logikusan próbáltam következtetni a sugarak irányára. De egyetlen fogazott szélű bútort sem láttam. Sokáig feküdtem ott töprengve.

"Egyszer csak anyám felébredt. És ez mindent megváltoztatott.

"Első mozdulatával az éjjeliszekrény felé nyúlt és a vizespohárból kivette a műfogsorát. E művelet közben a szivárvány eltűnt a plafonról. Rögtön utána újból megjelent, vígan hullámozva, de ... a hegysor nélkül. Íme a rejtélyem megoldása: komikus szivárvány egy pohár vízben, műfogsorral szegélyezve!"

"Útitársnőm már a végszó előtt kacagni kezdett. Kitalálta a poént és az nagyon szórakoztatta. Most együtt nevettünk.

"Uram", szólalt meg pár pillanat múlva a kislány. "Szeretnék szivárványt gyűjteni."

"Csakugyan?"

"Ó, igen, úgy szeretnék... De hogyan kezdjem el? Önnek könnyű dolga volt, volt egy testvére!"

"Hogyan kezdjed? Hát igen, ez egy gond", mondtam töprengve. "Mégis, van rá ötletem, Szíta. Nézz csak ki az ablakon."

Kihajoltunk az ablakon és ujjammal a szivárványra mutattam, amely még mindig hűen követte a mozdony gőzpamacsát. Mikor Szíta észrevette, felujjongott.

"Tetszik, Szíta?... Gondolod, hogy elég szép ahhoz, hogy ezzel nyisd meg a gyűjteményedet?"

"Gyönyörű! Szeretném ezzel kezdeni, de hogyan?"

"Nézd, hogyan. Cseréljünk helyet, úgy hogy csak te láthasd. Megígérem, hogy többé nem nézek ki az ablakon, és mivel a nap nemsokára lemegy, te leszel az utolsó, aki látni fogod. Csak a tiéd marad. Az első a gyűjteményedből."

"Ön igazán jószívű, uram. De akkor ez a gyönyörű szivárvány nem fog hiányozni az ön gyűjteményéből?"

Könnyedén meglengettem a kezemet:

"Ó, ne törődj vele, kis barátnőm, nincs rá szükségem. Van már hasonló a gyűjteményemben."

Egy fél órán át Szita mereven nézett ki az ablakon. Arcára feszült figyelem ült. Igen, az első szivárvány birtokbavétele mindig komoly lelki megrázkódtatással jár. Néha fizikai fájdalommal is.

Aztán Szíta apja megragadta a karját és magával húzta. Úticéljukhoz értek. Elbúcsúztunk. Kis barátnőm ragyogott az örömtől.

És azóta minden utamon az ablak mellett ülök és a mozdonyt figyelem. Nagyon szeretnék még egyszer látni egy olyan szivárványt, hogy a gyűjteményembe tegyem.

Mert, hiszen kitalálhattátok, hasonló szivárványom még nem volt. Hazudtam Szítának, hogy könnyű szívvel fogadja el az ajándékot.



Eszperantóból fordította: Nagy E. József

TIBOR SEKELJ (1912-1988), a szlovákiai Poprádon született, jugoszláviai eszperantista, író, etnográfus, világutazó. Több mint 50 országban megfordult, egy ideig az Argentin Eszperantó Szövetség titkára, majd Nepálban propagálja a nemzetközi nyelvet. Több eszperantó nyelvű útleírás és novelláskötet szerzője. Legismertebb műve: Kumeaua, a dzsungel fia c. kisregény, ami 20 nyelven jelent meg.


 
 
0 komment , kategória:  Eszperantó írók művei   
szeretettel
  2013-10-08 13:16:43, kedd
 
  Jean Ribillard:
Salamon és az oázisi nimfa



Egy nap, az alsó Szaura oázisait ellenőrző körutam során, egy "Ouled-Raffa" nevű, félig homokba temetett pálmaligetben találtam magamat, amelyben gyér népesség tengődik. Az arab hódítókból és a Niger partjairól rabolt szudáni rabszolganőkből eredő negroid lakosság sárból vert kunyhókban fészkel; ezek a kunyhók a kutak mellett állnak, melyekből a kissé magnéziás vizet méla dromedárok merik. Az okkerszínű sivatag úgy öleli körül a zöld szigetecskét, mint smaragdot a foglalatja.

A kiadós lakoma után, mely nyársonsült kecskegidából, a paprikás mártás miatt rettenetesen csípős párolt darából és szőke homokkal művészien megszórt datolyából állt, sor került néhány panaszos hagyományos meghallgatására. Az elém kerülő ügyeket nagy gonddal válogatta ki a falufőnök, egyébként becsületes rabszolgakereskedő, aki a sivatag Salamonjának a szerepében tetszelgett.

Néhány földműves banális sirámai után egy már nem fiatal asszony járult elém, híján minden bájnak és szépségnek, elgyötörten a nehéz munkától, mely általában a gyengébb nem osztályrésze. Leült velem szembe, kék ruhája alatt keresztbetéve rövid lábait. Emlékezetes döntéseinket az utókor számára megörökítendő, az írnok a tollát készítette, felbecsülve várható fizetségét.

Az oázisi nimfa szerény tartást vett fel, megköszörülte a torkát és imigyen szólt:

"Jamina bent Mabruk vagyok, tíz éve Mohamed ben Kadur felesége. Öt évvel ezelőtt a férjem eltávozott és azóta sem tudatta mi történt vele. Híre terjedt, hogy az olasz meharistáknál katonáskodik. Most teljesen egyedül vagyok és a magány veszélyesen ármánykodik az erényes nő ellen. Még fiatal vagyok, tette hozzá elpirulva és lesütve tehénszemeit; van egy kis birtokom: házam, negyedholdnyi sarjadó árpám, egy vemhes kecském és kilenc virágzó pálmafám. Úrnőként akarok élni, nem mint egy félredobott cipő. A jóhírem..."

"Elég," kiáltotta a falufőnök, hangosat böffentve. Felém fordulva folytatta: "Igen, Őrnagy uram, ez a disznó Mohamed elment és egy idegen ország hadseregében szolgál. Miért nem állt be ez a zsidó, - büszke megvetéssel a földre köpött - ez a gazember, a francia hadseregbe, he? Ez az áruló megérdemli, hogy levágjam a jobb fülét... Mindkét fülét," tört ki, pillanatnyi gondolkodás után. "Átkozottak legyenek a szülői ennek a rühös szamárnak, ennek az ocsmány ganénak, ennek a kutyának, ennek a..."

Kifulladt, és dühtől égve, villámló szemekkel nézett körül a jelenlevőkön. Ítélkeztem: "Ilyen hosszú távollét gyakorlatilag a végleges lemondással egyenlő bármiféle jogról. Javasolom, hogy az asszony mentessék fel a házasság kötelékei alól."

"Hallom és hallgatom" mondta nemesen a főnök. "A házasság felbontatik, és a volt feleség a birtokában marad a javainak. Jegyezd fel, írnok."

Mindenki helyeselt és udvarolt az aranyszájú Salamonnak. Teljesen megfiatalodva, láncaitól szabadult kacér gazellaként illant tova az asszony, a frissen megüresedett hely néhány középkorú várományosának mohó tekintetétől követve.

Három hónapot töltöttem Ksabi-ban, ahol a Szaura vize a homokba tűnik. Egy édes vizű kút mellett ütöttem tábort, reggani utamat előkészítendő.

Egy este, "a varázslatosan szép órában", mikor a homokdűnék mályvaszínt öltenek, és a lemenő napra nevetnek, fenséges mehari tűnt fel, méltóságteljes lassúsággal közeledve délről. A gyönyörű, szinte teljesen fehér állaton magatermetű büszke férfi ült, aki szertartásosan üdvözölt. A sivatag vendégtörvényei szerint meghívtam egy rövid pihenőre. Megfigyeltem idegen felszerelését és arra a következtetésre jutottam, hogy igen messziről jöhet a vándor. Friss mentával illatosított teáját szürcsölgetve, megköszörülte a torkát és imigyen szólt:

"A szomszéd országból származom és többévi távollét után térek meg falumba. Unalomból és nomád hajlamból, egy napon Fezanig mentem, és beálltam az olasz meharisták közé. Ötévi szolgálat után jövök haza, ezzel a pompás hátassal, amelyet itt látsz, és elegendő pénzzel, hogy számos datolyapálmát vehessek. Hála Istennek - mindörökké dicsértessék - ezentúl nyugodtan élhetek a családommal."

Hirtelen eszembe jutott a jelenet a felszabadított kedvessel. De hallgattam, mert illetlenség asszonyról beszélni egy muzulmánnak, és amúgy sem szeretek házastársak ügyeibe avatkozni. Miután kiitta a rituális három csésze teát, a kóborló tevére szállt.

"Menj békével" köszöntem el tőle.

"Üdv reád", felelte ő.

És eltűnt, felszívódva az ibolyaszínű éjszakába.

Mi történik majd, amikor hazaér? Lefejezi-e asszonyát, mint egy Shakespeare-tragédiában? A békés oázis forró homokjára folyik-e a hűtlen nimfa vére? Nem, kétségkívül örülni fog, megtudván, hogy megszabadulva régi asszonyától, az olasz hadikincstártól becsületes úton nyert pénzén vásárolhat magának egy tizenötéves hajadont, aki némi gyönyört és rengeteg gondot fog szerezni majd neki.

De egyedül Allah hatalmas!


Eszperantóból fordította Nagy E. József


Jean Ribillard (1904-1962) francia őrnagy, huzamosabb ideig szolgált Afrikában; 1948-ban, leszerelése után tanult meg eszperantóul. Tahitin halt meg. Fő műve a M'Saud mester élete és véleményei című kisregény, amelyben egy szamár szemein keresztül láttatja az arab világ erkölcseit és szokásait, csípős humorral, éles lélektani megfigyelőképességgel.
 
 
0 komment , kategória:  Eszperantó írók művei   
szeretettel
  2013-10-08 13:15:38, kedd
 
  Victor Sadler versei



KIAM MI MONTRAS LA ĜARDENON

Kiam mi montras la ĝardenon,
vi laŭdas mian "paciencon",
kvazaŭ la floroj devus adaptiĝi
al la homa hasto, kaj ne inverse.

Vi atribuas ĝian pompon
al la verdaj ĝardenistaj fingroj,
kvazaŭ la amo rezidus
en ekstremaĵoj.

Vi ĉiam timas ĝeni
per viaj intervenoj,
kvazaŭ ekzistus pli alta prioritato,
ol via rideto.

Vi ĝojas (senmalice)
kiam mi ion fuŝas,
kvazaŭ mi ne pretus ĉiam klaŭni
se vi nur tion petus.

Vi feliĉigas min,
kiam ajn en mia hejmo
vi demetas la ŝuojn,
kvazaŭ vi serioze planus resti.

Kaj, kiam vi tamen pluvojaĝas,
vi sendas kartojn,
kvazaŭ vi kredus, ke disde vi
mi efektive ekzistas.

Sed, plej absurde, foje,
vi riproĉas min pro "romantiko",
kvazaŭ, spite ĉiujn onidirojn,
mi havus koron.



MIKOR A KERTET MUTATOM


Mikor a kertet mutatom,
"türelmemért" dicsérsz,
mintha a virágok kéne alkalmazkodjanak
az emberi sietséghez, és nem fordítva.

Pompáját a kertész
zöld ujjainak tulajdonítod,
mintha a szerelem
a végtagokon múlna.

Mindig szabadkozol,
hogy zavarsz,
mintha volna valami fontosabb
a mosolyodnál.

Örülsz (bántó él nélkül)
ha valamit elvétek,
mintha nem volnék bármikor kész bohóckodni
egyetlen szavadra.

Boldoggá teszel
valahányszor a lakásomon
leveted cipődet,
mintha komolyan maradni akarnál.

És, amikor mégis továbbutazol,
képeslapokat küldesz,
mintha azt hinnéd, hogy tőled távol
valóban létezem.

De, a legképtelenebb módon, néha
a "romantika" miatt korholsz,
mintha, minden híresztelés ellenére,
volna szívem.



VIAJ LETEROJ ESTAS KONTELTIROJ


Viaj leteroj estas konteltiroj;


kaj mi neniam ĉesas miri,
kiel mistere kreskas la kredita
saldo de mia amo.

Kiom da rento donas do
espero?

Sed kiam al mi mem mi volas skribi ĉekon,
la kasisto ridetas
kaj ĝentile memorigas
ke temas pri ŝpardepono
blokita por tempo
nedefinita.



LEVELEID SZÁMLAKIVONATOK


Leveleid számlakivonatok;
és nem szűnök meg csodálkozni,
milyen rejtélyesen gyarapodik szerelmem
követel-rovata.

Mennyit kamatozik hát
a remény?

Ám mikor saját magamnak állítok ki csekket,
a pénztáros mosolyog
és udvariasan emlékeztet rá,
hogy takarékbetétemet
meghatározatlan időre
zárolták.




MI (KIAM EN LA KUNIKLEJO)


Mi
(kiam en la kuniklejo de via sako
vi furioze fosas pro bileto, kiu
tre verŝajne jam eskapis)
amas vin.

(Kien, cetere, vi metis
mian koron?)



ÉN (AMIKOR TÁSKÁD)


Én
(amikor táskád zsibvásárában
kutatsz dühösen egy jegy után,
amelyik valószínűleg már kiszabadult)
szeretlek.

(Hová tetted, egyébként,
a szívemet?)




ALIAJ KANTIS, VINTRO


Aliaj kantis, Vintro,
pri via nudo;
kelkaj pri viaj fingroj
senkarne krudaj,
kelkaj al viaj nigroj
rifuĝis kure,
aŭ kantis virinige
pri viaj kruroj
neĝaj, sensange virgaj.

Sed flustras mi pri via
funebra koro.



MÁSOK ÉNEKELTÉK, TÉL


Mások énekelték, Tél,
pőreségedet;
néhányan görcsös, fehér,
vén csontkezedet,
másokat hajszolt a félsz
sötétségedhez,
vagy, mikben nem folyik vér,
szűz lábaidat
dicsérve énekelték.

Egyedül én suttogok
gyászos szívedről.


Eszperantóból fordította Nagy. E. József



Victor Sadler (1937) Angol hivatalnok. 1951 óta eszperantista. Az Esperanto szerkesztője (1962-1974), az UEA (Universala Esparanto Asocio - Egyetemes Eszperantó Szövetség) vezérigazgatója (1980-1983). Az Eszperantó Akadémia tagja.

 
 
0 komment , kategória:  Eszperantó írók művei   
szeretettel
  2013-10-08 13:14:20, kedd
 
  Albert Goodheir versei



MERLO SUR MENHIRO

Pluvo trivos
la graniton
kiun starigis
antaŭ jarmiloj
manoj de tribo
forgesita.

Ho feliĉo
de merlokanto
ĉe tagiĝo
venkanta tempon
super ŝtono.

Tra jarcentoj
dum miaj manoj
estos polvo,
kantos la merlo
ĉiun jaron


RIGÓ A MENHIREN

Eső őrli
a gránitot,
mit évezrede
állítottak fel
rég elfelejtett
törzs kezei.

Ó, öröme
a rigófüttynek
pirkadatkor,
győzve az időn,
a kő felett.

Századokon
át, míg két kezem
rég porrá lesz,
még szól a rigó
minden évben.




MORTO EN HOSPITALO

Nun li forestas,
la maljunulo, la vilaĝpoŝtisto.
Kiam post libertago mi revenis
alia homo kuŝis en la lito,
kaj mi memoras la gaelan voĉon,
kiu ripetis dum semajnoj
plurfoje ĉiutage
la nomon, fakton,
kaj solan glormomenton,
kiel faris piramidon faraono,
trompan remparon kontraŭ neniiĝo:
"Mi estas Donald Campbell, mi naskiĝis
je la mil-okcent-okdek-sesa jaro
sur la insulo Ling;
edziĝis mi en la Granda Hotelo,
Sauchiehall-Strato, Glasgovo."


HALÁL A KÓRHÁZBAN

Már nincs itt
az öreg, a falu postása.
Mikor szabadnapom után visszatértem,
már más feküdt az ágyában,
és még fülemben cseng a gael hang,
amely heteken át ismételte,
napjában többször,
a nevet, a tényt,
egyetlen dicső napját,
ahogy a piramist építette a fáraó,
csalóka mentsvárat a megsemmisülés ellen:
"Donald Campbell vagyok, születtem
ezernyolcszáznyolcvanhatban,
a Ling szigeten;
a Sauchiehall-utcai Grand Hotelben
esküdtem meg, Glasgowban."



KONTRAÝ BOMBKULTISTOJ

Eĉ se mi kredus estontecon paradizan,
kaj se enirbileto
al tia ĉielo
kostus eĉ unu bebon disŝiritan,
mi ĝin redonus (diru vi, pro timo)
kaj restus kun la forĵetitaj en la ŝlimo.

BOMBAIMÁDÓK ELLEN

Ha hinnék is a paradicsomi jövőben,
és ha a belépőjegy
egy ilyen mennybe
kerülne egyetlen széttépett csecsemőbe,
visszaadnám (mondjátok: "gyáva!")
és maradnék a kivetettek mocsarában.



Eszperantóból fordította: Nagy E. József


Albert Goodheir (1912-1995), holland, majd brit állampolgár. 1967 óta eszperantista. 1974-ben debütál, Merlo sur menhiro (Rigó a menhiren) című verskötetével. Esszéíró, kiváló műfordító (főleg angolból, ógörögből és latinból), az Eszperantó Akadémia tagja.

 
 
0 komment , kategória:  Eszperantó írók művei   
szeretettel
  2013-10-08 13:13:04, kedd
 
  Vladimir Vána:
Hogyan öldöstük a nyulat a karácsonyesti vacsorára?



Tavaly karácsonyra apa kapott egy kollégájától egy élő nyulat. A karácsonyi menü eme gazdagodását az egész család hálásan nyugtázta - természetesen nagymamát kivéve, aki mindig ellenzékben van. De ő is, látva, hogy a családi tanács leszavazta, ő is alávetette magát a határozatnak, és mint tapasztalt személy, magára vállalta a nyúlvacsora elkészítésének megszervezését. A "Házi tanácsadó"-ból kikereste a "Nyúl" címszót, ahol ez állt (824 o.): "Nyúl megölése - lásd a 'Házinyúl' címszónál". E bölcs könyv aztán azt tanácsolta, hogy "a házinyulat, akárcsak a mezei nyulat, a hátsó lábánál fogjuk, és a füle közé mért csapással öljük meg". (381 o.) E fontos megállapítás után a feladatok a következőképen oszlottak meg: apára - a nyúl megölése, anyára - a nyúl elkészítése. A nyulat a testvérem, Fábián, tartja. Nagymama az egész tevékenységet irányítja. Nagyapának az első, nekem a második tartalékos szerepe jutott.

És aztán elkezdődött. Apa feltűrte az ingujját, kivette a dobozból a nyulat és átadta Fábiánnak, aki - az utasítás szerint - megfogta a hátsó lábát. Apa terpeszbe állt, háromszor mélyet lélegzett, és felemelte a kezét, hogy megadja a nyúlnak a végső csapást; de az állat hirtelen rájött, hogy a dolog kezd komolyra fordulni - nagyot rántott magán, és Fábián akaratlanul elengedte. A nyúl helyett a csapást Fábián kapta; így hát a további harcra nézve elveszett.

Nagymama (és egyben családunk feje) értette meg legelsőnek a helyzetet, és a nyúl után vetette magát, aki őrült cikkcakkban rohant a konyhán keresztül. Sajnos, nagymama villámgyors akciója eredménytelen maradt, mert a nyúl a kredenc mögé futott, ahol láthatóan nagyon jól érezte magát, mert nem mutatott hajlandóságot kijönni. Időközben több osztag is észbekapott és megszerveződött, majd nagymama egy hosszabb proklamációja, miszerint ő ellenezte és előre megmondta, valamint egy rövidebb családi egyeztetés után, eldöntetett, hogy a nyulat a seprűvel kell kikergetni. A szót tett követte. Sajnos, eredménytelenül, mert a nyúl elszaladt a seprű elől, de nem jött ki a kredenc mögül. Anya a padlókeféért futott, hogy a másik oldalról is kergesse. Nem látva más megoldást, a nyúl átmászott a kredenc alatt, és újra cikázni kezdett a konyhában. Az ütközetbe apa is beleavatkozott és konyhakéseket kezdett dobálni a nyúl után, de csak az ablakot sikerült bezúznia, az egyik kést eltörte, a másikat meg olyan mélyen vágta az ajtófélfába, hogy lehetetlen volt kihúzni. Az ütközet eme szakaszában előléptem első tartalékosnak, mert kiütöttem nagyapát a húspotyolóval.

*

Még egy órányi csatározás után rövid szünet állt be, amelyet a nyúl is kihasznált. A sarokban csúfondárosan mutatta a fogait és a hátsó lábára állt. Ezt nem tűrhettem, ezért megint hozzávágtam a húspotyolót. Ezúttal a szekrény ablaka tört be. A harc kiújult, még hevesebben, még fergetegesebben, de kiderült, hogy fegyvereink, úgy mint seprű, padlókefe, konyhakésmaradványok és húspotyoló, nem megfelelőek. Hirtelen mentőötletem támadt: beszaladtam a szobába, és kihoztam apa puskáját, hogy lője le a nyulat. Apa célzott, de aztán meggondolta magát, és a fejemre ütött; majd, amikor meglátta, hogy a nyúl a szobába szaladt, mert nyitva hagytam az ajtót, kaptam még egy nyaklevest. Igen, ez a világ hálája!

A csatatér a szobába költözött, ami rengeteg előnnyel járt - a nyúl számára, persze. Itt sokkal több védekezési lehetősége akadt, és el kell ismernem, hogy figyelemreméltó módon kihasználta őket. Meg-megállt pár pillanatra és a füleit hegyezte, de máris továbbrohant, nem engedve, hogy lélegzethez jussunk. A helyzet reménytelen volt; az idő könyörtelenül múlott - már este kilenc óra volt, és még mindig a nyulat hajkurásztuk, mely ellenállt végzetének, és egyik sarokból a másikba rohant, nem véve figyelembe, hogy a karácsonyesti vacsorára szánták. Közben apa az összes konyhakést eltörte, és most a nyúlhoz vágott minden keze ügyébe eső tárgyat, például papírnehezékeket, hamutartókat, tintatartókat cipőket; néhányat ezek közül teljesen, másokat csak részben sikerült tönkretennie.

Az üldözés ismét szünetelt, mert szükséges volt rendezni sorainkat az ütközet következő, talán mindent eldöntő szakaszára. A csata eddigi eredménye a következő volt:

A. A nyúl: él és virul, vesztesége: semmi.

B. A családunk:

1. emberi veszteségek:

a. Fábián időközben magához tért - de látva, hogy a csata egy másik fronton dúl (a szobában), kihasználta az alkalmat, és félig kiitta apa bodzalikőrjét. Kijózanodása után haditörvényszék elé állítják. További harcra - alkalmatlan;

b. nagyapa még nem tért magához;

2. anyagi veszteségek:

a. két ablak és a szekrény tárlója bezúzva; öt törött konyhakés, teljesen vagy részlegesen tönkrement négy hamutartó, két papírnehezék, egy szék, egy padlókefe, egy piszkafa;

b. egyéb veszteségek: a két helyiség általános állapota - siralmas; szükségünk lesz szobafestőre, kárpitosra, bútorasztalosra.

A csata kiújulása után beteljesedett a sorsa egy tucat kistányérnak, amit nagymama diszkoszként hajított a nyúl után, továbbá összetört anya hozományétkészlete, tányérostól, tálastól (megbotlottam - máig sem tudom, miben - és lerántottam a megterített asztalról az abroszt). Anya feldöntötte a karácsonyfát, amely leégett. A csata tetőfokára hágott. A vezérkari főnök (= nagymama) parancsára kinyitottam a konyhaajtót. A nyúl nem vette észre a cselt, és beszaladt a főzőhelyiségbe - de ó, jaj! A dolog egészen máskép ütött ki, mint ahogy gondoltuk. Ugyanis valaki váratlanul bekopogott, és mielőtt bármit is tehettünk volna, az ajtó kinyílt, meglepett szemeink elé tárva szomszédunkat, Novácková asszonyt. "Jó estét, kellemes és boldog karácsonyi ünnepeket kívánok - és egészséget, főleg egészséget, mert az a legfontosabb" darálta az asszonyság az ajtóból, figyelembe se véve apa dühös pillantásainak özönét. Annyira meglepett bennünket váratlan megjelenése, hogy képtelenek voltunk tiltakozni. A nyúl is felfigyelt, de látva, hogy itt semmi újat sem tudhat meg, kihasználta a nyitott ajtót és végkép eltemette a sovány nyúlpecsenyéhez fűzött reményeinket. Apa retteneteset káromkodott, különös imával szakította félbe a szomszédasszony szóáradatát, 'Istenem, bocsásd meg nekem, hogy össze fogom verni ezt a némbert - és vedd el az erőmet, nehogy agyonverjem, mert még bezárnának', azzal Nováckovára vetette magát, de az előrelátta a veszélyt és elszaladt. Hallottam egyszer, hogy a le nem vezetett düh károsan hat az egészségre; ezért apám - a következményeket elkerülendő - lekent nekem két nyaklevest, a többieket vérig sértette, és elment az étterembe vacsorázni.

Íme, hogyan teheti tönkre egyetlen állat egy család nyugalmát! Apa elment, anya sír a konyhában, nagymama előadást tart a négy falnak arról, hogy ő jó tanácsokat adott, ám senki sem hallgatott rá.

Közben magához tért nagyapa és Fábián is, de túl későn; már csak a csata csúfos végének tanúi lehettek. Enyhíteni akarván a nyomott családi légkört, Fábián elkezdte kimeregetni a halacskákat apa akváriumából - úgymond az ünnepi vacsorára. Ezért a hallatlan és kegyeletsértő cselekedetéért nagyapa verésre ítélte. Fábián azzal koronázta meg védőbeszédét, hogy részint fiatalkori meggondolatlanságból, részint az alkohol hatása alatt cselekedett - de nagyapa hajthatatlan maradt. Az ítélet végrehajtatott, amiért nagymama a "vén gazember" címmel tüntette ki a végrehajtót, mert nem a kölyök a hibás, hanem a nevelése. Könnyítve szívén, nagymama az éjféli misére ment, nagyapa - a vendéglőbe.

Mind elmentek - csak én maradjak otthon? Én is elhagytam hát szülőházamat, hogy részt vegyek kedvenc karácsonyi játékunkon. Tudjátok, élt városunkban egy német származású nevetsége rendőr; Friderik Fritz volt a neve, de következetesen és kivétel nélkül csak "Zweimal Fric"-nek hívtuk. Minél nevetségesebb volt, annál szigorúbb akart lenni. Főleg az éjszakai nyugalomra volt gondja; minden este tíz óra után, karácsony este éjfél után, az utcákat járta, felügyelve, hogy senki se zajongjon és mindenki menjen rendben haza. A következő játékot eszeltük ki: szétszaladtunk a főtéren és egyikünk hatalmasat füttyentett az ujjai között. Zweimal Fric azonnal odarohant, és a sípot kereste (amit, persze, sohasem talált meg); a vádlott körömszakadtáig tagadott, én nem fütyöltem - és hirtelen újabb fütty harsant a túlsó oldalról. Odaszaladt tehát, de a füttyök mindig továbbszaladtak előle. Mikor úgy véltük, hogy eleget hajszoltuk, összegyűltünk egy előre megbeszélt helyen, teli torokból kiáltottuk hogy "Zweimal Fric!", aztán hazamentünk.

Örültem tehát, hogy Zweimal Fric újra rohangálni fog az utcán, de ezévben a játék elmaradt - és mindjárt elmondom, miért. Kiszaladtam az utcára - és mit látok? Zweimal Fric a nyulunkat kergeti az utcán! Feje tetejére állt a világ! Nyulak szaladgálnak az utcán - ő, az állami hivatalnok, tűrheti-e ezt? Ki kell hogy kergesse a városból. Mit szólnának másképpen a felettesei?

A nyúl a járdán szalad, cikázik, most az úttesten van - ám a rendőr fáradhatatlan, és karnyújtásnyira követi. De - megfogni? Ugyan már! Balról teherautó közeledik, jobbról is: fékcsikorgás, üvegcsörömpölés, sikoltás - a nyúl sértetlenül szalad tovább, mögötte pedig Zweimal Fric. Hál' Istennek, semmi sem történt, mindkét sofőr idejében kiugrott, de az autókat már senki sem fogja megjavítani.

A nyúl tovább, Zweimal Fric utána. Velük szemben egy sétapálcás öregúr közeledik. A nyúl a lába közé szalad, az öreg elveszti az egyensúlyát, megperdül, a botja meglendül és fülig veri Zweimal Fric fejébe a sisakot. Az üldözésnek vége, a nyúl győz és elinal, szalad ki a városból. Még egy karambolt okoz - ezúttal négy autó és egy motorbicikli között - de végre eléri a vágyva-vágyott erdőt, és eltűnik.

Zweimal Fric valószínűleg látta, honnan szaladt ki a nyúl, és a szomszédasszonyunk is minden bizonnyal örömesen pletykálta el, kié volt; másképp nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy másnap két rendőr kopogott, egyenesen a mi ajtónkon. Apa kikergette őket, szidalmazni kezdte a szomszédasszonyt, majd megitta a maradék likőrt. Aztán a nadrágszíja táncot járt Fábián bizonyos testrészén, hogy vésse eszébe: az alkohol nem gyerekeknek való ital - és, bár én semmit sem ittam, nekem is alkalmam nyílt tapasztalni, milyen élvezetes a szíjtrakta.

Még hozzá kell tennem, hogy apát perbe fogták állami hivatalnok sértegetése miatt, és új sisakot kell vásárolnia Zweimal Fricnek. Anya szünet nélkül sír. Nagymama elköltözött, nagyapa napokat tölt a vendéglőben. Fábián elszökött hazulról, én pedig meg fogok bukni állattanból. Ráadásul a magaviseletem is "elégtelen", mert szemtelen vagyok. Ezt a tanár mondta, mert kérdésére, hogy mit tudok a nyúlról, azt válaszoltam, hogy "semmit" és elmeséltem neki ezt a történetet.


Eszperantóból fordította Nagy E. József


Vladimir Vána (sz. 1932), cseh eszperantista, elbeszélő, műfordító. Eszperantóra fordította Jan Otcenasek regényét, a Rómeó, Júlia és a sötétség-et.



 
 
0 komment , kategória:  Eszperantó írók művei   
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 27 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5084
  • e Hét: 5084
  • e Hónap: 84642
  • e Év: 2025922
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.