Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
szeretettel
  2013-10-08 14:11:06, kedd
 
  Életrajzi jegyzetek



Mário Dionísio (1916-1993): A portugál neo-realizmus elméletírója, festő, középiskolai majd - élete utolsó éveiben - egyetemi tanár. Legjelentősebb művei a Poesia Incompleta ('Beteljesületlen költészet', 1966), valamint a lisszaboni kispolgárság életét feldolgozó O Dia Cinzento ('A szürke nap', 1944) c. elbeszéléskötete, amelynek kibővített kiadása az O Dia Cinzento e Outros Contos ('A szürke nap és más elbeszélések', 1967) címmel jelent meg. Kötetünkben közölt elbeszélését az A Morte é para os Outros ('A halál másoknak van fenntartva', 1988) c. kötetéből választottuk, eredeti címe: Que a luta continua, dizem eles.

Maria Ondina Braga (1932-): Luanda-ban, Goa-ban és Macauban dolgozott tanárnőként, és itt összegyűjtött tapasztalatai alapján ír a határain túlra terjeszkedő Portugália asszonyainak mindennapjairól, aprócska megpróbáltatásairól. Fordít és krónikát is ír (Eu Vim para Ver a Terra, 'Azért jöttem, hogy lássam a földet', 1965); Estátua de Sal ('Sószobor', 1969) címmel önéletrajzi elemeken nyugvó regényt írt, és igen jelentősek A China fica ao Lado ('Kína itt van mellettünk', 1968), Estação Morta ('Halott évszak' 1980) és az O Homem da Ilha ('A szigeti ember' 1980) c. köteteinek elbeszélései, valamint A Personagem (,A személyiség" 1982) c. regénye. Kötetünkben közölt elbeszélését az Estação Morta c. kötetéből választottuk, eredeti címe: O Homem Pássaro.

Júlio Conrado (1936-) Újságíró, irodalomkritikus, eddig tizennégy kötete jelent meg: ír verset, prózát, krónikát és esszét (O Som e a Dúvida. Ensaio sobre a Vida e a Obra Poética de José Jorge Letria, 'A hang és a kétség. Esszé José Jorge Letria életéről és költői munkásságáról' 1999). Jelentősebb munkái: Era da Revolução ('A forradalom korszaka', 1975), a forradalmas Portugália ellentmondásairól írt regénye, a Gente do Metro ('A metró népe' 1989), és a közelmúltban megjelent Maldito entre as Mulheres ('Átkozott az asszonyok között', 1999) c. elbeszéléskötete; ez utóbbiban kegyetlenül mulatságos képet rajzol a tömegkommunikációs eszközök által befolyásolt társadalmi csoportokról, amelyek nyelvezetét mindenki másnál jobban képes visszaadni. Kötetünkben közölt elbeszélését a Gente do Metro c. kötetből választottuk, eredeti címe megegyezik a kötet címével.

Manuel Alegre ( 1936-) A Portugál Nemzetgyűlés szocialista párti elnökhelyettese. A száműzetésből alakította az 1974-es forradalom hangját. 1975 óta képviselő, Praça do Canção ('A dal tere', 1965) és az O Canto e as Armas ('A dal és a fegyverek', 1967) c. köteteinek verseit többször megzenésítették és énekelték. Camőes költészetének hatását magukon viselő versekkel indította útjára a gyarmatosítást bíráló költészetet. Számos lírai alkotása között csak két, 1989-ben megjelent prózai művet találunk: Jornada de África ('Afrikai utazás') c. regényét, valamint az O Homem do País Azul ('A kék országból való ember') c. elbeszéléskötetét. Ez utóbbiból származik kötetünkben közölt elbeszélése, amelynek eredeti címe: A Pedra.

António Torrado (1939-): Akarata ellenére nemegyszer ifjúsági és gyermekírónak tartják - több mint száz könyvet írt a fiataloknak. Könyvkiadóként és pedagógusként dolgozott. Dráma- és filmforgatókönyv-író, költő (Do Agregado Sentimental, 'Az érzelmi többletről', 1970; Os Silos da Infância, 'Az ifjúság silói', 1981), és a magyar irodalom véletlen hatására (amelyből maga is fordított), a rövidpróza mestere (Almanaque Lacónico, 'Szűkszavú almanach, 1991). Örkény István csodálója attól fogva, hogy 1983-ban Contos de Um Minuto (Ernesto Rodrigues fordítása) címmel Portugáliában megjelentek a magyar író egypercesei. A kötetünkben közölt rövid elbeszéléseket az író Almanaque Lacónico c. kötetéből választottuk, eredeti összefoglaló címük: Era uma vez...

José Martins Garcia (1941-): Az Azori-szigeteken született, és miután a Lisszaboni Egyetemen, és az Egyesült Államokban lévő Providence egyetemén tanított az Azori Egyetem tanára lett. Újságíró és merész krónikaíró, ritkán jelentkező költő. A tudós nem nyomja el benne a regényírót, aki a gyarmati háborúról (Lugar de Massacre, 'A mészárlás helyszíne', 1975) és az Azori-szigetekről elvándorló emigránsok életéről ír. Szatirikus elbeszéléseiben kifigurázza a hazai politikát és a nevetségesen továbbélő hagyományokat (Katafaraum É Uma Nação 'Neszeneked egy nemzet', 1974; Katafaraum Ressurecto, 'Az újjászületett Neszeneked' 1992). Utóbbi kötetéből választott elbeszélésének eredeti címe: Imposto Ininterrupto.

Maria de Santa Cruz (1941-): A Lisszaboni Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanára, fordító és esszéíró, aki az A Dama de Pé ('Gyalog királynő', 1994) c. kötetének gunyoros elbeszéléseivel jelentkezett először. Írásaiban Portugália mellett megjelenik Mozambik is, ahol 1978-ig élt. Kötetünkben közölt elbeszélését A Dama de Pé c. kötetből választottuk, eredeti címe: Mosca.

A. M. Pires Cabral (1941-): A trás-os-montes-i ruralizmus képviselője, középiskolai tanár és kultúraszervező Vila Realban. Versek mellett (Algures a Nordeste, 'Valahol északkeleten', 1974), színpadi műveket és krónikát ír (Os Arredores do Paraíso, 'A Paradicsom határvidéke' 1991), de leginkább úgy ismerik mint elbeszélőt és regényírót, akinek ízes nyelve még a portugál olvasók számára is nehezen felfejthető (O Diabo Veio ao Enterro, 'Az ördög eljött a temetésre', 1985; O Homem Que Vendeu a Cabeça, 'Az ember aki eladta a fejét', 1987). Válogatásunkban közölt elbeszélését az O Escritor c. folyóirat 2., 1993 decemberi számából választottuk, eredeti címe O Valete de Paus.

Orlando Neves: Féltékenyen titkolja születési adatait, csak annyit tudni róla, hogy 1959-ben jelentkezett első verseivel. Huszonharmadik verseskötetét (Poesia, ,Költészet" 1995), számvetésnek szánta. Ez a valamikori színházi rendező, televízió- és irodalmi kritikus 1961-től legalább három tucat kötetet jelentetett meg: színpadi alkotásokat, krónikákat, gyerekirodalmat, szótárakat és szépprózát. Prózai és versesköteteiért több díjat is kapott. Válogatásunkban szereplő elbeszélése a Contrário ('Ellentét', 1993) c. kötetben jelent meg, eredeti címe: Memórias de um Rufia Lisboês.

Mário de Carvalho (1944-): Korholó hangon, szellemes iróniával csupaszítja le a portugál történelmi szemlélet bizonytalan pontjait. Drámaíró és krónikás, prózaíróként a nemegyszer középszerű és képtelen mindennapiságról (Contos da Sétima Esfera, 'A hetedik égkör elbeszélései', 1981; O Livro Grande de Tebas, Navio e Mariana, 'Tebas. Navio és Mariana nagy könyve', 1982; Os Casos do Beco das Sardinheiras, 'A szardíniaárusok utcácskájának esetei', 1982; A Inaudita Guerra da Avenida Gago Coutunho, 'A Gago Coutinho sugárúti ádáz ütközet', 1983), máskor a történelmi álságosságról (A Paixão do Conde de Fróis, 'Fróis grófjának szenvedélye', 1986; Um Deus Passeando pela Brisa da Tarde, 'Egy Isten sétál a délutáni szellőben', 1994), vagy pedig súlyos tragédiákról ír, mint a gyarmati háborúról szóló Os Alferes ('A zászlósok', 1989) c. könyvében, vagy a Kommunista Pártot belülről szenvtelenül bemutató Era Bom Que Trocássemos Umas Ideias sobre o Assunto ('Jó volna, ha egy kicsit eszmét cserélnénk a témáról') c. 1995-ös kötetében. A kötetünkben közölt írás 1983-as kötetének címadó elbeszélése.

José Viale Moutinho (1945-): Újságíró, tizenkilencedik századi portugál írók kiadásának gondozója és a galego irodalom szakértője, költő (az 1975 és 1985 között megjelent kötetei 1990-ben láttak napvilágot egy kötetbe foglalva, Portas Entreabertas, 'Félig nyitott ajtók, címmel'), krónika- és elbeszélésíró (Jogo do Sério, 'A komolyan vett játék', 1974 és még több más kötet). Kötetünkben megjelentetett elbeszélését a Pavana para Isabella da França ('Pavanne francia Izabellának', 1992) c. kötetéből választottuk, eredeti címe: Um último olhar pelos vinháticos.

José Manuel Mendes (1948-): 1963-ban jelentkezett költőként (1992-es kötete, a Rosto Descontínuo, 'Meg-megszakadó arc' előző hat verseskötetének anyagát foglalja egybe), esszé- és előszóíró, egykori képviselő, 1992-től a Portugál Írók Szövetségének elnöke, a Minho-i Egyetem tanára. Szervezőtehetséggel megáldott, együttérző lélek, nyugtalan és antimilitarista (Ombro, Arma!, 'Fegyvert vállhoz', 1978), gazdag bibliográfiáját 1995-ben egy krónikakötettel is gazdagította (Os Relógios e o Vento, 'Az órák és a szél'). Elbeszélései az O Homem do Corvo ('A holló-ember', 1989) és az O Rio Apagado ('A kihunyt folyó', 1997) c. kötetben jelentek meg. Ez utóbbiból választottuk O fogo a rondar c. elbeszélését.

Silva Carvalho (1948-): középiskolai tanár, 1985-től amerikai egyetemeken portugál lektor. Rövid ideig Goa-ban is dolgozott. Fordító, esszéíró, 1969 óta 18 verseskötete jelent meg, valamint egy Palingenesia ou o Estado e Processo do Romance ('Palingenezis, avagy a regény állapota és folyamata', 1999), c. kötete, amelyben párizsi száműzetésének élményeit dolgozza föl, számos vendégszöveggel tarkítva. A kötetünkben közölt Cena 10-et ebből a kötetből választottuk ki.

João de Melo (1949-): Középiskolai tanár, aki megtapasztalta az Afrikában folyó gyarmati háborút (A Memória de Ver Matar e Morrer, 'A gyilkolás és meghalás látványának emléke', 1977), amelynek egyik legjelentősebb ismerője és - antológiáival - ismertetője. Verseket, tanulmányokat és főképpen szépprózát ír, melyben legfőbb ihletője szülőföldje, az Azori-szigetek: nagy sikerű regényben dolgozta fel a szigetekről elvándorló emberek sorsát (Gente Feliz com Lágrimas, 'Könnyező boldog emberek', 1988). Kötetünkben szereplő elbeszélését a Terrortório ('Borzadalom', 1989) c. antológiából választottuk, eredeti címe: Hipótese para um fim feliz.

Jaime Rocha (1949-): Rui Ferreira e Sousa újságíró álneve. Egyike a kevés sikeres portugál drámaírónak (Deuscão, 'Kutyaisten', 1988), de arról kevesen tudnak, hogy immár harminc éve műveli a költészetet (első összefoglaló kötete az A Dança dos Lilazes, 'Az orgonák tánca' volt 1982-ben, utóbb jelent meg Beber a Cor, 'Meginni a színt', 1985, A Pequena Morte/Esse Eterno Canto, 'A kis halál/Ez az örökkönvaló ének' c. Hélia Correia-val együtt kiadott kötete, 1986-ban, A Perfeição das coisas, 'A dolgok tökéletessége', 1986-ban, Do Extermínio, 'A kiirtásról', 1995-ben), és ír fekete humorral, váratlan és képtelen eseményekkel teli elbeszéléseket, amelyekben a megszokott, köznapi gesztusok zátonyra futását ábrázolja (A Loucura Branca, 'A fehér őrület', 1990; Os Dias de Um Excursionista, 'Egy kiránduló napjai', 1996). Kötetünkben szereplő elbeszélését a Terrortório ('Borzadalom', 1989) c. antológiából választottuk, eredeti címe: O Último parente de Justino.

Hélia Correia (1949-). Elbeszéléseiben Portugália eldugott, matriarchális zugait mutatja be, ahol különös események történnek a marginalitás és az őrület határán, és különös figurák jelennek meg. Színdarabokat és verseket is ír. (O Separar das Águas, 'A vizek elválasztása', 1991; O Número dos Vivos, 'Az élők száma', 1982; Montedemo, 'Hegyszellem', 1983; Villa Celeste, 1985; A Casa Eterna, 'Az örökkönvaló ház', 1991; Insânia, 'Egészségtelenség', 1996). Kötetünkben közölt elbeszélését az O Escritor c. folyóirat 9., 1997 márciusi számából választottuk, eredeti címe Epeira.

Ana Margarida Falcão (1949-): madeira-i egyetemi tanár, költő és elbeszélő (Z de Zacarias, 'Zakariás Z-je', 1991; O Largo ou o Percurso de Um Habitante, 'A tér avagy egy lakos útja', 1995). Kötetünkben közölt elbeszélését ebből az utóbbi kötetéből választottuk, eredeti címe: A Mulher de Branco.

Vergílio Alberto Vieira (1950-): középiskolai tanár és irodalomkritikus. Először költőként jelentkezett (A Adivinhação pela Água, 'Jósolás a vízből', 1990; O Caminho da Serpente, 'A kígyó útja', 1992; Os Sinais da Terra, 'A föld jelei', 1993), de elbeszéléseket (O Navio de Fogo, 'A tűzhajó', 1993), színdarabokat és gyermekkönyveket is ír. Fontos esszéírói (Os Consentimentos do Mundo, 'A világ egyetértései', 1993) és naplóírói (A Invenção do Adeus, 'Az Istenhozzád feltalálása', 1994) munkássága. Kötetünkben közölt elbeszélését a megegyező című O Navio de Fogo c. kötetéből választottuk.

Fernando Cabral Martins (1950-): a lisszaboni Új Egyetem tanára, esszéíró és fordító, alkalmi filmszínészként Fernando Pessoa-t testesítette meg - akinek műveit, más portugál szimbolista és avantgárd költők műveivel együtt kiadta. Biztos kezű elbeszélő (Ao Cair da Noite, 'Amikor leszáll az este', 1989; A Cidade Vermelha, 'A vörös város', 1991, Western, 1995.) Ez utóbbi kötetéből választottuk ki kötetünkben megjelentetett elbeszéléseit, amelyeknek eredeti címe: os verdes anos, the end, a piscina, as pedras de gelo voaram num copo vazio, o manuscrito perdido.

José Jorge Letria (1951-): Egykori "polbeat" énekes, újságíró, a Sintrai Elöljáróság tagja, egyike azoknak az íróknak, akik 1973 óta a legtöbbet írnak, publikálnak, és a legtöbb irodalmi díjat nyerik Portugáliában. Említésre méltó O Fantasma da Obra ('A mű látomása', 1973-1993) című versgyűjteménye, jelentősek színpadi művei, emlékezései és Borges hatását mutató elbeszélései, amelyek az A Mão Esquerda de Cervantes ('Cervantes bal keze', 1998) c. kötetében jelentek meg. A kötetünkben szereplő elbeszélést az Os Amotinados do Vento ('A szél felkelői', 1993) c. kötetből választottuk, eredeti címe: O Anão Melancólico.

Francisco José Viegas (1962-): Rövid egyetemi pályafutás után az újságírást és az irodalmi kritikát választotta. Tucatnyi verses- és drámakötete, valamint útirajza jelent meg, Portugáliában ő a legjelentősebb képviselője az ún. Montalbán-típusú detektívtörténetnek, amelyben a bűn felderítése csak ürügy a szociografikus vizsgálódásokra és a különböző kisebb-nagyobb, elsősorban gasztronómiai élvezetek bemutatására (Crime em Ponta Delgada, 'Bűntény Ponta Delgada-ban', 1989; Morte no Estádio, 'Halál a Stadionban', 1991; Um Crime na Eposição, 'Bűntény a kiállításon', 1998). A kötetünkben közölt elbeszélést az AA. VV. Imaginários Portugueses ('Portugál képzelgések', 1992) c. kötetből választottuk, eredeti címe: Troca de correspondência.
 
 
0 komment , kategória:  A MADÁREMBER Mai portugál elb  
szeretettel
  2013-10-08 14:09:49, kedd
 
  FRANCISCO JOSÉ VIEGAS
Levélváltás



Íme az eddig összegyűjtött anyag, az adatok, amelyek azonos méretű, fehér kartoncédulákon sorakoztak, az asztalon felállítva. Egyik oldalról agyagszobrocska tartotta a kartonok sorát; a másik oldalról egy kemény fedelű füzet egyensúlyozta ki a tömeget, amely máskülönben szétcsúszhatott volna az asztalon. Rosário találomra kihúzott egyet, és miközben kitekintett az ablakon a folyó kékjére, lélekben felkészült az első fejezet megírására. Néhány fehér géppapír volt odakészítve az asztal sarkára, hogy kéznél legyen, amikor majd leül az írógéphez.

Igazából nem volt írónő, de mindig is érdekelte mások élete, és ha ez nem is volt nyomós érv, mindenesetre hozzájárult ahhoz, hogy néhány hónapja elhatározta, minden kényszer nélkül, a maga örömére megírja Alfredo Madaleno ezredes életének rövid történetét. Jól emlékezett falun töltött gyermekkorára és a mindenki által rettegett Ezredes körül keringő történetekre, aki nem is annyira a hatalma, mint inkább az életmódja miatt volt félelmetes. Az életrajz felkeltette az érdeklődését; a kutatómunka során később alkalmazott módszerek és megválasztásuk éppúgy függött a véletlentől, mint azoktól az ismeretektől, amelyeket az egyetemen szerzett az írás művészetéről és technikájáról. Pontosan ezt tanulta, jóllehet úgy vélte, a technikának kevés köze van a művészethez, a kettőnek együtt pedig az igazi irodalomhoz - azt ugyanis a véletlen, az írás körülményei és az író személyes érdeklődése alakítja.

Ezért Lisszabonban azt mesélte a barátainak, hogy regényt fog írni, a faluban pedig, ha valaki kíváncsiskodott a kutatásai után, egyszerűen azt mondta, hogy könyvet ír. Így vetette el a stílus és a műfaj gondját, és túllépett más, a munkával kapcsolatos kérdéseken is, mivel eldöntötte, hogy már a nyáron mindenképpen hozzákezd. Teljes nyári szabadságát áldozta rá, hogy rendezze a többé-kevésbé már ismert dokumentumokat, és most rászánta magát, hogy belefog. Délelőtt majd odaül az írógép elé, és megpróbál rendet teremteni az eddig gyűjtött, rendszertelen feljegyzések között, amelyek majdnem ugyanolyan, egyforma, fehér kis kartonokon szerepelnek, mint az egyetemen készített bibliográfiák vagy kiírt idézetek. Egyszerűbb lett volna minden, ha nem tartotta volna önmagát olyan fegyelmezettnek és módszeresnek.

Amikor elhatározta, hogy életrajzot fog írni, mely műfaj érdekes és egyedi egyszerre - mivel semmi sem olyan érdekes, mint éppen mások élete -, annak tanulmányozásával kezdte, ami egy életrajzból sohasem hiányozhat: a főszereplő gyermek- és serdülőkora, iskolái, szerelmei, házassága, hivatásának kisebb-nagyobb kihívásai. Azonban éppen az, ami érdekes lehetett az Alfredo Madaleno ezredesről szóló történetekben, az veszett el a módszeres rendezési munkálatok során. Banális lett, túlságosan mindennapi. Jóllehet különösen felkeltették az érdeklődését a szájhagyomány útján terjedő történetek, amelyekre jól emlékezett, minthogy rendszeresen a faluban, nagyszüleinél és nagynénjénél töltötte az iskolai szünidőket, hamarosan rájött, hogy a várakozással ellentétben az általános életrajzi adatok semmi olyat nem tartalmaznak, ami alátámasztaná ezeket a történeteket.

Az Ezredes önmagában hétköznapi alak lett volna, ha gonoszsága, kegyetlensége és nyers modora fel nem kelti az érdeklődését. És persze amikor megtudta, hogy hőse milyen komolyan érdeklődött a boszorkányok és a kísértetek iránt, az ő érdeklődése is csak tovább nőtt. Megtudta ugyanakkor, hogy az Ezredes negyvenhat éves kora után, vagyis miután másodszor nősült, és elvette Magda Pinheiro de Sousa-t, csak elvétve hagyta el a falut, illetve azt a határt, amelyet a Szilfás-major szabott személyes szabadságának. Beszélték, hogy második feleségnek különleges hatalma volt az Ezredes személyisége és akarata fölött, mert teljesen leszokott a háztartásban dolgozó cselédlányok hajkurászásáról, és búcsúba se járt többet a szomszédos falvakba, ahol pedig úgy ismerték, mint a rossz pénzt, mert verekedésekbe keveredett, és éjszakákon át tartó kártyacsatákat folytatott a gesztenyefák alatt, míg minden pénzét el nem veszítette (szükség esetén ilyenkor személyes tárgyakat is kockára tett), vagy amíg a kártyapartnerek meg nem elégelték a sorozatos veszteségeket.

Egy szép napon az Ezredes beszállt öreg autójába, egy 1951-es Fordba, és lement a faluba, ahol különös találkozásban volt része egy fiatalemberrel, aki a déli vonattal érkezett. Az ifjú gyalogszerrel kaptatott fel azon a keskeny utcán, amely az állomástól indult, hóna alá vágva világos színű, viseltes, skót gyapjúszövet öltönykabátját, majd leült a falu legtekintélyesebb kávéházának hevenyészett teraszán. Megivott néhány sört, és éppen akkor állt föl, amikor az Ezredes becsapta kocsija ajtaját, és elindult a postahivatal felé. A terecske közepén találkoztak össze, ott, ahol két buganvília fut fel a kőfalakra, és ahová vasárnaponként a falubeli lányok szoktak kiülni mise után. Egymásra néztek, és csendesen üdvözölték egymást. A fiatalember, aki huszonötödik éve körül járhatott, felkeltette a kávéházi vendégek figyelmét. Nem azért, mert idegen volt, hiszen a kávézóba naponta betértek utasok, akik csak addig időztek, amíg vesztegelt a vonat, kihasználva a hosszabb-rövidebb szünetet, hogy csillapítsák a szomjukat, vagy cigarettát vásároljanak - hanem mert feltűnően magas volt, csaknem akkora, mint az Ezredes, és szőke, mint egy külföldi. Miután köszöntötték egymást, néhány percig halkan beszélgettek a falut a vasúttól és a folyótól elválasztó fal mellett állva. Ez valamikor május táján történt, az Ezredes az ötvenedik évét taposta. Ritkán mutatkozott a faluban, leginkább csak keddenként, hogy feladja a leveleit a postán, havonta egyszer pedig azért, hogy beváltsa az ezredesi nyugdíját biztosító pénzes utalványt. Rosário ezért hallhatta ezt a történetet a nagynénje szájából. Arra gondolt, különös szál lehet ez az Ezredes életében, annál is inkább, mert rebesgették, hogy a rendszeres kicsapongás és hűtlenkedés, amelyet első felesége, egy nagyon katolikus és nagyon beszédes (éppen ellenkezőleg, mint a második) asszony mellett folytatott, nem maradt gyümölcs nélkül, hanem megajándékozta egy törvénytelen fiúval, akit bizonyára gondosan rejtegetett a falu szeme elől.

Rosário megragadta ezt a szálat, már csak azért is, mert az utalás, amely a déli vonattal érkező és kevéssel később Porto felé távozó - hisz onnan jött - fiatalember külföldies küllemére vonatkozott, azonnal érdeklődést és lelkesedést ébresztett benne. Az Ezredes jó kapcsolatokat ápolt a folyó völgyében még megmaradt néhány angol családdal. A Leech-major, kevéssel Pinhão előtt, fontos támaszpont volt e kapcsolatok tekintetében.

Rosário egyenesen úgy vélte, hogy az Ezredes személyével kapcsolatos kísértet-históriák és a boszorkánysággal való gyanús viszonya nem annyira új feleségével lehettek összefüggésben, hanem inkább azoknak a kötelékeknek voltak köszönhetők, amelyeket az évek során a Douro menti angolokkal ápolt, nevezetesen Leechékkel, akiknek háza táját mindig bizonyos fenntartás övezte, szokásaikat pedig ferde szemmel nézték. Anglia dombos nyugati vidékéről, Holyhead mellől érkeztek ide, ott volt az ősi családi birtok, szemben az Ír-tengerrel, de már sok-sok éve letelepedtek Pinhão közelében, egy majorságban, amelynek saját kikötője is volt - egy évszázaddal ezelőtt szükségük is lehetett rá, hogy behajózzák a portói borral teli hordókat, először Gaia-ba, majd onnan tovább, London felé. Az udvarház egész felépítése, a belső kertek, a főépület ódon, fehér falain nyíló ívelt ablakok, amelyek a folyóra, a kikötőre és a belső udvarra néztek, oda, ahol egy öreg pálma tanúskodott az évek múlásáról, és a kaméliákkal beültetett lugas, mindezek a szabadtéri, mégis elkülönített helyiségek könnyen utalhattak a lakók elzárkózására, amit a Douro mentén könnyen magyaráztak titkok rejtegetésével. Márpedig a titkolózástól nem áll messze a törvénytelenség sem.

Ilyen volt hát az udvarház, ahová az Ezredes gyakorta ellátogatott, habár ezt a gyakoriságot fenntartásokkal kell fogadni, ha mindent összefüggésében nézünk, mivel második házassága után szinte kolostori elzárkózásban élt. Az Szilfás-major legöregebb cselédei mesélték Rosário-nak, hogy attól az időtől fogva az Ezredes különös - de nem megmagyarázhatatlan életet élt. A hosszú nyári délutánokon, ebéd után, amikor kabócák özöne lepi el a forró mezőket, ahol a száraz búza aratásra vár, a hőség pedig a szokásosnál is jobban megnyújtja az idő múlását, az Ezredes egy könyvvel a kezében kivonult a verandára, elhaladva Dona Magda gladióluszokkal beültetett, rózsákkal ékes belső kertje mellett. A belső kert gondolata nyilvánvalóan Leechéktől származott, állapította meg magában Rosário, és elképzelte Alfredo Madaleno ezredest, ahogy kigombolt mellénnyel ül a vászonülőkés kerti széken, s szájában szivarral bóbiskol egy könyv fölött, amelynek megsárgult a fedele, annyit várta, hogy valaki végre elolvassa. Hónapokkal később azonban, amikor bejutott a majorház könyvtárába, rájött, hogy tévedett az Ezredes olvasói szokásainak megítélésében. Mert tanult ugyan nem volt, de nagyszerűen válogatta meg az olvasmányait: a folyosó végén, a könyvtárszobában Rosário jó pár olyan címre bukkant a könyvektől roskadozó polcokon, amelyeket maga is szívesen elolvasott volna, történelmi tárgyú írásokat, régi településekről szóló helytörténeti munkákat, értekezéseket, amelyeket manapság az etnográfia vagy az antropológia körébe sorolnának, de megtalálta az okkult tudományokat is több, angol nyelvű kötetben, amelyek jelenésekről, jövendölésekről, a halál utáni életről és egyebekről szóltak.

Voltaképpen ez vezette őt egy lényeges körülmény felfedezéséhez, és ez adta meg a végső lökést, már-már kényszerítő erővel, hogy megírja az Ezredes történetét, ahogy eleinte gondolta, csak kedvtelésből, illetve, hogy feltárjon egy különös tényt, ahogy már később vélekedett - holott nem volt szó sem egyikről, sem a másikról, állapította meg egy még későbbi időszakban.

Az a kép, hogy az Ezredes a katonás életből nyugalomba vonultan pihen az árnyékos verandán a Szent Teréz rózsáival ékes lugas mellett, és várja a teázás óráját (még egy angol szokás), egészen lenyűgözte Rosário-t, mert ez a végtelen nyugalom oly ellentétes volt az igazi Ezredessel, azzal, aki elkötelezte magát a Salazar rendszer mellett, nyers modorú volt, agresszív és hatalmaskodó. Később azonban mindent összezavartak a kísértethistóriák.

Rebesgették, hogy második felesége, Dona Magda meglehetős lelkesedéssel táplálta az Ezredes amúgy is meglévő, természetes érdeklődését e tárgyban. Az Ezredes a faluban is kérdezősködött, farkasemberekről szóló történetekre lett volna kíváncsi, és felfigyelt egy idős asszonyra, akiről az a hír járta, hogy boszorkány, vagy legalábbis valamikor gyakorolta ezt a mesterséget. Az Ezredes megüzente neki, hogy egyszer egy héten eljöhet hozzá ennivalóért, és ilyenkor, amikor Lucinda ott járt a majorban, ő történetekről faggatta, és élvezettel társalgott vele.

Amikor az Ezredes meghalt, 1967. május 15-én, egy esős napon, a mesélők szerint, Lucinda elment a Szilfás-majorhoz, és hosszan kerülgette a főépületet, állítólag azért, hogy oltalmat kérjen Alfredo Madaleno-nak. Természetesen nem küldték el, hagyták, hadd üljön az esőben, fekete ruhában, csak a gazdatiszt kérdezte meg egy idő után, hogy mit csinál ott. A kérdésnek nem volt értelme. Mert Lucinda éppen úgy festett, bár ez az ő esetében ki volt zárva, mint aki barátja, sőt végső soron pártfogója lelki üdvéért imádkozik.

Az Ezredes halála emlékezetes történelmi esemény lett a falu életében. A folyó megáradt az áprilisi esőzésektől, amit olyan aszály követett, hogy az egész vidéken megsínylette a termés. Az Ezredes halálát ugyan nem kapcsolták össze e természeti csapásokkal, de az évre, pontosan az utóbbiak miatt, mindenki jól emlékezett.

Rosário-t az lepte meg igazán, amit Lucinda, a falu állítólagos boszorkánya mondott: szerinte az Ezredes nem halt meg, hanem a régi Colinas-birtokon lakik, a hegyen, amelynek oldalára a falu épült. A Colinas-birtoknak is van a története, amelyet Rosário néhány sorban fel is jegyzett a céduláira: a birtokot 1868-ban elhagyták a tulajdonosai, és egy közeli városkába, Vila Nova de Foz Côa-ba költöztek, így a birtok a természeti erők és az enyészet martaléka lett, és helyrehozhatatlan károk estek az épületben, olyannyira, hogy falaiból kipotyogtak a téglák, a veranda faoszlopai elkorhadtak, mindenütt ciprusfélék burjánzottak, s végül olyan kísértetjárta képet öltött, hogy senkinek sem akaródzott elfoglalni. Több vásárló is érdeklődött utána, de amikor tudomást szereztek a híréről, sarkon fordultak és más, termékenyebb földek után néztek, melyek könnyebben felértékelődhettek, ha építettek rájuk, sőt az állam is felvásárolhatta őket, ha majd elkezdődik a víztározó építése a folyón. A Colinas-birtok túl védtelenül állt a hegytetőn, alig lehetett megközelíteni, és nem tett jót neki a sok falubéli mendemonda sem; azt beszélik ugyanis, hogy Vila Nova de Foz de Côa vicomte-jainak a szellemei lakják, akik gonosz emberek voltak, mellesleg rokonai, igaz, távoliak, Viseu vagy Távora hercegeinek, akik viszont Cedovimben tartottak fenn régi kúriát, méghozzá annak rendje-módja szerint. Mindkét család története tragikus, s csak a századok bosszúja és a gonosz királlyal szembeforduló történészek segíthették hozzá őket a rehabilitációhoz.

Maga Lucinda volt tehát a szülőanyja a legendának, amely 1967. május 15-e után kapott lábra: az Ezredes lakja a Colinas-birtokot, legalábbis a lelke, lévén, hogy a halottak lelke játszi könnyedséggel közlekedik egyik helyről a másikra.

Rosário felkerekedett, és nagynénje intéseivel dacolva ellátogatott a birtokra, de nem talált semmi különöset, csak mohával lepett kőlapokat, nedvességtől és időtől málló falakat, üvegcserepeket, réseket a tetőn, amelyeket esők tágítottak és állatok tettek egyre számosabbá. Mindenesetre túl szép ahhoz, gondolta, hogy egy kísértet hajlékául válassza. Odalátszott a folyó szabálytalan alakú, zöld teste, a tavasz közepén virágzó nyárfák hűs sora, a keskeny móló, ahol halászbárkák voltak kikötve, az öreg vashíd, amelyen naponta vonatok dübörögnek át Régua, Porto vagy Miranda de Douro felé. A kőfalat meg egy elöregedett rozsdás drótkerítést teljesen behálózták a kúszónövények, s ettől a színhely még hátborzongatóbb volt.

Ugyanezt a színhelyet látta viszont meglepődve Rosário az Ezredes könyvtárában, egy bekeretezett fényképen, amely éppen a Colinas-birtok épületét mutatta. Elég volt kézbe venni, mindjárt felismerte. Megfordította és megnézte hátán a keltezést: 1938 szeptemberében készült. Előtte azonban ki kellett emelnie az üveg alól, szét kellett feszítenie a keretet összetartó két kis rugót, és ollóval óvatosan fel kellett vágnia a kép hátoldalára tapadó merített papírlapot. Tudta, hogy az Ezredest érdekelte a fényképezés, és ebben is osztozott Leechékkel; a Szilfás-udvarház szalonjának a falán, és a folyosó végén is, szemben a gondozatlan, hevenyészett és izgalmas könyvtárral, számos, embercsoportot ábrázoló fénykép függött, amelyek a majorságban vagy Pinhão-ban készültek, és mindegyiken ott volt az angol família valamelyik tagja.

Rosário úgy vélte, jó ütemben halad a kutatás, és a nagynéni is sokat segített azzal, hogy időpontokat és helyszíneket tisztázott, pontosított, ám igazi lendületet akkor vett a munka, amikor azon a júniusi délutánon Rosário hosszabb időt tölthetett az Ezredes könyvtárában.

Az Ezredes halála után felesége, Dona Magda sem időzött sokáig az élők között: négy hónappal később meghalt ő is. A faluban azt mondogatták, hogy a gyász, a bánat vitte el. Mindenesetre Alfredo Madaleno Lisszabonban élő unokaöccseire szállt a major. Ők már csak hosszabb nyaralásokra használták, olykor pedig családi összejöveteleket rendeztek a birtokon, melyet az év többi részében a gazdatisztre és családjára meg egy intéző gondjaira bíztak, aki pontosan és lelkiismeretesen kezelte a föld megművelésével kapcsolatos teendőket, gondoskodott a betakarításról és a bérekről is. Rosário, megemlítve a rokonoknak a készülő könyv témáját, hozzájárulásukat kérte, hogy látogathassa a házat, főleg pedig a könyvtárat. Az Ezredes unokaöccsei nem tudták, hogy nagybátyjuk viszonylag olvasott ember volt, miáltal az állítólagos életrajzíró tájékoztatása kapóra jött nekik, mivel olyan korban éltek, amikor a kultúrát a felhalmozott könyvek folyómétereivel mérték, és nem a tartalmukkal vagy a bennük foglalt mondanivalóval. Köszönték hát Rosário lelkes kezdeményezését, s még külön kérték is, hogy mélyedjen el alaposan a kutatásban; egyszóval nem gördítettek akadályokat az adatgyűjtés útjába; az életrajz még abban az évben elkészülhetett, ahogy Rosário akarta.

Azon a júniusi délutánon Rosário szórakozottan kézbe vette a papírvágó kést, amely a terem sarkában, az egyik ablaknál álló ébenfa íróasztalon hevert, és észrevette, hogy bele van vésve a hely neve, ahonnan valószínűleg származik: Leech and Sons. Alatta pedig: Emlék a Pico-szigetről, Azori-szigetek.

Tudta, hogy az angolokat mindig is vonzották a szigetek, az Azori-szigetek pedig kiváltképpen. Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy egy Leechnek köze lehet a picoszigeti csecsebecsék forgalmazásához. De ha így volt is, akkor is furcsa lenne egy Leechet Vila da Madalena-ban, egy pult mögött látni, szemben a tengerrel, amint bálnacsontból faragott tárgyakat, halászok viselte gyapjúpulóvereket és más, kétes értékű portékát árul, csupa olyasmit, ami máshol elképzelhetetlen lenne. De a bálnacsont papírkés akkor is ott volt: Leech and Sons, Emlék a Pico-szigetről, Azori-szigetek.

Csak akkor döbbent rá, hogy a történet jóval messzebbre ragadhatja, mint szerette volna, és a douro-i Ezredes egyszerű kis életrajzából a végén még kisregény kerekedik, s az már azokról a szerteágazó mesékről fog szólni, amelyeknek szálait a Douro menti kis falu sodorta önnön emlékezetéből és szülöttei sorsából.

Halványan emlékezett rá, hogy fiókok mélyén talált levelekben itt-ott látott utalást az Azori-szigetekre, úgyhogy megkereste a levélköteget, amelyet egy közönséges befőttes gumi tartott össze. Megvolt. Óvatosan kibontotta a köteget, átböngészte a borítékokon a feladók számára fenntartott helyet, és rá is bukkant a keresett címre, jóllehet könnyen elképzelhető volt az is, hogy az Ezredes maga járt az Azori-szigeteken, vagy az egyik Leech ajándékozta neki azt papírvágó kést, amelyet egy rokona árult türelmesen a Pico-szigeti Vila da Madalena-ban. Ám az a szó, hogy Azori-szigetek, akkor ütött szöget a fejébe, amikor elolvasta a papírvágó kés feliratát. Nem volt más dolga, mint egy másik helyen is megtalálni ezt a szót, lelkesülten és kissé ijedten is: hiszen alighanem olyan szerencsés véletlen volt ez, amiből irodalom születhet, vagy egy sejtelmes hangulatú novella. Az egyik feladó ugyanis ez volt: J. S. Leech, Madalena, Pico, Azori-szigetek, Portugália.

Széthajtogatta az 1966. szeptember 5-én kelt levelet. J. S. Leech beszámolója rövid volt, de felvetette egy régóta halogatott találkozás lehetőségét: "Karácsonykor tehát láthatjuk majd egymást", szólt a sokatmondó részlet. Egyelőre az egyetlen. Az íróasztal legalsó fiókjába hanyagul bevágott, minden sorrendet nélkülöző borítékkötegben azonban S. J. Leech más levelei is lapultak. Kilenc levelet talált, mindet a Tisztelt Alfredo Madaleno Úrnak címezték, Szilfás-major, Pocinho, Douro.

Milyen kár, hogy Leechék eladták birtokukat az egyik nagy, portói bort termelő társaságnak. Természetesen utána fog nézni, hogy maradt-e utánuk legalább egy cím, egy családtag, aki felvilágosítással szolgálhat J. S. Leechről, ha bár megteheti azt is, hogy telefonon vagy levélben érdeklődik utána a Pico-szigeten. Vagy nincs is benne semmi különös, hogy az Ezredesnek volt egy angol barátja, aki egy szigeten élt, az Atlanti-óceán közepén? Hogy írt neki? Hogy leveleztek?

Amennyire ő tudta, mégpedig biztosan hiteles forrásból, Alfredo Madaleno ismerte Lisszabont, Porto-t, a faluhoz közel eső néhány kisvárost, második házasságkötése után azonban gyakorlatilag nem hagyta el a major területét, kivéve, ha olykor felkereste Moncorvo-ban lakó orvosát, akiről mellesleg gorombán nyilatkozott, mivel a doktor vesebetegséget állapított meg nála - amelybe később bele is halt. Találkozása J. S. Leechcsel bizonyára rendkívüli esemény volt, még ha esetlegesnek számított is középszerű életében, amelynek határait a környező hegyek és egy lisszaboni lovassági kaszárnya mérték ki szerény, ám némileg homályos életrajzában. Azonban eredetileg nem ez ébresztette fel Rosário-ban a kedvet, hogy könyvet írjon róla.

Most, hogy ott ült fehér kartotékjai előtt, amelyekre Alfredo Madaleno ezredesre vonatkozó adatokat és feljegyzéseket írt, Rosário belátta, s meg is fogalmazta magában, hogy a véletlen egybeesések szülik és írják az irodalmat. Mi több: a véletlenek szülik az életben az irodalom utáni vágyat, még merészebben pedig az állítható, hogy az élet meglepő módon utánozza az irodalmat. A kartonok mellett most már az a kilenc levél is a birtokában volt, amelyeket J. S. Leech küldött Alfredo Madaleno ezredesnek. És voltaképpen ez volt az egyetlen igazán meglepő véletlen könyvírási kísérleteinek történetében. Minden nagyon gyorsan történt, miközben Leech Madaleno-nak küldött levelei keltezését jegyezte fel. Hirtelen azonban szinte megbénult a meglepetéstől. A leveleken az Ezredes halála utáni keltezések szerepeltek: 1967. május 16., azaz a halála utáni nap; 1967. augusztus 6.; 1967. szeptember 4.; 1967. december 18.; és az utolsó, 1968. január 25. Megállapította, hogy a leveleket óvatosan bontották fel, mindig a boríték felső szélét vágva fel, valószínűleg a bálnacsontból készült papírvágó késsel, amely az Ezredes íróasztalán hevert, Dona Magda fényképe mellett. A felbontás módja ugyanolyan volt, akár Madaleno halála előtti, akár későbbi leveleket nézett, ami arra utalt, hogy vagy Dona Magda nyitotta fel minden alkalommal a férje leveleit (ami a férfi temperamentumát ismerve kevéssé valószínű), vagy egy harmadik személy. Ez esetben újabb rejtély áll elő, tekintve, hogy az 1967. december 18-i és az 1968. január 25-i levelet is ugyanaz a gondos kéz nyitotta fel. Ha ez a szerep Dona Magdáé volt, akkor mi magyarázza, hogy a majorba érkező levelek kezelése mit sem változott az ő halála után, amely mindössze négy hónappal az ezredesé után következett be?

Amikor széthajtogatta a leveleket, és olvasni kezdte az enyhén dőlt, apró betűs, intelligens emberre valló írást, végre megtapasztalhatta a rég várt borzongást. Az 1967. december 18-án kelt levélben J. S. Leech őszinte sajnálatát fejezte ki, hogy Madaleno hitvese távozott az élők sorából, és tapintatos szavakkal biztatta az Ezredest, hogy látogasson el a Pico-szigetére, "hogy kissé kikapcsolódj és enyhüljön a csapás fájdalma, amely feleséged halálával ért". Még nagyobb meglepetést tartogatott a következő levél, 1968 januárjából: "Örömmel olvasom, hogy idén tavasszal végre rászánod magad az utazásra. Házunk rendelkezésedre áll, csak semmi formaság. Julie repes a boldogságtól, hogy a vendégünk leszel, hiszen tudod, hogy mennyire hiányzik a szigeteken a társaság."

A szoba hirtelen nagyon hidegnek tetszett, mire Rosário végére ért az utolsó levélnek, amelyet ugyanolyan apró, dőlt betűkkel írtak. Ez a levél hevert most előtte az asztalon, a kikészített ceruzák mellett.


Hozzákészült, hogy elbeszélje a történetét. Amikor befűzte a gépbe az első üres lapot, hogy írni kezdjen, hirtelen rádöbbent, még soha életében nem hallott ilyen történetet, és valószínűleg a saját történetét sem fogja hallani soha - azt a történetet, amelyet ő kutatott fel, amelyhez ő készített jegyzeteket, cédulákra és kemény fedeles füzetekbe, mint abba is, amelyik a fehér kartoncédulák sorát tartja.

Az az igazság, hogy telefonált a Pico-szigetre, hogy tudakozódjék Leech után, de mindannyiszor kudarccal járt. Senki sem emlékezett egy J., feltehetően John nevű angol férfira és a feleségére, Julie-ra. Mr. és Mrs. Leech ismeretlen volt arrafelé. A hatodik vagy hetedik kísérletre, amikor egy madalena-i kávéház számát tárcsázta fel, amely elképzelése szerint afféle jellegzetes szigeti kávézó lehetett, ahol szivarokat és illatos borokat árulnak, s a férfiak órákon át bámulják a tengert, a vizet, amely S. Jorge és Terceira szigetével köti össze a Pico-t, vagy, mindjárt szemben, a legszebb szigettel, Faiallal, nos, ekkor végre választ kapott. Titokzatos választ, de olyat, amelyben benne rejlett a megoldás. Női hang szólt a kagylóba, valószínűleg idősebb asszonyé.

- Ó, igen, a Leech úr... Mi csak Johnnak, John úrnak szólítottuk. Úgy hívták persze, hogy John Leech. Igen, ott laktak, a kikötőnél, John úr meg a felesége, Dona Júlia. Volt egy boltjuk is... valóban.

- Ez régen volt?

- Igen... nagyon régen.

- Mi történt velük?

- John úr meghalt, Dona Júlia pedig állítólag visszament Angliába.

- Emlékszik rá, mikor halt meg Leech úr?

- Nem... Arra nem emlékszem...

Rövid csend támadt az éterben, Rosário tekintete az aprócska postahivatal falán kószált, majd megállapodott a pulton, rajta a műanyag virágokat tartalmazó vázával, ahol szórólapok és nyomtatványok álltak halomban, meg némi por.

- Kérem, próbáljon meg visszaemlékezni... Nagyon fontos lenne az időpont...

- Ó, igen, emlékszem már... Nagyon is jól... Tudja, sajnáltuk nagyon, mert kedves, jó ember volt, szerette mindenki. Mintha nem is angol lett volna... Éppen azon a napon halt meg, amikor az unokám született... 1966. november 16-án.

Székely Ervin fordítása
 
 
0 komment , kategória:  A MADÁREMBER Mai portugál elb  
szeretettel
  2013-10-08 14:09:03, kedd
 
  JOSÉ JORGE LETRIA
A mélabús törpe



Amikor a nap a legmagasabbra hág az ég kupoláján, hozzámérem árnyékomat a többi emberéhez, és elkeseredve látom, hogy az enyém fele akkora. Magasságom olyan jelentéktelen, hogy mérni sem érdemes, és hiába viselek oldalamon jókora kardot, amelyet külön magamnak készíttettem, és szinte a földet söpri, nem mernék megmérkőzni senkivel sem. Nem könnyű napokat élek meg ebben a tenger túlpartjáról érkező fűszer, arany és ezüst mámorától részeg Sevillában.

A nevem Pablo Velázquez, és egy tehetős posztókereskedő fia vagyok, aki virágzó üzleteket bonyolít a hozzá hasonlókkal Normandiában, Angers-ben és Lavalban. Mindig lekísérem apámat a kikötőbe, a Guadalquivir partjára, és magával ragad a Hamburgból és Lübeckből érkezett hajók ringatózása, amelyeket fával és kenderkóccal raktak meg, mert szükségünk van rájuk a hajók építéséhez és dugarozásához, vagy tőkehallal, szárított heringgel, amivel a legénység táplálkozik. Minden egyes hajó gyomrában hozza magával azokat az álmokat, amelyekről én nem álmodhatok. Pedig van képzelőerőm és elég vagyonom is ahhoz, hogy hajóra szállhassak. A termetem hiányzik hozzá, a magasság. Ki fogadna fel szívesen egy törpét az óceánokat átszelő karavellájára. Az asztrológusok és a jövendőmondók azt állítják, hogy a törpék vonzzák a bajt és a szerencsétlenséget, arról már nem is szólva, hogy mi hasznukat lehetne venni a rakodás embert próbáló munkájában, aminthogy a hajózás eszközeit, a vitorlákat és a kötélzetet sem lehetne a gondjaikra bízni.

Talán meg is van minden okuk, hogy ekképp gondolkodnak, ám én biztosan tudom, hogy szokásos érvelésük énrám nem érvényes, mert művelt vagyok, lélekben edzett, és tehetségemet még Lope de Vega is megirigyelhetné, akitől szinte betéve tudom a Sevilla csillagá-t.

Éjszaka azonban, amikor a sötétség cinkosomul szegődik, óriássá növekedem, és szűk utcákon, sikátorokban boszorkányokat és alkimistákat látogatok sorra azt az elixírt kutatva, ami által elnyerhetem a többi ember méretét, mindazokét, akik lélekben alacsonyabbak nálam, de akkora tenyerük van, hogy megragadhatják a gallionok vitorlakötelét, amelyek Vera Cruzig mennek, addig a kikötőig, amely egész Mexikót és Amerikát táplálja, és amelynek mi hódítók és civilizátorok a saját nyelvünkön adtunk nevet. Lennék csak termetesebb, és mindenki emlegetné a Pablo Velázquez nevet, az is, aki most levegőnek néz.

Udvari festők ajánlkoztak már, hogy portrét készítenek rólam kipirosított arccal és a komédiások tarkabarka maskarájában, én azonban nem álltam kötélnek, nem akarom, hogy kicsinységemet nemesek szalonjában mutogassák, habár közöttük is vannak törpék, de tudják a módját, hogy hogyan rejtsék el őket a világ szeme elől.

Bevallom, hogy egyetlen álmom a tenger, a hatalmas tenger-óceán, ahol oly szívesen tenném próbára bátorságomat, eszemet és parancsnoki képességeimet. Ezért van az, hogy amikor Sevilla az Amerikából érkezett báláktól és hordóktól letaglózva, mély álomba merül, én mindig ott bolyongok a Vámház, a Kikötőfelügyelőség és az Árubörze körül, arról álmodozva, hogy egyszer még súlya lesz ott bölcs és agyafúrt szavamnak.

Szükségem van rá, hogy parancsolhassak valakinek. Apám cselédjei még legszigorúbb utasításaimat is semmibe veszik, és én biztosan tudom, hogy ennek apró termetem az oka, magas fejhangom pedig még csak ront a helyzeten.

Szemet vetettem egy Malagából származó helyre cselédlányra, majd elepedek telt formáiért, kemény és dús kebléért, ám égő vágyamat hideg vízként hűti le a gondolat, hogy vallomásomat csak úgy rebeghetném fülébe, ha lócára állnék. Akkor pedig hogyan vehetné komolyan vágytól fűtött szavaimat?

Él itt egy sánta író, egy igazi széltoló, aki abból él, hogy képzelt utazások krónikáját veti papírra, és bennük megörökíti a megrendelők nevét. A napokban nálam is kopogtatott, és valami regényt ajánlgatott, amelynek én lennék a főszereplője. Abban a regényben, amibe nem egyeztem bele, mert még fizetnem is kellett volna érte, mint törpe szerepelnék, ami valójában vagyok is, de később felfedezném, hogy varázserőm van, és akkorára nőnék, mint egy árboc, hogy bosszút álljak mindenkin, aki szenvedést okozott nekem.

Ha ez a bizarr elképzelés valóra válhatna, akkor habozás nélkül felhatalmaztam volna, hogy megírja. Ebben a szemfényvesztő formában viszont, amelyben a vágyak csak felkorbácsolódnak, de végül nem valósulnak meg, nem kellett nekem a munkája.

Hasonló ötlettel állt elő egy kiugrott szerzetes, aki már jó ideje elszökött rendjéből és kolostorából, azzal a különbséggel, hogy ő imáiba foglalta volna a nevem, és áldásért könyörgött volna értem, s mindezért a szolgálatáért negyven ezüstpénzt kért volna. Nem mintha ennyi pénzt ne tudnék nélkülözni, hiszen apám bőven gondoskodik rólam, csakhogy az ajánlatát hitvány fondorlatnak tartottam, aminek csak az volt a célja, hogy kicsaljon tőlem egy vagyont, ezért elküldtem nyomban, és megmondtam neki, hogy messzire kerülje házamat.

Mindezek után, hogy, mint már elmondtam, mindenféle rendű és rangú alkimistával, bűbájossal és jövendőmondóval is tanácskoztam, rá kellett ébrednem, hogy bajomra nincs orvosság, és beletörődtem, hogy ezzel a szégyellni való, apró termettel kell leélnem életemet.

Azt a jogot azonban senki sem tagadhatja meg tőlem, hogy álmodozzak, és azokkal a tettekkel vigasztaljam magamat, amelyekre csak álmomban van bátorságom, így hát továbbra is hódító kalandokra induló gallionokra képzelem magam. Legkedvesebb álmom az, hogy az őserdő mélyén egy olyan birodalomra találok, ahol az emberek pár hüvelykkel még nálam is alacsonyabbak. Én ott helyben felajánlom nekik, hogy kormányozni fogom őket és elviszem hozzájuk a civilizációt. Mert igenis: az emberi nagyságot nem arasszal mérik, még akkor sem, ha olyan megtört és mélabús emberről van szó, amilyen én vagyok ebben a percben.

Székely Ervin fordítása
 
 
0 komment , kategória:  A MADÁREMBER Mai portugál elb  
szeretettel
  2013-10-08 14:07:06, kedd
 
  az elveszett kézirat



Egy mozgóbüfé előtt állt, melyben kávét, sört és szendvicset árultak. Felbukkant ott valaki márkás szemüvegben; ismerte valahonnan.

- Szervusz Hélder!

Intett neki.

Megjelent két lány, formás lábukra rásimult a szűk nadrág. Egyikük, a magasabb, a szemüvegessel kezdett beszélni, aki azután Hélderhez fordult, és megkérdezte tőle, nincs-e egy lakása, ahová fölmehetnének.

Azt felelte, hogy van.

Leintettek egy taxit, és beszálltak mind az öten: Hélder, az ismerőse, a magas lány, a barátnője és egy csillagászként bemutatott férfi, aki a semmiből bukkant elő, kopasz volt, kövér, hegyes bajszú, kacsázó járású, és besüppedt az ülésbe, miközben az eget fürkészte.

Hajnaltájt vonultak fel a két szobába, melyek a híd alatt lévő utcára néztek.

Hélder körbevezette a vendégeket, és rögtön utána bejelentette, hogy aludni megy. A többiek korábban vettek egy üveg Macieira-t a mozgóbüfében. Most iszogattak.

A szobában Hélder úgy döntött, hogy elalvás előtt nem ereszti le a redőnyt. A világosság miatt korán fel szokott ébredni. Annak a puszta gondolata is nyugtalanította, hogy késő estig aludjon. Olyankor ugyanis az szokott történni vele, hogy lemegy az utcára, semmit sem talál nyitva, se éttermet, se mozit, csak bárokat, ahol teljes hangerővel szól a zene, és mozgóbüféket.

Amikor felébredt, a szomszéd szobában csend volt. Ebből arra következtetett, hogy a mulatozásnak vége. Hallotta, hogy a ház kapuja becsukódik, és hallotta a lépcsőn távozók hangját.

A szoba ajtaja azonban félig kinyílt. Belépett valaki, bizonytalan léptekkel közeledett, és lassan leült az ágy szélére. Megszólalt:

- Itt maradhatok?

Hélder egy örökkévalóságig tartotta csukva a szemét. Végül sikerült kinyitnia, és kissé felemelkednie az ágyban.

A hallgatagabb és szelídebb lány volt az. Odébbhúzódott, hogy helyet adjon neki. A lány lefeküdt, aztán nem mozdult, egyik karjával eltakarta a szemét.

Kikelt az ágyból, és lassan levetkőztette. Meglátta rövid kombinéját, a finom anyag ráfeszült a mellére. Keble mozgásából ítélve először úgy tetszett neki, hogy felizgatta a lányt. Aztán észrevette, hogy alszik. Azért aludhatott el oly hirtelen, mert ápoló módjára vetkőztette le, vagy, indokoltabb volt azt feltételezni, hogy a kimerültség miatt. Betakarta.

Felöltözött. Leült a székre, és az ágy felé fordította. Keresztbe fonta a karját, míg azt nem érezte, hogy felmelegszik. Majd megszólalt:

- Együtt éltem egy nővel, mígnem egy szép napon elváltunk, már nem is emlékszem, miért. Aztán mindenütt őt kezdtem el keresni, de soha többé nem láttam.

Elhallgatott. A lány továbbra is nyugodtan aludt. Hallatszott, amint tovagördült a reggel, áthatolt a falakon kiáltásokkal és szirénázással, a hídon áthaladó kocsik majdnem felülről érkező kürtszólamai közepette. Egy kutya ugatott időnként. Eszébe jutott, hogy aznap a kiadóba kell mennie, hogy megtudja, elolvasták-e a kéziratát. Egyébként még egy fordítással is tartoztak neki.

Megérkezett a Baixa-ra. A lemezboltokat már a fordításért járó csekkel a zsebében járta végig. Ami a kéziratot illeti, elvesztették.

Volt ott a közelben egy snack-bár, kanyargó pulttal. Leült, kért egy feketét. Fellapozta az újságot. A horoszkóp rovatban egy kis fotón felismerte az elmúlt éjjel látott csillagászt, művészi fénykoszorú övezve. Úgy írta alá, hogy "Tamás, a Titokzatos". Továbblapozott a moziműsorhoz, és kiválasztotta a legközelebb eső mozit, a Terminált.

Szelényi Zsolt fordítása
 
 
0 komment , kategória:  A MADÁREMBER Mai portugál elb  
szeretettel
  2013-10-08 14:06:25, kedd
 
  egy üres pohárban repültek a jégkockák



Az ajtóban egy napbarnított nő állt fekete ruhában, amely fekete nylonharisnyától csillogó lábakban folytatódott, de a harisnya feketeségén átsejlett bőrének fénye. A súlyos fémszálas függöny és két kifelé igyekvő alak között tekergőzve léptem be a tánctérbe, ahol voltaképpen nem is táncoltak, az egész termet testek sokaságának hullámzása töltötte be a színes lámpácskák fényében. Odaléptem a bárpulthoz, mintha keresnék valakit. Megpillantottam egy ismert színészt, öltönyt és mellényt viselt, egy másik farmerdzsekis férfi társaságában volt, akit nem ismertem. Egyenesem rám szegezte a tekintetét, de az én figyelmemet már elragadta egy csoport, amely a terem egyik oldala felé imbolygott, és elég érdekesnek látszott. Egyszer csak észrevettem, hogy a barman közelében könyöklök, aki olyan volt, mintha egy vadnyugati kocsmából lépett volna elő. Kértem egy bour bont két jégkockával, s amikor megkaptam és a számhoz emeltem, a bourbon rózsák illata és a távolság belém hatolt az orrlyukaimon keresztül és elérte szomjúságomat - egykor egy hajtásra kiittam a pohár tartalmát. Megfordultam. Szembetaláltam magam egy szőke lánnyal, haja a vállára omlott, vörös ruhát viselt, magasabb volt nálam, áttetszően tiszta szemében ott tükröződött az én szemem, az arcáról nem lehetett leolvasni sem szomorúságot, sem vidámságot, úgy emelkedett ki a körülötte állók közül, mint Ingrid Bergman egy calábriai falucskában, és olyan fényt árasztott maga körül, mint csupasz villanykörte egy hangárban. Nyugtalanul vibrálva beszélgetett egy másik, alacsonyabb lánnyal, aki bőrdzsekije alatt bő T-shirt-öt viselt, amelyen áthegyesedtek a mellbimbói. Azután szemügyre vettem a többi arcot körülöttem, és amint visszafordítottam a tekintetem, a lányokat már nem láttam. Elmerültek a zene hangjaira kavargó félhomályban, amelyet ebben a pillanatban átjárt a csönd. Felkeltem a bárpulttól, és ekkor hirtelen zajt hallottam: a jégkockák repültek az üres pohárban.

Tóth Tímea fordítása
 
 
0 komment , kategória:  A MADÁREMBER Mai portugál elb  
szeretettel
  2013-10-08 14:05:41, kedd
 
  a medence



Kék-zöld vízfelület. Egy női fej bukkan fel a fodrozódó habokból. Hosszú haja betakarja az arcát. Egyik kezével belekapaszkodik a lépcsőfokba, amely kivezet a medence körüli gyepre. Másik kezével elsimítja a szemére-szájára rátapadó sötét, csuromvizes hajszálakat. Kifújja a vizet. Hangosan nevet.

Felkapaszkodik a vaslépcsőn, s otthagyva a víz ölelését végül kijut a napra.

Meztelen. Leül a füvön szétterített törölközőre, majd hanyatt fekszik, és úgy is marad, karjával eltakarja a szemét és szőke, borzas hónalját, egyik térdét felhúzza.

Egy férfi, aki kerek asztalnál ül, és sört iszik a ház bejáratánál lévő sárga ponyva alatt, egy cserép növény mögött félig megbújva képes újságot olvas. Dobozos sört iszik, pohár nélkül. Végül bedobja a bejárati ajtó sarkában egy szögre akasztott vödörbe.

Feláll, megigazítja rövidnadrágja gumírozását, megindul a víz felé. Elmegy a fekvő nő mellett, és odaszól neki:

- Cecília telefonált. Nemsokára megérkezik.

A nő úgy tesz, mintha nem hallaná.

A férfi továbbmegy, azután elmerül a vízben. Felkiált. Gyönyörűséggel. Széles karcsapásokkal körbeússza a medencét. Majd karjával fehúzódzkodik az egyik sarokban, és letelepszik a keskeny kőperemre, a lábát a vízbe lógatja.

A nő felkönyököl:

- Mit nem merészel ez a kurva!

Jambok Judit fordítása
 
 
0 komment , kategória:  A MADÁREMBER Mai portugál elb  
szeretettel
  2013-10-08 14:04:53, kedd
 
  FERNANDO CABRAL MARTINS
zsenge évek



A busz felkapaszkodott az Avenida-n, megkerülte a Márki emlékművét, elkanyargott a Campo Grande-ig. A Sodré rakpart óta rajtunk kívül csupán ketten-hárman utaztak még. Nem ültünk le, a busz közepén, csuklóban álltunk. A szemedben láttam magam. Törékeny voltál, szláv tested aranyszínű, lábadon szandál. Boldogan magamhoz szorítottalak. Te anélkül, hogy megszólaltam volna értetted, mit akarok mondani neked, megértetted a mondatot, mely csak most fogalmazódott meg bennem.

A Rossio meleg párába burkolózott. Deszkapalánkok és építőipari gépek között, valaki szitkokat szórt egy kocsi felé, mely alig kétarasznyira fékezett le tőle. Fülsiketítő csikorgás és porfelhő, bámészkodók néma csoportja, mely rögtön fel is oszlott. A zsakarandafák már elvirágoztak, a járdákat menyegzős virágszőnyeg borította. Talán leszálltunk, hogy a ligetek felé menjünk, valahol az Avenida de Roma környékén. Ujjaid szorítása felelt a csókra, melyet a fejed búbjára adtam. Megpördültél a sarkadon. Szorosan egymásba kapaszkodtunk a dülöngélő buszon.

Vállad fölött láttam egy kocsit, amely a Campo Pequenonál a viadukt egyik pillérjének ütközve ripityára tört, a kocsi orra a magasba meredt, körülötte lökdösődő tömeg, a karosszériából füstoszlop szállt fel, az ajtó helyén egy véres fej hanyatlott le. Végigsimítottam a hajadat. Egy járókelő dohányfüsttől köhögött.

Egy szobor mögött elénk tárult a Campo Grande. Az Avenida do Brasil kereszteződésénél egy nő feküdt az aszfalton elterülve. Mellette a retikülje, a nőn elegáns szoknya, kockás anyagból. Tőle kétlépésnyire egy rendőr tele font szorított a füléhez. Nem sokkal odébb egy taxi szaladt fel a járdára, a sofőr most valamiféle iratok között matatott. A fekvő nő fekete haja kócosan szétterült a csillogó aszfalton. Úgy látszott, hogy a taxiban nem esett kár, a távolság miatt nem lehetett jól kivenni, a rendőr mozdulatlanul állt, könyökét behajlította, a tányérsapka a tarkójára csúszott, miközben telefonált. Éreztem combod lassú forgását. Szinte állt a forgalom. Mivel lassan haladtunk, kissé eltávolodtál tőlem, hogy kinézhess. Onnét kivehető volt a horpadás a taxi lökhárítóján, a félig felnyíló motorháztető, a kocsi fényszórójának szilánkjai, a fekvő nő kockás szoknyáján sötétlő vér. Újból átöleltelek, éreztem a hajad illatát. Behunytam a szemem.

Szelényi Zsolt fordítása


the end

Monteiro úr özvegyember. A díszlet egy hivatali szoba, oldalt egy kisebb szobával, ahol a közönséget fogadják. Vannak válaszfalak tört üvegből, és egy szünet nélkül mozgásban lévő lengőajtó. A szoba ablakain át kormos tűzfalak látszanak.

Monteiro úr pillantása talán készakarva olyan kihívó, miközben szemüvegét megigazítva néz. Örömmel fogadja felsőbb utasításokat, mert akkor alkalom nyílik arra, hogy fontos feladatok megoldásában alkalmazzák. Bent szokott maradni éjszakára is.

Amikor a hivatalnok beszólt hozzá, fejét zavart gyorsasággal kapta fel keze közül.

- Az új alkalmazott, Monteiro úr.

Egy fiatal lány volt az. Úgy tetszett neki, mintha a fejéből lépett volna elő. Szűk, fekete ruhát viselt. Intett neki, és Roberto-ra mutatott, akit megbízott azzal, hogy mutassa meg a lánynak az irodát. A nyilvántartásnál talált neki munkát, amit a legutóbb terhesszabadságra ment alkalmazott félbehagyott. És ott maradt, hogy lássa eltávozni a lányt. Fekete haja hófehér nyakára omlott.

Aznap este miután megvacsorázott, elhelyezkedett a tévé előtt. Fájt a hasa. Egy rövidesen kezdődő filmet harangoztak be. Rövid hírek. Aztán elkezdődött. Egy hasonmásokról szóló filmdráma volt, benne egy elrabolt, majd elcserélt fiú és egy lány. Feltűnt neki, hogy a lány hasonlít az új hivatali alkalmazottra. Fehér bőrre omló fekete haj.

Leült a földre, a képernyő elé. A külvilág áthatolt rajta, és ugyanolyan őrült sebességgel haladt tovább, miközben őt ülve felejtette. Már nem tudta kivenni a képet. Kissé előre hajolt, és átölelte a televíziót. A képernyőhöz érve sercegett a bőre. Nem is látta, hogy feltűnik a felirat: the end.

Szelényi Zsolt fordítása
 
 
0 komment , kategória:  A MADÁREMBER Mai portugál elb  
szeretettel
  2013-10-08 14:03:47, kedd
 
  VERGÍLIO ALBERTO VIEIRA
A tűzhajó



Titkos végzetet hordozott magában.

Nem tudom, hogy félelmet-e, hogy a Dél-tengerek ragyogását-e - mert tél volt, és télen a dolgok belülről fagynak meg: a folyók súlyosan alszanak a hidak alatt: és, merő ámításból, minden arc egyetlen arcot sejtet - de ami ebben a pillanatban a lelke mélyén sajgott, az már a barbár halálvágy volt, azé az emberé, aki teljesen egymaga, csöndben elszánja magát a halálra.

A gyanú fogságában élt.

A 60-as évek elején, minden ideológiai meggondolás nélkül, beállt az Intervenciós Brigádok kötelékébe, és ott is maradt.

A félelem és az életveszély megtanította rá, hogy férfi legyen, egyetlen bizonyossággal, hogy a föld és a fény mindenkié, mert nem tartozik senkihez, és tudván, hogy ha hazát akarnak építeni, meg kell szüntetni a törvényt, amely évszázadok óta szétválasztja a tenger két partjáról egymás felé kinyújtott kezeket.

Ezért állt ott a halálra készen.

A házak télen korábban megbetegszenek, a vonatok holtan keringenek, megállnak, szétdúlják az esős földeket, a ködfelhőket, és mert nem elég hosszúak, félve bújnak be az alagutakba, elsötétítik, vonallá szűkítik a táj mozdulatlan (és hideg) színét.

Irúnból érkezett, legalább is így tudták, és csak egy név volt, egy higgadtan eltökélt arc, melyet a titokban hordozott fegyver valósággal elrendelt a gyilkosságra; a vasúti kocsi lecsukható asztalán a félig széthajtogatott lisszaboni várostérkép feketével jelölte meg számára azt a helyet, ahol a spanyol hadsereg egy Madridban felszálló, magas rangú tisztjének, kíséretével és biztonsági embereivel együtt, meg kell majd halnia.

Lehetséges, hogy ugyanebben az órában, még tegnap, vagy majd ezután, egy épület szendergő homlokzata előtt, Ustaritzban, Peyrehorade-ban vagy Bydarray-ban, őhelyette terít le a golyó valakit.

Ő azonban ott volt.

És könnyen belátható, az estének ebben az esetben nincs sok jelentősége, egy merénylet ritkán bír ilyen arányokkal, mert eljön a pillanat, amikor elég meglökni egy vállat, elég egy apró s apránként elfelejtett mozdulat, és máris minden annak a tévedésnek a számlájára lesz írható, hogy a mindig diszkrét biztonsági emberek semmit sem vettek észre, már csak lépések visszhangzanak csendesen, és egy volánon fekete kesztyű lifeg.

Egy arc, minden vesztett ügy.

A kalauz hangjának hideg közönyében ő csak egy magányos utas volt, egy azok közül, akik télen felkeresik a tengerpartot, és kettejük kereszteződő tekintetében összeolvadt az ottlét fájdalma, miközben valahol messze, talán Donostia utcáin, éppen egy csavargó kószált az őrjárat célkeresztjében.

Mellesleg hosszú évek alatt alig tett többet, mint hogy megöregedett, hagyta, hogy nyomában az árnyak egyre szorosabbra vonják, majd teljesen bezárják a kört, és ő maga mozgó céltáblává változzék a hatalom szemében.

Megismerte, hogyan nyomják el a népeket, és hogyan tesznek erőszakot az egész földön az emberek, s hogyan szentesíti ezt a törvény.

Ám a magányból, azon az órán, amikor a Sud Express a Tejo mentén nyílként hasított a halál felé, csak a sziszegéssel szabdalt gyenge szél támadt fel hellyel-közzel, hol innen, hol onnan, s az esti derengésben belemosta a vízbe az ég darabkáit.

Lisszabon kapujába érve úgy állt fel, mint egy isten.

Lépésről lépésre, egyre távolodott a biztonságos helytől, ahol addig utazott, és az éj leple alatt kereket oldva végül elfoglalta utolsó szolgálati őrhelyét.

Éjfélkor megremegett a Santa Apolónia pályaudvar.

Amikor a távvezérlésű szerkezet robbanótöltete kitört a levegőbe, mint egy vulkán, és az első vasúti kocsiban tűzhullámok, jajgatás, vér és vasdarabok keveredtek bíbor izzással a gigantikus lángoszlopban - csak ő hallotta a dörrenést, amelynek nyomán lángoktól hajtott füstkolosszus söpört végig a pályaudvaron.

A nevét, most utoljára, vérrel nyomtatták ki a lapok.

Székely Ervin fordítása
 
 
0 komment , kategória:  A MADÁREMBER Mai portugál elb  
szeretettel
  2013-10-08 14:02:47, kedd
 
  ANA MARGARIDA FALCÃO
A fehérből szőtt asszony



Az emberi személyiség azonosítása nem abban rejlik,
hogy az egy gondolatra vagy egy számra redukálható,
ahogy semmilyen egyetemes fogalom sincs rá. Ez igenis
a testnek az érzékekre adott konkrét válaszában rejlik

Mondják, hogy a tér legsötétebb zugában bukkant föl egy napon, ugyanott, ahol szertefoszlott a kislány, aki asszonnyá lett és örökre megnémult. Ez a hely a hegy déli lábánál található, és gyakorlatilag nem más, mint egy hosszúkás barlang, amelynek falai sima, sötét ólomhoz hasonlítanak, azonban körformája és a hegy belsejében lappangó tűz átmelegíti.

Mondják, hogy a tér legsötétebb zugában egy napon felbukkant az asszony. Úgy látszott mintha a rebbenésnyi hidegből kelt volna életre, minden alap és indok nélkül, mintha egy, a sötétségtől megrémült könnyű fuvallat rekedt volna meg, amely egy elhagyatott, de tiszta vitorla szövetének foszlányában vált valósággá.

Úgy látszott, ennek az asszonynak csupán az áttetszőség és a tisztaság volt az egyetlen állandó sajátossága. Ezért talán fehérből szőtt asszonynak lehetne nevezni, bár soha nem tudta senki meghatározni, milyen színben szelte át a tér csarnokai, szótlanul, nyugodtan, érinthetetlenül, sokak számára láthatatlanul, haladásával rémületet és kétséget hintve szét; azokban pedig, akik megláthatták őt, elvetette a lázadás halk és magba zárt csíráit, amit föl sem fogtak, mégis úgy maradt meg szívükben, mint fanyar gyümölcs magja, erőtől telten a kidomborodó, lüktető vénákban.

Nos, a térben, általában az északi oldal legtávolabb eső csarnokaiban kószált egy nem mindennapi fiú, aki úgy érte meg kamasz-, vagy talán már felserdült férfi-éveit, hogy a hallása nem lett finomabb, és a tapintása sem fejlődött különösebben, a mozdulatain pedig egyáltalán nem látszott, hogy őt is érintené az a fokozatos, lassú és kikerülhetetlen elszenesedés, amely nem kímélte a tér egyetlen lakóját sem.

Ennek a fiúnak, akárcsak a többieknek, lecsupaszított-fa teste volt, de bőre az átszűrődő nappali világosságban szokatlan árnyalatot kapott: lágy, rezes fényben világolt, mintha a pórusain áthatoló néhány éjszakai fénynyaláb a bőre alatt szóródott volna szét, sűrű-cseppfolyósan, akár a méz. Ezen kívül semmi nem különböztette meg a többi arrafelé élő embertől, mert neki is áttetsző és színtelen volt szeme, hosszú, vékonyszálú haja borzas és ezüstösbe hajló, öltözéke hamuszürke, szépia, vagy szénfekete, és lassan mozgott, válla meggörnyedt a kényszerű magzati testtartástól.

Aznap, amikor a hegy déli lábánál, a tér legsötétebb zugában felbukkant a fehérből szőtt asszony, a fiú hosszú évek óta tartó, gyógyító álomból ébredt föl egy sziklaüregben, amely az utolsó északi csarnok legtávolabbi pontján helyezkedett el. Ez a sziklaüreg álombéli tündérvárak nagy kövekből rakott falaira vagy erdei manók, idővel rózsásnarancsos árnyalatot öltött kútjára hasonlított.

A fiú lassan ébredt, és feleszmélve egyik kezét bizonytalanul a körötte csillámló fal felé nyújtotta. Levél-ujjaival lágyan megérintette az őt körbezáró és védelmező érdes falat, és egy pillanatig tétovázott. Azután hirtelen erőteljes, nyers csapással, függőleges rést tört a falon.

Sebesült karja úgy mozgott a megnyílt repedésben, mint egy templom időtlen kövei közül előtekergő kígyó. Miután a vér tűzzé, az ujjak arccá, a kar testté változott, önnön tekintete tükrében megnézte magát, és újonnan kialakult régi képétől elbűvölten, bátortalanul elmosolyodott.

A fiú tett néhány lépést, és fejét hátrahajtva kinyújtotta a nyakát azért, hogy a hulló esőt habzsolva visszakapja tiszta szomjúságát. Azután még sajgó karjával szakított a válla felett csüngő fanyar méz-gyümölcsből, és ernyedten a földre kuporodott. Guggolva, nagyon lassan szürcsölte az aranyszínű nektárt, miközben könnyű borzongás futott végig rajta; hallgatta a nappal hangoktól mentes, tiszta csöndjét, mígnem egyszer csak önkéntelenül fölpillantott, s megpillantotta a fehérből szőtt asszonyt.

Az asszony hagyta, hogy a fiú néhány pillanatig - ki tudja órákig-e vagy évekig - nézze őt, aztán könnyű szellőlépteivel sarkon fordult, és távolodni kezdett, belengve a homályos árnyakat, a meghatározatlan fény-tisztásokat, amelyek a falon keletkezett repedéstől az első jobboldali csarnok kezdetéig vezettek.

A fiú azon nem lepődött meg, hogy a fehérből szőtt asszony megjelent a hegy északi lábánál, noha valójában, pillanatokkal azelőtt a hegy déli oldalán elhelyezkedő tér legsötétebb zugában tűnt föl - mert erről nem tudhatott; ám azon meglepődött, hogy - a fanyar méz-gyümölcs majszolását félbehagyva - kedve támadt az asszony nyomába eredni.

Követte őt hűségesen, türelemmel, megpróbálta utánozni áttetsző járását, és amikor az asszony szellő-foszlányként illant tova, a csarnok-falak árnyékos nyugalmában várakozott, szüntelen és emberfeletti virrasztással, napokon, hónapokon, időtlen időkön át.

Amikor az asszony feléje fordult, a fiú többször is megpróbálta utolérni, kinyújtotta hosszú, sovány faág-karjait, mintha azok maguktól, csak az akarattól vezérelve, átnyúlhattak volna a távolságon. Ám valahányszor ez történt, a fehérből szőtt asszony sarkon fordult, szertefoszlott a levegőben, és csak hosszú várakozás után tért vissza.

Mígnem egy napon, a sok évszázados, hosszú vándorlásban megfáradva, amikor elhaladt a sziklaüreg mellett, amelynek falai az álombéli tündér-várak nagy csillámló és narancsos árnyalatú köveire hasonlítanak - ez volt a menedéke sok-sok holdfényes éjszakán át -, a fiú, akinek az éjszakai méz-fénynyaláboktól rézsárgán világolt volt a bőre, úgy érezte, hogy nagyon, nagyon mélyen megbántották, és megfáradt kezét lassan a repedés felé nyújtotta, amelyet ő maga hagyott a falon. Egy szertartás megnyugtató szelídségével érintette meg az őt egykor körbezárón védelmező érdes falat, és egy pillanatig tétovázott. Végül, azután, hogy - maga sem tudta miként - átlépett rajta, nedves tenyerével lassan bezárta a falon nyílt repedést.

Teste karrá, arca ujjakká, az őt még éltető belső tűz pedig vérré változott. Leguggolt a sötétben, és pontosan olyan testhelyzetet vett fel, mint amikor először pillantotta meg a fehérből szőtt asszonyt, majd ernyedten a jobb oldalára dőlt, beburkolózott a sötétség oltalmazó melegébe és először érezve azt, hogy a világon reménytelenül egyedül van, arra vágyott, hogy örökre elaludjon.

Pillanatokkal később, amikor elnyújtózó és kitárulkozó testét már átjárta a végtagok álmos zsibbadása, és gondolkodása csupán síkos, bizonytalanul egymásba gabalyodó rostok kusza játéka volt, egy másik testet érzett maga mellett. Először karokat érzett a karján és a lábához simuló lábakat, azután a mellét érintő mell, és az ágyékához nyomuló ágyék langyos és ölelő melegét, de nem úgy érezte, mintha másvalaki is volna ott, hanem csak saját teste az, amely érzékeinek felébresztésével nem hagyja elaludni.

Ekkor meghallotta a mézszínű arcán szétömlő víz és tajték csobogását és megérezte a szárnyas hidegséget, amely a szájában tűzzé változott. Mélyen belélegezte a megrekedt hold-fuvallat illatát, és bizonyossággal, a gyermekmesék megingathatatlan és mélységes bizonyosságával tudta, hogy nem saját maga szította fel az érzéki vágyat önnönmagában, hanem a fehérből szőtt asszony megfoghatatlan teste.

Tökéletes odaadással, maradéktalanul átengedte magát az asszonynak, hagyta, hogy a pórusait kitöltő éjszakai fények kicsorduljanak, és a testén végigfolyva, lassan összegyűljenek az ágyékában. A csillagrendszerek arkangyali kardjából útnak indult egy tejfényű eső permetéből és a tenger sós cseppjeiből összeszőtt fénysugár. És a fiú, aki úgy érte meg kamasz-, vagy talán már felserdült férfi-éveit, hogy érzékei nem ismerték meg a tér minden lakója számára megszokott és elkerülhetetlen benyomásokat, ebben a pillanatban, zengő, természetfeletti meglepetéssel vette tudomásul, hogy mindenki mástól különbözik.

Megmozdult a teste, és a fehérből szőtt asszony testét kereste, hogy általa lélegezze be új bizonyosságát, de nem talált rá sehol. Bizonyosan szétszóródott a barlang árnyain, a manók erdei kútjaira hasonlító nagy kövek résein át, narancsos fénykörben, egy vitorla szövetfoszlányában az éjszaka mélye felé. Csupán lágy, könnyű és édes zizegést hallott, amely kissé éles volt ugyan, de vigasztaló, és számtalanszor elismételte:

- Zzzzzzzzzzzzzzzzzzz...

A nem mindennapi fiú, akinek a mozdulatain egyáltalán nem látszott, hogy őt is érintené az a fokozatos, lassú és kikerülhetetlen elszenesedés, amely nem kímélte a tér egyetlen lakóját sem, ezt a mások számára meghatározhatatlan, számára viszont alapvető hangot ismételte élete hátralévő részében - azonosította a fehérből szőtt asszonnyal, azonosította a pihenésére szolgáló sziklaüreggel, és végül azonosította saját magával és azzal a magba zárt lázadás-csírával, amelyet az asszony, mint egy fanyar gyümölcs magját, otthagyta a méz-mellkasba vésődve, erőtől telten, a kidomborodó, lüktető vénákban.

Ettől a naptól fogva, a fiú minden percben, minden pillanatban Z-nek nevezve azonosította önmagát a tér mindahány lakójának merev és közönyös tekintete előtt.

Ettől a naptól fogva, a fiú, akiről sokan azt gondolták, hogy nem is létezik, minden pillanatban, minden percben finoman, a szárnyas hidegség érintésével illette kezével mellkasán azt a helyet, amelyről csak ő tudta, hogy ott lüktet az a mag, amelyet a lázadás fehérből szőtt asszonya ültetett el benne.

Csaba Márta fordítása
 
 
0 komment , kategória:  A MADÁREMBER Mai portugál elb  
szeretettel
  2013-10-08 13:59:02, kedd
 
  HÉLIA CORREIA
Epeira



- No, lássuk csak - szólt a testéhez -, mi a csudát kezdjek veled.

Mert elérkezett a találkozás órája, hogy szembenézzenek egymással most, hogy több, mint harminc év telt el a testetöltés után. Akár az egész élet eltelhetett volna úgy, hogy nem jön el ez a pillanat, mert a teste azon fáradozik, hogy illatozzék, izzadjon, ürüléket ürítsen, gyermeket szüljön, míg ő maga romolhatatlan marad, nemigen gyarapszik, és túlságosan szereti önmagát. Szellemének munkáját úgy választotta ki magából, mint pók a selymét, és ott is maradt benne, csüngve, s olykor rezgő mozgást továbbítva a lábaknak. De ez nagy termete miatt van így - magyarázta önmagának -, hiszen a lába, akár két torony, mely a csípőt támasztja, nagyon is rendelkezett a kellő erővel a gömbölyded tompor megtámasztásához, megfelelően tartva a csontos boltozat s a ráboruló, idegek nélküli izomtömeg súlyát. Feljebb, a mellek és a karok fonnyadtan lógtak, mint árnyékos helyre ültetett növények. Szülésre termett teste van, mondták az emberek, ősanya-teste, és öléből bújt elő sírva az emberiség. Hasa azonban fütyült a mítoszokra, s nem mutatott különösebb rátermettséget a két fiúgyermek kipréselésekor, ők pedig szemlátomást nem rajongtak a természetes kijáratért. Lettek volna csak tojások, idekinn fejlődtek volna, s neki csupán kotlani kellett volna, kikölteni őket, s úgy mindjárt más színben tűnne föl a terhesség is. Csupán annyi előnye származott az egészből, hogy egy darabig megkímélték a vizslató tekintetek, a terebélyességét tanulmányozó, kemény bírálattal teli pillantások, amelyek lustán végigpásztázták az egész testét.

Mert rendszerint elhanyagoltságnak tartották, ha valaki ilyen durván vét az anches garçonnières törvénye ellen, hiszen a nők istenítik a nádszálvékony, fiús alkatot, amelyért mindent hajlandók elszenvedni. Barátai, ismerősei és az utca embere olyan tapintatlanul mustrálgatták, mintha lenőtt hajtöveket keresnének rajta. Pedig ő már megjárta a maga kálváriáját, éhezett vagy olyan porokat nyelt, melyek állítólag csontsoványra vékonyítanak, hordott hideg fűzőket és alávetette magát az elektródáknak is, mintha elmebeteg vagy kínvallatás áldozata lenne. De az a széles csont nem engedett, sőt, megóvta az ülepet az elvékonyodástól. Elfogyott az idő és a pénz, és egy nagyon csekély kis fogyatkozás után az anyag újra elfoglalta a helyét, mintha csak annyi történt volna, hogy összenyomtak egy rugalmas testet. Az arc és a mell, melyeket más anyagból gyúrtak, átmenetileg megöregedtek, megráncosodtak, hogy aztán újra kisimuljanak, mihelyt megbékültek a mindenevő falánkság tényével. És a nő, aki e testben lakott, mérlegelt, majd feladta a küzdelmet.

Derék fölött ráncolt ruhák, függönyként palástolva a nyilvánvaló alaktalanságot; kevés tükör; és az anyai odaadás, amely minden nőt elfogadhatóvá tesz: így tudott kiegyezni nap mint nap a testével. Az pedig éjszakánként, túl az első vigasztalanságon, a csend és a sötétség igényével, egy másik történetre emlékezett, és a barnás has csak várta azt a másikat, a másik megrészegült mámorát, miközben távoznak belőle az életadó nedvek. Talán ezt sugallta epekedő tekintete a férfiaknak, akik megmagyarázhatatlanul vonzódtak hozzá, emiatt pedig elfordultak tőle a barátnők. Asszony és teste így jutott el a közömbösségig, egyezséget kötve, ragaszkodás nélkül, de mégsem undorodva, egységben, egymásra utalva. Azt várta el a testétől, hogy ne fájjon, legyen megbízható, és ne nyugtalanítsa őt különféle szeszélyekkel.

Míg ezen a napon szemtől szembe nem találták magukat, ha elnézik nekem ezt a pontatlan kifejezést. A fiúkat az apjuk gondjaira bízta; a ház hétvégi ricsajtól zengett, az erkélyekről illatozott a házmesternék faszénen sült pecsenyéje, a fák között lusta nyugágyak; ekkor beült a kádba, és a folyóiratok tanácsainak megfelelően járt el: pakolás, habfürdő, időtlen ellazulás. S minthogy a tunyaság tunyaságot szül, szokásával ellentétben most nem krémezte be magát és nem is öltözött fel rögtön, hanem megállt szemben a tükörrel, mely félalakos és jótékonyan párás volt.

Meztelenül átment a szobába, ahol a ruhásszekrény lakkozott felületén megpillantotta tetőtől-talpig visszatükröződő alakját. Megrótta magát, miért áll ott, de az első méltatlankodás múltával nézegetni kezdte csöppet sem összeillő részekből álló testét, amely mintha különböző eredetű darabokból készült volna, a fele egyfajta testből, a másik fele pedig egy másikból. Talán él valahol egy vastag törzsű, keskeny csípőjű nő, aki ugyanannak a hibás összeszerelésnek az áldozata. Talán minden emberi csúnyaság a testek sejtjeit összeszerelő munkás figyelmetlenségéből és unottságából ered, és nincs törvényszék, mely elítélhetné őt a hanyagságáért.

- Például kettéfűrészelhetlek - fenyegetőzött. De kinevette magát, hiszen nem is volt ez fenyegetés, csupán képzeletének elkalandozása. A test visszanevetett, a tükörből mintegy jelezve, hogy ő sem vette komolyan, mert tudja, tőle semmi bántalom nem érheti. Akár fájdalom, akár halál, egyikükről a másikra terjedne át, mint valami szerelmi bűvölet. - Akár szerethetlek is - mondta az asszony. És kezeivel végigsiklott ölén, csípőjén, örömét lelve a mozdulat minden pillanatában. Kissé oldalt fordult, hogy így is szemügyre vegye a tükörképet, s hirtelen azon kapta magát, hogy egy magas sarkú cipőt szorongat. Belevágott a tükör közepébe, a csillogó felszín megtelt repedésekkel.

Szinte aprólékos rajzolat, sugarak szövevénye, melyek szertefutnak és újabb vonalakat képeznek egymás közt. Az asszony látta magát e háló belsejében, s úgy vélte, most már egész nap arra fog várni, hogy egy férfi kinyissa a kulcsra zárt ajtót.

Kerekes Judit fordítása
 
 
0 komment , kategória:  A MADÁREMBER Mai portugál elb  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 452
  • e Hét: 19075
  • e Hónap: 64147
  • e Év: 2005427
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.