Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
szeretettel
  2013-10-08 16:46:49, kedd
 
  VONZÁSBAN



Égő tűzként hasította a levegőt, amint belépett a légtérbe.

Nem érzett fájdalmat, csak a körülötte elsuhanó, forrón fortyogó gázok zúgását érezte.

Ez az? Ettől óvták mindig? Azt hitte sokkal... sokkal rosszabb!

Az egyenletes száguldást a rideg, hideg semmiségben, felváltotta az egyre gyorsuló zuhanás a kicsiny valami felé. Nem tudta, mi vár rá.

Nem tudhatta. - Senki sem tudta előre soha...

Sokan röppentek el mellőle. A hosszú vándorlásban sokan tűntek el, sohasem hallott felőlük többé.

A többiek mindig csak úgy emlegették, hogy "elzuhantak".

Ezek szerint róla sem fognak hallani majd a többiek soha már.

Mi történt? Hová lett? Tudomásul veszik, hogy nincs, és kész.

Ettől már nem is félt annyira. Érezte, száguldása lefelé már egy idő óta egyenletes, de még mindig forró tűz vette körül.

A mélység szippantotta magába, mögötte a heves lángok szikra csóvája ropogva sistergett el nem szakadva tőle.

Úgy érezte, ez a megsemmisülés, de mégis fenséges érzés fogta el. Gyönyörű! Szinte kéjes vágy kerítette hatalmába. Érezte, hogy testtömege egyre kisebb lesz, de egyre jobban fokozódik a héj morajlása bensőjében. Tudta, ezt kell éreznie. Mindenki így érzi, így kell, hogy érezze!

A mélység - igaz azt sem tudta, hogy merre van a "le" és a "fel" - már feleannyira lecsökkent, mint amilyen a legelején volt.

Maga alatt zuhanása végcéljaként egy gömböt ismert fel.

Megrettent - most először!

A fantasztikus, jóleső, kielégült érzés szinte azonnal felcserélődött szörnyű halálrémületté. Most már azon volt, hogy fékezze féktelen gyilkos iramát - hasztalan.

Ereje már nagyon elhagyta, s tömege is nagymértékben lecsökkent. Hiába forgolódott, pörgött s billegett. Kifáradt, s megadón tűrte, hadd sodorja balsorsa a végzet felé.

Szeretett volna repülni a többiektől körülövezve. Velük mindig jól érezte magát, de örült, hogy ezt az érzést is megismerte, mert ezt sokkal izgalmasabbnak találta mindennél.

Csak azt sajnálta, hogy többé nem érezheti, mert bizonyára ez volt az utolsó "jó" és "rossz" érzete! Úgy fog pusztulni, mint a többi "elzuhant", még maga sem tudta, hogy hogyan fog ez lezajlani, de büszke volt: mindenki tud repülni, de tűzben "elzuhanni" már kevesebben.

Talán az sem biztos, hogy ezután mindennek vége, sőt lehet hogy éppen ezzel kezdődik valami új, jobb az eddiginél. Azért, mert az "elzuhantak" közül senki sem tért vissza, még nem biztos, hogy az utolsó száguldás után semmi sincs. - De ezt még nem tudhatta.

Már újra bátor volt, mint az elején, s élvezettel hullott alá tovább.

A gömb már hatalmassá duzzadt, az egész teret betöltötte.

Kíváncsi volt a gömbre. Nem látta olyan félelmetesnek, mint azelőtt hitte róla. Sőt szerencsésnek érezte magát, hogy piciny része lehet majd a gömbnek - az óriási gömbnek, ami egyre csak duzzadt, nőtt, s betöltött mindent. Most már csak ez jelentette számára a világot, a célt, az eddigi létezés értelmét.

Most már tudta, hogy nem semmisül meg. Élni fog egy másik világ részeként, élni fogja a saját, vagy a gömb életét, de nem pusztul haszontalanul, a gömbre zuhanva.

* * *

Esteledett, s már hűvösebbre fordult az idő, jelezve a közelgő még hidegebb estét és éjszakát. A Nap már lebújt a csúcsok között, s átvette helyét a Hold, a Föld hű kisérője. Téli arccal ragyogta le hideg fényét a füves lejtőn végigvonuló nyájra. A Hold rideg fényénél csak a fentebb levő havasok csúcsán szikrázó hó volt hidegebb.

A hegyi pásztor már készült hazahajtani a falu birkanyáját.

Öreg volt már, de szamara sem volt sokkal fiatalabb nála.

Ült az öreg a vén gebén, s nagyokat szippantott repedezett, kiszáradt pipájából. Vén csontja megremegett, behúzta nyakát, kicsit hátrább fordult, s jobb kezével magára húzta a meleg báránybundát. Ritkuló fogai között egy éleset köpött, majd füttyentett a "hajtónak". Megbökte sarkával vén hátasa oldalát. A nyegle állat eddig némán, lehajtott fejjel, szemébe boruló füleivel álldogált türelmesen súlyával. A bökésre lassan botorkálva, de továbbra is lehajtott fejjel megindult.

Közben a "hajtó" körbeszaladgálta a szétszóródott nyájat. Hangos ugatással verte fel a természet álomba merülő csendjét.

A Hold útmutató fényében lassan megindult a bégető, buta tömeg. A kutya már jól értette a dolgát. Már régóta szolgálta gazdáját, s bizony amelyik bamba jószág nem akart engedelmeskedni neki, mert nem volt elég a napi legelés vagy finom gyógyfűre akadt, az megjárta. A "hajtó" figyelmeztetően mélyesztette fogait a vastag bundába. Ilyenkor a birka rémülten megugrott, s bőgve menekült beljebb a biztonságos tömegbe. Még a kos sem mert a mérges ebbel szembe fordulni, habár a "négylábú őrző" is kerülte az efféle találkozásokat, de ettől függetlenül is a legnagyobb "szava" volt a seregletben.

Az öreg egy utolsót szívott a pipába, de az megszűnt füstölögni. Káromkodott egyet, s a térdéhez ütögette a kialudt füsteregetőt, melyből a megmaradt szenes dohány a szamár oldalára, majd onnan a füves, köves talajra hullott.

Ekkor felnézett a súlyos bunda alól s elégedetten tekintett végig az előtte vonuló csoporton. Ismét füttyentett, s balra intett. Baloldalon leszakadt néhány állat a menetből. A "hajtó" már futott is arra az oldalra, mérgesen csaholt a szétugró bambák között...

Az öreg elégedett volt, s csak annyit motyogott vastag, idősödő deresedő bajusza alatt: - Jól van, hajtó!

Hazagondolt. A falura. A jó öregasszonyra, aki ismét ott várja a viskó kapujában, mint megannyi éve már. A melegre gondolt ami bent várja a házban, s az öreg nyanya zsíros, ízes, szaftos főztjére. Bizony megéhezett dél óta, mikor is az asszonya kihozta kosarában az ebédjét.

A "hajtó" is éhes biztosan, s a gebe is vágyódik már az ól szénaillatára, ahol már tisztán lecsutakolva, terhétől megszabadulva várhatja a maga jóízű vacsoráját, s a gyöngyöző friss vizet, amit az öregasszony önt elébe a favödörbe.

Nem voltak gyerekei. Pedig nagyon szerették volna a feleségével, ha legalább egyetlen csemete születik, de sajnos soha sem maradt állapotos a nő. Hogy kinek a hibájából, azt egyikőjük sem tudta. Szerették egymást, a gyerekáldás elmaradása miatt sohasem marakodtak. Szomorúan tudomásul vették, hogy a gyerek csak nem jön. Régen együtt éltek már, mindegyikük hitt Istenben, és megelégedtek ennyivel.

Egy napon aztán meghalt a falujuk pásztora, s nem akadt ember aki elvállalta volna e korántsem könnyű feladatot. A helyzet fokról fokra nagyobb gondot jelentett a falunak, mert a föld az rossz volt errefelé, csak az állattenyésztés volt némileg kifizetődő.

A tehénnel sok lett volna a baj és gond, a kevésbé igényes állat tartása volt a jobb megoldás. A juh azonkívül még ellátta az embereket meleg bundával is. Kissé fanyar ízű, de iható tejét és húsát hamar meg lehetett szokni. Mivel nagyon igénytelen állat volt, ezért aztán aki csak tehette, az birkát tenyésztett. A hegyes vidék miatt az egész ország kereskedelme folyton e négylábúakhoz kapcsolódott.

Az öreg elvállalta a pásztorkodást, és azóta ő töltötte be ezt a tisztséget. Hozzászokott és megszerette, tudta, amíg ő él, addig a falunak nem kell félnie, hogy a birkanyájat elviszi a menykő. Azt is megszokta már, hogy csak kéthetente kap híreket a faluból. A felesége, akit ő csak "öregasszonynak" nevezett, csak egyszer ereszkedett le a két hét alatt a faluba, akkor hozta fel az újságot, s az élelmet amire szükségük volt. Nem ettek sokat, kevéssel is beérték. A falutól nem laktak messze, a kunyhó fél napi járóföldnyire volt tőle, de az öregasszonynak azért ez sok volt. Nem is a leereszkedés, hanem a felfelé gyaloglás "megrakottan". Az ösvényen még ló s szamár nélkül is előnyösebb volt leereszkedni, mert az állat, ha megbotlott volna, menten összezúzta volna magát a sziklás lankán.

Előfordult, hogy az öreg pásztor nem tért haza a kunyhóba.

Asszonya akkor sem nyugtalankodott különösebben, mert tudta ilyenkor, hogy párja friss, újabb legelőre bukkant, s a szabad ég alatt hál, a nyáj pedig összebújva vészeli át az éjt.

Az asszony nem félt egyedül, sokat megért már és volt egy puskája is a házban. Embertől nem tartott. S a vadállatok hamar elhúzták az irhájukat, amint a lövések eldördültek a ház ablakából.

Az öregnek is volt egy ósdi puskája, ritkán kellett használnia. A puska egy bőrtegezben volt elhelyezve, a tegez pedig a szamár oldalára volt rászíjazva. Ritkán vetődött idegen erre a környékre, s az állatok másik őre, a "hajtó", a bajban is hű, megbízható társa volt gazdájának.

A vadakat a kutya már jó előre jelezte, s a fegyver már időben az ember kezében volt. Nem volt mitől félniük, és nem is féltek. A táj nyugodt volt, szinte semmi sem mozdult.

A "hajtó" ugatása riasztotta fel az embert gondolataiból. Meglepve tapasztalta, hogy már teljesen besötétedett. Csak az ég egyetlen hatalmas égi lámpása világította meg az elszenderülő nappali rágcsálók odújait, az emberek házait, s a csendben ébredezve neszező rovarok, s "éjjeli kóborlók" búvóhelyeit. Hűvösre fordult az idő. Esténként egyre jobban elhalkult a tücskök ciripelése, s a tavak, víznyelők környéki békák éktelen ricsaja. Az ősz egyre jobban birtokába vette a tájat. Mind hevesebb szélrohamok kaptak bele a kopár hegyi növények leveleibe, hogy megfosszák a bokrokat a még megmaradt ruháiktól. Nap mint nap egyre gyorsabban sötétedett.

Az öreg nézte a Holdat. Szerette. Nem tudta, hogy mi miért van. Nem értette a világ összefüggéseit de a Holdat ismerte már, gyermekkora óta figyelte. Tudta, hogy a Hold mindig télen a legszebb.

Fázott, de örült a közelgő télnek. Örült, hogy ismét nézheti azt a fantasztikus "hideg lámpást", összes "szikrájával" együtt.

Magányos óráiban mindig az eget kémlelte, a messzeséget, gyönyörködött a csillagok vibráló, lüktető fényében. Tisztelte a kis égi gyöngyöket. Isten szemei - mondták a falubeliek, s hitték, amint egy csillag ragyogása leszáll, akkor egy földi ember sorsára pont tettetik. A meghalt embert Isten szeme már nem követi, ezért a töméntelen mennyiségű szikrák közül egy kihamvad, az élő emberek látómezejéből kiszáll, hogy a halott lelkének utat mutasson a sötétben, a láthatatlan fény felé, Isten bírói színe elé.

Hirtelen tompa sustorgásra lett figyelmes. Azonnal elfelejtett mindent, házat, öregasszonyt, mindent, amire az előbb gondolt. Most már csak a susogó hangra figyelt, még a csacsit is megállította. Úgy fülelt, mint a tyúkok a baromfiudvarban - kissé oldalra fordított fejjel, szemeit szúrósan, de merengve a távolba meresztette -, hallgatózott.

Nem ismerte fel a zajt. Nem hallott még ilyet sohasem.

De mégis... vagyis csak hasonlót: Mikor fiatalabb volt, egyszer lekerült a hegyekből a síkra - a lentebb elterülő városba - akkor hallott ilyesmi zajt. Egy jármű hangja volt. A gép fémkerekei fémsíneken futottak és sok ember utazott rajta. Akkor hallotta az ehhez hasonló, sistergő dübörgést, amikor a gőzmozdony a távolból egyre közelebb ért. De akkor olyan füst és gőz terjengett a levegőben, hogy szinte felismerhetetlen volt a dübörgő masina. Most pedig nem látott semmit.

- De ez mégsem lehet az! - motyogta az öreg önmagának vagy talán a szamarának.

A sziszegő hang egyre élesebb lett s már egészen közelinek tűnt. Először kétsége volt: Lehet, hogy csak öregkori képzelődés az egész, elfáradt fájnak a szemei vagy...

Ekkor pillantása a kutyára esett. Az arrébb húzódott a nyájtól, elfeküdt, szinte a földbe próbálta préselni magát.

A pásztor látta már ilyennek a kutyát - emlékezett - akkor csinált így a jószág, amikor egyszer ő bántani akarta valamilyen apró csínytevése miatt. Igen - a kutya félt, és kétségbeesetten figyelt, s halk, nyüszítő hangon nyivákolt, vinnyogott, mint egy bagzó macska, csak még fültépőbben. A pásztor már éppen rászólt volna, amikor újra, de most már tisztán hallotta a feje fölül a sivító hangot.

Rémülten hátracsapta a fejét, úgy, hogy majdnem végighanyatlott hátasán s felnézett az égre, arrafelé, ahonnan a fütyülő, éles zúgást vélte hallani. Visszahőkölt döbbenetében, sarkait belenyomta szamara oldalába, s a kantárt tartó kezei a levegőbe markoltak.

Az állat hirtelen megugrott, s az öreg egyensúlyát vesztve hanyatt lebukott a köves kemény talajra.

Érezte, hogy rosszul esett, megszédült, képtelen volt felállni, a dübörgő zúgást a fejében hallotta. A nyakát alig tudta elfordítani. Utolsó erőfeszítésével megpróbált még egyszer feltekinteni az égboltra - mint aki nem akar hinni a szemének, újra látni akarta azt, amit az előbb - azt a fekete árnyat. Szemei elhomályosultak. Érezte még, hogy a hűvös légáramlat végiglebeg a tájon. Kezei biztos támaszték után matattak a földön. Ismét megpróbált felállni. Szorításában a füvet markoló ökle kitépte a föld bársony takaróját, majd ernyedt, szétnyílt ujjai között a lengedező fuvallat lassan tovasodorta a puha kis fűszálakat nyitott, érdes tenyeréből, s abban csak a fűvel kitépett föld maradt meg, mely nehezebbnek bizonyult a szellőnél.

A zuhanó tűz látványától, s a förtelmes dübörgéstől a megvadult nyáj egymást taposva menekült.

Még a "hajtó" sem tudott úrrá lenni a helyzeten. Hiába ugatott, vicsorgott, hiába ugrott egy-két megkergült kosnak. Hiába marta meg bármelyiket is. Az üvöltő csorda elsodorta, s jó néhány rohanó láb gázolt át vérben úszó testén. A hatalmas, megrémült állatözön megállíthatatlanul száguldott a lejtős vidéken tova. Másodperceken belül elhalt a rohanók csörtető zaja. Csak dögök, és sántikáló, bőgő, nyomorék megzavarodott állatok maradtak a helyszínen.

Félelmükben ricsajozó birkák és sebeiket nyaldosó árva féldög, kínjukban hörgő állatok között feküdt valahol vérbefagyva az immár örökre néma "hajtó", mozdulatlanul heverő gazdájától nem messze.

* * *

Furcsa melegség öntötte el. Nyugodt volt. Az alatta elterülő gömbfelszín már jó ideje síkká változott. Már csak pillanatai voltak hátra, ki akarta élvezni az utolsó másodperceket is. Zuhanása olyan élmény volt számára, mely mindennél többet ért...


 
 
0 komment , kategória:  Josè Alexander Nogueira n  
szeretettel
  2013-10-08 16:45:54, kedd
 
  VIRÁGLÉLEK



Réges-régen a földön élt két virág. Együtt szépek voltak, de külön-külön csak haloványak.

Az egyik karcsú volt, selymesek, bársonyosak voltak a szirmai. A másik erős volt, de egyedül fénytelenebb a másik virágnál. Mindketten szerették a napot, a vizet, a levegőt; az életet. Igaz, messze nőttek és éltek egymástól, de a jóságos szelecske elvitte mind a két virághoz egymás hírét. Ezután mindketten gyorsabban nőttek, mint a többi szürke virág, és mindig egyre közelebb kerültek egymáshoz.

Sajnos az ég parancsára e két virágnak rövidebb életűnek kellett lennie, mint más virágoknak. Történt egyszer, hogy arrafelé járt a gonosz szél, ahol a karcsú virág nyílt. A szélnek megtetszett az üde kis virág, s nyomban erősen kezdett fújni, hogy felhívja magára a figyelmet. A gonosz szél oly erősen fújt, hogy a szegény virág megfagyott. Ez tetszett a szélnek, ugyanis az ő birodalma a hó, a jég, a hideg és a tél volt. Igaz, hogy akkor nyár volt, de a szél mégis erősebbnek bizonyult. Az erős virág várta a szelecskét, hogy hírt hozzon virágbarátnőjéről, de a szelecske nem jött többé.

Akkor az erős, de mégis halovány virág beteg lett; nem kívánta a vizet, a levegőt és a napot; lassan száradni kezdett, és az élet egyre gyengébben pislákolt benne. Minden jel arra utalt, hogy e virág nem sokáig él már, pedig talán örökké élhetne.

Egyszer a gonosz szélnek máshol akadt dolga, s már télre járt az idő, ezért a szél rábízta a virágot. De a tél nem vigyázott rá eléggé. Megtudta ezt a szelecske, s nyomban körültáncolta a megfagyott karcsú kis virágot, amely olvadni kezdett, s lassan megint a régi virággá változott. A szelecske elvitte a jó hírt a haldokló virágnak, amely olvadni kezdett, s lassan megint a régi virággá változott.

Megjött újból az életkedve, mert tudta már: - nincs egyedül.

A gonosz szél megjött és harcolni kezdett, de akkor a virágok barátai a szél ellen fordultak: az érzés, a vágy, a gyönyör és a szív. Győztek; a szélnek rá kellett jönnie, hogy a virágokhoz ő nem való, mert virág csak virággal élhet boldogan.

Ekkor küldte az ég az embereket, akik a két virágot egymás mellé ültették. A virágok azóta boldogok, mert mindig láthatják egymást, és egymás mellett élhetnek.

 
 
0 komment , kategória:  Josè Alexander Nogueira n  
szeretettel
  2013-10-08 16:44:25, kedd
 
  ANYU, ... KÉRLEK VÁLASZOLJ!



- Anyu, tudom, hogy most rossz idő van odakint. Tudom, hogy sok ember fűteni sem tud. Tudom, hogy sokaknak kevés a pénze. Tudom, hogy mindenki töri abban a fejét, hogy hogyan lehetne jobb nekik, nekünk, mindenkinek. Anyu, a parlamentben is azért vannak az emberek? Ők ugye, nagyon okosak? Mindent szép apránként eladnak, hogy több legyen a pénzünk. Ugye, anyu, ez okos dolog? Így mindig nyerünk pár hónapot. Ha már mindent eladtak, akkor minket gyerekeket is eladnak? Ugye nem,... ugye elég lesz, ha csak a játékainkat adják el? Én szívesen odaadnám a babámat vagy az autómat, ha ezzel segíthetek. Anyu, ugye Te örülsz annak, hogy itt vannak az amerikai katonák? Jó sokan vannak. Ugye szépek? Sokan elhozták a családjukat, de sokan egyedül jöttek. A magyar lányok biztosan nagyon örülnek. Anyu, mit jelent az, hogy az AIDS nem ismer határokat? Anyu téged sem kérdeztek, hogy akarsz-e a NATO-hoz tartozni? Engem sohasem kérdez meg senki. Szerintem apu nem akar más földrészekre menni háborúzni olyan ok miatt, amit nem is ért. Anyu, igaz az, hogy ha belépünk a NATO-ba, akkor le kell cserélnünk a katonáink egyenruháját és fegyverzetét? Mi az, hogy NATO szabvány? Igaz az, hogy egy vadászrepülő árából egy egész szakmunkás intézetet lehetne felépíteni? Anyu, te azt hiszed, hogy nekünk a NATO-ba muszáj belépnünk? Tudod, én nem is értem, hogy ki akarhat minket megtámadni. Ha mindenki be akar lépni a NATO-ba, akkor miért van rá szükség? Anyu, a NATO szabványú fegyvereket Európa ingyen adja? Csak úgy szeretetből? Igaz, hogy Európa jót akar nekünk azzal, hogy ha egyesülünk vele? Tudod anyu, én itt, ahol vagyok nagyon jól éreztem volna magam. Anyu, mire én felnövök, addigra lesz elég munkahely? Lesz saját lakásom, lesz mit ennem? Anyu, mit jelent az, hogy "... a Földet nem a szüleinktől örököljük, hanem az unokáinktól vesszük kölcsön?" És a jövő? A jövőnket ugye a szüleinktől örököljük?

Anyu, még olyan sok kérdésem lenne! De te sohasem figyelsz, mindig sietsz valahová. Tudod, ha egyszer nekem lenne gyerekem én minden kérdésére válaszolnék, de nekem nem lehet majd gyerekem, mert nekem így nincs kedvem megszületni!
 
 
0 komment , kategória:  Josè Alexander Nogueira n  
szeretettel
  2013-10-08 16:43:45, kedd
 
  ÚTKERESÉS



Az öregember ott ült a fa alatt, lehunyt szemmel. Az ifjú sokáig figyelte, de az nem mozdult. Úgy tűnt mintha az öreg aludna, nem mozdította meg tagjait, ült mozdulatlanul.

Az ifjú kíváncsian figyelte, majd kis idő elteltével lassan bizonytalanul megindult a fa felé. Hosszasan nézte az öreget, majd leült mellé. Az idős ember még mindig nem mozdult. A fiú zavartan tekingetett körbe, de senkit sem látott a közelben. Ahogy vette a levegőt, egyre jobban érezte, hogyan nyugszik meg a lelke. Oda-oda pillantott az ismeretlen emberre, de az mintha tudomást sem vett volna róla, ült nyugodtan lehunyt szemmel mozdulatlanul.

A fiú megpróbálta utánozni az öreget, ugyanolyan testtartást vett föl, mint ő, ugyanúgy engedte le a kezeit lazán a teste mellé. Kissé szokatlan volt neki az ülésnek ez a formája, kis idő múltával azonban már észre sem vette, hogy a kissé görnyedt testtartást a kissé leengedett fejtartással jól ellensúlyozta. Lassan-lassan lecsukódtak a szemei. Először úgy érezte, hogy azonnal el fog aludni, szemhéjai mázsás súlyként nehezedtek szemeire, néha még kinyitotta szemeit, hogy körbetekintsen, de a mellette ülő mozdulatlan ember nyugalma átáradt belé, ezért hagyta, hogy az idő elragadja. Szemeit ezek után már nem is próbálta kinyitni. Hallása lassan eltompult. A zajok egyre messzebbről áradtak felé. A távoli morajok egyre halkabbá váltak, majd lassan megszűntek. Néma csönd vette körül a fiút.

Ketten ültek ott a fa alatt, lehunyt szemmel. Nem mozdultak. Úgy tűnt mintha aludnának, nem mozdították meg tagjaikat, ültek mozdulatlanul.

- Már vártalak - szólalt meg egy hang.

Az ifjú nem lepődött meg. Nyugalom szállta meg.

- Tudtam, hogy ide kell jönnöm... - válaszolta a fiú. - Tudom, hogy sokan elindulnak, de csak kevesen indulnak el ténylegesen, én szeretném, ha segítenél nekem...

- Sajnos én nem segíthetek, az utat magadnak kell megtalálnod, és magadnak kell rajta elindulnod... én magam is csak egy utazó vagyok - válaszolt az öreg.

- De te sok mindenre megtaníthatsz, hogy az utam könnyebben bejárjam...

- Nem, nem... Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én messzebb járok... hiszen én a magam útját járom... Lehet, hogy te az első lépéseddel messzebb jutsz, mint ahová én valaha is érhetnék.

- Jó, értem... de akkor hadd kérdezzelek, olyan dolgokról, amiket fontosnak érzek! - próbálkozott a fiú újra.

- Ha kérdéseidre kérdéssel felelek rájössz-e, hogy minden kérdéseddel, még több kérdést segítesz világra?

- Lehet... de a kérdésekre adott választ fontosnak tartom, hiszen tanulni lehet belőle!

- Ha a kérdések válaszai hamisak, akkor a tanulás milyen irányú? - kérdezte az öreg.

- Próbálsz zavarba hozni... ugye?

- Nem. Csak szeretném, ha belátnád, hogy a jól feltett kérdés maga a válasz.

- Te nagyon bölcs vagy... - jelentette ki a fiú.

- Ugyan... ha így gondolod, akkor hiába jöttél ide. Szerinted az a bölcs, aki minden kérdésre azt a választ adja, amit elvárnak tőle. Ha te valamely válaszomra bólintasz és azt mondod... igen ezt akartam hallani..., akkor a kérdésre már te is tudtad a választ, tehát te ugyanolyan bölcs vagy mint én. Ha azt hiszed, hogy én vagyok a bölcs, akkor te szamár vagy. S mivel én ugyanolyan bölcsnek tartalak mint magamat, ezért én is szamár vagyok.

- Teljesen kiforgatod a szavaimat... - fintorgott az ifjú.

- Nem... Csak elmélkedtem azokon a kérdéseken, amiket feltettél nekem. A kérdéseid segítenek nekem abban, hogy rájöjjek mennyi mindent kell még megtanulnom...

- Neked? - képedt el a fiú.

- Igen... Hiszen a kérdésekre nincsen megfelelő válasz. S ha azt hinném, hogy én tudom a választ, akkor az azt jelentené, hogy semmit sem értettem meg abból amit elmondtam az előbb. Tehát újra az út elejére térnék. Ezért nem segíthetek neked... Az utadat magadnak kell végigjárnod.

 
 
0 komment , kategória:  Josè Alexander Nogueira n  
szeretettel
  2013-10-08 16:41:56, kedd
 
  SZENVEDÉLY



Már húsz perce állták a becsapódásokat, tudták, hogy még sokat kell kibírniuk. Már hetek óta így ment, naponta egy-két alkalommal, de eddig ritkán tartott tovább másfél óránál. A félelem állandóan ott lapult bennük, a halál gondolata mindig borzadállyal töltötte el őket. A becsapódások hol sűrűsödtek, hol pedig alábbhagytak. Sokszor közvetlenül mellettük vágódott be a talajba a pusztító anyag. Tehetetlenek voltak, csak a szerencsén múlott az életük. Semmit sem értettek. Álltak, és vártak. Várták, hogy vége legyen, tudták, hogy már csak egy kis idő, aztán egy darabig fellélegezhetnek, mert alábbhagynak a becsapódások.

Soha nem értették meg, hogy mi okozza ezt a katasztrofális pusztítást, csak annyit tudtak, hogy amióta élnek, ez mindig így volt. Féltek, de mindezt szinte már természetesnek vették. A pusztítások alkalmával sok barátjuk, ismerősük, rokonuk veszett oda. A félelmetes halál ahová becsapott, ott halottak, és súlyos sebesültek maradtak. A túlélők látták, hogy barátaik teste hogyan mázolódik el a talajon pillanatok alatt. Látták, hogyan semmisülnek meg százak. Forrt a dühük, de mozdulni nem tudtak. Félelemmel telve húzták össze magukat, ha meghallották a rengő dübörgéseket, s ha felhangzott a sivítás. Felkészültek a legrosszabbra. Azt már kitapasztalták, hogy a robbanásszerű, dübörgő becsapódásokat sivítás előzi meg. Reménykedtek. Kevés a remény, de egyebük nem volt az életükön kívül. Szenvedélyesen reménykedtek, eddig mindig sikerült megúszniuk a pusztulást...

Már azt is elfelejtették, hogy mióta tart a kín. A becsapódások egyre sűrűsödtek. Hallották, hogy sajátjaik közül a gyengébbek felsikoltanak rémületükben. Érezték, hogy reng alattuk a talaj. Hallották a süvítést, majd a dörrenéseket. Általában egy süvítést több tucat dörrenés kísért. A becsapódások a távolból egyre közelebb értek hozzájuk, majd újra távolodtak. Felettük sokszor húztak el hatalmas árnyak, olyankor hirtelen sötétségbe borult minden, de pillanatok múlva újra a régi fény áradt rájuk. Nem értették, hogy miért kell ily szörnyen pusztulniuk. Soha nem bántottak, nem gyűlöltek senkit.

Nem kívántak soha többet, csak azt, hogy élhessenek, de nem gondolták, hogy valaha ez is bűn lesz majd. Hittek Istenükben, idegen volt tőlük mindenféle rossz. Szerettek élni. Nem érezték bűnösnek magukat, nem értették a büntetést. Nagyon féltek, de bíztak. Hatalmas robajjal csapódott le mögöttük a gyilkos anyag, majd éles kibírhatatlan hangot hallottak, mintha megállt volna az élet, a rettentő zajok abbamaradtak, csak ez a visítás... Többször hallották már, de sohasem jöttek rá az okozójára. Ha csend lett, pillanatokra mindig fellélegezhettek, de most másként volt.

Lágy szellő lengette meg őket, látták az elsuhanó árnyat, majd hirtelen valami rájuk nehezedett. A félhomály azonnal beborította őket. Megijedtek, de tudták, hogy ez nem a halál. Ahhoz túl lassú volt. Nem hallották a dörrenéseket, kicsit megnyugodtak. Gondolták, ami rájuk nehezedik, az talán meg is védi őket a becsapódásoktól. Örültek a biztonságos fedezéknek. Sokan összeborultak örömükben, mindenki ujjongott, végre újra úgy érezték, az Isten velük van.

Hirtelen felhangzott az éles sivító hang. Megmerevedtek. Eltűnt a nyugalmuk. Újból érezték ereikben a félelem szorítását. Először a szélsőket érintette az erősödő széláramlat, majd mindannyian hallották, és érezték testükön a süvöltésbe átcsapó sistergést. Hallották a közeledő dörrenéseket. A hatalmas robaj kibírhatatlan volt, ilyet még sohasem tapasztaltak. Ütött a vég. A halálsikolyok még a dörrenések szörnyű zaját is túlharsogták. Hirtelen elsötétült minden, még hallották a robbanást, amit a becsapódás okozott. Testük ugyanabban a pillanatban szétroncsolva repült széjjel, apró darabokra szakadtak szét, testvéreikkel együtt. Utolsó gondolatuk sem maradt, még azt is elvette tőlük a pusztulás. Bevégezték, befejezték a létért folytatott harcot. Pillanatok alatt megsemmisültek, csak halvány emlékük maradt meg, semmi más. A visítást már nem hallhatták többé, sem a dübörgést. ...

* * *

A Liverpool játékosa megtörölte homlokát, majd egy éleset köpött. Élete első tizenegyesét rúgta fölé. Érezte, hogy fáj a lába, lehajolt, lekotorta stoplisáról a földet és a ráragadt fűszálakat. Megcsóválta a fejét.

- Földbe rúgtam - mondta társainak, de ők csak legyintettek.

A meccs már csak percekig tartott. Három éles sivító füttyszó vetett véget a mérkőzésnek. A Liverpool nagy fölénnyel nyert.

 
 
0 komment , kategória:  Josè Alexander Nogueira n  
szeretettel
  2013-10-08 16:41:13, kedd
 
  SIPICLI PEKENGÓCZY KALANDJAI



(1)
SIPICLI PEKENGÓCZY A VÁROSBA MEGY

Sipicli Pekengóczy egy igazi úriember volt. Annyira az volt, hogy még a nevét is cz-vel írta. Sőt még úgy is mondta. Sipicli Pekengóczynak nem volt semmije az égvilágon, csak a mérhetetlenül nagy szíve. Mindenét mindig szétosztogatta az emberek között. Igaz, néha kellemetlenségei is támadtak a mérhetetlen szíve miatt. Egyszer buszon utazott be a városba, és nem volt bérlete, ezért jegyet kellett lyukasztania. Mivel látta, hogy senki sem lyukaszt, és ezért a lyukasztógép árván tekintget jobbra-balra, ő elhatározta, hogy felvidítja a gépet, ezért nekiállt lyukasztani. Már vagy 27 jegyet ellyukasztott, amikor látta, hogy a lyukasztógép már nem árván nézeget, hanem kétségbeesetten. Ekkor úgy érezte, lehet, hogy valami rosszat csinált, mert a lyukasztógép továbbra sem vidám, meg aztán az emberek is furcsán néznek rá, de azért még ellyukasztott vagy 17 jegyet. Mikor hirtelen már 1 db jegyet sem talált magánál, felajánlotta, hogy a mellette szorongó ember jegyeit is ellyukasztja szívesen - mivel látta, hogy jobbról is, balról is páran a lyukasztatlan jegyeiket szorongatják, és minden megállóban idegesen tekintgetnek mindenfelé.

Hát ezek az emberek nem voltak valami kedvesek Sipicli Pekengóczyval. Olyanokat mondogattak neki, hogy bizony azt leírni nem is lehet. Na, nem azért, mert nincs rá helyesírási szabály, hanem azért mert Sipicli Pekengóczy ezekből a szavakból egy mukkot sem értett, és talán így jobb is neki. Szegény kissé megijedt, ezért mindjárt el is határozta, hogy jóvá teszi, akármit is követett el.

Sipicli Pekengóczynak a jó szíve mellett, jó esze is volt. Szinte azonnal rájött, hogy a körülötte állók azért nem lyukasztanak, mert sajnálják a jegyet. Sipicli Pekengóczy szíve nagyot dobbant, és hirtelen nagyon elszégyellte magát. Mardosta a lelkifurdalás, hogy ő, aki mindig csak jót akar, és soha nem bánt senkit, ilyen szörnyűséges csúfságot kövessen el, hogy kilyukasztotta azokat a szegény jegyeket. Belegondolt, mennyire fájhatott szegényeknek. Nézegette a jegyeit és úgy elkezdtek potyogni a könnyei, olyan keservesen zokogott, hogy a könnycseppek a kezében élettelenül heverő jegyek lyukain átfolytak és a padlóra csöpögtek. Ráadásul még az új gumicsizmája is beázott, mert csak enyhén volt vízálló, könnyálló meg abszolút nem.

Sipicli Pekengóczy legyűrte a szemeiből áradó patakzást. Ráébredt, hogy ő nagyon gonosz egy lélek, ezért ezek a kis jegyek nincsenek biztonságban nála. Mivel látta, hogy a körülötte állók milyen szeretettel szorongatják jegyeiket, gyorsan szétosztogatta a már kilyukasztott jegyeket. El is fogytak mind egy szálig. Sőt, még nem is volt elég. Mivel több már nem volt nála, így hát szomorúan széttárta kezeit.

Annyira szégyellte magát a történtek miatt, hogy elhatározta, hogy a következő megállónál le is száll, mert ezek után, amit művelt, nem tudna ezeknek a jó embereknek a szemébe nézni, nem tudna úgy utazni a buszon, hogy mindenki megvesse azért amit tett azokkal a szerencsétlen jegyekkel.

Még mielőtt a busz megállt volna, még nagyobb tülekedés tört ki. Sipicli Pekengóczy nem értette mi történhetett, de hirtelen mindenki le akart szállni. Újra bűntudatot érzett, mert azt gondolta, hogy ezek az emberek nem hajlandóak együtt utazni ezek után vele. Már majdnem zokogásban tört ki újra, mikor egy muris karszalagot viselő ember odalépett hozzá és kért egy bérletet vagy jegyet.

Sipicli Pekengóczy hiába magyarázta, hogy bérlete sohasem volt, a jegyek meg mind elfogytak már, az az ember nem hitt neki. Sipicli Pekengóczy megmondta neki, hogy ő sohasem hazudik, mert azt nem teheti, mert az ő nevében ott van a cz. De az az ember csak a karszalagjára mutogatott és olyan hangosan beszélt, hogy Pekengóczy attól félt, hogy meg fog süketülni. Sipicli Pekengóczy hiába mondta annak az embernek, hogy már nincs több jegye, de majd ha visszafelé jön, akkor szívesen ad neki akár kettőt is. Sőt, mivel tanult az esetből visszafelé ki sem fogja lyukasztani őket, legfeljebb csak 5-öt.

De ez a karszalagos embert nem érdekelte. Már olyan hangosan beszélt, hogy Sipicli Pekengóczy alig várta, hogy jöjjön a buszmegálló. Sipicli Pekengóczy csak azt sajnálta, hogy a körülötte állók közül senki sem emlékezett arra, hogy pár perccel ezelőtt odaadta a jegyeit nekik. Aztán végre megállt a busz, és Sipicli Pekengóczy elköszönt illedelmesen, ahogy tanították neki, de mivel senki sem hallotta, ezért gyorsan leszállt.

Sajnos leszállt vele a nagyon hangosan beszélő ember is. Mivel még mindig nem hitte, hogy Sipicli Pekengóczynak nincs több jegye, ezért felírta az adatait.

Sipicli Pekengóczy arra gondolt, hogy a karszalagos hangosan beszélő ember azért írja fel az adatait, mert majd később felkeresi. El is határozta, hogy ha majd visszafelé jön, akkor majd félretesz egy jegyet ennek az embernek.

Aztán az ember hirtelen elhallgatott, és egy papírlapot akart mindenáron Sipicli Pekengóczynak adni. De Sipicli Pekengóczy szabadkozni kezdett, hogy ő nem kéri a lapot, ő szívesen ad legközelebb jegyet anélkül is. Erre az ember újra hangosan kezdett beszélni. Mivel Sipicli Pekengóczy féltette hallását, inkább mégis elfogadta a papírt. Erre az ember köszönés nélkül elment. Sipicli Pekengóczy nem értette a dolgot, még arra is gondolt, hogy utánaszalad, és köszön neki, de aztán valahogy meggondolta magát.

Kicsit sajnálta, hogy nem lehet a barátja ennek a jószívű embernek, aki még meg is ajándékozta azzal a papírral, de az ilyen hangosan beszélést nem bírná sokáig épp fülekkel.

Mikor megnézte a papírt, majdnem elájult. Az volt ráírva hogy "Büntető cédula". Ennek aztán megörült. Sipicli Pekengóczy, mivel szeretett nagyon focizni, gondolta, hogy ezt a cédulát fel is fogja használni a legközelebbi meccsen, amikor ez a kis cetli felhatalmazza majd, hogy ő rúghassa a büntetőt.

Persze ebből nem lett semmi, mert Sipicli Pekengóczy tízpercenként elővette a cédulát, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem álmodta-e az egészet, aztán az egyik alkalommal úgy eltette a cédulát, hogy nem találta meg órákig.

Már hazafelé tartott szomorúan, amikor találkozott egy emberrel aki fekete napszemüveget viselt, és azt mondta, hogy vak mind a két szemére, és egy kalapot tartott a kezében. Mivel Sipicli Pekengóczynak egész új volt a kedvenc bojtos sapkája, mondta is ennek az öreg embernek, hogy ő bizony nem kéri ezt az öreg kalapot, mert az övé sokkal jobb. Azonban, mivel látta az öreg szomorú arcát, gondolta ad neki valamit.

Sipicli Pekengóczy addig keresgélt, míg megtalálta a "Büntető cédulát". Kicsit sajnálta, de azért mégis odaadta az öregnek, gondolta, focizni biztos az öregember is szeret.

Sipicli Pekengóczy kicsit meglepődött, mikor az öregember is hangosan kezdett beszélni. Sipicli Pekengóczy arra gondolt, hogy az öreg talán örömében beszél ilyen hangosan, mert ugyanis hirtelen látni kezdett.

Mivel már sötétedett, és még a visszaútra vagy 35 jegyet kellett vennie, Sipicli Pekengóczy hát gyorsan megszaporázta a lépteit...



(2)
SIPICLI PEKENGÓCZY ÉS A TV

Sipicli Pekengóczy nagyon szeretett TV-t nézni. Állandóan bámulta a TV-t. Délutánonként, amikor a barátai elhívták az erdőbe gombát szedni vagy a vadméhek édes mézét keresni, mindig azt a kifogást találta ki, hogy ő bizony nem mehet, mert nézi a TV-t.

Sipicli Pekengóczy barátai tudták, hogy Sipicli Pekengóczynak szép új színes TV-je van, de azt azért túlzásnak tartották, hogy Sipicli Pekengóczy mindig csak a TV előtt ül és azt bámulja.

Sipicli Pekengóczy barátai kitalálták, hogy hogyan lehetne TV-néző barátjukat mégis kicsalogatni az erdőbe. Egy óvatlan pillanatban kikapcsolták a villanyóra automatát - gondolták, hogyha úgysincs áram, akkor Sipicli Pekengóczy nem tudja nézni a TV-t, és akkor kimegy velük az erdőbe.

Kuncogva bújtak el Sipicli Pekengóczy házának kapuja előtt: várták, mikor jön ki barátjuk a házból.

Bizony a ház ajtaja csak nem akart kinyílni. Mikor már megunták a barátok a sok várakozást, bekiáltottak a házba az egyik nyitott ablakon.

- Sipicli Pekengóczy! Gyere velünk az erdőbe gombát szedni vagy a vadméhek édes mézét gyűjteni!

Nagy sokára megjelent Sipicli Pekengóczy az ablakban és csak ennyit mondott:

- Nem mehetek, mert nézem a TV-t.

Sipicli Pekengóczy barátai igen meglepődtek s megkérdezték tőle:

- Hogyan tudod nézni a TV-t, hiszen nincs is áram? - majd bölcsen hozzátették - A TV villamos áram nélkül nem működik!

Sipicli Pekengóczy nagyon meglepődött.

- Tényleg nem működik? - kérdezte.

A barátok erre mind benyomultak Sipicli Pekengóczy házába és meg akarták mutatni neki, hogy a TV nem működik, ha nincs villanyáram.

Meg is mutatták ezt Sipicli Pekengóczynak, aki olyan szomorú lett, hogy annyira elkezdtek potyogni a könnyei, hogy a körülötte állók csupa könnyesek lettek.

Amikor a többiek közelebbről is szemügyre vették a TV-t, akkor döbbentek csak meg igazán.

- Sipicli Pekengóczy, te hogy nézed a TV-t, hiszen nincs is antennád, amivel az adást fogjad? - kérdezték.

Sipicli Pekengóczy nem értette a dolgot, de fogta magát és leült egy fotelba a TV-vel szemben és csak ennyit mondott:

- Én mindig így nézem a TV-t. - aztán hirtelen felugrott, és a fotel elé húzott egy kis zsámolyt, leült a fotelba és a kis zsámolyra feltette mindkét lábát, majd újra megszólalt - de van, amikor így nézem a TV-t, mert így kényelmesebb.

Bizony-bizony, Sipicli Pekengóczy azért nem vette észre, hogy nincsen villanyáram a lakásban, mert ő mindig úgy nézte a TV-t, hogy egy fotelt vagy egy kényelmes karosszéket odahúzott a TV elé, és "nézte a TV-t", de a TV készüléket sohasem kapcsolta be. Igaz, hogy látott a készüléken egy piros gombot, de nem volt bolond, hogy nyomogassa, hiszen tudta, hogy a piros szín az általában azt jelenti hogy TILOS. Ő meg inkább nem kockáztatott. Örült az új TV-jének.

Sipicli Pekengóczy barátai el sem tudták azt képzelni, hogy barátjuk hónapok óta így nézi a TV-t. Úgy meglepődtek ezen, hogy sorban leültek a kikapcsolt TV elé és ők is nézni kezdték.

- Szóval Te ezért nem jársz velünk az erdőbe gombát szedni vagy a vadméhek édes mézét gyűjteni, mert nézed a TV-t!

Sipicli Pekengóczy ismét pityeregni kezdett úgy mondta:

- Én nagyon szeretem nézni a TV-t, mert ahogy itt ülök mindig eszembe jutnak érdekes dolgok, mindig eszembe jutnak olyan mesék és dalok amelyeket még gyerekkoromban hallottam. Eszembe jutnak olyan tájak, amelyekről még a nagyszüleim meséltek. Én ezeken a dolgokon mindig sokáig gondolkodom és akkor nagyon jóleső érzés fog el. Eszembe jutnak a régen elfelejtettnek hitt osztálytársaim, a rég nem látott ismerőseim. Eszembe jutnak azok a dolgok és emberek, amiket és akiket valaha nagyon szerettem. Bizony, én szeretem nézni a TV-t.

Pár hét múlva Sipicli Pekengóczy barátai úgy gondolták meglepik barátjukat névnapja alkalmából egy antennával.

Sipicli Pekengóczy nagyon boldog volt.

Telt-múlt az idő, s mivel Sipicli Pekengóczyt nem hívták a barátai az erdőbe gombát szedni vagy a vadméhek édes mézét gyűjteni - mivel úgy gondolták hogy Sipicli Pekengóczy úgyis csak a TV-t nézi - ezért ő kereste meg a barátait.

- Menjünk az erdőbe gombát szedni vagy a vadméhek édes mézét gyűjteni! - mondta nekik Sipicli Pekengóczy.

- Hogyhogy! Nem nézed már a TV-t? - kérdezték a barátai Sipicli Pekengóczyt.

- Nem! - válaszolt szomorúan Sipicli Pekengóczy - Már nem szeretem nézni a TV-t, mert amióta megvan az antenna, azóta annyi műsort tud fogni a TV készülék, hogy már alig igazodom el a csatornák között. A műsorok olyan gyorsan váltják egymást, hogy nem is tudom őket követni. Még gondolkodni sincs időm. Amióta megvan az antenna, azóta nem jutnak eszembe érdekes dolgok, nem jutnak eszembe a mesék és dalok, amelyeket még gyerekkoromban hallottam. Nem jutnak eszembe azok a tájak, amelyekről még a nagyszüleim meséltek. Nem jutnak eszembe a régi osztálytársaim, a rég nem látott ismerőseim. Nem jutnak eszembe azok a dolgok és emberek, amiket, akiket valaha nagyon szerettem.

Attól a naptól kezdve Sipicli Pekengóczy mindig kijárt a barátaival az erdőbe gombát szedni vagy a vadméhek édes mézét gyűjteni. Sipicli Pekengóczy a TV-jét kidobta, de az antennát megtartotta, hiszen azt a barátaitól a névnapjára kapta.

Sipicli Pekengóczy barátai sokszor észrevették, hogy barátjuk néha el-elgondolkozva megy el egy szép gombatelep mellett, és észre sem veszi a vadméhek édes mézének illatát.



(3)
SIPICLI PEKENGÓCZY ÉS A KIS TAO

Egy nap, amikor Sipicli Pekengóczy ismét a városba akart utazni, több, mint 20 percet kellett fagyoskodnia a téli utcán, mire jött végre a busz. Sipicli Pekengóczy azzal ütötte el a várakozás idejét, hogy a körülötte toporgó embereket figyelte.

Az emberek egyre sűrűbben nézegették óráikat. Egymás közt sugdolóztak, volt aki hangosan szitkozódott. Sipicli Pekengóczy nem türelmetlenkedett, nem volt hová sietnie. Ő csak azért akart bemenni a városba, mert már rég járt ott, és annyira kíváncsi volt arra az emberförgetegre, ami az utcákon hömpölygött, a metrón tolongott, az üzletekből bugyogott kifelé.

Amikor bent járt a városban, a világért ki nem hagyta volna ezt a mulatságos szórakozást. Néha segített egy-egy embernek, akit odacsukott a villamos vagy a metró. Amikor jöttek a várandós kismamák, mindig ő volt az első, aki felugrott, hogy átadja a helyét. Persze köszönetet sohasem kapott, de hát mit számított az neki, hiszen nem a köszönetért csinálta, csak úgy szórakozásból.

Amikor végre jött a busz, mindenki hangosan felhördült. A jármű erősen fékezett, közben az út szélén felgyülemlett sáros latyakot a buszmegállóban állók közé loccsantotta. Erre a szitkozódás újra csak felhangosodott, volt olyan is, aki az öklét rázta.

Sipicli Pekengóczy csupa sár lett. Nem törődött vele, hiszen volt neki még sok ruhája, arra gondolt, ha majd hazaér, kimossa, úgyis már eljött a mosás ideje.

A buszon jó páran megszidták, amikor megpróbált átvergődni a tömegen, hogy kilyukassza a jegyét, de ő csak behúzta a nyakát és mosolyogva gondolta, hogy nem számít, hiszen nemsokára beér a városba.

Az emberek félrehúzódtak tőle, amikor meglátták a sárral lefröcskölt Sipicli Pekengóczyt. Ő ezzel sem törődött, az ablakot azonban mindenáron szerette volna behúzni, mert a jeges szél az arcába mart. Erre nagy kiabálás kezdődött, mert egyesek hirtelen meg akartak fulladni a tömött buszon. Sipicli Pekengóczy megvonta a vállát és lehuppant egy üres helyre. Az ülés azért volt üres, mert a körjárat előző menetében a nyitott ablakokon beesett az eső, és az üléssor csupa víz lett.

Sipicli Pekengóczy mondta a körülötte álló elkínzott arcú embereknek, hogy letörölgeti az üléseket és üljenek le, de mivel senki sem akart vele szóba elegyedni, ezért felhagyott a kísérletezéssel.

Mikor a busz végre beért a városba, az emberek, mint a vízözön, úgy zúdultak le a buszról, azzal sem törődtek, hogy Sipicli Pekengóczy hasra esett. Jó páran ráléptek, mire sikerült neki felállnia.

Amint Sipicli Pekengóczy feltápászkodott, észrevett valamit a sárban: nagyon pici volt, teljesen elázott és nagyon fakó színű, talán egy kicsi léggömbhöz volt hasonló.

Sipicli Pekengóczy felvette, gyengéden a két markában melengette, s az a pici valami kezdett felmelegedni, a színe is pirosabbá vált.

Mivel Sipicli Pekengóczy nem tudott rájönni, hogy mi lehet az, amit a kezében tart, ezért arra gondolt, hogy biztosan valamelyik utas veszíthette el, vagy valaki, aki a következő buszra vár.

Oda is lépett a közelben ácsorgókhoz. Amikor kérdezgetni kezdte az embereket, hogy ki veszített el valamit, hirtelen mindenki kedves lett hozzá, azonban amikor kiderült, hogy amit Sipicli Pekengóczy talált, nem pénz, vagy valami értékes tárgy, hanem egy akármilyen, ki tudja milyen kacat, az emberek durván, elutasítóan intézték hozzá szavaikat.

Sipicli Pekengóczy erre kicsit megszeppent. Aztán úgy döntött, hogy elviszi azt a valamit a rendőrségre, hiszen nekik úgyis az a dolguk, hogy megkeressék azt, aki elveszített valamit.

A rendőrök megnyugtatták Sipicli Pekengóczyt, hogy náluk jó helyen lesz a kis kacat, majd ők gondoskodnak róla.

Azonban amikor Sipicli Pekengóczy elfordult, hogy dolga végeztével végre bemenjen a belvárosba, akkor vette észre, hogy a rend őrei a kis valamit a kukába dobták.

Sipicli Pekengóczy nem értette a dolgot, de annyit sejtett, hogy ezek az emberek nem mondtak igazat. Gyorsan belenyúlt a kukába és zsebre vágta a kis valamit, majd szaladni kezdett. Még hallotta, ahogy a háta mögött hangosan nevetni kezdtek.

Annyira szaladt, hogy szíve valósággal a torkában dobogott. Amikor úgy gondolta, hogy már biztosan nem üldözik, akkor erőt vett rajta a fáradtság. Mivel pont egy parkba ért, leült egy padra, aztán belenyúlt a zsebébe, mert érezte, hogy a kis valami melegíti.

Elővette a pici dolgot és letette maga mellé a padra. Nézegette, simogatta, aztán beszélni kezdett hozzá. Sipicli Pekengóczy elmondta, hogy miért jött ő be a városba és elmesélte az eddigi kalandjait is. A kis valami hosszú ideig meg sem szólalt, aztán mikor Sipicli Pekengóczy kérdezgetni kezdte, hogy mi a neve, akkor egyszerűen csak annyit mondott:

- Én vagyok a Tao!

Erre aztán Sipicli Pekengóczy igencsak meglepődött, meg is kérdezte:

- Hogy-hogy Tao? Más neved nincs?

A kis valami csak a fejét rázta és széttárta karjait, majd azt válaszolta:

- Nincs!

Sipicli Pekengóczy mindig úgy gondolta, hogy egy rendes embernek legalább két neve van, egy családi- és egy keresztneve. Aztán meg arra gondolt, hogy egy név még mindig jobb, mint a semmi. Vigasztalni kezdte a kis Taot, hogy majd mire felnő biztosan lesz neki is két neve.

Látszólag a kis Tao nem esett kétségbe.

Sipicli Pekengóczy már majdnem bevallotta újdonsült ismerősének, hogy mi lenne, ha a saját családi nevét, a Pekengóczy nevet adná oda, de aztán arra gondolt, hogy akkor meg neki nem maradna, csak egy neve. Meg a Pekengóczy nevet már amúgy is nagyon megszerette. Amint azonban erre gondolt, rögtön el is szégyellte magát, amiért ilyen önző.

Még sokáig gondolkodott, hogy mi lenne a legjobb megoldás, aztán, mivel a kis Tao csak hallgatott mellette, megkérdezte tőle:

- Hol laksz?

Erre a kis Tao csak annyit válaszolt:

- Nem lakom sehol, de bárhol lakhatnék! Mindenhol otthon vagyok, de senkit sem zavarok! Aki akar, észrevesz, aki akar, megszeret! Fürdőzöm a folyó medrében, a fák koronája között suhanok, szellő szárnyán szállok, ha kell, hozzád találok!

Sipicli Pekengóczy nem igazán értette a dolgot, ezért csak annyit mondott:

- Tudod, jó kis kalandos életed lehetett. Legyél a barátom, és lakjál nálam! Rendben?

A kis Tao Sipicli Pekengóczy szemébe nézett:

- Már rég a barátod vagyok, régóta nálad lakom, csak eddig még nem vettél észre! Minden sétádon veled voltam!

Mivel hirtelen besötétedett és este lett, Sipicli Pekengóczy arra gondolt, hogy ideje már haza indulni, ezért óvatosan a zsebébe csúsztatta a kis Taot, és elindult hazafelé. Nagyon boldog volt, hogy talált magának egy barátot. Még ha annak szavait nem is értette igazán, már alig várta, hogy hazaérjen, hogy újra beszélgethessen vele.

Amikor Sipicli Pekengóczy hazaért, hiába kereste zsebében a kis Taot, mindent átforgatott, de nem találta. Aztán a kandallóra nézett, mert hirtelen arra gondolt, hogy a kis Tao biztosan a kandalló tetején üldögél és melengeti a tűznél piciny lábait.

A tűz pattogva lobogott a kandallóban, de a kis Tao nem volt sehol.

Sipicli Pekengóczy aznap szomorúan feküdt le aludni, álmában megjelent előtte a kis Tao és megismételte délutáni szavait:

- Már rég a barátod vagyok, régóta nálad lakom, csak eddig még nem vettél észre!

Másnap Sipicli Pekengóczy jókedvűen ébredt és azóta is mindig jókedvű, csak azért szomorú egy kicsit, mert kis barátja ennyire szeret bújócskázni vele.

Nem is gondolja, hogy a kis Tao egyenesen a szívébe bújt.



(4)
SIPICLI PEKENGÓCZY ÉS A RÉSZLEGES NÉVNAP

Sipicli Pekengóczy többször is hivatalos volt névnapi ünnepségre. Az egyik erdei barátjának a névnapját ülték éppen, amikor a kis baráti társaságból az egyik meghívott vendég egyszercsak nekiszegezte a kérdést Sipicli Pekengóczynak:

- Neked mikor van a névnapod?

Sipicli Pekengóczy kissé zavarba jött, lehajtotta fejét és szomorúan csak ennyit mondott:

- Nekem nincs névnapom.

- Nincs?! - hördült fel szinte egyszerre a kis csapat.

Sipicli Pekengóczy szomorúan ingatta a fejét:

- Nincs!

A tábortűz hiába pattogott, a lángocskák hiába ugrálták körül a farakást, mindenki elszomorodott azon, hogy Sipicli Pekengóczynak olyan kacifántos neve van, hogy neki még a naptárban sincs helye.

Sipicli Pekengóczy aznap szomorúan ment haza ismerőseitől. Szomorú volt, mert ő, aki annyira imádta az ilyen kis ünnepségeket, sohasem ünnepelhette meg a saját névnapját. Mindig csak mások ünnepein vigadozott.

Amikor Sipicli Pekengóczy elköszönt és hazaballagott, a többiek még maradtak egy kicsit.

Senkit sem hagyott nyugodni Sipicli Pekengóczy "névnaptalansága", ezért kerítettek gyorsan egy naptárt.

Másnap már kora reggel Sipicli Pekengóczy háza előtt toporogtak.

Sipicli Pekengóczy álmosan nézett ki az udvarra, de azonnal kiment az álom a szeméből, amint meghallotta, hogy bizony, e naptól fogva már neki is lesz névnapja. Sőt, mivel eddig sohasem ünnepelhette meg a saját neve napját, ezután egy évben legalább egy tucatszor ünnepelhet majd.

Sipicli Pekengóczy barátai kiterítették a nagy naptárt, és elmutogatták neki, milyen hónapokban és napokon lesznek a neve napjai.

Sipicli Pekengóczy első névnapja rögtön január elején lesz, január 5-én Simon napján, aztán nemsokára január 18-án Piroska napján ünnepelhet újra Sipicli Pekengóczy. Majd jöttek sorba a neve napjai:

április 16, Csongor
július 11, Lili
október 2, Petra
október 13, Kálmán
október 22, Előd
október 23, Nemzeti Ünnep
november 3, Győző
november 21, Olivér
november 22, Cecília
december 22, Zénó
december 25, Karácsony
december 26, Karácsony.

Sipicli Pekengóczy először nem értette a dolgot, de amint a névnapok kezdő betűit megmutatták neki rögtön összeolvasta a betűkből a saját nevét. Még az y betűt is megtalálta Karácsony napján.

Sipicli Pekengóczyt meggyőzték, hogy bizony a részleges névnap ugyanolyan jó, mint annak, akit egyszerűen csak Pistának, Gábornak, Tamásnak, vagy éppen Dersnek hívnak. Sőt a részleges névnap még jobb, mert egy évben többször is megülhető.

Sipicli Pekengóczy nagyon boldog lett, mert az eddig elmulasztott névnapjait most már akár tizenháromszor is megünnepelheti egy évben.

Azért meg főleg büszke volt, hogy két neve napja is nagy ünnepre esik.

Kedves ismerősei még arra is figyeltek, hogy ha Sipicli Pekengóczy véletlenül nem érne rá december 25-én megünnepelni a nevenapját, mert Karácsony van, akkor azt megtehesse másnap.

Lett is nagy vigadalom a kiserdőben, a nagy hangzavar összecsődítette Sipicli Pekengóczy minden barátját, akiket a házigazda szépen be is mutatott mindenkinek:

A kis barátok szépen sorban bemutatkoztak. Eljött mindenki, aki számított!

Ott volt: Nyiszlett Vakari Maszkara,
Dzsekszon Bebelínó,
Manó Mandolinettínó,
Csokkancs Muki,
Kucska Malac,
Szőrös Mukedli,
Rövidszemű Kucsiknyák,
Bündzen Csicsi,
Csicska Baba,

és még az öreg Kukorelló Mester is eljött, a sok névnaptalan barát.

Aznap szinte rongyossá nézegették, jelölgették a naptárt!

 
 
0 komment , kategória:  Josè Alexander Nogueira n  
szeretettel
  2013-10-08 16:39:55, kedd
 
  RITMUS



Alig kapott levegőt. Nagyokat lihegve lélegzett, szúrt az oldala, belülről valami összeszorította a mellkasát. Jobb kezével dörzsölgette felsőtestének bal felét. Ránézett karórájára, össze kellett szednie magát, nem akart elkésni a hivatalból. Sietve tovább indult, érezte, hogy valami nem stimmel.

A félelem kiült az arcára. Tudta, ha most egy tükörbe nézne, onnan egy falfehér arc nézne vissza rá. Hatalmasat sóhajtott. Meg kellett állnia, hogy az irtózatos szúrást, ami a szívébe hatolt, kiheverje. Úgy érezte szédül. Megpróbált megkapaszkodni a járda menti sövényben, nem sikerült. Meglepődött. Valami furcsát érzett. Megállt, szabályosan megmerevedett. Érezte az éles mély szúrást. Minden elsötétült. Egy pillanatra úgy érezte, hogy a feje nagyot koppan a kövezeten. Elvesztette az eszméletét.

* * *

A hatalmas plazmaáradat ide-oda dobálta a hajót.

MAO eszét vesztve kiáltozott, hogy VIN és KUA tartsa az előírt irányt, különben a keskeny közlekedő-csatorna falának ütköznek. Tudták, ha ez bekövetkezik, akkor vége van örökre az utazásoknak. Hallottak róla, hogy egyre több baj van ezekkel a SUN járművekkel. Ezidőtájt sokszor előfordult, hogy egy ilyen kis SUN gép nekicsapódott a csatorna falának, sőt olyan is megesett, hogy a kis masina beszorult, és ezzel eltömte a csatornát, majd mikor már nem tudta tovább viselni a hatalmas plazmaáramlást, egyszerűen szétrobbant.

Ez sokszor olyan nagy problémát okozott, hogy egész útrendszerek váltak járhatatlanná. Sajnos, a veszélyt még az is fokozta, hogy a csatornák egy bizonyos idő elteltével olyan nagyon szennyezetté váltak, hogy ez még jobban gátolta a közlekedést. Ráadásul a csatornatisztító gépek sem győzték a nagy munkát, és a helyzet előbb vagy utóbb katasztrofálissá vált.

A hajót az áradat hirtelen oldalra dobta. VIN és KUA hiába igyekeztek tartani az irányt. A hajó oldala nekiütközött a csatorna falának, de az áramlat tovább sodorta. A jármű megperdült a tengelye körül, és orrával a csatorna falába fúródott. Egy pillanatig tartotta magát, majd az ár kiszakította onnan. A hajó oldala hosszában szétrepedt, nagy erővel tört be rajta a gyilkos hömpölyeg. MAO már az előbbi hánykolódásnál eltűnt a belső felboruló, összeroskadó berendezések alatt. KUA-t a plazma kisodorta a tátongó résen. VIN még látta, hogy társára kívül a vad Plazmorák rávetik magukat, már tudta, a szerencsétlen hiába kapálódzik. Menthetetlenül vége volt. A vérengzők pillanatok alatt felfalták KUA-t. VIN már a saját életét mentette, ugyanis pár Plazmora is becsúszott a keletkezett nyíláson. Közben a plazma háborgása pillanatnyi időre lecsendesedett. VIN kihasználta a nyugalom pár másodpercét, gyorsan végzett a vérengző lények néhányával. Nem tudott azonban tiszta munkát végezni, mert a szökőár ismét megindult, hogy újra hosszú ideig tomboljon, majd kis lélegzetvételnyi időre lüktetésszerűen újra elcsendesedjen, hogy majd szinte azonnal, ismét harsoghasson. A két megmaradt Plazmora hirtelen rácsapott VIN-re. Könnyen küzdöttek, saját közegükben voltak. A szörnyen falánk lények gyorsan körbefonták VIN-t csápjaikkal. Szorították áldozatukat. Hamar legyengítették ellenségüket, és miután elpusztították, újabb áldozat után kutatva tova haladtak.

Ez idő alatt egyre több szörnyeteg úszott be a hajótest lékén. Közben a szivar alakú jármű magatehetetlenül hánykódva, nekirohant a csatorna-főzsilip kemény burkának, majd apró darabokra hullt, teljesen megsemmisülve. A Plazmorák, kiszabadulva a hajótestből, ismét saját elemükbe kerülve, vidáman evickéltek át a gáton, hogy az mögött újabb hajót, áldozatot keressenek maguknak.

* * *

A lüktető sípjelekre figyelt. Régóta hallotta már az egyfolytában ismétlődő jeleket. Lassan kinyitotta szemeit, de eleinte csak homályosan látott, ezért újra és újra behunyta. Kicsit pihent. Később megpróbálta fejét mozdítani, de nem volt elég ereje. Szemei már nyitva voltak. Egyik testrészét sem tudta mozdítani, ezért látásával tapogatódzott. Hamar rájött, hogy fehér szobában, fehér ágyban fekszik, furcsa, különös műszerek, monitorok között, melyek közül egy sem felesleges, mert valamilyen módon mind az ő testéhez kapcsolódik. Borzongás futott át a testén, már tudta hol van. Egy ideig még elmélkedett. Végiggondolta az utolsó mozdulatokat, amelyekre még emlékezett. Mindig félt, tudta, hogy a szívével baj van, de most túl fáradt volt ahhoz, hogy ezen idegeskedjen. Pillanatnyilag nyugodtan lélegzett, nem fájt semelyik testrésze sem. Elégedett volt.

Szépen, csendesen újra átadta magát a nyugodt pihenésnek. Nem mozdult körülötte semmi sem. Elaludt.

 
 
0 komment , kategória:  Josè Alexander Nogueira n  
szeretettel
  2013-10-08 16:38:57, kedd
 
  REMÉNY



Egy torta és pár gyertya mellett üldögéltem, miközben sötét szobámból a kinti világot néztem.

Figyeltem a madarakat, lestem a fákat, vágyódva sóvárogtam a virágokért, de pillantásom mindig visszatért az ajtóra. Arra az ajtóra melyen Te be- és kiléptél, de az ajtó csukva maradt, nem jött be rajta senki sem... Életemben talán három gyertyát is elégettem, de hiába. az ajtó nem nyílott meg, s én ülve maradtam. Mindig ültem, és az emlékeimre gondoltam, nem éreztem testemet, elfásultam. Sokat sírtam, féltem, hogy ülve öregszem meg, s a halálon túl is ülve bomlok szét, és senki sem fog emlékezni rám; nevemet nem hordja majd soha senki sem. SENKI EZEN A VILÁGON!

Míg a gyertyák égtek, merőn bámultam sárgás lángjukon át, a semmibe, ami akkor az otthonom volt; az ÉLETEM.

Meghalni szerettem volna, de arra sem volt erőm, hogy felálljak. Nyögve megpróbáltam, de visszazuhantam minduntalan. Néha ott termett valaki - de nem az ajtón jött be, azt tudom, mert az ajtót mindig figyeltem. Az ajtó csukva maradt. A kilincset már a por is belepte, de én mindig fényesnek láttam. Nem vettem észre a pókot sem az ajtófélfa sarkában. Az ajtót MINDIG ragyogónak láttam. - Segíteni akartak, de utolsó erőmmel eltoltam őket, és inkább ülve maradtam. Úgy éreztem a lábaim nem engedelmeskednek agyamnak. Azt gondoltam végem van. Kétségbeesve, sziszegve, fogaimat összeszorítva, a könnyektől félig vakon, de az ajtót figyelve újra megfeszültem. Újra és újra. Tudtam fel kell állnom, nincs időm tovább ülni. Próbálkoztam, majd ismét. Erőlködtem az izzadtságtól csapzottan, de nem ment. Nem és nem. Visszaestem megint, mint mindig.

A fáradtságtól, mely a testemet gyötörte, lihegve zokogtam. Az agyam égett. A fejem hátrahanyatlott és sötét lett. A kíntól fuldokolva bár, de a fejem az ajtó irányába fordítottam. A pók nevetve futkározott hálójában, mert az ajtó MÉG MINDIG csukva volt...

Már nem sírtam, beletörődtem sorsomba; alig néztem már az ajtót, mert mikor arra néztem, két érzés futott át rajtam, a boldogság és a keserűség...

Egyszer mikor éppen az ajtó felé figyeltem, hirtelen megdobbant a szívem. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm, de nem - a kilincs megrezdült, s a por lehullott róla. Testemet hirtelen hatalmas erő töltötte el. Megpróbáltam felállni, de valami még mindig visszahúzott. Az ajtó kilincse lenyomódott. Szívem ekkor már őrjöngve döngette a mellkasomat, mintha ki akart volna szakadni, hogy az ajtóhoz száguldjon, s kitörjön rajta. Testemben minden izom megrándult, a levegővételről is megfeledkezve, félig oldalra fordított fejjel mereven hallgatóztam - mint a tyúkok az udvaron, mikor dermedten figyelik a közeledő lény lépteinek neszét - és akkor az ajtó nyikorogva lassan - félelmetesen lassan, szinte évek alatt - feltárult, s abban a pillanatban olyan hatalmas fényár és melegség tódult be a szoba téglalap alakú nyílásán, hogy kezeim önkéntelenül arcom elé kapva, de még így is hunyorogva néztem az ajtót, amely immár NYITVA volt.

Amit más ajtónyikorgásnak hallott, az nekem a legkedvesebb muzsikaszó volt, melyet füleim valaha is hallottak. Félig vakon, kárörvendve néztem, ahogy az imént még gúnyolódó mérges pók, eszét vesztve próbált lángoló hálójából menekülni, hasztalan. A tűz elemésztette minden mérgével és bűnével együtt. A falak is lángra kaptak s szinte füst nélkül hamvadtak el, tökéletesen égve. Már a padló is lángra gyúlt. Ropogva zuhantak, dőltek a sistergő padlóra a lángoló mennyezetgerendák, s már az ülőkém lábaira is felkúszott a tűz. A lelkem ujjongott, de felállni még mindig nem tudtam. Elkábultam és álmodtam:

Sok tortát és gyertyát láttam, gyerekeket virágokkal, az asztalon két felnőtt személy részére terítéket ...

Éreztem, hogy felébredtem, de a szemeimet nem mertem kinyitni. Erőt vettem magamon, s szemeim lassan kinyíltak.

Téged láttalak, egy zöld, virágos réten voltunk, és én még mindig a székemben ültem. Te előttem álltál. Kinyújtottam kezem feléd, hogy segíts felállnom, de Te vidáman, kacérkodva nemet intettél és elszaladtál...

Miután elkaptalak, s ölelkezve hemperegtünk a bársonyos lágy harmattól finom illatú füvön, mégegyszer lopva visszanéztem, de ameddig a szemem ellátott, csak a rét és a rét felett repkedő énekes madarakat láttam. A szék mintha ott sem lett volna, eltűnt. Azóta sok széken ültem már, de egy sem volt az a szék, mert ha éppen kedvem szottyant, MINDIG AZONNAL FEL TUDTAM ÁLLNI!

 
 
0 komment , kategória:  Josè Alexander Nogueira n  
szeretettel
  2013-10-08 16:37:53, kedd
 
  ÖRÖKKÉ VELED



Szeretnék ott lenni veled, bárhol is vagy most, bármit is csinálsz most. Tudom, segíteni nem tudnék neked - mert az akadályokat sajnos magadnak kell lerombolnod -, de szeretnék ott lenni veled, akár láthatatlanul is; nem zavarnálak, csak néznélek szótlanul. Figyelném válladra omló barna, selymes gyönyörű hajad; gyöngy szemeidet, amint könyvekbe mélyednek; puha kicsiny kezeidet, melyekkel írsz és lapozol. Nézném mézédes piros ajkad, mely a tanszöveget suttogja; orrodnak két piciny lukacskáját, ahogy az éltetőt szippantja be s lelkedből kis darabokat ad vissza a térbe. E kis darabokat én elfognám, belélegezném s így a lelkeddel az én lelkem egyesülne, megőrizné azt örökre. Szeretem az aranyos fülecskéidet, melyek felfogják a tanárok szavát s amelyeken át a szívedig hatolnak az én félénk, gyengéd szavaim is. Lesném egész lényedet egyszerre, és gyönyörködnék benne. Kinyújtanám kezem édes arcocskád felé, és oly gyengéden érinteném meg, mint a nyári szellő az üde, friss kis virágokat; s te nem tudnád, hogy én voltam az. Azt hinnéd, hogy vékony fénysugár perzselte meg oly édesen örökké mosolygós arcodat. Egy pillanatra örülnél az üde szellőcskének mely simogatóan tova libbenne, de aztán tanulnál tovább, és én újra csak néznélek remegő testemmel, torkomban szívemmel.

Egyszer csak megéreznéd, hogy van nálad valaki. Felnéznél a könyvekből, de nem látnál senkit. Székedről felállnál, odamennél a tükörhöz, és amint belenéznél, tükörképed szemecskéiben az én arcom jelenne meg. Mosolyognál, de újra leülnél tanulni, mert azt hinnéd, csak képzelődtél.

Könyvedből akkor néznél mosolyogva fel, amikor a lágy szellő ismét az arcod simítaná. Akkor hinnéd el, hogy tényleg nálad vagyok. Gyengéden kinyújtanád kezeidet a légáramlat iránya felé, és amint azok arcomat simítanák, én láthatóvá válnék. Lassan közelednék feléd, lágyan átölelnélek, majd magamhoz szorítanálak, lehunyt szemmel az arcom arcodat keresné. Mielőtt ajkunk boldogan összeforrna, Te lehunynád gyöngy szemecskéidet s a nevem suttognád. Ajkunk közt lobogó heves tűzben én mind jobban elhamvadnék, de egy pillanatra még visszatérnék, számról a tüzet átvinném a jobb, majd a bal kézfejedre és szertefoszlanék.

Hirtelen megmerevednél, nem mernéd kinyitni szemeidet, mert tudnád, hogy már nem vagyok előtted. Addig várnál, míg az arcom teljesen az agyadba nem ég, akkor szemeid újra életre kelnének, ismét érzékelnéd magad körül a világot, eszméletedre térnél.

Éreznéd, hogy testedben két szív dobban, és a levegővételnél kétszer akkorát kéne sóhajtanod, mert éreznéd, hogy egy légvétel nem elég. A tanulás ezután könnyebben menne; fejecskéd két aggyal dolgozna. A tornaórákat is jobban viselnéd; nem fáradnál, mert csak az egyik lelked lihegne. Felfedeznéd magadban a változást, de hogy miből eredne, nem sejtenéd. Nem tudnád, csak álom volt-e az egész, vagy valóság. Ekkor megszólalna benned az én hangom:

"Te kicsi lány, ha így érzel az annak a
jele, hogy megtanultál igazán szeretni!"

Megnyugodnál és boldog lennél, meg sem próbálnád, hogy kitépj a szívedből, mert ha kitépnél magadból, önmagad ölnéd meg, és velem halnál. Attól fogva mindig veled lennék, és mindenhol együtt lennénk örökkön-örökké.

 
 
0 komment , kategória:  Josè Alexander Nogueira n  
szeretettel
  2013-10-08 16:37:10, kedd
 
  MOST MENJ, HOGY ÚJRA JÖHESS...



Most menj úrnőm, atyád bizonyára már vár reád. De ne feledd, nagyon köszönöm a kegyet, amit rám mértél.

Ah! - legyintesz. - Semmiség az egész!?

Lehet, hogy neked az - nem hiszem -, nekem több, mint hinnéd.

Azt mondod jöjjek?

Édes szavad parancs számomra.

Nem parancs - nevetsz. - Kérés.!?

Tudom, de nekem kérés, parancs egy, ha szájadból hangzik.

Ígérem... nem... ígérni nem szeretek... csak annyit mondok: - Itt leszek.! Itt leszek midőn a Hold ismét bejárja a Földet, és a Göncöl kigyújtja szekerén a lámpásait. Akkor jövök! Nehéz lesz bejutnom fényes udvarod gyönyörű kertjébe. Acsarkodó őrök vigyáznak rád, de kijátszom én őket! Arany s bor azok legyőzik őreidet, de ha másként nem megy, majd kardom lapja téríti őket nyugovóra. Nem kívánom halálukat, mert én nem gyilkolni jövök ide, hanem szeretni.

Mikor mind békésen szunyókál, pej lovamról - mely idáig repített - leugrom kertedbe, s itt várlak, ahol most is vagyunk. Úrnőm, terád már csak az vár, hogy eloszlasd jó atyád gyanúját, és udvarhölgyeidtől megszabadulj, de ezt már rád bízom, okos fejecskéd bizonyára jó tervet fog kieszelni.

Vigyázz! Nehogy kilessenek, s bennünket meglepjenek, mert akkor harc lesz. Hátam mögé bújsz. Daliás termetem és éles kardom no meg csöppnyi eszem - ha van - fog megvédeni.

Újra nevetsz: nem téged bántanak!?

Tudom, téged nem bántanak. Úrnőjük vagy, reád kezet emelni nem mernek, mert félnek. Atyád szörnyű haragja nyomban lesújtana rájuk. Ezért ha engem elkapnak, akkor e harag rám zúdul majd, s nem tudni, nem roppant-e össze. Atyád hatalma kisebb mint haragja, pedig országot tart kezében. Ismered haragját, olyankor a hóhér megdolgozik magáért, s el is fárad. Nem egyeknek hullott már le - pallos által - feje, akik ahelyett, hogy lesütött szemmel jártak-keltek volna, pór szemeiket az ország fényes kertjének egyetlen gyümölcsére vetették, s mint tudatlan birka, bámulni merészelték. Többé nem néznek golyóbis szemükkel, hacsak nem telik benne kedvük, hogy kormos ördögöket nézzenek odaát, amint kárörvendve forgatják tüzük felett égő nyársaikat.

Nem tudom, jó atyádat hogyan tudnám meggyőzni én, kettőnk tiszta szerelméről. Nincs sem országom, sem birtokaim. Értékeim sincsenek. Csak te vagy nekem az egyetlen kincsem, vagyonom is csak: jó pej lovacskám, kardom, íjam, két erős karom s gyengéd szerelmes szívem, amelyet már neked adtam örökre.

Csatába mehetnék atyád oldalán, hőstettekkel figyelmét magamra vonhatnám, kegyeibe férkőzhetnék. Talán még rangot is adna s birtokot. Ki tudja, egy nap, mikor már öreg lesz a trónra, talán megcsillogtatná előttem ékesszólását, s családja körébe fogadna. Egyetlen gyönyörű leánya kegyes kezét nekem ígérné. Te pedig felém libbennél, s kinyújtanád kezed. Ismét nevetsz: Igen, ez csak ábránd! Lehet!?

Lehet, hogy messziről jött királyfi vagyok, s álruhát öltöttem, hogy megkeressem az egyetlen igazi tiszta szerelmet, s távoli hazám szerelmes szavait suttogom füleidbe. Távoli tájak mámorító illatát lehelem ajkad közé. Atyád beleegyezését kérve viszlek magammal a messzi útra, s jó anyád könnyei kisérnek a messzi vidékre, ahol mindig süt a Nap, s békésen megfér egymás mellett a farkas és a nyúl, ahol a sólyom szabad madár; nincsenek aggok, csak ifjak; ahol hangosan turbékolnak a szerelmes galambok, s mindig béke van, mert a háborút csak játékból ismerik. Oda viszlek. Ott a felhőkből eső helyett a boldogság könnycseppjei hullanak; a rétek andalítóan lágy zenét pengetnek hárfáikon s lantjaikon a szerelmeseknek, a szél zord hideg lehelet helyett lányok s fiúk forró csókjait rebbenti meg. Oda viszlek én, ha te is akarod. Felültetlek a trónusra - a legmagasabbik fokára -, onnan beláthatod az egész birodalmat, mely az naptól fogva már a tied is lesz. Úrnő leszel ott is. A szerelem birodalma hatalmas, higgy nekem... De csitt... léptek zaját hallom... talán udvarhölgyeid közelednek, vagy fülem űz tréfát velem?

Ajkammal hadd érintsem meg ruhád alsó szegélyét...

Köszönöm!

Kézfejeidre csókom lehelem. Búcsúznunk kell.

Ne feledd! Itt leszek, midőn a Hold ismét bejárja a Földet, s a Göncöl kigyújtja szekerén lámpásait. Akkor jövök!

Itt várlak, ahol most is vagyunk. Ha elmész ne nézz hátra, mert akaratlanul is elárulsz bennünket...

...Már közel járnak a léptek, én megbújok a sövény között, s mikor újra csend lesz, kilopódzom innen és elhagyom palotád kertjét. Elszáguldok aranyos pejkómmal, de szerelmem itt marad.

Mosolyogsz és sírsz: Boldog vagy!?

Ujjam szádra teszem.

Csitt ... tudom ...

Ég veled!

Most menj, hogy újra jöhess ...

 
 
0 komment , kategória:  Josè Alexander Nogueira n  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 452
  • e Hét: 19075
  • e Hónap: 64147
  • e Év: 2005427
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.