Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
szeretettel
  2013-10-09 06:34:42, szerda
 
  FORTUNA DALA AZ EMBERHEZ
Sebők Anita fordítása



Az Ember és Én - hű szeretők-
sóvárgunk egymásért, mindenkor , mindenütt.
Micsoda fájdalom! Közénk állt kegyetlen, örökké
követelődző, szépséges riválisom. Csábereje kívül
csillog, belül szemét - 'Gazdagság a megkapható' -
így ejtik delejes nevét. Követ bennünket mindenüvé ,
s éber őrszemként figyel. Gondolkozik egyre -
szerettem hol , s mikor csábítsa el.
Keresem - tóparton, erdőben; fák hűs árnyában szólítom,
de eltűnt mint a múló pillanat, az Idő fáklyája alatt. Elvette
tőlem a csillogó brokátba öltözött Vagyon, s a városba
költözött vele; zsebét szikrázó, édes-drága fémekkel tömte
telis-tele. Eztán átnyújtotta neki a légvárak reszketeg trónusát,
hogy üljön csak bátran reá, s omoljon vele.
Hívogatom kitartón, a Tudás és Bölcsesség halkan zeng
gyengéd dallamával , de még az ocsmány zajokra sem fülel.
'Gazdagság' az önzés mély kazamatáiba temette el; fösvénnyé
vált, nem enged közel.
Kutatok utána az Elégedettség virágdús tisztásain, sehol...
Vetélytársam bebörtönözte, a mohóság ősi barlangjába;
súlyos aranyláncok húzzák le, a földre.
Kiáltok érte gyöngyöző hajnalon; ilyenkor a Mosoly
uralkodik mindenek felett, de ő alszik csak lustán tovább.
Ólom - pilláit lehúzza a vásárolt bódulat beteges álma,
izzadságtól nedves feje alatt a párna, s a ráncos ágy
feledte nyugalmat adó meleg mosolyát.
Csábítgatom vissza, mikor minden mi hullám elsimul,
a csend az úr, s a virágok illatot álmodnak;
- de csendes, nem válaszol.
Jövendő holnapok villámai kergetik gondolatait.
Nem szűnik soha vágyni énutánam;
de ember művében keresni engem, az Istenit?
Így nem találsz meg soha, édes mostoha...
Dicsőséged remeg építményében, mit holtakra
emeltél oly büszkén , én ott, nem vagyok!
Aranytól, ezüsttől temetve suttogja tátogón nevem...
Hozzám gyere! Higgy nekem!
Gyere az egyszerű kis házba,
mit Isten csak nekünk épített,
érzelmek sodró folyamának meredek partján -
A kincseid mellett akarsz csókolni gyáván?
Hagyd már! Érezd a tiszta szellőt, s nem
maradsz árván.
Szólsz, osszam meg veled sok mesés javad?
Sajnálom, nem dobhatom el - Isteni ajándék -
Szépség átszőtte angyali palástomat.
A Csalárdság neki lételem, mint másnak a levegő.
Én szívét lélegzem be, szűk cellában vergődő
szívét, mely nehéz mint a márvány, mint a kő;
szerelmemmel egy egész világot ültetnék bele,
ne vérezzen többé ütött-kopott szívének
számolatlan sebe.
Szerelmem, lám megtanulta, hogy miképp sírjon
kérlelőn ellenemnek: "még többet, még többet"
Bár megtaníthatnám, hogyan öntse ki a kegyelem,
s a szeretet könnyeit, -
hogyan sirasson mindent, mi megteremtetett.
A könnyek óceán-nagy sóhaja neki hozná el
a végtelen kegyelmet.
Szerelmem ember,
a tiéd akarok lenni.

 
 
0 komment , kategória:  Kahlil Gibran A PRÓFÉTA  
szeretettel
  2013-10-09 06:32:17, szerda
 
  Kahlil Gibran (1883-1931)
A PRÓFÉTA KERTJE
Fordította: Palásti László



Almusztafa, a szeretett és kiválasztott, aki önnön napjának délideje volt, Tichreen, az emlékezés havában tért vissza a szigetre, ahol e világra jött.

Amikor hajója elérte a kikötőt, ő a hajóorrban állt, s körülötte a tengerészek. És szívét eltöltötte a hazatérés öröme. Midőn szája szóra nyílt, a tenger szólalt meg szavaival és így beszélt:

- Nézzétek, íme a sziget, 'hol születtünk! Itt hozott világra a Föld, mint dalt, s mint talányt - az Ég dalát a Föld talányával vegyítve. És mely Ég és Föld közötti hatalom tudná kiteljesíteni a dalt és megfejteni a talányt, ha megfosztja honvágyától?

Eggyel többször hozott vissza a tenger ezekre a partokra. Csak egy hulláma vagyunk a többi között. Kibocsát minket, hogy hirdessük üzenetét, de mint tegyük ezt, hogy szívünk harmóniája ne törjön meg homok és szikla között?

Ezért a tenger, s a tengerjárók törvénye: Ha a szabadságot keresitek, köddé kell válnotok. A forma nélküli mind forma után törekszik, ahogy a számtalan csillagköd is napokká, s holdakká rendeződne; és mi is, akik oly soká kerestünk és immár szilárd alakban térünk meg szigetünkre, újra köddé kell váljunk, hogy tanuljunk a kezdetektől. Mi élhetne felszárnyalva a magasba, ha előtte nem törné meg a szenvedély és a szabadság?

Mindig úton leszünk, olyan partok után kutatva, ahol énekelhetünk és meghallják énekünk. De mi lesz a hullámmal, ami megtörik anélkül, hogy bárki is hallaná? A bennünk munkáló hallhatatlan okozza bánatunkat. És ugyancsak a hallhatatlan formázza lelkünk' és alakítja végzetünk'.

Akkor egyik tengerésze előlépett és szólt:

- Mester, felszítottad és elmélyítetted vágyunkat e kikötő iránt, és íme itt vagyunk. De te bánatról beszélsz és megtört szívekről.

És ő válaszolt és mondta:

- Nem beszéltem-e nektek a szabadságról és a ködről, mely nagyobb szabadságunk? Igen, megengedem; fájdalmas zarándoklat ez születésem szigetére és úgy érzem magam, mint az áldozat szelleme, 'ki visszatér, hogy gyilkosa elé térdepeljen.

És egy másik tengerésze is szólt és mondá:

- Nézd a tömeget a rakpart falán. Magányukban megérezték jöveteled napját s óráját, és vágyakozásukban összegyűltek, otthagyva földjeiket meg szőlőskertjeiket, hogy fogadhassanak.

Almusztafa a távoli tömegre nézett, szívében megérezte vágyukat és hallgatott.

S akkor egy kiáltás szállt fel a tömegből, az emlékezés és a könyörgő várakozás kiáltása.

Ő a tengerészekre pillantott és így szólt:

- Mit is hoztam nekik? Vadász voltam messzi országokban. Erős kézzel bocsátottam célra az arany nyilakat, amiket tőlük kaptam, mégsem ejtettem zsákmányt. Nem mentem a nyílvesszők után. Talán a nap alatt szállnak, földre hullani nem akaró, sebzett sasok szárnyában, vagy olyanok kezébe kerültek, 'kiknek szükségük van rájuk, hogy kenyérhez és borhoz jussanak.

Nem tudom, mi sors jutott nekik a repülés alatt, de tudom, hogy jelet írtak az égre.

Mégis, rajtam nyugszik a szeretet keze és ti, tengerészek, látó szemeimet e partra vezettétek, ezért nem maradok néma. Hangosan fogok szólani, ha az évszakok keze megérinti torkomat, és énekelni fogom szavaimat, ha lánggal égnek majd ajkaim.

És mind szívükben meghatódva álltak, amidőn ezeket mondta, és szólt egyikük:

- Mester, taníts meg nekünk mindent! Talán megértjük majd szavaid, hiszen a te véred folyik ereinkben és leheletünkben érződik illatod.

És ő válaszolt és a szél szólt hangjából:

- Azért hoztatok vissza születésem szigetére, hogy tanítótok legyek? Eleddig nem váltam a bölcsesség foglyává. Túl fiatal és túl tapasztalatlan vagyok még, mintsem másról beszélni tudjak, mint magamról és még több mélységre áhítozó bensőmről.

Hadd találja meg az igazságot a kereső a gólyahírben, vagy egy maréknyi agyagföldben. Én csak egy énekes vagyok. Újra meg újra megéneklem majd a Földet és két alvás közt nappal bolyongó, elveszett álmaitokat, míg magam a tengeren merengő maradok.


Ekkor a hajó befutott a kikötőbe és elérte a rakpart falát. Almusztafa születése szigetére lépett és immár újra övéi között állt. Hatalmas kiáltás szállt fel a tömegből és elűzte szívéből a hazatérés magányát. Mindannyian csendben várták szavát, de ő hallgatott, mert elszomorította az emlékezés és így szólt szívében:

- Azt mondtam, énekelni fogok? Nem, csak szóra nyithatom számat, hogy kiszállva rajta az élet hangja a szélbe olvadva örömet és vigasztalást nyújthasson.

És akkor Karíma szólt, akivel gyermekként anyja kertjében játszott:

- Tizenkét éven át elrejtetted orcádat előlünk, tizenkét éve éhezzük és szomjazzuk hangodat.

És ő kimondhatatlan gyengédséggel nézett rá, mert Karíma volt az, 'ki anyja szemét lefogta, amikor a halál fehér szárnyai átölelték.

És ő válaszolt és mondta:

- Tizenkét éve? Tizenkét évet mondasz, Karíma? Vágyamat nem mértem naptárral, mélységét sem ónnal. A szeretet és főleg a honvágy nem mérik sem az idő múlását, sem annak mélységét.

Vannak pillanatok, melyek az elválás örökkévalóságának tűnnek. De mi más a búcsú, mint az elme kimerültsége, és tán nem is váltunk el egymástól?

Almusztafa a tömegre nézett és mindüket látta: a fiatalokat és az öregeket, az erőseket és a gyengéket, a naptól-széltől barnítottakat csakúgy, mint a sápadtakat. Arcukon a vágy és a kérdezés fénye ragyogott.


Egyikük így szólott:

- Mester, reményeinket és vágyainkat keservesen megcsalta az élet. Szívünk bánatos és nem értjük, miért? Könyörögve kérlek, vigasztalj minket és világosítsd meg bánatunk okát.

Szívét átjárta a részvét és mondá:

- Az élet öregebb, mint minden, ami él; a szépség már szárnyalt, mielőtt a szép fogalma megszületett volna a Földön, és az igazság igaz volt már kimondása előtt is. Az élet énekel hallgatásunkban és álmodik, ha szunnyadunk. Még amikor levertek és csüggedtek vagyunk is, az élet bennünk örvendezik. És ha sírunk, az élet mosolyog a napon, és szabad akkor is, ha mi rabláncon vagyunk.

Gyakran sivárnak nevezzük az életet, de csak ha magunk is szomorúak és keserűek vagyunk; és gyakran tartjuk hasztalannak és üresnek, de csak akkor, ha lelkünk vigasztalan helyeken időz és szívünk elbizakodottsággal teli.

Az élet mély, csodálatos és távoli, és bár látomásaitok még a lába ujját sem érhetik fel, mégis közel van, és ha csak lélegzetetek fuvallata is eléri szívét, ha csak árnyékotok árnya is súrolja orcáját, leghalkabb kívánságotok visszhangja is tavasszá, s ősszé válik kebelén.

Az élet rejtett és fátylakba öltözött, miként magasabb énetek is elfátyolozott és rejtező. Ám ha az élet beszélni kezd, az összes szelek szavakká válnak, és ha újra megszólal, ajkatok mosolyát és szemetek könnyét is szavakká formázza.

És amikor az élet énekel, meghallják és értik azt a siketek, és amikor lassan közeleg, látják a vakok, és döbbent csodálattal követik.

Befejezte beszédét és nagy hallgatás lett úrrá a tömegen; a csendben egy hallhatatlan dal lebegett, csillapítva vágyakozásukat és vigaszt nyújtva a fájdalomban.


Ezzel otthagyta őket és elindult az ösvényen a kertje felé; anyja s apja kertje volt az, 'hol szülei felmenőik mellett nyugodtak. Néhányan követni gondolták, amikor látták, hogy egyedül tért meg szülőhelyére és senki sem várta istenhozott-lakomával, e föld népének szokása szerint.

De a hajó kapitánya visszatartotta őket, mondván:

- Hadd menjen egyedül, hisz' úgyis magány a kenyere és kupájában az emlékezés bora az egyetlen ital, 'melyre szomjas.

És a tengerészek visszafogták léptük, mert megértették a kapitány igazát és úgy illett, ahogy mondta. És mindenki, aki a kikötő falán jövetelére várva összegyűlt, megfékezte mozdulni vágyó lábait.

Csak Karíma követte őt kicsinyt, megosztani véle magányát és emlékeit. De ő is hallgatott és csakhamar lefordult saját háza felé, majd a kertben sírni kezdett a mandulafa alatt, bár nem tudta, miért.


Almusztafa anyja és apja kertjébe ért, belépett és betette a kaput maga mögött, hogy senki se követhesse.

És negyven napot és negyven éjszakát maradt egyedül abban a házban és abban a kertben, és senki sem közeledett a kapuhoz, amit becsukott; mindenki tudta, hogy egyedül akar maradni.

És a negyven nap elmúltával Almusztafa kinyitotta a kaput azok előtt, akik belépésre vártak.

És kilenc férfi jött hozzá a kertbe: három tengerész a hajójáról, három templomszolga és három gyermekkori játszótársa. Ezek lettek a tanítványai.

Egy reggel a tanítványok körülötte ültek, míg ő a távolba nézve emlékezett.

Akkor az egyik tanítvány, akit Hafíznak neveztek, azt mondta:

- Mester, beszélj nekünk Orphalese városáról és az országról, 'hol tizenkét évig időztél.

Almusztafa hallgatott, a messzi dombokat nézte és a távoli levegőeget, hallgatásba rejtve felindultságát.

Egy idő múltán így szólt:

- Barátaim és útitársaim! Szánandó az a nemzet, 'melynek hite sok van, de vallása nincs.

Szánandó az a nemzet, 'melynek tagjai nem maguk szőtte ruhát hordanak, nem maguk aratta gabona kenyerét eszik, és nem maguk szüretelte szőlő borát isszák.

Szánandó az a nemzet, 'mely hőssé emeli a zsarnokot, és jótevőnek tartja a hódítót.

Szánandó az a nemzet, aki álmában lenéz egy szenvedélyt, 'melynek ébren odaadja magát.

Szánandó az a nemzet, 'mely nem emeli fel szavát még halotti menetében sem, saját romjain túl mást nem magasztal és nem lázad, még ha nyakát kard és tőke övezi is.

Szánandó az a nemzet, 'melynek államférfiúja róka, filozófusa csaló és művészete az utánzás.

Szánandó az a nemzet, 'mely az új urat trombitaszóval fogadja, de gúnykacajjal búcsúztatja, hogy a még újabbat ismét trombitával köszöntse.

Szánandó az a nemzet, ahol vénségükre elnémulnak a bölcsek, míg az erősek még a bölcsőben pihennek.

Szánandó az a nemzet, 'mely széthasadt, és minden része nemzetnek hiszi magát.


És kérlelte egy másik:

- Beszélj nekünk arról, mi munkál szívedben?

Almusztafa reá nézett és mikor megszólalt, hangja egy éneklő csillaghoz volt hasonlatos, s válaszolt:

- Mikor ébren-álmodásotokban csendben befelé figyeltek, gondolataitok hópehelyként táncolnak, és fehér némaságba öltöztetik ürességetek hangjait. És mi egyebek lennének ébren-álmaitok, mint szívetek égi fáján rügyező és virágzó felhők? És a gondolatok tán nem szirmok serege, 'mit szívetek szele hord széjjel dombokon s mezőkön?

És ahogy a békét várjátok, 'míg a bennetek lévő forma nélküli alakot ölt, úgy gyülekeznek és oszlanak szét újfent majd a felhők is, amíg a Legszentebb Ujjak a szürke vágyakat kis kristály-napokká, holdakká és csillagokká gyúrják.

Akkor Sarkis, a félig kételkedő szólt:

- De amikor eljön a tavasz, álmaink és gondolataink hava elolvad majd, s megszűnik létezni.

Ő azt válaszolta, mondván:

- Ha eljön a tavasz, hogy fellelje ligetekben és szőlőlugasokban szunnyadó kedvesét, bizton elolvad a hó, és patakként rohan felkeresni a völgyi folyót, hogy mirtusz és babérfák pohárnoka legyen.

Épp így olvad el majdan szívetek hava is, és titkotok az élet folyójába ömlik. A folyó magához öleli és átadja majd titkotok' a határtalan tengernek.

Minden felolvad, átváltozik és dallá lesz, ha eljön a tavasz. Még a csillagok, ezek a széles mezőkre lassan hulló, hatalmas hópelyhek is beleolvadnak az áramló énekbe. És amikor az isteni arc napja a távoli horizonton felkél, mely rideg szimmetria ne válna szívesen folyékony dallammá? És közületek vajon ki habozna, hogysem mirtusz és babérfák pohárnoka legyen?

Csak tegnap még, hogy kint jártatok a messzi tengeren, távol a partoktól s távol magatoktól is. Aztán hátára kapott a szél - az élet lélegzete - fényből szőtt fátyollal arcán, keze megragadott és formát adott, hogy emelt fővel nézhessetek a magasba. De a tenger utánatok jött és még mindig bennetek zengi énekét. És bár elfelejtettétek, honnan jöttetek, a tenger makacs anya és örökké hívni fog.

Vándorútjaitokon a hegyekben, vagy sivatagokon át is mindig emlékezni fogtok szívének hűvös mélységére. Még ha gyakran nem is tudjátok, mi után vágytok; mély és határtalan békéje az. Hogy' is lehetne másként?

Amikor a dombok ligeteiben és a szőlőskertjeiben az eső a leveleken táncol és hull a hó - mint áldás és szövetség - amikor nyájaitokat a völgyi folyóhoz vezetitek, amikor földjeiteken, 'miket a patakok ezüstös szálakkal hálóznak be, kertjeitekben, ahol a reggeli harmat tükrözi vissza az eget, és amikor a legelőiteken az esti köd félig elfátyolozza ösvényeteket, - mindenhol a tenger van veletek, örökségetek tanújaként, szereteteteket követelve.

A bennetek lévő hópehely törekszik a tenger felé.


Egy reggelen, mikor a kertben sétáltak, egy asszony jelent meg a kapunál; Karíma volt, akit Almusztafa gyerekkorában testvéreként szeretett. Megállt a kapuban, nem kopogott és nem is kért bebocsátást, csak vágyódva és szomorúan nézett a kertbe befelé.

Almusztafa meglátta a vágyat szemében és sietős léptekkel jött a fali kapuhoz. Kinyitotta előtte, és istenhozottal fogadta, midőn belépett.

Akkor Karíma szólt és mondta:

- Miért vontad vissza magad tőlünk és fosztottál meg minket tekinteted fényétől? Tudd, mind az eltelt évek alatt szerettünk és vágyódva vártuk szerencsés hazatértedet. Az emberek hangosan kiáltva hívnak, és beszélnének veled. Én követükként jöttem, hogy esedezzek: mutasd meg magad a népnek, juttass nekik bölcsességedből, vigasztald meg a tört szíveket, és dőreségünk tanítsd jobbítani.

Ő ránézett és szólt:

- Ne nevezz bölcsnek, hacsak nem mindenkit annak nevezel. Ágon csüngő ifjú gyümölcs vagyok csak, tegnap még virág.

De ne hívj közületek sem senkit dőrének, mert valójában nem vagyunk sem bölcsek, sem bolondok. Az élet fájának zöld levelei vagyunk, és az élet túl van minden bölcsességen - és bizonnyal túl a bolondságon is.

És mondod, visszavonultam volna tőletek? Hát nem tudod, hogy a lélek számára nem létezik más távolság azon kívül, amit a fantázia nem képes bejárni? És amikor a lélek leküzdi eme távolságot, dallammá válik az belül.

A távolság köztetek és nem szívelt szomszédotok között bizony nagyobb, mint köztetek és heted-hét országon túli kedvesetek között.

Mert az emlékezet számára nincs messzeség, csak a feledésből támad oly' szakadék, 'mit sem hangotok, sem szemetek nem képes áthidalni.

Az óceánok partjai és a legmagasabb hegycsúcsok között létezik egy titkos ösvény, amit be kell járnotok, mielőtt eggyé váltok a Föld fiaival.

Tudásotok és megértésetek között is létezik egy titkos ösvény, amit fel kell fedeznetek, mielőtt eggyé váltok az emberrel és önmagatokkal is.

Az adást végző jobb kezetek és az elfogadó bal kezetek között nagy űr tátong, amit csak úgy tudtok csökkenteni, ha mindkét kezetekkel adni is, kapni is készek vagytok. Egészen eltüntetni meg csak akkor vagytok képesek, ha felismeritek, hogy nincs is mit adnotok, sem kapnotok.

Bizony, a legnagyobb távolság álmaitok képei és az ébrenlét között feszül, kívánság és tett között.

És még van egy út, amit be kell járnotok, mielőtt eggyé váltok az élettel. De erről most nem beszélek, mert látom, elfárasztott az utazás.


Aztán elment Karímával és kilenc tanítványával a piactérre, hogy beszéljen az ott összegyűlt emberekkel, barátaival és szomszédaival. S az embereknek felragyogott a tekintetük és öröm töltötte el szívüket.

Így beszélt:

- Növekedtek álmotokban, és gazdagabb az életetek, amikor álmodtok. Minden nap adjatok hálát mindazért, amit az éj csendjében kaptatok.

Gyakran nevezitek az éjszakát a pihenés idejének; igazából a keresés és a találás ideje az.

A nappal a tudás hatalmával ajándékoz meg és kezeteket az elfogadás művészetére tanítja, mégis az éjszaka az, ami az élet kincseskamrájához vezet benneteket.

A Nap minden élőlényt megtanít a fény utáni vágyakozásra, mégis az éjszaka az, ami mindannyiunkat a csillagokba emel.

Valóban, az éj csendje szövi az erdők fáit és a kertek virágait díszítő menyasszonyi fátylat, aztán tékozló ünnepet ülve készíti el a nászszobát, s ebben a szent csendben fogan meg a holnap az Idő ölében.

Így van ez veletek is, ha kerestek; táplálékot találtok és beteljesedést. És ha a hajnali ébredés ki is oltja az emlékezést, az álmok asztala mindig terítve áll és a nászszoba vár rátok.


Elhallgatott, a tömeg pedig némán várta, hogy folytassa. Aztán újra megszólalt, mondván:

- Szellemek vagytok, még ha testben mozogtok is; mint az olaj, 'mely a sötétben ég, lángok vagytok, lámpásokba bezárva.

Ha csupán puszta test lennétek, hasztalan lenne előttetek állnom és beszélnem - éppúgy beszélhetne halott a halotthoz is. De ez nem így van. Minden, ami bennetek halhatatlan, éjjel s nappal szabad, nem bezárható és nem megbilincselhető, ez a Leghatalmasabb akarata. Ti vagytok a lehelete, hasonló a megfoghatatlan és bezárhatatlan szélhez. És én is az Ő leheletének lehelete vagyok.

E szavak után gyors léptekkel otthagyta őket és újra visszatért kertjébe.

Akkor Sarkis, a félig kételkedő szólt és kérdezett:

- És hogy van ez a csúnyasággal, Mester? Sohasem beszélsz róla.

Almusztafa szava korbácsütésként csattanva válaszolt:

- Barátom, számon kérhetné-e valaki a vendégbarátságot rajtad, ha kopogás nélkül megy el házad előtt?

És tarthatna-e valaki süketnek, vagy figyelmetlennek, ha idegen nyelvű beszédét nem érted?

Nem azt nevezed-e csúnyaságnak, amit soha elérni nem próbáltál, és 'minek lényegét kutatni nem akartad?

Ha létezik is csúnyaság, csak mint csipa a szemünkben és zsír, mely fülünket eltömi.

Barátom, semmit ne nevezz csúnyának - a léleknek saját emlékeitől való félelmét kivéve.


És egy napon, mikor a fehér jegenyék árnyékában ültek, így szólt egy tanítvány:

- Mester, félek az időtől; elszáll fölöttünk, elrabolva ifjúságunk és mit ád helyette?

S ő válaszolt:

- Végy egy marék jó földet! Találsz benne magot, vagy piciny hernyót? Ha elég nagy lenne kezed és kitartásod, a mag erdővé nőhetne s hernyód angyalok hadává. Ne feledd, hogy az évek, 'mik erdővé teszik a magot és angyallá a férget, a ma részei, mint mindegyik év.

És mi egyebek az évszakok, mint változó gondolataitok: szívünk ébredése a tavasz, és saját termékenységünk felfedezése a nyár. És nem múltunk-e az ősz, 'ki a bennünk lévő gyermeknek bölcsődalt énekel? És kérdem tőletek; mi más a tél, mint szunnyadás, a többi évszak álmaival gazdagon?

Mannus, a tudás-éhes tanítvány körülpillantott és a szikamor-fára kapaszkodó virágzó növényre nézve kérdezett:

- Mester! Látod eme parazitát? Mit mondasz róla? Nem sötét pillantású tolvaj-é, 'ki a Nap hű gyermekét a fénytől megrabolja? Kiszívja az erőt az éltető nedvből, ami a fák ágán s levelén keresztül folydogál!

És Almusztafa így felelt:

- Barátom, mindahányan paraziták vagyunk. Mi, akik azon fáradozunk, hogy buja életet csiholjunk a rögből, nem érünk többet azoknál, 'kik e darabka földből élnek, semmit sem tudva róla.

Mondhatná az anya gyermekének: "Visszaadlak az erdőnek, ősibb szülédnek, mert fárasztod szívem és kezem?"

Vagy tán az énekes megfeddné dalát: "Térj vissza, ahonnan jöttél, Echo barlangjába, hisz' zengésed elszívja levegőm?"

És mondaná-e a pásztor juhának: "Elfogyott legelőm, 'hová vihetnélek, hát leváglak s áldozatul adlak?"

Nem, barátom, mindeme kérdések már kimondásuk előtt választ nyertek, ahogy álmaitok is beteljesülnek, mielőtt elalszotok.

Egymásba fonódva élünk egy ősi, időtlen törvény szerint. Éljünk hát kölcsönös jóindulatban! Egymást keressük magányunkban és bolyongunk csak, ha nem ülhetünk családi tűzhely mellé.

Barátaim és testvéreim, a ti társatok a messzi országút. Ezek a növények, amik a fára kapaszkodnak, a Föld tejét szívják az éjszaka édes csendjében, míg a Föld békés álmában a Nap emlőjén hízik.

És a Nap, akárcsak te, én és minden élő, ugyanúgy megtisztelve ül a Herceg asztalánál, 'kinek ajtaja mindenkor nyitva áll és asztala mindég terített.

Mannus, barátom, az élet életből él és minden a Legmagasztosabb végtelen kegyéből ered.


És egy hajnalon, mikor pirkadott, együtt sétáltak mind a kertben s keletnek figyeltek, csendben nézve a felkelő napot.

Egy idő múltán Almusztafa a távolba mutatott és szólt:

- A reggeli nap fénye visszfénye a harmatcseppben nem kevesebb a Napnál magánál, mint ahogy az élet visszfénye lelketekben sem kevesebb, mint az élet maga. A harmatcsepp visszaveri a fényt, mert egy azzal. És ti is visszatükrözitek az életet, mert egyek vagytok vele.

Amikor sötétség vesz körül benneteket, mondjátok azt magatoknak: "Ez a sötétség a még meg nem született hajnal; ha most a sötétség szülési fájdalmait szenvedem is, hamar felvirrad pirkadatom, miként a domboké is reggelente."

És a liliom kelyhében megbúvó harmatcsepp is hasonlatos hozzátok, hiszen a ti lelketek is Isten szívében nyugszik.

Amikor a harmatcsepp azt mondja: "Ezerévente egyszer harmatcsepp vagyok", hát válaszoljátok neki: "Nem tudod tán, hogy az évezred minden fénye tükröződik benned?"


Egyik este hatalmas vihar keletkezett. Almusztafa és a tanítványok bementek a házba és hallgatagon letelepedtek a tűz mellé.

Az egyik tanítvány így szólt:

- Egyedül vagyok, Mester, és az órák ujja könyörtelenül kopogtat mellemen.

Almusztafa felemelkedett és középre állva beszélni kezdett, erős szélhez hasonló hangon:

- Egyedül, azt mondod? Hát aztán? Egyedül érkeztél, és egyedül fogsz visszamenni is a ködbe.

Ürítsd hát egyedül s csendben kupádat. Az őszi napok más ajkaknak más kupákat adtak, édes és keserű borral töltve, miképp a te kupád is megtöltötték.

Idd ki egyedül kupádat - még ha véred és könnyeid ízét is érzed, és köszönd meg az életnek a szomjúság ajándékát. Mert szomjúság nélkül szíved nem más, mint meddő tengerpart; árapály nélküli s daltalan.

Idd hát egyedül kupádat és ürítsd örömmel.

Emeld magasra, fejed fölé és köszöntsd mindazok egészségére, 'kik egyedül isznak.

Régebben kerestem az emberek társaságát, leültem ünnepi asztalukhoz és ittam velük. De boruk sem fejembe nem szállt, sem szívembe nem hatolt, csupán lábaimat nehezítette.

Bölcsességem elapadt, szívem bezáródott. Csak lábaim érezték a bor ködét.

Aztán felhagytam keresni társaságukat, s nem ittam többet asztaluknál.

Ezért mondom neked; még ha az idő ujja melleden könyörtelenül is kopogtat, miért zavar? A bánat kelyhét csakúgy egyedül kell ürítened, mint az örömét is.


És egy napon, mikor Phardrous, a görög a kertben sétált, lába egy kőbe botlott, s ő felmérgedett. Visszafordult, felemelte a követ és halk hangon sziszegte:

- Halott dolog utamon! - azzal eldobta a követ.

Almusztafa, a szeretett és kiválasztott így szólt:

- Miért nevezed halottnak a követ? Oly' régen itt vagy a kertben, s mégse tudod, hogy semmi sincs, ami halott? Minden dolog élőn izzik a nappal tudásában és az éjszaka fenségességében. Te és a kő egyek vagytok. Csak szívverésetekben van különbség. A te szíved egy kicsit gyorsabban dobog, barátom, nem annyira nyugodt, úgy-e?

A kő ritmusa más, mint szívedé, de én azt mondom: Ha belehallgatsz lelked csendjébe és megméred az ég magasát, egy zenét fogsz hallani; ugyanazt a kőnél s csillagnál egyaránt.

Bár nem érted most még szavaim, légy türelemmel holnapig. Ahogy felmérgedtél egy kőre, mert vakságodban megbotlottál benne, úgy korholnád a csillagot is, ha fejed az égig érne. De eljön majd a nap, amikor köveket és csillagokat úgy fogsz gyűjteni, ahogy a gyermek völgyek liliomát. És akkor megtudod majd, hogy minden dolog él és illatos.


És a hét első napján, 'mikor meghallották a templomi harangok hangját, kérdezte az egyik:

- Mester, itt sokat hallunk Istenről. Mit mondasz róla? Ki ő valójában?

Almusztafa úgy állt meg előttük, mint egy fiatal fa, mely nem fél sem széltől, sem vihartól, és így beszélt:

- Képzeljetek el, társaim és barátaim, egy szívet, 'mely mindőtök szívét tartalmazza, egy szeretetet, 'mely mindenki szeretetét átöleli, egy szellemet, 'melyben önmagát bárki szelleme megleli, egy hangot, amiben minden hangotok egyesül, s egy csendet, 'mi tiéteknél mélyebb, időtlen és örök.

És képzeljetek bensőtökben egy szépséget el, 'mi minden szépnél elragadóbb, egy kórust, tengerek és erdők énekénél édesebbet, s a Királyt trónon ülve, kinek lábszéke az Orion, s jogarán a Fiastyúk harmatcseppként ragyog.

Eleddig beértétek azzal, hogy élelmet s szállást keressetek, egy ruhát és botot. Mostantól keressétek az Egyetlent, ki nem célja nyilaitoknak, sem elemektől óvó menedék.

S ha szikla-keménynek tűnnek is szavaim, és talánynak, keressétek mégis értelmét, 'míg megtörik szívetek, és a bölcsesség vezet a Legnagyobb elébe, 'kit Istennek nevezünk.

Hallgattak mind, megbolydult szívvel. Almusztafát elfogta a részvét, s gyengéden rájuk nézve folytatta:

- Beszéljünk inkább Istenről úgy, mint testvérről, szomszédról, az elemről, mi körülvesz, házunkkal s földünkkel egyetemben.

Fantáziátoknak hála a felhőkig emelkedtek, és ezt magasnak tartjátok, átszelitek a végtelen tengert, és távolságnak hiszitek. De én azt mondom nektek: Ha egy magot a földbe dugtok, magasabbra juttok, és ha szomszédotokra köszöntitek a reggel szépségét, nagyobb tengert szeltek át.

Túl gyakran éneklitek Istent, a Végtelent, de valójában nem halljátok a dalt. Hát hallható-e a madarak éneke, vagy a levél hullása, miközben fú a szél? S ne feledjétek, barátaim, hogy a levél is csak akkor dalol, mikor elválasztják az ágtól!

Újra kérlek benneteket: ne vegyétek oly' könnyen szátokra Istent, aki mindenünk! Inkább arról essék szó, hogy egymást értitek, ember az embert, a másik isteni önvalót.

Mert ki táplálná a fiókát, ha anyja az ég felé szárnyal? És a mezőn melyik kökörcsin nyerne beteljesedést, ha méhek által nem kelne egybe egy másik kökörcsinnel?

Akkor pillantotok csak az égre, 'kit Istennek neveztek, 'mikor már elvesztetek gyengébb valótokban. Találjátok meg az utakat magasabb énetekhez; legyetek kevésbé restek és építgessétek az utakat!

Barátaim és tengerészeim, okosabb lenne kevesebb szót ejteni Istenről, akit nem értünk, és többet egymásról, 'kiket megérthetünk. De egyet mindig tudnotok kell: mi vagyunk Isten lélegzete és kellemes illata. Mi vagyunk Isten a levélben, a virágban és gyakran a gyümölcsben is.


És egy reggel, mikor a Nap már magasan állt, szólt egy tanítvány a gyermekkori játszótársak közül:

- Mester, kopott a ruhám és nincsen másik. Hadd menjek a piacra, hátha találok valami megfelelőt.

Almusztafa a fiatal emberre nézett és szólt:

- Add nekem ruhádat.

A tanítvány engedelmeskedett és mezítelenül állt a déli napfényben.

És szólt Almusztafa, és hangja mint a vágtató paripáé:

- Csak a mezítelenek élnek a Napban. Csak az egyszerűek vágtatnak a széllel. És csak ki ezerszer elvéti az utat, az találhat haza.

Az angyalok unják a ravaszokat. Épp tegnap volt, hogy egyikük mondta: "A poklot a villogóknak fűtjük. Van-e más, mint a tűz, mi a csillogó felszínt elhomályosítja és egy dolgot a magjáig felolvaszt?"

Azt mondtam erre: "De 'mikor poklot építettetek, megteremtettétek urát, az ördögöt is."

"Nem", válaszolta az angyal, "a poklot az uralja, aki ellenáll a tűznek."

Bölcs angyal! Ismeri az emberek útjait és azokét is, akik csak félig emberek. A szeráfok egyike ő, 'kik a prófétákat segítik, ha azokat megkísértik a ravaszok. És semmi kétség; nevet, ha a próféták mosolyognak és sírni is együtt sír velünk.

Barátaim, tengerészeim, csak a mezítelenek élnek a Napban. A legnagyobb tengert csak az járhatja be, aki kormány nélkül teszi. Csak 'ki az éjszakával együtt sötét, ébred a hajnallal és csak az éri meg a tavaszt, aki gyökerekkel alszik a hólepel alatt.

Ti is gyökerek vagytok, oly egyszerűek, mint a gyökerek és bennetek a Föld bölcsessége. Hallgattok és meg nem született ágaitokban szunnyad a négy szél kórusa.

Sebezhetők vagytok és forma nélküliek, mégis, ti vagytok hatalmas tölgyek kezdete és égben tükröződő mezők felvázolt mintaképe.

Még egyszer mondom nektek: csak gyökerek vagytok a sötét rög s mozduló ég között. Gyakran láttalak benneteket táncra kelni a fénnyel, de láttam ijedelmeteket is. Minden gyökér félénk. Oly sokáig elrejtették szívüket, hogy most nem tudnak vele mit is kezdeni.

De eljön majd a május, és Május nyughatatlan szűz; ő lesz majdan a dombok s lapályok anyja.


És akkor egy templomszolga kérlelte őt, szólván:

- Taníts minket, Mester, hogy szavaink - miként tiedé is - a nép dalává és füstölőjévé váljanak.

És Almusztafa válaszolt és mondta:

- Szavaitokon túl kell eljutnotok, de az útnak maradjon nyoma; egy ritmus, egy illat. Ritmus minden szeretőnek és szeretettnek, és illat azoknak, kik a kertben élnének.

Szavaitok mögé kell hatolnotok, az értelmük csúcsáról hulló csillagporig, azt kezetekkel felfognotok, s aztán lefeküdni aludni, mint fehér fióka a fehér fészekben, holnapotokról álmodva, 'mint álmodnak tavaszról a fehér violák.

Mélyebbre kell jutnotok szavaitoknál. Csermelyek elveszett kútfőjét kell keresnetek, rejtett barlanggá kell válnotok, mely önnön mélyéből visszhangzik fojtott hangokat, 'miket most még nem is hallotok.

Mélyebbre kell jutnotok szavaitoknál, mélyebbre bármi hangnál, a Föld valódi szívéig; s ott egyedül lesztek Vele, a Tejúton Vándorlóval.


Kis idő után kérte egy tanítvány:

- Mester, beszélj nekünk a létezés-ről! Mit jelent lenni?

Almusztafa sokáig nézte szeretettel. Felemelkedett és kissé eltávolodott tőlük, majd visszafordulva szólt:

- Ebben a kertben nyugszik apám és anyám, eltemetve az élők kezétől, s az elmúlt évek szelek szárnyán érkezett magjai is ebben a kertben nyugodnak. Ezerszer fekhet itt apám és anyám, ezerszer hordhat a szél is magot, ezer év múltával ti, én s a virágok újra összetalálkozunk itt a kertben, mint ma, és leszünk, életet szeretőn, leszünk kozmoszról álmodón, és leszünk, 'míg elérjük a Napot.

De ma és most lenni azt jelenti: bölcsnek lenni anélkül, hogy idegenkednénk a bolondtól, erősnek lenni, de nem a gyengék rovására, kis gyermekekkel nem apjukként, de játszótársként játszani, 'ki játékukat megtanulni szeretné.

Egyszerűnek és őszintének lenni agg férfiakkal és asszonyokkal, öreg tölgyek árnyékában ülve velük, még ha ti magatok éltetek tavaszát zsongjátok is.

Azt jelenti: költőt keresni, ha hét folyón túl is él, és békére lelni társaságában, kívánságtalanul, kétségek nélkül és kérdést sem ejtve ajkadon.

Tudni, hogy a szent és a bűnös ikertestvérek, 'kiknek atyja a Kegyelmes Király, és egyiküket csak egy pillanattal előbbi születése okán köszöntjük koronahercegként.

Követni a szépséget, még ha a szakadék szélére is vezet, és bárha szárnya van, nektek meg nincs, igen; akkor is követni kell, ha már a szakadék felett lebeg, mert ahol nincs szépség, ott semmi sincs.

Kertnek lenni fal nélkül, szőlőlugasnak csősz nélkül, minden arrajárónak nyitott kincsesháznak.

Becsapva, meglopva, kihasználva, ámítva, félrevezetve, kigúnyolva, sőt mindezek ellenére magasabb Énetek fokáról mosollyal lepillantani és bízni abban, hogy kertetekben eljön a leveleken táncoló tavasz, s majd az ősz is, 'mely szőlőtök fürtjeit megérleli.

Tudni; csak keletnek kell nyitni egy ablakot, hogy soha ne legyetek egyedül, és mindazok, kiket csínytevőnek, tolvajnak és hazugnak neveztek, szükséget szenvedő testvéreitek, és hogy esetleg magatok is ugyanazok vagytok egy nekünk láthatatlan város szent lakóinak szemében.

És most azt mondom néktek, 'kiknek kezei mindazon dolgokat fellelik és formázzák, amik nappali és éjszakai kényelmünkhöz kellenek:

Lenni azt jelenti; takácsnak lenni látó ujjakkal, építőmesternek, ki fényt s teret ügyel, parasztnak, aki tudja, hogy minden maggal kincset rejt a földbe, halásznak és vadásznak sajnálattal hal s vad, de még nagyobb szánalommal az emberi szükség és éhség iránt.

Mindenek előtt mondom nektek: Oly szívesen látnám, hogy összefogtok egy közös cél érdekében tenni dolgotok, mert csak úgy remélhetitek elérni az egyéni célt is.

Barátaim és útitársaim, bátrak legyetek, nem szerények, nagyvonalúak, nem kicsinyesek, és legyetek végórámig, s végórátokig nagyobb önmagatok.

Elhallgatott. Nagy mélabú szállt a kilencre, szívük elfordult, mert nem értették szavát.

A három tengerész a tengerre vágyott, a templomszolgák vigasz után, 'mit a szentségben leltek, a régi játszótársakat meg vonzotta a piac. Mind süket volt szavaira, a hang visszaszállt hozzá, mint hontalan madár, 'ki oltalmat keres.

Almusztafa távolabb sétált tőlük és se nem szólt, se nem nézett tanítványaira.

Azok beszélgetni kezdtek egymással, és kifogásokat kerestek, hogy búcsúval vágyaik után mehessenek. Végül megfordultak és ment mind útjára. Almusztafa, a szeretett és kiválasztott egyedül maradt.


S amikor leszállt az éj, anyja sírjához ment és leült a sír fölé nőtt cédrus alá. Akkor megjelent az égen a nagy fény árnyéka és az egész kert úgy ragyogott, mint gyönyörű ékszer a Föld kebelén.

Almusztafa belejajdult lelke magányába:

- Nehezen hordozza lelkem érett gyümölcseit. Ki jön, hogy leszedje, s örvendjen neki? Senki sincs, 'ki böjtölt és szíve örvend, hogy böjtjét első gyümölcseim látványa megtöri, s megszabadíthatna bőségemtől?

Lelkemben túlcsordul az évek bora. Nincs szomjúhozó, 'ki jönne, hogy igyék?

Lám, egy ember állt a keresztútnál és ékszerekkel teli kezét az arrajárók felé nyújtotta. Így kiáltott: "Könyörüljetek rajtam, vegyétek el, 'mit nektek kínálok! Isten nevében, fogadjátok el és nyújtsatok vigaszt!"

De az arrajárók csak rápillantottak és semmit nem vettek el kezéből.

Jobb lett volna, ha koldusként nyújtja kezét, hogy kapjon - egy remegő kéz, mit üresen visszahúz - mint kinyújtott kezek teli gazdagsággal, és senkit nem talál, 'ki elfogadó.

És lám, egy kegyes herceg verte fel selyemsátrát a hegyek és a sivatag között, s kérte szolgáit, raknának tüzet - vándornak, idegennek jelzésül - és kiküldte rabjait az útra, hogy vendéget hozzanak. De a sivatag útjai és ösvényei könyörtelenek, s a szolgák senkit se leltek.

Jobb lett volna a hercegnek, ha senki és semmi ő, ételt és szállást kereső, vagy vándor, 'kinek botja van csak, s egy cserépedénye. Úgy az éj jöttével lelt volna magához hasonlót, senki és semmi költőjét talán, hogy szegénységét éppúgy, mint emlékeit s álmait véle megossza.

És lám, a nagy király lánya felébredt álmából, felöltötte selyemruháját, rubinnal, gyöngyökkel díszítette magát, mósuszt szórt hajára és ámbrába mártotta ujjait. Aztán leszállt toronyszobájából a kertbe, ahol az éjszakai harmat benedvesítette szandálját. Az éj csendjében szerelmet keresett a király leánya a kertben, de apja széles nagy királyságában nem akadt számára szerető.

Jobban járt volna, ha földműves, vagy pásztor lányának születik. Nyájat legeltetne és este apja házába térne, kanyargós utak porával lábán, ruhája ráncaiban szőlőskertek illatával. És ha jönne az éj, s az éjszaka angyala a Föld felett lebegne, a völgyi folyóhoz szökne, várakozó kedveséhez.

Avagy az is jobb lenne, ha apáca volna, kinek szíve tömjéntől dobban és száll a széllel. Szelleme fényét nagyobb fénybe olvasztó gyertyaként együtt fogyna el a többi fohászkodóval, és azokkal, akik szeretnek, s akik szeretettek.

Igen, lenne inkább évek súlyától görnyedt asszony, ki a napon ülve emlékezik mindarra, mit ifjúságától kapott.


Ahogy az éjszaka mind sötétebb lett, úgy vált Almusztafa is egyre borúsabbá. Szelleme olyan volt, mint sötét felhő. Újra felkiáltott:

Nehezen hordozza lelkem érett gyümölcseit,
Igen, nehéz teher az érett gyümölcs.
Ki jönne, hogy egyék, s jóllakjon vele?
Lelkemben túlcsordul az évek bora.
Ki jönne, hogy igyék, s felfrissüljön a sivatag hevében?

Lennék inkább fa, levéltelen s gyümölcs nélküli,
Mert keserűbb a haszontalan bőség kínja,
Mint a terméketlenség fájdalma.
Nagyobb a gazdag szenvedése, akitől elfogadni nem akarnak,
Mint a szegényé, 'kinek semmit se adnak.

Lennék inkább kiszáradt kút, 'mibe a nép köveket dobál;
Könnyebben viselném, mint élő víz forrása mivoltomat,
Ha az arrajárók szomját nem enyhíthetem.

Lennék bár széttaposott nádszál!
Jobb lenne az is, mint ezüsthúrú líraként
Olyan házban lenni, 'hol nincsenek ujjai a háziúrnak
És gyermekei süketek.


Hét nap és hét éjszaka senki sem lépett a kertbe és Almusztafa egyedül maradt emlékeivel s bánatával. Még azok is, akik szeretettel és türelemmel hallgatták szavait, elfordultak tőle, más napok vágyait követve.

Csak Karíma jött, hallgatás övezte fátyolként arcát, kupát és tálat tartott kezében; italt s ételt magánya és éhsége számára. Letette elé, majd ment útjára.


Almusztafa leült a fehér nyárfák alá a kert kapujában és nézte a kinti utat. Kis idő múlván észrevett egy közeledő porfelhőt. A porfelhőből a kilenc tanítvány lépett elő, Karíma vezetésével.

Almusztafa eléjük ment és együtt léptek be a kapun és újra rendben volt minden, mintha csak egy órája mentek volna el.

Bementek a házba és együtt költötték el az egyszerű vacsorát, amit Karíma hozott: kenyeret, halat s a bor maradékát. Amint a bor is elfogyott, Karíma kérlelte a Mestert, mondván:

- Hadd menjek új borért a városba, hogy megtöltsem kupádat.

Almusztafa távolba vesző tekintettel nézett rá és így szólt:

- Nem, elég ez mostanra.

Ettek, ittak és elteltek. Mikor befejezték, öblös hangon, ami oly mély volt, mint a tenger és Hold keltette dagály, Almusztafa megszólalt:

- Barátaim és útitársaim, el kell ma válnunk egymástól. Sokáig másztuk a meredek hegyeket s birkóztunk viharokkal. Átéltünk éhséget, megízleltünk esküvői lakomát, gyakran voltunk mezítelenek, és viseltünk néha királyi ruhát. Valóban messzire jutottunk, de most elválunk. Ti járhattok ezután is együtt utatokon, nekem egyedül kell mennem tovább.

És bár elválaszthatnak majd tengerek s messzi országok, útitársak maradunk a szent hegyre vezető úton. Mégis, mielőtt a fáradságos útra lépünk, megosztom veletek tallózó szívem aratását:

- Énekelve járjátok az utat, de legyen dalotok rövid, mert csak az ajkatokon fiatalon elhaló dalok élnek soká' az emberek szívében.

Nagy igazságokat kevés szóval szóljatok, csúf igazságra még annyi se jusson. A ragyogó hajú fiatal lánynak mondhatjátok; ő a hajnal lánya, de ha utatokon világtalanra leltek, ne nevezzétek az éjszaka fiának.

Hallgassátok a fuvolás játékát, mintha szólna a tavasz, de ha a kritikus és szőrszálhasogató beszél, maradjatok némák, mint csontjaitok s oly távol tőlük, mint a képzelet.

Barátaim és útitársaim, útjaitokon találkozni fogtok patás emberekkel; adjátok nekik szárnyaitokat! Szarvat viselőkkel is fogtok találkozni; adjatok nékik babérkoszorút! Enyveskezűekkel is találkoztok majd; adjatok virágszirmot ujjaik közé! A csípős nyelvűnek meg adjatok édes szavakat!

Mindeme embereket s még többet is felleltek majd utatokon; a bénát, 'ki mankóját árulja, vakot, 'ki tükröt kínál, és láttok majd gazdagot koldulni a templomkapunál.

Adjátok a bénának fürgeségetek, látomásaitokat a vaknak, és adjátok a gazdag koldusoknak önmagatok; ők mind között a legrászorulóbbak, hisz' senki sem nyújtaná alamizsnáért kezét, ha valójában nem lenne szegény, még ha dúskál is földi javakban.

Barátaim és társaim, a bennünket összekötő szeretet nevében kérlek benneteket: Legyetek számtalan, egymást keresztező ösvénnyé a sivatagban, amin oroszlánok, nyulak, farkasok és bárányok járnak.

És emlékezzetek: Nem adni tanítalak benneteket, de elfogadni, nem lemondásra, hanem kiteljesedésre, nem beleegyezésre, inkább megértésre, mosollyal ajkatok körül.

Nem csendet tanítok nektek, hanem egy hangtalan dalt.

Nagyobb önvalótokat oktatom, mely minden embert magába foglal.

Azzal felemelkedett az asztaltól, kiment a kertbe és a ciprusok árnyékában sétált, 'míg lement a nap. A kilenc tanítvány távolabbról követte, szívük nehéz volt, nyelvük szájukba tapadt.

Csak Karíma közeledett hozzá, miután eltakarította a vacsora maradványait, mondván:

- Mester, megengednéd nekem, hogy ennivalót készítsek neked holnapra és az útra?

Ő más világot látó szemekkel nézett rá és így válaszolt:

- Testvérem és szeretettem, az idők kezdetétől minden készen áll, étel és ital megvan holnapra, mint ahogy tegnapra és mára is jutott.

Most elmegyek. De ha úgy távozom, hogy egy ki nem mondott igazságot magammal viszek, úgy ez az igazság újra megkeres majd és ösztökél akkor is, ha létezésem elemei már szétszóródtak az örökkévalóság hallgatásában. És vissza fogok jönni hozzátok, hogy olyan hangon szólaljak meg, mely a végtelen hallgatás szívében újjászületett.

S ha van még valami, amit a szépségről nem mondtam el nektek, úgy újra hívni fognak, s nevemen szólítani: "Almusztafa", és én jelt adok majd, hogy tudhassátok: visszajöttem beszélni mindarról, amit elmulasztottam most elmondani, hiszen Isten sem azt nem tűrheti, hogy akár egyetlen embertől is elrejtve maradjon, sem hogy szava emberi szív szakadékában kallódjon el.

Élni fogok a halál után, és dalokat éneklek majd fületekbe azután is,
Hogy a tenger hatalmas hullámai visszavittek a mélybe.
Testetlenül ülök majd asztalotoknál,
És láthatatlan szellemként kísérlek földjeitekre.
Veletek ülök majd a tűznél is én, a láthatatlan vendég.
A halál semmin nem változtat, csak a maszkon, mely arcunkat elfedi.
Az erdész erdész marad, a paraszt meg paraszt.
Aki a szélnek dalokat énekelt, a mozduló szféráknak is énekelni fog.

A tanítványok megkövülten álltak és elszorult szívük, mert azt mondta: "Most elmegyek". De senki nem nyújtotta ki kezét, hogy visszatartsa és senki sem követte.

Almusztafa csendben, gyors léptekkel elhagyta anyja kertjét és a következő pillanatban, mint szélrohamtól elragadott levél, már messze járt. A többiek csak egy halvány fényt láttak, amint a levegőbe emelkedett.

A kilenc tanítvány útjára indult, csak az asszony maradt ott a beköszönő alkonyatban és nézett a fény után, míg az a homályban elenyészett. Magányában Almusztafa szavaival vigasztalta magát:

"Most elmegyek. De ha úgy távozom, hogy egy ki nem mondott igazságot magammal viszek, úgy ez az igazság újra megkeres majd és ösztökél. És vissza fogok jönni hozzátok."


És ekkorra beesteledett.

Almusztafa elérte a dombokat. Léptei a ködbe vezették, s most ott állt a sziklák és fehér ciprusok között, messze elrugaszkodva minden dologtól, és így beszélt:

- Ó köd, nővérem, fehér lehelet, ki még nem öltöttél formát,
Visszatérek hozzád, mint fehér, hangtalan lehelet,
Mint ki nem mondott szó.

Ó köd, szárnyas köd-nővérem, újra együtt vagyunk
És egyek maradunk az élet másnapjáig;
'mikor a hajnalpír téged harmatcseppként egy kertbe helyez,
S engem kisdedként egy asszony kebelére.
És akkor emlékezni fogunk.

Ó köd, nővérem, visszatérek,
Saját mélyébe fülelő szív,
Éppúgy a te szíved,
Egy kívánság, lüktető és céltalan, mint a tied,
Egy gondolat, nem összeszedett, mint a tied.

Ó köd, nővérem, anyám elsőszülöttje,
Kezem tartja még a zöld magot, 'mit kértél szerteszórnom,
És ajkamon ott a pecsét a dalon, 'mit kértél énekelnem,
Nem hozok neked sem gyümölcsöt, sem visszhangot,
Mert kezem vak volt s ajkam makacs.

Ó köd, nővérem,
Mennyire szerettem a világot, s az is engemet,
Minden mosolyom ajkukat ékesítette,
Könnyeik megtöltötték szememet,
De a hallgatás szakadéka feszült közöttünk,
Amit a világ nem akart csökkenteni,
Sem én áthidalni nem tudtam.

Ó köd, nővérem, halhatatlan köd-nővérem,
Kisgyermekeimnek énekeltem a régi dalokat,
Figyeltek és csodálkozás ült arcukon,
De holnapra tán elfelejtik a dalt.
Nem tudom, merre viszi a szél majd énekem,
És nem is saját dalom volt, csak utat talált szívemhez
És kis ideig ajkamon lakott.

Ó köd, nővérem,
Ha mindez meg is történt, béke van bennem.
Megelégedtem azzal, hogy csak a már megszületetteknek énekeljek,
És bár nem sajátom a dal,
Mégis szívem legbensőbb vágyait meséli el.

Ó köd, nővérem, Ködnővér,
Most egy vagyok veled.
Többé már nem vagyok önmagam.
A falak leomlottak,
Széjjeltörtek a láncok;
Megtérek hozzád, ködként a ködbe,
És együtt lebegünk majd a tenger felett az élet másnapjáig,
'mikor a hajnalpír téged harmatcseppként egy kertbe helyez,
S engem kisdedként egy asszony kebelére.

 
 
0 komment , kategória:  Kahlil Gibran A PRÓFÉTA  
szeretettel
  2013-10-09 06:30:29, szerda
 
  Kahlil Gibran
A PRÓFÉTA
(1. rész)
Draskóczy Magdolna fordítása



Ali Musztafa, a szeretett és kiválasztott, akinek napja felvirradt, tizenkét évig várt Orphalese városában a hajóra, amely visszatérőben volt, hogy elvigye őt arra a szigetre, amelyen született.

A tizenkettedik évben Ieloo, azaz az aratás havának hetedik napján felment a hegyre a városfalakon kívül, a tenger felé tekintett, és megpillantotta hajóját, amint közeledett a ködben.

Szívének kapui ekkor hirtelen kitárultak, és öröme kiáradt a tengerre. Behunyta szemét, és lelke csendességében imádkozott.



Amikor azonban leszállt a hegyről, bánat szállt rá, és azt gondolta szívében:

Hogy mehetnék el békében és szomorúság nélkül? Csak sebzett lélekkel tudom elhagyni ezt a várost.

Hosszúak voltak a fájdalmas napok, melyeket falai között töltöttem, és hosszúak voltak a magányos éjszakák. Ki tud könnyű szívvel elhagyni ennyi fájdalmat és magányt?

Túl sokat szórtam szét ezeken az utcákon a szellem kincseiből, és vágyódásomnak túl sok gyermeke jár meztelenül e dombok között, nem tudok szomorúság és fájdalom nélkül távozni közülük.

Nem ruha az, amit ezen a napon levetek, a bőrömet lépen le saját kezemmel.

Nem egy gondolatot hagyok magam mögött, hanem egy szívet, amelyet éhség és szomjúság édesít.



Mégsem maradhatok tovább.

A tenger, amely mindent magához vonz, hív engem, és hajóra kell szállnom. Ha az idő sürget, a maradás megfagyaszt, megmerevít és eltemet.

Örömmel vinném magammal mindazt, ami itt van, de hogy tehetném?

A hang nem hordozhatja a nyelvet és az ajkakat, amelyek szárnyra bocsátották. Egyedül kell a légbe szállnia.

Egyedül, fészkét hátrahagyva kell a sasnak a nap felé szárnyalnia.

Amikor a hegy lábához ért, ismét a tenger felé fordult, és látta hajóját, amint a kikötőbe ért, és rajta a hajósokat, honfitársait.



Lelke utánuk kiáltott, és így szólt: Ősanyám fiai, a végtelen tenger hajósai,

Milyen gyakran láttalak titeket álmaimban. Most ébren látom érkezésteket, amely legmélyebb álmom.

Kész vagyok az útra, és vágyam teljes vitorlázattal várja a szelet.

Már csak egyetlen lélegzetet veszek ebben a csendes levegőben, egyetlen szerető pillantást vetek hátra.

Azután közétek állok, utazó az utazók közé. És te, hatalmas tenger, alvó anya,

Aki a folyó és a kis patak számára maga vagy a béke és szabadság,

Csak egyetlen kanyart tesz ez a patak, csak egyet csobban már ezen a tisztáson, Azután mennem kell hozzád, végtelen cseppnek a végtelen óceánba.



Amint ment, férfiakat és nőket látott a távolban, akik elhagyták földjeiket és szőlőskertjeiket, és siettek a városkapuk felé.

Halotta, amint a nevét említik, és egymásnak azt kiáltják, hogy a hajó megérkezett.



Így szólt magában:

Legyen az elválás napja egyben az összegyűjtés napja is? Lehet, hogy alkonyatom valójában virradatom?

Mit adhatok annak, aki elhagyta ekéjét a munka sűrűjében, és annak, aki megállította a szőlőprés kerekét?

Válhat a szívem gyümölcstől roskadozó fává, hogy leszedhessem és nekik adhassam? Buzoghatnak vágyaim forrásként, hogy megtölthessem poharaikat?

Hárfa vagyok, amelyet a hatalmas ujjai érintenek, vagy fuvola, amelyen lehellete áramlik át? A csendet keresem, és milyen kincset találtam a csendben, amelyet bizalommal szétoszthatok? Ha ez az én aratásom, milyen földbe ültettem a magot, és milyen elfeledett időben?

Emeljem bár fel lámpásomat ebben az órában, nem az én tüzem az, amely benne ég majd. Sötéten és üresen emelem fel lámpásomat.

Az éjszaka őre tölti meg olajjal és gyújtja lángra.



Ezeket mondta szóval, de több maradt kimondhatatlanul szívében, mert magától nem tudta mélyebb titkait kimondani.



***



Amikor elérte a várost, az emberek köré gyűltek, és mindnyájan feléje kiáltoztak. A város vénei előálltak és így szóltak:

Ne menj még el tőlünk!

Te voltál homályunkban a napfény, és ifjúságod adta álmainkat.

Nem vagy közöttünk idegen vagy vendég, a mi fiunk és kedves szerettünk vagy. Ne hagyd még, hogy szemünk orcád után vágyakozzék!



A papok és a papnők azt mondták neki:

Ne hagyd, hogy a tenger hullámai elválasszanak minket, és a körünkben töltött évek emlékké váljanak!

Egy szellemet hordoztál köztünk, és árnyékod volt arcunk világossága. Nagyon szerettünk téged, de szeretetünk szótlan volt, és fátyol borította. Most hangosan szól hozzád, és leplezetlenül áll előtted.

A szeretet mindig csak az elválás órájában ismeri meg saját mélységét.



Mások is jöttek, és könyörögtek neki, de ő nem válaszolt nekik, Csak lehajtotta fejét, és a közel állók látták, hogy könnye keblére hull. Azután a néppel együtt elindult a templom előtti nagy térre.

A szentélyből kijött egy nő, akit Almitrának hívták, és aki látnok volt.

Végtelen gyöngédséggel nézett Almitrára, mivel Ő volt az, aki elsőként kereste fel, és hitt benne, amikor még csak egy napja volt a városban.

Almitra üdvözölte őt, és azt mondta:

Isten prófétája, sokáig kutattad a távolt, a láthatárt figyelve és hajódat várva. Most hajód megérkezett és menned kell.

Mélyen vágyakozol emlékeid földjére, legfőbb vágyaid forrásvidékére. Szeretetünk nem fog megkötni, sem szükségünk fogva tartani.

Arra kérünk azonban, szólj hozzánk mielőtt elhagysz minket, és ismertesd meg velünk igazságodat.

Mi átadjuk majd gyermekeinknek, és ők saját gyermekeiknek, és nem fog elveszni. Magányodban együtt őrködtél napjainkkal, és ébren hallgattad sírásunkat és nevetésünket éjjel. Ismertess meg minket Önmagunkkal, és fedd fel mindazt, amit láttál, ami a születés és halál között található.



Akkor ő így szólt:

Orphalese népe, miről beszélhetnék nektek, hacsak arról nem, ami éppen most bennetek is vibrál?



***



Akkor Almitra azt mondta: Beszélj nekünk a szeretetről.

Ő felemelte fejét, az emberekre nézett, és csend szállt rájuk. Jól hallhatóan így szólt: Ha a szeretet int, kövessétek,

Bár útja nehéz és meredek.

Ha szárnyával beborít, engedjetek neki,

Bár a tollai közé rejtett kard megsebezhet titeket. Ha szól hozzátok, higgyetek neki,

Bár hangja összezúzhatja álmaitokat, amint puszta marad a kert az északi szél után. Mert a szeretet megkoronáz, de meg is feszít. Segíti növekedésteket, de meg is nyes. Felemelkedik a csúcsotokhoz, és megcirógatja napfényben fürdő legzsengébb ágaitokat, De leszáll földbe kapaszkodó gyökereitekhez is, és alapjaitokban ráz meg.

Kéveként magába gyűjt, Kicsépel és lecsupaszít,

Megrostál, hogy megszabadítson attól, ami értéktelen, Fehérre őröl,

Meggyúr, míg rugalmassá váltok,

Azután szent tüzébe tesz, hogy szent kenyérré váljatok Isten szent ünnepére.



Mindezt teszi a szeretet, hogy megismerhessétek szívetek titkait, és azt ismerve az élet szívének részei lehessetek.



Ha azonban féltek, és csak a szeretet békéjét és gyönyörét keresitek,

Jobb néktek, ha eltakarjátok meztelenségteket, és kimentek a szeretet kertjéből

Abba az időtlen világba, ahol nevettek, de nem teljes nevetéssel, és sírtok, de nem sírjátok el minden könnyeteket.



A szeretet semmit sem ad, csak önmagát, és nem fogad el semmit, csak önmagát. A szeretet nem birtokol, de nem is birtokolható.

A szeretet elégséges a szeretetnek.



Ha szerettek, ne mondjátok "Isten a szívemben van", inkább "Isten szívében vagyok".

Ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, a szeretet, ha érdemesnek talál, irányítja a ti utatokat.



A szeretetnek nincs más vágya, mint önmagát beteljesíteni.

Ha azonban szerettek, és óhatatlanul vágyat éreztek, tegyétek azt saját vágyatokká: Felolvadni, és olyanná válni, mint a rohanó patak, amely saját dallamát zengi az éjszakában, Ismerni a túlzott gyengédség fájdalmát,

Megsebződni attól, hogy megértettétek a szeretetet, s Önként és örömmel vérezni,

Szárnyaló szívvel ébredni hajnalban, és hálát adni a szeretet újabb napjáért, Pihenni a déli órán, és a szeretet eksztázisáról elmélkedni,

Este hálával hazatérni,

Azután a szeretett személyért való könyörgéssel szívetekben, és ajkatokon hálaénekkel elaludni.



***



Ezután ismét Almitra szólalt meg, és azt mondta: Mester, és mi a helyzet a házassággal? Ő így válaszolt:

Együtt születtetek, és örökké együtt lesztek.

Igen, még Isten néma emlékezetében is együtt lesztek. , Hagyjatok azonban helyet szüntelen együttlétetekben,

És hagyjátok, hogy az ég szelei táncoljanak köztetek. Szeressétek egymást, de ne csináljatok bilincset a szeretetből,

Inkább hagyjátok, hogy hullámzó tenger legyen lelketek partjai között. Töltsétek meg egymás poharát, de ne egy pohárból igyatok.

Adjatok egymásnak kenyeretekből, de ne ugyanazt a kenyeret egyétek.

Énekeljetek és táncoljatok együtt, és örüljetek, de engedjétek egymást egyedül is lenni, Ahogy a lant húrjai is egyedül állnak, bár ugyanaz a zene rezeg rajtuk.



Adjátok a szíveteket , de ne bízzátok egymás őrizetére, Mert csak az élet zárhatja kezébe a szíveteket.

Álljatok egymás mellett, de ne túl közel egymáshoz, Hiszen a templom oszlopai is külön állnak,

És a tölgyfa és a ciprus sem nő egymás árnyékában.



***



Akkor egy asszony, aki gyermekét a karján tartotta, így szólt: Beszélj nekünk a gyermekekről! Ő pedig azt mondta:

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek,

Az önmagát szerető élet fiai és leányai fik. Általatok, de nem belőletek jönnek,

És bár veletek vannak, nem a tieitek ők.



Szereteteket adhatjátok nekik, de gondolataitokat nem, Mert nekik saját gondolataik vannak.

Otthont adhattok testüknek, de lelküknek nem, Mert lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem juthattok el, még álmaitokban sem.

Törekedhettek arra, hogy hozzájuk hasonlóvá váljatok, de ne akarjátok őket magatokhoz hasonlóvá tenni,

Mert az élet nem halad visszafelé, és nem marad a tegnappal.

Ti vagytok a húr, amelyről gyermekeitek, mint élő nyilak, előre szállnak.

Az Íjász látja a célt a végtelen ösvényén, és ő hajlít meg titeket hatalmával, hogy nyilai fürgén és messzire szálljanak.

Fogadjátok az Íjász kezének hajlítását örömmel,

Mert miként szered a szálló nyilat, szereti ő a biztos húrt is.



***



Akkor így szólt egy gazdag ember. Beszélj nekünk az adásról! Ő pedig így felelt:

Adtok, de keveset, ha vagyonotokból adtok. Ha önmagatokból adtok, akkor adtok igazán.

Hiszen mi a vagyonotok, csak olyan dolgok, amelyeket tartogattok és őriztek, mert attól féltek, hogy holnap szükségetek lesz rá.

De vajon mit hozhat a holnap a túl óvatos kutyának, amely elássa a csontot a jeltelen homokba, miközben a zarándokokat követi a szent városba?

Vajon az ínségtől való félelem nem maga is ínség-e,

És a szomjúságtól való rettegés - miközben kútjaitok tele vannak- nem csillapíthatatlan szomjúság-e? Vannak, akik keveset adnak a sokból, amijük van, és az elismerést adják, és rejtett vágyuk megront- ja ajándékukat.

Vannak azonban, akik kevéssel bírnak, és mindent odaadnak,

Ezek azok, akik hisznek az életben, és az élet gazdagságában, és akiknek az erszénye soha nem üres. Vannak, akik örömmel adnak, és ez az őröm a jutalmuk.

Vannak, akik fájdalommal adnak, és ez a fájdalom a keresztségük.

Vannak, akik adnak, és az adásban nem ismernek fájdalmat, nem keresnek örömet, és nem törődnek az erénnyel sem;

Ők úgy adnak, ahogyan a völgyben a mirtusz ontja illatát a légbe. Az ilyenek kezén át Isten szól, és szemükből ő mosolyog a világba.



Jó adni, ha kérnek, de jobb kérés nélkül, megértve adni;

Az adakozó kezű számára nagyobb öröm megtalálni azt, aki elfogad, mint adni. Van valamitek, amit nem adnátok oda?

Mindent, amitek van, oda fogtok adni egy napon.

Adjatok hát most, hogy az adás ideje a tiétek legyen, és ne örököseiteké. Gyakran mondjátok: "Adnék, de csak az arra érdemesnek." Kertetekben a fák nem mondják ezt, sem nyájatok a legelőn.

Adnak, hogy élhessenek, mert a nem-adás elpusztít.

Biztos, hogy aki érdemes arra, hogy éljen, érdemes minden egyébre is tőletek.

Az, aki érdemes volt arra, hogy igyék az élet tengeréből, érdemes arra, hogy megtölthesse poharát a ti kis patakotokból.

Mi lehet nagyobb érdem, mint az elfogadás bátorsága, bizalma, sőt jótékonysága?

Kik vagytok ti, hogy az emberek megszaggassák keblüket, és felfedjék büszkeségüket, hogy meztelenül láthassátok értéküket, és büszkeségüket szégyentelenül?

Gondoljatok először arra, hogy ti magatok érdemesek legyetek az adásra, arra, hogy az adás eszközei legyetek.

Mert valójában az élet az, amely ad az életnek- míg ti, akik magatokat adónak tartjátok, csak tanúk vagytok.

pedig, akik elfogadtok - és mindnyájan elfogadunk - ne vegyétek magatokra a hála súlyát, mert megterhelitek magatokat is, és azt is, aki ad.

Emelkedjetek inkább az ajándékozóval együtt az ő adományán, mint szárnyakon;

Hiszen ha túlságosan törődtök avval, hogy mivel tartoztok, az azt jelenti, hogy kételkedtek annak nagylelkűségében, akinek anyja a bőkezű föld, és atyja Isten.



***



Akkor egy öregember, egy kocsmáros, azt mondta: Beszélj nekünk az evésről és ivásról! Ő pedig így szólt:

Bárcsak meg tudnátok élni a föld illatából, és a fény táplálna titeket, mint a növényeket!

Mivel azonban ölnötök kell, hogy ehessetek, és el kell rabolnotok az újszülöttől anyja tejét, hogy szomjatokat oltsátok, tegyétek hát ezt istentiszteletté,

És asztalotok legyen oltár, amelyen az erdő és a mező tiszta és ártatlan teremtményeit áldozzátok, azért, ami az emberben még tisztább és ártatlanabb.



Ha megöltök egy állatot, így szóljatok hozzá szívetekben:

"Ugyanaz a hatalom, amely megöl téged, megöl engem is, és én is elfogyasztatom;

Mert az a törvény, amely téged a kezembe adott, engem egy hatalmasabb kézbe ad majd. Nem más a te véred és az én vérem, mint nedv, amely a menny fáját táplálja."



Ha beleharapok egy almába, szóljatok így szívetekben: "Magjaid élni fognak testemben,

És jövőd bimbaja kibomlik szívemben, Illatod lesz lehelletem,

És együtt fogunk örvendezni az egész éven át."

Ősszel, ha a szőlőskertetekben szüreteltek, és préselitek a szőlőt, szóljatok így szívetekben: "Én is szőlőtőke vagyok, gyümölcsömet a présbe gyűjtik,

És örökkévaló edényben tartanak, mint az újbort."

Télen, ha fejtitek a bort, legyen egy dal szívetekben minden pohárért, És emlékezzetek a dallal az őszi napokra, a szőlőtőkére és a szőlőprésre.



***



Ekkor egy földműves így szólt: Beszélj nekünk a munkáról! Ő pedig válaszolt, mondván:

Dolgoztok, hogy lépést tartsatok a földdel, és a föld szellemével,

Mivel a tétlen ember idegenné válik az évszakokban, és kilép az élet folyamatából, amely fenségesen és büszke engedelmességgel halad a végtelen felé.



Amikor dolgoztok, fuvola vagytok, amelyek az órák susogása zenévé válik. Melyiktek lenne néma, hangtalan síp, amikor mindenki összhangban énekel?



Mindig azt mondják nektek, hogy a munka átok és szerencsétlenség.

Én azonban azt mondom nektek, hogy ha dolgoztok, a föld legmélyebb álmának egy részét teljesítitek be, amely számotokra jelöltetett ki, amikor ez az álom született.

Munkás életet élve tulajdonképpen az életet szeretitek,

És aki munkálkodással szereti az életet, az ismeri az élet legmélyebb titkát.



Ha azonban ti fájdalmatokban helyt adtok a csüggedésnek, és a test fenntartásának, amely az orcátokra írt átok, akkor, azt mondom nektek, csak orcátok verejtékével moshatjátok le azt, ami írva van.



Azt is mondták nektek, hogy az élet sötétség, és kimerültségetekben visszhangozzátok, amit a kimerült ember mond.

Én azt mondom nektek, az élet valóban sötétség, hacsak nem párosul belső vággyal, És vak minden belső vágy, ha nem párosul tudással,

És minden tudás hiábavaló, ha nem jár munkával,

És üres minden munka, hacsak nincs jelen a szeretet;

Ha szeretettel dolgoztok, önmagatokhoz, egymáshoz és Istenhez kötitek magatokat.



Mit jelent hát szeretettel dolgozni?

Szívetekből jövő szállal szőni a ruhát, mintha szerelmesetek számára készülne; Szeretettel építeni a házat, mintha szerelmesetek készülne lakni benne;

Gyengéden vetni a magot, és boldogan aratni, mintha szerelmesetek fogyasztaná gyümölcsét. Mindent saját szellemetekkel megtöltve, a magatok módján tenni,

És tudni, hogy az egész mindenség körülöttetek áll és figyel.



Gyakran hallottam, amint mondtátok, mintha álmotokban mondtátok volna: "Aki márvánnyal dolgozik, és saját szellemét formázza meg a kőben, nemesebb, mint az, aki a földet szántja.

És aki a szivárványt ragadja meg, hogy az ember képét a vászonra fesse vele, több, mint az, aki szandált készít a lábunkra."

Én azt mondom nektek, nem álomban, hanem a dél teljes éberségében, hogy a szél nem susog édesebben az óriástölgynek, mint a legkisebb fűszálnak;

És egyedül az nagy, aki a szél hangját saját szeretetével édes dallá formálja.



A munka láthatóvá tett szeretet.

Ha nem tudtok szeretettel dolgozni, csak utálattal, jobb ha abbahagyjátok a munkát, és leültök a templomkapuba koldulni azoktól, akik ürömmel dolgoznak;

Mert ha közömbösen készíttek kenyeret, keserű kenyeret süttök, amely csak félig csillapítja az ember éhét;

És ha rosszkedvűen préselitek a szőlőt, rosszkedvetek mérget szűr a borba;

És bár angyalként énekeljetek, ha nem szeretitek az éneklést, eltompítjátok az emberek fülét a nappal és az éjszaka hangjaival szemben.



***



Ekkor egy asszony így szólt: Beszélj nekünk az örömről és szomorúságról! Ő pedig így felelt:

Örömötök valójában álarcát levetett szomorúság.

A forrás, amelyből nevetésetek fakad, gyakran könnyetekkel van tele. Hogy is lehetne ez másképp?

Minél mélyebben vág bele létetekbe a szomorúság, annál több örömet tudtok befogadni. Nem ugyanaz a cserép, amely most borotokat őrzi, égett-e a fazekas kemencéjében,

És a lant, amely lelketek megnyugtatja, nem ugyanaz a fa-e, amelybe kés vájt?

Ha boldogok vagytok, nézzetek mélyen a szívetekbe, és látni fogjátok, hogy ami elszomorított, ugyanaz, mint ami most örömet jelent.

Amikor szomorúak vagytok, ismét tekintsetek szívetekbe, és látni fogjátok, hogy azért sírtok, ami korábban örömet okozott nektek.



Néhányan közületek azt mondják: "Az öröm nagyobb, mint a szomorúság.", mások azt: "Nem, a szomorúság nagyobb."

Én azonban azt mondom nektek, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól.

Együtt érkeznek, és amikor az egyik egyedül ül veletek asztalotoknál, ne feledjétek, hogy a másik az ágyatokban alszik.



Bizony, mérlegként vagytok felfüggesztve szomorúságtok és örömötök között. Csak ha üresek vagytok, akkor vagytok egyensúlyban és nyugalomban.

Ha a kincstárnok felemel titeket, hogy megmérje aranyát és ezüstjét, örömötöknek vagy szomorúságtoknak mindenképpen emelkednie vagy süllyednie kell.



Ekkor egy kőműves lépett elő, és azt mondta: Beszélj nekünk a házakról! Ő pedig válaszolt, mondván:

Építsetek képzeletetekből kunyhót a vadonban, mielőtt házat építtek a városfalak között,

Hogy amint ti hazatértek az alkonyatban, hazatérhessen a bennetek lakozó örökké távoli és magányos vándor is.

Házatok a ti nagyobb testetek.

A napon nő, és az éjszaka csendjében alszik, és nem álomtalan. Vajon nem álmodik-e a házatok, és hagyja el álmában a várost a liget és a dombtető kedvéért?



Bárcsak házaitokat kezembe gyűjthetném, és magvetőként szétszórhatnám az erdőn és mezőn!

A völgyek lennének utcáitok, és a zöld ösvények fasoraitok, hogy a szőlőskertekben keressétek egymást, és ruhátokban a föld illatát hordjátok.

Ez azonban már nem lehetséges.

Őseitek félelmükben egymáshoz túl közel gyűjtöttek össze titeket, és ez a félelem tovább tart. Városfalatok továbbra is elválasztja szíveteket földjeitektől.

Mondjátok meg nekem, Orphalese népe, mi van ezekben a házakban, és mi az, amit megerősített kapukkal őriztek?

Békét, halk belső vágyat, amely kifejezi erőtöket? Emlékeket, az emlékezés csúcsait átívelő derengő boltíveket?

Szépséget, amely a szent hegyre vezeti a szívet a fából és kőből készült dolgoktól? Mondjátok, vannak ilyenek a házaitokban?

Vagy csak kényelem, kényelem utáni testi vágy, az a rejtett érzés, amely vendégként érkezik a házba, majd házigazdává, sőt zsarnokká válik?



Igen, végül idomárrá lesz, aki korbáccsal és cukorral bábokká teszi legmélyebb vágyaitokat. Bár keze lágy, a szíve vasból van.

Álomba ringat, hogy ágyatok mellé álljon, és csúfolódjon a test méltóságán. Gúnyt űz a józan érzékeitekből, és vattába csomagolja, mint törékeny edényt.

Valóban, a kényelem vágya megöli a szellem szenvedélyét, és vigyorogva vonul a temetésén.



De ti, a távol gyermekei, ti soha meg nem nyugvók, ti nem estek csapdába, és nem lesztek megszelídítve.

A ti házatok nem horgony, hanem árboc,

Nem a sebet borító fényes hártya, hanem szemhéj, amely óvja a szemet.

Ti nem fogjátok összecsukni szárnyaitokat, hogy átmehessetek az ajtókon, sem fejeteket lehajtani, hogy ne ütközzön a mennyezetbe, félni sem fogtok a lélegzetvételtől, nehogy a falak megrepedjenek és leomoljanak.

Nem laktok kriptákban, amelyeket a holtak építettek az élőknek.

Házatok, legyen bár pompás és ragyogó, nem zárja magába titkotokat, és nem határolja be vágyódásotokat,

Mivel az, ami bennetek határtalan, az ég házában lakozik, amelynek kapuja a reggeli köd, és ablakai az éjszaka dalai és csendje.



***



Egy takács így szólt: Beszélj nekünk a ruhákról! Ő pedig így válaszolt:

Ruhátok elfedi szépségetek nagy részét, de nem rejti el a rútat.

Bár ti az öltözékben az egyéniség szabadságát keresitek, páncélt és láncot találtok benne. Bárcsak a nap és a szél inkább bőrötökkel, mint ruhátokkal találkozna,

Mivel a napfényben az élet lehellete van, és az élet keze a szélben.



Néhányan közületek azt mondják: "Az északi szél szőtte a ruhát, amelyet hordunk." Én azt mondom nektek, valóban az északi szél volt,

De a szégyen volt a szövőszéke, és elgyengült izmok voltak a fonalai, És amikor művét befejezte, nevetett az erdőben.

Ne feledjétek, hogy az erényesség pajzs a tisztátalanok szeme ellen,

De ha tisztátalanok nem lesznek, mi lesz az erényesség, csak az elme béklyója és zavara.

Ne feledjétek, hogy a föld boldog, ha érzi meztelen talpatokat és a szelek szívesen játszanak hajatokkal!



***



Egy kereskedő így szólt: Beszélj nekünk a vételről és eladásról!

Ő pedig válaszolt, mondván: , Gyümölcseit nyújtja nektek a föld, de nektek nem kell, hacsak nem tudjátok kezeiteket megtölteni. A föld ajándékainak cseréje az, amiben ti jólétet és megelégedést találtok.

Ha azonban ez a csere nem szeretetben és méltányosan történik, egyeseket mohóságba, másokat éhségbe taszít.



Amikor ti, a tenger, a mezők és a szőlőskertek munkásai találkoztok a piacon a takácsokkal, a fazekasokkal és fűszergyűjtőkkel,

Hívjátok akkor a föld szellemét, hogy költözzön belétek, és szentelje meg a mérlegeket és a számításokat, amelyekkel értéket értékhez mértek.

Ne hagyjátok, hogy a meddő kezűek is részt vegyenek cserétekben, akik csak szavaikat adják el munkátokért.

Az ilyen embereknek mondjátok azt:

"Gyere velünk a mezőre, vagy menj testvéreinkkel a tengerre, és vesd ki hálódat, A föld és a tenger hozzád is bőkezű lesz, miként hozzánk."

Ha azonban az énekesek, táncosok és fuvolások jönnek, vegyetek az ő ajándékaikból is,

Hiszen ők is gyümölcsöt és tömjént gyűjtenek, és bár álomszerű, amit ők hoznak, öltözék és táplálék a lelketeknek.



Mielőtt elhagyjátok a piacot, nézzétek meg, hogy senki ne menjen útjára üres kézzel.

A föld szelleme nem nyugszik addig, amíg közületek a legkisebbnek is ki nem elégültek a szükségletei.





 
 
0 komment , kategória:  Kahlil Gibran A PRÓFÉTA  
szeretettel
  2013-10-09 06:29:07, szerda
 
  Kahlil Gibran
A PRÓFÉTA
Vadnay Emma fordítása



Almusztafa, a szeretett és kiválasztott, aki olyan volt saját számára, mint a hajnalhasadás, tizenkét évig várt Orphalese városában, hogy megjöjjön hajója és visszavigye őt születése szigetére.

És a tizenkettedik évben, Ielool hetedik napján, az aratás havában felméne a dombra, amely a város falain kívül esett és a tenger felé tekintett; és íme, a köddel látá jőni hajóját.

És kinyíltak szívének kapui és öröme messze szállt, messze, a tenger fölé. És behunyta szemeit és imádkozott lelke csendességeiben.

De mielőtt leszállt volna a dombról, szomorúság borult reá és szívében így gondolkozott:

- Hogyan mehetnék el békességben, szomorúság nélkül? Nem, sebzetlen lélekkel nem hagyhatom el a várost.

Hosszúak voltak a fájdalom napjai, amelyeket falai között töltöttem, és hosszúak a magány éjszakái; és ugyan ki válhat meg szenvedésétől és magányától sajnálkozás nélkül?

Szellememnek túl sok töredékét szórtam szerte az utcákon és túl sokan vannak vágyakozásom gyermekei, akik mezítelenül bolyonganak e dombok között, és én nem vonulhatok vissza tőlük a fájdalom súlya nélkül.

Nem a ruhámat dobom el, hanem a bőrt, amelyet saját kezeimmel szaggatok.

Nem gondolat az, amit magam mögött hagyok, hanem egy szív, amely megédesült az éhségben és szomjúságban.

És mégsem maradhatok tovább.

A tenger, amely mindeneket hívogat, most engem is hív és hajóra kell szállnom.

Mert maradni, bár az órák lángolnak az éjben, annyi lenne, mint megfagyni, kristályosodni, formába záratni.

Szívesen magammal vinném mindazt, ami itt van. De hogyan tehetném ezt?

A hang nem viheti magával a nyelvet és ajkat, amely szárnyat adott neki. Egyedül kell szállnia az éterben.

És egyedül, fészkét elhagyva szárnyal a sas, át a napon.

Amikor pedig elérte a dombok alját, visszafordult a tenger felé és látta, mint közeledik hajója a kikötő felé és a hajó orrában állnak a tengerészek, szülőföldjének fiai.

És lelke kiáltott hozzájuk és mondá:

- Ősi anyám fiai, az ár lovagjai, ti,

míly gyakran hajóztatok álmomban! És most ébrenlétemben jöttetek, az ébrenlétben, amely csak mélyebb álmom.

Kész vagyok menni, vágyam vitorlái ki vannak tárva a szélnek.

Csak egy lélegzetet veszek még e csendes légben, csak egy szerető pillantást hadd vetek még vissza,

és azután közöttetek állok majd, tengerjáró a tengerjárók között.

Te pedig, végtelen tenger, szunnyadó anya,

te, aki a vizek és folyamok békessége és szabadsága vagy,

csak még egy kanyart hadd tegyen e folyam, csak még egy dalt hadd mormoljon a völgyön át,

s akkor megtérek hozzád, határtalan csepp a határtalan óceánba.

És amint ment, messziről látta, hogy a férfiak és nők odahagyják földjeiket és szőlleiket és sietnek a város kapui felé.

És hallotta a hangjukat, amint az ő nevét említik és kiáltoznak egymásnak rétről rétre, hírül adva a hajó érkezését.

Ő pedig így szólott magában:

- A búcsú napja az aratás napja legyen-é?

És mondják-e majd azt, hogy az alkonyom valójában a hajnalom volt?

És mit adjak annak, aki odahagyta ekevasát a mezsgye közepén, vagy annak, aki megállította szőlőprésének kerekét?

Legyen-e a szívem fa, gyümölcsökkel terhes, hogy szedhessek és adhassak róla nekik?

És felbuzogjanak-é vágyaim, miként egy forrás, hogy megtölthessem kelyheiket?

Hárfa vagyok-e én, hogy megérinthessen a Hatalmas keze, avagy fuvola, hogy lehelete átjárhasson rajtam?

A csöndek keresője vagyok-e én, és mely kincset találtam a hallgatásban, amit bizodalommal szerteoszthatnék?

Ha ez a nap az aratásom napja, vajon milyen földeken vetettem el a magot és míly elfeledett évszakokban?

Ha ez valóban az az óra, amelyben fölemelhetem lámpásomat, nem az én lángom az, amely benne ég.

Üresen és sötéten fogom felemelni lámpásomat,

és az Éj Őrzője fogja azt megtölteni olajjal és Ő is fogja meggyújtani.

Mindezeket szóval mondá, de szívében sok maradt elmondatlanul. Mert ő maga sem mondhatá ki mélyebb titkait.

És amint belépett a városba, a nép elébe jött és egy emberként kiáltoztak felé.

És a város vénei odaálltak elé és így szóltak:

- Ne menj még el mitőlünk!

Te voltál a déli verőfény a mi szürkületünkben és ifjúságod álmodnivaló álmokkal ajándékozott meg bennünket.

Nem vagy közöttünk idegen, sem pedig vendég, hanem a fiunk vagy, akit mélységesen szeretünk.

Ne hagyd még, hogy szemeink éhezzék arculatod látását.

És a papok és papnők így szólottak hozzá:

- Ne hagyd, hogy most a tenger hullámai elválasszanak bennünket, és hogy az évek, amelyeket közöttünk töltöttél, emlékké váljanak.

Mint szellem jártál miközöttünk és árnyékod fényesség volt orcáinkon.

Nagyon szerettünk téged. Ám szótalan volt a szeretetünk és fátyolokkal fátyolozott.

De most hangosan kiált hozzád és fel akarja magát fedni előtted.

Mert mindig úgy volt az, hogy a szeretet nem ismeri saját mélységét, amíg a válás órája nem közeleg.

És jöttek mások is és könyörögtek neki. De ő nem felelt. Csak lehajtotta fejét; és akik közel álltak hozzá, látták, hogy könnyei a mellére hullanak.

És ő és a nép a templom előtti térre vonultak.

És a szentélyből kijött egy asszony, akit Almitrának hívtak. Ez az asszony pedig látnoknő volt.

És ő nagy gyöngédséggel nézett Almitrára, mert ez az asszony volt az első, aki felkereste őt és hitt őbenne, amidőn még csak egy napja volt a városban.

És az asszony üdvözlé őt, mondván:

- Isten prófétája, aki a legmagasabbat keresed, sokáig fürkészted a messzeségeket, hajódat keresvén.

És most megjött a hajód és néked menned kell.

Mélységesen vágyódsz emlékeid földje és nagy vágyaid lakóhelye után; és szeretetünk nem köthet meg, sem szükségeink nem tarthatnak vissza.

De íme, kérünk, szólj mihozzánk, mielőtt elhagynál bennünket, és adj nékünk az igazságaidból.

És mi továbbadjuk őket gyermekeinknek és amazok az ő gyermekeiknek, és így nem semmisülhetnek meg.

Magányosan őrködtél napjaink felett és éberen hallgattad, mint sírunk és nevetünk álmainkban.

Most tehát fedjél fel bennünket önmagunk előtt és mondj el mindent, ami megnyilváníttatott előtted arról, ami a születés és a halál között van.

És ő válaszolt, mondván:

- Orphalese népe, mi másról is beszélhetnék, mint arról, ami éppen most mozdul meg a lelketekben?

És Almitra szólt:

- Beszélj nékünk a szeretetről!

És ő felemelte fejét és a népre tekintett és nagy csendesség borult reájuk. Ő pedig messze csengő hangon szólott:

- Ha hív a szeretet, kövessétek őt,

bár útjai kemények és meredekek.

És ha betakar a szárnyaival, engedelmeskedjetek néki,

bár a kard, amely szárnyai közt rejtőzik, sebet üthet rajtatok.

És ha szól hozzátok, higyjetek neki,

bár a hangja talán összetöri álmaitokat, miként az északi szél elpusztítja a kerteket.

Mert miként a szeretet megkoronáz, úgy keresztre is feszít benneteket. Miként ő a növekedésetek miatt vagyon, úgy meg is fog nyesni titeket.

Miként felemelkedik a magasságaitokig, hogy megsímogassa leggyengébb ágaitokat, amelyek a napsütésben remegnek,

úgy le fog hatolni a gyökereitekig és megrázza azokat földjük biztonságában.

Mint a búzakévét, összegyűjt magának.

Kicsépel, hogy mezítelenek legyetek.

Megszitál, hogy megszabadítson a pelyvától.

Addig őröl, amíg fehérek nem lesztek.

Megdagaszt, amíg formálhatókká váltok;

és akkor átad benneteket szent tüzének, hogy szentelt kenyér váljék belőletek Isten szentséges ünnepére.

Mindezeket megcselekszi majd a szeretet véletek, azért, hogy megismerjétek szívetek rejtelmeit és hogy e megismerésben az Élet szívének részeivé legyetek.

De ha félelmeitek közepette csak a szeretet békéjét és gyönyörét keresnétek,

akkor jobb lenne, ha mezítelenségeteket eltakarva elhagynátok a szeretet cséplőcsűrét,

és elmennétek az évszaknélküli világba, ahol kacagni fogtok, de nem minden kacagásotokkal, és ahol sírni fogtok, de nem hullatjátok majd el minden könnyeteket.

A szeretet csupán önmagát adja és nem vesz el semmit, csupán önmagából.

A szeretet nem birtokol, de ő sem birtokolható;

mert a szeretet elegendő - a szeretetnek.

Ha szerettek, nem kellene azt mondanotok: ‘Isten a szívemben van', inkább mondjátok ezt: ‘Íme, Isten szívében vagyok'.

És ne gondoljátok, hogy igazgathatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha érdemesnek tart reá, igazgatja majd a ti útjaitokat.

A szeretetnek nincs más vágya, mint hogy önmagát beteljesítse.

De ha szerettek és szükségképpen vágyaitok vannak, íme ezek legyenek a vágyaitok:

Óhajtsatok felolvadni és olyanná válni, mint a futó patak, amely dalát dúdolja az éjszakában.

Kívánjátok megismerni a túlságos gyöngédség kínját.

Megsebeztetni a szeretet megismerése által;

és készségesen, örömmel hullatni véreteket.

Hajnalban ébredni szárnyaló szívvel és hálát adni, hogy megérhettétek a szeretet új napját;

megpihenni délidőben és elmélkedni a szeretet révületén;

hálatelten térni haza estenden;

és akkor elaludni imádsággal szívetekben, amelyet szeretteitekért imádkoztok és ajkatokon a dícséret dalával.

És ekkor ismét Almitra szólott:

- Beszélj nékünk a házasságról, Mester!

És ő válaszolt, mondván:

- Egymásnak születtetek és együtt lesztek örökkön örökké.

Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnya szétszórja napjaitokat.

Sőt, együtt lesztek Isten hallgatag emlékezetében is.

De tartsatok szüneteket az együttlétetekben.

És hagyjátok az ég szeleit táncolni tiközöttetek.

Szeressétek egymást, de ne csináljatok a szeretetből köteléket:

hadd legyen az inkább mozgó tenger lelketek partjai között.

Töltsétek meg egymás kelyhét, de ne igyatok egy kehelyből.

Adjatok egymásnak a kenyeretekből, de ne egyetek ugyanabból a cipóból.

Daloljatok és táncoljatok együtt, de legyetek mégis egyedül,

miként a lant húrjai is egyedül vannak, bár egy muzsikára rezdülnek.

Adjátok oda szíveteket, de ne egymás őrizetébe.

Mert egyedül az Élet keze tarthatja a ti szíveteket.

És álljatok együtt, de ne túlságosan közel egymáshoz:

mert a templom oszlopai is külön állanak,

és a tölgyfa, meg a ciprus sem nő egymás árnyékában.

És egy asszony, aki gyermeket tartott kebelén, szólott:

- Beszélj nékünk a gyermekekről!

És ő mondá:

- A ti gyermekeitek nem a ti gyermekeitek!

Ők az önmaga után vágyódó Élet fiai és leányai.

Általatok jönnek létre, de nem titőletek,

és bár véletek vannak, nem a tiéitek.

Szeretetet adhattok nékik, de nem a gondolataitokat,

mivelhogy saját gondolataik vannak.

Istápolhatjátok a testüket, de a lelküket nem,

mert az ő lelkük a holnap házában lakozik, ahová ti nem látogathattok el még álmai-tokban sem.

Igyekezhettek, hogy olyanok legyetek, mint ők, de ne akarjátok őket olyanokká tenni, amilyenek ti vagytok.

Mert az élet nem halad visszafelé és nem maradoz el a tegnapnál.

Ti íjak vagytok, amelyekről gyermekeitek, mint élő nyílvesszők pattannak ki.

Az Íjász látja a célt a végtelenség útján és meghajlít benneteket hatalmával, hogy nyilai gyorsan és messzire szálljanak.

Szolgálja a ti hajlásotok az Íjász kezében a boldogságot;

mert amiként szereti az elrepülő nyilat, úgy szereti Ő az íjat is, amely helyben marad.

És szólt egy gazdag ember:

- Beszélj nékünk az adakozásról!

És ő válaszolt:

- Keveset adtok, ha csak a tulajdonotokból adtok.

Csak ha önmagatokból adtok, akkor adtok igazán.

Mert mi mások is a tulajdonaitok, mint dolgok, amelyeket tartogattok és megőríz-tek, mert féltek a holnap szükségétől?

És a holnap, mit fog hozni a holnap a túlontúl óvatos kutyának, amelyik csontokat ás el a nyomtalan homokba, amint követi a szent város felé haladó zarándokokat?

És mi a szükségtől való félelem, ha nem a szükség maga?

Vajon a szomjúságtól való félelem, amikor pedig telve van kutatok, nem maga-é az olthatatlan szomjúság?

Vannak, akik keveset adnak a sokból, ami az övék és csak az elismerés kedvéért adják, s ez a rejtett vágyuk egészségtelenné teszi adományaikat.

És itt vannak azok, akiknek csak kevés jutott, de mindent odaadnak.

Ezek az életnek és az élet bőkezűségének hívői és kincsesládájuk sohasem üres.

És vannak olyanok, akik örömmel adnak és ez az öröm a jutalmuk.

És vannak olyanok, akik fájdalommal adnak és ez a fájdalom a keresztségük.

És vannak, akik adnak, de nem ismernek fájdalmat, adván és nem keresnek örömet benne, sem nem azért adnak, mert mérlegelik az erényt;

ezek úgy adnak, mint ahogy ama völgyben ott a mirtusz leheli ki illatát a térbe.

Isten szól ezek jótettei által és szemükből Ő mosolyog le a világra.

Jó az, adni, ha kérnek, de jobb adni kéretlenül, adni megértésből;

és a bőkezűnek találnia olyant, akinek adhat, nagyobb öröm, mint maga az adás.

És van-e olyan dolog, amit megtarthatnátok?

Mindenetek, amitek van, egy napon odaadatik;

ezért most adjatok, hogy az adakozás időszaka a tiétek legyen, ne pedig az örököseiteké.

Gyakran mondjátok: ‘Hiszen adnék én, de csak az arra érdemeseknek!'

Gyümölcsöseitekben a fák nem így vélekednek, sem a nyájatok a legelőkön.

Ők adnak, hogy élhessenek, mert megtartani annyi, mint elpusztulni.

Bizony, aki megérdemelte, hogy megérje a nappalt és az éjszakát, érdemes mindenre, amit ti adhattok.

És az, aki megérdemelte, hogy az élet óceánjából igyék, megérdemli azt is, hogy megmeríthesse poharát a ti kis csermelyetekben.

És lehet-e annál nagyobb érdem, mint ha valaki bír az elfogadás bátorságával, bizodalmával és bizony mondom, irgalmával is?

És kik vagytok ti, hogy az emberek felszaggassák előttetek keblüket és letépjék a fátylat büszkeségükről, hogy mezítelenül láthassátok az érdemüket és elfogódás nélkül az önérzetüket?

Arra vigyázzatok, hogy ti legyetek érdemesek arra, hogy adakozókká és az irgalom eszközévé lehessetek.

Mert valójában az élet az, ami ad az életnek - ti pedig, akik azt gondoljátok; hogy adtok, csupán csak tanuk vagytok.

És ti, akik kaptok - hiszen valamennyien elfogadók vagytok - ne vegyétek fel a hála terhét, nehogy jármot rakjatok magatokra és azokra, akik adnak néktek.

Inkább emelkedjetek az adakozóval együtt az ő adományain, mintha szárnyak lennének;

mert ha túlságosan észben tartjátok adósságotokat, akkor kételkedtek annak nagylelkűségében, akinek pedig anyja a tárt-szívű föld és apja maga az Isten.

És ekkor egy öregember, akinek kocsmája volt, így szólt:

- Beszélj nékünk az evésről és az ivásról!

És ő mondá:

- Bár élhetnétek a föld illatából, vagy mint a légi növényt, a napfény tartana fenn.

De mivel ölnötök kell, hogy ehessetek és az újszülöttet meg kell rabolnotok anyja tejétől, hogy szomjatokat elolthassátok, tegyétek ezt az imádat tettévé,

és legyen az asztalotok oltár, amelyen feláldoztatnak az erdő és mező ártatlanjai azért, ami még tisztább és még ártatlanabb az emberben.

Ha állatot öltök, így szóljatok hozzá szívetekben:

‘Ugyanaz a hatalom, amellyel most megöllek, engem is megöl és engem is elfogyaszt.

Mert a törvény, amely a kezemre adott, engem is egy hatalmasabb kézre ád.

A te véred és az enyém nem más, mint a nedű, amely táplálja a mennyek fáját.'

És ha almát morzsoltok fogaitok között, eképpen szóljatok hozzá szívetekben:

‘Magvaid éljenek tovább testemben,

és holnapi rügyeid virágozzanak szívemben,

és illatod legyen a leheletem,

és együtt örvendezzünk minden évszakban.'

Ősszel pedig, ha szüretelitek szőlleiteket, hogy bort préseljetek, mondjátok ezt szíveitekben:

‘Én is szőlőskert vagyok és gyümölcsöm betakaríttatik a prés számára,

és miként az új bor, megtartatom örök tartályokban.'

És télen, ha lefejtitek a bort, fakadjon szívetekben dal minden pohárnyiért;

s e dalban emlékezzetek meg az őszi napokról, a szőlőskertről és a borprésről.

Aztán egy szántóvető szólott:

- Beszélj nékünk a munkáról!

És ő válaszolt, mondván:

- Ti azért dolgoztok, hogy lépést tudjatok tartani a földdel és a föld lelkével.

Mert a dologtalan idegen lesz az évszakok számára és ki fog lépni az élet menetéből, amely méltósággal és büszke engedékenységgel halad a végtelen felé.

Midőn dolgoztok, olyanok vagytok, mint a fuvola, amelynek szívén át az órák suttogása muzsikává válik.

Vajon közületek ki szeretne néma, hallgatag nádszál lenni, amikor minden más együtt énekel?

Mindig azt mondották néktek, hogy a munka átok és a dolog szerencsétlenség.

De én azt mondom néktek, ha dolgoztok, megvalósítjátok a Föld legtávolabbi álmait, amelyek megvalósítása reátok bízatott, amikor ez az álom megszületett,

és ha állandóan munkálkodtok, voltaképpen az életet szeretitek,

munkával szeretni az életet pedig annyi, mint ismerni az élet legbensőbb titkait.

De ha kínjaitok közepette megpróbáltatásnak mondjátok a születést, és hogy a hús terhe átok, amely a homlokotokra van írva, akkor azt felelem: csupán arcotok verejtéke moshatja te azt, ami írva vagyon.

Azt is mondották néktek, hogy az élet sötétség és megfáradottságotokban azt visszhangozzátok, amit a megfáradottak mondottak.

És én azt mondom néktek, az élet valóban sötétség mindaddig, amíg keresés nincs,

és minden keresés vak ott, ahol nincs tudás.

És minden tudás hiábavaló ott, ahol nincsen munka,

és minden munka üres, ha nincsen véle szeretet;

ha pedig szeretettel munkálkodtok, önmagatokhoz kötözitek magatokat, és egymáshoz és Istenhez.

És mit jelent az, hogy szeretettel munkálkodjatok?

Ezt jelenti: sződd a szövetet a szívedből vett szálakkal, mintha szerelmesed öltené majd magára.

Ezt jelenti: építsd a házat olyan szeretettel, mintha szerelmesed lakoznék majd benne.

Ezt jelenti: vesd a magot gyöngédséggel és arass örvendezve, mintha szerelmesed élvezné majd gyümölcsét.

Ezt jelenti: tölts meg mindent, amit megalkotsz, a benned lévő szellem leheletével,

és tudd, hogy az áldott elköltözöttek körülötted állnak és figyelnek téged.

Gyakran hallottam, hogy mondtátok, mintha álomban beszélnétek:

‘Az, aki márványt farag és megtalálja lelke formáját a kőben, nemesebb annál, aki a földet szántja.

És aki megragadja a szivárványt és ember-formában vászonra simítja, több, mint aki lábaink saruját készíti.'

De én mondom néktek, nem álomban, hanem a dél túl-éberségében, hogy a szél nem szól édesebben az óriási tölgyekhez, mint az összes fűszálak legkisebbikéhez;

és csak az nagy, aki a szél hangjából dalt teremt, amelyet édesebbé tesz a szeretete.

A munka láthatóvá vált szeretet.

És ha nem tudtok szeretettel, hanem csak kedvetlenül dolgozni, jobb lenne, ha abbahagynátok munkátokat, kiülnétek a templom kapujába és alamizsnát fogadnátok el azoktól, akik örömmel dolgoznak.

Mert ha közönnyel süttök kenyeret, keserű kenyér lesz az és csak félig csillapítja az ember éhségét.

S ha nem szívesen préselitek a szőlőt, kedvetlenségetek mérget fakaszt a borban.

És bár úgy énekeltek is, mint az angyalok, de nem szeretitek az éneket, megsüketítitek az ember fülét, hogy nem hallja a nappal és az éjszaka hangjait.

Aztán egy asszony szólt:

- Beszélj nékünk az örömról és a bánatról!

És ő így felelt:

- Az örömötök a bánatotok is, amely levetette álarcát.

És a forrás, amelyből kacajotok fakadt, gyakran könnyeitekkel volt tele.

De hogyan is lehetne másképpen?

Minél mélyebbre ás a bánat a lényetekbe, annál több örömet tudtok befogadni.

Vajon a pohár, amelyből borotokat isszátok, nem ugyanaz a pohár-é, mint amely a fazekas kemencéjében égett?

És vajon a lant, amely vigasztalja lelketeket, nem ugyanaz a fa-é, mint amely késsel vájatott ki?

Ha örvendeztek, tekintsetek mélyen szívetekbe és meglátjátok, hogy csupán az szerez néktek örömet, ami bánatot is okozott.

Ha pedig bánatosak vagytok, nézzetek ismét a szívetekbe és meglátjátok, hogy voltaképpen azért sírtok, ami gyönyörűségetek is volt.

Néhányan azt mondják: ‘Az öröm nagyobb, mint a bánat!', mások pedig: ‘Nem, a bánat nagyobb!'

De én mondom néktek, az öröm és a bánat elválaszthatatlanok.

Együtt jönnek, s midőn az egyik véletek ül az asztalnál, a másik, tudjátok meg, ágyatokban aluszik.

Valóban, úgy függtök öröm és bánat közt, mint a mérleg nyelve.

Csak amikor üresek vagytok, akkor álltok kiegyensúlyozottan.

Ha a kincstárnok felemel benneteket, hogy megmérje aranyát és ezüstjét, akkor nő, vagy csökken az örömötök, vagy a bánatotok.

Akkor egy kőműves lépett elő és mondá:

- Beszélj nékünk a házakról!

És ő felelt, szólván:

- Építsetek a képzeletetekből lugast a vadonban, mielőtt házat építenétek a város falain belül.

Mert amint néktek haza kell térnetek szürkületkor, ugyanúgy a bennetek lévő távoli és magányos vándornak is meg kell térnie.

A házatok csak a ti nagyobb testetek.

Kiterjed a napfényben és alszik az éjszaka csendjében; és ő sem álomtalan. Nem álmodik-e a házatok? És álmában nem hagyja-é el a várost a lugasért, a dombtetőért?

Szeretném a házaitokat kezembe gyűjteni, hogy mint a magvető, szerteszórjam erdőn-mezőn.

Bár a völgyek lennének az utcáitok és a zöld ösvények a sikátorok, hogy szőlőskertek közt látogathatnátok meg egymást és a föld illatával ruháitokon érkezhetnétek meg egymáshoz.

De ezek a dolgok most még nem valósulhatnak meg.

Ősapáitok félelmükben túlságosan összetereltek benneteket és ez a félelem eltart még egy ideig. A város falai még egy időre elválasztják szíveteket szabad mezőitektől.

És mondjátok meg nékem, Orphalese népe, mi van a házatokban? Mit őrizgettek a zárt ajtók mögött?

Megvan-e a békétek, a csendes ösztönzés, amely megnyilvánítja erőtöket?

Vannak-e emlékeitek, azok a csillogó ívek, amelyek az értelem csúcsait fogják át?

Van-e ott szépség, amely elvezeti szíveteket a kőből és fából faragott holmiktól a szent hegy magaslataira?

Szóljatok, mindez ott található-e házaitokban?

Vagy csupán a kényelem van ott, s a vágy a kényelem, e lopakodó ellenség után, aki előbb úgy lép házatokba, mint vendég, aztán ő lesz a gazda, s végül ő lesz az úr?

Bizony, kegyetlen szelídítőtök lesz, aki horoggal és korbáccsal bábokká aljasítja magasabb törekvéseiteket.

Bár selymes a keze, a szíve vasból van.

Álomba ringat, de csak hogy ágyatok felett állva kigúnyolhassa a hús méltóságát.

Kicsúfolja egészséges érzékeiteket, s mint törékeny edényeket, bogáncspihe közé teszi azokat.

Bizony mondom, hogy a kényelem vágya megöli a lélek szenvedélyét, s aztán vigyorogva megy a koporsója után.

De ti, a tér gyermekei, ti nyugalomban is nyugtalanok, ti ne essetek a csapdába és ne szelídíttessetek meg.

A ti házatok ne horgony legyen, hanem árbóc.

Ne fénylő hályog legyen, amely a sebet takarja, hanem szemhéj, amely védi a szemet.

Ne csukjátok össze szárnyaitokat, hogy az ajtókon átjárhassatok, sem a fejeteket le ne hajtsátok, hogy a mennyezetbe ne ütközzetek, se attól ne féljetek, hogy ha lélegeztek, megrepesztitek a falakat és azok rátok omlanak.

Ne lakjatok kriptákban, amelyeket a halottak építettek az elevenek számára.

És bár nagyszerű és fényes a házatok, ne őrízze a titkaitokat és ne védje a vágyaitokat.

Mert az, ami határtalan bennetek, az egek hajlékában lakozik, amelynek kapuja a hajnali köd, ablakai pedig az éjszaka dalai és mélységes csöndje.

És a takács mondá:

- Beszélj nékünk a ruhákról!

És ő válaszolt:

- Testetek sok szépségét elrejti a ruha, de a rútságot nem rejti el.

S habár ti a ruhában az elkülönültség szabadságát keresitek, kantár és rablánc válhat belőle.

Bár többet érinthetne a napfény és a szél a testetekből, mint a ruhátokból.

Mert a napfényben az élet lehelete jár, s az élet keze van a szélben.

Vannak közöttetek, akik azt mondják: ‘Az északi szél szőtte a ruhákat, amelyeket viselünk.'

És én mondom néktek: Igen, az északi szél volt az,

de a szégyen volt a szövőszéke, s rajta a fonál a meglazult inak.

És amidőn munkáját befejezte, hahotázott az erdőben.

Ne feledjétek, a szemérem pajzs, amely megvéd a tisztátalanok szemeitől.

És ha nem lesznek többé tisztátalanok, mi más lesz a szemérem, mint bilincs és a lélek bemocskolása?

És ne feledjétek, a föld gyönyörködik mezítelen lábatok érintésében és a szelek vágynak arra, hogy fürtjeitekkel játszadozzanak.

És egy kereskedő szólott:

- Beszélj nékünk az adásról és a vételről !

És ő válaszolt és mondá:

- A föld néktek adja gyümölcseit és ti nem fogtok nélkülözni, ha tudjátok, hogyan töltsétek meg kezeiteket.

Megelégedést és bőséget csak a föld adományainak kicserélésében találhattok.

De ha a cserének nem a szeretet és a jóságos igazságérzet a mozgatója, némelyeket a kapzsiság, másokat az éhség hatalmába fog juttatni.

Ha ti, a tengerek, földek és szőlőskertek munkásai, találkoztok a piacon a takácsokkal, fazekasokkal és a fűszerek gyűjtőivel,

idézzétek meg a Föld nagy szellemét, hogy jönne közétek és szentelné meg a mérlegeiteket és a számadásaitokat, amelyek értéket latolgatnak érték ellenében.

És ne tűrjétek, hogy az üreskezűek, akik csak szavakkal fizetnének munkáitokért, részt vegyenek alkuitokban.

Az ilyeneknek mondjátok ezt:

‘Jőjj velünk a szántóföldre, vagy szállj fivéreinkkel a tengerre és vesd ki hálóidat:

mert a föld s a tenger hozzád is bőkezű lesz, akárcsak mihozzánk.'

És ha jönnek a dalosok táncosok és fuvolások, vásároljatok az ő portékáikból is.

Mert ők is a gyümölcsök és a tömjén gyűjtői és amit ők hoznak, bár álmokból formált legyen is, köntös és élelem a lelketek számára.

És mielőtt otthagyjátok a piacot, gondoskodjatok róla, hogy senki se hagyja el azt üres kézzel.

Mert a Föld nagy szelleme nem alhat békességben a szelek ölén, amíg a legkisebb is közületek ki nem elégíttetett.

És akkor megállott előtte a város egyik bírája s így szólott:

- Beszélj nékünk a bűnről és a büntetésről!

És ő válaszolt, mondván:

- Ha szellemetek elbolyong a szelek szárnyán,

akkor ti egymagatokban, őrizetlenül, rosszat cselekedtek másokkal és ezért önmagatokkal is.

És az elkövetett rossz miatt egy ideig meghallgattatás nélkül kell kopogtatnotok az áldottak kapuján.

Isten-énetek olyan, mint az óceán:

örökre beszennyezetlen marad.

És miként az éter, csupán azokat emeli fel, akiknek szárnya van.

Isten-énetek olyan, mint a Nap:

nem ismeri a vakondok útjait és nem keresi a kígyólyukakat.

De Isten-énetek nem egyedül lakozik a lényetekben.

Sok van még bennetek, ami emberi és sok van, ami még nem emberi,

hanem idomtalan törpe, amely, mint az alvajáró, a ködben bolyong, keresve saját felébredését.

Most a bennetek lakozó emberről akarok beszélni.

Mert ő az, és nem Isten-énetek, sem a ködben bolyongó törpe, aki ismeri a bűnt és annak büntetését.

Gyakorta hallottalak benneteket úgy beszélni valakiről, aki rosszat cselekedett, mint hogyha nem is közületek való volna, hanem idegen, aki betolakodott a világotokba.

De én mondom néktek, hogy amint a szent és igaz ember nem emelkedhet fölébe annak, ami a legmagasabb mindegyikőtökben,

ugyanúgy a gonosz és gyönge sem zuhanhat mélyebbre a legalacsonyabbnál, ami szintén bennetek vagyon.

És mint ahogyan egyetlen levél sem sárgulhat meg, csupán az egész fa tudtával,

éppúgy a rosszat cselekvő sem bűnözhet valamennyiőtök rejtett akarata nélkül.

Zárt menetben haladtok valamennyien Isten-énetek felé.

Ti vagytok az út és a rajta vándorlók is.

És ha egyikőtök elbukik, a mögötte jövőkért bukik el, hogy figyelmeztessen a kőre, amely megbotlaszt.

Bizony, és azok miatt bukik el, akik előtte haladnak, s akik, bár gyorsabb és biztosabb járásúak, nem mozdították el az útból az akadályt.

És íme, ez is, bár a szó súlyosan fekszi meg a szíveteket:

A meggyilkolt is felelős a saját meggyilkoltatásáért,

és a kifosztott sem egészen bűntelen saját kifosztatásában.

A becsületes ember nem ártatlan a gazember cselekedeteiben,

és a feddhetetlen kezéhez is tapad valami a gonosztevő tetteiből.

Sőt, a bűnös gyakran áldozata a sértettnek.

És még gyakrabban az elítélt a bűntelenek és a vádolatlanok terhének hordozója.

Nem választhatjátok el az igazat a hamistól és a jót a gonosztól;

mert ők együtt állanak a Nap arculata előtt, amiként a fekete fonál szövetik a fehérrel.

És ha a fekete fonál elszakad, a takács megvizsgálja az egész szövetet, sőt megvizsgálja a szövőszéket is.

Ha valamelyikőtök ítélőszék elé állítana egy hűtelen asszonyt,

az mérje meg előbb a mérlegen a férj szívét és mértékkel mérje meg annak lelkét is.

És ha valaki megkorbácsolná a sértőt, az tekintsen előbb a sértett szellemébe is.

S ha bárki közületek büntetni akarna az igazságosság nevében, és a rossz fájának tövéhez akarná illeszteni fejszéjét, az tekintsen a fa gyökeréig:

bizony mondom néktek, azt látja ott, hogy a jó és a rossz gyökerei, a gyümölcsözők és a meddők, mind egymásba fonódtak a föld hallgatag szívében.

És ti, bírák, akik igazságosak akartok lenni,

milyen ítéletet mondanátok afelett, aki becsületes a test szerint, de a lelkében tolvaj?

Míly büntetést mérnétek arra, aki a test szerint gyilkolt, de a lélek szerint maga öletett meg?

És hogyan üldöznétek azt, aki a tetteiben hamis és zsarnok,

de a lelkében megbántott és meggyalázott?

És hogyan büntetnétek azokat, akiknek a megbánása máris nagyobb, mint a bűnös cselekedeteik?

Vajon a lelkiismeret furdalása nem az az igazságtétel-é, amelyet ti is szolgálni szeretnétek?

De ti nem sújthatjátok az ártatlan megbánással, sem a bűnös szívéből ki nem törölhetitek azt.

Kéretlenül is kiált az az éjszakában, hogy az emberek felébredjenek és önmagukat szemléljék.

És ti, akik szeretnétek érteni az igazságot, hogyan tehetitek ezt, ha nem néztek meg minden tettet a világosság teljes fényében?

Csak akkor fogjátok megtudni, hogy a fennen járó és az elbukott egy és ugyanazon ember, aki a félhomályban áll saját törpe-énjének éjszakája és Isten-énjének nappala közt,

és hogy a templom sarokköve nem magasabb, mint alapzatának legalacsonyabb köve.

Akkor egy törvénytudó szólott:

- Dehát mire jók akkor a törvényeink, Mester?

És ő válaszolt:

- Ti élvezettel hoztok törvényeket,

de még jobban élvezitek, ha megszegitek azokat.

Mint az óceán partján játszadozó gyerekek, akik nagy kitartással tornyot emelnek a homokból, s aztán nevetve lerombolják.

De amíg építitek homokváraitokat, az óceán mind több homokot hord a partra és amikor leromboljátok tornyaitokat, az óceán véletek kacag.

Bizony, a tenger mindig együtt nevet az ártatlanokkal.

De mi legyen azokkal, akiknek az élet nem tenger és az embercsinálta törvények nem homokból épített tornyok,

akiknek az élet szikla és a törvény a véső, amellyel saját képmásukra akarják azt kifaragni?

Mi legyen a nyomorékkal, aki gyűlöli a táncost?

Mi legyen az ökörrel, amely szereti a jármát és a szarvast és az őzet kóbor erdei vadnak tekinti?

Mi legyen a vén kígyóval, amely már nem tudja levedleni bőrét, s ezért minden más lényt mezítelennek és szemérmetlennek nevez?

Hát azzal, aki korán jő a mennyegzőre és jóllakottan és megfáradva továbbáll, mondván: ‘Minden lakoma a törvény áthágása és minden lakmározó törvényszegő'?

Mi mást mondhatnék én ezekről, mint hogy ők is a napfényben állanak, de háttal a napnak?

Ezek csak a saját árnyékukat látják és ezek az árnyak az ő törvényeik.

És mi más nékik a Nap, mint árnyékvető?

És mi más a törvény elismerése, mint lehajlás, hogy saját árnyékukat körülrajzolják a földön?

De ti, akik szemben álltok a Nappal, míly földre rajzolt árnyékképek tudnak lekötni benneteket?

Ti, akik a széllel utaztok, milyen szélkakas igazgassa az irányotokat?

Milyen embercsinálta törvény kössön benneteket, ha eltöritek saját jármotokat, de nem töritek azt el senki emberfia börtönajtaján?

Míly törvényeket féljetek, ha táncra keltek, de nem botlotok meg senki vasláncában?

És ki állíthat benneteket a törvény elébe, ha bár le is tépitek a ruhátokat, de nem hagyjátok azt senki útjában sem?

Orphalese népe, letompíthatjátok a dobot, meglazíthatjátok a lant húrjait, de ki parancsolhatja meg a pacsirtának, hogy ne daloljon?

És egy szónok mondá:

- Beszélj nékünk a szabadságról !

És ő válaszola, mondván:

- A város kapujában és saját tűzhelyetek előtt láttalak benneteket, amint a földre borulva imádtátok saját szabadságotokat,

éppen úgy, mint ahogy a rabszolgák megalázzák önmagukat a zsarnok előtt, bár az megöli őket.

Bizony, a templom mélyében és erődeitek árnyékában láttam legszabadabbjaitokat járom- és bilincsként viselni szabadságukat.

És vérzett a szívem, merthogy csak akkor lehettek szabadok, ha már a szabadságkeresés vágya is zabla lesz a számotokra, és ha megszűntök úgy beszélni a szabadságról, mint célról és beteljesülésről.

Akkor lesztek igazán szabadok, ha napjaitok nem lesznek ugyan gond nélkül valók és éjszakáitokból nem hiányzik majd a szükség és a bánat,

de amikor e dolgok övezik élteteket és ti mégis föléjük emelkedtek, mezítelenül és kötetlenül, akkor lesztek szabadok.

És hogyan emelkedhetnétek napjaitok és éjszakáitok fölé, ha csak el nem szaggatjátok láncaitokat, amelyeket értelmetek hajnalán magatok kovácsoltatok még el nem élt délidőtök köré?

A valóságban az, amit ti szabadságnak neveztek, a legerősebb lánc mindezek között, bár a láncszemek csillognak a napon és elvakítják látásotokat.

És mi más volna, mint saját énetek töredéke, amit el szeretnétek vetni, hogy szabadok lehessetek?

Ha van olyan igazságtalan törvény, amelyet el akartok törölni, olyan az, amelyet saját kezetek írt saját homlokotokra.

Nem semmisíthetitek meg sem azáltal, hogy elégetitek a törvénykönyvet, sem azáltal, hogy megmossátok bíráitok homlokát, még ha a tenger vizét mind rájuk zúdítanátok is.

És ha egy zsarnokot akartok ledönteni a trónjáról, előbb gondoskodjatok róla, hogy a trónja, amely a ti lelketekben áll, ledöntessék.

Mert hogyan is uralkodhatnék a zsarnok a szabadok és büszkék felett, hacsak azért nem, mivel azok a szabadságukban zsarnokok és büszkeségükben szégyen vagyon?

És ha egy gondot szeretnétek lerázni, ezt a gondot inkább ti magatok választottátok és nem mások terheltek meg vele.

És ha egy félelmet szeretnétek eloszlatni, a félelem székhelyét saját szívetekben keressétek, ne pedig annak kezében, akitől féltek.

Bizony, minden dolog a lényetekben kering, félig-meddig mindig összeölelkezve: az, amire áhítoztok és az, amitől rettegtek; a visszataszító és a szeretve értékelt; az, amit kergettek és elérni vágytok, s az, amitől menekülni szeretnétek.

Mindezek bennetek mozognak, mint a fények és árnyékok és párosan tapadnak egymáshoz.

És ha az árny elenyészik és nincs többé, a fény, ami megmarad, árnyéka lesz egy másik fénynek.

S így a szabadságotok, ha elveszti bilincseit, maga is egy nagyobb szabadság bilincsévé lesz.

És a papnő szólt és mondá:

- Beszélj nékünk az értelemről és a szenvedélyről !

És ő válaszolt, mondván:

- Lelketek gyakran csatatér, amelyen értelmetek és ítéletetek harcot vív szenvedélyeitekkel és vágyaitokkal.

Bár lehetnék a lelketekben a béke közvetítője, hogy elemeitek diszharmóniáját, civódását és versengését egységbe és dalba olvaszthatnám!

De hogyan tehetném ezt, hacsak ti magatok nem lesztek békeközvetítőkké, s hacsak nem szeretitek majd összes önnön-elemeiteket?

Értelmetek és szenvedélyeitek tengerjáró lelketek kormányrúdja és vitorlái.

Ha vitorlátok elszakad, vagy kormányrudatok eltörik, csak hányódtok, vagy mozdulatlanul megálltok a tenger közepén.

Mert az értelem, ha egyedül uralkodik, olyan erő, amely korlátoz; az őrizetlen szenvedély pedig láng, amely önmagát pusztítja el.

Ezért lelketek emelje föl értelmeteket a szenvedély magasságaira, hogy énekelhessen:

és értelmetek irányítsa szenvedélyeteket, hogy az naponta átélhesse saját feltámadását, s mint a főnixmadár, szárnyalhasson önnön hamvai fölé.

Szeretném, ha úgy tekintenétek ítélőképességeteket és vágyatokat, mint két szeretett vendéget, aki betér házatokba.

Bizonyára nem tisztelnétek az egyik vendéget a másik rovására; mert aki jobban törődik az egyikkel, elveszíti mindkettőjük szeretetét és bizalmát.

Ha a halmokon a fehér jegenyék árnyékában ültök, osztozván a távoli földek és rétek békességében és derűjében, hadd szólaljon meg a szívetek a csendben: ‘Isten pihen az értelemben.'

És ha jön a vihar, hatalmas szelek rázzák az erdőt és dörgés és villámlás nyilvánítja meg a mennyek felségét, hadd mondja szívetek szent borzongással: ‘Isten mozdul a szenvedélyben.'

És mivel ti lehelet vagytok Isten légkörében és levél Isten erdejében, ti is pihenjetek az értelemben és mozduljatok a szenvedélyben.

És szólt egy asszony, mondván:

- Beszélj nékünk a fájdalomról!

És ő mondá:

- Fájdalmatok feltöretése héjatoknak, amely bezárja a megértéseteket.

Amint a gyümölcs magvának is fel kell töretnie, hogy a szíve szabadon állhasson a napon, úgy kell néktek is megismernetek a fájdalmat.

Ha szíveteket az élet mindennapos csodáin szüntelen bámulatban tarthatnátok, a fájdalmatokat sem találnátok kevésbé csodálatosnak, mint az örömötöket;

és elfogadnátok szívetek évszakait, amint elfogadjátok a mezőitek felett elsuhanó évszakokat.

És derűsen virrasztanátok át bánatotok télidejét.

Sok bánatot magatok választottatok.

Ez a keserű orvosság, amellyel a bennetek lakó orvos meggyógyítja beteg éneteket.

Bízzatok tehát az orvosban és igyátok gyógyszerét csendben és békességben:

mert kezét, bár nehéz és kemény, a Láthatatlan gyöngéd keze vezeti;

s a pohár, amelyet hoz, bár égeti az ajkatokat, olyan agyagból formáltatott, amelyet a Fazekas saját szent könnyeivel nedvesített meg.

És szólt egy férfi, mondván:

- Szólj nékünk az önismeretről!

És ő így felelt:

- Szívetek a csendben ismeri a nappalok és éjszakák titkait.

De fületek hallani vágyik szívetek tudását.

Szeretnétek szavakban is tudni azt, amit gondolatban mindig is tudtatok.

Szeretnétek ujjaitokkal érinteni álmaitok mezítelen testét.

És ez jól is van így.

Lelketek rejtett forrásának fel kell törnie, hogy mormolva a tengerhez futhasson;

és végtelen mélységeitek kincsei ki szeretnének tárulkozni szemeitek előtt.

De ne legyenek mérlegeitek, hogy lemérjétek ismeretlen kincseiteket;

és ne kutassátok tudásotok mélységeit rúddal, vagy mérőónnal.

Mert az Én határtalan és megmérhetetlen tenger.

Ne mondjátok: ‘Megtaláltam az igazságot!', inkább így szóljatok: ‘Találtam egy igaz-ságot.'

Ne mondjátok: ‘Megtaláltam a Lélek útját!', hanem inkább: ‘Találkoztam a lélekkel, amely ösvényemen jár!'

Mert a Lélek minden ösvényen jár.

A Lélek nem egyetlen vonalon jár, sem nem növekedik, mint a nádszál.

A Lélek önmagában bontakozik ki, mint a megszámlálhatatlan levelű lótusz.

Egy tanító szólt ekkor:

- Beszélj nékünk a tanításról!

És ő mondá:

- Senki sem tárhat föl előttetek semmi olyat, ami már ne nyugodnék félálomban saját tudásotok pirkadásában.

A tanító, aki a templom árnyékában jár követőivel, nem annyira a bölcsességét adja át nékik, mint inkább a hitét és a szeretetét.

Ha igazán bölcs, nem hív, hogy lépjetek be bölcsességének házába, hanem inkább saját elmétek küszöbére vezet.

A csillagász elmondhatja néktek, hogy ő megérti a teret, de nem adhatja át néktek annak megértését.

A muzsikus dalolhat néktek a minden teret betöltő ritmus ütemében, de nem adhat néktek fület, amely felfoghatná ezt a ritmust, vagy hangot, amely visszhangozhatná azt.

És aki a számok tudományában járatos, beszélhet néktek a súlyok és mértékek világáról, de nem vezethet oda benneteket.

Mert az egyik ember látomása nem kölcsönözheti a szárnyát egy másik embernek.

És amiképpen egymagatokban álltok Isten tudatában, ugyanúgy egyedül kell állnotok abban is, amit Istenről tudtok és a földről megértettetek.

És szólt egy ifjú:

- Beszélj nékünk a barátságról!

És ő válaszolván, mondá:

- A barátotok belső szükségleteitek kielégítése.

Ő a földetek, amelyet szeretettel vettek be és hálaadással arattok le.

Ő az asztalotok és a tűzhelyetek.

Mert éhesen mentek hozzá és békét kerestek nála.

Ha barátotok feltárja előttetek véleményét, nem féltek sem a ‘Nem'-től, sem az ‘Igen'-től, amellyel értelmetek válaszol néki.

És amikor ő elhallgatott, szívetek nem szűnik meg hallgatni az ő szívét:

mert a barátságban minden gondolat, minden vágy és minden várakozás szavak nélkül születik és osztatik meg.

Ha búcsúztok barátotoktól, ne búslakodjatok:

mert az, amit a legjobban szerettek benne, talán éppen a távollétében világosodik meg előttetek a legjobban, mint ahogy a hegymászó is jobban látja a hegyet, ha a síkságról nézi.

És ne legyen a barátságnak más célja, mint a szellem elmélyítése.

Mert az olyan szeretet, amely mást is keres, mint saját titkának feltárását, nem szeretet, hanem háló, amelyet kivettek és csak a haszontalant fogjátok meg véle.

És adjátok mindig a legjobbat barátotoknak.

Ha ismernie kell lelketek apályát, ismerje meg dagályát is,

Mert mi a barátotok, ha csak azért keresitek fel, hogy óráitokat agyonüssétek véle?

Eleven órákkal keressétek fel mindig őt.

Mert az ő dolga, hogy hiányaitokat kitöltse, de nem az ürességeteket.

És a barátság édességében legyen kacaj és az örömökön való osztozás.

Mert a kis dolgok harmatában találja meg hajnalát a szív és felüdül benne.

És akkor egy tudós szólt:

- Beszélj nékünk a beszédről!

És ő felelt, mondván:

- Akkor beszéltek, ha megszűntök békességben lenni saját gondolataitokkal;

és ha nem tudtok többé szívetek magányosságában lakozni, ajkaitokon éltek és a hang szórakozássá és időtöltéssé válik.

És a sok beszédetekben gondolataitok felét megölitek.

Mert a gondolat a tér szárnyaló madara, amely a szó kalitkájába zárva kitárhatja ugyan szárnyait, de repülni nem tud.

Vannak közöttetek olyanok, akik azért keresik a bőbeszédűeket, mert félnek az egyedülléttől.

A magány csöndje leleplezi előttük saját mezítelen énjüket és menekülni szeretnének előle.

És vannak olyanok, akik beszélnek és meggondolás nélkül fölfedik az igazságot, amelyet pedig ők maguk sem ismernek.

És vannak, akik magukban hordják az igazságot, de szavakkal el nem mondják.

Az ilyenek kebelében a szellem ritmikus hallgatásban pihen.

Amikor találkoztok barátotokkal az út mentén, vagy a piactéren, a bennetek lévő szellem mozgassa ajkaitokat és az irányítsa nyelveteket.

Szóljon a hang a ti hangotokban az ő füleihez;

mert az ő lelke úgy tartja majd meg a szívetek igazságát, ahogyan emlékezünk a bor ízére is;

amikor a színét már rég elfeledtük és a pohár sincs meg már többé.

És szólt az asztronómus:

- Mester, hát az idő ?

És ő így válaszolt:

- Ti mérni szeretnétek az időt, a mérték nélkül valót, a mérhetetlent.

Órákhoz és évszakokhoz szeretnétek igazítani magatartásotokat, sőt szellemetek haladását is azok szerint irányítanátok.

Szívesen csinálnátok folyamot az időből és a partján ülve néznétek folyását.

Pedig az, ami időtlen bennetek, tudja jól, hogy az élet időtelen,

és tudja, hogy a tegnap nem más, mint a ma emlékezete, a holnap pedig a ma álma.

És hogy ami bennetek él és szemlélődik, még mindig ama első pillanat határai közt lakozik, amely a csillagokat szétszórta a térbe.

Ugyan melyikőtök nem érzi, hogy határtalan a képessége a szeretetre?

És mégis, ki ne érezné, hogy bár ez a szeretet határtalan, mégis lényének középpontjába van befoglalva; és ki ne haladna szerető gondolatról szerető gondolatra, vagy szerető tettekről szerető tettekre?

És vajon az idő nem ugyanolyan osztatlan és lépések nélkül való-e, miként a szeretet?

De ha már gondolkodásotok megkívánja, hogy szakaszok szerint mérjétek az időt, fogja körül minden szakasz az összes többi szakaszt,

és jelenetek emlékezéssel ölelje magához a múltat és vágyakozással a jövendőt.

És a város véneinek egyike így szólt:

- Beszélj nékünk a jóról és a rosszról!

És ő így felelt:

- Beszélhetek a bennetek lévő jóról, de a rosszról nem.

Mert mi más a rossz, mint valami jó, amit saját éhsége és szomjúsága kínoz?

Bizony mondom néktek, amilyen éhes a jó, még sötét barlangokban is keres táplálékot és amikor szomjúhozik, iszik az még a poshadt vizekből is.

Akkor vagytok jók, amikor egyek vagytok önmagatokkal.

De amikor nem vagytok egyek önmagatokkal, mégsem vagytok rosszak.

Mert egy megoszló véleményű gyülekezet még nem a tolvajok tanyája, az csak megosztott véleményű gyülekezet.

És az evező nélküli hajó talán céltalanul sodródik a veszélyes szirtek között, de mégsem süllyed le a tenger fenekére.

Akkor vagytok jók, amikor önmagatokból iparkodtok adni.

S mégsem vagytok rosszak, amikor önmagatok nyereségét keresitek.

Mert amikor nyereséget kerestek, gyökerek vagytok csupán, amelyek belekapaszkodnak a földbe és szívják emlőit.

Vagy mondhatja-é a gyümölcs a gyökérnek: ‘Légy olyan, mint én, érett és teljes és bőségedből mindig adakozó!?

Mert a gyümölcsnek az adás a szükséglete, mint ahogy a gyökér szükséglete az elfogadás.

Akkor vagytok jók, amikor teljesen ébren vagytok beszéd közben,

s mégsem vagytok rosszak, amikor alusztok és nyelvetek céltalanul botladozik.

Mert még a botorkáló beszéd is erősíti a gyönge nyelvet.

Akkor vagytok jók, amikor szilárdan és merész léptekkel haladtok célotok felé.

S mégsem vagytok rosszak, amikor sántikálva mentek feléje.

Mert még a bicegők sem mennek visszafelé.

De ti, akik erősek és gyorsak vagytok, vigyázzatok, hogy ne bicegjetek a béna előtt, azt hívén, hogy ez a jóság.

Számtalan módon vagytok jók és nem vagytok rosszak, amikor nem vagytok jók,

Csupán csak lebzselők és restek vagytok.

Kár, hogy a szarvas nem taníthatja gyorsaságra a teknősbékát!

Óriás-énetek iránti sóvárgásotokban van a jóságotok és ez a sóvárgás közös mindnyájatokban.

Némelyikőtökben azonban ez a sóvárgás hegyi patak, amely hatalmasan rohan a tengerbe, s magával viszi a domboldalak titkait és az erdők énekét.

Másokban pedig széles folyam, amely fordulatokba és kanyarokba vész és sokáig tart, amíg eléri a tengerpartot.

De aki erősen vágyakozik, ne mondja mégsem annak, aki gyengén vágyakozik: Miért vagy íly lassú és tétova?'

Mert az igazán jók nem kérdik a mezítelentől: ‘Hová lett az öltözéked?', sem az otthontalantól: ‘Mi lett a házaddal?'

Aztán egy papnő szólott:

- Beszélj nékünk az imádkozásról!

És ő felelt, mondván:

- Ti a bajotokban és szükségetekben imádkoztok; bár imádkoznátok örömötök teljességében és bőségetek napjaiban is.

Mert mi más az ima, mint önmagatok kiterjesztése az eleven éterbe?

És ha vigasztalásotokra szolgál, hogy lelketek sötétségét a térbe öntsétek, gyönyörűségetek telhet abban is, ha szívetek hajnalát kiáraszthatjátok.

És ha csak sírni tudtok, amikor lelketek imádkozásra hív, addig kellene sarkantyúznia benneteket, amíg kacagva nem érkeztek.

Amikor imádkoztok, fölemelkedtek a légbe, s ott találkoztok azokkal, akik ugyanabban az órában imádkoznak, amikor ti és akikkel másképp, mint az imádságban, nem találkozhattok.

Ha tehát e láthatatlan templomba ellátogattok, ne menjetek oda másért, mint az elragadtatásért és az édes, közös áldozatért.

Mert ha csak azért léptek be a templomba, hogy kérjetek, nem kaptok semmit;

és ha azért léptek be, hogy megalázkodjatok, nem fogtok felemeltetni;

vagy még ha azért lépnétek is be, hogy a mások javáért könyörögjetek, nem találtok meghallgatásra.

Elég, ha beléptek a láthatatlan templomba.

Nem taníthatlak meg benneteket arra, hogy miként imádkozzatok szavakkal.

Isten nem hallgat a ti szavaitokra, csak amikor Ő maga ejti ki azokat ajkaitokon át.

És nem taníthatlak meg benneteket a tengerek, az erdők és a hegyek imádságára.

De ti, akik a hegyektől és az erdőktől és a tengerektől születtetek, megtalálhatjátok imájukat saját szívetekben.

És ha figyeltek az éjszaka csendjében, meghalljátok őket, amint ezt mondják:

‘Istenünk, szárnyas énünk, a te akaratod az, ami akar mibennünk.

A te vágyad az, ami vágyik mibennünk.

A te mohóságod van mibennünk és éjszakáinkat, amelyek a tiéid, legszívesebben nappalokká változtatná, amelyek szintén a tiéid.

Semmit sem kérhetünk tőled, mert te ismered a mi szükségleteinket, még mielőtt azok megszülettek volna mibennünk;

te vagy az, akire szükségünk van; és ha még többet adsz nékünk önmagadból, mindent megadsz nékünk!'

Aztán egy remete jött elébe, aki évente egyszer látogatott be a városba és így szólt:

- Beszélj nékünk a gyönyörről!

És ő felelt néki, mondván:

- A gyönyör a szabadság éneke,

de nem a szabadság;

vágyaitok virágba szökkenése,

de nem a gyümölcsük;

mélység, amely a magassághoz kiált,

de nem a magasság ő és nem a mélység;

kalitkából kiszabadult madár ő,

de nem a tér egésze.

Bizony, úgy van az, hogy a gyönyör a szabadság éneke.

És bár örvendezve hallanám, hogy egész szívetekkel énekelitek, mégsem szeretném, ha szívetek beléveszne az éneklésbe.

Némelyek a fiataljaitok közül úgy keresik a gyönyört, mintha az volna minden, s ezért elítéltetnek és megdorgáltatnak.

Én nem ítélném el és nem dorgálnám meg őket. Hagynám, hogy keressenek.

Mert meg fogják találni a gyönyört, de nemcsak a gyönyört;

hét nővére van annak, s a legkisebb közöttük is szebb, mint a gyönyör.

Vagy nem hallottátok-e az emberről, aki gyökerek után ásott a földben és kincset talált?

És a véneitek némelyike megbánással emlékezik vissza a gyönyöreire, mintha vétkek volnának, amelyeket ittas állapotban követett el.

Pedig a megbánás elködösíti a lelket, de nem fenyíti meg.

Olyan hálával kellene gyönyöreikre emlékezniük, mint amilyennel egy nyári aratásra emlékeznek.

De ha könnyebbségükre szolgál a megbánás, legyen meg nékik ez a könnyebbségük.

És vannak közöttetek olyanok, akik nem elég fiatalok a keresésre, és nem elég öregek az emlékezésre;

és félve mind a kereséstől, mind az emlékezéstől, menekülnek minden gyönyörtől, hogy el ne hanyagolják szellemüket, vagy ne vétkezzenek ellene.

De nekik éppen ez a tartózkodás a gyönyör.

És így ők is találnak kincset, bár remegő kézzel gyökereket ásnak.

De mondjátok meg nékem, ki az, aki vétkezhet a szellem ellen?

Megérti talán a csalogány az éjszaka csendjét, vagy a szentjánosbogár a csillagokat?

És vajon a lángotok, vagy füstötök teher-é a szélnek?

Azt hiszitek talán, hogy a szellem pocsolya, amit egy bottal is felzavarhattok?

Gyakran, amikor megtagadjátok magatoktól a gyönyört, csak elraktározzátok vágyatokat lelketek valamelyik zugába.

De ki tudja, hogy amit ma mintha elhagynátok, nem várakozik-e a holnapra?

Még a testetek is ismeri örökségét és jogos szükségletét és nem hagyja becsapni magát.

A testetek pedig lelketek hárfája,

és rajtatok múlik, hogy édes zenét hoztok-e ki belőle, vagy zűrzavaros hangokat.

És most azt kérdezitek szívetekben: ‘Hogyan különböztessük meg a gyönyörben azt, ami jó, attól, ami rossz?'.

Menjetek a rétjeitekre és a kertjeitekbe, s ott megtanulhatjátok, hogy a méhnek gyönyörűség a virág mézét összegyűjteni,

de a virágnak is gyönyörűség, ha odaadhatja mézét a méhnek.

Mert a méh számára a virág az élet kútfője,

a virág számára pedig a méh a szerelem hírnöke,

és mindkettőjüknek, a méhnek és a virágnak egyaránt, a gyönyör adása és elfogadása szükséglet és elragadtatás.

Orphalese népe, legyetek olyanok a gyönyöreitekben, mint a méhek és a virágok.

És egy költő szólt:

- Beszélj nékünk a szépségről!

És ő így válaszolt:

- Hol kereshetnétek a szépséget és hogyan találhatnátok meg, hacsak nem ő maga az utatok és a vezetőtök?

És hogyan beszélhetnétek róla, hacsak nem ő a beszédetek takácsa?

A szomorúak és a megbántottak azt mondják: ‘A szépség jóságos és szelíd.

Mint a fiatal anya, jár-kél közöttünk, félig-meddig szégyellve dicsőségét.'

És a szenvedélyesek ezt mondják: ‘Nem, a szépség valami hatalmas és félelmetes dolog.

Mint a vihar, megrázza alattunk a földet és felettünk az égboltozatot.'

A megfáradottak és kimerültek azt mondják: ‘A szépség halkan suttogó, és szellemünkben szól hozzánk.

Hangja úgy hódol meg hallgatásunk előtt, mint a gyenge fény, amely remeg az árnyéktól féltében.'

A nyugtalanok azonban ezt mondják: ‘Mi hallottuk kiáltó hangját a hegyekben,

s kiáltásai lópatkók lármáját hozták magukkal, szárnyak csattogását és oroszlánok ordítását.'

Esténként a város őrei ezt mondják: ‘A szépség a hajnallal kél fel keleten.'

És délidőben a munkával vesződők és az utak vándorai ezt mondják: ‘Láttuk, mint hajolt a föld fölé a napnyugta ablakaiból.'

Télen ezt mondják a behavazottak: ‘Eljő, amikor a tavasz szökell a dombokon.'

S a nyár hevén az aratók ezt mondják: ‘Láttuk, mint táncolt az őszi levelekkel, s láttuk haján a hó fuvallatait.'

Mindezeket a dolgokat már elmondtátok a szépségről,

de a valóságban nem őróla beszéltetek, hanem kielégítetlen szükségleteitekről.

Pedig a szépség nem szükséglet, hanem elragadtatás.

Nem szomjazó száj az, sem pedig üresen kinyújtott kéz,

hanem inkább lángoló szív és elbűvölt lélek.

Nem a kép, amelyet látni, sem pedig a dal, amit hallani szeretnétek,

hanem inkább olyan kép az, amelyet láttok, bár becsukjátok szemeiteket, és olyan dal, amelyet hallotok, bár bedugjátok füleiteket.

Nem a nedv ő a fa barázdás kérgén, se nem a szárny, amelyhez karom is tartozik,

inkább örök virágba borult kert az és szüntelenül szálldosó angyalsereg.

Orphalese népe, a szépség az élet, amikor az élet fölfedi szent arculatát.

De ti vagytok az élet és ti vagytok a fátyol is.

A szépség az örökkévalóság, amint egy tükörben önmagát szemléli.

De ti vagytok az örökkévalóság és ti vagytok a tükör is.

És egy öreg pap szólott:

- Beszélj nékünk a vallásról!

És ő mondá:

- Ugyan beszéltem-e néktek ma valami másról?

Vajon nem vallás-e minden cselekedet és minden elmélkedés,

és az is, ami se nem cselekedet, se nem elmélkedés, hanem csodálat és boldog meglepetés, ami felfakad a lélekben még akkor is, amikor a kezek a követ faragják, vagy a szövőszéket hajtják?

Ki választhatná el létét a tetteitől, vagy hitvallását a foglalkozásától?

Ki teregethetné ki maga előtt az óráit, mondván: ‘Ezt az Istennek szánom, ezt pedig magamnak: ezt a lelkemnek, amazt pedig a testemnek.'

Az óráitok szárnyak, amelyek a téren át szálldosnak éntől énig.

Aki úgy viseli az erkölcsiségét, mint a legjobb ruháját, lenne inkább mezítelen.

A szél és a Nap nem fog lyukat tépni a bőrén.

És aki a magaviseletét az erkölcstan szerint szabja meg, kalitkába zárja énekes madarát.

A legszabadabb ének nem a rudak és drótok mögül jön.

És az, akinek Isten imádása ablak, amit hol kinyit, hol bezár, még nem látogatott el lelkének házába, ahol az ablakok hajnaltól hajnalig mindig nyitva vannak.

A mindennapi élet számotokra a templom és a vallás.

Bármikor léptek be oda, vigyétek magatokkal mindeneteket.

Vigyétek az ekét és az üllőt, a kalapácsot és a lantot,

mindent, amit szükségből, vagy saját gyönyörűségetekre készítettetek.

Mert álmodozásotokban sem emelkedhettek magasabbra teljesítményeiteknél, sem pedig kudarcaitoknál mélyebbre nem zuhanhattok.

És vigyetek magatokkal minden embert:

mert imádásban nem szárnyalhattok magasabbra reményeiknél, sem kétségbeesé- süknél mélyebbre nem alázhatjátok le magatokat.

És ha Istent meg akarjátok ismerni, ne legyetek ezért talányok megfejtőivé.

Inkább nézzetek körül, s ott láthatjátok Őt gyermekeitekkel játszani.

Vagy tekintsetek a térbe: ott sétál Ő a fellegeken, a villámlásban kinyújtja karját és az esőben leszáll a magasból.

Meglátjátok: ott mosolyog Ő a virágokban, aztán felkél és a fákban karjaival integet.

Azután ismét Almitra szólott; mondván:

- Most a halálról szeretnénk kérdezni téged.

És ő mondá:

- Ti a halál titkát szeretnétek megtudni.

De miképpen találhatnátok meg, hacsak nem az élet szívében keresitek azt?

A bagoly, amelynek éjhez szokott szeme napközben vak, nem fedheti fel a világosság misztériumát.

Ha valóban meg akarjátok látni a halál szellemét; tárjátok szélesre szíveteket az élet teste előtt.

Mert az élet és a halál egy, mint ahogyan egy a folyó és a tenger is.

Reményeitek és vágyaitok mélységében ott rejtőzik csendes tudásotok a túlsó világról;

és miként a hó alatt álmodó magok, szívetek a tavaszról álmodik.

Bízzatok az álmokban, mert bennük van elrejtve az örökkévalósághoz vezető kapu.

Halálfélelmetek csak a pásztor reszketése, amikor a király előtt áll, aki kezét tisztességadásként az ő fejére fogja tenni.

Vajon a pásztor, bár remeg, nem örül-e, hogy a király jelét fogja magán viselni?

De vajon nem figyelmez-e mégis inkább a remegésre?

Mert mi más a halál, mint hogy mezítelenül álltok a szélben és elolvadtok a napon?

És amikor megszűnik a lélegzet, mi más az, mint hogy megszabadul nyugtalan hullámzásától, hogy felemelkedhessék és kiterjeszkedhessék, és minden tehertől mentesen Istent kereshesse?

Csak ha isztok a hallgatás vizéből, akkor fogtok igazán énekelni.

És ha elértétek a hegy csúcsát, akkor kezdtek csak kapaszkodni fölfelé.

S ha majd a föld magának követeli tagjaitokat, akkor kezdtek csak igazán a táncotokba.

És ekkorra este lett.

És Almitra, a látnoknő így szólt:

- Áldott legyen ez a nap és ez a hely, s a te szellemed, amely szólott hozzánk.

És ő így válaszolt:

- Valóban én beszéltem? Nem voltam-e én is csak hallgató?

Aztán lejött a templom lépcsőin és az egész nép követte őt. És elért hajójához és felment a fedélzetre.

És szembefordult a néppel, felemelte hangját és szólott:

- Orphalese népe, a szél távozást parancsol tőletek.

Nékem nem olyan sürgős, mint a szélnek, mégis el kell mennem.

Mi, vándorok, akik mindig a magányosabb utat keressük, sohasem kezdjük ott a napot, ahol az előzőt bevégeztük és nincsen napkelte, amelyik ott találna bennünket, ahol a napnyugta hagyott.

Még amikor a föld szendereg, mi akkor is úton vagyunk.

Mi a szívós növény magjai vagyunk és érettségünknek és szívünk teljességének idején odaadatunk a szélnek és szétszóratunk.

Rövidek voltak közöttetek napjaim, s még rövidebbek a szavak, amelyeket szólottam.

De ha a hangom elhalna a fületekben és szeretetem eltűnnék az emlékeitek közül, akkor visszatérek hozzátok,

és gazdagabb szívvel és a szellemnek jobban engedelmeskedő ajakkal fogok hozzátok szólni.

Bizony, visszatérek a dagállyal,

és bár a halál elrejt talán és a nagyobb csend beburkol, mégis újból megkeresem majd az értelmeteket.

És a keresésem nem lesz hiábavaló.

Ha valami is igaz volt abból, amit mondottam, az az igazság tisztább hangon fedi majd fel önmagát előttetek és gondolataitokhoz közelebb álló szavakban.

Engem elvisz a szél, de nem az ürességbe;

és ha ez a nap nem a ti szükségleteitek és az én szeretetem beteljesülésének napja, akkor legyen az ígéret egy másik, eljövendő napig.

Az ember szükségletei változnak, de a szeretete nem, sem pedig az a vágya, hogy a szeretete kielégítse szükségleteit.

Tudjátok meg tehát, hogy vissza fogok térni ama nagyobb csendességből.

A köd, amelyet a hajnal eloszlat, harmatot hagyva a mezőkön, felemelkedik, felhővé tömörül, s azután esőként hull vissza a földre.

És én sokban hasonlítottam ehhez a ködhöz.

Az éjszaka csendjében utcáitokat jártam és szellemem belépett házaitokba,

szíveitek az én szívemben dobogtak, leheletetek az arcomat érte és ismertelek mindnyájatokat.

Bizony; ismertem örömötöket és fájdalmatokat és amikor szunnyadtatok, álmaitok az én álmaim voltak.

Gyakran olyan voltam köztetek, mint a tó a hegyek között.

Visszatükröztem a bennetek lévő csúcsokat és a szelíd lejtőket, sőt még gondolataitok és vágyaitok átvonuló nyájait is.

És csöndességemben elérkeztek hozzám gyermekeitek kacagásának csermelyei és ifjai-tok sóvárgásának folyói.

És amikor elérték az én mélységemet, a csermelyek és a folyók mégsem szűntek meg énekelni.

De elért hozzám valami, ami még édesebb, mint a kacagás és még nagyobb, mint a sóvárgás.

A bennetek lévő határtalan volt ez;

az óriási ember, akiben ti csak sejtek és izmok vagytok;

az, akinek énekében minden éneklésetek csak hangtalan lüktetés.

Ebben az óriási emberben vagytok ti is óriásiak,

és őt szemlélvén benneteket szemléltelek és szerettelek.

Mert elérhet-e a szeretet olyan távolságokba, amelyek ne volnának benne ez óriási gömbben?

Miféle látomások, miféle remények, miféle önteltség szárnyalhatja túl ezt a szárnyalást?

Mint a roppant tölgyfa, amelyet almavirág borít, olyan bennetek az óriási ember.

Hatalmas ereje odaköt a földhöz, illata a térbe emel benneteket és tartóssága folytán vagytok halhatatlanok.

Azt mondták néktek, hogy akár a lánc, olyan gyöngék vagytok, mint a leggyöngébb láncszemetek.

De ez csak fele az igazságnak. Olyan erősek is vagytok, mint a legerősebb láncszemetek.

Legkisebb tettetek szerint mérni benneteket annyi, mintha az óceán erejét habjának gyarlósága után számítanák.

Bukásaitok után ítélni meg benneteket annyi, mintha az évszakokat állhatatlanságukért hibáztatnák.

Bizony, ti olyanok vagytok, mint az óceán,

és bár súlyosan megfeneklett hajók várják a dagályt partjaitokon, mégis, akár az óceán, nem siettethetitek dagályaitokat.

És olyanok is vagytok, mint az évszakok,

bár télidőtökben megtagadjátok tavaszotokat,

a tavasz, bennetek pihenvén, álmosan mosolyog és nem sértődik meg.

Ne gondoljátok; hogy mindezeket azért mondom el, hogy azután így szólhassatok egymáshoz: ‘Jól megdícsért minket. Csak a jót látta meg bennünk.'

Én csak olyan szavakkal beszélek hozzátok, amit ti is tudtok gondolatban.

És mi más a szóbeli tudás, mint a szótalan tudás árnyéka?

A ti gondolataitok és az én szavaim hullámok egy lepecsételt emlékezetből, amely tegnapjaink feljegyzéseit őrzi,

és ama régi napokét, amikor a föld még sem bennünket nem ismert, sem önmagát,

és az éjszakákét, amikor a földet még nem kavarta föl a zűrzavar.

Bölcs emberek látogattak el hozzátok, hogy bölcsességükből adjanak néktek. Én azért jöttem, hogy elvigyek magammal a bölcsességetekből:

és lám, megtaláltam azt, ami nagyobb a bölcsességnél.

Egy lángoló szellemet bennetek, amely önmagától egyre gyarapodik,

mialatt ti, nem is ügyelve gyarapodására, napjaitok sorvadását siratjátok.

Az életet kereső élet ez a testetekben, amelyek félnek a sírtól.

Itt nincsenek sírok.

Ezek a hegyek és síkságok bölcső és lépcső.

Amikor csak elmentek a mező mellett, ahová őseiteket helyeztétek, nézzétek jól meg és látni fogjátok önmagatokat gyermekeitekkel kézenfogva táncolni.

Bizony, gyakran vígadoztok, anélkül, hogy tudnátok róla.

Jöttek hozzátok mások is, akiknek a hitetek számára tett arany ígéretekért csak gazdagságot, hatalmat és dicsőséget adtatok.

Én kevesebbet adtam még az ígéretnél is és mégis nagylelkűbbek voltatok hozzám.

Az életre való mélyebb szomjúhozást adtátok nékem.

Ugyan kaphat-é nagyobb ajándékot valaki annál, mint ami minden célját szomjas ajkakká és egész életét forrássá változtatja?

És ebben van az én tisztességem és jutalmam,

hogy amikor csak inni megyek a forráshoz, azt látom, hogy az eleven víz maga is szomjúhozik;

és megiszik engem, amíg én őt iszom.

Némelyikőtökről olybá tűnt nékem, hogy büszke és túl félénk ajándékokat elfogadni.

Bizony, én is túl büszke vagyok ahhoz, hogy elfogadjak fizetséget, de nem ajándékot.

És ámbár bogyókat ettem a dombokon, amikor azt akartátok, hogy asztalotoknál üljek,

és a templom oszlopcsarnokában aludtam: amikor pedig ti szívesen födeletek alá fogadtatok volna,

mégis, vajon nem a szerető figyelem, amellyel napjaimat és éjszakáimat kísértétek, tette-e édessé szájamban a falatot és övezte-e látomásokkal álmaimat?

Ezért áldalak benneteket leginkább:

sokat adtok és nem is tudjátok, hogy adtok.

Bizony mondom néktek, kővé válik az a jóság, amelyik tükörben bámulja önmagát,

és az a jótett, amely gyöngéd neveken szólítgatja önmagát, szitkok szülőjévé válik.

Néhányatok tartózkodónak mondott engem és magányomtól megittasultnak,

és azt mondtátok: ‘Az erdő fáival társalog ő, de az emberekkel nem. Egyedül üldögél a dombtetőkön és lenéz a városunkra.'

Igaz, hogy felmásztam a dombokra és járkáltam távoli helyeken,

de hogyan láthattalak volna meg benneteket másképpen, hacsak nem a nagy magasságból, vagy a nagy távolságból?

Hogyan is lehetne az ember közel, hacsak nincsen távol?

Mások közületek szóltak hozzám, de nem szavakkal és ezt mondták:

‘Idegen, idegen, elérhetetlen magasságok kedvelője, miért lakozol a hegyormok között, ahová a sasok rakják fészküket?

Miért keresed az elérhetetlent?

Micsoda viharokat akarsz foglyul ejteni hálóddal,

és micsoda különös madarakra vadászol az égbolton?

Jer, légy közülünk való.

Szállj le hozzánk, csillapítsd éhségedet kenyerünkkel és csillapítsd szomjadat borainkkal.'

Ők ezeket lelkük magányában mondották;

de ha magányuk mélyebb lett volna, tudták volna, hogy én csak a ti örömötök és fájdalmatok titkát keresem,

és hogy csak nagyobb énetekre vadásztam, ami az egeket járja.

De a vadász egyúttal a vad is volt;

mert sok-sok nyilam hagyta el íjamat csak azért, hogy saját keblemet keresse.

És a szárnyaló egyúttal a kúszó is volt;

mert amikor szárnyaimat kiterjesztettem a napfényben, árnyékuk a földön teknősbékát mutatott.

És én, a hívő, egyúttal kétkedő is voltam;

mert gyakorta tettem ujjamat saját sebeimbe, hogy jobban tudjak hinni bennetek és jobban megismerhesselek titeket.

És most ezzel a hittel és ezzel a tudással mondom:

nem vagytok bezárva testeitekbe, sem bebörtönözve házaitok és földjeitek közé.

Az, ami vagytok, a hegyek fölött lakozik és együtt kószál a széllel.

Nem olyasmi az, ami a napra kúszik, hogy melegedjék és biztonságára üreget ás a sötétségbe,

hanem szabad az, szellem, amely beburkolja a földet és közege az éter.

Ha ezek a szavak homályosak, ne próbáljátok őket megvilágítani.

Homályos és ködös mindennek a kezdete, de nem ilyen a vége,

és én úgy szeretnék élni az emlékezetetekben, mint valaminek a kezdete.

Az élet és minden, ami él, a ködben fogantatik és nem a kristályban.

És ki tudja, vajon a kristály nem csupán a köd bomlása-é?

Azt szeretném, ha erre emlékeznétek, amikor énrám emlékeztek:

az, ami a leggyöngébbnek és a legzavarodottabbnak látszik bennetek, az a legerősebb és a leghatározottabb.

Vajon nem a leheletetek emelte-é és keményítette meg csontjaitok szerkezetét?

És vajon nem álom volt-e az, amelynek álmodására ímmár egyikőtök sem emlékszik, ami felépítette városotokat és megformált mindent; ami benne van?

Ha csak egyszer is megláthatnátok ama lehelet lüktetését, más egyebet nem látnátok meg többé,

és ha csak egyszer is hallhatnátok azon álom suttogását, nem hallanátok meg többé semmi más hangot.

De ti nem láttok és nem hallotok és ez jól van így.

A fátylat, amely szemeteket elhomályosítja, el fogják vonni a kezek, amelyek szőtték,

és az agyagot, amely fületeket betölti, át fogják törni az ujjak, amelyek gyúrták.

És ti látni fogtok

és hallani fogtok.

De mégsem bánjátok majd, hogy megismertétek a vakság állapotát, és azt sem sajnáljátok, hogy süketek voltatok.

Mert azon a napon megismeritek majd a rejtett célt minden dologban,

és úgy fogjátok áldani a sötétséget, amint áldottátok a világosságot.

Miután pedig elmondotta ezeket a dolgokat, körülnézett és látta, hogy hajója kormányosa a kormányrúdnál áll, látta, mint pillant az olykor a dagadó vitorlákra, olykor pedig a messzeségbe.

És így szólt:

- Türelmes, nagyon is türelmes a hajóm kapitánya.

A szél fúj és nyugtalanok a vitorlák;

még az evező is irányítást kér;

de a kapitányom mégis nyugodtan várja, hogy elhallgassak.

És itt ezek a tengerészeim, akik hallották már a nagyobb tenger kórusát is, szintén türelmesen végighallgattak engem.

Most már nem kell tovább várniuk.

Készen vagyok.

A folyó elérte a tengert, s a nagy anya ismét keblére öleli fiát.

Isten hozzád, Orphalese népe.

E napnak vége van.

Úgy záródik be felettünk, mint a vízililiom a maga holnapja felett.

Ami itt adatott nékünk, megtartjuk,

és ha nem volna elegendő, akkor újra össze kell jönnünk és együtt kell nyújtanunk kezünket az adakozó felé.

Ne feledjétek el, hogy visszatérek hozzátok.

Csak egy kis idő kell még és vágyódásom egy másik testtől gyűjt össze magának port és habot.

Csak kis idő kell még, pillanatnyi pihenés a szél szárnyain és egy másik asszony fog hordani engem.

Istenhozzádot mondok néktek és az ifjúságomnak, amelyet véletek töltöttem.

Csak tegnap volt, hogy álmunkban találkoztunk.

Ti daloltatok nékem, s én a vágyódásaitokból tornyot építettem az égbe.

Most azonban az álom elrepült, az álmodásnak vége és nincs már hajnal.

Délidőben járunk, fél-éberségünk teljes napba fordult és el kell válnunk.

Ha az emlékezés szürkületében ismét találkozunk, újra beszélünk majd egymással és ti mélyebb értelmű dalt énekeltek majd nékem.

És ha kezünk találkozik egy új álomban, újra építünk majd tornyokat az égbe.

Ezt mondván, jelt adott a tengerészeknek és azok tüstént felszedték a horgonyt, elszabadították a hajót a kikötőhelyről és elindultak kelet felé.

És kiáltás szállt fel a népből, mintha egy szívből jött volna és felemelkedvén az alkonyatban, messze kihangzott a tengerre, mint a hatalmas harsonaszó.

Csak Almitra hallgatott és bámult a hajó után, amíg csak el nem tűnt az a szürkületben.

És amikor a nép már mind szerteoszlott, ő még mindig ott állt egyedül a tengerparton és szívében e mondásra emlékezett:

‘Csak kis idő kell még, pillanatnyi pihenés a szél szárnyain - és egy másik asszony fog hordani engem.'

 
 
0 komment , kategória:  Kahlil Gibran A PRÓFÉTA  
szeretettel
  2013-10-09 06:25:36, szerda
 
  Kahlil Gibran
A PRÓFÉTA
Révbíró Tamás fordítása



[Tartalom

A hajó (Készülődés)
Szeretet
Házasság
Gyermekek
Adakozás
Evés és Ivás
Munka
Öröm és Bánat
Házak
Ruhák
Eladás és Vásárlás
Bűn és Bűnhődés
Törvények
Szabadság
Értelem és Szenvedély
Fájdalom
Önismeret
Tanítás
Barátság
Beszéd
Idő
Jó és Rossz
Imádság
Öröm
Szépség
Vallás
Halál
Búcsúzás]



Almusztafa, a kiválasztott és a szeretett, aki önnön napjának hajnala
volt, tizenkét esztendeig várakozott Orfalisz városában a hajójára,
melynek vissza kellett térnie, hogy hazavigye őt a szigetre, ahol
született.

És a tizenkettedik esztendőben, az aratás hónapjának, Jelulnak hetedik
napján felment a város falain kívül magasodó hegyre, és a tenger felé
kémlelt, és a párán át látta, hogy közeledik a hajó.

És szívének kapui kitárultak, és öröme messzire szállt a tenger fölött.
És lehunyta szemét, és lelke csendjeiben imádkozott.

Hanem ahogy leereszkedett a hegyről, szomorúság vett rajta erőt,
és szívében ez a gondolat támadt:

Hogyan menjek el békében, szomorúság nélkül? Bizony, szellemem
sebesülése nékül ezt a várost el nem hagyhatom.

Hosszú napokat töltöttem el fájdalomban falai között, és hosszú
éjszakákat magányosan; és ugyan ki távozhatnék fájdalmának s
magányosságának színteréről bánat nélkül?

Szellemem túl sok cserepét szórtam szét ezeken az utcákon, vágyaimnak
túl sok gyermeke kóborol mezítelen e dombok között, s én terhek és
kínok nélkül tőlük el nem szakadhatok.

A mai napon nem ruhadarabot vetek el magamtól, hanem bőrt, melyet
saját kezemmel szakítok le. Nem is gondolat, amit magam mögött
hagyok, hanem szív, melyet éhség és szomjúság édesített meg.

És mégsem vesztegelhetek tovább.

A tenger, mely mindent magához szólít, szólít most engem is, fel kell
a hajóra szállnom.

Mert maradnom, bár az órák elhamvadnak az éjszakában, egy volna azzal,
hogy megfagyok, kristállyá válok, és a sár magához köt.

Örömmel vinnék magammal mindent, ami itt van. De hogyan tehetném?

A hang nem viheti magával a nyelvet és az ajkat, melyről szárnyra
kelt. Az étert egyedül kell felkutatnia.

És egyedül, fészke nélkül száll a sas is a nap felé.

Most, midőn leért a hegy lábához, a tenger felé fordult, és látta,
hogy hajója a kikötő felé közelít, s fedélzetén a tengerészeket,
honfitársait.

És lelke feléjük kiáltott, és így szólt:

Ősanyám fiai, hullámok meglovagolói,
Mily sokszor hajóztatok álmaimban. És most eljöttetek ébrenlétemben
is, amely egy mélyebb álom.
Készen állok az indulásra, s lelkesültségem felvont vitorlákkal várja
a szelet.
Csak egyetlen lélegzetet veszek még ebből a nyugodt levegőből, csak
egyetlen pillantást vetek még hátra,
És aztán közétek állok, hajós a hajósok közé.

Te pedig, hatalmas tenger, alvó anya,

Aki magad vagy a szabadság és a béke pataknak és folyamnak -

Még egyetlen kanyart tesz csupán e folyó, csak egyet csobban még
medrében,

S aztán megtérek hozzád, határtalan csepp a határtalan óceánba.

És miközben lépdelt, azt látta, hogy férfiak és nők a távolban
elhagyják földjeiket s a szőlőskerteket, és sietve indulnak a
városkapuk felé.

És hallotta, hogy az ő nevét mondják, és mezőről mezőre száll a hír,
hogy hajója befutott.

És így szólt önmagához:

Legyen-e az elválás napja a gyülekezés napjává?

Kimondassék-e, hogy alkonyom valójában hajnalt jelent nekem?

És mit adjak annak, aki ekéjét a barázda felében hagyta, vagy annak,
ki miattam leállította a szőlőprés kerekét?

Váljék-e szívem bő termésű telt fává, hogy gyümölcseit összeszedve
átadhassam nekik?

Áradjanak-e vágyaim forrásként, hogy poharaikat teletöltsem vele?

Lant vagyok-e, melynek húrjait a mindenható keze megérintheti, vagy
talán fuvola, melyen lélegzete áthalad?

Én a csöndeket kutattam, és vajon leltem-e olyan kincset a csöndekben,
melyet most bízvást szétoszthatnék?

Ha e nap az én aratásom napja, vajon hol vetettem el a magot, és vajon
melyik, elfeledett évszakban?

Ha valóban ez az az óra, mikor lámpásomat fölemelhetem, abban nem az
én lángom lobog.

Üres és sötét lesz a lámpa, melyet fölemelek,

És az éjszaka őre tölti meg majd olajjal, és a lángot is ő lobbantja
fel.

Mindezeket szavakkal mondta el. De szívében sok minden maradt
kimondatlanul. Mert mélyebb titkát ő maga sem foglalhatta szóba.

És mikor belépett a városba, minden ember elébe jött, és mind
kiáltozott, mintha egyetlen hang szólott volna.

És előléptek a város elöljárói, és mondták:

Ne menj el mitőlünk.

Holdtölte voltál a mi éjszakánkban, és ifjúságod adott nekünk álmodni
való álmokat.

Nem vagy te idegen miközöttünk, sem vendég nem vagy, hanem a mi fiunk,
akit szeretünk.

Ne engedd, hogy szemünk éhezzék orcád látására.

És a papok és a papnők így beszéltek hozzá:

Ne válasszanak el tőlünk most a tenger hullámai, ne váljanak az évek,
melyeket köztünk töltöttél, puszta emlékké.

Szellemként jártál köztünk, és árnyékod fény volt az arcunkon.

Nagyon szerettünk téged. De szeretetünk nem szólalt meg, és fátyol
takarta azt.

De most hangosan kiált hozzád, és leplezetlenül áll előtted.

Hiszen mindig is így volt ez: a szeretet nem ismeri fel önnön
mélységét, míg az elválás órája el nem következik.

És előléptek mások is, és könyörögtek neki. De ő nem válaszolt. Csupán
fejét hajtotta le, s akik közel álltak hozzá, látták, hogy mellére
könnycseppek hullanak.

És ő meg az emberek a templom előtti nagy térre mentek el.

És a szentélyből előlépett egy asszony, kinek Almitra volt a neve.
És papnő volt.

És Almusztafa túláradó gyengédséggel nézett reá, mert Almitra volt az
első, aki fölkereste őt, és hitt benne, amikor még csupán egy napja
tartózkodott a városukban.

És az asszony köszöntötte őt, mondván:

Isten prófétája, te, aki a legvégsőt keresed, hosszú idő óta kémlelted
a messzeséget hajód után.

És hajód most megérkezett, itt az idő, hogy útra kelj.

Mély vágy él benned emlékeid földje iránt, ahol leghőbb vágyaid
lakoznak; a mi szeretetünk meg nem fog kötni téged, sem a mi
ragaszkodásunk vissza nem tart.

Mégis azt kérjük tőled, mielőtt távozol, beszélj hozzánk, és mondd el
nékünk az igazságot.

És mi továbbadjuk azt gyermekeinknek, és ők az ő gyermekeiknek, és így
nem vész majd el soha.

Magányosságodban őrködtél napjaink felett, és álombeli sírásunkat is
ébren figyelted.

Most tehát mutass meg bennünket önmagunknak, és mondd el mindazt, ami
néked a születés és halál közöttiekről megmutattatott.

És ő így felelt:

Orfalisz népe, mi egyébről beszélhetnék én néktek, mint ami még most
is lelkeitekben él?


És akkor Almitra azt mondá: Beszélj nekünk a Szeretetről.

És ő fölemelte fejét, és az emberekre nézett, és csöndesség szállott
reájuk. Aztán fennszóval ezeket mondotta:

Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,

Jóllehet minden útja nehéz és meredek.

És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,

Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.

És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,

Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél
pusztává sepri a kertet.

Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre
feszíteni is. Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget
is.

Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb
ágaitokat,

Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz
való kapaszkodásban.

Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.

Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.

Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.

Fehérre őröl benneteket.

Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;

És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek
Isten szent lakomáján.

Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s
e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.

Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt
keresitek,

Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet
szérüjéről

Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből,
és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.

A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán
önmagából.

A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.

Mert a szeretetnek elég a szeretet.

Amikor szerettek, ne mondjátok: "Isten a szívemben lakik"; mondjátok
azt: "Isten szívében lakom".

És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a
szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.

A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.

De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti
vágyaitok:

Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely
az éjszakában zengi dalát.

Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.

Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;

És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.

Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az
új napért, mely szeretetre virrad;

Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;

Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;

S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek;
dalotok őt dicsérje.


És akkor Almitra szólott újra, és azt mondá: És a Házasság, Mester?

És ő így válaszolt:

Együtt születtetek, és együtt is maradtok mindörökre.

Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják
napjaitokat.

Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.

De együttlétetekben legyenek távolságok.

És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.

Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:

Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.

Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.

Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.

Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak
egyedüllétet.

Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra
rezdülnek.

Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.

Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.

És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:

Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,

És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.


És egy asszony, aki mellére csecsemőt szorított, azt mondta: Beszélj
nekünk a Gyermekekről.

És ő így szólt:

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.

Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.

Általatok érkeznek, de nem belőletek.

És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.

Mert nekik saját gondolataik vannak.

Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.

Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok
el, még álmaitokban sem.

Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná
tenni, mint ti vagytok.

Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.

Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.

Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket
minden erejével, hogy nyiai sebesen és messzire szálljanak.

Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;

Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.


Akkor így szólt egy gazdag ember: Beszélj nekünk az Adakozásról.

És ő így válaszolt:

Keveset adsz, amikor a te tulajdonodból adsz.

Amikor önmagadból adsz, igazán akkor adakozol.

Mert mi a tulajdon: tárgyak, melyeket megőrizel, attól való féltedben,
hogy hátha holnap szükséged lesz reá.

És a holnap - ugyan mit hoz a holnap a túlontúl elővigyázatos ebnek,
mely csontokat kapar el a nyomtalan homokban, míg a szent városba
tartó zarándokokat követi?

És mi a szükségtől való félelem, ha nem maga a szükség?

Hát a szomjúságtól való félelem, ha kutad tele van, nem maga az
olthatatlan szomjúság?

Vannak, kik keveset adakoznak a sokból, amijük van, s ezt az elismerés
reményében teszik - e rejtett vágyuktól adományuk egészségtelenné
válik.

És vannak, akiknek kevesük van, s mind odaadják azt.

Vannak, kik hisznek az életben és az élet gazdagságában, és az ő
ládájuk sohasem üres.

Vannak, kik örömmel adakoznak, és ez az öröm az ő jutalmuk.

És vannak, akik kínnal adakoznak, és ez a kín az ő megkereszteltetésük.

És vannak, akik adakoznak, és nem éreznek fájdalmat, sem örömöt nem
keresnek, sem erényességet nem gyakorolnak ezáltal;

Ők úgy adakoznak, miként amott a völgyben a mirtusz a levegőbe leheli
illatát.

Az ilyenek keze által Isten szava szól, és szemükből Ő mosolyog a
földre.

Jó adakozni, ha kérnek, de jobb kéretlenül, a megértéstől vezettetve;

És akinek keze nyitva, annak számára nagyobb öröm megkeresni az
elfogadót, mint adakozni.

Van-e, amit meg kell tartanod?

Minden, amid van, egyszer átadatik.

Tehát adakozz ma, hogy az adakozás ideje a te időd legyen, ne
örököseidé.

Gyakorta mondjátok: "Adnék én, de csak annak, aki megérdemli".

Gyümölcsös kertedben a fák, legelődön a jószágok nem mondják ezt.

Ők azért adnak, hogy élhessenek, mert megtartani annyi, mint elveszni.

Hiszen aki méltó arra, hogy nappala és éjjele legyen, az minden
egyebet is megérdemel tőled.

És aki megérdemli, hogy igyék az élet óceánjából, az megérdemli, hogy
megtöltse kelyhét a te kis csermelyedből is.

És mi lehet nagyobb jutalom, mint a bátorság, a bizalom, a kegyelem,
ami az elfogadással jár?

Hát ki vagy te, hogy az emberek felfedjék keblüket, leleplezzék
büszkeségüket, s mezítelen méltósággal, megszégyenült büszkeséggel
álljanak előtted?

Nézd meg elébb, magad méltó vagy-e adni, az adakozás eszközévé lenni.

Mert az igazság az, hogy az élet adakozik az élet számára - te pedig,
ki adakozónak véled magad, nem vagy egyéb, mint tanú.

Ti pedig, elfogadók - és valamennyien elfogadók vagytok - ne vegyétek
fel a hála terhét, mert igát raktok ezzel önmagatokra és arra is, aki
adakozik.

Inkább emelkedjetek fel együtt az adakozóval az adományon, mintha
szárnyakon;

Mert számon tartani adósságodat egyet jelent azzal, hogy kételkedsz a
nagylelkűségben, pedig annak anyja a szabad szívű föld, s atyja maga
az Isten.


Akkor egy öreg ember, egy vendégfogadós szólalt meg: Beszélj nekünk az
Evésről és Ivásról.

És ő azt mondá:

Vajha élhetnétek a föld illatából, s miként a légi növények, fénnyel
táplálkozhatnátok.

De mivel ölnötök kell, hogy ehessetek, s szomjotok oltására az
újszülöttet anyja tejétől meg kell rabolnotok, legyen hát ez kegyes
cselekedet.

Legyen asztalotok oltárrá, melyen az erdő, mező tisztái és ártatlanjai
áldozattá lesznek azért, ami az emberben még tisztább és ártatlanabb.

Mikor megöltök egy állatot, szívetekben mondjátok neki:

- Ugyanaz a hatalom, mely téged lesújt, lesújt engem is; az én sorsom
is elvégeztetik.

- Mert a törvény, mely téged az én kezemre adott, engem egy
hatalmasabb kézre fog adni.

- A te véred és az én vérem a nedv, amely a mennyország fáját
táplálja.

És mikor fogatokkal egy alma húsát szakítjátok fel, mondjátok
szívetekben:

- Magvaid testemben élni fognak,

- És holnapod bimbója szívemben fog kinyílni,

- És a te illatod lesz az én lehelletem,

- És együtt örvendezünk majd a múló időben.

És ősszel, amikor szőlőskertjeitekben a prés alá szüretelitek a
fürtöket, mondjátok szívetekben:

- Én magam is szőlőskert vagyok, s gyümölcsöm a prés alá gyűjtetik.

- És mint az új bor, örök hordóba töltetem.

És télen, amikor borotokat kancsóba töltitek, minden pohárért szóljon
egy dal szívetekben;

És szóljon egy dal az őszi napok emlékéért, a szőlőskertért és a
szőlőprésért is.


Akkor egy szántóvető mondá: Beszélj nekünk a Munkáról.

És ő válaszolt, mondván:

Dolgoztok, hogy lépést tartsatok a földdel és a föld lelkével.

Mert dologtalannak lenni annyi, mint elidegenedni az évszakoktól,
és kilépni az élet menetéből, mely méltósággal és büszke alázattal
halad a végtelenség felé.

Amikor dolgozol, fuvola vagy, melynek szívén áthaladva a múló percek
susogása zenévé változik.

Melyikőtök maradna süket és néma nádszál, mikor minden egyéb
összhangzóan együtt énekel?

Mindig azt hallottátok, hogy a munka átok, a robot szerencsétlenség.

De én mondom néktek, ha dolgoztok, beteljesíttek egy darabkát a föld
legmesszibb álmaiból, azt a darabkát, melyet rátok szabtak, amikor az
álom megszületett,

És amíg munkálkodtok, igazán szeretitek az életet,

És az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt
ismerősötök az élet legbensőbb titka.

Hanem ha fájdalmatokban a születést csapásnak, a test fenntartását
a homlokotokra írt átoknak nevezitek, akkor én azt válaszolom, hogy
semmi egyéb, mint homlokotok verítéke moshatja el onnan azt, ami oda
íratott.

Hallottátok azt is, hogy az élet sötétség, és ti fáradalmatokban
visszhangozzátok, amit a megfáradtak mondottak.

És én azt mondom, az élet valóban sötétség, ha nincsen akarat,

És minden akarat vak, ha nincsen tudás,

És minden tudás hiábavaló, ha nincsen munka, és minden munka üres, ha
nincsen szeretet;

Ha pedig szeretettel dolgoztok, önmagatokat összefűzitek önmagatokkal,
egymással és Istennel.

És mit jelent az, hogy szeretettel dolgozni?

Úgy szőni gyolcsot, hogy a szálat a szívedből húzod, mintha azt a
gyolcsot az viselné majd, akit szeretsz.

Szeretve építeni a házat, mintha az lakna majd benne, akit szeretsz.

Gyengédséggel vetni el a magot, és örvendezve aratni, mintha az enné a
gyümölcsöt, akit szeretsz.

A magad képére alakítani mindent, saját lelked lehelletével.

És tudni azt, hogy körülötted állnak mind az áldott halottak, és
figyelnek téged.

Gyakran hallottalak benneteket, amint ezt mondjátok, mintha álmotokban
beszélnétek: - Aki a márványt faragja, és saját lelke képmását felleli
a kőben, nemesebb, mint aki a földet szántja.

- És aki foglyul ejti a szivárványt, és az ember képmására vászonra
fekteti, az több, mint aki sarut készít a lábainkra.

De én azt mondom, nem is álomban, hanem a délidő túlontúl éber
pillanataiban: a szél nem beszél ékesebben a hatalmas tölgyfához, mint
a fűszálak legkisebbikéhez.

És egyedül az nagyobb, aki a szél szavát a saját szeretete által édesebb
dallá teszi.

A munka a láthatóvá tett szeretet.

És ha nem tudsz szeretettel munkálkodni, hanem csak utálattal, akkor
jobb, ha otthagyod munkádat, és leülsz a templom kapuja elé, és
alamizsnát kérsz azoktól, akik örömmel munkálkodnak.

Mert ha közönnyel sütöd a kenyeret, keserű kenyeret sütsz, amely az
ember éhének csak felét mulasztja el.

És ha utálattal sajtolod a szőlőt, utálatod mérget párol a borba.

És énekelj bár úgy, mint az angyalok, ha nem szeretsz énekelni, dalod
süketté teszi az emberek fülét a nappal és az éjszaka hangjaira.


Akkor egy asszony azt mondta: Beszélj nekünk az Örömről és a Bánatról.

És ő így felelt:

A ti örömetek maga a bánat, mely igaz orcáját mutatja.

És ugyanazon kút, melyből kacagástok buzog fel, nemegyszer volt már
könnyekkel telve.

Hogyan is lehetne másképp?

Minél mélyebb árkot hasít lényetekbe a bánat, annál több öröm
befogadására lesztek képesek.

Hiszen a korsó, mely borotokat tartja, nem égett-e meg maga is a
fazekas kemencéjében?

És a lant, melynek szava lelketeket megnyugtatja, nem azonos-e a
fával, melyet késsel vájtak üregessé?

Amikor örvendeztek, nézzetek szívetekbe mélyen, és látjátok majd,
hogy ahonnan örömetek származik, ugyanonnan való bánatotok is.

Amikor bánkódtok, ismét nézzetek szívetekbe, és meglátjátok, hogy ami
miatt sírtok, abban valaha örömöt leltetek.

Vannak közöttetek, akik azt mondják: "Az öröm hatalmasabb, mint a
bánat", és mások azt: "Nem úgy van, hanem a bánat a hatalmasabb".

De én azt mondom néktek, hogy e kettő el nem választható.

Együtt érkeznek, és mikor egyikük magában ül veled asztalodnál,
jusson eszedbe, hogy a másik az ágyadban aluszik.

Bizony, mérlegként függtök öröm és bánat között.

Csak aki üres, az mozdulatlan és kiegyensúlyozott.

Amikor a kincstartó fölemel, hogy aranyát s ezüstjét megmérje
rajtatok, el nem kerülhetitek, hogy örömetek, bánatotok megemelkedjék
avagy alászálljon.


Akkor egy kőműves állott elő, és mondá: Beszélj nekünk a Házakról.

És ő válaszolt, és ezt mondotta:

Építhettek elképzelt hajlékot a vadonban, és építhettek házat belül a
város falain.

Mert miként hazatértek szürkületkor, úgy tér meg a bennetek lakozó
vándor is, aki mindig távoli és magányos.

A te házad a te nagyobbik tested.

Megnövekszik a nap fényében, és álomra szenderül az éj csöndességében,
és álma nem álomtalan. Nem álmodik-e a házad? és álmában nem hagyja-e
el a várost, nem lép-e át erdőbe, hegytetőre?

Vajha tenyerembe gyűjthetném házaitokat, és szétszórhatnám erdőn és
mezőn.

Volnának a völgyek a ti útjaitok, a zöld ösvények az utcák, hogy
egymást szőlőskerteken át kereshessétek fel, és ruhátokban a föld
illatával járjatok.

De ez még nem lehet így.

Atyáitok félelmükben túlontúl közel gyűjtöttek össze benneteket. És ez
a félelem kitart még. Hajlékotokat egy ideig falak választják el
földjeitektől.

És mondjátok meg nékem, Orfalisz lakói, mitek van ezekben a házakban?
Mi az, amit erős ajtókkal óvtok?

Van-e békétek, az a csöndes akarat, amely megmutatja erőtöket?

Vannak-e emlékeitek, azok a fénylő ívek, melyek az elme csúcsai között
feszülnek át?

Van-e otthonotokban szépség, mely a szívet a fából, kőből faragott
tárgyaktól a szent hegyig vezeti?

Mondjátok meg nekem, megvannak ezek a ti házaitokban?

Vagy csupán kényelem van és a kényelem utáni vágy, az az alattomos
dolog, mely vendégként lép a házba, s ott előbb gazdává, majd kényúrrá
válik?

Úgy van, idomárrá válik, és szigonnyal és korbáccsal nagyobb vágyaitok
bábjaivá tesz benneteket.

Habár a keze selyem, ám a szíve vas.

Csupán azért ringat benneteket álomba, hogy az ágyatok mellett állva
kacagjon a test méltóságán.

Gúnyt űz egészséges érzékeitekből, és mint törékeny edényeket,
pehelyágyba fekteti őket.

Bizony mondom, a kényelem iránti vágy megöli a lélek szenvedélyét,
s vigyorogva kíséri a temetési menetet.

Hanem ti, a tér gyermekei, ti nyugalmatokban nyugtalanok, ti nem estek
csapdába, nem juttok idomár kezére.

Házatok nem horgony lesz, hanem árboc.

Nem lesz csillogó bevonat, mely a sebet takarja, hanem szemhéj, mely
óvja a szemet.

Ti nem fogjátok szárnyaitokat összezárni, hogy az ajtókon
áthaladjatok, nem hajtjátok le fejeteket, hogy a mennyezetbe ne
ütődjék, nem fogtok félni a lélegzéstől, nehogy falaitok megrepedjenek
és leomoljanak.

Nem kriptákban fogtok lakozni, melyet a holtak emeltek az eleveneknek.

És bár pompás lesz és fenséges, házatok mégsem fogja titkotokat
megtartani, sem gátját vetni vágyaitoknak.

Mert ami bennetek határtalan, az mind az ég palotájában lakik, melynek
kapuja a hajnali pára, ablakai pedig a dalok és az éj csöndjei.


És a takács így szólt: Beszélj nekünk a Ruhákról.

És ő ezt válaszolta:

Sokat elfednek szépségetekből, ám ami nem szép, azt nem fedik el.
És habár ruháitokban az illő szabadságot vélitek fellelni, nyűgnek
és igának is érezhetitek őket.

Üdvös volna, ha a nap és a szél inkább bőrötöket érintené, semmint
öltözéketeket.

Mert az élet lehellete a napfény, és az élet tenyere a szél.

Néhányan közületek azt mondják: "A mi ruháinkat az északi szél
szőtte".

És én ezt felelem: Igen, az északi szél,

De szégyenkezés volt a nyüstje, és inaitok elpuhulása a vetülék.

És mikor munkáját bevégezte, kacagott az erdőben.

Ne feledd, hogy a szemérem pajzs, mely megvéd a tisztátalanok
tekintete ellen.

És amikor nem lesznek többé tisztátalanok, mi más lesz a szemérem,
mint az elme nyűge, félrevezetése?

És ne feledd, a föld szereti mezítelen lábad érintését, és a szél
szeret játszani a hajaddal.


És egy kalmár szólott: Beszélj nekünk az Eladásról és Vásárlásról.

És ő válaszolt, és ezt mondotta:

A föld átengedi néktek gyümölcseit, és szükséget nem szenvedtek, ha
tudjátok, kezeteket miként töltsétek meg.

A föld adományainak cseréjével lelitek meg a bőséget és megelégedést.

Hanem ha a cserében nem szeretet és testvéri igazságosság van, akkor
egyeseket kapzsiságba, másokat éhezésbe hajt.

Amikor ti, a tengerek, földek, szőlőskertek munkásai, a piacon
találkoztok a takácsokkal, a fazekasokkal és azokkal, akik a
fűszerszámokat összegyűjtik,

Idézzétek meg a föld uralkodó szellemét, hogy jelenjék meg közöttetek,
és szentelje meg mérlegeiteket, és a mércét, mely értéket értékkel
összevet.

És ne tűrjétek el, hogy kereskedéstekben részt vegyenek az üres kezűek,
akik munkátokért csupán szavakkal fizetnek.

Az ilyen embernek mondjátok azt:

- Jöjj velünk a földekre, vagy menj ki testvéreinkkel a tengerre, és
vesd ki hálódat;

- Mert a föld és a tenger hozzád ugyanoly bőkezű lesz, mint mihozzánk.

És ha eljönnek az énekesek, a táncosok és a fuvolajátékosok, az ő
portékájukból is vásároljatok.

Mert ők is gyümölcsöket és fűszerszámokat gyűjtenek, és amit elébetek
hoznak, habár álmokból formáltatott is, öltözteti és táplálja
lelketeket.

És mielőtt eltávoztok a piacról, gondoskodjatok arról, hogy senki se
induljon útjára üres kézzel.

Mert a föld uralkodó szelleme nem alhat békén a szél hátán, míg
közületek a legutolsónak szüksége is ki nem elégíttetik.


Akkor a város egyik elöljárója állt elő, és mondá: Beszélj nekünk a
Bűnről és Bűnhődésről.

És ő válaszolt, és ezt mondotta:

Amikor lelketek vándorútra kél a széllel,

Magatokra s őrizetlen maradván akkor követhettek el gonosztettet
mások ellen, s így önmagatok ellen is.

És az elkövetett gonosztett miatt kell kopogtatnatok és egy ideig
válasz nélkül várakoznotok az áldottak kapuja előtt.

Mint az óceán, olyan a ti istenlényetek.

Makulátlan marad mindörökre.

És mint az éter, csak azt emeli, akinek szárnya van.

És mint a nap, olyan a ti istenlényetek.

A vakondok útjait nem ismeri, sem a kígyó fészkében nem kutat.

Ám a ti istenlényetek nem egyedül lakik bennetek.

Sok van még bennetek, ami ember, és sok van bennetek, ami még nem
ember,

Hanem torz törpe, aki álmában kóborol a ködben, önnön ébredését
keresve.

És most a bennetek lévő emberről fogok beszélni.

Mert nem a ti istenlényetek, sem a ködben tévelygő törpe, hanem ő az,
aki a bűnt és a bűnhődést ismeri.

Gyakorta hallottalak benneteket úgy beszélni valakiről, aki gonoszat
cselekedett, mintha nem közületek való volna, hanem idegen, aki
betolakodott világotokba.

De én azt mondom, hogy még a szentek és igazak sem emelkedhetnek
fölébe a legmagasabbnak, ami mindegyikőtökben benne van,

Tehát a gonoszok és gyengék sem süllyedhetnek mélyebbre a
legalacsonyabbnál, ami ugyancsak mindegyikőtökben benne van.

És miként egyetlen levél nem sárgulhat el az egész fa tudomása nélkül,
Azonképpen a gonosztevő sem cselekedheti a rosszat mindegyikőtök
rejtett szándéka nélkül.

Egyetlen menetben haladtok istenlényetek felé.

Ti vagytok az út és az utazók.

És amikor egyikőtök elbukik, a mögötte haladókért bukik el, hogy
figyelmeztessen a kőre, melyben elbotlott.

Igen, és azokért bukik el, aki előtte járnak; akik gyorsabbak voltak,
és lábuk biztosabb, ám a követ el nem távolították.

És ezért, habár e szó soknak közületek nehéz terhet róhat szívére:

A meggyilkolt nem ártatlan meggyilkoltatásában,

És akit megraboltak, a rablásban nem vétlen.

Az igazak nem mentesek a gonoszok tetteitől,

És akiknek kezük fehér, nem tiszták a csalók üzelmeitől.

Bizony mondom, a bűnös gyakorta áldozata a sértettnek.

S még gyakrabban az elítélt viseli a terhet a bűntelenek és meg nem
vádoltak helyett.

Az igazak nem választhatók szét az igaztalanoktól, sem a jók a
gonoszoktól;

Mert együtt állanak ők a nap orcája előtt, miképpen a fekete szál és a
fehér szál a szőttesben.

És amikor a fekete szál elszakad, a takács az egész szőttest
megvizsgálja, s nemkülönben a szövőszéket is.

Ha közületek bárki a házasságtörő asszonyt igazságtétel elé idézné,

Tegye mérlegre a férj szívét is, s az ő lelkét is ugyanazon mértékkel
mérje meg.

És aki megkorbácsoltatná azt, aki vétett, nézze meg lelkét annak is,
aki ellen vétettek.

És ha közületek valaki az igaság nevében büntetne, és a gonosz fára
fejszét emelne, vizsgálja meg elébb a fa gyökereit;

És ott találja majd gyökereit a jónak és a rossznak, a gyümölcsözőnek
és a magtalannak, egymással összefonódva a föld hallgatag szívében.

És ti, bírák, kiknek igazságot kell tennetek,

Mily büntetést szabtok arra, aki testében becsületes, de lelkében
tolvaj?

Milyen megtorlást rótok ki annak, ki testével ölt, de lelkében
megöletett?

Milyen vádat emeltek az ellen, aki cselekedeteiben csaló és elnyomó,

De maga is bosszús és kétségbeesett?

És miként büntetitek azokat, akikben a bűntudat máris nagyobb, mint a
rossz cselekedet?

Nem a megbánás-e az igazságtétel, melyet annak keze mér ki, akit
szolgálni öröm?

És a bűntudatot mégsem róhatjátok ártatlanra, sem a vétkes szívéről
fel nem oldhatjátok.

Hívatlanul tér be az az éjszaka közepén, és az emberek felébrednek rá,
és önmagukba néznek.

És ti, akik érteni akarjátok az igazságot, hogyan tehetnétek ezt
anélkül, hogy minden cselekedetet meg ne vizsgálnátok a napvilág
fényében?

Csak akkor fogjátok megérteni, hogy aki talpon maradt és aki elbukott,
ugyanazon ember, aki önnön törpe lényének éjszakája és önnön
istenlényének napvilága között áll a félhomályban.

És hogy a templom szegletköve nem magasabb, mint az a kő, amelyet az
alapokban a legalább raktak.


Akkor megszólalt egy jogtudós, és azt mondá: Hát a Törvények, mester?

És ő így válaszolt:

Örömet leltek abban, hogy törvényeket fektettek le,
Ám még nagyobb örömetek telik a megszegésükben.

Mint az óceán partján játszadozó gyermekek, kik homokváraikat
kitartással építik, s aztán kacagva rombolják le azokat.

Ám miközben homokváraitokat építitek, az óceán mind több homokot sodor
a partra,

És mikor elpusztítjátok a homokvárat, az óceán veletek kacag.

Bizony, az óceán mindig együtt kacag az ártatlanokkal.

Hanem mi légyen azokkal, akik számára az élet nem óceán, és az ember
alkotta törvények nem homokvárak,

Hanem nekik az élet kőszikla, és a törvény a véső, mellyel önnön
képmásukra faraghatják?

Mi légyen a nyomorékkal, aki gyűlöli a táncosokat?

Mi légyen az ökörrel, mely szereti az igát, s az erdő szarvasait,
őzeit kóbor bitangnak tekinti?

Mi légyen a vén kígyóval, mely bőrét nem képes levedleni, s a többi
kígyót meztelennek, szégyentelennek találja?

És azzal, aki korán érkezik a menyegzői lakomára, és mikor jóllakván,
elfáradva útjára indul, kijelenti: minden lakoma törvénytelen, és
mindenki, aki részt vesz rajta, törvényszegő?

Mi mást mondhatnék ezekről, mint azt, hogy a napfényben állanak, de
hátukat fordítják a nap felé?

Csak saját árnyékukat látják, és árnyékuk számukra a törvény.

És mi számukra a nap - csupán az, ami az árnyékot vetíti.

És mit jelent elfogadni a törvényt, ha nem azt: legörnyedni, és az
árnyékot a földre rajzolni?

De tinéktek, akik orcátokat a nap felé fordítva jártok, mit
jelenthetnek holmi földre rajzolt ábrák?

Tinéktek, akik a szél szárnyán jártok, mely szélkakas szabhat irányt?

Mely emberi törvény köthet meg benneteket, ha széttöritek igátokat, de
senki börtönének ajtaját nem töritek szét?

Mely törvényt kellene félnetek, ha táncoltok, de senki vasláncaiban
lábatok meg nem botlik?

És ki idézhet törvény elé, ha elvetitek ruhátokat, de senki útjában
nem hagyjátok?

Orfalisz népe, a dobot el lehet némítani, és a lant húrjai
meglazíthatók, de ki parancsolhatja meg a pacsirtának, hogy ne
énekeljen?


És egy szónok azt mondta: Beszélj nekünk a Szabadságról.

És ő így felelt:

A városkapuknál és tűzhelyetek mellett láttalak benneteket a földre
borulva imádni saját szabadságotokat,

Akárcsak a rabszolgák, kik megalázkodnak a zsarnok előtt, és
dicsőítik, holott megöli őket.

Igen, és láttam a templom kertjében és a fellegvár árnyékában, hogy
akik közületek a legszabadabbak, szabadságukat járomként és
bilincsként viselik.

És keblemben a szívem vérzett: mert szabadok csak úgy lehettek, ha már
a szabadság iránti vágyat is igának érzitek, s többé nem úgy beszéltek
a szabadságról mint célról és beteljesülésről.

Szabad akkor leszel valóban, ha napjaid nem gond nélkül valók, sem
éjszakáid nem szükség és bánat nélküliek,

Hanem ha mindezek befonják életedet, és te mégis, mezítelenül és
kötelékek nélkül fölébük emelkedel.

És miként emelkedhetnél nappalaid és éjszakáid fölébe, ha nem töröd
szét a láncokat, melyeket eszmélésed hajnalán a délidőhöz kötöttél?

Amit szabadságnak neveztek, a valóságban e láncok legerősebbike,
akkor is, ha a láncszemek csillognak a napfényben, és elkápráztatnak
benneteket.

És mi egyebet vethetnétek el magatoktól szabadságotok érdekében, mint
darabkákat önmagatokból?

Ha egy igazságtalan törvényt törölnétek el, azt a törvényt saját
kezetek írta saját homlokotokra.

A törvénykönyvek elégetésével el nem törölhetitek, sem azáltal, hogy
a bírák homlokát mossátok le, használjatok bár tengernyi vizet.

És ha egy zsarnokot akartok trónusáról letaszítani, legelébb
önmagatokban kell elpusztítanotok azt a trónust.

Mert hogyan uralkodhatna zsarnok azon, aki szabad és büszke, ha
szabadságában nincs zsarnokság és büszkeségében nincs szégyenkezés?

És ha egy gondot vetnél el magadtól, a gondot magad választottad, nem
pedig reád mérték.

És ha egy félelemtől szeretnél szabadulni, a félelem a szívedben lakik,
nem annak kezében, akitől félsz.

Bizony mondom, minden dolgok összefonódva élnek bennetek: a kívánt és
a rettegett, az utált és a dédelgetett, amit kergettek és ami elől
elmenekülnétek.

Mindenek együtt mozognak bennetek, összetartozó párokban, miként a
fény és az árnyék.

És amikor az árnyék elhalványul és szertefoszlik, a megmaradt fény egy
másik fény árnyává válik.

Így tehát szabadságotok, ha lerázza igáját, egy nagyobb szabadság
igájává lesz.


És ismét a papnő szólott, mondván: Beszélj nekünk az Értelemről és a
Szenvedélyről.

És ő válaszolt, és ezeket mondta:

Lelketek gyakran csatatér, melyen az értelem és a mérlegelés vív
háborút a szenvedéllyel és az étvággyal.

Vajha lehetnék békéltető a ti lelketekben, hogy a szembenállást és a
viszálykodást egységgé és dallammá oldhatnám.

De hogyan tehetném, ha ti magatok nem békéltetitek, nem szeretitek
a bennetek élő elemeket?

Az értelem és a szenvedély a kormány és a vitorla a ti lelketek
tengerjáró hajóján.

Ha a vitorla szétszakad, vagy a kormány eltörik, csak tehetetlenül
sodródhattok, vagy pedig mozdulatlanná váltok a tenger közepén.

Mert az értelem, ha egymagában uralkodik, korlátozó erő; és a
szabadjára engedett szenvedély olyan tűz, amely önnön elemésztéséig
lobog.

Engedjétek hát lelketekben az értelmet a szenvedély magasába
emelkedni, hogy dalra keljen;

És lelketek értelemmel kormányozza a szenvedélyt, hogy a szenvedély
minden nap új erőre kapjon, és miként a főnix, saját hamvai fölé
repüljön.

A megítélést és az étvágyat tekintsétek úgy, mint két kedves vendéget
házatokban.

Bizonyára nem kedveznétek egyiküknek a másik rovására, hiszen aki az
egyikre nagyobb tekintettel van, az elveszíti a hűségét és szeretetét
mindkettőnek.

A hegyek között, amikor az ezüst nyárfák hűvös árnyékában ülsz,
és osztozol a távoli földek, mezők békéjében és derűjében - akkor
csöndben mondja azt szíved: Isten az értelemben nyugszik.

És amikor vihar kél, és a hatalmas orkán megrengeti az erdőt, és a
mennydörgés, a villám az ég fenségét hirdeti, szíved félő tisztelettel
mondja azt: Isten a szenvedélyben mozdul.

És mivel mind egy-egy lélegzet vagytok Isten kebeléből, falevelek
vagytok Isten erdejében, néktek is az értelemben kell nyugodnotok és
a szenvedélyben mozdulnotok.


És egy asszony szólott, ezt mondván: Beszélj nekünk a Fájdalomról.

És ő ezt mondá:

Fájdalmatok a megértést magába záró héj megtörése.

Miként a gyümölcs magvának meg kell törnie, hogy szíve a nap elé
állhasson, meg kell ismerjétek a fájdalmat.

És ha szívetek képes volna életetek mindennapi rejtelmeit csodálni,
fájdalmatokat nem kevésbé látnátok gyönyörűségesnek, mint örömeteket;

És elfogadnátok szívetek évszakait, amiként mindig is elfogadtátok a
földjeitek fölött átvonuló évszakokat.

És figyelmetek derűvel kísérné a bánat telét.

Fájdalmatokat gyakorta magatok választjátok.

Ez az a keserű ital, amellyel a bennetek lakozó orvos gyógyítja beteg
éneteket.

Bízzatok tehát az orvosban, és csöndes nyugalommal igyátok orvosságát;

Mert az ő kezét, amely bár súlyos és kemény, mégis a Láthatatlan
gyengéd keze vezeti,

És a pohár, amelyet ő hoz, égeti ugyan ajkatokat, de abból az agyagból
való, amelyet az örök Fazekas a saját szent könnyeivel lágyított meg.


És egy férfi azt mondta: Beszélj nekünk az Önismeretről.

És ő válaszolt, és ezt mondta:

Szívetek némán ismeri a nappalok és éjszakák titkait.

De fületek hallani vágyik azt, amit szívetek tud.

Szavakban vágytok tudni azt, amit gondolatban mindig is tudtatok.

Ujjaitokkal érinteni vágytok álmaitok meztelen testét.

És ez így van jól.

Lelketek rejtett kútforrásának fel kell fakadnia, és mormolva a
tengerbe kell futnia;

És végtelen mélységeitek kincsei feltárulnak szemetek előtt.

De ne legyen kezetekben mérleg, melyen ismeretlen kincseteket
megmérnétek;

És tudásotok mélységét ne fürkésszétek mérőléccel, se függőónnal.

Mert az egyén tenger: határtalan és mérhetetlen.

Ne mondjátok: "Megtaláltam az igazságot"; mondjátok azt: "Találtam egy
igazságot".

Ne mondjátok: "Megtaláltam a léleknek útját". Mondjátok: "Találkoztam
a lélekkel, mely az én utamon jár".

Mert a lélek minden úton jár.

Mert a lélek nem egyenes vonalon jár, sem úgy nem nő, mint a nádszál.

A lélek kibomlik, mint a megszámlálhatatlan szirmú lótuszvirág.


Akkor egy tanító ezt mondá: Beszélj nekünk a Tanításról.

És ő ezt válaszolta:

Senki nem képes előttetek semmit fölfedni, csupán azt, ami tudásotok
hajnalán, félálomban máris ott hever.

A tanító, aki követői között a templom árnyékában jár, nem
bölcsességéből ad át nékik, hanem hitéből és szeretetéből.

Ha valóban bölcs, nem azt kívánja, hogy belépjetek az ő bölcsességének
házába, hanem inkább saját elmétek küszöbére vezet benneteket.

A csillagász beszélhet néktek arról, mennyire ismeri a tér titkait, de
ismereteit nektek át nem adhatja.

A muzsikus énekelhet néktek a ritmusról, amely a térben mindenütt
jelen van, de nem adhat néktek olyan fület, amely felfogja ezt a
ritmust, sem olyan hangot, mely e ritmust visszhangozni képes.

És aki jártas a számok tudományában, beszélhet a mértékek
birodalmáról, de oda el nem vezethet.

Mert az egyik ember tudománya át nem adhatja szárnyait a másiknak.

És mivel mindegyikőtöket magában ismeri az Isten, ezért
mindegyikőtöknek egyedül kell megismernie az Istent és megértenie
a földet.


És egy ifjú ezt mondta: Beszélj nekünk a Barátságról.

És ő válaszolt, és ezt mondta:

A te barátod a válasz a szükségedre.

Ő a te földed, melyen szeretetet vetsz, és háládatosságot aratsz.

És ő a te asztalod és a te tűzhelyed.

Mert éhesen mégy hozzá, és békéért keresed fel őt.

Amikor barátod szól hozzád, saját elmédben nem félsz az "igen"-től,
s nem fojtod vissza a "nem"-et.

És amikor barátod hallgat, szíved akkor sem szűnik meg figyelni rá.

Mert a barátságban minden gondolat, minden vágy, minden remény szavak
nélkül születik, közös és kimondatlan örömmel.

Mikor barátodtól elválsz, nem bánkódol.

Mert amit benne legjobban szeretsz, a távollétében világosabbá válhat,
miként a hegymászó is jobban látja a hegyet a síkságról.

És ne légyen a barátságnak célja más, mint a lélek elmélyülése.

Mert a szeretet, ha egyébre is törekszik, mint önnön rejtelmének
felfedésére, nem szeretet immár, hanem kivetett háló, melyben csak a
silány akad fenn.

És ami benned a legjobb, légyen az a te barátodé.

Ha ismeri tengered apályait, hadd ismerje meg a dagályt is.

Mert mi a te barátod, ha csupán az unalom óráján keresed fel őt?

Keresd fel őt az élet óráján is.

Mert segíthet ő a szükségben, de ürességedet ki nem töltheti.

És a barátság édességében légyen nevetés és az örömök megosztása.

Mert az apró örömök harmatában a szív megtalálja hajnalát, és
felfrissül.


És egy tudós azt mondta: szólj a Beszédről.

És ő válaszolt, mondván:

Akkor beszélsz, amikor gondolataiddal nem vagy barátságban.

És amikor nem élhetsz immár tovább szíved magányában, akkor ajkaidon
élsz, a hang pedig kitérő és időtöltés.

És beszéded nagy részében a gondolat félig meggyilkoltatik.

Mert a gondolat a szabad tér madara; a szavak kalitkájában kibonthatja
szárnyait, de föl nem repülhet.

Vannak közöttetek, akik azért keresik a beszédeseket, mert félnek az
egyedülléttől.

Az egyedüllét csöndje feltárja előttük meztelen önmagukat, és
szeretnének elmenekülni előle.

És vannak, akik beszélnek, és anélkül, hogy sejtenék vagy remélnék,
olyan igazságot fednek fel, amelyet maguk sem értenek.

És vannak olyanok, akik belül ismerik az igazságot, de szavakkal nem
mondják el.

Az ilyenek keblében lakik a csend, amelynek ritmusa van.

Amikor az útfélen vagy a piactéren barátoddal találkozol, ajkadat a
lélek mozgassa, nyelved ő irányítsa.

A hangod hangja szóljon az ő fülének füléhez;

Mert az ő lelke megőrzi szíved igazságát, miként a bor ízére
emlékezünk.

Amikor a színét már elfelejtettük, és a korsó sincs többé.


És egy csillagász így szólt: és az Idő, Mester?

És ő így válaszolt:

Szeretnétek megmérni az időt, a mérhetetlent és mérték nélkül valót.

Cselekedeteiteket, még lelketek útjait is órákhoz és évszakokhoz
igazítanátok.

Folyót csinálnátok az időből, melynek partján üldögélve figyelnétek a
folyását.

Pedig ami bennetek időtlen, az ismeri az élet időtlenségét,

És tudja, hogy a tegnap csupán a ma emléke, és a holnap csupán a ma
álma.

És hogy az, ami bennetek énekel és gondolkodik, még mindig a legelső
pillanat határain belül lakik: abban a pillanatban, amely a
csillagokat szétszórta a térben.

Ki ne érezné közületek, hogy a szeretet ereje határtalan?

És ki ne érezte volna mégis, hogy a szeretet, habár határtalan, benne
foglaltatik lénye legközepében, nem egyik gondolattól a másikig, nem
egyik cselekedettől a másikig halad?

És az idő vajon, akár a szeretet, nem oszthatatlan és fokozatok nélkül
való?

Hanem ha gondolatban mégis évszakokra kell tagoljátok az időt, egy
évszak foglalja magában az összes évszakot,

A ma pedig ölelje át emlékezettel a múltat, és vágyakozással a jövőt.


És a város egyik elöljárója ezt mondta: Beszélj nekünk a Jóról és a
Rosszról.

És ő így felelt:

A bennetek élő jóról beszélhetek, de a rosszról nem.

Mert mi egyéb a rossz, mint a jó, melyet önnön éhsége és szomjúsága
kínoz?

Bizony mondom, amikor a jó megéhezik, a sötét barlangban is keres
ennivalót, és amikor megszomjazik, halott vizekből is iszik.

Jók vagytok, ha egyek vagytok önmagatokal.

Ám amikor nem vagytok egyek önmagatokkal, akkor sem vagytok gonoszok.

Mert a megosztott ház nem rablók barlangja, csupán megosztott ház.

És a kormány nélkül maradt hajó céltalanul kereng ugyan a veszélyes
zátonyok között, de el nem süllyed.

Jó vagy, ha adni akarsz magadból.

Ám akkor sem vagy gonosz, ha önmagad hasznát keresed.

Mert amikor a hasznot keresed, nem vagy egyéb, mint gyökér, mely a
földbe kapaszkodik, és szívja annak tejét.

Hiszen a gyümölcs nem mondhatja a gyökérnek: - Légy olyan, mint én,
dús és érett; és adakozz a te bőségedből.

Mert az adakozás a gyümölcs sajátja, éppúgy, amiként az elfogadás a
gyökéré.

Jó vagy, amikor teljesen éber vagy a te beszédedben.

Ám akkor sem vagy gonosz, ha aluszol, míg nyelved céltalanul dadog.

Mert még a dadogó beszéd is megerősítheti a gyönge nyelvet.

Jó vagy, amikor határozottan, merész léptekkel haladsz célod felé.

Ám akkor sem vagy gonosz, ha sántán érsz oda.

Mert még a sánták sem haladnak hátrafelé.

Hanem ti, kik erősek és gyorsak vagytok, ne bicegjetek a sánták előtt,
kíméletességnek vélvén ezt.

Megszámlálhatatlan módon vagytok jók, és akkor sem vagytok gonoszak,
amikor nem vagytok jók.

Csupán vesztegeltek és henyéltek.

Kár, hogy a szarvas nem taníthat fürgeséget a teknőcnek.

Jóságotok az önnön óriás lényetek iránti vágyakozásban rejlik, és ez a
vágyakozás mindegyikőtökben benne van.

De némelyikőtökben ez a vágy sebes folyam, mely hatalmasan zúdul a
tengerbe, magával sodorva a hegyek titkait és az erdők dalát.

Másokban sekély patak, mely kanyarulatokkal pazarolja önmagát, el-
elhajlik, meg-megáll, mielőtt a tengerpartra ér.

De akiben erős a vágy, mégse mondja annak, akiben gyönge: - Miért vagy
oly lassú, miért torpansz meg?

Mert az igazán jók nem kérdezik a mezítelentől: - Hová lett a ruhád? -,
sem a hajléktalantól: - Mi lett a házaddal?


Akkor a Papnő szólott: Beszélj nekünk az Imádságról.

És ő válaszolt, mondván:

Szomorúságtokban és szükségtekben imádkoztok; vajha imádkoznátok
örömetek és bőségetek teljében is.

Mert mi egyéb az imádság, mint önmagatok kiterjesztése az eleven
éterbe?

És ha megnyugtatásodra szolgál sötétségedet a térbe kiöntened,
azonképpen örömödre szolgál szívednek hajnalát önteni ki.

És ha csupán sírni vagy képes, amikor lelked imádkozásra szólít,
szólítson akkor újra és újra, mindaddig, míg végül kacagva is
imádkozol.

Imádságoddal fölemelkedel, hogy a légben egyesülj azokkal, akik
ugyanakkor imádkoznak, s akikkel csak az imádkozásban találkozol.

Ezért látogatásod a láthatatlan templomban ne légyen egyéb, mint
átlényegülés és édes eggyéválás.

Mert ha csupán kérni lépsz be abba a templomba, néked nem adatik;

És ha magadat megalázni lépsz be oda, föl nem emeltetel;

Még ha csupán mások javáért könyörögni lépsz is be, meg nem
hallgattatol.

Elegendő, ha csupán belépsz a láthatatlan templomba.

Nem taníthatom meg nektek, szavakkal miként imádkozzatok.

Isten nem hallgat szavaitokra, kivéve, ha Ő maga nyilatkozik meg a ti
ajkatok által.

És nem taníthatom meg nektek a tengerek imádságát, sem az erdőkét és a
hegyekét.

De ti, akik hegyekből és erdőkből és tengerekből születtetek,
szívetekben megtalálhatjátok az ő imádságukat,

És ha csupán az éjszaka csendjére figyelmeztek, meghalljátok majd, amint
csendben ezt mondják:

- Istenünk, aki önmagunk szárnyaló lénye vagy, a te akaratod akar
mibennünk,

- A te vágyad vágyakozik mibennünk,

- A te bennünk munkáló szándékod változtatja éjszakáinkat, melyek a te
éjszakáid, nappalainkká, melyek a te nappalaid.

- Nem kérhetünk semmit tetőled, hiszen ismered kívánságainkat, még
előbb, semmint megszületnének,

- Te vagy a mi kívánságunk; s ha önmagadból többet adsz, mindent
megadsz nekünk.


Akkor egy remete, aki egy évben egyszer látogatott el a városba,
előlépett, és így szólt: Beszélj nekünk az Örömről.

És ő válaszolt, mondván:

Az öröm: a szabadság dala,

De nem a szabadság.

Vágyaitok virágba borulása,

De nem a gyümölcse.

Az öröm: a mélységnek magassággá változása.

De nem a mélység, sem pedig a magasság.

Az öröm: amikor szárnyra kap a kalitkába zárt madár,

De nem a tér, amelyet a kalitka magába foglal.

Valóban, az öröm a szabadság dala.

És kívánom, bár teljes szívetekből énekelnétek azt; ám szíveteket az
éneklésben mégsem veszítenétek el.

Ifjaitok közül némelyek úgy keresik az örömöt, mintha az volna minden,
és őket megrójátok és megítélitek ezért.

Én nem ítélném és nem rónám meg őket. Engedném, hadd keressék.

Mert megtalálják az örömöt, de nemcsak őt;

Heten vannak az ő nővérei, és a legkisebbik is szebb, mint maga az
öröm.

Nem hallottatok még arról az emberről, aki gyökereket keresve ásott a
földben, és kincset talált?

És vannak öregeitek között, akik bűntudattal emlékeznek az örömökre,
mint gonosztettekre, melyeket részeg fővel követtek el.

De a bűntudat az elmének elködösülése, nem megtisztulása.

Örömeikre hálával kellene emlékezniük, miként a nyári aratásra.

Ám ha a bűntudat megnyugvást hoz számukra, hát légyen övék a
megnyugvás.

És vannak közöttetek olyanok, akik nem ifjak és nem is emlékező öregek;

És ők a kereséstől és az emlékezéstől való félelmükben elvetnek maguktól
minden örömet, nehogy lelküket elhanyagolják, vagy vétkezzenek ellene.

Hanem ők is meglelik örömüket abban, hogy így cselekszenek.

És így ők is megtalálják a kincset, habár reszkető kézzel ásnak a gyökér
után.

De mondjátok meg nekem, ki vétkezhet a lélek ellen?

Vétkezhet-e a csalogány az éjszaka csöndje ellen, avagy a fénybogár a
csillagok ellen?

És tűzhelyetek lángja vagy füstje megterheli-e a szelet?

Azt gondoljátok talán, hogy a lélek csöndes tó, melyet egy bottal
felkavarhattok?

Gyakorta, mikor megtagadjátok az örömöt magatoktól, csupán
félreteszitek azt lényetek egy rejtett zugába.

Ám ki tudja, hogy ami ma elhárítva lenni látszik, nem várja-e meg a
holnapot?

Még testetek is ismeri örökségét és jogos szükségeit, és rá nem
szedhető.

És a ti testetek a lélek hárfája.

És rajtatok áll, hogy édes dallamot csaltok-e ki belőle vagy lármát.

És most azt kérditek szívetekben: honnan tudnánk megkülönböztetni, ami
jó az örömben, attól, ami nem jó?

Menjetek földjeitekre és kertjeitekbe, és meglátjátok majd, hogy a méh
örömmel gyűjti a virágok mézét,

Ám a virág is örömmel engedi át mézét a méhnek.

A méh számára a virág az élet forrása,

És a virág számára a méh a szeretet követe,

És mindkettejük számára, méhnek és virágnak egyaránt, örömöt adni és
kapni egyszerre szükség és boldogság.

Orfalisz lakói, legyetek olyanok örömeitekben, mint a virágok és a
méhek.


És egy költő azt mondá: Beszélj nekünk a Szépségről.

És ő így válaszolt:

Hol keresnétek a szépséget, s ugyan hol lelhetnétek fel, ha nem maga a
szépség a ti utatok és a ti vezetőtök?

És mikét beszélhetnétek róla, ha beszédeteket nem ő maga szövi?

A bajba jutott és a sebesült azt mondja: - A szépség szelíd és kedves.

- Mint egy ifjú anya, ki önnön dicsőségét kissé szégyellve jár
közöttünk.

És a szenvedélyesek így mondják: - Nem, a szépség hatalmas és
félelmetes.

- Mint a vihar, mely megrengeti a földet alattunk és az eget
fölöttünk.

A fáradtak és elcsigázottak így mondják: - A szépség lágy suttogás.
Hangja a lelkünkben szól.

- Hangja átadja helyét csöndjeinknek, miként a halovány fénysugár
reszket, félve az árnyéktól.

Ám a nyughatatlanok azt mondják: - Hallottuk, hogy kiáltozik a hegyek
között,

És kiáltásaiba paták csattogása, szárnyak csapkodása és oroszlánbőgés
vegyült.

Éjszaka a város őrei azt mondják: - A szépség a hajnallal érkezik
kelet felől.

És délidőben a munkálkodók és az úton levők így beszélnek: - Láttuk a
föld felé hajolni az alkony ablakaiból.

Télen a hóban rekedtek ezt mondják: - Eljő együtt a tavasszal, a
hegyeken szökellve.

És a nyár hevében az aratók így szólnak: - Láttuk táncolni az őszi
avarban, s hajába hófehér vegyült.

Mindezeket mondtátok már a szépségről,

Ám valójában nem róla beszéltetek, hanem megannyi hiányról, mely ki
nem elégíttetett,

És a szépség nem hiány, hanem eksztázis.

Nem szomjazó ajak, sem előre nyújtott, üres kéz,

Hanem lángoló szív és elbűvölt lélek.

Nem kép, melyet megnéznél, sem dal, melyet meghallgatnál,

Hanem olyan kép, melyet lehunyt szemmel is látsz, és olyan dal, melyet
becsukott füllel is hallasz.

Nem a meghasadt fakérgen szivárgó nedv, sem a karmokhoz tartozó
szárny,

Hanem örökké virágzó kert és örökké szárnyaló angyalok kara.

Orfalisz népe, a szépség az élet, ha az élet föllebbenti szent arcáról
a fátylat.

De az élet ti vagytok, és ti vagytok a fátyol is.

A szépség az örökkévalóság, mely önmagát tükörben szemléli.

De ti vagytok az örökkévalóság, és ti vagytok a tükör is.


És egy öreg pap így szólt: Beszélj nekünk a Vallásról.

És ő azt mondá:

Beszéltem-e néktek a mai napon akármi egyébről?

Nem vallás-e minden tett és minden gondolat,

És ami nem gondolat, és nem is cselekedet, hanem csoda és meglepetés,
mely szakadatlanul árad a lélekből, még akkor is, ha a kéz követ farag
vagy a szövőszéket hajtja?

Ki választhatja el vallását cselekedeteitől, hitét az
elfoglaltságaitól?

Ki képes napjának óráit kiteríteni maga elé, mondván: - Ez az óra itt
Istené, ez a magamé; ez a lelkemé, ez a másik pedig a testemé?

Óráitok szárnyak, melyek lélektől lélekig szállnak a téren át.

Az, aki az erkölcsét ünneplő ruhaként viseli, jobban járna
mezítelenül.

A szél és a nap nem tépi fel a bőrét.

És akinek viselkedését erkölcs szabja meg, az énekes madarát kalitkába
zárja.

A legszabadabb dal nem rácsok közül száll fel.

És akinek az imádság ablak, mely kinyitható, de be is zárható, az nem
látogatott még el lelke házába, hol az ablakok hajnaltól hajnalig
érnek.

Mindennapi életed a te templomod és vallásod.

Valahányszor belépsz, vidd magaddal mindenedet.

Vidd az ekét és a szekercét, a kalapácsot és a lantot,

Mindazt, amit szükségből vagy kedvtelésből formáltál,

Mert az álmodozásban eredményeidnél magasabbra nem emelkedhetsz, sem
kudarcaidnál alább nem merülhetsz.

És vigyél magaddal minden embert:

Mert az imádságban az ő reményeik fölébe nem emelkedhetsz, sem
csüggedésüknél lejjebb magadat nem alázhatod.

És ezért ha Istent ismerni akarjátok, ne talányok megfejtésével
foglalkozzatok;

Inkább tekintsetek magatok köré, és meglátjátok Őt, amint
gyermekeitekkel játszik.

És nézzetek fel a légbe; meglátjátok Őt, amint a felhőn jár;
villámlással kitárja karját, s az esővel visszaszáll a földre.

Látni fogjátok, amint a virágokban mosolyog, azután fölemelkedve
felétek int a fákban.


Akkor Almitra szólott, és mondá: most a Halálról kérdeznénk.

És ő így felelt:

Ismerni szeretnétek a halál titkát.

De hogyan találhatnátok meg, ha nem az élet szívében keresitek?

A bagoly éjszakához szokott szeme vak a napvilágra, a fény titkát föl
nem derítheti.

Ha valóban látni akarjátok a halál szellemét, tárjátok szíveteket
szélesre az élet teste előtt.

Mert egy az élet és a halál, éppúgy, miként egy a folyó és a tenger.

Reményeitek és vágyaitok mélyén az odaátról őrzött titkos tudástok él;

És mint a hó alatt álmodó magvak, szívetek a tavaszról álmodik.

Bízzatok álmaitokban, mert bennük rejlik a kapu, mely az
örökkévalóságra nyílik.

Félelmetek a haláltól nem egyéb, mint a reszketés, mely a pásztort
fogja el a király előtt, ki kitüntetése jeléül kezével fogja illetni
őt.

Nem örül-e a pásztor a reszketésen túl, hogy viselni fogja a király
keze nyomát?

És vajon nem a reszketést érzi-e inkább?

Mert mi egyéb volna meghalni, mint mezítelen állni a szélben és
felolvadni a napfényben?

És a lélegzés megszűnése mi volna egyéb, mint a lélegzés felszabadítása
a nyughatatlan árapály alól, hogy a lélegzet fölemelkedhessék,
kiterjedjen, és fölkeresse a határtalan Istent?

Amikor ittatok a csend folyamából, igazán csak akkor fogtok énekelni.

És amikor a hegy tetejére értetek, igazán csak akkor kezdtek fölfelé
kapaszkodni.

És amikor a föld visszakéri tagjaitokat, igazán csak akkor fogtok
táncolni.


És este lett immár.

És Almitra, a papnő ezt mondá: Áldott légyen ez a nap és ez a hely és
a lelked, mely szólott hozzánk.

És ő így felelt: Én beszéltem-e vajon?

Nem voltam-e magam is hallgatója a szavaknak?

Azután leereszkedett a Templom lépcsőin, és az emberek követték őt.
És ő felszállt hajójára, és a fedélzeten megállt.

És az emberekkel szembefordulva felemelte hangját, és ezeket mondotta:

Orfalisz népe, a szél búcsúzni szólít tőletek.

Én nem sietek annyira, mint a szél, ám mennem kell mégis.

Mi, vándorok, kik mindig a magányosabb utat keressük, új napot sohasem
kezdünk ott, hol befejeztük az előző napot; és a napkelte sosem talál
azon a helyen, ahol a napnyugta elhagyott.

Míg a föld alszik, nekünk utaznunk kell akkor is.

Magvai vagyunk az állhatatos növénynek, és érettségünkben, szívünk
kiteljesedésében adatunk át a szélnek, hogy szétszórjon minket.

Kevés napot töltöttem köztetek, s még kevesebb szót szólottam
hozzátok.

Ám ha szavaim elhalkulnának fületekben, ha szeretetem eltűnne
emlékeitekből, akkor eljövök ismét.

És akkor gazdagabb szívvel, s a lélek szavának jobban engedő ajakkal
fogok beszélni.

Bizony mondom, visszatérek a dagállyal,

És habár a halál elrejthet engem, és a nagyobb csend magába burkolhat,
én mégis megértésteket fogom keresni.

És nem keresem majd hiába.

Ha abban, amit mondtam, igazság van, az az igazság tisztább hangon fog
megszólalni, és olyan beszéddel, mely gondolataitokkal méginkább
rokon.

Elmegyek a széllel, Orfalisz népe, ám nem le, az ürességbe;

És ha e nap nem a ti kívánságaitok és az én szeretetem kielégíttetésének
napja, legyen akkor egy másik nap ígérete.

Az ember kívánságai változnak, ám szeretete nem, sem vágya, hogy
szeretete kielégítse kívánságait.

Tudjátok meg tehát, hogy a nagyobb csöndből visszatérek.

A köd, mely hajnalban elsodródik, s csupán harmatot hagy a földeken,
fölemelkedik majd, felhővé gyűlik, és esőként hull alá.

És én olyan voltam, mint a köd.

Az éj némaságában jártam utcáitokon, és lelkem betért házaitokba,

És szívdobbanásotok benne volt a szívemben, és lélegzetetek az arcomat
érte, és ismertem mindegyikőtöket.

Bizony mondom, ismertem örömötöket és fájdalmatokat, és míg
aludtatok, álmaitok az én álmaim voltak.

És gyakorta voltam köztetek tó a hegyek között.

Visszatükröztem a csúcsokat és a szelíd lankákat, még gondolataitok és
vágyaitok elvonuló nyájait is.

És csöndembe patakként érkezett gyermekeitek kacagása, és folyóként
áradt fiataljaitok vágyakozása.

És mikor tavam mélyébe értek, a patakok és a folyók akkor sem szűntek
meg énekelni.

De még a kacagásnál is édesebb, a vágyakozásnál is hatalmasabb
érkezett hozzám.

És ez a bennetek élő határtalanság volt;

A hatalmas ember, akiben ti csupán sejtek és inak vagytok;

Ő, akinek énekében a ti minden dalotok csupán hangtalan lüktetés;

A hatalmas emberben vagytok ti hatalmasak;

És míg őt figyeltem, titeket figyeltelek és szerettelek.

Mert érhet-e a szeretet akkora távolságra, hogy ne férne el a hatalmas
térben?

Miféle látomások, miféle vágyakozások és miféle remények tudnák
túlszárnyalni ezt a repülést?

Mint almavirágokkal borított, óriási tölgyfa, olyan bennetek a
hatalmas ember.

Az ő ereje köt benneteket a földhöz, az ő illata emel fel a térbe, az
ő rendíthetetlensége által vagytok halhatatlanok.

Tudjátok azt, hogy olyanok vagytok, akár a lánc: erőtök akkora, mint
bennetek a leggyengébb láncszemé.

De ez csak fele az igazságnak.

Olyan erősek is vagytok, mint bennetek a legerősebb láncszem.

Legapróbb cselekedeteitekkel mérni benneteket ugyanaz, mintha az óceán
hatalmát a tűnékeny hullámtaraj erejével mérnénk.

Gyarlóságaitokból ítélni meg benneteket ugyanolyan, mintha az
évszakokat illetnénk váddal állhatatlanságuk miatt.

Igen, olyanok vagytok, akár az óceán,

És habár súlyosan megrakott hajók várják a dagályt partjaitok mentén,
a dagályt, akár az óceán, mégsem siettethetitek.

És olyanok is vagytok, akár az évszakok,

És bár a télben megtagadjátok a tavaszt,

A bennetek szunnyadó tavasz mosolyog szendergésében, és nem szenved
sérelmet.

Ne gondoljátok: mindezt azért mondom nektek, hogy utána így
beszéljetek egymás közt: - Jól megdícsért minket. Csak a jót látta
bennünk.

Csak olyan szavakkal szólok hozzátok, melyeket gondolatban magatok is
ismertek.

És mi más volna a szavak ismerete, mint árnyéka a szavak nélküli
tudásnak?

A ti gondolataitok és az én szavaim egy elzárt emlékezet hullámai,
hol feljegyezve állnak tegnapjaitok,

És az ősi napok, amikor a föld még nem ismert sem bennünket, sem
önmagát,

És az éjszakák, amikor a föld a zűrzavarból kibontakoztatott.

Bölcs emberek jöttek közétek, hogy adjanak nektek bölcsességükből.
Én azért jöttem, hogy elvegyek bölcsességetekből.

És lássátok: megtaláltam azt, ami nagyobb a bölcsességnél.

Ez a szellem lángja, mely egyre többet gyűjt magába önmagából,

Miközben ti, növekedéséről nem tudván, napjaitok fogyatkozását
siratjátok.

A testben az életet kereső élet fél csupán a sírtól.

Itt nincsenek sírok.

Ez a sok hegy és síkság bölcső és lépcsőfok.

Ha elhaladtok a föld mellett, hová őseiteket fektettétek, nézzétek
meg jól, és látni fogjátok önmagatokat kéz a kézben táncolni
gyermekeitekkel.

Bizony, gyakorta örvendeztek úgy, hogy nem tudtok róla.

Jöttek közétek mások is, kik drága ígéreteket tettek hiteteknek, s
kiknek ezért gazdagságot, hatalmat és dicsőséget adtatok.

Ígéretnél kevesebbet adtam én nektek, és hozzám még nagylelkűbbek
voltatok.

Nékem az élet utáni mélyebb szomjúságot adtátok.

Az ember nem kaphat nagyobb adományt, mint azt, amely minden vágyát
kiszáradt ajkakká változtatja, s az életet buzgó forrássá.

És ebben van az én dicsőségem és megjutalmaztatásom: - Hogy
valahányszor inni járulok a kúthoz, láthatom: az eleven víz maga
is szomjazik,

És míg iszom, iszik belőlem.

Vannak köztetek, kik büszkének és túlontúl szemérmesnek vélnek engem,
ki nem fogad el ajándékokat.

Ahhoz valóban büszke vagyok, hogy fizetséget elfogadjak, de az ajándék
elfogadásához nem.

És bár bogyókon éltem a hegyek közt, mikor ti szívesen láttatok volna
asztalotok mellett,

És a templom kapujában aludtam, mikor szívesen befogadtatok volna,

Mégis: nem a ti szerető figyelmetek napjaim és éjeim iránt volt-e az,
ami megédesítette számban az ételt, és látomásokkal ékesített, mikor
aludtam?

Ezért áldalak benneteket legelsőbben:

Oly sokat adtok, és nem is tudtok arról, hogy adtok.

Bizony mondom, az irgalmasság, mely tükörben bámulja magát, kővé
változik,

És a jó cselekedet, mely becéző nevekkel illeti magát, átok szülője
lészen.

És némelyek kevélynek neveztek, aki megittasultam önnön
magányosságomtól,

És azt mondtátok: - Az erdő fáival tart tanácsot, de az emberekkel nem,

- Egyedül ül a hegytetőn, és lenéz a városunkra.

Igaz, hogy fölmentem a hegyekre, és távoli helyeken jártam.

Hogyan láthattalak volna benneteket, ha nem a magasból vagy nagy
messzeségből?

Hogyan lehet egyáltalán közel valaki, ha távol nincsen?

És mások közületek megszólítottak engem, nem szavakkal, és azt mondták:

- Idegen, idegen, elérhetetlen magasságok kedvelője, miért élsz a
csúcsok között, hová a sasok építik fészkeiket?

- Miért keresed a megközelíthetetlent?

- Miféle viharokat akarsz hálódba fogni,

- És milyen ködmadarakra vadászol az égbolton?

- Jöjj, és légy egy közülünk.

- Szállj alá, enyhítsd éhedet a mi kenyerünkkel, csillapítsd
szomjúságod a mi borunkkal.

Lelkük magányosságában mondták ezeket;

De ha magányosságuk mélyebb, tudták volna, hogy csupán örömeitek és
fájdalmaitok titkát kutattam,

És csupán nagyobb önmagatokra vadásztam, amely a mennybolton jár.

Ám a vadász maga is zsákmány volt;

Mert nyilaim közül sokan csak azért röppentek el az íjról, hogy önnön
keblemet találják.

És aki szárnyalt, egyben kúszott-mászott is;

Mert mikor szárnyaim kitárultak a napfényben, árnyékuk a földön
teknősbéka volt.

És én, a hivő egyben kétkedő is voltam;

Mert gyakran tettem ujjamat saját sebembe, hogy hitem bennetek
megnövekedjék, s tudásom rólatok gyarapodjék.

És ezzel a hittel és ezzel a tudással mondom:

Nem vagytok testeitekbe zárva, sem házaitokhoz, földjeitekhez kötve.

Ami ti vagytok, az a hegyek fölött lakik, és a széllel vándorol.

Az nem kúszik ki a napfényre melegedni, és nem váj odut a sötétbe,
hogy biztonságot találjon,

Mert az a szabad lélek, mely beburkolja a földet, és az éterben mozog.

Ha e szavak homályosak, ne próbáljátok tisztázni őket.

Homályos és ködös a dolgok kezdete, de a végük nem.

És én azt szeretném, ha a kezdetként emlékeznétek reám.

Az élet és minden, ami él, a ködben fogant, és nem a kristályban.

És ki tudja, a kristály maga nem romlásnak indult köd?

Erre emlékezzetek, ha rám emlékeztek:

Hogy ami bennetek a leggyöngébbnek és legzavarodottabbnak látszik,
az a legerősebb és a legeltökéltebb.

Hát nem lélegzetetek szilárdította erőssé csontjaitok rendszerét?

És nem egy álom volt-e, bár álmodására már egyikőtök sem emlékszik,
amely fölépítette városotokat, és megformált mindent, mi benne van?

Látnátok csak a lélegzet árapályát, semmi mást nem látnátok azután,

És ha hallanátok az álom suttogását, nem hallanátok meg más hangot
többé.

De ti nem láttok, nem hallotok, és ez jól van így.

A fátylat, mely szemeteket elhomályosítja, föllebbenti majd a kéz,
mely megszőtte azt,

És az agyagot, mely fületeket eltömi, átszakítják majd az ujjak,
amelyek gyúrták.

És látni fogtok,

És hallani fogtok.

Mégsem kárhoztatjátok majd, hogy megismertétek a vakságot, sem bánni
nem fogjátok a süketséget.

Mert azon a napon megismeritek a dolgok valódi célját,

És áldani fogjátok a sötétséget csakúgy, mint a világosságot.

És miután ezeket mondta, körülnézett, és látta a hajó kapitányát, ki a
kormány mellett állott, s hol a duzzadó vitorlákra, hol a messzeségbe
tekintett.

És akkor ezt mondta:

Türelmes, igen türelmes a kapitány az én hajómon.

Fúj a szél, nyugtalanok a vitorlák,

Még a kormánylapát is irányért könyörög;

És a kapitány mégis némán várja szavaim végét.

És ezek az én hajósaim, kik hallották a nagy tenger kórusát, ők is
türelemmel hallgattak engem.

Nem kell várakozniuk tovább.

Készen állok.

A folyó elért a tengerig, s a hatamas anya ismét keblére öleli fiát.

Isten veled, Orfalisz népe,

E napnak vége lett.

Reánk zárul, mint önnön holnapjára a vízi liliom.

És ha nem hozott eleget, ismét össze kell gyűlnünk, és együtt
kinyújtanunk kezünket az adakozó felé.

Ne feledjétek, hogy visszatérek hozzátok.

Kis idő múltán vágyaim port és párát gyűjtenek egy új test számára.

Kis idő múltán, mikor egy percre elcsitul a szél, egy másik asszony a
világra szül engem.

Isten veletek és az ifjúsággal, melyet köztetek éltem.

Tegnap történt, hogy egy álomban találkoztunk.

Magányosságomban énekeltetek nekem, és én vágyaitokból tornyot emeltem
az égben.

De most felébredünk, álmunknak vége, és nem hajnalodik immár.

Itt a délidő, félálmunkból nappal lett, el kell válnunk egymástól.

Az emlékezet derengésében még egyszer találkozunk, beszélünk
egymással, s egy mélyebb dalt énekeltek majd nekem.

És ha kezünk egy másik álomban megint találkozik, új tornyot építünk
az égben.

Ezt mondván jelt adott a hajósoknak, kik azonnal felvonták a horgonyt,
s a felszabadult hajó elindult kelet felé.

És egy kiáltás szakadt föl az emberekből, mintha egyetlen szívből,
és fölszállt a homályban, és elsodródott a tenger fölé, mint hatalmas
harsonaszó.

Csak Almitra maradt néma, s nézett a hajó után, míg az el nem tűnt
a párában.

És amikor a nép már szétoszlott, ő még akkor is ott állott egyedül a
parti sziklafal tetején, és szívében emlékezett a szavakra: - Kis idő
múltán, mikor egy percre elcsitul a szél, egy másik asszony a világra
szül engem.



 
 
0 komment , kategória:  Kahlil Gibran A PRÓFÉTA  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 525
  • e Hét: 12727
  • e Hónap: 57799
  • e Év: 1999079
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.