Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 13 
szeretettel
  2013-10-09 17:45:00, szerda
 
  TIZENKETTEDIK FEJEZET



A SZERETET PÉLDÁJA

Az Aberi család két tekintetben is különbözött a Központban megforduló többi családtól: egyrészt Mary, az anya már tudta, hogy rákos, amikor a fiát megszülte, másrészt a nagyszülők szintén tevékenyen részt vettek a Központ életében, tehát egyszerre három nemzedék volt jelen. Talán nem is volt még egy család a praxisomban, amely ilyen mélyreható bepillantással szolgált volna az emberi élet különböző szakaszaiba. Új perspektívákat tanultam tőlük a születés és a halál területén csakúgy, mint a szülői és nagyszülői szereppel kapcsolatban.

Mary Aberi élete jól példáz mindent, amit eddig elmondtam ebben a könyvben. Szeretete sok-sok emberre sugárzott és sugárzik ma is.

Mary harmincéves volt, amikor a kezelőorvosa hozzám irányította. Megismerkedésünk idején Matty, a kisfia másfél évesen maga volt a megtestesült napsugár. A férj, George az IBM-nél volt cégvezető: jóképű, érzékeny, szeretetteljes férfi.

A házaspár nyolc évet várt az első gyermekre, ezért az asszony terhessége nagy ünneplésre adott okot. Az első hónapok alatt Mary természet adta szépsége és életereje felfokozódott. Aztán a hatodik hónapban mellrákot állapítottak meg nála, a hetedik hónapban amputálták a mellét. A csontszövet-vizsgálat eredménye negatív, a prognózisok derűlátóak voltak.

Matty makkegészségesen, császármetszéssel jött a világra. Oly szép és sugárzó gyermek volt, hogy a család barátai elnevezték Jézuskának. Mary szíve túlcsordult a boldogságtól, de ott lappangott benne a rettegés, hogy esetleg nem éri meg gyermeke fölcseperedését, nem láthatja megvalósulni mindazt, amit a kicsi számára megálmodott.

Matty életének első hat hónapjában úgy látszott, Mary teljesen egészséges, de aztán csontáttétel lépett fel. Kemoterápia következett, az asszony haja kihullott. Fájdalmai lettek, amin gyógyszerrel nem tudtak segíteni. A családtagok körében általános riadalom tört ki; Mary ekkor keresett föl engem.

Első találkozásunk alkalmával azonnal felfigyeltem Mary fényességére. Spirituális lénye szinte világított; azonnal, ösztönösen megéreztem, hogy jelentékeny tanítómmá válik. Áradt belőle a belső szépség, a béke, a feltétel nélküli szeretet. Nem is találok szavakat arra az élményre.

Az első időben hetenként kétszer találkoztunk az irodámban, és eljárt a Központ kedd esti felnőttcsoportjába is. Ahogy telt az idő, és Mary állapota rosszabbodott, szinte minden nap meglátogattam az otthonában, és amikor nem, akkor telefonon beszéltünk. Megtudtam, hogy fiatalon, de már felnőttként elhagyta a vallását, és most - helyzetének látszólagos igazságtalansága miatt - időnként hadakozni szokott Istennel. Szoros spirituális partnerkapcsolat bontakozott ki közöttünk, egymás pszichoterapeutái lettünk. Mary elmondta saját problémáit, én is elmondtam a magamét. Később sokat imádkoztunk is közösen. Megfigyeltük egymásban Isten világosságát olyankor is, amikor önmagunkban nemigen vettük észre. Az Aberi család többi tagja is befogadott. Gyakran vettem részt a családi étkezéseken, játszottam Mattyval, George-tól és Matty nagyszüleitől is kaptam szeretetet, és adtam is nekik.

Patsy Robinson, Carleita Schwartz, Jonelle Simpson és a Központ más munkatársai is rendszeresen látogatták Maryt. Mindegyikük a maga módján arról számolt be, hogy úgy érzi, a látogatás alatt többet kapott, mint amennyit adott. Senki sem tudta pontosan megfogalmazni, mi megy végbe az asszony jelenlétében, de abban biztos vagyok, hogy valamennyien Isten békéjét tapasztaltuk meg.

Mary a telefonhálózatunkban kezdett dolgozni. Bőséggel osztogatta a bátorságot, az erőt és a szeretetet, segített másoknak a fájdalom kezelésében, és közben tanulta az attitudinális gyógyítást, hogy enyhítse saját szenvedését. Volt valami a hangjában, ami még telefonon át is békességgel töltötte el azt, aki hallotta.

Ezalatt történt, hogy egy fiatal nő, Shari Podersky jött át Vancouverből, hogy az agydaganata miatt találkozzék velem. Azt javasoltam neki, hogy keresse fel Maryt. Amikor visszatért hozzám, azt mondta: a hazaúton nem lesz szüksége repülőgépre, oly könnyűnek érzi magát. Később Shari is adott segítséget telefonon keresztül. A Maryvel kialakított kapcsolat egyre bővült, a szeretet köre tágult és terebélyesedett.

Emlékszem egy estére a kórházban, amikor heves fájdalmaira Mary nagy dózisokban kapta a morfiumot. Amikor megérkeztem, éppen aludt, így csak csöndesen megfogtam a kezét, és imádkoztam. Egyszer csak megszólalt a telefon az ágya mellett. A központos azt mondta: sürgős segélykérő hívás, engem keresnek. Egy tüdőrákos férfi hívott Wyomingból, akinek nagy fájdalmai voltak, és tanácsomat kérte. A telefon felébresztette Maryt, aki végighallgatta a beszélgetést, aztán elkérte a telefont, hogy beszéljen a hívóval. Miközben szeretetet adott az ismeretlennek, és ismertetett néhány egyszerűen használható imaginációs képet, megfigyeltem, hogy arcába visszatér a vér - a beszélgetés percei alatt Mary maga volt a kicsattanó egészség.

Hat hónappal később, amikor ismét kórházba került, egy rákban haldokló nő volt a szobatársa; alig néhány nap lehetett hátra az életéből. Amikor bementem meglátogatni, Mary megkért, hogy beszéljek a nővel és a családjával. Már nem emlékszem, mit mondtam nekik, de arra emlékszem, hogy ők mit mondtak. Úgy érezték: Mary igazi angyal. Már pusztán az, hogy a közelében lehettek, hogy beszélhettek vele, segített nekik megszabadulni a félelemtől és a kétségbeeséstől.

Minden ember közül, akit ismerek, Mary volt az, aki a legkevésbé akart azonosulni a testével. Abban hitt, hogy igazi lénye a spirituális valóságban található, és pontosan értette, miért fontos a jelenben élni. Ezért olyan béke uralkodott benne, hogy az a környezetében mindenkire kihatott. Békét sugárzott, és ezáltal maga is átélte a békét. Eleven bizonyítéka volt annak az alapelvnek, hogy adni ugyanaz, mint kapni.

Mary és én sok mindent tanítottunk meg egymásnak, s ezek közül az a legfontosabb, hogy nincs szükség szavakra. Együtt töltött perceink közül azok voltak a legjobbak, amikor némán ültünk, fogtuk egymás kezét, és magunkban imádkoztunk, hálát adva Isten jelenlétéért, átélve az Ő békéjét és szeretetét. Mary Istenbe vetett bizalma nőttön-nőtt, áradt belőle a békesség, olyannyira, hogy a család félelmei is oszladozni kezdtek.

Egy napon éjjel fél tizenegykor indultam haza tőlük. Mary gyenge volt, de tudott beszélni, és nagy nyugalom uralkodott a lelkében. Éjjel kettő körül felhívott George: Mary kómába esett. Azonnal visszamentem hozzájuk. Ott volt az egész család. Tudtam, mit kíván tőlem Isten és Mary. Meg kellett osztanom saját békességemet mindenkivel: meglátni benne a belső fényt, nem azonosítani őt a szenvedő testtel. Tudtam: megvárta, amíg odaérek, hogy segítsek szeretteinek, amíg az átköltözés megtörténik. Végül hajnali négykor halt meg.

Egy héttel ezután Mary tiszteletére életünnepet rendeztünk a Központban. Egyik munkatársunk, Jeanne Carter ezt mondta: - Ha nehéz napom volt, ebédidőben átmentem Maryhez. Bámulatos képessége volt, hogy azonnal a helyzet lényegére tapintson: hogy gyengéden, szeretettel félretolja a sok fölösleges szemetet, és segítsen észrevennem: tulajdonképpen minden oké. Mindig nagyon jókedvűen, könnyű szívvel tértem vissza tőle. Fantasztikus érzéke volt ahhoz, hogy eltakarítson mindent, ami lényegtelen, és ha az ember meglátta a problémája lényegét, kiderült, hogy nincs ott semmi. Csodálatos teremtés volt.

- Egyszer meglátogatott a lányom, Janet, és Mary találkozni akart vele. Akkoriban nemigen kötött új ismeretséget, de Janetet meg akarta ismerni; beültünk hát a kocsiba, és odamentünk. Marynek akkor ismét kihullott a haja, az arca felpüffedt; ha csupán a testét nézte volna az ember, azt hiszem, nem nyújtott valami szép látványt, de a kisugárzása gyönyörűséges volt. Amikor eljöttünk tőle, ellenálltam a kísértésnek, hogy megkérdezzem a lányomat, mi a véleménye Maryről, hiszen mindenki oly nagyra tartotta. Janet azonban kérdés nélkül is válaszolt: "Ő a legszebb nő, akivel valaha találkoztam." Mindannyian ilyennek láttuk Maryt: káprázatosan szépnek.

Egy másik munkatársunk, Patsy Robinson Shari Podersky korábban említett látogatására célozva ezeket mondta:

- Mary ült, beszélgetett ezzel az asszonnyal, és én csak hallgattam. Mintha Isten beszélt volna Maryn keresztül. Csodálatosan szép dolgokat mondott Sharinak, és a szemem láttára történt valami... Talán túl óvatlanul szoktuk használni ezt a szót, de nem tudok jobbat, mert ez az igazság: végbement az átlényegülés. Láttam, hogyan alakult át ennek a nőnek a lelkében a félelem békévé. Mary békéje énrám is átterjedt. Shari szülei ott ültek egy kétszemélyes zongoraszéken, hallgattak, aztán az apja egyszer csak odahajolt hozzám, és a karomra tette a kezét. Mary teljesen elmerülten beszélt Sharihoz. Az apa könnyes szemmel odasúgta: "El sem tudom hinni, mi történik."

Shari így mesélte el, mit érzett:

- Első találkozásom Maryvel nagy meglepetést hozott. Patsy hozott össze vele: azt mondta, van egy fantasztikus, csodálatos asszony, akivel meg kell ismerkednem, és felhívta Maryt, hogy fölkereshetjük-e. A szüleimmel együtt mentünk át hozzá.

- Beléptünk; Mary elénk jött, hogy üdvözöljön. A kisfia ott aludt a járókában. Mary bevezetett a szobájába, ahol tökéletes béke volt. Ami engem illet - mindig nagyon elérzékenyülök, ha erről beszélek -, én akkor és ott tapasztaltam meg életemben először az igazi békét. Akkoriban önmagammal is eléggé hadiállapotban voltam. Mary leült, és elkezdett beszélni, tanítani. És egész idő alatt áradt belőle a fény. Azt hiszem, ez volt a legmegrendítőbb élmény egész életemben. Nem is tudom, mit mondhatnék még róla. Mary maga a tökéletes szépség.

Aznap felhívtuk Johnt Wyomingban. Ő volt az a segélykérő telefonáló, aki Mary kórházi szobájában talált meg engem. Ő ezt mondta Maryről:

- Marytől megtanultam, hogy mindennek célja van, akkor is, ha ezt esetleg nem tudjuk felfogni. Hogy minden úgy van jól, ahogy van. Gyakran felhívtam, amikor magam alatt voltam, és ahogy a szavait hallgattam, mindig be tudtam látni a világmindenség rendjét; megértettem, hogy ami vele meg énvelem történik, az nem tragédia. Volt, hogy temetésekről beszélgettünk, és - nem hülyéskedem - a végén már nevettünk is azon, milyen alapvetően félreértjük a halált, mekkora fontosságot tulajdonítunk annak, hogy szép temetésünk legyen... és ebben nem volt semmi morbid; ha értitek, mire gondolok.

- Amikor először beszéltem vele ott a kórházban, olyan volt, mintha valami a helyére kattant volna: mintha két régi barát hosszú távollét után újra összetalálkozna. Aztán, ahogy a kapcsolatunk fejlődött, olyankor hívtuk egymást, amikor mindketten szükségét éreztük a beszélgetésnek, és éppen egymásra gondoltunk. Mary ilyeneket mondott nekem: "John, te vagy az én tanítóm. Máris annyi mindent tanultam tőled." Mindig tudott reménységet injekciózni belém.



ZÁRSZÓ

Épp a Maryről szóló fejezetet írtam, amikor felhívott Lee, a fiam. Mary neki is tanítója volt. Elmondtam a telefonban, milyen hihetetlenül nehéz Mary lényegét szavakba foglalni, mire Lee a következő javaslatot tette: - Én a helyedben ezt írnám le. Mary történetének végén pedig megkérném az olvasót, hogy tegye le a könyvet néhány percre, hunyja le a szemét, teremtsem békét a lelkében, és meg fogja érezni Mary lényegét.

Ezennel megfogadom a tanácsát. Mary maga a szeretet, és ha megteszed, amire a fentiekben kérlek, a szeretet téged is megtalál. Ha megérzed a fényt és a melegséget, tudnod kell: a te igazi énedből, Istentől származik.



UTÓSZÓ

Számomra Mary Aberi személyesíti meg az attitudinális gyógyítást. Ő volt az, aki a legtöbbet tette annak érdekében, hogy ne csak gondoljon Istenre, hanem engedje Isten fényét átáramlani magán, hogy mindenki lássa, és mindenki részesüljön belőle. Meghozta azt a döntést, hogy nem azonosul a testével, nem azonosul az egójával. Bebizonyította: amíg lélegzünk, addig azért vagyunk itt a földön, hogy Isten áldásának csatornái legyünk, és a szeretetet állítsuk a középpontba, hogy ezáltal mások segítségére lehessünk. Ő tudta, hogy a halál illúzió, hogy az élet örök. Tudta: a tudat nincs bebörtönözve a testbe, az élet és a test nem ugyanaz.

Mary megelevenített két egyszerű kijelentést A Csodák Könyvéből; ezek alapvető fontosságúak a számomra.

1. Ébredj, és felejts el minden gondolatot a halálról, és akkor meglátod, hogy Isten békéje a tiéd.

2. Ma Krisztus szemével tekintek minden dologra, és nem ítélkezem felettük, hanem mindet a szeretet csodájában részesítem.

Mary és a többiek, akikről ebben a könyvben szó volt, bebizonyították, hogy az anyagi világban semmi sem olyan fontos, mint Isten szeretete a szívünkben. Hogy ennek a szeretetnek fokozatos, egyre nagyobb mértékű felszabadítása a mi egyetlen tennivalónk.

Szelíden, halkan, de sűrűn emlékeztessük önmagunkat arra, hogy igazi tudatunkban csak Isten gondolatai vannak: a szeretet és a béke gondolatai. Ha más gondolatok is megjelennek, azokat magunk fabrikáltuk önmagunknak, tehát el is engedhetjük őket magunktól. Ez nem jár küzdelemmel: csupán azt kell felismernünk, hogy jobb, ha boldogságunk van, mint ha igazunk. Ezek a másféle gondolatok, az ítéletek és igazolások okozzák a tévhitet, hogy jelentősége van annak, amit a fizikai érzékszerveink közvetítenek nekünk. Ezek a gondolatok teremtenek körénk olyan világot, amelyben halálraítéltként élünk; olyan világot, amely tele van kétségbeeséssel és tragédiával; olyan világot, amelyben állandóan fenyeget a veszély, hogy megtámadnak vagy elhagynak bennünket; olyan világot, amelyben különbözünk egymástól és Istentől. Csakhogy az ilyen világ nem valóságos.

Válasszuk azt az utat, hogy megbocsátunk a világnak, megbocsátunk a testünknek, mindennek és mindenkinek, aki csak a szemünk elé kerül. Határozzuk el: Isten szeretetének igazi világában fogunk élni, hogy belső fényünk dicsőségesen beragyogjon mindent. Tapasztaljuk meg, milyen örömmel jár, ha elengedjük a félelmet, a bűntudatot, a félszeg zavarodottságot, a keserű haragot, a balsejtelmeket. Csak egy percnyi csöndet teremtsünk, és megérezzük Isten közelségét. Tudjuk, hogy Ő valamennyiünket végtelen és határtalan szeretettel szeret. Egyetlen pillanatnyi nyugalomban engedjük Istent közel magunkhoz, és Ő visszavezet a szíve közepébe. Most legyen miénk a szeretet, a boldogság, a céltudat biztonsága. Ami lényegtelen, az maradjon lényegtelen mindörökre. Támadjon fel szívünkben az ősi tudás arról, hogy kik, mik és hol vagyunk, míg végül minden fájdalom eltűnik a föld színéről.

Béke legyen mindannyiunkkal!

[1] Az attitűd, azaz "magatartás, viselkedés; szellemi beállítottság, hozzáállás" szóból képzett melléknév. Ennek a módszernek magyar neve még nincs, ezért használjuk ebben a könyvben a latinos változatot. (A ford.)

[2] A Csodák Könyve eredeti angol címe: A Course in Miracles, ami szó szerint csodatanfolyamot jelent. Mivel azonban az utóbbi években a magyar nyelvű ezoterikus irodalomban több helyen is A Csodák Könyve címmel utaltak rá, ebben a műben kényszerűségből átvettük ezt az egyébként vitatható címváltozatot. A szövegösszefüggés azonban helyenként megköveteli, hogy Tanfolyamként hivatkozzunk a műre. (A ford.)

[3] Az Attitudinális Gyógyítás Központja a könyv amerikai kiadásának megjelenésekor az alábbi címen működött: 19 Main Street, Tiburon, California 94920, USA.

[4] Ez nemcsak az angol nyelvben van így: a magyarban is azonos (egyébként török eredetű) tőből származik a megbocsát és az elbocsát, tehát a megszabadítás mozzanata mindkét nyelvben évényesül a szó családjának jelentéstartalmában. (A ford.)


 
 
0 komment , kategória:  Dr. Gerald G. Jampolsky A SZE  
szeretettel
  2013-10-09 17:42:02, szerda
 
  TIZENEGYEDIK FEJEZET



A MEGBOCSÁTÁS HATÁRTALAN

A megbocsátás az az eszköz, amellyel megtapasztalhatjuk a békét, megismerhetjük önmagunkban a szeretetet, adhatunk anélkül, hogy áldozatot hoznánk, tökéletesen megélhetjük a jelen pillanatot, és tisztán meghallhatjuk a belső boldogság tanácsait. Az attitudinális gyógyítás minden szabályát a megbocsátáson keresztül lehet megérteni és gyakorolni. Az utolsó alapelv így szól:

Az igazi egészség és boldogság útja a megbocsátás. Ha nem ítélkezünk, elengedjük a múltat, és jövőnket megszabadítjuk a félelemtől. Ha így teszünk, meglátjuk, hogy mindenki a tanítónk, és hogy minden pillanat újabb lehetőség a boldogságban, békében, szeretetben való gyarapodásra.

Ebben a könyvben nem az általános, köznyelvi értelemben használom a "megbocsátás" szót. Itt nem azt jelenti, hogy visszafojtjuk haragunkat, és úgy teszünk, mintha minden rendben volna, holott nincs minden rendben. És persze azt sem jelenti, hogy adjuk ki a haragunkat. Az pedig a legkevésbé sem jelenti, hogy valamiféle felsőbbség helyzetébe képzelve magunkat, valóságosnak vélt bűnökre osztogassunk bűnbocsánatot. Vagy ahogy a barátom, Bill Thetford fogalmazta: - Hozzátok elém azt az elvetemült csirkefogót, hadd bocsássak meg neki.

Megbocsátani nem azt jelenti, hogy vegyük el még egyszer az elvált feleségünket, engedjünk szabadon a börtönökből minden elítéltet, menjünk vissza a régi munkahelyünkre - nem jelent semmilyen megnyilvánulást. Az ego azt hiszi, hogy ha megbocsát valakinek, aki vétett ellene, akkor ezt valamilyen viselkedéssel ki is kell fejeznie. Pedig az igazi megbocsátás nem követel meg semmiféle cselekedetet, bár olykor kísérheti egy-egy gesztus. A megbocsátás egy belső, lelki igazítás, amely könnyebbséget teremt a szívben. Elsősorban a mi saját lelki békénket szolgálja. Ha megtaláltuk a békénket, akkor másnak is jut belőle, márpedig ez a legmaradandóbb, legértékesebb ajándék, ami csak adható.

A megbocsát ige eredeti jelentése: elenged.[4] A megbocsátás annyiból áll, hogy elengedünk egy terméketlen, segítséget nem adó gondolatsort, visszaadjuk az egónak mint nem kívánatost. Megbocsátani annyi, mint gyengéden feladni a szeretet elleni védekezést. Felismerni azt, hogy a világon minden megbocsát. Elfogadni azt a szemléletet, hogy a világon mindenki szeretetet sugároz, vagy szeretetért sóvárog. A támadás minden formája segélykiáltás, és erre a kiáltásra válaszolni kegyes cselekedet.

A megbocsátás, mint minden más lelki tulajdonság, amiről ebben a könyvben szó esett - a béke, a szeretet, az egyenlőség, az ártatlanság, a félelemnélküliség, a nyugodtság, az öröm - nem jár együtt semmilyen viselkedésmintával. Az például, hogy valaki békés, nem azt jelenti, hogy "nyugis" vagy "laza"; az, hogy valaki szeretetteljes, nem jár együtt valamiféle jellegzetes modorossággal, hanghordozással; ha elismerjük spirituális egyenlőségünket valaki mással, az nem azt jelenti, hogy le kell szállnunk az ő egójának szintjére; az, hogy felismerjük saját bűntelenségünket, még nem ad felmentést arra, hogy megismételjük múltbeli hibáinkat; az, hogy félelemmentesen élünk, nem ok arra, hogy önmagunkat vagy másokat veszélybe sodorjunk; ahhoz, hogy mentális nyugalomban éljünk, nem muszáj kivonulnunk a világból; a boldogság sem jelent egyet az ego állandó izgalmi állapotával. Ugyanígy a megbocsátás gyakorlása sem követeli meg, hogy az emberek tudomására hozzuk: megbocsátunk nekik, hogy eljátsszuk előttük a szentet. Az attitudinális gyógyítás elvei szerint az attitűd megváltozása együtt járhat ugyan a viselkedés bizonyos módosulásával, de ezt az ember általában csak visszatekintve veszi észre; a viselkedés megváltozása sohasem lehet első a fontossági sorrendben.

Ez látszólag ellentmondhat egy korábbi kijelentésemnek, mely szerint ha megpihentünk Isten békéjében, utána már magabiztosan cselekszünk. De ha azt mondjuk: cselekedjünk magabiztosan, azzal nem írtuk elő, hogy mit tegyünk magabiztosan. Úgyszintén helyesebb szeretetből és békéből kiindulva cselekedni, de ez minden tevékenységre vonatkozik. Minden döntés, amelyet a megbocsátás szellemében hoz és aszerint hajt végre valaki, áldást jelent az összes érintettnek, és nem okoz kárt senkinek.

Teres anya évek óta útmutatást jelent számomra. Szavai és példája nemegyszer szolgáltatott szelíd és fontos kiigazítást, és a közelmúltban megtanított egy nagyon fontos dologra, anélkül, hogy tudta volna. 1982 februárjában a Transzperszonális Szövetség Indiában megrendezett konferenciáján az igazi megbocsátás tiszta, szeretetteljes példáját tanúsította.

A konferencia általános témája a világbéke volt. Az egyik előadó, Fritz Capra közreadott egy nyilatkozatot, amely elítélte a nukleáris fegyverkezési versenyt, és felkérte a többi előadót, hogy aláírásukkal csatlakozzanak. Többekkel együtt én is aláírtam. Amikor Fritz Teresa anyát is fölkereste aláírásért, ő imádkozott, és azt felelte, hogy nem teheti. - Ha aláírnám - mondta -, állást foglalnék egy vitában, tehát bizonyos embereket szeretnék, másokat pedig nem. - Baba Muktananda szintén elhárította a felkérést, és az alábbi kijelentést tette: - Egyetlen embernek sincs oka félni a nukleáris fegyverkezési versenytől. Isten mindhárom hatalmat, az életet, a halált és a védelmet a maga nevében gyakorolja fenn. Nem adta át őket egyetlen embernek sem. A jövőben sem fogja ezt tenni, ebben tökéletesen biztos vagyok.

Az igazi megbocsátás a valóságon alapul. Eltekint az egyetlen ego által összegyűjtött benyomások tanúságán, és az egyetemes igazság felé fordul. Valóságunknak alapigazsága, hogy mindannyian ártatlanok vagyunk, és Isten mindenkit maradéktalanul szeret. Nem mintha nem követtünk volna el számtalan hibát, és valószínűleg egy ideig még fogunk is. De az igazi megbocsátás különbséget tesz a szív legmélyebb vágyai és az ego felszínes késztetései között. Minden hiba az egótól ered, és része a tanulási folyamatnak, amelyen mindenkinek át kell mennie. A megbocsátás az érzékelés szelíd formája, amely látja az érettséget, a szív jóságát, a jellem teljességét, amelyet idővel mindenki el fog érni. A megbocsátás felismeri, mennyire helytelen elítélni valakit ebben a fejlődési folyamatban.



A TÜRELMETLENSÉG - LÁTÁSZAVAR

Nemcsak az embereknek kell megbocsátanunk. Érezhetünk haragot városok, állatfajok, évszakok, ételek, ruhadivatok iránt - voltaképpen minden, amit a testi szem meglát, okozhat boldogtalanságot, akár fájdalmat is. Sharon Winter tizenhét évesen került először a Központba. Sok gyermekhez hasonlóan ő is előre megérezte súlyos betegségét, jóval korábban, mint hogy az orvosok diagnosztizálták volna. Véleményét nem vették komolyan, Sharon egy teljes évig minden kezelés nélkül maradt, csak utána rendelték el az újabb vizsgálatokat, ekkor állapították meg, hogy a lymphosarcoma nevű rákos megbetegedésben szenved. Ezért és számos más ok miatt is nagyon dühös volt az egészségügyi intézményekre, és velünk kapcsolatban is gyanakvást táplált.

Első látogatása idején még csak egy gyerekcsoportunk volt, ahol a legkisebb gyerek alig múlt ötéves. Sharon nemigen hitte, hogy ilyen kis lurkóktól bármit is eltanulhatna, de az már az első alkalommal feltűnt neki, hogy mindenki milyen boldognak látszik. Gyanakvása azért erre is kiterjedt: arra gondolt, valószínűleg az ő kedvéért játsszák meg magukat. A legjobban az lepte meg, amikor egy Andrea nevű, nyolcéves, leukémiás kislány segített neki leküzdeni a közelgő csontvelő-átültetéstől való félelmét. Andrea kijelentette: tökéletesen el tudta terelni figyelmét a műtétről azáltal, hogy egy napsütötte tengerparti strandra képzelte magát Hawaiiban. Hozzátette: - Úgy kell elképzelned, mintha száz százalékig elhinnéd. - Sharon később pontosan azt tette, amit kis tanítója tanácsolt, és nagy elképedésére alig érzett félelmet, fájdalmat.

Mielőtt folytatnám Sharon történetét, szeretnék egy kicsit bővebben foglalkozni a mentális képek működésével. Attól tartok ugyanis, hogy sok olvasó az előző bekezdés olvastán arra gondol: amit Andrea mondott, annyira gyermeteg és primitív, hogy felnőttek számára hasznavehetetlen. Sajnos ez gyakran igaz - nem azért, mert a mentális képek használata hatástalan, hanem mert a legtöbb felnőtt ki sem próbálja ezt az egyszerű és közvetlen módszert.

Mindent, amit fogalomként meg tudunk határozni, azt képzeletben el is lehet játszani. A megbocsátás például a felejtési képességünk gyakorlása. Azért felejtünk, mert ha továbbra is emlékeznénk, az meggyengítene és boldogtalanságot okozna. A Szeretni annyi, mint nem félni című könyvemben javasoltam egy képsorozatot, amely sokaknak segített kissé tovább koncentrálni, s ezáltal mélyebbre hatolni. (A kép abból állt, hogy minden problémánkat kihordjuk egy kukásedénybe, rákötözünk egy héliumballont, és figyeljük, amint elszáll az égen, míg végül teljesen eltűnik a szemünk elől.) A csüggedő, depressziós tudatnak segítséget nyújthat egy egyszerű fantáziakép is; például: a kellemetlenségre, a fájdalomra Isten világossága ereszkedik alá, körülveszi, és a szemünk láttára feloldja, míg végül semmi más nem marad, csak az Ő fénye. Az erő természetesen nem a képekben van, hanem abban a szándékunkban, hogy most tegyünk valamit békénk érdekében.

Ahogy teltek a hónapok, Sharon állapota javulni kezdett; visszanőtt a haja, folytatta tanulmányait, sőt szerelmes is lett: felbukkant egy nagyon rokonszenves fiatalember, aki később a férje lett. Csakhogy körülbelül egy évvel ezelőtt, mikor már valamennyien azt gondoltuk, hogy minden rendben van körülötte, Sharon - aki akkor huszonegy éves volt - ismét megbetegedett rákban. Az orvosába, a világba, Istenbe vetett hite komolyan megrendült. Föltámadt régi haragja az egészségügyi intézmények ellen: újból alá kellett vetnie magát a vizsgálatoknak, a kemoterápiának, újból el kellett veszítenie a haját, és főként újra kezdődött a bizonytalanság a kezelés eredményességét illetően.

Nagy nehezen ráállt, hogy visszatért a gyűlölt kórházba egy kezeléssorozatra. Alig várta azt a napot, amikor a terápia végeztével végre hazamehet, de épp aznap reggel egy tizenöt éves lány érkezett a kórházba, és a Sharon melletti ágyra fektették. A kislány megrázó történetet mesélt el: szülei elhagyták, baráti családok adták kézről kézre, úgy nevelkedett. Hodgkin kórban szenvedett, rettegett a kemoterápia következményeitől, azt sem döntötte még el, hogy otthagyja-e a kórházat, vagy bent marad. Sharon már túlesett a terápián, és égett a vágytól, hogy maga mögött tudja a kórházat, mégis úgy döntött, hogy bent marad még egy napig, mintha mi sem történt volna - csak azért, hogy ennek a fiatal lánynak a segítségére legyen. Amikor a kezelőorvosa észrevette, hogy még nem ment haza, bement hozzá megkérdezni, mi történt. Sharon elmesélte az okokat, és életében először azt látta, hogy a doktornő elsírja magát.

A türelmetlenség - az intézmények, például kórházak, rendőrőrszobák, iskolák, kormányhivatalok iránti türelmetlenség is - látáshiba: a türelmetlen ember nem képes a felszín alá látni. A múlt tapasztalataira alapuló gondolatot tükröz, amely eltakarja a jelent, és többnyire vajmi kevés köze van ahhoz, ami a jelen pillanatban történik. Sharon szeretetet érzett az újonnan jött lány iránt, ezért világosan látta a helyzetet, és hatékonyan tudott cselekedni.



A MEGBOCSÁTÁS A LÁTÁS NYUGALMA

A türelmetlenség olyan, akár a többi szeretetlen érzés - a félelem, a féltékenység, a harag, a depresszió meg a többi -: nem kell küzdeni ellene, sőt ellenállni sem kell neki. Az attitudinális gyógyítás célja az, hogy a tudat ne váljék csatatérré. Ha nyugodtan és őszintén szemügyre vesszük őket, a negatív érzések elpárolognak. Ez a folyamat gyakorta fokozatosan megy végbe. Csupán annyit kell tennünk, hogy gyengéden megpróbálunk megbocsátani, valahányszor hajlandóságot érzünk rá, vagy örömöt remélhetünk tőle. Ha egy újabb kényelmetlen, szorongató kötelességet, a megbocsátás kötelességét erőszakoljuk rá az életünkre, akkor egyáltalán nem értettük meg, hogy a megbocsátás a boldogság kapuja.

A kétségbeejtő, csüggesztő gondolatok elveszítik erejüket, ha békés szándékkal megvizsgálod őket. Minden negatív érzés azt jelzi, hogy az ego kér valamit. Ne félj meghallgatni, mit követel tőled az ego, mert akkor az is kiderül, hogy nem akarod megtenni. Ha földeríted igazi szándékaidat, meglátod majd, hogy te is maga vagy a szeretet.

Érdemes rászokni arra, hogy valahányszor nehézséget okoz tudatodat felszabadítanod a zűrzavarból, megállsz egyhelyben, és közvetlenül, részletesen megvizsgálod tudatod tartalmát. Támadó gondolataid csak akkor nyernek látszólagos hatalmat fölötted, ha nem mersz szembenézni velük. A béke fényében semmi nem állhat meg, ami negatív. De abba a csapdába bele ne ess, hogy analizálni kezded tudatodat. Időpocsékolás például olyan kérdéseket föltenni, hogy vajon mikor érezted ezt először, mióta megy már ez ugyanígy, vajon hányszor követted el ugyanazt a hibát, és milyen szabályt kellene fölállítanod, hogy a jövőben ne érezd magad ilyen cudarul. Eredményt nem hoz az ilyen tépelődés, legföljebb még inkább elromlik a kedved tőle. Inkább nyugalommal nézz rá megbocsátás nélküli gondolataidra, bármilyen alakot öltsenek is, és hallgasd végig őket. Hadd mondják el félelmeid a maguk őrült meséjét a jövőről. Hadd tegye meg haragod a maga nevetséges javaslatait. Ha ezt nyugodtan, őszintén megteszed, a végén boldogan nevetsz majd az egész ügy képtelenségén, és folytatod tovább a szeretetben, mint annak előtte. Nincs az a destruktív, romboló gondolat vagy érzés, ami ellen tudna állni a kitartó szelídségnek.

Körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtünk el dolgozni egy családdal, amelynek tizenkét éves fia agydaganatban szenvedett. Minden jel arra mutatott, hogy nincs már sok ideje hátra. Az apa egy napon felhívott telefonon, és közölte, hogy elbocsátották az állásából. Nem azért, mintha nem lettek volna elégedettek vele: átszervezték a vállalatot. Vad düh tombolt benne a cég vezetőinek érzéketlensége miatt, hiszen valamennyien tudtak a fiú betegségéről. Az apa most arra kényszerült, hogy munka után kilincseljen, és ez csak fokozta benne a haragot; nemcsak azért, mert így kevesebb időt tölthetett a gyerekkel, hanem azért is, mert a legtöbb helyen, ahol állásért folyamodott, nála sokkal fiatalabb és tapasztalatlanabb emberek ültek döntési pozícióban. Azért hívott fel engem, hátha eszembe jut egy olyan gondolat, amely segíthet rajta.

Azt mondtam neki: ha lelki békét akar, akkor nagyon fontos, hogy megbocsásson a korábbi munkahelyén dolgozóknak, és be kell látnia: azok sem ellenségei, akiket állásügyben fölkeres. Közölte, hogy másnap ismét meghallgatásra megy valahová, ezért azt javasoltam: figyelje majd meg nyugodtan azt a fiatalembert, aki kikérdezi; vegye észre, hogy az is ugyanolyan lámpalázas, mint ő. Természetes, hogy a felvételi iroda embere fél, nehogy elkerülje valami a figyelmét, és ne a megfelelő embert alkalmazza. Ha olyat vesz fel, aki később nem válik be, ezzel a saját állását is kockáztathatja. Azt mondtam: ha észreveszi a fiatalember félelmét, meg fogja érteni, hogy találkozásuk legfőbb célja békét adni egymásnak - akkor is, ha a másik ennek nincs tudatában. Azt javasoltam, egyetlen célt tűzzön maga elé: nem azt, hogy megkapja az állást, hanem azt, hogy a kihallgatás alatt megőrizze lelki békéjét, sugározzon szeretetet és együttérzést beszélgetőpartnere felé.

Másnap este visszahívott, és azt mondta: - Tudod, Jerry, fogalmam sincs, hogy fölvesznek-e vagy sem, de annyit tudok, hogy a meghallgatás végén sokkal jobban éreztem magam, mint hosszú idő óta bármikor. - Mint kiderült, az állást megkapta, ráadásul magasabb fizetéssel, mint az előző munkahelyén. Természetesen nem ez a fontos, hiszen a megbocsátás gyógyító erejének megtapasztalása nem mérhető össze más földi előnyökkel.

A megbocsátás talán az attitudinális gyógyítás legfontosabb, központi fogalma, ám épp ezt a legkönnyebb félreértelmezni. Már említettem: az igazi megbocsátás nem azt jelenti, hogy az erkölcsi felsőbbrendűség alapjára helyezkedünk. Arról sincs szó, hogy egy másik ember kegyetlenségét látva elfogadhatónak kellene azt nyilvánítani, mert ez nem lenne őszinte. A megbocsátás tudja, hogy nincs alapja mások elítélésének, és új alapot teremt a többi ember ártatlanságának elismerésével. Természetes, hogy az illető viselkedését okoskodással nem lehet kikapcsolni. Amit tett, azt megtette. Viszont viselkedésének okát másként is lehet magyarázni: például nem önzésnek, hanem félelemnek tulajdonítható. Első lépésnek ez is megfelel, bár ahhoz kevés, hogy meglássuk benne Isten fényét a maga teljes nagyszerűségében. A megbocsátás annyit tesz, hogy szelíden elfordulunk attól a képtől, amelyet testi szemünk közvetít, és a másik ember egója mögött megkeressük az igazságot.

A legtöbb ember elfogadja, hogy mindenkinek a szívében erős vágy él a jóságra, jóllehet ezt sok rétegben elfedheti a bűntudat, a védekezés, az őszintétlenség, az embertelenség. A megbocsátás túllát az egyén felszíni motivációin, legyenek bármennyire végletesek, és a szíve mélyébe tekint, ahol pontosan ugyanazok a vágyak lakoznak, amelyek a mi szívünkben. Mindenki békére és biztonságra vágyik. Mindenki fontos akar lenni. És mindenki arra vágyik, hogy kiélhesse szeretetképességét. A megbocsátás ennek a vágynak a legmélyére tekint, és mivel ott önmaga tükörképét látja, felmenti a többi embert minden vád alól.
 
 
0 komment , kategória:  Dr. Gerald G. Jampolsky A SZE  
szeretettel
  2013-10-09 17:38:17, szerda
 
  TIZEDIK FEJEZET



A BÉKÉS MEGOLDÁS

Ha gyakorolni kezdjük a szeretetteljes életszemléletet, változatlanul úgy tűnik majd, hogy nehézségeinknek komoly jelentőségük van, és hogy egyértelműen állást kell foglalnunk a velük kapcsolatos minden egyes kérdésben. Ezek az állásfoglalások aztán utunkban állnak majd, hiszen alapvetően arra törekszünk, hogy ne ítélkezzünk; hogyan lehet hát elejét venni az állásfoglalásoknak? Nyilvánvalóan nem lehet, hacsak vissza nem vonulunk az élettől mindenestül.

Hogy valaki aktívan foglalkozzék valamivel, aminek semmi köze sincs az élet problémáihoz - ezt az ego egyszerűen képtelen megérteni. Amikor azt magyarázom, hogy a Központban nem alkalmazunk terápiát, a legtöbben így válaszolnak: - Aha, értem. Maguk azzal foglalkoznak, hogy a gyerekeknek segítenek hozzászokni a fájdalomhoz és a halálhoz. - Ez valóban logikus feltevés, csakhogy az attitudinális gyógyítás nem ez.

Az attitudinális gyógyítás egy olyan valóság létezését ismeri el, amelynek nincs köze a bajokhoz, gondokhoz, még a tragédiákhoz sincs. Ez a valóság a szeretet. A szeretet akkor jelenik meg, akkor épül be, ha a tudatunk nem foglalkozik többé az élet nyűgével s nyilaival - sem úgy, hogy küzd ellenük, sem úgy, hogy megadja magát. Amikor először ébredünk tudatára, hogy a szeretetnek ilyen vonzata is van, az első, ösztönös reakciónk a zavar. Nem tudjuk, hogyan is viselkedjünk, hiszen hajlamunk arra int, hogy a felismert igazságot mindig próbáljuk meg alkalmazni a gyakorlati életben. A szeretet igazságát persze nem lehet alkalmazni - az csupán arra jó, hogy eltöltse a szívünket. Ha ez megtörtént, már ösztönösen helyesen fogunk cselekedni.

Adva van egy súlyosan beteg gyerekek számára létesített központ, amely nem tűzte ki célul sem a test meggyógyítását, sem a tudat hozzászoktatását a betegség elfogadásához. Az ilyen központ nyilvánvalóan nem várja el a hozzá fordulóktól, hogy ilyen vagy amolyan viselkedést tanúsítsanak. Az attitudinális gyógyítás nem foglalkozik a viselkedéssel; ez olykor zavaró is azok számára, akik elvárnák, hogy állást foglaljunk valamely gyógykezeléssel, rendszerrel, étrenddel vagy pláne kormányzattal kapcsolatban. A mi "állásfoglalásunk" szerint az egyénnek rendelkezésére áll minden eszköz, hogy maga hozza meg döntéseit; nekünk az a dolgunk, hogy segítsük őt és önmagunkat eljutni oda, ahol az erő és a megértés található.

Hogyan hozza meg tehát döntéseit az, aki több szeretettel akar élni? Az attitudinális gyógyítás hatodik alapelve ezzel a kérdéssel foglalkozik.

Döntéseinket úgy hozzuk, hogy a bennünk élő békevágyra hallgatunk. Nincs jó vagy rossz viselkedés. Az egyetlen érvényes döntés a félelem és a szeretet közötti választás.



KELL LENNIE JOBB ÚTNAK

Gyakran emlegettem ebben a könyvben: döntéseinket általában úgy hozzuk, hogy elbíráljuk az adott helyzetet, és a múlthoz fordulunk tanácsért, mit és hogyan kell megváltoztatnunk. Látszólag mindig a helyzet vagy a benne részt vevő emberek tűnnek megváltoztatandónak. Ha a tanácsot követve figyelmünket a külső kép helyett belső, tudati állapotunkra fordítjuk, ez olyan fokú bizalmat követel, amihez nem vagyunk hozzászokva. De az is nyilvánvaló, hogy ha továbbra is szigorúan a saját múltunk diktálta irányban folytatjuk életünket, akkor semmi új nem találhatja meg benne a helyét. Ha lemondunk az ítélkezésről - vagyis arról, hogy kizárólag a múlton alapuló értékrendet érvényesítsünk -, akkor figyelhetjük meg közvetlenül, hogy mi történik most; akkor fordulhatunk a bennünk lévő másik valóság felé, amely nem kapcsolódik régi tapasztalatainkhoz; akkor szerezhetünk friss benyomásokat. Saját, rövidke előéletünk úgysem teremtette meg a hatalmas bölcsességek kincsestárát. Tulajdonképpen annyi személyes elfogultságot halmoztunk fel mostanáig, a múltunkról őrzött jelenlegi képünk annyira torz, hogy aligha vehetjük hasznát.

Nem tudok erre jobb illusztrációt, mint munkatársnőnk, Aeeshah Ababio történetét. Az ő példája inspirációt jelenthet, hogy személyes előéletünk helyett a boldogság hangjára hallgassunk, amely a szívünkben szól.

Aeeshah sok éven át dolgozott velünk a Központban. Szeretet- és humorérzéke, különleges empatikus készsége sok fiatal és idős ember életének átformálásában segített. És mégis, nem is olyan régen még elképzelhetetlen lett volna számára, hogy fehér emberekkel dolgozzék együtt ilyen szoros közelségben. A következőkben ő maga mondja el, miként ment végbe gondolkodásának gyökeres átalakulása.

Mielőtt A Csodák Könyvét tanulmányozni kezdtem volna, a Fekete Muzulmánok közé tartoztam; abban hittem, hogy a földön élő emberek közül nem mindenki Isten gyermeke. Úgy éreztem: el kell határolnom magam az istentelenektől, és fogalmam sem volt arról, hogy ezzel az attitűddel megfosztom magam Isten jelenlétének teljes átélésétől. Azt hittem: ha Isten célja a testvériség és a felebaráti szeretet lett volna, akkor minden embert az afrikai etnikum képére alkot meg.

Óriási mennyiségű szeretet élt a szívemben, de ezt csupán az emberiség töredéke számára tartogattam; sőt a zűrzavart tovább fokoztam azáltal, hogy ezt tanítottam másoknak is. Egyszerre tanítottam a szeretetet és a félelmet. Azt mondtam a népemnek, hogy a fehéreket gyűlölni kell, félni kell tőlük, mert a bőrük színe miatt nem Isten gyermekei. Ennek következtében az emberekkel való tapasztalataimban is keveredett a szeretet és a félelem, és nem éltem át Isten szeretetének teljességét.

Kérdezhetik, hogyan sikerült ebből a zűrzavaros gondolkodásmódból kilábalnom. Nem egyedül tettem. Segített a belső tanítóm, akit Szentléleknek nevezek.

A lelki zavarodottság ösvényén járva átéltem olyan pillanatokat, amikor belső késztetést éreztem, hogy többet tudjak, több legyek, mint amit eddig megismertem. Olyan könyvek kerültek kezembe, amelyeknek nem volt közük az én általam járt úthoz. Egy másik útról beszéltek: arról, hogy az Isten - Egy. Ezek a könyvek vágyakozást keltettek bennem, amelyet nem voltam képes kielégíteni. A vágy, hogy eggyé váljak Istennel, olyan volt, mint apró fénypont egy sötét szobában; elkezdtem kételkedni korábbi hitemben. Ilyen kérdések merültek föl bennem: "Hogyan lehet egy az Isten, ha némelyek nem tartoznak hozzá?" Minél inkább megnyitottam magam az Egység megtapasztalása előtt, annál világosabban láttam korábban választott utam gyengeségeit, amelyek nem állták ki a logika próbáját.

Egy napon mélyen felkavart lélekkel így fohászkodtam: "Ha Isten valóban Egy, hogyan tudnék megbizonyosodni erről?" Alig tettem fel magamban a kérdést, máris ott állt előttem a válasz. Vasárnap délután volt éppen, és a Tribune aznapi száma feküdt előttem. Az első oldal egyik cikke a közeli egyetemen rendezett paratudományos szemináriumról adott hírt. Miközben a cikket olvastam, egy belső hang tisztán és világosan azt mondta: ott a helyem ezen a szemináriumon. Meglepődtem, mert azelőtt sohasem hallottam belső hangot. Míg azon törtem a fejem, vajon hallucinálok-e, újra azt hallottam: - Menj oda.

Másnap reggel felhívtam az intézetet, ahol a szemináriumot tartották. Egy titkárnővel beszéltem, aki azonnal a program vezetőjéhez irányított. Bemutatkoztam, és időpontot kértem tőle. Azt felelte: örömmel találkozik velem, és megállapodtunk a másnap délutánban.

Jövetelem oka miatt kissé szorongva érkeztem meg másnap; végül is csak azért mentem el, hogy essünk túl ezen a beszélgetésen. A titkárnő közölte, hogy az igazgató vár engem, és bevezetett az irodába. Ahogy ott ültem, az járt a fejemben: vajon mit gondol ez az ember rólam? Vajon őrültnek néz-e, hiszen az öltözékem a társadalom nagy többsége számára nem elfogadható jelkép? Biztosan csodálkozik, hogy mit akar tőle ez a fekete muzulmán. Mindenféle gondolatok kergették egymást a fejemben. Szemben ültünk egymással az íróasztal két oldalán, és ő nagyon türelmesen megvárta, amíg előkotrom tárcámból a szemináriumról szóló újságkivágást. Nagyon szelíden azt kérdezte: - Miben tudok segíteni? - Dőlni kezdett belőlem a szó: beszéltem a választott spirituális utamról, meg hogy belső üzenet küldött erre a szemináriumra; lehetséges-e, hogy részt vegyek rajta. Hozzátettem: tudom, hogy beiratkozási díjat kell fizetni, de pénzem, az nincs.

Nagyon figyelmesen hallgatott, és úgy bólogatott, mint aki érti, mit hordok össze. Aztán így felelt: - Részt vehet a szemináriumon, de a díjat egy későbbi időpontban be kell fizetnie.

A következő vasárnapon ott találtam magam egy nagy előadóteremben, amely tele volt olyan emberekkel, akiktől hitem szerint félnem kellett, akiket gyűlölnöm kellett, mert nem Isten gyermekei. Előrementem a legelső sorba, hogy a látásuk ne zavarjon. Leültem, homlokomba húztam a kalapomat, hogy a szemem árnyékban maradjon, és összefontam a karomat, mint aki védekezik.

Parapszichológusok előadásával kezdődött a nap: olyan adatokat ismertettek, amelyek a pszichológia és a spiritualitás közötti szakadékot voltak hivatva áthidalni. Az előadás rengeteg információt hordozott, de rém unalmas volt. Végül egy Judith Skutch nevű hölgy következett: egy háromkötetes művet ismertetett, amelynek A Csodák Könyve a címe. Miközben felolvasta a bevezetőt, újból hallottam a belső hangot: - Ez lesz az eszköz számodra, kedves gyermekem; használd, és vezetni foglak utadon. Mert én mindig veled vagyok. - A hölgy alakja felfénylett, és ismét megszólalt a hang: - Ő a te testvéred, akit nagyon szeretek. - Megtelt a szívem szeretettel ez iránt a hölgy iránt. Úgy éreztem: hazatértem, biztonságban vagyok. Nagyon különös érzés volt, mert a hölgy azok közé tartozott, akiket istentelennek hittem. És a hang ott mélyen bennem mégis azt mondta: Isten nagyon szereti őt. Csöndben végighallgattam az előadását, és az üzeneten gondolkodtam. Szeparatista hitemet nem tudtam többé összhangba hozni az érzéseimmel, mert csak feltétel nélküli szeretetet éreztem a föld összes lakója iránt. Isten szeretete ekkor költözött a szívembe, és kitakarított minden tévhitet, amit addig az Ő gyermekeivel kapcsolatban őrizgettem.

Nem volt könnyű megőrizni ezt az emelkedett tudatállapotot. Kételyek merültek föl bennem az Egység élménye iránt. Legbelül jól éreztem magam, de még mindig nem voltam biztos benne, hogy kell-e minden méregetés, értékelés nélküli szeretetet éreznem. "Szükségem van nekem azokra a könyvekre?" Ez a kérdés keringett a fejemben szüntelenül. Vajon elegendő ok ez az egyetlen élmény, hogy megvásároljak egy könyvsorozatot, amelyet meg sem néztem alaposan?

Sokáig ültem a helyemen, miközben a többiek hátramentek az előadóterem végébe, és egy mosolygó, nagyon udvarias férfitól könyveket vásároltak. Az eszem azt mondta, légvárat építek, ha megveszem ezeket a könyveket, abban a reményben, hogy spirituális fejlődésemben hasznukat vehetem. Megnéztem az embereket a teremben, és ítéletem elmarasztaló volt. Aztán lassan a terem végébe mentem, és megkérdeztem, mibe kerül. A férfi szokatlanul meleg hangon közölte, hogy már az utolsó példány is elkelt. Megkönnyebbülést éreztem; azt gondoltam, hogy ez is egy jel: mégsincs szükségem a könyvekre. Már éppen ott akartam hagyni a férfit, amikor bemutatkozott: Jerry Jampolsky a neve, és ha meg akarom venni a könyveket, csütörtök este elmehetek a házába, ahol összejövetelt tart. Mindjárt el is magyarázta, hogy találok oda. Amikor eljöttem a szemináriumról, nagy zűrzavar uralkodott bennem. Egy csöndes hang csitítgatott: - Nyugodj meg, gyermekem; tudd, hogy mindig veled vagyok.

Baráti köröm akkoriban kizárólag olyanokból állt, akik ugyanúgy gondolkodtak, mint én. Törtem a fejem: vajon kivel oszthatnám meg ezt az élményt? Hogyan mondjam el nekik, hogy egy olyan ember házába készülök, akit hitünk szerint el kellene kerülnöm, hogy be ne csaphasson? Tudtam, hogy nem akarok egyedül odamenni, de oda akartam menni. Ahogy törtem a fejem, a csöndes hang azt mondta: - Ne töprengj azon, hogy ki kísér el; ez már el van döntve. - Megnyugodtam, és elhatároztam, hogy engedelmeskedem a hangnak.

Másnap felhívott egy nagyon kedves barátnőm, hogy megkérdezze, milyen volt a szeminárium. Elmeséltem neki, hogy érdekelni kezdett A Csodák Könyve, meg akarom venni, és csütörtökön este Tiburonba kell mennem érte. A barátnőmnek volt is kedve elkísérni, meg nem is. Elárultam neki: titokban akarom tartani ezt az utazást, mert olyan emberek közé kell mennünk, akik nem Isten gyermekei. Ezt hallva azonnal eldöntötte, hogy oda bizony nem engedhet el egyedül.

Csütörtökig kétségek között őrlődtem. Vajon teljesen elment az eszem? Hiszen azt tervezem, hogy olyan emberek közé keveredem, akikről tudom, hogy az ördög eszközei. Miért megyek oda? Könyvekért, amelyekről egy belső hang azt mondta, hogy haza fognak vezetni. Ennek az egésznek egy fikarcnyi értelme sem volt. De mégis tudtam, hogy el fogok menni.

Csütörtökön megérkeztünk Jerry Jampolskyhoz, aki barátságos mosollyal fogadott. Gyanakodtam is természetesen, hogy miért ilyen szívélyes velem. A ház tele volt emberekkel, akik az én osztályozásom szerint egytől egyig a Sátán gyermekei voltak. Úgy láttam: a barátnőmön kívül mindenki mástól különbözöm; a szoba azonban nagyon zsúfolt volt, nem tudtunk egymás mellé ülni. Két idegen test közé szorultam, és ezek nem olyanok voltak, mint az enyém.

Miután mindenki elhelyezkedett, azt az utasítást kaptuk, hogy fogjuk meg egymás kezét, és érezzük meg a belső összetartozást. Lehunyt szemmel nyújtottam kezem a két szomszédom felé, hogy fehér bőrük látványát kizárjam a tudatomból. Agyamban a félelem gondolatai kavarogtak: féltem az elnyomatástól, a faji előítéletektől. És féltem attól is: hátha Isten gyermekei valóban összetartoznak, valóban nincs köztük különbség.

Éreztem, hogy kétfelől megfogják a kezemet. Egy mély lélegzettel elfogadtam a szokatlan környezetet, és egy pillanat múlva szeretetben, biztonságban találtam magam. És nagy meglepetésemre én is szeretetet sugároztam a mellettem ülők felé; világosan éreztem, hogy a szeretet energiája mindenkihez szétárad a szobában. Mélyen önmagamban megszólalt a hang: - Gyermekem, csak szeretetre taníts, mert szeretet vagy magad is. - Biztonságban, otthon éreztem magam. Abban a pillanatban biztosan tudtam, hogy ott, abban a szobában mindenki a testvérem, és egy vagyok velük. Kinyitottam a szemem, és a két idegen, akiket ellenségnek véltem, a barátom volt: összefűzött velük a szeretet.



A VISELKEDÉS A BÉKE NYOMÁBAN JÁR

A belső béke nem azonos a fegyelmezett viselkedéssel. Viselkedésünk mindig követi a lelki békét, ahogy a hullámok járnak a hajó nyomában. Ha minden cselekedetünknek egyetlen célja a béke, mindig tudni fogjuk, mi a teendőnk, mert csak azt kell tennünk, ami békénket óvja és elmélyíti. Ez a megközelítés markánsan különbözik attól a fárasztó gyakorlattól, hogy a gondosan megfontolunk minden mozdulatot, vajon mi lesz a következménye.

Az ego mindig tisztán szeretné látni az utat, mielőtt cselekszik. Egyszerű cselekedetek helyett szívesebben választja a konfliktust. Inkább megáll spekulálni, mint hogy simán, könnyedén továbbhaladna, s ezért többnyire a kedvenc halogató taktikájához folyamodik: a "helyes vagy helytelen" dilemmájához.

Mindenki szeretne jó és erkölcsös lenni, legalábbis a saját felfogása szerint. Az ego ezt a vágyat kihasználva a következmények végeérhetetlen számítgatásával igyekszik lekötni a figyelmünket. Holott jók, kedvesek és gyengédek csak most lehetünk. A jelenben semmilyen módszer nem létezik, amelynek segítségével pontosan kiszámíthatnánk akár a legapróbb cselekedetünk jövőbeli következményeit. És akkor arról még nem is szóltunk, hogy a múltba pláne nem mehetünk vissza, kijavítani vélt hibáinkat. Próbálkozhatunk minden erőnkkel, megismerni sem tudunk minden embert, akire a cselekedeteink hatással vannak, azt meg végképp nem tudjuk kiszámítani, hogy ez a hatás hosszú távon üdvös lesz-e rajuk nézve, vagy káros. Akkor pedig miért bonyolódnánk lehetetlen feladatokba, ha közben nyitva áll előttünk a lehetőség, hogy valódi gyengédséget és segítséget nyújtsunk a körülöttünk élőknek?

Ha ezt megértjük, megszabadulunk a jövőt célzó, bűntudattal terhes fontolgatásoktól, és megnyílik előttünk a lehetőség, hogy a szívünkben most zengő, békére és szeretetre szóló felhívásra hallgassunk. Mégis hangsúlyozni kell, hogy ehhez a folyamathoz kezdetben bizalomra van szükség. Egyszerűen úgy kezdünk cselekedni, ahogyan békeérzékünk diktálja, akkor is, ha nem tudjuk, mi lesz a következménye. Természetesen korábban sem tudtuk, de legalább az a hamis biztonságérzetünk megvolt, hogy mindent elkövettünk, amit lehetett. Most viszont nyíltan elismerjük: a békevágy megbízhatóbb alapot szolgáltat a döntésekhez, mint a következményekre vonatkozó találgatás.

Néhány hónappal ezelőtt ismertem meg Carol Chapmant és a kislányát, Hillaryt, aki a Los Angeles-i Gyermekkórházban feküdt agydaganattal. Carol két héttel később felhívott telefonon, és elmondta: Carol többször kómába esett, és világos pillanataiban állandóan azért könyörög, hogy hagyják abba a kemoterápiát és a sugárkezelést. Carol teljesen kétségbeesett volt; tőlem kérdezte meg, mitévő legyen. Azt feleltem: ha pár évvel ezelőtt kérdezi ugyanezt, pontosan tudtam volna, mit feleljek. Most viszont csak egyetlen dolgot mondhatok, azt, amit magamnak is mondanék: nyugodjon meg, és figyeljen a belső hangra. Tapasztalatból tudom ugyanis, hogy az ilyen fájdalmas, végletesen kiélezett helyzetben egyetlen módon szerezhetünk megnyugtató bizonyosságot: magától a Béke Hangjától.

Válaszom nem elégítette ki. Azt mondta: tudomása szerint én a szakértője vagyok ezeknek az eseteknek, tehát képes volnék pontosan megjelölni a teendőit. Beszélgettünk még egy darabig, de akkor sem volt elégedettebb velem, amikor végül letettük a telefont.

Másnap újra felhívott Carol, és nagyon komoly volt a hangja. Elmesélte, hogy a beszélgetésünk után sikerült lecsöndesítenie a szívét, és imádkoznia. Imájára ezt a választ kapta: "Nincs jó és rossz. Csak szeretet van." Ezek a szavak eloszlatták félelmét, tisztán megszólalhatott a kislány iránti szeretet hangja. Meglátta, hogy azt akarja: vessenek véget minden terápiának, úgy, ahogy a kislány kérte.

Hillary három héttel később nagyon békés halállal meghalt. Carol egy összejövetelen kapta meg a hírt: olyan szülők találkoztak éppen, akik rákbeteg gyermeküket veszítették el. A jelenlévők vigaszt tudtak nyújtani neki, ahogy csak az képes vigasztalni, aki maga is keresztülment mindezen, aki belülről ismeri a fájdalmat.

Ha belátjuk, hogy nincs jó és rossz eljárás, tökéletes bizalommal adhatjuk át magunkat a szeretetnek. A szívünkben élő békevágy szavát azonban csak akkor halljuk meg, ha leteszünk arról a félelem szülte elképzelésről, hogy konkrét válaszokat szeretnénk hallani. Fel kell ismernünk: számtalan megoldás kínálkozhat a vágyott béke és szeretet jegyében. Lássuk be: számunkra mindegy, melyik cselekvési lehetőséget választjuk, egyedül az számít, hogy cselekedetünk szelíd, ártalmatlan és harmonikus legyen. Most már azon van a hangsúly, hogyan haladunk, nem azon, hogy hová tartunk. És ebből a belső nyugalomból mindig előáll egy egyszerű megoldás, hogy mitévők legyünk. A mi dolgunk pusztán csak megtenni; szelíden, hogy utána a békébe érkezzünk vissza. Ha pedig később a változás vagy egy újabb cselekedet válik szükségessé, nem fogunk félni tőle.

Ahelyett, hogy mindent bírálgatnánk, ahelyett, hogy a körülményeket és az embereket nekünk tetsző alakzatba próbálnánk hajlítgatni, a béke útján nyugodtan és egyszerűen haladhatunk. Valahányszor meglepetést hoz az élet, az első dolgunk ezentúl az legyen, hogy fölkeressük szívünkben a béke helyét. Megállunk egy pillanatra, és megpihenünk Isten szeretetében. Aztán, ha belső békénk helyreállítása érdekében cselekedetre van szükség, azt az utat választjuk, amely a nyugalmunkból ered. Magabiztosan cselekszünk, mert biztonságban vagyunk. Ha később ismét útmutatásra van szükségünk, könnyen és gyorsan hozzájutunk. Nem azért keressük a békét, hogy szigorú elhatározásokat, hosszú távon érvényes szabályokat hozzunk, hanem hogy a döntéseink azonnal, ebben a pillanatban helyreállítsák a békét. Mert csak akkor lehetünk igazán jók, ha a békénk megvan odabent.
 
 
0 komment , kategória:  Dr. Gerald G. Jampolsky A SZE  
szeretettel
  2013-10-09 17:34:34, szerda
 
  KILENCEDIK FEJEZET



MIÉRT NE MOST?

A jelen az egyetlen lehetőség, amikor választhatunk szeretet és félelem között. Ha amiatt aggódunk, vajon mit tegyünk a jövőben, azzal semmit sem érünk el. Mégis annak a szokásnak hódolunk, hogy újraírjuk a múltat és próbálgatjuk a jövőt, amivel persze semmit sem érünk el. Ha átállítjuk tudatunkat a jelenre, azzal eltávolítjuk a szenvedés forrását. Az attitudinális gyógyítás ötödik alapelve ezt így fogalmazza meg:

Más idő nem létezik, csak a "most". A fájdalom, a bánat, a depresszió, a bűntudat és a félelem összes többi formája eltűnik, ha a tudat a pillanat szeretetére és békéjére koncentrál.

Ha betegség vagy fájdalom kínoz, általában különösen sokat foglalkozunk a múlttal meg a jövővel. Hajlamosak vagyunk végigtekinteni korábbi szenvedéseinken, és azon törni a fejünket, hogy vajon ezt még meddig kell elviselnünk. Ha betegek vagyunk vagy fáj valamink, gyakran úgy érezzük, hogy senki sem szeret. Sőt, mintha büntetésben volnánk, vagy támadás alatt állnánk valami miatt, amiről gyanítjuk, hogy a mi hibánk. Emiatt aztán túl sokat foglalkozunk a testünkkel, méricskéljük a betegség, a fájdalom fokát, spekulálunk, hogy vajon mivel érdemeltük ki ezt, és arra a következtetésre lyukadunk ki, hogy a következő pillanat bizonyára olyan lesz, mint az előző, ha nem még rosszabb. És persze ezt az előrejelzést hajlamosak vagyunk be is teljesíteni.

Mint már sokszor leszögeztem ebben a könyvben: a fájdalom bámulatos gyorsasággal képes megszűnni, ha figyelmünket önmagunkon kívülre, mások megsegítésére összpontosítjuk. Hadd meséljem el Randy Romero történetét. Huszonöt éves volt, amikor rákkal kórházba került. Olyan fájdalmai voltak, hogy gyógyszerrel is alig sikerült csillapítani, pedig hatalmas morfiumdózisokat kapott (óránként 100 mg fölött). Korábban nagyon sokat sportolt, és a Központunkban is segédkezett: programokat szervezett, amelyek keretében híres sportolókat hívott meg, hogy találkozzanak a gyerekekkel.

Nem sokkal a halála előtt megkérdeztem Randyt: - Minden sportoló közül, akiről valaha hallottál, kivel szeretnél leginkább találkozni? - Bernard Kinggel - felelte. Randy nemcsak a sporteredményeiért tisztelte Kinget, hanem azért is, mert sikerült leküzdenie kábítószer-függőségét, és most másoknak segített kilábalni a narkomániából.

Senkit sem ismertem a Golden State Warriors klubból, de odatelefonáltam. Hamar meglett az eredmény. Másnap délután fél háromkor Bernard King meglátogatta Randyt. Az ágyhoz kötött, fájdalomtól megbénult betegből egy csapásra lelkes, boldog fiatalember lett. Lefényképeztette magát Bernarddal, a kábítószerekről beszélgettek, és kart karba öltve sétálgattak a kórház folyosóján. Randy az alatt a két és fél óra alatt nem érzett fájdalmat. Később az édesanyja elmesélte: Randy élete egyik legboldogabb napjaként élte át a látogatást. Békében halt meg két héttel később.

Oly sok mindent tehetünk a többi emberért, és épp ezért oly sok mindent tehetünk önmagunkért is. Randy és Bernard azért kapott szeretetet, mert annyit adott belőle. És közben a félelemnek, a fájdalomnak nyoma veszett. Ha igaz, hogy csak a jelen pillanat valóságos, akkor a múlt nem árthat nekünk, és nem is fog ártani, ha nem tesszük részévé a jelennek. A tudat mindig hajlandó befogadni a szeretetet ahelyett, hogy azon rágódna továbbra is, ami már megtörtént. Spongyát rá, legyen a pillanat a szereteté.



A BŰNTUDAT A JELEN MEGTAGADÁSA

Jelenlegi élményeinket kizárólag jelenlegi mentális döntéseink határozzák meg. Mivel ez a kijelentés annyira idegen a szokásos életszemléletünktől, egy példával illusztrálom - ezúttal a saját tapasztalataimból.

Egy reggel fogmosás közben tüsszentenem kellett. Abban a pillanatban görcs állt a derekamba; a fájdalomtól ordítva összeestem. Kórházba vittek, rengeteg vizsgálaton mentem keresztül, és megtudtam, hogy szervi gerincbántalmam van. Súlyokat raktak rám, és gyógyszereket kaptam. Két héttel később engedtek ki a kórházból; jobban éreztem magam, de még mindig voltak fájdalmaim. A következő öt évben szinte egy percre sem múltak el tökéletesen. Az orvos azt tanácsolta: hagyjak fel minden megerőltető tevékenységgel: a tenisszel, a kosárlabdával, a kocogással, a síeléssel, a kertészkedéssel - csupa olyan dologról kellett volna lemondanom, amit nagyon szerettem.

Múltak az évek, és egyre világosabb lett, hogy a betegségem krónikus. Meg kellett tanulnom alkalmazkodni a fogyatékosságomhoz. Műtéttel talán lehetett volna segíteni, de erre sem volt garancia.

Később felfigyeltem rá, hogy a gerincem tökéletes barométerként viselkedik: a legcsekélyebb érzelmi stresszre is reagál. Én azonban becsaptam magam: azt gondoltam, hogy a stresszre adott reakcióm nem lehet a fájdalom alapvető kiváltója, hiszen a röntgenfelvételek bizonyították, hogy szervi oka van. A fájdalmak egy idő után ismét annyira fölerősödtek, hogy megint kórházba kerültem. Megvizsgált egy idegsebész, és nyomatékosan műtétet javasolt. Még azt is kijelentette, hogy operáció nélkül a fájdalmaim sohasem fognak elmúlni. Épp a döntést fontolgattam, amikor hirtelen megláttam az igazságot, amely mindvégig ott volt a szemem előtt.

Rájöttem, hogy gerincfájdalmam mögött bonyolult gondolatkomplexum húzódik meg: volt benne harag, rosszindulat, félelem és bűntudat, és mindez a múlthoz való kötődésemet képezte. Ezeket az érzéseket a hosszú idő óta fennálló házassági problémáim váltották ki. Beláttam, hogy haragot táplálok a feleségem iránt, mert nem adja meg azt, amire érzésem szerint szükségem volna, mert nem tesz eleget az igényeimnek. Emellett bűntudatom is volt a harag miatt, és úgy éreztem, rászolgálok a büntetésre. A fájdalom ráadásul jó ürügyet szolgáltatott az ivásra, amikor a fájdalomcsillapító nem segített. Úgy döntöttem, hogy műtét helyett megpróbálom más úton-módon megszüntetni a fájdalom okát.

Nem állítom azt, hogy a sebészi beavatkozás jó vagy rossz dolog. Csak azért döntöttem úgy, hogy nem vetem alá magam, mert abban a pillanatban erre a döntésre volt szükségem, hogy átállítsam tudatom fókuszát. Nem a test fontos önmagában. Ennélfogva akkor cselekszünk helyesen, ha azt tesszük, ami hozzásegít, hogy ne csak a testünkkel foglalkozzunk, és visszanyerjük a belső békét. Célunk az azonnali béke, és ha eszerint tekintjük helyzetünket, az is kiderül, mi az, amit a testünkkel azonnal meg kell tennünk. Egyszerűen azt tesszük, amit a belső boldogságunk fenntartása és elmélyítése megkövetel. Ez a megközelítés sokkal különb, mint ha kőkemény döntést hoznánk a jövőre nézve, ugyanis hajlamosak vagyunk később ezt a döntést tekinteni zsinórmértéknek, nem pedig a békés, nyugodt megoldáshoz való érzékünket, ami pedig mindig rendelkezésünkre áll.

Új felismerésem hatására, valamint azért, mert elhatároztam, hogy eszerint fogok eljárni, a gerincproblémáim enyhültek, de nem múltak el teljesen. A válásom után megfigyeltem, hogy m más szituációkban, kapcsolatokban keletkező stressz is a testi állapotomra vetítődik át. Évekkel később egy hétvégén kis híján ismét kórházba kerültem egy heves roham miatt. Klasszikus példája volt ez az eset annak, hogy a bűntudat jelképes helyen nyilvánul meg a testben.

Virginiában voltam egy konferencián, és megismerkedtem egy hallatlanul vonzó, intelligens nővel. Azonnal szoros érzelmi kapcsolat alakult ki közöttünk. Olyan volt, mintha két lélek egyszerre hazatalált volna. De új barátnőmről kiderült, hogy férjnél van, és én nagyon hamar rettenetes bűntudatot kezdtem érezni.

A konferencia után meghívott, hogy ha legközelebb New Yorkban járok, vacsorázzam együtt vele és a férjével. Egyre rosszabb lelkiismeretem semmit sem kívánt kevésbé, mint hogy megismerkedjem a férjjel, viszont lelkem egy másik része hevesen vágyott rá, hogy az asszonnyal újra találkozzunk, átváltottam hát a repülőjegyemet, és nem hazautaztam, hanem New Yorkba.

Amikor a Kennedy Repülőtéren lehajoltam a bőröndömért, éles fájdalom hasított a derekamba; összeestem. Valahogy elvánszorogtam a reptéri bárba, ahol nem kevés italt vettem magamhoz. Később taxiba ültem, és a szállodámba vitettem magam. Folytatódtak a heves rohamok, másnap kínok között repültem San Franciscóba. Egy teljes hónapig tartott, mire sikerült megszabadulnom a fájdalmaktól.

Miután megismertem A Csodák Könyvét, kezdtem belátni, mennyire ragaszkodom a bűntudathoz. Tudatára ébredtem: ez a ragaszkodás okozza, hogy félek a szeretettől, ami ugyanaz, mintha a jelentől félnék. Amikor megtanultam elvetni a bűntudatot és a szorongást, újfajta jó közérzetet ismertem meg. Elhatároztam, hogy amennyire csak képes vagyok, nem engedem többé, hogy a múlt ítéletei és a jövőtől való félelmek korlátok közé szorítsanak. De azt is láttam, hogy erre egyedül nem leszek képes, Muszáj volt Isten segítségéért folyamodnom, hiszen megszokott gondolkodásmódommal készültem radikálisan, végleg szakítani.

Ma már ismét kiveszem a részem mindabból a fizikai tevékenységből, amiről az egykori jóslatok szerint örökre le kellett volna mondanom. De azért szeretném, ha tudnád: nem követem mindig következetesen ezeket a spirituális elveket. sokszor esem kísértésbe, hogy ítélkezzem, vagy a jövőre vonatkozó döntéseket hozzak. Ha így teszek, és a tudatomban épp nincs harmónia, néha érzem a feszültséget a gerincemben. Ilyenkor megkeresem a fájdalom mögött az engesztelhetetlen gondolatot. Lecsöndesítem elmémet, és elmondom magamnak: Isten békéjére jobban vágyom, mint bármi másra. Imádkozom, kérem belső Tanítómat, hogy segítsen megbocsátanom, és köszönetet mondok azért, hogy mindenkivel összeköt a szeretet. Ha így teszek, gyakran elmúlik a feszültség a hátamból, és - ami fontosabb - újra érzem Isten állandó, szeretetteljes jelenlétét.



A "MOST" A SZERETET MÁSIK NEVE

Hasznos lehet kicsit közelebbről megvizsgálni, milyen mentális folyamatok játszódtak le a hátfájásaim hátterében. Maga a hátfájás nagyon gyakori a társadalmunkban, mégis minden testi fájdalom nagyon hasonló módon keletkezik, ennélfogva a gyógyításuk is alapvetően azonos.

Az ötödik alapelv a fájdalommentességet a jelen pillanat tudatosításával kapcsolja össze. Természetesen mindenki meg van győződve arról, hogy tudatában van a jelennek, és való igaz, hogy a legtöbben látják a körülöttük lévő tárgyakat, hallják a környezet hangjait. De figyeld meg: az ötödik alapelv kijelenti: a fájdalom és a félelem egyéb formái akkor tűnnek el, ha a tudat a jelen pillanatban átélhető szeretetre összpontosít. Ha a bennünket körülvevő embereket csupán eszközként használjuk, hogy segítségükkel fölhánytorgassuk a múltat, akkor aligha állíthatjuk, hogy szerető figyelmünk fókuszába állítottuk volna őket.

A helyes irányba tett apró lépés volt részemről, amikor hátfájásomat a feleségem iránti negatív érzésekkel kapcsoltam össze, nem csupán egy elcsúszott porckoronggal, de azt már tévesen feltételeztem, hogy a házasságunk konfliktusokkal terhes évei tehetők felelőssé jelenlegi haragomért. A bűntudat eredménye a kivetítés, a kivetítés valaki másra irányítja át a vádat, pedig arra volna szükség, hogy teljesen megszabaduljunk a vádaskodástól. Mivel a kivetítés a támadás egy formája, a bűntudat egyre fokozódik bennünk, aminek következtében valamilyen formában továbbra is büntetjük önmagunkat.

Ha olyannak látjuk az embereket, amilyenek most, a jelen pillanatban, akkor gyakoroljuk a megbocsátást. Ha csak azért nézünk rájuk, hogy felidézzük múltbeli hibáikat, akkor eszközzé válnak, hogy a segítségükkel továbbra is fájdalmat okozzunk önmagunknak. Az új gyakorlat szerint következetesen meg kell tisztogatni látásunkat a múlt összefüggéseitől. Mindent, amit látunk, a negatív, korlátozó emlékektől fel kell szabadítanunk.

Működik a mechanizmus: bűntudatot érzünk, a vádat átirányítjuk másra, ettől kezdve őt látjuk bűnösnek, a bűnük miatt haraggal támadunk rájuk, emiatt még több bűntudatot érzünk, és ezért a testünket büntetjük meg. Ebből a mókuskerékből addig nem szabadulhatunk ki, amíg azt hisszük, hogy a "bűn" szó valamely létező fogalom érvényes megjelölése. Az ártatlanság mellett kell döntenünk, ha a tartós lelki békét és a nyomában járó testi egészséget akarjuk elérni. A másik ember ártatlanságát nem múltbeli cselekedeteiben kell keresnünk. Lehet, hogy még a teste jelenlegi tevékenységében is nehéz volna megtalálni. Megtalálhatjuk viszont a bennünk lévő békében. Az ártatlanság túl van a személyiségen, a test viselkedésén, túl a mi saját képzettársításainkon. Olyan az, mint egy fénysugár, amely a szívünkben és a másik ember szívében világít, és ha egyszer megpillantjuk, sokkal valóságosabbnak látjuk majd, mint a másik ember bűnét, hiszen valóságosabb is. Az ártatlanság földerítése valamennyiünk számára fontos tennivaló. jószerével az egyetlen, amit meg kell tennünk, hogy megszabaduljunk a fájdalomtól, a bánattól, a depressziótól, a bűntudattól és a félelem egyéb formáitól.

Sok hónappal ezelőtt megkértek, hogy keressek fel egy ötvenes éveiben járó nőt, akinek rákos daganat volt az agyában. Amikor megérkeztem hozzájuk, előbb a férjjel, Eddel beszélgettem. Elmondta: nagyon szerencsésnek tartotta a családját, mert mind mostanáig soha senkinek nem volt komolyabb betegsége. Ezért is okozott akkora megdöbbenést, amikor kiderült, hogy az asszonynak rákja van. Meg is operálták, de a daganatot nem tudták eltávolítani. A kemoterápia és a sugárkezelés ellenére az orvosok csak nagyon óvatos jóslásokba mertek bocsátkozni.

Ed elmondta: sokgyermekes, szegény családból származik. Hétéves korában olyan helyzetbe jutottak, hogy ennivaló sem jutott mindenkinek. Ekkor fogadta meg, hogy ha felnő, és saját családja lesz, ez vele nem fordulhat elő. Fiatal férfiként vállalkozást alapított, rengeteget dolgozott, ritkán volt otthon. Két gyermeküket az anyjuk lényegében egyedül nevelte fel. Ed vagyonos ember lett, a fia betársult hozzá az üzletbe, és az asszony megbetegedéséig úgy látszott, sínen van az életük. Amikor a betegség bekövetkezett, Ed a házasságkötésük óta először elhatározta, hogy ezentúl több időt tölt otthon.

Egy nap a kertész ezekkel a szavakkal fordult hozzá: - Úgy látom, az egyik rózsatő haldoklik. Azt hiszem, ki kellene venni, és másikat ültetni a helyébe. - Ed egy percig gondolkodott, aztán kiment a kertbe, hogy megnézze azt a rózsát. Ott, a kertben jutott eszébe: a város egyik legszebb kertje az övé, és az utóbbi húsz évben szinte soha nem szakított időt, hogy élvezze.

- Ne ássa ki - mondta a kertésznek. - Ez a rózsa még él, és mostantól magam fogom gondját viselni. Ed minden nap kiment a kertbe, és gondozta, öntözte, szerette a rózsatövet, amelybe vissza is tért az élet; hetekkel később gyönyörű virágot hajtott. Ed levágta, és odaadta a feleségének - akinek természetesen Rose (Rózsa) volt a neve.

Mivel a felesége betegségére így reagált, Ed kezdte látni, hogy elszaladt mellette az élet. Teljesen elfoglalta magát azzal, hogy pénzt gyűjtsön a jövő kedvéért, és közben elfelejtett a jelenben élni.

Meghallgattam a történetet, aztán Rose következett. Megkérdeztem: mi történt az életében, mielőtt megbetegedett; volt-e valamilyen stressz a rák megjelenése előtt? Nemmel válaszolt: ő is, a férje is, a gyerekek is tökéletesen boldogok voltak. Pár perccel később mégis könnyes lett a szeme, és elmondott egy nagyon fontos információt. Amikor Ed huszonöt évvel ezelőtt vállalkozásba kezdett, Rose bátyja volt az üzlettársa. Egy évre rá Ed megvásárolta a sógora üzletrészét, de a báty úgy érezte, hogy az adásvétel során rosszul járt, és azóta nem állt szóba sem Eddel, sem a húgával.

Rose kijelentette: szereti a bátyját is, a férjét is, de a férjének fogadott hűséget. Az azóta eltelt évtizedek alatt egyre marcangolta a bűntudat, hogy fel kellene oldania ezt a konfliktust. Nyomasztotta ez a helyzet, de sosem beszélt róla egészen mostanáig. Azt feleltem: szerintem rendkívül fontos, hogy ezt az ügyet elrendezze. Különben sosem fogja elhinni, hogy lehet még boldog az életben, hiszen tudni fogja, hogy előtte áll még egy rendkívül fájdalmas szituáció. A megbocsátásról beszélgettünk; arról, hogy nemcsak a férjének és a testvérének, hanem önmagának is meg kell tudni bocsátania. Végül beleegyezett, hogy behívjam Edet, és hármasban beszéljük meg a dolgot.

Ed nehezen tudta elhinni, hogy a felesége, akit oly jól ismert, ennyi éven át eltitkolta előle, milyen konfliktusban él. Azonnal a telefonhoz lépett, és felhívta a sógorát, hogy bocsánatot kérjen tőle. Másnap megtörtént a kibékülés.

Rose tehát - akárcsak Ed - nem a jelenben élt, bár a jelen elkerülésének különböző formáit választották. Az ezt követő néhány hónapban, ami Rose életéből, még hátravolt, mérhetetlenül boldogabban éltek, mint annak előtte: kapcsolatuk kivirágzott, mert felismerték az élő pillanatban rejlő szépséget és harmóniát, ami mindig is benne volt.



AZ "ITT ÉS MOST"-HOZ NINCS SZÜKSÉG SEMMIRE

Békében, boldogan élni a jelenben annyira egyszerű, hogy amikor először tudatára ébredünk, csak hitetlenkedni tudunk, hogy mi mindenbe hajszoltuk bele magunkat korábban. Milyen könnyű elfelejteni a múltat és a jövőt, és most elégedettnek lenni... Felsorolok három változatot, ahogyan túlbonyolíthatjuk az életünket, és azt is elmondom, szerintem hogyan lehet visszatérni az egyszerűséghez és a békéhez.

1. Ha félünk a világtól, nem merünk semmibe belekezdeni, mielőtt minden következményét végig nem gondoltuk. Mivel pedig szerteágazó következmények nélkül egy széket sem lehet odábbtenni, minden napunk legapróbb eseményeit is szorongás fogja kísérni. Pedig milyen egyszerű volna belátni: nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bárminek a következményét előre fel tudjuk mérni, és hogy a világ összes szorongása sem képes befolyásolni a jövőt. Milyen egyszerű volna belátni: csak most lehetünk boldogok, sohasem jön el olyan idő, ami ne most volna. Ha az eredményekre állítjuk a fókuszt, valóban a végtelenségig bonyolíthatjuk az életünket. Csak az erőfeszítést tarthatjuk irányításunk alatt. A siker titka abban rejlik, hogy hogyan cselekszünk, nem abban, hogy mások ezt miként értékelik. Ha csak feleannyi időt töltenénk cselekvéssel, mint amennyit a lehetséges következmények méricskélésével, semmi fontos nem menne veszendőbe. Az egyszerűség titka, hogy a cselekvést az eredmény elébe helyezzük.

2. Amikor a gyerek járni tanul, sohasem áll meg, hogy kielemezze, miért esett el. Minden elesésnél automatikusan végbemegy a korrekció, A baba ösztönösen tudja, hogy tanul, ezért sohasem próbál olyasmit megtanítani magának, amit nem ért. A felnőttek viszont életük tetemes részét arra fecsérelik, hogy újra meg újra végigrágják minden egyes hibájukat, abban a hiú reményben, hogy rendszerbe foglalják, amit a valóságban már úgyis rég megemésztettek. Pedig milyen egyszerű volna lemondani saját tanítód szerepéről. Milyen egyszerű volna gyorsan elfordulni a múlttól, hiszen életed a jelenben található.

3. Egyebet nem is kell megtanulni, mint azt, hogy a mostra reagálj. Nem reagálunk a jelen pillanatra, ha bármilyen vonatkozásban bíráljuk. Az ego állandóan kritizálnivalót keres. Ebben mindig benne van a múlttal való összehasonlítás mozzanata is. A szeretet viszont békével tekint a világra, és elfogadja. Az ego hibákat és gyarlóságokat kutat. A szeretet mindenütt a fény és az erő jeleit keresi. Azt nézi, hol tart valaki az útján, nem pedig azt, hogy mennyi van még előtte. Milyen egyszerű dolog szeretni, milyen kimerítő mindig hibát keresni. Mert valahányszor hibát talál az ember, mindig arra gondol: tenni kellene valamit ebben az ügyben. A szeretet tudja, hogy nem kell semmi más, csak még több szeretet.
 
 
0 komment , kategória:  Dr. Gerald G. Jampolsky A SZE  
szeretettel
  2013-10-09 17:28:40, szerda
 
  NYOLCADIK FEJEZET



GYÓGYÍTSAD ÖNMAGADAT

A negyedik alapelv mondja meg, hogy az attitudinális gyógyítás többi alapelve miért igaz. Így szól:

Minden tudat összefügg. Következésképpen minden gyógyítás öngyógyítás. Belső békénk magától átsugárzik a többiekre, ha önmagunk számára már sikerült elfogadnunk.

Tudatunk összefügg: ez az egyetlen oka annak, hogy minden gyógyítás belső gyógyítás. Hogy a szeretetnek külsődleges akadályok nem állhatják útját. Hogy ha erősítünk egy másik tudatot, azzal a sajátunkat erősítjük. Hogy a szabadság nem az idő függvénye. Hogy minden tudat ereje a mi erőnk. Hogy a szeretet és az egység hangja állandóan hallható. Hogy minden javítás mentális javítás. És: hogy egyetlen funkciónk, sorsunk a szeretet.



MINDEN TUDATOT EGYESÍT A SZERETET

Vedd fontolóra azt a feltételezést, hogy nem létezik egyetlen, mindent egyesítő, univerzális Tudat, egyetlen, mindent átható Intelligencia, és vedd fontolóra a másik lehetőséget is: hogy nem létezik tökéletesen különálló tudat. Ezt úgy is el lehet képzelni, hogy a világmindenséget óceánnak tekintjük, melynek felszínét hullámok borítják. Csakhogy a hullámokat az óceán vize alkotja. Ha az egyik hullám hirtelen elhatározná, hogy tökéletesen elválik az óceántól, ezt csak úgy tehetné meg, hogy megszakít minden kapcsolatot az óceán mozgásával, és visszaadja a vizet. Hogyan lenne képes tovább hömpölyögni, csillogni? Egyáltalán: hogyan lehetne hullám? Egyszerűen tény, hogy a hullám nem képes elválni a minden hullámot összefoglaló egységtől, különben nem lesz belőle hullám.

Vegyünk egy másik hasonlatot. Tekintsük megint víznek a Tudatot. Képzeld el, hogy a mindenség egy hatalmas medence, amely tökéletesen tele van vízzel, és nincs is benne semmi más. Most merítsünk ki belőle egy vödör vizet, majd öntsük vissza, és figyeljük meg: a vízrészecskék mozgása hatást gyakorol a világ minden vizére. És még egy dolog megfigyelhető. Nem szükségszerű, hogy a visszaöntött víz tudatában legyen: mozgása befolyásolja a többi vizet. Hatását törvényszerűen fejti ki, nem akaratlagosan.

A hasonlatok persze nem bizonyítanak semmit, de mi nem is bizonyítékokat keresünk. Mi a tapasztalataink kiszélesítését céloztuk meg. Valamennyien összeköttetésben állunk mindennel, ami él, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Szenvedésünket viszont épp az okozza, ha ennek nem vagyunk tudatában.

Nincsenek magánjellegű, hatástalan gondolataink, feltéve, hogy gondolataink igazak vagy valóságosak. Ha én mint tudat, kapcsolatban állok minden más tudattal, akkor befolyásolom is őket, akár akarom, akár nem. Ha viszont azt hiszem, hogy elkülöníthetem magam a Tudattól, akkor közönséges önbecsapásban mesterkedem, hiszen ezt éppúgy lehetetlen megtennem, mint ahogy az óceán hulláma sem válhat el az óceántól. Ha egy hullám valaha is azt képzelné, hogy sikerült tökéletesen függetlenítenie magát, ez a tény mit sem változtatna az óceán hibátlan működésén. Mindazok az érzéseim és gondolataim, amelyek azon a hiten alapulnak, hogy elszakíthatom magam az Élettől, nem befolyásolják az Életet. Más szóval: negatív érzéseink és gondolataink nem változtatják meg a valóságot; ez a fő oka annak, hogy minden bűntudat alaptalan és haszontalan. De ugyanilyen fontos belátni azt is, hogy félelmet tükröző, destruktív gondolataink nem szolgálják sem a saját érdekeinket, sem mások egészségét, boldogulását. Minden, amit gondolunk, vagy a probléma, vagy a megoldás része.

Vannak igaz gondolatok, és vannak tévesek. A szeretet gondolata például fénysugár, amely szétszórja tudatunkból a magányosságról, betegségről, fajdalomról, csüggedésről szóló gondolatokat. A bűntudat és a félelem gondolatai igen sok fájdalmat okozhatnak, lényünk békés legmélyéig azonban nem hatolhatnak le, hiszen az maga a szeretet.

Testünk tanítógép. Képernyőjén azok az érzések, gondolatok jelennek meg, amelyeket beprogramozunk. Minden program számára a tudat a belépési pont: amit a testben tükröződni látunk, az nem egyéb, mint amit bevittünk a tudatunkba. A testünk vagy konfliktusos, szorongó gondolatokat tükröz, vagy békés, szeretetteljes, boldog gondolatokat. A testnek nincs ebben döntési joga, de nekünk van.

Ez a felfogás bűntudatot, zavarodottságot teremthet az ego számára. Az ego ezt az egyszerű ok-okozati összefüggést hajlamos újabb ítélkezési lehetőségként felfogni. "Ha beteg vagyok - így okoskodik -, akkor valamit jól elszúrtam a tudatomban." Csakhogy természetesen ez így nem teljesen pontos. Először is: az ego nem kérdőjelezi meg saját ítéletét abban a tekintetben, hogy mi baja a testnek. Másodszor: azt feltételezi, hogy a betegségnek öncenzúra az orvossága. És harmadszor: azt hiszi, hogy egyedül rajta múlik a tudat fókuszának átállítása. Ha amiatt szorongunk, hogy rosszul használjuk a tudatunkat, akkor nem teszünk egyebet, mint hogy továbbra is rosszul használjuk. A félelem, a bűntudat nem kaphat szerepet az attitudinális gyógyításban, mert ezek a múlttal foglalkoznak, ahelyett, hogy szeretettel és nyugodalommal, a jelen pillanatban kérnék a segítséget Istentől.

A test a tudat tartalmát tükrözi. Ha tudatunk békés, olyan a testünk is. Ám a békés tudatállapotot nem lehet kikényszeríteni, hiszen a kényszer nem békés. Tudatunk kapcsolatban áll a többi tudattal, és ha a mi tudatunkban béke van, a béke ajándékát adjuk tovább a többieknek. Ha elítélünk másokat, mert betegek vagy nehézségeik vannak, azzal nem segítünk sem rajtuk, sem önmagunkon. Ennek ellenére, ha tudatunk támadó gondolatokkal van tele, a többi tudat nem válik automatikusan a mi támadásunk áldozatává. Ennek egyszerű a magyarázata: a támadó gondolat arról a téves alapról indul ki, hogy a többi ember tudata céljaiban és szándékában különbözik a miénktől. Ha másokat megítélünk, ezzel arra teszünk kísérletet, hogy meggyőzzük önmagunkat: valamilyen szempontból előnyös a többieket önmagunktól alapvetően különbözőnek tekinteni. Ez a botor szándék nem befolyásolja a valóságot. Támadó gondolataink semmit sem javítanak testi közérzetünkön, nem járulnak hozzá a többi ember jóllétéhez és öröméhez sem, viszont nem is száguldják be a kozmoszt, hogy a rombolás magvát hintsék szerteszét. Egyszerűen csak a kollektív egóhoz, a kollektív tébolyhoz járulnak hozzá. Tökéletes időpocsékolást jelentenek, és már csupán emiatt sem érdemes foglalkoznunk velük.



A BELSŐ BÉKE MÁSOKRA IS ÁTTERJED

Az ego - a tudat félelmet ismerő része - konfliktust és különállást akar, mert ezek jelentik táplálékát a túléléshez. A béke, a belső nyugalom az ego halálos ellensége. A szeretet és a béke pedig annyira összefonódik egymással, hogy külön-külön nem használhatók. Nem élhetjük át a szeretet ölelését, amíg bensőnkben békét nem teremtünk. Csakhogy ennek a békének semmi köze sincs ahhoz, ami körülöttünk a világban történik.

Hallottam egy szép történetet, amely jól illusztrálja az attitudinális gyógyításnak ezt az elvét. Élt egy pap Svájcban; hatvannégy éves volt, közel járt a nyugdíjhoz, vizsgálat alá vette hát életét és az Istenbe vetett hitét. S miközben ezt tette, rengeteg kételye támadt önmagával és a valósággal kapcsolatban. Annyira levertté vált, hogy elhatározta: Istent szögre akasztja, és kér egy másik papot maga helyett. Ettől kezdve a kocsma látogatása lett a fő tevékenysége.

Pár nappal e változások beállta után egy asszony, a gyülekezetének tagja üzent neki, hogy meghalt a férje. A haláleset alig két házzal odább történt; a pap azonnal odasietett. Pontosan tudta, mit kell ilyenkor mondania, hiszen sokszor volt már hasonló helyzetben. Csakhogy épp amikor szóra nyitotta volna a száját, megszólalt benne egy belső hangocska: - Ne mondj semmit, csak arra a szóra gondolj: "béke". - Eltelt öt perc, a pap újból el akarta kezdeni a szokásos beszédet, de megint ugyanazt az üzenetet kapta. Így múlt el egy teljes óra. Akkor az özvegy szólalt meg. Azt mondta: nem érti, mi történt. Itt fekszik a férje holtan, és ő mégis olyan békességet élt át, amilyet soha életében. A pap megnyugtatta: ő ugyanezt tapasztalta. Először érezte meg, mit jelent Isten békéje.

Jusson eszünkbe minden nap, minden percben, minden másodpercben, és kiváltképp jusson eszünkbe minden reggel, amikor felkelünk, hogy ha önmagunk számára elfogadjuk a békét, akkor a világon minden eleven lélek egy kis békéhez jut. Így alakul át a világ, nem pedig úgy, ha megtámadjuk azokat, akik a támadás pártján állnak.



KÜLSŐ KÖRÜLMÉNYEK NEM AKADÁLYOZZÁK
AZ IGAZI KOMMUNIKÁCIÓT

Sokféleképpen igyekszünk őrizni tudati privátszféránkat, különállásunk érzését. Munkám során gyakran találkoztam az egyikkel: azzal a tévhittel, hogy a mély és jelentésteljes kommunikációt eleve lehetetlenné teszi valamely fizikai körülmény, állapot, fogyatékosság. A test kora, az agyat ért fizikai sérülés, az etnikai vagy társadalmi származásban fennálló különbség, autizmus, nyelvi korlátok, alkoholizmus - ez csupán néhány példa a testek között fennálló különbségekre, amelyek látszólag elválasztják egymástól a tudatokat. Csakhogy e fizikai körülmények a látszat ellenére sem képeznek akadályt, mert a valódi kommunikáció a belőle származó összes áldással együtt az ember szeretetközpontján keresztül megy végbe, márpedig a szeretetközpontot egyáltalán nem befolyásolja az iskolázottság, a gyakorlat, az életkor vagy az agy állapota. Tudom, hogy ez a megállapítás a legtöbb ember számára nem a nyilvánvaló igazságot hirdeti, de ha az ember következetesen és kitartóan gyakorolja életében a szeretetet, e mondás igazságára megkap minden bizonyítékot, amit csak kíván, és egy idő után ostobaságnak fog tartani minden olyan érvet, amely azt próbálja bebizonyítani, hogy az egyes emberek tudata nem kommunikál egymással.

Szeretném, ha elolvasnál még egy részletet az ápolónő, Sharon Tennison feljegyzéseiből - ez gyönyörűen illusztrálja a tényt, hogy egy nagyon mély szinten kapcsolatban állunk egymással, és hogy semmiféle testi állapot nem vethet gátat a kommunikációnak.

December közepe van... A karácsonyi ajándékokat már megvették vagy elkészítették; a gyerekeim nincsenek itthon, és nekem semmi tervem ma estére. Felhívok egy kórházat, hátha szükségük van segítségre az éjszakai műszakban. Általában szükségük van.

Kórházról kórházra vándorolni, minden emeletet, minden intenzív osztályt kipróbálni izgalmas kaland. Az ember sohasem tudja, milyen orvosi, érzelmi vagy lelki válságot hoz a következő nyolc óra, milyen emberekkel ismerkedik meg a műszak végére. A kórház felé menet gyakran azon kapom magam, hogy kis imát dünnyögök magamban arról: olyan helyre kerülök, ahol személyiségem a leghasznosabb lehet, vagy ahol olyasmit tanulhatok, amire az eszemnek, a lelkemnek a legnagyobb szüksége van. Aztán ejtem a témát, és elfogadom, hogy nyilván ott a helyem, ahová helyeznek.

Ezen az éjszakán a belgyógyászatra kerülök. A nappali nővértől megtudom, hogy a 322-es kórteremben van egy nagyon ingerlékeny beteg. Negyvennégy éves férfi (egykorú velem), az alkoholbetegség végső stádiumában, aki mindenféle antiszociális cselekedettel áll bosszút a világon. Legutóbb azt találta ki, hogy nem kéri az ágytálat, ezért az ápolószemélyzet kénytelen állandóan cserélgetni az ágyneműjét. Rosszindulatú, agresszív, a testét és a csuklóját az ágyhoz kellett kötözni. A nappali nővér örömmel szabadul meg tőle, de én sem vagyok biztos benne, hogy pont egy ilyenre van szükségem, amikor rajta kívül még nyolc, elég súlyos állapotban lévő betegről kell gondoskodnom.

Körüljárok a kórtermekben; a 322-eshez közeledve formaldehidszag csapja meg az orromat. Ahogy belépek, a szag már bántóan erős. A 322-B ágy körül össze van húzva a függöny. Bekukucskálok: az ágyon magzati pózba kuporodva egy összeaszott kis test fekszik, magasra púpozott takarók között; olyan szag árad belőle, amilyet utoljára a főiskolán, az anatómiai vagy a fiziológiai laborban éreztem. Elhúzom arcáról a takarót, hogy észrevegyen, de meg sem rezzen. Amikor harmadszor rázom meg, szitkokat vág a fejemhez, megragadja a takaróját, és ismét eltűnik alatta.

Állok, nézem ezt a kis emberkupacot, a saját egészséges testemre gondolok, és azon töröm a fejem: vajon hogy juthat idáig valaki negyvennégy év alatt? Az, hogy egykorúak vagyunk, szívemben még szorosabbra fűzi a köztünk lévő kapcsolatot. Hogyan történhetett ez?

Kimegyek, folytatom a körutat szobáról szobára, hogy képet kapjak ma éjszakai betegeimről. Érzelmileg aránylag stabil, jó állapotban találom őket; van családjuk, vannak hozzátartozóik, akiktől támogatást, szeretetet kapnak. Csak az a kis figura ott a 322-esben... Megnézem a könyvet. Valóban: sohasem látogatja senki. A gyógyszerlapján az áll, hogy a delírium tremens ellen hat óránként 10 köbcenti paraldehidet kap intramuscularisan, attól van az az orrfacsaró szaga.

Délután ötkor hozzák a vacsorát. Bemegyek hozzá, hogy megnézzem, képes-e segítség nélkül enni. Nem is tud róla, hogy ott a tálca. Lassan kezdem megszokni az egyre sötétülő szobát: a függöny még mindig szorosan körülfogja az ágyat. Gyengéden egy kanál levest viszek a szájához; meglepetésemre elfogadja. Aztán még egyet. És még egyet. A fejem még mindig azon jár, vajon van-e mód arra, hogy hozzáférjünk ehhez a kis magába zárkózott lélekhez. A szívem azt mondja: az egyetlen, amire reagál, az a szeretetteljes, gyengéd szolgálat. Amikor elege lett a levesből, a szája elé húzza a takarót, és újból eltűnik szó nélkül. Kiviszem a tálcát a szobából, és folytatom esti teendőimet.

Este hatkor ideje beadnom a paraldehid-injekciót. Öt-öt köbcentiméter mindkét farba: hatalmas dózis az izomnak. Rettegek, hogy megtegyem ezt a máris agyonkínzott kis emberrel. Két teleszívott fecskendővel megyek a szobája felé. Amikor belépek, észreveszem, hogy a formaldehid szagához valami más is hozzákeveredett. A beteg újból visszavágott a világnak - az egyetlen módon, amire még képes, hiszen a kezét lekötözték, és a napjai meg vannak számlálva. Ha valaki ezen a szinten foglalkozik az emberekkel, mint én, akkor szükség esetén eltompulnak az érzékei.

A szobában most már szinte teljes a sötétség... Csak a halvány éjszakai lámpa dereng az ajtó fölött, és én azt veszem észre, hogy az elfüggönyözött ágy mellett ácsorgok. Apró emlékfoszlányok jutnak eszembe: Dr. Jerry Jampolsky nemrég hallott szavai... hogy "a legvisszataszítóbb embereknek van a legnagyobb szükségük szeretetre", meg hogy "bocsássuk el önmagunkból az ítélőbírót"... Igyekszem, hogy "szeretetet sugározzak", hogy "megnézzem" ezt a kis embert, "igazán megnézzem, amíg meg nem látom benne a testvéremet". És mivel semmi mást nem tehetek, szinte transzban engedem, hogy hassanak ezek a gondolatok a köztünk lévő térben. És valami megindul a szívemben: valami új érzés, valami felismerés; mélyen legbelül megszületik bennem a felismerés: lehet, hogy ezt a kis embert soha senki nem érintette meg élete negyvennégy esztendeje alatt. Lehet, hogy szegény sorsú mexikói fiúcska volt, egy nagy család utolsó szülötte, egy poros, zsúfolt, fülledt zugban jött a világra, ahol a bevándorló munkások küzdenek a túlélésért. Láttam egy vézna kisfiút, aki megérkezik ide szaktudás nélkül, támogatás nélkül, szeretet nélkül - lehet, hogy az ital volt az egyetlen vigasz, amire életében sikerült rátalálnia. Vajon ez a kisfiú pusztán a képzeletem szülötte, vagy ráéreztem a valóságra? Nem tudom, nem is igazán érdekel, mert valószínű képet mutat a páciensről, és mély együttérzés indul meg bennem, mintha a csontjaim velejéből indulna ki.

Odanyúlok, hogy elhúzzam fekete haját a szeméből. Nem mozdul. Megint a homlokára teszem a kezem, és elsimítok még egy hajfürtöt. Az eszem azt mondja: a legkevesebb, amit ennek a kisfiúnak adhatok, az az érintés, amiben talán sohasem volt része. Aztán, ahogy leülök az ágy mellé, a szívem átveszi az irányítást: kezem egyszerű mozdulatokkal igyekszik közvetíteni a megnyugvást. A szobában uralkodó vegyes szag eltűnt a tudatomból, a fecskendők türelmesen várakoznak.

Olyan érzés fog el, mintha félúton lennék a hétköznapi valóság és a mennyei síkok között, a Mostban, ahol semmi más nem létezik, csupán a jelen pillanat. Egyszer csak meghallom, amint azt mondom neki, lágyabb hangon, mint a sajátom: - Tudom, ha újra kezdhetné az életét, nem az italt választaná. - Különös mondatnak tűnik most, hogy kint van, de bizonyára helyénvaló, mert fojtott, szomorú válasz érkezik rá: - Nem, nővérke. Nem. - A hangot szenvedés hatja át. Aztán akadozva elmeséli: tizenéves korában, El Pasóban szokott rá az italra. Élete legelső percétől fogva a határmenti város nyomorultjainak kegyetlen életét élte. - Utálom az ízét. Csak azért iszom, hogy elfelejtsem a szenvedést. - Megkérdezem: tehetünk-e érte valamit, segíthetünk-e abban, hogy leszokjon. Nemmel válaszol: a szenvedélye olyan, mint egy szörnyeteg. Tudja: vissza fog térni az italhoz, ha megéri, hogy elbocsássák a kórházból.

Arra gondolok: minden ápolónői tudásomat arra összpontosítom, hogy segítsek az embereknek felmérni életük problémáit, segítsek összeszedni erejüket, hogy leküzdjék korlátaikat, támogatást, szeretetet és bátorítást adjak, hogy visszanyerjék hitüket önmagukban - és itt mindez mit sem ér. Szívemből szeretem ezt a kis embert. Hogy le tud-e szokni az italról vagy sem, egyszerűen nem számít. Érték van benne, és a végzet különös szeszélye folytán lehetőségem nyílt belelátni: olyan mélyre, ahová az alkohol nem hat el. Elmondom neki: tudom, milyen irgalmatlan küzdelem volt számára az élet; nem baj, meg tudom érteni, ha nem képes leszokni az italról; nagyon különleges embernek tartom, és mindent meg fogok tenni, hogy jól érezze magát. Egymás kezét fogjuk, és elképzelhetetlen sűrűségű érzelem tölti be a betegszobát.

Kezdek ráébredni a másik valóságra: az ágyneműt ki kell cserélni, és az injekció már most is harminc percet késett. De ami történt, fontosabb ennél. Érzem, hogy ez a lélek elhagyni készül a testet, de úgy távozik az örökkévalóságba, hogy megismerte a szeretetet, az elfogadást.

Fogom magam, elindulok tiszta ágyneműért, és közben magamban így fohászkodom: - Édes Jézusom, most tudom csak, mit érezhetsz a Föld minden gyermeke iránt, mikor látod, hogy eltévedünk és elveszünk önnön korlátaink között. Te átlátsz mindezen, a lényünk legmélyéig... - Ilyen hát a feltétel nélküli szeretet. Először éltem át ebben a mélységben; úgy érzem, mintha az egység átélésével egy más dimenzióba kerültem volna.

Kioldozzuk a kis embert, aki már nem agresszív, és kicseréljük alatta az ágyneműt. Bocsánatot kér, amiért megdolgoztat. A szobát új érzés tölti be; rájövök, hogy a kétségbeesés, a csüggedés hegyeit is el tudja mozdítani a szeretet.
 
 
0 komment , kategória:  Dr. Gerald G. Jampolsky A SZE  
szeretettel
  2013-10-09 17:20:59, szerda
 
  HETEDIK FEJEZET



ADNI ANNYI, MINT KAPNI

Az attitudinális gyógyítás harmadik alapelve a birtoklás alapvető, univerzális törvényéről szól. Nagyon kevés olyan elv van, amit mélyebb bizalmatlanság övezne, mint azt, hogy az érték csak úgy őrizhető meg, ha odaadjuk másnak, és megfordítva: ha megpróbáljuk mástól elvenni, azonnal veszítünk. A harmadik alapelv leszögezi:

Adni annyi, mint kapni. Ha figyelmünket arra összpontosítjuk, hogy adjunk, hogy eggyé váljunk a többiekkel, akkor a félelem megszűnik, és mi képesek leszünk elfogadni a gyógyítást önmagunk számára.

Nem vitás, hogy ezt a gondolatot még nem fogadták el széles körben, jóllehet gyakran találkozhatunk olyan kijelentésekkel, amelyek ezt erősítik. Például: sok fiatal fiú és lány kap ehhez hasonló értelmű tanácsot, amikor párkapcsolatokat kezdenek kialakítani. Felnőttek számára közvetettebb módon fogalmazódik meg ez az elv - azokban a könyvekben és újságcikkekben, amelyek arra nézve adnak útmutatást, hogy miként lehetünk sikeresek a szerelem és a szex területén.

Az ötvenes években az anyák nemritkán figyelmeztették első randevúra induló leányukat, hogy az ő dolga feloldani a partner belső feszültségét, lámpalázát. Technikai megoldásként azt tanácsolták: tegyen úgy, mintha érdekelné a fiú; ne azzal próbálja fölkelteni a figyelmét, hogy önmagáról beszél. Ebben a korszakban a könyvek és a magazinok is azt javasolták: a lány tanúsítson érdeklődést. Tegyen fel kérdéseket, puhatolja ki, miről beszél szívesen a fiú. Nem azt tanácsolták, hogy valóban figyeljen rá teljes szívével, csupán azt: tegyen úgy, mintha figyelne. És láss csodát: ha a lány - akár ebben a némiképp csalárd formájában is - elkezdte gyakorolni az "adni annyi, mint kapni" elvet, nagy valószínűséggel rájött, milyen könnyen teheti magát boldoggá azáltal, hogy tekintettel van a partnerére. Megfigyelhette: ha a fiút oldott hangulatba hozza, ő maga is feloldódik.

Nem arról van szó, hogy olykor ne tapasztaltuk volna meg, milyen megnyugtató érzés megnyugtatni valakit. Mégis mélyen bevésődött meggyőződésünk, hogy az "elvenni és megtartani" elv szintén magában hordozza jutalmát. Igyekszünk türelmet, kedvességet tanúsítani, aztán, ha úgy ítéljük, hogy erőfeszítéseinket nem méltányolják kellőképpen, szeretetünket visszavonjuk. Az igazi adakozás nem jelent áldozatot; ha az adakozás konfliktust kelt bennünk, őszinte önvizsgálatot kell tartanunk, ha már a tartós boldogság elérésére törekszünk.

Mindannyiunknak voltak már olyan pillanatai, amikor teljesen elborítottak a saját egészségügyi, érzelmi vagy pénzügyi gondjaink, és akkor hirtelen segítséget kért valaki. Miután elmúlt a válságos helyzet, eszünkbe jutott, hogy miközben a segítségnyújtásra koncentráltunk, saját problémánk eltűnt a tudatunkból. Fontos azonban megjegyezni: csak a tudatunkból, az életünkből nem. Az igazi gyógyulás a külső helyzet manipulálásával nem érhető el. Nem a körülményeknek, hanem a szemléletnek, az attitűdnek kell megváltoznia - ami aztán magával hozhat a körülményekben megnyilvánuló változásokat is.

Amikor az adakozásra koncentrálunk, ezzel egy időben kapunk is valamit - hiszen a saját, személyes szorongásaink elpárolognak gondolatainkból. Ha felismerjük, hogy mások érdekét szolgálva egyszersmind saját érdekünkben járunk el, megleljük a belső nyugalmat, ha csak átmenetileg is: megszabadulunk saját, külön bejáratú poklunktól. A tudat egyszerűen képtelen az ego szerencsétlenségére koncentrálni, ha elönti a vágy, hogy gyógyítson, boldogságot adjon - jóllehet a szerencsétlenség külső jegyei, formái továbbra is fennállnak.



A FÓKUSZ A TAPASZTALAT

Egy csütörtök este a Központban egy újonnan megalakult felnőttcsoporttal az attitudinális gyógyítás néhány alapfogalmáról beszélgettem, többek között a fájdalom enyhítéséről. Balra tőlem egy Sarah nevű, negyven körüli nő ült, aki áttételeződött rákban szenvedett. Elmondta, hogy négy hónap óta nem volt egyetlen fájdalommentes perce sem, pedig nagy dózisokban kapja a fájdalomcsillapítókat.

- Szeretne megnyugodni, ha csak egy pillanatra is? - kérdeztem. - Hogyne - felelte -, évek óta nem volt bennem nyugalom. Hogy lehetne elérnem? - Egyszerűen csak nézzen végig ezeken az embereken itt a szobában, és szeresse őket teljes szívéből, anélkül, hogy bármit elvárna tőlük cserébe.

Sarah azt mondta, megpróbálja, de láttam rajta, hogy kételkedik. Ekkor felkértem a többieket, hogy egyetlen percre fordítsák teljes figyelmüket, minden szeretetüket Sarah felé. Mindenki beleegyezett; ekkor hozzátettem: utána senki ne kérdezze meg Sarah-tól a kísérlet eredményét. Erre azért volt szükség, mert ha a szeretetet értékelni, méricskélni kezdjük, elzárjuk előle a tudatunkat, mert hiányzik a bizalom. márpedig a szeretet maga az igazságra alapozott, tökéletes bizalom.

Amikor letelt a szeretet perce, folytatódott a csoportfoglalkozás. Két óra múlva elköszöntünk egymástól, amikor Sarah váratlanul megszólalt: - Nem bírom tovább magamban tartani. El kell mondjam mindenkinek: elmúlt a fájdalmam. - Aztán könnyes szemmel körbement a szobában, és átölelt mindenkit.

Sarah átélte a szeretet által való egyesülést valamivel, amiről addig azt hitte, kívül áll rajta. Egy percig megtapasztalta, hogy nincs egyedül. Amikor teljesen belemerült a szeretetbe, ami lényének lényege, nem figyelt az egóra és annak fájdalmaira. Egyszerűen leválasztotta magáról a fájdalmat azáltal, hogy leválasztotta magát a régi önképről, amely gyengének, kiszolgáltatottnak, elszigeteltnek és reményvesztettnek mutatta.

Sarah élménye mindenki által alkalmazható. A testi vagy lelki gyötrelem nem számít. A szeretet nem ismeri a fájdalmat. Mi azonban a szeretetet keressük, nem csupán a fájdalom enyhülését.

Az "ego" szót ebben a könyvben a mostanában mind általánosabb értelemben használom. Az önmagunkról alkotott, alapvetően teljesen hamis mentális képet jelenti. Nem vagyunk ugyanis különálló, könnyen megsebezhető lények. Gondolataink hatóköre sem ér véget ott, ahol a testünk. De mégis, ha figyelmünk fókuszát a gyengeséget, nyomorúságot ábrázoló önképre fordítjuk - márpedig általában ezt tesszük -, ezzel kizárjuk annak lehetőségét, hogy felismerjük igazi önmagunkat. Ezért aztán át is éljük mindazt, amit egy veszélyekkel teli, érzéketlen világban közlekedő, apró és kiszolgáltatott test átélhet.

Elég egyetlen percnyi szeretet, amint azt Sarah átélte, és máris megmutatkozik előttünk, milyen téves az a kép, amely törékenynek, veszendőnek mutat bennünket. Világosan kirajzolódik, hogy tökéletesen egyek vagyunk mindennel, ami eleven: hogy a megnyugvás, a segítség, a gyógyulás a kezünk ügyében van. Ehhez az intellektus kevés, ésszel nem lehet felfogni. Ehhez a tapasztalathoz szeretetre van szükség. Nagyon is gyakorlatias megoldás, ha problémáinkra nem anyagi megoldást keresünk, hanem a szeretethez fordulunk. A szeretet nem zárja ki a cselekvést, csupán azt biztosítja, hogy amit teszünk, békével tegyük.

Ha úgy kezdesz hozzá, hogy megpróbálod öt teljes percen keresztül átélni ezt a fajta szeretetet, előfordulhat, hogy nem leszel képes koncentrálni, gondolataid elkalandoznak, belecsúsznak a szokásos tevékenységükbe: összehasonlítgatnak és ítélkeznek. Mivel pedig a szeretet gyakorlása azonos a béke gyakorlásával, fölöttébb kártékony volna, ha a gondolataid irányítgatásával újabb csatateret alakítanál ki önmagadon belül. A konfliktusmentesség kellemes állapota az a termékeny talaj, amelyen könnyedén kihajt a szeretet. Sokkal jobb volna mindannyiunk számára, ha beérnénk azzal, ami megvan, ahelyett, hogy mentális folyamatainkba a szeretet nevében újabb feszültségeket plántálunk. Hasznos szabály, hogy arra gondoljunk, amire igazán jólesik gondolni.

Ha egyszer egy-két másodpercen át sikerül, akkor talán megpróbálhatod több másodpercre elnyújtani a koncentráció időtartamát, később egy percig is, vagy még tovább. Gyakorlás közben végül megfigyelheted, hogy a szeretet és a béke élménye egy teljes napra is kiterjeszthető.



MIÉNK A SEGÍTSÉG, AMELYET NYÚJTUNK

Apám pillanatok alatt bebizonyította nekem, hogy ha erőnkből, egészségünkből odaadunk másnak, az eredmény nem az lesz, hogy nekünk kevesebb marad - ellenkezőleg. Nekünk is több lesz. A szüleim akkor már nyugdíjasotthonban laktak; épp együtt ebédeltem velük, amikor az eset megtörtént.

Apám Parkinson-kórban szenvedett. E betegség tünetei közé tartozik a remegés, a bizonytalan járás, a maszkszerű, merev arckifejezés. Azon a bizonyos napon mintha még depresszió is erőt vett volna rajta. Az ebédlőben a mi asztalunknál ült egy másik férfi is, körülbelül egykorú apámmal. Ugyanaz a betegség kínozta őt is, csak az ő állapota előrehaladottabb volt. Segítség nélkül már nem tudott járni. A felesége valamiért nem ért oda idejében, és ez az ember türelmét vesztve megkérte apámat, hogy kísérje fel a szobájába.

Apám karon fogta, és ahogy elindultak, mindketten erősen reszkettek. És akkor apám hirtelen fölegyenesedett, kihúzta magát, remegése alábbhagyott, de annyira, hogy alig volt észrevehető. Arcán mosoly tűnt fel. Körülbelül tíz perc múlva tért vissza. Ismét görnyedten járt.

"Döbbenetesen sokatmondó bizonyíték" - gondoltam. Amikor apám tökéletesen belemerült a segítségnyújtásba, levetette magáról a kiszolgáltatottság tüneteit. Amíg adott a saját erejéből, stabilitásából, szemmel láthatóan több lett belőle neki is. Ráadásul örömöt érzett. Amikor úgy érezte, nincs többé szükség rá, visszatért a gyöngeséget tükröző önfelfogáshoz. És valószínűleg mindez úgy ment végbe, hogy észre sem vette az összefüggést.

Paul Johansen ugyanígy szolgáltatott bizonyítékot az ok és okozat összefüggésére. Paul 1979. december kilencedikén volt látható a 60 perc című tévéműsorban, egy másik központbeli gyerek, Tony Bottarini társaságában. Ők ketten aznap este több, mint ötvenmillió tévénézőhöz juttatták el az üzenetet: "Csak szeretetet taníts". A nézők többsége nem tudott erről, de az, hogy Paul jelen lehetett a műsorban, egy Istennel kötött megállapodásának volt köszönhető.

Paul tizenhárom éves korában lett beteg. Azonnal agydaganatra gondolt, és a vizsgálatok igazolták a feltevését. Később, az év folyamán, miután elkészítette a végrendeletét, befeküdt a New York-i Presbiteriánus Kórházba. Életveszélyes állapotban volt, már egy hete nem evett, infúzióval táplálták. A család és az orvos felkészült rá, hogy egy-két napon belül meghal.

Ekkor csoda történt. Paul később így mesélte el nekem: - Éjszaka volt, nem tudtam, hogy álmodom-e, vagy látomásom van, vagy teljesen ébren vagyok. Csak azt tudtam, hogy Istennel beszélgetek. Egy kis időt kértem tőle. hogy segíthessek a barátaimnak. Elmondtam Neki: belefáradtam a fájdalomba, a szenvedésbe. Belefáradtam a rák elleni harcba. És belefáradtam az Őellene folytatott küzdelembe is. Azt mondtam Istennek: az Ő akarata lesz az én akaratom; ha most kell meghalnom, nem bánom. De úgy érzem, még van mit adnom az embereknek, és időre volna szükségem. Isten azt felelte, pár percet gondolkozik a dolgon. Aztán beleegyezett. Adott még időt.

Másnap reggel mindenki megdöbbenésére Paul enni kért. A következő napokban meghízott, megerősödött. Hamarosan tolószékbe ülhetett, és hazaengedték a kórházból. Később már bottal is tudott járni, még az iskolába is visszatért.

Édesanyja, Barbara ekkoriban hallott először a programjainkról, és fölvette a kapcsolatot a Központtal. Néhány munkatársammal együtt épp akkor készültem előadást tartani New Yorkban; megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk Manhattanben. A beszélgetés egészen föllelkesítette: szerette volna szorosabbra fűzni velünk a kapcsolatot. Közöltem vele, hogy pár héten belül ismét előadást tartok, ezúttal a Columbia Egyetem belgyógyászati és sebészeti szakkollégiuma részére. Megkérdeztem: volna-e kedve Paulnak velem tartani, hogy az előadás keretében elbeszélgessek vele. Barbara megígérte, hogy megkérdezi a fiát, és még a héten visszahív.

Paul igent mondott. Az előadás előtt egy órával találkoztunk, de úgy éreztem, mintha egész életünkben ismertük volna egymást. Történetesen épp aznap forgatott riportot a kórházban Dr. Frank Field, az NBC tévétársaság munkatársa. Meghallotta, milyen beszélgetés készül a házban, és engedélyt kért, hogy filmre vehesse. Mi hozzájárultunk, és Paul nagyszerű tanítónak bizonyult. Elmondta Istenben való hitének történetét, és elmagyarázta, hogy egyetlen célunk van itt a földön: egymást szolgálni és segíteni. Nemcsak az orvosokból álló, népes hallgatóságnak nyújtott ezzel segítséget, hanem a tévéközvetítés révén emberek ezrei meríthettek lelki erőt az ő bátorságából.

Pár hónappal ezután Paul és édesanyja eljött Tiburonba. A fiú nagy izgalommal készült első látogatására a Központban, mert sokat hallott már az ottani gyerekekről. Később elmesélte szüleinek, hogy a Központ gyerekeit békésebbnek látta, mint bárki mást.

Paul és Barbara nálam szállt meg, és másnap kilenckor részt vettek a szokásos reggeli imán. Valamennyien különös erővel éreztük Isten jelenlétét. Szokásunk szerint némán, egymás kezét fogva imádkoztunk. Paul megjegyezte: - Szeretem, ahogy imádkoztok. Hogy nincs az a sok szöveg. - Délután azt mondta, a reggeli összejövetel "felpumpálta" energiával, és jobban érzi magát, mint hetek óta bármikor.

Egy másik alkalommal Paul nővérével, Kathleennel beszélgettem Paulról, a minnesotai Carleton Egyetemen, népes közönség előtt. A beszélgetés végén azt kértem a közönségtől, töltsünk el néhány csöndes percet együtt azzal, hogy szeretetet küldünk Paul felé, aki éppen Connecticutban tartózkodott. A szülei később elmesélték, hogy azalatt, míg mi imádkoztunk, Paul hatalmas energiaáradást érzett. Felállt, és a botja nélkül indult el, amit akkor már hónapok óta nem volt képes megtenni.

Újabb példája ez annak, hogy a szeretet gyógyítani képes, és hogy a tudatunk nem különül el egymástól. Néha megfeledkezünk arról, mennyi erő van a segítségnyújtás e néma formájában. Megengedjük magunknak a gyengeséget, mert az, aki a segítségünkre szorul, látszólag elérhetetlen távolságban van. Fontos, hogy sose feledjük el: ha némán áldást küldünk valaki felé, azt nem azért tesszük, hogy valami testi betegségét meggyógyítsuk, hanem hogy emlékeztessünk önmagunkat: a szeretet a kapocs, amely összeköti Isten minden gyermekét. Ha önmagunkból szeretetet adunk valakinek, annak láthatatlan következménye van valahol nagyon mélyen. A Paul által tapasztalt fizikai hatás nem annyira fontos, mint az őt és családját körülölelő szeretet, mert ez az áldás folytatódni fog.

A Központ sűrű telefonkapcsolatban áll Paullal és családjával. Valahányszor Keletre utazom, elmegyek Connecticutba, és meglátogatom. Az egyik ilyen látogatásom alkalmával Pault eléggé rossz állapotban találtam. Sápadt volt és levert. Emlékeztettem rá: a Központban szerzett tapasztalataink szerint ha az ember beteg, de segíteni és szeretni akar valakit, akkor örömöt érez, és elmúlik a depressziója. Meséltem egy új barátomról, Tony Bottariniról, aki akkor volt tíz éves. Minden szempontból egészséges kisfiúnak látszott, ám egyszer csak fájni kezdett a lába. Kiderült, hogy csontrákja van, és amputálni kell a lábát. Felajánlottam, hogy felhívom a kórházban, talán Paul szeretne beszélni vele. Biztos vagyok benne, tettem hozzá, hogy Paul tudna segíteni rajta.

Felhívtuk a számot, és újra megfigyelhettem a jelenséget, amelyet már annyiszor láttam. Amint beszélgetni kezdett Tonyval, ez a fiatal fiú, aki percekkel azelőtt félholtnak tűnt, most tökéletesen felélénkült. Vicceket mondott Tonynak, és már az első beszélgetés alatt szoros barátság kezdett kibontakozni köztük.

Pár héttel később Al Wasserman, a 60 perc producere hívott fel. Szeretne egy epizódot forgatni a Központunkról, és filmre vihető ötleteket kér tőlem. Azt feleltem: Tony és Paul beszélgetése a távolsági telefonvonalon nagyon hatásos epizódot eredményezhetne: megmutatná, mit tehetnek egymásért a gyerekek minden felnőtt segítség nélkül.

Ekkor jutott eszembe: lehet, hogy Paul ezzel is teljesíti Istennel kötött megállapodását, hogy segíteni fog másokon. Azt azért mégsem hiszem, hogy amikor Paul "mások"-ról beszélt, ötvenmillió emberre gondolt volna.

Paul és hozzátartozói a betegség egész tartama alatt eljártak velem bemutatókat tartani, és sok embernek nyújtottak segítséget telefonon át. Október 17-én, reggel öt óra tájban Paul családja hívott, hogy közöljék: a fiú békésen meghalt az éjjel álmában.



CSAK A SZÍV ADOMÁNYA SZÁMÍT

Nemcsak szavakban vagy tettekben lehet megajándékozni másokat, hanem némán, gondolatban is. Sharon Tennison, egy szakképzett ápolónő néha leírja tapasztalatait, és megosztja őket velem; a következő beszámolót egy tizenhat órás szolgálat közben vetette papírra. A szöveg illusztrálja néma adományaink erejét, szépségét.

Negyvenéves, fekete bőrű tanító, mozdulatlanul fekszik az ágyon... Tegnap érte a szubarachnoidális agyvérzés... Ma mozgásképtelen, a fejében lévő vérömleny viselkedésétől függ a sorsa. Bármikor felszívódhat, bármikor robbanhat.

A szobában csend van... a behúzott függönyök visszatartják a külvilág ingereit. Óránként reflex- és neurológiai vizsgálatok követik egymást, hogy a beteg állapotát nyomon kövessük, és készen állunk minden eshetőségre. A környezetben feszült nyugalom uralkodik, ha van értelme ennek a kifejezésnek.

Belép egy alacsony férfi: a baszk származású pap, aki szokásos körútját végzi. Halkan, őszinte aggodalommal érdeklődik a páciens hogyléte felől. Meghatódom, amint odamegy az ágyhoz, megáll a rács mellett, kinyújtja a kezét, tenyérrel lefelé fordítva, harminc centiméter magasságban a férfi feje fölé tartja, és halkan imádkozik. Percek telnek el, utána lassan keresztet vet a beteg felsőteste fölött, és némán eltűnik a szobából.

Azt veszem észre, hogy könnyes a szemem. Miért indította meg ez a jelenet annyira a szívemet? Ez a kis pap a hatvanas éveiben járhat, a haja szürkés, az egész ember alig százhatvan centi, itt járkál a kórházban, vigasztalja a kétségbeesetteket, bátorítja a gyengéket, együtt imádkozik a haldoklókkal. Ma pedig bejött ide, hogy szeressen egy eszméletlen embert, aki nem is ismeri, aki azt sem tudja, hogy ott van, és imádkozzék érte. Ez a dolga itt a földön. Nagy méltósággal és együttérzéssel végzi.

Vajon hányszor fordul elő, hogy mások szerető gondolataikba vagy imájukba foglalnak, amikor nem is sejtjük? Lehet, hogy ez meg is növeli életerőnket. Ha az új kor tudósainak, látnokainak igazuk van, közös energia vagy életerő kapcsol össze bennünket, és az egyik ember gondolatai, energiái hatással vannak a másikra.

Erről meg azonnal eszembe jut egy újra meg újra visszatérő gondolat: hogy milyen energiát bocsátok ki, az befolyásol minden embert a környezetemben, sőt azokat is, akik csak elmennek mellettem az utcán. A mosoly a szeretet néma üzenetét hordozza, hallgatólagos elismerést, ami ilyen gondolatokat kelthet bennük: "Lehet, hogy értékes vagyok. Ez az ember biztosan láthat bennem valamit". Ha pedig szétszórt energiát bocsátok ki, és visszahúzódom kis szellemi jégkunyhómba, azzal a többieknek is azt sugallom, hogy hasonlóképpen cselekedjenek... Mennyi bezárkózás keletkezik, ha az utóbbit választom, mennyi melegség és megértés, ha az előbbit!

Aztán gondolataim lassan visszatérnek az időtlen lehetőségek világából ennek a szép férfinak a betegágyához; ott folytatom, ahol a kis pap abbahagyta. Megrendít és alázatossá tesz a lehetőség, hogy ilyen némán és észrevétlenül beléphetünk egymás életébe.

Az adakozásra tett kísérleteink sikertelenek maradnak, ha az ajándék átadásakor visszatartjuk szeretetünk egy részét. Mindegy, milyen formát ölt az ajándék, mert a valódi ajándék mindenképpen a szeretet mozzanata a szívünkben. Első, néma adakozási kísérleteink csekélynek tűnhetnek ahhoz képest, ami adható még marad bennünk, de ezek is elegendőnek bizonyulhatnak ahhoz, hogy megérezzük, milyen határtalan az a kincs, amelyből adakozunk. És még egy tényre fölfigyelhetünk: minél többet adunk át békességünk, szeretetünk tárházából, annál bőségesebben termelődik újra.

Marie Van Lint alább következő levele nagyon tiszta példáját mutatja ennek a minden valóságot vezérlő, gyönyörű elvnek. Szeretném az adakozásról szóló fejezetet ezzel a levéllel zárni, ezért egyetlen hozzáfűznivalómat ide írom. Ez egyszerűen csak annyi: Marie Van Lint jutalma belső áldás volt, nem külső.

A templom tele volt a gyülekezettel; köztük ültem én is. Azért jöttünk, hogy meghallgassuk Jerry Jampolskyt és másokat, csupa rendkívüli szónokot. Gyönyörű volt a zene, felvillanyozó érzés, ünnepélyes boldogság fogott el már pusztán attól, hogy ott vagyok.

Körbejárt a persely. Arra gondoltam: "Mennyit tegyek bele?" Oly sokat kaptam; most mennyit dobjak a perselybe? Szokásomhoz híven, ha nem tudom valamely kérdésemre a választ, a Szentlélekhez fordulok. Most is föltettem magamban a kérdést: - Szent barátom, mennyit adjak?

- Mindent - hallottam a csöndes választ gondolatban.

Megdöbbentem. - Viccelsz - mondtam magamban. Akkor váltottam be egy jó nagy összegű csekket, a pénz még ott lapult a tárcámban. - Nézd, én olyan öt-tíz dollárra gondoltam.

- Mindent - ismételte a szelíd hang.

Kinyitottam a pénztárcámat, belenéztem. Húszasok, Tízesek, ötösök - az összes költőpénzem a következő két hétre.

- Biztos? Az egészet? - Végül is, honnan lehet azt tudni, hogy ez tényleg a Szentlélek szava? Lehet az egóé, lehet a múlt miatt érzett bűntudat, a csoporthangulat, lehet akármi.

- Mindent.

Rájöttem, hogy engedelmeskednem kell. Mindig tökéletesen megbíztam a Hangban. Ha most nem bízom meg benne, az azt jelenti, hogy utána nagyon sokáig nem bízhatom ismét. "Kicsit bízni" - ilyen nincs. Az ember vagy bízik, vagy nem.

Nyeltem egy nagyot, benyúltam a tárcába, előhúztam az egész köteget, és belepottyantottam a kosárba. "Végül is - gondoltam - pár szem apró még maradt a másik rekeszben, ha kellene a parkolóórába, vagy akármi..."

- Azt mondtam, mindent.

- Te aztán nem adod fel könnyen - gondoltam, és az a néhány érmét is beleborítottam a kosárba.

Aztán a persely továbbhaladt, és engem valami leírhatatlan belső béke és szeretet érzése öntött el. Most értettem meg, hogy a húszasok, a tízesek mind kárba vesztek volna az utolsó centek nélkül, és hogy az egész leckének semmi köze a pénzhez.

Az elkötelezettségről szólt az egész. A teljes elkötelezettségről. Fényéveken át utazhatom célom felé, de ha egy centivel előtte megállok, az a sok-sok kilométer mind hiábavaló volt.

Ezt az ajándékot kaptam abban a templomban. Mindent odaadni annyi, mint megkapni mindent. Lehet, hogy a felszínen nagyon aránytalannak tűnik ez a csere - lelki megvilágosodás néhány dollárért -, de én másként gondolom. A Szentléleknek áldozni egy pillanatot, a tökéletes bizalom és elkötelezettség pillanatát - a Szent Pillanatot -, Isten ezt az ajándékot kéri tőlünk. Hatalmas, értékes adomány - én ezt adhattam Neki. Az, hogy az Ő adományai oly sokkal hatalmasabbak, nem számít. Ő azt adhatja nekünk.
 
 
0 komment , kategória:  Dr. Gerald G. Jampolsky A SZE  
szeretettel
  2013-10-09 15:07:15, szerda
 
  HATODIK FEJEZET



AZ EMBER: SZERETET

Az attitudinális gyógyítás alapelvei kölcsönösen összefüggnek egymással. Ahogy ismertetem és példákkal illusztrálom őket, meg fogod látni, hogy átfedésben vannak, hogy minden ismertetés és példa magában foglalja a többi alapelv bizonyos vonatkozásait. Az attitudinális gyógyítás második alapelve így hangzik:

Létezésünk lényege a szeretet. A szeretetnek pusztán anyagi ok nem lehet akadálya. Ennélfogva hiszünk abban, hogy a tudatnak nincsenek korlátai, nem létezik lehetetlen, és elvileg minden betegség megfordítható. És mivel a szeretet örök, a halálra sem kell félelemmel tekinteni.

A szeretet lényünknek az a része, amely valóságos. Mivel a szeretet képessége a birtokunkban van, nem vagyunk a testünkbe börtönözve, nem vonatkoznak ránk a test pillanatnyi állapotai, úgynevezett "törvényszerűségei". Amikor másokkal kommunikálunk, nem a mi múltbeli élményeink beszélgetnek az övéikkel, hanem egyik szeretet szól a másikhoz. Nincs két ember, akinek múltbeli élményei azonosak volnának, tehát az ítéleteken alapuló kommunikáció már eleve konfliktust hordoz magában. Ha viszont a kommunikáció alapja a szeretet, akkor a kommunikáció kielégít és gyógyít. Eltűnik még az a félelmünk is, hogy a halál megszakíthatja ezt a szeretetfolyamot.

Mi tehát a szeretet? Meg kell tapasztalni ahhoz, hogy a szó jelentéssel töltődjék fel; nem is tudom másként meghatározni, mint így: a félelem teljes hiánya; felismerése az egységnek, amely összeköt bennünket mindennel, ami él. Akkor szeretünk valakit, ha felismerjük, hogy érdekeink nem különülnek el az ő érdekeitől, ezért csatlakozunk hozzá abban, amit igazán akar. Ez felsőbbrendű tudatok egyesülése, nem az egók szövetsége.

Szokványos módszerekkel a szeretet nem értékelhető, nem bizonyítható. Megmérni nem lehet, de ez mit sem von le abból, hogy valóságos. Pillanatokra mindannyian átéltük már a tiszta, feltétel nélküli szeretet megnyilvánulását. Kétségbevonhatatlan, hogy van bennünk valami, ami tudja, hogy a szeretet létezik. Akkor figyelhetünk föl erre, amikor úgy döntünk, hogy ítélkezés nélkül elfogadunk valakit, amikor adunk, anélkül, hogy arra gondolnánk, mit kapunk ezért cserébe. Ez például azt jelenti: a tiszta szeretet nem azért ad, hogy derűvé változtassa valakinek a rossz hangulatát, vagy a hálátlansága helyett hálát eszközöljön ki. Az igaz szeretet az adás tökéletesen tiszta, akadálytalan formája. Szabadon árad a többi ember felé, és jutalmát önmagában hordja.

A "szeretet" szó, ahogy általában használjuk, valami egészen mást jelent, mint az igaz szeretet. Abban az adás mellé odaértjük, hogy kapunk is érte valamit. Csereügylet, üzleti tranzakció. Ez még a szerelmi kapcsolatokban is eléggé nyilvánvaló. Mindkét fél abban a reményben ad a másiknak, hogy az viszonozza, mégpedig abban a formában, ahogyan azt elvárja tőle. A feltételes szeretet működik a legtöbb szülő-gyermek kapcsolatban is. A szeretet itt az elfogadható viselkedés, az elvárt attitűd ellentételezése. A szülők gyakran a saját értékük megerősítését szeretnék elérni a gyerek által elért eredmények és a gyermeki tisztelet megnyilvánulásai által. A gyerek viszont gyakran csak akkor szereti szüleit, ha megkapja tőlük azt, amire - úgy hiszi - szüksége van, légyen az akár új tulajdontárgy, akár elismerés vagy dicséret. Az ilyen szeretet nem megbízható és nem állandó: ideiglenes jellege miatt azzal a rejtett félelemmel tölt el, hogy el fognak hagyni bennünket.

Amikor igaz szeretetet adunk, nem törődünk a viselkedéssel - sem a sajátunkkal, sem a másokéval. Természetes érzés tölt el, mert felismerjük, hogy a szeretet az ember természetes állapota. Nem érzékeljük a korlátokat. Nincs kétségünk a jóság felől, és nem foglalkoztat az idő. Tudatában vagyunk a jelen pillanatnak és mindennek, ami benne foglaltatik. Amikor szeretetet nyújtunk, szabadságot és békességet élünk át. Az attitudinális gyógyítás megtanít, hogyan éljük át ezt a fajta szeretetet - az egyetlen létező szeretetet.



LÉNYEGÜNK A SZERETET

Valamennyien hiszünk abban, hogy életünkben kevesebb konfliktusra, félelemre, stresszre és depresszióra volna szükség. Szívünk mélyén erre vágyunk. De azon a szinten, ahol általában működünk, nem a békét választjuk a konfliktussal szemben, nem a boldogságot a félelemmel szemben, mert azt hisszük, hogy ez áldozatokkal járna. Voltaképpen képesek vagyunk még arra is, hogy azt higgyük: a bosszú kielégülést eredményez. Hogy akkor lehet igazunk, ha bebizonyítjuk: valaki más téved. Hogy ha megalázunk valakit, aki a terhünkre van, "egy kis nyugalmat" nyerhetünk. Logikusnak véljük, hogy gyermekeinket szigorral nevelhetjük szelídségre. Azt hisszük: vannak olyan emberek, akik a viselkedésük miatt megérdemlik, hogy veszítsenek, és igazságtétel a fájdalom, amelyben részesülnek. Az egyes ember iránti szeretetünket úgy akarjuk erősíteni, hogy kirekesztjük belőle a többit. Azt hisszük, hogy a bűn vonzó. Hogy a fájdalom kellemes lehet. Hogy nyerhetünk azáltal, ha valamit elveszünk. Aztán csodálkozunk, hogy ez az életszemlélet nem hoz számunkra békét, alapvető tévedéseink helyrehozására mégsem vagyunk hajlandók.

Világos: olyan élményre van szükségünk, amely helyreállítja elménkben a rendet. A szeretet az az érzés, amelyből valamennyiünknek többre van szüksége. Ahhoz, hogy mélyebben elmerülhessünk a szeretet közegében, nem a testünkkel kell azonosulnunk, hanem a szeretettel összefüggő érzéseinkkel, mert ezek az érzések arról beszélnek, ami mindig is megvolt bennünk, de gyatra énképünk eltakarta előlünk. Ahhoz, hogy meglássuk, az előtérbe kell hoznunk, hiszen csak a jóság terjesztése által győződhetünk meg arról, hogy a jóság bennünk van - mi magunk vagyunk jók. Az, hogy az előtérbe hozzuk, nem jelenti azt, hogy okvetlenül meg is cselekedjük - csupán szívünkben és elménkben helyezzük vissza jogaiba.

Ha túl sokat foglalkozunk a testtel és annak működésével, akkor a szeretet nem tud tökéletesen szétáradni bennünk, hiszen a testünk az, ami különbözik. A szeretethez föl kell ismernünk azt, ami közös bennünk és minden eleven dologban. A bennünk lévő szeretet egyesülhet a többiek szeretetével, de két testből sohasem lehet egy.

Minden érzelem, amely a testre koncentrál, a többiek kirekesztését célozza, ennélfogva vagy negatív, vagy önmegtagadó. Első lépésként őszintén és gyengéden tegyük föl önmagunknak a kérdést: milyen a testünk ahhoz képest, amennyi befektetésbe került a fenntartása; miként ékesítettük, hogyan becsültük meg, hogyan használtuk, és vajon jutottunk-e elég elismeréshez, hálához, befolyáshoz, pénzhez vagy népszerűséghez azért, amit a testünk cselekedett. Ugyanis minél magasabbra értékeljük a testet, minél inkább azonosulunk vele, annál kevesebbre becsüljük lényegünket, a szeretetet.

Ha gyengéden kérdőre vonjuk alacsony szintű énképünket, azzal még nem idézünk elő messzeható viselkedési vagy életmódbeli változásokat. Nem követel tőlünk többet, mint hogy őszintén nézzünk körül, és egyszerűen, higgadtan vegyük szemügyre a dolgokat, elsősorban odabent. Ha a belső értékeket felismertük, és külső változásokra is szükség van, azok a maguk idejében önmaguktól fognak végbemenni. Ha mindig arra koncentrálunk, hogy mit csinálunk, nem arra, hogy hogyan csináljuk, akkor fölöslegesen hátráltatjuk önmagunkat. Az attitudinális gyógyítás csak a hogyannal foglalkozik. Vajon szeretettel, békével, boldogsággal és biztonsággal cselekszünk? Mert ha igen, akkor bármit teszünk, helyesen tesszük.

Ha túl sokat foglalkozunk más emberek testével, testi viselkedésével, ebből azt a tévhit származhat, hogy a testünk határozza meg, milyen emberek vagyunk, és milyen kapcsolatokkal kell beérnünk. Származhat pillanatnyi örömünk abból, hogy mások kevésbé vonzóak nálunk, előfordulhat, hogy mások a személyiségünk vagy az elért eredményeink miatt kötődnek hozzánk, de a szívünk mélyén tudjuk, hogy az efféle érzéseken alapuló kapcsolatok mindig sekélyesek és mulandók. Igazából nem arra vágyunk, hogy az emberek a testi szépségünk miatt vonzódjanak hozzánk, hanem olyasmi miatt, ami nem múlik el. Arra vágyunk, hogy az emberek megértsenek, és azért szeressenek, mert megértenek. Ez pedig nem lehetséges addig, amíg csupán a testet látják belőlünk. Önmagunkban és másokban is a mélyről jövő, aranyszínű ragyogást akarjuk tudatosítani, nem csupán a csillogó felszínt, a látszatot. E törekvésünk kimenetele pedig egyedül attól függ, hogy mi magunk mivel azonosulunk. Hogy mentálisan és érzelmileg mit helyezünk előtérbe, mert a többiek ahhoz fognak viszonyulni. Vagy gyengédséget, örömöt, kedvességet, nyíltságot és békét árasztunk magunkból, vagy elrejtőzünk egy pusztán anyagi azonosító mögé. A kettő együtt nem megy, hiszen az egyik a szeretet, a másik a félelem.



AMI VALÓSÁGOS, AZ NEM LEHETETLEN

Ez a gondolat változtatta meg Colleen Mulvihill életét. Colleen huszonhárom éves volt, végzős hallgató egy észak-kaliforniai művészeti főiskola mozgásművészeti tanszakán. Csinos lány lévén fotómodellkedett is. Amikor megismertem, két félállásban dolgozott: az egyikben a főiskola sporttanszakán a sportorvos mellett, a másikban előadóként működött a mozgásfejlesztő laboratóriumban, ahol idegi vagy más okokból mozgássérült gyerekek fejlődését segítették. A nyári hónapokban úszásoktatóként dolgozott egy közeli napközi táborban. Colleen a családjától majd ezer kilométerre lakott egy kis lakásban, legjobb barátjával, egy Szása nevű vakvezető német juhászkutyával.

Amikor Colleen először eljött hozzám, jogilag vaknak számított. (Ez a kifejezés olyanokat jelöl, akik látnak ugyan, de oly korlátozottan, hogy látóként nem képesek működni.) Születése óta rentrolentális fibroplasiában szenvedett - ez a betegség abból áll, hogy hegsejtek szaporodnak el a szaruhártya mögött, aminek vakság vagy legalábbis súlyosan korlátozott látás a következménye.

Colleen születése idején általánosan bevett orvosi gyakorlat volt, hogy a koraszülötteket túlnyomásos oxigéntartályban helyezték el. Évekkel később megtudta, hogy ez az eljárás okozta a vakságát. Talán el tudod képzelni, mennyi dühvel és keserűséggel fordul a világ felé, akinek ez a sors jutott. Colleenben valóban megvoltak ezek az érzések - és rengeteg fájdalom is, ami együtt jár ezzel a betegséggel.

Los Angeles környékén született, ott is nevelkedett: Szülei fontosnak tartották, hogy normális elemi iskolába járassák, nem a hátrányos helyzetűek iskolájába. Úgy okoskodtak, hogy ezzel jobban felkészítik a való világra. Colleen számára ez egyértelműen jó döntésnek bizonyult, bár nincs általános érvényű jó vagy rossz eljárás, amelyet minden hátrányos helyzetű gyermek esetében javasolni lehetne. A tanárok megértően, segítő szándékkal kezelték; mindig a tanterem első sorába ültették, és feleléskor rendszeresen kapott auditív segítséget. Így végezte el az elemi és a középiskolát, azután pedig beiratkozott egy kis főiskolára, távol otthonától.

Az intelligens és szerfölött energikus fiatal nő számára egyre nehezebb lett az élet: csökkent látása mind tovább fogyatkozott. 1975-ben belépett Colleen életébe Szása, a kétéves vakvezető kutya. Együtt vettek részt a kiképzésen Észak-Hollywoodban, és attól kezdve elválaszthatatlan társak lettek. Szása elkísérte a lányt a főiskolai órákra, sőt még Kalifornia állam törvényhozásába, a sacramentói Capitoliumba is, ahol Colleen aktív lobbistája volt a Vakok Országos Szövetségének.

Sok évvel ezelőtt figyelt fel először arra, hogy mind többen vitatkoznak a hagyományos orvoslást kiegészítő, alternatív eljárásokról, és egyre több bizonyíték jutott el hozzá arra nézve, hogy a tudat befolyásolhatja a testet. Ekkor fordult hozzám, én pedig megismertettem A Csodák Könyvével.

Később a Központunk felnőttgyógyító csoportjához irányítottam. Nyomatékosan értésére adtam, hogy a tudatnak nincsenek korlátai, és semmi sem lehetetlen. Megkértem, hogy vessen el magától minden negatív értéket, amit valaha felhalmozott, ne építsen korlátokat múltbeli vélekedéseiből, ne szorítsa önmagát egy olyan valóság kalodájába, amelyet csupán a fizikai érzékszervei közvetítenek.

Megbeszéltük egymással A Csodák Könyve egyik rendkívül fontos tételét:

A csodákban nincs nehézségi sorrend.

A csodákat úgy is meghatározhatjuk, mint az érzékelés egy különleges válfaját, amelynek jellemzője, hogy az ember tudatosan érzékeli a szeretet jelenlétét. Ennélfogva természetes eseményeknek tekinthetők. Jóllehet a csodák nem anyagi jelenségek, kísérőjelenségként olykor a fizikai síkon is végbemehetnek változások. Megosztottan Colleennel azt a meggyőződésemet, hogy mindenki képes változtatni az érzékelésén, meglátni a szeretet jelenlétét, és hogy ez az igazi látás.

Colleen egy nap föltette a számára legfontosabb kérdést: - Az is lehetséges, hogy visszanyerem a látásomat? - Azt feleltem: - Minden lehetséges. Nem muszáj a rentrolentális fibroplasia negatív statisztikáit erősítenie.

Kezdte megérteni, hogy a gondolataink határozzák meg, miként érzékeljük a világot. Elkezdett "pozitív mentális képeket" alkalmazni, és A Csodák Könyve elveit követte. Egyetlen célja lett a belső békét, Isten békéjét gyakorolni. Egyetlen működési elvévé a megbocsátást tette. Belső hangjára hallgatva, azt követve megtapasztalta a teljesség és az egység érzését. Kezdett megbocsátani Istennek és a világnak a vakságért. Keserűsége oldódott, és a helyét egyre fokozódó békesség váltotta fel. Eközben enyhültek a kínzó fájdalmak a fejében és a nyakában.

Fokozatosan végbement egy nagyon is valóságos változás Colleen önszemléletében. Később így mesélte el: - Átalakult az önmagammal kapcsolatos attitűdöm. Azelőtt mindig vakként gondolkoztam magamról, most viszont kezdtem úgy tekinteni, hogy normális ember vagyok. - De még így is teljesen készületlenül érte, amikor 1978 márciusában részlegesen megjavult a szeme. Nappali látása annyit fejlődött, hogy látta az utcát maga körül. A szemorvosa kijelentette: a nappali időszakban jogilag látónak tekintendő, bár a törvény szerint éjszaka továbbra is vaknak számított. Telefonon beszéltem ezzel az orvossal: elmondta, hogy egész pályafutása alatt sohasem találkozott ilyen esettel, mint Colleené; hogy valaki ebben az állapotban ilyen mértékű javulást mutasson.

Javuló látása újabb problémákat okozott Szásával kapcsolatban. - Nagyon megrázó lehet egy vezetőkutya számára - magyarázta Colleen -, ha rá kell döbbennie, hogy a gazdájának nincs többé szüksége rá ahhoz, hogy szabadon mozogjon. - Fokozatosan ez a probléma is megoldódott, Colleen és Szása új életmódot alakított ki, kölcsönösen alkalmazkodtak egymás igényeihez.

Colleen folytatta tanulmányait; készült arra, hogy a betegek szolgálatába álljon. Főként a holisztikus egészségfelfogás vonzza: ennek az a lényege, hogy a beteg embert gyógyítja, nemcsak a beteg szerveket. Sokaknak segített a mi Központunkban és más városokban is; dolgozott a telefonszolgálatunknál, ahol az Egyesült államok minden tájáról jelentkező vakokkal foglalkozott.

Colleen a közelmúltban odajött hozzám.

- Jerry - mondta -, szeretnélek elvinni kocsikázni.

- Tessék? - kaptam föl a fejem.

- Két államra érvényes a jogosítványom, és jogilag éjjel-nappal látó vagyok. - Szeretném, ha tudnád, hogy autóban még soha nem voltam olyan boldog, mint akkor Colleen Mulvihill kocsijában, még akkor is, ha közben kicsordult a könnyem.

Sokszor előfordul, hogy megfeledkezem az alapelvekről, amelyeket e könyvben ismertetek, és elkedvetlenedem. De ha Colleennel találkozom, ha megérzem a belőle áradó, feltétlen szeretetet, mindig rájövök, hogy ő látja bennem a fényt, és ez segít elengedni a sötét gondolatokat, mert emlékeztet igaz valómra. Számomra Colleen kelti életre Jézus kijelentését, amely szabad fordításban így hangzik: "Én ítéletre jöttem ebbe a világba, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik azt hiszik, hogy látnak, felismerjék: vakok."

Az ítélkezés vak. Egyedül a szeretet lát.



A SZERETET ÖRÖK

Nyilvánvaló, hogy addig nem lehet békénk, amíg védtelennek tekintjük magunkat - olyannak, akit betegség vagy baleset érhet, aki megöregszik, legyengül és meghal. Ha ezt az önképet meg nem változtatjuk, minden gondolatunk és cselekedetünk hátterében ott lesz a szorongás, mert a végső megsemmisülésnek nézünk elébe. Valahogyan el kell kezdenünk felismerni, hogy szeretetként most és mindörökké élni fogunk. Azt hiszem, csakis azért vagyunk itt ebben a világban, hogy megtanuljuk és megtanítsuk a szeretetet. Küldetésünk időtartama változó, de mindannyian ugyanazt adjuk és kapjuk: szeretetet.

A halállal szembenéző gyerekekkel és családjukkal való munka sokat segített abban, hogy leküzdjem saját halálfélelmemet, és kétségbe vonjam a halál véglegességét. Fölmerülhet benned a kérdés: hogyan képesek a Központ munkatársai ezekkel a gyerekekkel dolgozni, végignézni, amint egyikük-másikuk meghal? Hogyhogy nem roppannak bele érzelmileg? A magam nevében szólva kijelenthetem: nem tudnám folytatni, ha még mindig azt hinném, hogy a halál az élet végét jelenti. Ha így gondolkodnék, a gyerekek halála annyira megviselne, hogy képtelen lennék a munkámat végezni.

A Központban a legtöbbünk a halált átmenetnek tekinti. Áldásnak érezzük, hogy megismerhetjük ezeket a gyerekeket és a családjukat. Ők tanítják meg nekünk, hogy az élet és a test két külön dolog, hogy a test mulandó, de az élet, szellem lévén, végtelen. Üzenetük az életről, az örök életről szól, és arról, hogy az élet egyet jelent a szeretettel.

Greg Harrison volt az első, aki meghalt a Központ gyerekei közül. Tizenegy éves volt. Amikor már nem akadt olyan gyógyszer, amit ki ne próbáltak volna, és nyilvánvalóan nem volt már sok ideje hátra, a csoportban a gyerekek megkérdezték Gregtől: - Mit gondolsz, milyen lesz meghalni? - A válaszát sohasem fogom elfelejteni. Azt mondta: - Szerintem ha meghal az ember, egyszerűen csak leveti a testét, ami úgyse volt igazi. Aztán ott van a mennyországban, együtt a többi lélekkel. Néha meg visszajön a földre, hogy valakinek az őrangyala legyen. Én ezt szeretném. - Greg viszonya a halálhoz megmutatja, hogy valóban lehetséges szeretettel tekinteni a világ minden eseményére. Ami természetesen nekünk is, másoknak is nagy megkönnyebbülést jelent.

A Központ nagy családjának egy másik tagja, a tizennégy éves Will Stein, akinek Ewing-szarkómája volt, két héttel a halála előtt magnóra vett egy beszélgetést velem. Ő abban hitt, hogy mielőtt megszületünk erre a világra, mindannyian elvállalunk egy bizonyos küldetést. Némelyikünk hosszú távra, némelyikünk rövidre, de az időtartam lényegtelen. Will érezte, hogy az övé rövid lejáratú, de tudta azt is, hogy amíg lélegzik, a küldetése nem ért véget.

Amíg a testünk életben van, az a dolgunk, hogy eszközként használjuk: árassza szét a szeretetet olyan formában, hogy a többiek felismerjék és elfogadják. Lelkük gyengédsége révén a gyerekek akkor is képesek szeretetet árasztani, ha testük állapota nem könnyíti meg, hogy jót cselekedjenek. Az gyakorolja a legmélyebb hatást másokra, amit a szívünkben teszünk. Nem a testünk mozdulatai, nem a szánkat elhagyó szavak közvetítik a szeretetet. A szeretet szívtől szívig közlekedik.

Arra természetesen nincs szabály, hogy miként emlékezzünk szeretteinkre. A béke, az öröm látszatát sohasem szabad erőszakolni. Ám a gyermek betegsége alatt sok szülő ismeri fel, hogy gyermeke több, mint egy veszendő test: rájönnek, hogy kapcsolatuk nem ér véget a gyermek halálával. Meggyőződésem, hogy ez nem öncsalás, hanem az igazság felismerése. Ha a halál bekövetkezik, ez a felismerés nemcsak elviselhetővé, hanem békéssé teszi a szülők számára a veszteséget, mert érzik, hogy a szeretet által továbbra is együtt vannak gyermekükkel.

Bryan Bradshaw családjának attitűdje a gyerek halála után példát ad arra, hogyan lehet a spirituális valóságot elsődlegesnek tekinteni a testhez képest. Bryan nyolcéves kisfiú volt, egyik lábát csontrák miatt amputálni kellett. Bámulatos bátorsággal viselte sorsát - ő és családja hatalmas leckéket tanított meg nekünk.

Egy héttel Bryan halála előtt meglátogattam a családot San Joséban, és volt alkalmam eltölteni egy kis időt Bryan hatéves húga, Lorrie Ann társaságában. Megkértem: rajzolja le, mi jár most a fejében. A rajz Bryant ábrázolta, amint szárnyakkal a vállán a mennyország felé repül. A kislány így magyarázta: - Ha az ember fönn van a mennyországban, ott nincsen betegség, se fájdalom. Mindenki boldog, és mindenki szeret mindenkit, mert folyton Istennel lehet beszélgetni.

Amikor a kisfiú meghalt, a Központ egyik munkatársával elmentem San Joséba, hogy együtt legyek a családdal. Nagy hatást tett ránk, milyen békével fogadták az eseményt. Láttuk, hogy a család sok barátjára, akik könnyek között érkeztek meg, mennyire megnyugtatólag hatott ez. Eljött néhány gyerek is, akiknek rossz volt a lelkiismeretük, mert nem látogatták meg Bryant oly gyakran, mint kellett volna. Ők is, Bryan szülei is és mi valamennyien leültünk a tágas nappaliban, hogy kibeszéljük magunkból a dolgokat. Egy idő után enyhült a gyerekek bűntudata; derűs epizódokat meséltek abból az időből, amikor Bryan közöttük volt. Ha szakítunk a bűntudattal, csak a szeretet marad.

Bryan családja nem kötődött egyetlen egyházhoz sem, ezért a Központ jelenlévő munkatársait, Tom Pinksont és engem kértek fel: tartsunk megemlékezést, hogy a jelenlévők derűsebben távozhassanak el, mint ahogy megérkeztek. Szavaimat azzal kezdtem, hogy elmeséltem Lorrie Ann rajzát és azt, amit hozzáfűzött. Tom arról beszélt, hogy Bryan és hozzátartozói mennyit segítettek a Központban a többieknek. Mindketten elmondtuk, milyen érzés volt Bryan közelében lenni, s hogy ez a nap mennyi szépséget és szeretetet hozott nekünk. Aztán az egész társaság együtt elénekelt párat Bryan kedvenc dalai közül. A karvezető szerepét Nathan Segal rabbi vállalta, aki a Központ egyik kirándulásán barátkozott össze Bryannel.

Ezután mindenki héliummal töltött léggömböket vett a kezébe. Bryan imádta a lufikat. Egy adott pillanatban száz léggömb röppent fel a magasba, magukkal vitték szeretetünk üzenetét Bryan és a világmindenség iránt. A léggömbök mintha szivárvánnyá álltak volna össze, és lassan elsodródtak az égbolton. Több szülő odajött hozzánk, hogy elmondják: mennyire féltek elhozni a gyerekeiket erre a megemlékezésre, aztán mennyire meglepődtek és megkönnyebbültek, amikor egy ilyen alkalommal nem gyászt és keserűséget, hanem örömöt tapasztaltak.



SEMMITŐL SEM KELL FÉLNÜNK

Természetesen nemcsak ők haltak meg a Központ gyerekei közül. Az ő példájukat azért említettem, mert személyesen ők voltak azok, akik megtanítottak nekem valamit: a halálra nem kell félelemmel tekinteni. A félelemmel teli szemlélet senkinek sem használ. A Központban végzett munkám megmutatta, milyen sokat tud segíteni, ha mindent békével szemlélünk. Csak a szelíd tekintet előtt mutatkozik meg, hogy mik vagyunk valójában - tiszta szeretet.

A Központban nemrégiben egy egész napos találkozót rendeztünk körülbelül huszonöt család számára, akik mindegyike elveszítette egy gyermekét. Az elhunyt gyerekek közül sokan nem voltak tagjai a csoportjainknak, de a szülők által elmesélt történetek ismét eszembe juttatták a legbelső lényeget, ami minden embert összeköt a földkerekségen. Mindannyian egy család tagjai vagyunk, és minden ember a testvérünk, akkor is, ha erről gyakran megfeledkezünk.

A szülők egy része kijelentette: a gyermek még haldoklása közben is tanítójuk volt: a hagyományos szülő-gyermek szerepek gyakran fölcserélődtek. És mindegyik szülő azt állította: gyermekük szelleme állandó szeretettel, megnyugtatással jelen van a szívükben, és hogy úgy érzik, sok vonatkozásban folyamatos a kapcsolatuk. Ez az érzés sokat enyhített a fájdalmukon.

Sok mindent egyszerűen azért nem értünk, mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megérthessük. Ezért olyan fontos türelemmel viseltetni a mások élményei, szempontjai iránt: ez nemcsak számukra megnyugtató, hanem nekünk is megkönnyebbülés. A szeretet túllát a különbségeken, mert észrevesz valami sokkal fontosabbat: azt, hogy mennyire egyformák vagyunk, mennyire olyanok vagyunk, mint maga a szeretet. Ha ezt egyszer becsületesen megfigyeljük, hamar megszabadulunk a másoktól való félelemtől, és bízni fogunk saját ártalmatlanságunkban is. Minél inkább beborítjuk a többieket ezzel az ártalmatlansággal, elengedvén gyanakvásunkat és védekezésünket, annál jobban felismerjük az egész világmindenség ártalmatlanságát - megértjük, milyen képtelenül lehetetlen, hogy bármely eleven teremtmény sokáig szenvedjen a szó igazi értelmében. A fájdalom véget ér. Van egy pont, amelyen a szenvedés nem hatolhat túl. Sohasem maradunk vigasz nélkül.
 
 
0 komment , kategória:  Dr. Gerald G. Jampolsky A SZE  
szeretettel
  2013-10-09 14:52:50, szerda
 
  ÖTÖDIK FEJEZET



CÉLUNK A BÉKE

Hogy a békét megtaláljuk, először is fel kell ismernünk önmagunkban azt, ahol máris jelen van. A béke helyét a tudatunkban kell keresnünk. A test nem mondhat erről semmit, hiszen élményeinket a tudatból merítjük és abból, hogy miként használjuk. Nem vagyunk a test áldozatai, és tudatunk valójában nem fenyegethető. Ennélfogva a szabadság útja mindig megvan, ezért hangzik így az attitudinális gyógyítás első alapelve:

Az egészség: belső béke. Következésképpen gyógyulni annyi, mint megszabadulni a félelemtől. Ha azt tűzzük ki célul, hogy a testet változtatjuk meg, akkor megfeledkezünk arról: egyetlen célunk a belső béke megteremtése.



AZT KAPJUK, AMIT FELISMERÜNK

A belső nyugalomhoz, a megelégedettséghez, az egyre fokozódó szabadságérzethez az kell, hogy leszámoljunk saját régi identitásfogalmainkkal. Valóban test vagyok csupán, amely néhány pillanatig él, azután meghal? Valóban a test szabja meg erőm korlátait, valóban az diktálja, hogyan érezzem magam, az korlátozza be cselekvőképességem határait? Vagy odabent létezik még lehetőség, amely egyáltalán nem ismer határokat, és a boldogságra, a szabadságra való képessége végtelen?

Nincs olyan pont, amelyen a tudat és az akarat egyesült erővel túl ne tudna jutni, mert ha összefognak, a gondolatokat elárasztja a szeretet. Ma már sok olyan rendszer működik, amely elismeri, hogy a test nem korlátozza a tudatot, hogy a szemmel látható, füllel hallható tartományon túl létezik egy másik valóság, amely arra vár, hogy megismerjük, és hogy egyetlen Forrás egyesít minden tudatot egy itt és most is megtapasztalható szinten.

Úgy tűnik, ezekben a tanításokban mintha a Kelet és a Nyugat filozófiai és spirituális egyesülését érhetjük tetten. Egyes szervezetek, mint például az "est", az Actualizations, a Silva-féle Agykontroll és vagy száz másik, bár részletekben különböznek egymástól, valamennyien azt tanítják, hogy gondolataink határozzák meg élményeinket. A tanfolyamok résztvevőinek azt tanítják, hogy fogják fel másként önmagukat és a világot. Az attitudinális gyógyításnak hasonló a célja, mert ha az egyén hozzáfog, hogy eltávolítsa az érzékelés korlátait, és tisztán felfogja a szeretet jelenlétét önmagában, ezzel már minden szinten és minden módon elkezdte önmaga gyógyítását.

Számtalan példája van annak, hogy az emberek komoly betegség vagy baleset után elképesztik az orvost élniakarásukkal, és bámulatos gyógyulást tanúsítanak. Mások komoly fogyatékosságuk ellenére boldog, szeretetteljes életet élnek. Ez nem jelenti azt, hogy célunk a test meggyógyítása, és azt sem jelenti, hogy helytelenül cselekszünk, ha testünket nem gyógyítjuk meg. Célunk a béke - méghozzá most, ebben a pillanatban. Boldogságunk szempontjából alapvető fontosságú, hogy éljünk bár sok vagy kevés évet, életünk haragtól mentes legyen, és testünket úgy használjuk, mint eszközt - hogy szeretetet adjunk általa másoknak.

A béke eléréséhez mindenkinek fel kell ismernie, hogy választhatunk: tekinthetjük identitásunkat kicsinynek és súlyos korlátok közé szorítottnak, de tekinthetjük oly határtalannak is, mint a szeretet. Nem kell korlátokat állítanunk az egészségünkhöz vezető útra csak azért, mert az orvos, a szüleink, a barátaink, a szakirodalom vagy a társadalom azt állítja, hogy bizonyos dolgokon nem lehet változtatni. Az attitudinális gyógyító nem azt tanítja, hogy szokjunk hozzá a fájdalomhoz, a halál gondolatához, hogy alkudjunk meg nyomorúságunkkal - hiszen mindenki számára ott a lehetőség, hogy némán meghallgassa a belső hangot, aki megtanítja a szabadsághoz vezető utat. Nincs hely, ahová a szeretet el ne jutna, és nincs ember, akit ne nyugtatna meg.



A JÓSÁGNAK NINCSENEK HATÁRAI

A Központban sűrűn emlékeztetjük egymást arra, hogy lehetetlen nem létezik. Ezt a gondolatot Tinman Walker tudta és tudja a mai napig is igen hatásosan tanítani. Tinman most huszonkét esztendős. Tizenhét volt, amikor egy lejtős úton kerékpárjával teherautónak rohant. Oly súlyosan megsérült, hogy életben maradására kevés volt a remény. Miután eltávolították a szubdurális haematómát (a koponyában keletkezett vérömlenyt), a fiú kómában maradt. Az orvosok nem bíztak benne, hogy visszanyeri az öntudatát, és kijelentették: ha magához tér is, csupán vegetálni lesz képes. Amikor - még mindig kómás állapotban - hazaengedték, a család azt a tanácsot kapta, hogy intézetben helyezzék el. A hozzátartozók azonban hittek a szeretet gyógyító erejében, ezért másként döntöttek.

Nyolcvanegy nappal a baleset után Tinman föleszmélt. Testének jobb oldala görcsös bénultságba merevedett; erőlködve, alig érthetően beszélt. A család az elérhető legjobb fizikai és foglalkoztató terápiát szerezte meg számára, és a fiú idővel visszatérhetett az iskolába.

A baleset előtt Tinman kitűnő sportoló volt; most járni is alig bírt. Testi fogyatékossága miatt a társadalom számkivetettjének érezte magát. Állandóan otthon kuksolt, magányosan, baráttalanul.

Három és fél év elteltével egy logopédus kijelentette: Tinman elérte várható fejlődése csúcsát: ennél jobban sohasem lesz képes beszélni. Ő is, a család is elkeseredett; elhatározták, hogy fölveszik a kapcsolatot a Központtal, mert hallották: mi abban hiszünk, hogy semmi sem lehetetlen.

Amikor Tinman először hozzánk került, sok fogyatékossága volt. Beszéde lassú volt és akadozó. A paralízis maradványtüneteként botorkálva, sántítva járt. Amikor először találkoztunk, a szemében megcsillant valami. Azonnal tudtam, hogy fontos tanítók leszünk egymás számára, és hogy életünkben csodák bekövetkezése várható.

Egy héttel a megismerkedésünk után két színházjegyet kaptam; megkértem, hogy tartson velem. Igent mondott. A színház előtt vendéglőbe mentünk - komoly nehézséget jelentett számára az evés. Nagyon sokáig tartott, mire elfogyasztotta a vacsorát, és utána is csak nagy üggyel-bajjal tudott lépést tartani velem San Francisco meredek utcáin. Ekkor láttam meg, mennyit fogok tőle tanulni türelemből, és mennyit tanulhatott eddig a családja.

Tinman sok időt töltött a Központban a csoporttal, és velem kettesben is. Talált egy kitűnő fizikoterapeutát, aki hajlandó volt foglalkozni vele. Valamennyiünknek egyetlen cél lebegett a szeme előtt: eltökéltük, hogy Tinman több legyen, mint egy negatív adat a statisztikákban. Márpedig ahol két-három ember tudata szeretettől vezérelve összefog egy cél érdekében, ott jó lesz vigyázni!

Készítettünk néhány végtelen hangfelvételt, amelyeket alvás közben játszott mellette a magnó. Először az én hangom szólt rajtuk, később az övé. A kereskedelemben kapható végtelen kazettákat használtuk, amelyek egy 3-5 perces hangfelvételt ismételnek szüntelenül.

Az első kazettán azt szuggeráltam, hogy Tinman tekintse az agyát olyannak, mint egy iskolai táblát, és töröljön le róla minden emléket abból az időből, amikor nehézséget okozott számára a beszéd. E csüggesztő jelenetek helyett olyanokat kellett maga elé képzelnie, amelyekben beszédének állandó javulása tapasztalható. Hasonló szuggesztiós kazettát készítettünk a járásával, a bénulásával és a többi, ezzel összefüggő tünettel kapcsolatban is. A negatív mentális képek minden áldott éjjel letöröltettek, és pozitív képek rajzolódtak fel, amelyeken Tinman szabadon volt képes mozogni. A képeken meghatározott jelenetek elevenedtek meg: például síelés vagy autóvezetés közben kellett látnia önmagát.

Egy hónap múlva Tinman bejött a szobámba, és megkért, hogy figyeljek. Kijelentette: lyukat fog ütni arra a helyre, ahol áll. És arcán túláradó boldogsággal vagy húsz centit felugrott a levegőbe. Állva maradt akkor is, amikor visszaért a földre. A baleset óta először volt képes erre.

Csoportjában a többi fiatal hallatlan türelemmel kezelte Tinmant. Szeretett vicceket mesélni, de sokunk számára egy örökkévalóságnak tűnt, mire eljutott a poénig. Később elmondta: a Központ volt az első olyan hely, ahol az emberekben volt elég türelem végighallgatni őt anélkül, hogy a szavába vágtak volna, vagy megpróbálták volna helyette befejezni a mondatokat. Napjaink sorában gyakran igyekszünk időt megtakarítani. Pedig mi jobbat tehetnénk az időnkkel, mint hogy szeretettel hallgatunk egy másik embert?

Tinman beszéde sokat javult; ekkor kitaláltunk egy új módszert a pozitív mentális képek használatára. Az egyik összejövetelen elmesélte, hogy az iskolában sokat kínlódott az olasz nyelvvel. Valahányszor felelni szólították, ledermedt, és képtelen volt kimondani a helyes választ. Azt szuggeráltam, hogy hunyja le a szemét, és gondoljon egy olyan helyre, ahol nyugodtnak érzi magát. Tinman számára ez a hely a hegyek között volt. Ezután azt mondtam: gondolatban törölje le az összes régi szalagot, amelyeken rosszul szerepelt a feleléskor, és képzeljen pozitív jeleneteket a helyükre: olyanokat, amelyekben nyugodtan, magabiztosan ad helyes válaszokat a kérdésekre. Szuggeráltam, hogy tekintse a tanárt barátnak, aki segíteni akar, ne ellenségnek, aki a hibáira vadászik, hogy zavarba hozza őt. Azt tanácsoltam, hogy a következő felelésig minden reggel, közvetlenül ébredés után és minden este, elalvás előtt gyakorolja ezt. Ha az imagináció közben szorongás fogná el, tartson szünetet, és képzelje el, hogy a hegyek között pihen. Utána pedig folytassa a "pozitív aktív imaginációt", míg képes lesz ötször egymás után végigcsinálni szorongás nélkül.

A következő összejövetelen Tinman nagy izgalommal mesélte, hogy sikerrel felelt olaszból. A csoportban ekkor többen is bevallották, hogy gondjaik vannak a feleléssel; Tinman a tanítójuk lett ezen a téren, ezzel is bizonyítva, hogy a pozitív hit milyen messze ható eredményekre képes.

A Tinman érdekében végzett munkámnak talán az az eset volt a csúcsa, amikor az örömtől még könnyek is szöktek a szemembe. Los Angelesben kellett előadást tartanom egy orvoscsoportnak, és megkértem Tinmant, hogy kísérjen el. Mosolyogva azt felelte: sajnos nem ér rá, mert sítúrára megy.



AZ EMBER NEM TEST. AZ EMBER SZABAD.

Joe Marks is arra példa, hogy egy gyermek túllép a teste által megszabott, látszólagos korlátokon, messze túllép azon, amit lehetségesnek véltek. Átadom a szót Joe édesanyjának, mesélje el ő a fia történetét.

1977 szeptemberében Dél-Kaliforniában voltam, egy természetgyógyász tanfolyamon vettem részt. Egy este telefonhívást kaptam: értesítettek, hogy két fiam, akik apjukkal és a mostohaanyjukkal éltek Kalifornia északi részén, egy traktorral balesetet szenvedtek. A kisebbiknek nem esett baja, de a nagyobbik nem biztos, hogy túléli, ezért azt javasolták, hogy utazzam oda.

Los Angelesből nincs közvetlen repülőjárat Eurekába; tizenöt órába tellett, mire megérkeztem a kórházba. Tizenkét és fél éves fiam az intenzív osztályon feküdt mezítelenül, csak egy lepedővel letakarva, fején hatalmas kötéssel, a lába csigára függesztve, több palackból infúziós oldatok csöpögtek bele, és csövek tekeregtek rajta mindenfelé; kettő volt az orrlyukában, az egyik az oxigént vitte, a másikon keresztül szívták le a gyomrát. Elképzelhetetlen látvány volt. Az ott heverő test nem volt azonos azzal a normális, egészséges kis kamasszal, akivel pár héttel azelőtt találkoztam. A balesetben eltörtek a bordái, három helyen a medencéje, kettétört a jobb combcsontja, több helyen a koponyája is - a koponyaalap apró darabokra törött -, a füléből gerincfolyadék szivárgott. Olyan volt a feje, mint egy megrepedt görögdinnye. Nem jósoltak neki hosszú életet.

Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, elég az hozzá, hogy az életfunkciói súlyosan károsodtak, még lélegezni sem tudott, ráadásul több más komplikáció mellett tüdőgyulladás is fellépett. Az EEG-vizsgálat igen lassú, lapos hullámokat mutatott ki, a vonal majdhogynem egyenes volt. Ez annyit jelentett, hogy ha Joe valami csoda folytán mégis életben maradna, csak vegetálni fog, mozogni, gondolkodni sem lesz képes. A törött bordáival nemigen lehetett mit kezdeni; a lábát kezdetben egyszerűen csak felfüggesztették; később szögekkel és gipsszel rögzítették, hogy a test szállítható legyen.

A nap huszonnégy órájában Joe mellett maradtunk. Tenni persze nem sokat tehettünk érte. És ennek ellenére, még a közelmúltban is, amikor egy csoportfoglalkozáson valami szép és kellemes helyet kellett elképzelnem, a gondolataim abba az intenzív kórterembe vittek, képzeletben ott ültem Joe mellett. Nem maradt más abból a fiúból, mint a tiszta szeretet. Teljesen üresnek látszott, egyáltalán nem kommunikált. A szeme sem mozdult meg; idegrendszerének működése annyira lecsökkent, hogy a legcsekélyebb reakciót sem mutatta, még akkor sem, ha belecsíptek az ujjába. Így feküdt három hónapon keresztül, és számomra boldogság volt pusztán az is, hogy vele lehetek. Mintha egész Kalifornia tudott volna arról, hogy Joe balesetet szenvedett. Állandóan imádkoztak érte, és minden este kilenckor meditációt tartottak. Ilyenkor mintha az egész kórterem felragyogott volna, és Joe mozdulatlan teste is szinte fényleni látszott. A látogatók néha csak azért jöttek, hogy a közelében legyenek, és többen említették is, hogy valami különös szeretet vagy energia jelenlétét érzékelték. Ez természetesen megsokszorozta az én energiámat is, még több szeretetet tudtam adni neki.

Körülbelül öt hét múlva azt tanácsolták, hogy Joe-t egy intézetben helyezzük el, de erre képtelenek voltunk. Megszerveztük, hogy helyet kapjon egy indián rezervátum kórházában, édesapja otthona közelében. Nagyon kicsi kórház volt, összesen kilenc ággyal, egyetlen orvossal, aki a család jó barátja volt.

Hirtelen kiderült, hogy sok hasznosat tehetek Joe érdekében. Az orvos a tápanyagok szakembere volt; megkért, hogy végezzem én Joe táplálását. Addig valami tejes alapú tápszert kapott az orrába vezetett csövön keresztül. Én megváltoztattam az összetételét: vitaminokat és ásványi anyagokat adtam hozzá. Változtattam a ruházatán is: élénk színű, tarka köntösöket varrtam neki a fehér köpeny helyett. Mosdattam, mindig megmostam a fogát is, és megfésültem a gyér hajacskát, amely kezdett már visszanőni. Állandóan rock and roll vagy komolyzene szólt a szobájában, nekem meg az egész életem, a teljes létezésem arról szólt, hogy ott ülök mellette.

Nagyon sokat cirógattam, masszíroztam. A karjánál-lábánál fogva megfordítottuk néha, hogy a fölfekvéseket elkerüljük. A vérkeringés serkentése céljából időnként fel kellett volna polcolni az ágyat, de ehelyett én vettem a karjaimba, úgy támasztottam fel; különben is nagyon sokat ölelgettem. Ő persze egyáltalán nem viszonozta, de hát az én gyerekem volt; nem bántam, hogy a testmelegén kívül semmiféle reakciót nem kapok tőle.

Aztán még az a kis kórház is kijelentette: semmi értelme, hogy tovább is ott tartsák. Sok szempontból javult az állapota. A tüdőgyulladása meggyógyult, csakúgy, mint a vesefertőzése - nem volt már szükség katéterre. A gégemetszés csövét kivették, a sebei behegedtek, a csontjai összeforrtak. Élt, de öntudatlanul. Kómában volt, és a kórház azt akarta, hogy vigyük máshova.

Közvetlenül mielőtt Marksék elszállították volna Joe-t a kórházból, a fiú egyszer csak elkezdett reagálni: előbb megszorította apja kezét, aztán anyja kérésére a lábát is megmozdította. Az összes hallócsontja összetört, a dobhártyája beszakadt, mégis működött a hallása, sőt képes volt követni az utasításokat.

Amikor Mary Marks azon a szeptemberi estén először hallott a fia balesetéről, első reakciója a düh volt. Az érzés csupán másodpercekig tartott, aztán az asszony attitűdje alapvetően megváltozott.

Belső párbeszédet folytattam Joe-val: megmondtam neki, hogy én megértem őt, hogy minden rendben lesz, és ha a lelke el akar távozni, az sem baj. Bárhogy dönthet, mondtam neki magamban, jól fog dönteni. Nem is annyira a gyógyulásáért imádkoztam: inkább azért, hogy megértsem, ami történt.

Nehéz érzékeltetni, mennyi törődéssel, odaadással, szeretettel halmozta el Joe-t Keith, az apa, Sharon, a nevelőanya és Mary, az anya. Mindannyian úgy érezték: akármilyen állapotban van Joe, akkor is tagja a családnak, és minden igyekezetükkel azt érzékeltették vele, hogy hozzájuk tartozik.

Már arra készültek, hogy elvigyék a fiút a hoopai rezervátum kórházából, amikor Joe nagyanyja megemlítette a nevemet Marynek. A hölgy tanulmányozta A Csodák Könyvét, és részt vett egy előadásomon, ahol arról beszéltem, hogy a tudatnak nincsenek korlátai. Nagy hatást tett rá Tinman Walker története is. Joe kezelőorvosa felhívott telefonon, és konzultációra kért. Átrepültem Eurekába, ahonnan a tervek szerint egy bérelt kis repülőgéppel vitt volna át Hoopába. Amikor megérkeztem, vihar tört ki, nem lehetett felszállni, ezért autóval utaztunk át a kisvárosba.

Némi üggyel-bajjal megtaláltuk a lakókocsit, amelyben Joe élt az édesanyjával. Joe az ágyban feküdt, és végtelenül szomorúnak tűnt. Beszélni nem tudott, a kétoldali szemidegsorvadás következtében megvakult, és szinte teljesen béna volt. És mégis, ennek ellenére a pozitív várakozás szelleme áradt Joe-ból; attitűdje azt sugallta: mindenre képesek vagyunk. Ezt éreztem az anyában is, ez a légkör lengte be a kis lakókocsit.

Elmagyaráztam Joe-nak és az édesanyjának a Központban végzett munkát, elmeséltem Tinman történetét, meg még néhányat a korábbi eseteink közül. Nagy nyomatékkal hangsúlyoztam, hogy hitünk szerint a tudatok összefüggnek, és nem létezik lehetetlen, aztán ismertettem egy csoportunk működését. Ezt a csoportot Tammy Cohen, majd később Cheryl Balsan vezette: vak gyerekeket tanítottak arra, hogy színeket és tárgyakat érzékeljenek anélkül, hogy megérintenék őket. Megemlítettem Joe-nak egy tizennégy éves vak fiú, Harold Alexander esetét: ő nemcsak hogy a színeket ismerte fel, hanem megtanult kerékpározni is, és sok mindenre képes volt, amit mások lehetetlennek tartottak volna. Joe-t egészen felvillanyozták ezek a lehetőségek.

Ezután egy órán keresztül közösen kipróbáltunk valamit annak bizonyítására, hogy a tudatok összefüggnek. Gondolatokat küldtem Joe-nak: a "piros" és a "kék" színek valamelyikét. A pirosra függőlegesen ingatta a fejét, a kékre vízszintesen. Egy óra alatt nyolcvan százalékos pontossággal megtanulta azonosítani a színeket, és depressziója kezdett feloldódni. Valósággal föllelkesült.

Elmagyaráztam neki, hogy tudata nem korlátozódik a testére, és megismertettem vele A Csodák Könyve egyik leckéjét.

Nem test vagyok. Szabad vagyok. Ma is az vagyok, akit Isten megteremtett.

Még három dolgot javasoltam neki. Először: hogy vetítsen maga elé gondolatban olyan jeleneteket, amelyekben jár és beszél. Másodszor: mivel még mindig hitt Istenben, azonosuljon Vele, vesse el kételyeit, és fogadja el, hogy Isten számára semmi sem lehetetlen. Harmadszor: pár napon belül Los Angelesbe szállítják egy különleges ideggyógyászati klinikára, ahol baleseti károsodottakat kezeltek. Ezzel kapcsolatban a következőket ajánlottam: lehet, hogy most úgy érzi, a világon senki sem elveszettebb nála, mégis jót tenne önmagának, ha a kórházba érve találna egy olyan beteget, akinek segíthet.

Körülbelül egy hónap múlva levelet kaptam Marytől. Elmondta: Joe mély szomorúsággal terhes időszakokat élt át. A kórteremben, ahol feküdt, volt egy kisgyerek, aki a központi idegrendszer állandó irritációja miatt szüntelenül sírt. Semmiféle gyógyszer nem enyhített az állapotán. Marynek eszébe jutott, amit mondtam: hogy Joe-nak segítenie kellene valakin. Hirtelen sugallattól vezettetve fölvette az ágyból a kisgyereket, odavitte Joe-hoz, és az ölébe tette.

Joe először nagyon meglepődött. Aztán a bal keze, amelyet egy kicsit tudott mozgatni, lassan fölemelkedett, és gyengéden simogatni kezdte a kicsit, aki szinte azon nyomban abbahagyta a sírást. Mary úgy írta le a történteket: a két gyerek magasabb tudatállapotba került; oda, ahol már csak áldás és béke létezik.

Többször átrepültem Dél-Kaliforniába, hogy meglátogassam Joe-t és a csalódott. Egyszer magammal vittem Tinman Walkert is. Az időzítés tökéletesre sikerült. Joe, a nevelőanyja és az édesanyja éppen csüggedni kezdett. Ekkor sétált be Tinman, és elmesélte, hogy olyan dolgokra képes, amiről az orvosok álmodni sem mertek volna. Hozzátette, hogy ezt Joe ugyanúgy elérheti. - Csak azt mondogasd magadban: "Meg tudom csinálni. Semmi sem lehetetlen", és tedd félre a kételyeidet. - Joe családja később azt mondta: Tinman látogatása többet ért, mint bármi, amit előtte olvastak vagy hallottak. Ez volt az első eset, hogy a saját szemükkel láttak valakit, aki hasonló állapotban volt, mint Joe, és valóban sikerült célhoz érnie. Joe két hónappal később, segítséggel ugyan, de járni kezdett.

Később a Központ munkatársaival a kaliforniai Fullertonban tartottam előadást, amelynek néhány gyerek bemutatása is része volt. Előző este felhívtam Maryt, megtudakolni, hogy vannak. Az asszony repesett örömében. Joe megszólalt! Megkérdeztem, nem akarnak-e eljönni, és részt venni a konferencián, amire boldog igennel válaszolt.

A konferencia napján az előadótermet zsúfolásig megtöltötték az orvosok, az egészségügyi szakemberek. Amikor Joe-ra került a sor, segítség nélkül emelkedett szólásra. Ezekkel a szavakkal fordult a hallgatósághoz: - Sohasem tudhatják biztosan, hogy ki mire lesz képes a jövőben. Nézzenek rám. Rólam azt jósolták: úgy fogom leélni az életemet, mint egy növény. Értessék meg a betegeikkel: sohasem szabad feladni. Semmi sem lehetetlen: tessék csak megnézni engem. - Könnybe lábadt a szemem, és azt hiszem, mindenki másé is a teremben.

Egy másik alkalommal, amikor meglátogattam Joe-t, magammal vittem a vak Harold Alexandert és a barátnőjét is. Azt a hétvégét sohasem fogom elfelejteni. Képzeld el, mit éreztem, amikor a repülőtéren, már a beszállás után tudtam meg: Harold még sohasem ült repülőgépen. Közreműködni egy vak ember élete első repülésében - ez valóban felejthetetlen ajándék az élettől!

Joe-ékhoz megérkezve Harold elmesélt egy történetet. Egy héttel azelőtt meglátogatta őt a húga az egyik barátnőjével. Amikor beléptek a szobába, Harold kijelentette: - Most máshogy vagy öltözve, mint legutóbb. - Hát ezt honnan tudod? Hiszen nem látsz! - kérdezte a lány. Harold a saját válaszával folytatta volna a történetet, de Joe közbevágott. - Tudom, mit vettél észre rajta: aznap nem vett melltartót. - Ettől Harold is elképedt. - Hogy jöttél rá? Nem is voltál ott. - Mindketten nevetésben törtek ki. Ez a két fiú két különböző alkalommal képes volt megérezni, hogy egy lányon nincs melltartó, és most bemutatót tartott egymásnak a tudat képességeiről.

Harold barátnője fényképezőgépet hozott, és fotózgatta a fiúkat. Később, amikor Joe apjával beszélgettem, egyszer csak felnéztem, és nem akartam hinni a szememnek. A kamera Harold kezében volt: éppen a barátnőjét fényképezte! (Később láttam is a képeket: nagyszerűek lettek.) Látogatásunk után nem sokkal Joe is elkezdett fotózni, és megdöbbentő pontossággal komponálta képeit.

Joe ma Idahóban él apjával és nevelőanyjával. Bot nélkül jár, remekül úszik, és a korának megfelelő, normális középiskolai osztályba jár. Szüntelenül fejlődik: mindannyiunk számára tanítónak bizonyult.



A FÉLELEM: BÉKEFELHÍVÁS

Végtelenül hálás vagyok azért, hogy ezek között a fiatal tanítók között lehettem. Állandóan arra emlékeztettek, hogy nincs határ, amelyen túl ne tudnánk lépni - ezt a törvényt mindig emlegetem, de valahogy mégis mindig elfelejtem. Ha valaki ismeri Tinmant, Joe-t vagy Haroldot, óhatatlanul fel kell ismernie, hogy a félelemtől való megszabadulás kulcsfontosságú a gyógyulásban.

Ha a helyes irányból szemléljük, a félelmet így is értelmezhetjük: tudatunk a szabadság magasabb foka felé invitál bennünket. Nem arra szólít fel, hogy meneküljünk a veszély elől, hanem arra, hogy tegyünk lépést a biztonság felé. A kettő között ég és föld a különbség.

A biztonság ebben a szóban rejlik: "Lehetséges". Minden döntésünkkel választunk: vagy azt, ami támogatja az életet, vagy azt, ami csupán tagadja. Gondolataink vagy támogatnak és fölemelnek bennünket, vagy letaszítanak a depresszióba és a reménytelenségbe. A legcsekélyebb bírálat vagy panasz is azt a hitvilágot támogatja, amely tagadja a fényt, amely benne van mindenben, ami él. Gondolataink olyanok, mint a kövek az úton. Nincs egyetlen olyan gondolatunk sem, amely ne vinne bennünket valahová. Ezért nem szabad konfliktusban hagyni a tudatunkat, ha az egészség és a béke felé igyekszünk.

A konfliktustól való megszabaduláshoz egyetlen dologra van szükség: olyan célra, amely önmagában nem hordoz konfliktust. Bárminek a megváltoztatására törekedni harcot jelent; olyasmit akarni, ami csak a jövőben lehet a miénk, egyet jelent azzal, hogy elzárjuk a jelen pillanat boldogságának útját. Olyan célt tűzz ki tehát magad elé, amelyet álltó helyedből is elérhetsz. Legyen a jelen pillanat boldogságod kapuja, s meg fogod látni, hogy valahányszor békében visszatérsz ehhez a pillanathoz, ez a kapu mindig egy kicsivel szélesebbre nyílik.
 
 
0 komment , kategória:  Dr. Gerald G. Jampolsky A SZE  
szeretettel
  2013-10-09 14:46:01, szerda
 
  NEGYEDIK FEJEZET



AZ ATTITUDINÁLIS GYÓGYÍTÁS ALAPELVEI

Nem sokkal azután, hogy A Csodák Könyvével foglalkozni kezdtem, úgy éreztem, hogy létesítenem kell egy központot, ahová gyógyíthatatlan betegségben szenvedő gyermekek jöhetnek el, hogy szabad és elfogadó légkörben segítsék egymást. Orvos vagyok: iskoláim arra tanítottak, hogy ellenőrzött, kiszámítható javulás csak vertikális síkon képzelhető el. A páciens nem képes segíteni önmagán, hiszen a gyakorlata csekély, tudása korlátozott. Ha megpróbálna a többi betegen segíteni, vagy hozzájuk fordulna segítségért, az éppolyan veszélyes lenne, mint ha a vak vezetné a világtalant.

A Csodák Könyve most új szemléletmódot tárt elém, és ennek hatására kezdtem átlátni a tévedéseken, amelyekről a föntebbiekben beszéltem. Ez az új látásmód újfajta tényeket tárt elém. Például: működik bennünk egy belső orvos, a szeretet hangja. Ezt akkor lehet meghallani, ha felismerjük, hogy nemcsak bennünk szól, hanem mindenki másban is, kezdve a legkisebb gyerektől a legműveletlenebb, bárdolatlanabb felnőttig. Akkor halljuk meg a szavát, ha másokban figyelünk rá. Mivel a szeretet hangjáról van szó, a szeretetben ismerhetjük meg, és életünk minden apró mozzanatában rábízhatjuk magunkat.

Orvos lévén abban hittem, hogy szép tulajdonság a gyengédség és az empátia; jó, ha megvan valakiben, de az orvosi gyakorlatnak és a szeretet gyakorlatának nem feltétlenül szükséges kéz a kézben haladnia. Azóta beláttam, hogy a gyógyítás és a szeretet elválaszthatatlan egymástól, ezért elhatároztam: a központunk olyan hely lesz, ahol minden gyógyító, segítő erőfeszítést, kísérletet, mozdulatot tökéletes gyengédséggel, szeretettel hajtunk végre másokon is, önmagunkon is.

Nem szervezetet képzeltem magam elé, hanem a kölcsönös bizalom légkörét. Az orvosok, a terapeuták, az önkéntesek és a kisegítők azért vannak együtt a gyerekekkel, hogy az egyenlőség jegyében kölcsönösen tanuljanak egymástól, senki ne "tanítson" senkit a felsőbbség pozíciójából. Központunkban ezt a felfogást az öltözködésben is megvalósítottuk. Minden csoportban, minden tevékenységhez mindenkinek le kell vetnie magáról a diplomáját, a kis, nagy vagy közepes doktorátusát.

Tudom, hogy a Központ csak kiegészítheti a hagyományos orvosi megközelítést, nem helyettesítheti. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert lényegében egyetlen fontos döntést kínálunk itt mindenkinek, önmagunknak és a gyerekeknek egyaránt: a konfliktus és a béke közötti választást. Ha szervezetként szembenállnánk a hagyományos orvosi társadalommal, épp az ellenkezőjét gyakorolnánk annak, amit megvalósítani szeretnénk. Minden szülőnek, aki a gyermekét elhozza hozzánk, ma is mindig ugyanazt a tanácsot adom: - Hallgasson meg mindent, amit az orvos mond, de senkinek ne higgye el, amit a javulás várható esélyeiről mondanak. Mi itt a Központban tudjuk, hogy a szabadságra, a boldogságra és a békére korlátlan az esély.



ELKEZDENI CSAK MOST LEHET

Mindannyian, akik a Központ létrehozására összefogtunk, egyetértettünk abban a meggyőződésben, hogy valóságos megelégedettséget, sikerélményt az jelent számunkra, ha másokon segíthetünk. A vágy, hogy igazi segítséget nyújthassunk, nem kíván hosszú távú terveket, amelyek a Központ kibővítését, terjeszkedését foglalnák magunkban. Sok munkánk van abban, hogy megszabaduljunk a jövőre irányultságtól. Célunk az érzékelés, a felfogás szélesítése volt, nem pedig az, hogy beteg testekből egészséges testeket állítsunk elő. Azt helyeztük a középpontba, hogy megváltoztassuk az életről és a halálról alkotott felfogásunkat, s ezáltal megszabadítsuk gondolatainkat a félelemtől.

Megfigyeltem: sok küszködés származhat abból, ha több ember valamely külsődleges cél érdekében összefog - még akkor is, ha ez a cél igencsak magasztos. Azon nyomban egymásnak ugranak, amint valamelyikük észreveszi, hogy a csoport egy másik tagja útjában áll a közösen kitűzött cél elérésének. És teszik mindezt a magasabb eszme nevében. Azt hihetik például, hogy a csoport valamely tagjának érzései kevésbé fontosak, mint a beteg gyermekek, akiknek megsegítésére összefogtak. Arra nem gondolnak, hogy csak egészséges kapcsolatrendszerben élő emberek képesek tartós segítséget nyújtani. Ha a békét akarjuk terjeszteni, előbb magunknak kell szert tennünk rá.

1975-ben egy kis csoport - Gloria Murray, Patsy Robinson, Pat Taylor és én - összefogott, és megalakította az Attitudinális Gyógyítás Központját.[3] A kezdetektől mindmáig nem történt változás a szolgáltatásokban. Néhány gyermekkel kezdtük, akik valamilyen végzetes betegségben, például rákban vagy izomsorvadásban szenvedtek, vagy baleset következtében kerültek életveszélyes állapotba. Hamarosan rájöttünk, hogy a gyerekek testvérei és szülei is szükségét érezték az egymástól származó segítségnek, ezért számukra is megalakítottuk a csoportokat. Később felnőttek és fiatalok számára is létrehoztunk csoportot, legutóbb pedig rákos szülők gyermekeinek csoportját indítottuk el.

A hagyományos modell szerint az orvos igyekszik tenni valamit a betegért. A mi célunk a Központban az, hogy az önképzés tanítási modellje legyünk. Nem alkalmazunk kezelést. Nem a test, hanem a tudat gyógyításával foglalkozunk, ezért a gyógyítást úgy határozzuk meg, mint megszabadulást a félelemtől, az egészséget pedig a belső békével tekintjük azonosnak. A gyermekekkel együtt törekszünk közös célunk felé: kiűzni tudatunkból az önmagunktól, a kapcsolatoktól, a betegségtől és a haláltól való félelmet.

Nagyon is lehetséges, hogy minden más szorongásunk mögött a halálfélelem rejtőzik. Bizonyos vagyok abban, hogy engem részben ez a félelem indított a Központ létrehozására. Mindig is a gyerekektől tanultam a legtöbbet; bizonyára megéreztem, hogy azt is ők fogják bebizonyítani nekem: a végső, legnagyobb félelem is alaptalan. És valóban: valamennyiünknek gyönyörűséges leckéket adnak ebből. Ha a felnőttek meglátják ezeket a lelkileg kiegyensúlyozott, örömteli gyerekeket a televízióban, az előadótermek pódiumán vagy személyesen találkoznak velük a Központban, legalább egy kicsit csillapul az ő halálfélelmük is. Azt hiszem, ez azért történhet meg, mert a gyerekek élő bizonyságot szolgáltatnak arra, hogy az ember lehet boldog, élhet mások számára hasznos életet úgy is, hogy közben a legrettegettebb betegségben szenved. Engem ezek a gyerekek tanítottak meg arra, hogy külsődleges, testi állapotunk nem akadályozhatja meg a boldogságra, a mások megsegítésére való képességünket, és a halál sem félemlíthet meg, ha úgy döntünk, hogy a szeretet és a béke kincstárát, amelyet magunkban hordozunk, megosztjuk másokkal.

Útmutatásom szerint olyan helyet kellett létrehoznom, ahol A Csodák Könyve elvei érvényesülnek, ám az is szerepelt az útmutatásban, hogy magát a Tanfolyamot a Központban ne tanítsuk, ne használjuk, ne is ajánljuk. Az itteni emberek legtöbbje nem végezte el a Tanfolyamot, de általánosságban egyetértenek az attitudinális gyógyítás alapelveivel, amelyek A Csodák Könyvén alapulnak. Jóllehet ezek az elvek univerzális, spirituális igazságokat fogalmaznak meg, a Központ mégsem vallásos jellegű intézmény, a szülők és a gyermekek vallásával, hitével nem is foglalkozunk. Ha valaki a testi vagy érzelmi állapota alapján beillik valamelyik csoportunkba, akkor szívesen látjuk.

Most pedig következzék az attitudinális gyógyítás hét alapelve.



A HÉT ALAPELV

1. Az egészség: belső béke. Következésképpen gyógyulni annyi, mint megszabadulni a félelemtől. Ha azt tűzzük ki célul, hogy a testet változtatjuk meg, akkor megfeledkezünk arról: egyetlen célunk a belső béke megteremtése.

2. Létezésünk lényege a szeretet. A szeretetnek pusztán anyagi ok nem lehet akadálya. Ennélfogva hiszünk abban, hogy a tudatnak nincsenek korlátai, nem létezik lehetetlen, és elvileg minden betegség megfordítható. És mivel a szeretet örök, a halálra sem kell félelemmel tekinteni.

3. Adni annyi, mint kapni. Ha figyelmünket arra összpontosítjuk, hogy adjunk, hogy eggyé váljunk a többiekkel, akkor a félelem megszűnik, és mi képesek leszünk elfogadni a gyógyítást önmagunk számára.

4. Minden tudat összefügg. Következésképpen minden gyógyítás öngyógyítás. Belső békénk magától átsugárzik a többiekre, ha önmagunk számára már sikerült elfogadnunk.

5. Más idő nem létezik, csak a "most". A fájdalom, a bánat, a depresszió, a bűntudat és a félelem összes többi formája eltűnik, ha a tudat a pillanat szeretetére és békéjére koncentrál.

6. Döntéseinket úgy hozzuk, hogy a bennünk élő békevágyra hallgatunk. Nincs jó vagy rossz viselkedés. Az egyetlen érvényes döntés a félelem és a szeretet közötti választás.

7. Az igazi egészség és boldogság útja a megbocsátás. Ha nem ítélkezünk, elengedjük a múltat, és jövőnket megszabadítjuk a félelemtől. Ha így teszünk, meglátjuk, hogy mindenki a tanítónk, és hogy minden pillanat újabb lehetőség a boldogságban, békében, szeretetben való gyarapodásra.

Ezek az alapelvek természetesen nemcsak gyerekekre vagy halálosan beteg felnőttekre vonatkoznak. Valamennyiünk számára van gyakorlati hasznuk. A következő fejezetekben megtárgyalom mind a hét alapelvet, példákat mesélek arról, hogy miként alkalmazták őket mások, és teszek néhány javaslatot, hogy te hogyan alkalmazhatod őket saját életedben. De előbb még néhány szót arról, miként alkalmazzuk őket a Központban.



SEGÍTENI CSAK VELÜNK EGYENLŐNEK TUDUNK

A csoportfoglalkozások elején és végén megfogjuk egymás kezét, mindenki lehunyja a szemét, és átéli az egységet, az összetartozást. Megosztjuk egymással gondjainkat, elmondjuk, mi az, ami segített a megoldásukban, és mindeközben megtanuljuk a tanítót látni egymásban. A hangsúly az egyenlőségen van, életkorra és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. Ez azt jelenti, hogy a támaszadók is beszélnek a maguk gondjairól.

Segédeszközként időnként alkalmazunk meditációs, relaxációs technikákat, pozitív imaginációt (mentális képek felidézését), művészi tevékenységet és imát. Egyéni, specifikus problémákban is segítjük egymást. Például:

Szégyellek iskolába menni, mert a kemoterápiától kihullott a hajam.

A kórházban félek, és magányosnak érzem magam.

Miért történt ez velem?

Féltékeny vagyok az öcsémre, mert beteg, és ezért több figyelmet kap a szüleinktől, mint én.

Félek, hogy a gyerekem meg fog halni.

A feleségem távol tartja magát tőlem, amióta beteg vagyok. Gyűlölöm emiatt, de ugyanakkor szeretem is, és nem akarom elveszíteni.

Azáltal adjuk át egymásnak erőnket és támogatásunkat, hogy elmondjuk hasonló érzéseinket és azt, hogy miként kezeljük őket, de legfőként azáltal, hogy nem ítélkezünk, nem védekezünk, és feltétel nélküli szeretetet sugárzunk egymás felé.

A már említett csoportokon kívül van egy levelező és telefonos programunk is. Egy nyolcéves, leukémiában szenvedő alaszkai kislány így kapcsolatba kerülhet egy korabeli kaliforniai gyerekkel, aki már megtapasztalta, min megy keresztül a barátnője. Hasonlóképpen egy szülő, aki elveszítette gyermekét, segítséget nyújthat a másiknak, akinek a gyermeke súlyos beteg. A távolsági telefonhívásokat a Központ fizeti.

Van programunk, amelyben azokat képezzük ki, akik a Központban végzendő munkára jelentkeznek, be akarják építeni a mi szemléletünket, filozófiánkat a saját munkájukba, vagy hasonló központokat akarnak létrehozni. Oktatási segédanyagokat, könyveket, cikkeket, hang- és videókazettákat adunk nekik; részt vesznek a csoportfoglalkozásainkon, az egészségügyi intézményekben tartott előadásainkon, megjelennek a televíziós szerepléseinken. Munkánk iránt megnőtt az érdeklődés, sok kórházban alkalmazzák már az elveinket. Húsznál több hasonló, de tőlünk független Központ működik szerte az országban, és a világ távoli tájain is létesülnek hasonlók.

A Központ egy másik programja mindenki számára nyitott, nemcsak súlyos betegek vehetnek részt benne. Úgy nevezzük ezt: Person-to-Person, ami körülbelül annyit tesz: "kétszemélyes". A Központ ebben az esetben katalizátorként szolgál: összehoz egymással két embert, előzetesen csak annyi útmutatással látva el őket, hogy egyetlen céljuk a megbocsátás, az ítélkezésről való lemondás legyen. Hogy mikor, milyen körülmények között akarnak találkozni, az rájuk van bízva.

Amikor a két ember végül összeismerkedik, nagyon gyakran úgy viselkednek, mint két bogár, akik véletlenül összeütköztek: nyújtogatják a "csápjaikat", és igyekeznek kitapogatni, miben különbözik tőlük a másik. Összehasonlítgatnak, gyors ítéleteket hoznak egymás jellegzetes vonásairól, külsejéről, hogy eldönthessék: potenciális ellenséggel vagy baráttal van-e dolguk.

Ezeknek a csápoknak a működése általában csak homályosan tudatosul bennünk, mégis automatikusan reagálunk a múlttal való önkényes és korlátozott összehasonlításon alapuló jelzéseikre. Ez belezavar annak érzékelésébe, ami a jelen pillanatban történik, de mi ennek ellenére így teszünk. Következésképp nem friss szemmel tekintjük a dolgokat, így aztán nem is vállalhatjuk gondolataink megváltoztatásának felelősségét.

A "kétszemélyes" programban azt javasoljuk, hogy a találkozáskor tökéletesen más hozzáállásból induljanak ki. Előre elhatározzuk, hogy amikor "csápjainkkal" körültapogatjuk a másik embert, csak a szeretet, a gyengédség és a béke jegyeit keressük rajta, és csak azokat a jeleket őrizzük meg tudatunkban, amelyek lehetővé teszik, hogy a továbbiakban is szeretettel tekinthessünk az illetőre. Más szóval: csak az ártatlanságot keressük benne, nem a bűnösséget. A tiszta szívünkkel tekintünk rá, nem a régtől beidegződött előítéleteink szűrőjén keresztül.

Ezt a megközelítést például mindenki alkalmazhatja a hétköznapi életében. Bárki elindíthatja a maga nem hivatalos Person-to-Person programját, akár a munkahelyén, akár személyesebb kapcsolataiban. Alakíthatunk terápiás partnerkapcsolatot, amelyben mindkét fél megfogadja, hogy feltétel nélküli támogatást és szeretetet ad a másiknak.

Gyakran fölteszik nekem a kérdést: hogyan boldogulunk anyagilag? Szolgáltatásaink ugyanis mind ingyenesek. Amikor megkapta a belső útmutatást, hogy hozzam létre a Központot, az üzenet így folytatódott: "A pénzre ne legyen gondod. Végezd el a munkát, és ami pénzre szükséged lesz, az mindig rendelkezésedre fog állni. Bízzál Istenben." Az útmutatás azt is kijelentette, hogy a saját időmet fel kell áldoznom, és ezt a mai napig meg is teszem. A munkatársi gárda egészen a legutóbbi időkig fizetés nélküli önkéntesekből állt. Ahogy a Központ bővült, létesítettünk néhány fizetett állást, de fő támaszunkat még mindig a sok önkéntes adja, akik nagylelkűen nekünk ajándékozzák az idejüket.

Az első két évben én fizettem a házbért, a telefonszámlákat és a többi rezsit. Aztán egy barátunk és jótevőnk, John Robinson csatlakozott havi rendszeres támogatással. Ahogy ismertségünk növekedett, mind több adományt kaptunk, kicsit és nagyot egyaránt. Később alapítványi forrásokból többször is nagy adományhoz jutottunk. A Központ növekedésével párhuzamosan elkezdtünk problémákat gyártani önmagunk számára, úgyhogy időnként komoly erőfeszítésünkbe került megőrizni a belső békét. Sok leckét kellett megtanulnunk, és tanulunk is mind a mai napig.

A Központot talán úgy lehet a legjobban ismertetni, ha elmesélem, hogyan működnek az elvek a gyakorlatban. A könyv hátralévő részében példákat fogok felhozni, amelyek közül soknak gyógyíthatatlanul beteg gyermekek lesznek a főszereplői. Ezek a fiatal emberek rendkívül nagy és ösztönző hatású tanítóknak bizonyultak. Ha olyan gyermekek, akiknek a betegség az életét fenyegeti, képesek megteremteni a belső békét, akkor mi, akik sokkal jelentéktelenebb problémákkal birkózunk, miért tűznénk kisebb célt magunk elé?
 
 
0 komment , kategória:  Dr. Gerald G. Jampolsky A SZE  
szeretettel
  2013-10-09 14:41:09, szerda
 
  HARMADIK FEJEZET



ÚGY TANÍTSD A SZERETETET, HOGY ÉRTHETŐ LEGYEN

A tanítás öltsön olyan formát, hogy a tanuló képes legyen megérteni. A leckére, amely segít életszemléletünkön javítani, először talán fel sem figyelünk. Amíg nem vesszük észre, hasznát sem vehetjük. Biztos vagyok benne, hogy az idők folyamán emiatt érkezett hozzánk oly sokféle formában az igazság. Mindenkit megszólít valaki. Ha egy könyvre van szükség, az a könyv megjelenik. Ha egy gondolatra vagy egy percnyi nyugalomra van szükségünk, megadatik. Minden ember, akivel találkozunk, életünk minden eseménye a javunkat szolgálja, jóllehet a maga idejében ezt nem mindig ismerjük fel.

A Csodák Könyve pontosan az a tanulási segédeszköz volt, amelyre épp akkor rászorultam, bár, mint mondtam, először ezt nem ismertem fel. Mivel az attitudinális gyógyítás alapelveit ezekből a szövegekből származnak, erről a műről szeretnék beszélni, és összefoglalni a benne olvasható tanításokat. Rábeszélni nem akarlak, mert abban hiszek, hogy minden segédanyagot úgyis meg fogsz találni, amikor készen állsz rá. Csak arra szeretném felhívni a figyelmedet: amikor készen álltam, hogy felhagyjak az ivással, amikor készen álltam, hogy megismerkedjem A Csodák Könyvével, Valami a világmindenségben nem engedte, hogy elszalasszam ezeket a lehetőségeket. Az én esetemben a szó szoros értelmében megmondta nekem, mi a teendőm. Életed eseményei valóban összeesküsznek az érdekedben. Bízhatsz benne, hogy megkapod a segítséget, amire szükséged van, akkor kapod meg, amikor szükséged van rá, és olyan formában, hogy megérteni is képes legyél.




A SZERETETNEK MINDEGY, MINEK NEVEZZÜK

Zsidó környezetben nevelkedtem; nem könnyen szoktam meg A Csodák Könyve keresztény szóhasználatát. Különösen az első kötettel, a Szöveggel voltak nehézségeim. Elolvastam egy bekezdést, és fél óra múlva még mindig ugyanazokkal a szavakkal küszködtem. Végül aztán rájöttem, hogy részben a saját ellenállásom a hibás. Nem arról volt szó, hogy nem tudtam, inkább nem akartam megérteni az ilyen szavakat: "Krisztus", "Szentlélek", "megváltás". Mintha a szüleim a vállam fölött átkukucskálva azt mondogatták volna: Nehogy! De kitartottam, és e fogalmak jelentése fokozatosan világossá vált: felismertem, hogy A Csodák Könyve tanításai nem olyanok, mint a sarkítottan agitáló falragaszoké, amelyekhez egész életemben hozzászoktam.

Amikor tanulmányozni kezdtem e könyveket, eleinte bekötöttem őket, hogy a címlapjuk ne legyen olvasható. Nem akartam, hogy bárki azt higgye rólam: spirituális megszállott, vallási tébolyult lett belőlem. Természetesen a munkatársaimnak sem beszéltem róluk. Teljes meglepetésként ért tehát, amikor kéretlenül, maguktól a saját spirituális élményeikről kezdtek mesélni nekem. Ez is kitűnő példája annak, hogy az emberek tudata kommunikál a többivel. Azt hiszem, tudattalanul engedélyt adtam nekik, hogy ilyesmiről beszéljenek - mintha megérezték volna, hogy ez mostantól elfogadható a számomra. Korábban az lett volna a véleményem: Isten-keresésüknek semmi köze sincs ahhoz, hogy a szellemi egészséget szolgálják.

Nagy változást figyeltem meg abban is, ahogy a hozzám forduló embereket szemlélem. Mind kevésbé fordult elő, hogy úgy tekintettem őket, mint problémákkal küszködő embereket, akiknek gondjaira a magam magas fokú képzettségével és tapasztalatával én adhatom meg a választ. Korábban mindent, amit mondhattam nekik, az ő fülüknek szántam, nem a sajátomnak, amit pedig ők mondtak nekem, azt pusztán kiindulópontnak tekintettem annak megállapításához, hogy nekik mire van szükségük, nem a közös problémánk jelzésének. Azt vettem észre, hogy ezeket az embereket mély bölcsesség letéteményeseinek tekintem, akik azért fordultak hozzám, hogy segítsenek nekem. Együtt sokkal gyorsabban és könnyebben tanulhatjuk meg közös leckénket, mint külön-külön, ez az oka, hogy szelíden egymás mellé kerültünk.

Korábban, amikor válaszokat kerestem, általában Freudra és más szaktekintélyekre hagyatkoztam. Ma már, ha útmutatásra van szükségem, igyekszem a lehető legfigyelmesebben Isten belső hangjára hallgatni. Együtt imádkozom segítségért a hozzám fordulókkal, és azt figyeltem meg, hogy gyorsabban és könnyebben jutnak túl a problémákon, mint annak előtte. A kölcsönös elfogadás és szeretet légkörében enyhült az engem nyomasztó stressz is.

Én a magam részéről A Csodák Könyvét felbecsülhetetlen értékű segédeszköznek találtam a saját spirituális utamon, azt azonban mégsem hiszem, hogy kivétel nélkül mindenki számára segítséget tudna nyújtani. Van, akinek ajánlom, másoknak nem. Viszont, mint említettem, az attitudinális gyógyításban központi helyen áll, ezért igen tömören össze kell foglalnom, mit tartalmaz.




MI A CSODÁK KÖNYVE?

A Csodák Könyve bevezetője önmagáért beszél.

Ez a könyv - csodatanfolyam.[2] Elvégzése kötelező. Csupán azt választhatod meg szabadon, hogy mikor végzed el. A szabad akarat nem jelenti azt, hogy te határozhatod meg a tantervet. Csak annyit jelent, hogy szabadon eldöntheted, az adott alkalommal megtanulod-e, vagy sem. A Tanfolyamnak nem célja megtanítani a szeretet jelentését, mert az túl van mindenen, ami megtanítható. Célja viszont, hogy eltávolítsa az akadályokat a szeretet átélésének útjából, hiszen a szeretet természetes örökséged. A szeretet ellentéte a félelem, de annak, ami mindent magába foglal, nem lehet ellentéte.

Ezt a tanfolyamot tehát nagyon röviden így lehetne összefoglalni:

Semmi nem fenyegethető, ami valóságos.

Semmi nem létezik, ami nem valóságos.

Ebben rejlik Isten békéje.

A Csodák Könyve három kötetből áll, kiadója a Belső Béke Alapítvány. A három rész: a 622 oldalas Szöveg, a 478 oldalas Tanulói Munkafüzet és a 88 oldalas Tanári Kézikönyv. Önálló tanulásra szánták, szervezeti felépítésre vagy vezetésre nézve nem tartalmaz útmutatást, még utalást sem. A Belső Béke Alapítvány nem foglalkozik mással, mint A Csodák Könyvével kapcsolatos anyagok kiadásával.

A könyvek tanulmányozása révén megértettem, hogy csupán két érzelem létezik: a szeretet, amely természetes örökségünk, valamint a félelem, amelyet az emberi elme talált fel, tehát csupán illúzió. A nap minden pillanatában e kettő közül választunk; döntésünk meghatározza, milyen napunk van, milyennek látjuk a világot. Ha félelmet tanítunk, az általunk elfogadhatónak ítélt valóság is teli lesz félelemmel. Ha viszont csak szeretetet árasztunk magunkból, a világunk is szeretettel lesz teli. Ez azt jelenti: nem kell a világnak megváltoznia ahhoz, hogy boldogok lehessünk, békében éljünk, és tekintettel legyünk másokra. Egyetlen dolognak kell megváltoznia: az attitűdünknek. Attitűdöt változtatni szabad, de nem kötelező.

Egyre fokozódott bennem az izgalom, ahogy a Tanfolyamot tanulmányozva rádöbbentem: csodálatos lehetőség áll rendelkezésemre - megváltoztathatom a felfogásomat, oly módon, hogy megválogatom, milyen gondolatokat engedélyezek magamnak. Nem volt többé szükségem arra, hogy a körülmények áldozatának tekintsem magam. Nem kellett többé másokat hibáztatnom saját boldogtalanságom, stresszeim miatt. És természetesen nem kellett elvárnom másoktól, hogy változtassanak saját felfogásukon. Csak annyit kellett tennem, hogy önmagam számára elfogadom a gyógyítást. Ezeket a gondolatokat talán semmi sem foglalja össze jobban, mint a következő idézet, amely egyúttal az attitudinális gyógyítás tökéletes összefoglalása is:

Felelős vagyok azért, amit látok.

Magam választom az érzéseket, amelyeket megtapasztalok, és én döntöm el, milyen célt érek el.

És mindent, ami látszólag megtörténik velem, én magam kértem, és úgy kapom meg, ahogyan kértem.

A Tanfolyamot úgy lehet leírni, mint valamiféle spirituális pszichoterápiát. Azt sugallja, hogy valamennyien egymás terapeutái vagyunk: segítünk meghatározni egymásnak, mi valóságos, mi csupán illúzió. Megtanítja: mindannyian úgy találunk feloldozást, hogy önmagunkat és a többieket bűntelennek látjuk, és felhagyunk a félelemmel. Ez segít helyretenni egy alapvető félreértést: azt a tévhitet, hogy a harag érzése által hozzájutunk valamihez, amire valóban szükségünk van, és ha haragunkat igazoljuk valami módon, azzal önmagunkat védelmezzük.

A Tanfolyam úgy tekinti a valóságot, mint ami kizárólag Isten gondolataiból áll, ezek jellemzője a szeretet, az állandóság és az, hogy mindent magukba foglalnak. Azt tanítja, hogy a való világ, amely az igazságot tükrözi, csak a szeretet spirituális látásmódjával szemlélhető, nem a fizikai érzékszervekkel. A bűnt úgy határozza meg, mint a szeretet hiányát. A gonoszságot, a vétket, a bűnt egyaránt felfogásbeli hibának minősíti. Az illúziók világában, ahol csupán a testi szemünkkel látunk, mindennek van ellentéte, van ára, és semmi sem bizonyos, semmi sem állandó, semmi sincs nyugalomban. A valóságos világban otthon vagyunk, mert ismerjük Isten szeretetét.

A Tanfolyam hangsúlyozza a béke elfogadását. Azt tanítja olvasóinak: foglalkozzanak inkább Isten megtapasztalásával, ne teológiai ismeretek felhalmozásával igyekezzenek megközelíteni. Leszögezi: univerzális teológia lehetetlenség, viszont az univerzális élmény nemhogy nem lehetetlen: egyenesen szükségszerű. Keresztény szóhasználattal él ugyan, de kijelenti, hogy az igazság mindent magába foglal. Világosan leszögezi, hogy A Csodák Könyve csupán egy az ezernyi "tanfolyam" közül, amelyek mindegyike felhasználható az ember átformálására, megváltására, és hogy minden egyes ember meg fogja találni a maga útját a maga idejében.

A megváltás fogalma a kereszténység egyes irányzataiban annyira félelmetes, hogy idéznem kell a Tanfolyam idevágó válaszát a harmadik kötetből, ahol erre a kérdésre ad feleletet: "Hogyan lesz vége a világnak?"

A világ örömben ér majd véget, mert a szomorúságnak helye. Ha az öröm elkövetkezik, a világnak nincsen célja többé. A világ békében ér majd véget, mert a háborúnak helye. Ha a béke beköszönt, mi célja maradna a világnak? A világ nevetésben ér majd véget, mert ma a könnyeknek helye. Ahol nevetés van, ki ejthet könnyet ott? És csak a teljes megbocsátás hozhatja el mindezt az áldást a Földre. Áldásban ér majd véget, mert vége nem olyan leszen, mint a kezdete volt.

Ebből a bekezdésből is világos: a Tanfolyam mind rövid, mint hosszú távon a megbocsátást ajánlja az emberi szenvedés és a világ bajainak megoldására. A szó szoros értelmében látjuk saját ítéleteinket. Ítélünk, tehát érzékelünk. És minden érzékelés, kivéve azt, amely a szeretetet tükrözi vissza, tudatunkkal azt közli, hogy a világ törvényei és feltételei könyörtelenek, érzéketlenek.

A Tanfolyam olyan tanítási eszköz, amely segít előbb különbséget tenni, azután választani két gondolati rendszer között: az egyik a tudás, a másik az érzékelés rendszere. A tudás egyszerűen az, ami igaz. Ez minden, ami létezik. Amit a tudat érzékel, az megbízhatatlan is lehet. Még mindig olyanok vagyunk, amilyenné a Szeretet teremtett bennünket, de amilyennek látjuk önmagunkat, az nagyon nem hasonlít a Szeretet művéhez.

A másik, az érzékelés gondolati rendszere az, amelybe mélyre merítettük tudatunkat, azt hívén, hogy valóságos, és ezt a látszólagos valóságot halálunk pillanatáig védelmezzük. Holott valójában nem más, mint egy olyan hitvilág, amely szerint a valóságnak a test a középpontja és egyszersmind a határa is. A testet otthonunknak vélve azt képzeljük, hogy a születés a kezdet, a halál pedig végső összefoglalása mindennek, amit valaha gondoltunk vagy tettünk. E hitrendszer szerint a halál utáni életre nincs valódi remény, mert az életet azonosnak tekinti a testtel.

Ezt az érzékelési rendszert természetesen nagyban befolyásolja az, amit látunk és hallunk, ennélfogva a rendszer nem stabil és nem is pontos. Hiszen mi magunk döntjük el, mit hallunk és mit látunk meg. Amit a testünkön keresztül érzékelünk, valóságosnak tűnik, mert azt tükrözi vissza, amit látni-hallani akarunk. A Tanfolyam leszögezi: az érzékelést kivetítés hozza létre. Amit külvilágnak tekintünk, az csupán belső gondolataink és vágyaink leképezése. Önmagunkat azután leválasztjuk ezekről a képekről, és tagadjuk, hogy eredetileg a tudatunkban keletkeztek. A külvilágot, a többi embert úgy tekintjük, mint ami tőlünk tökéletesen elkülönülve létezik, és eltitkoljuk azt a tényt, hogy minden, amit érzékelünk, önmagunk más formában való visszatükröződése.

Ha saját viselkedésünket vizsgálva önkritikus szemléletet alkalmazunk, ha szeretetlenül kezeljük önmagunkat, akkor haragos, szeretetszegény, elkeseredett világot teremtünk önmagunknak. Ehhez járul aztán, hogy nem jövünk rá: nincs más ellenségünk, mint a saját támadó gondolataink, a szeretet nélküli attitűd, amihez ragaszkodunk. Ha megtanuljuk felismerni ezeket a tévedéseket, begyakoroltathatjuk tudatunkkal, hogy lásson túl ezeken, és meglássa azt a világot, amely Isten alkotását tükrözi. Ha megszabadulunk torz önképünktől, felismerhetjük, hogy a szeretet az egyetlen valóság, amely mindig is jelen volt: az egyetlen Én, amelyet Isten teremtett.

A kalauzt, aki kivezethet a kétféle világ dilemmájából, sokféle, látszólag különböző névvel illették: Jézus, Vezető, Tanító, Isten Szava, intuíció, felsőbbrendű Én, belső én - számtalan más szót és fogalmat is alkalmaztak rá. Ez a belső hang állandóan jelen van, hogy segítségünkre legyen, ha kérjük, ha úgy döntünk, hogy hallgatunk a szavára. A megbocsátás által kijavítja azt az érzékelési hibát, amely elhiteti velünk, hogy különállók vagyunk. A megbocsátás pillanatában eltűnik a különállás illúzióvilága, és feltárul az igazi világ, amelyben egység van és szeretet. Az élet és a test ilyenkor nem tűnik azonosnak: az élet a maga örökkévaló mivoltában mutatkozik meg.

A Tanfolyam szelíden arra biztat bennünket, hogy ne egyedül hozzuk meg döntéseinket, hanem minden dologban hallgassuk meg a béke hangját önmagunkban. Meghallani a szeretet útmutatását - olyan képesség ez, amely a legtöbb emberben nem fejlődött ki. Pedig megvan valamennyiünkben. Csak annyi kell, hogy elkezdjünk figyelni rá. Minden olyan alkalom, amikor a békés megoldás mellett döntünk, teljesebbé teszi életünkben a béke élményét. A szeretet hangjának meghallása lényeges a fejlődésünk szempontjából, mert minden cselekedetünkben vagy a félelem, vagy a szeretet útmutatására hallgatunk. Harmadik út nincs.

Mielőtt A Csodák Könyvét tanulmányozni kezdtem volna, szinte mindig a konfliktusra szavaztam: a félelem tanácsait hallgattam meg, nem követtem a mélyen bennem lévő vágyat a béke iránt. Tudatomat úgy használtam, mintha egyedüli célja a hibakeresés volna. A Munkafüzet leckéinek gyakorlati alkalmazása számomra komoly haszonnal járt: segített áttanítani a tudatomat; kiélesítette belső hallásomat, és meggyógyította a többi emberrel kapcsolatos attitűdjeimet. Mondok egy példát: korábban sohasem gondoltam végig komolyan ezt a gondolatot: Nem vagyok áldozata a világnak, amely körülvesz. Ez egyike a Munkafüzet 365 leckéjének. Egész addigi életemben ezt a refrént ismételgettem: Áldozata vagyok a világnak, amely körülvesz.

Íme néhány további lecke, amelyek nekem különösen sokat segítettek:

Dönthetek úgy, hogy a bántó gondolatokat megváltoztatom.
Sohasem az nyugtalanít, amiről gondolom.
A félelem semmilyen formája nem indokolt.
Csak a bűntudat ejthet rajtam sebeket.
A megbocsátás a boldogság kulcsa.

Ezek a többi leckével együtt rendszerezett lehetőséget nyújtottak, hogy ledobjam a múlt fájdalommal és bűntudattal súlyosbított ballasztjait. Változni kezdett a világszemléletem, másképp kezdtem használni az eszemet. Életemben először valóban megértettem az igazságot, amely szerint a boldogság kulcsa: felhagyni az ítélkezéssel.

Néha még mindig felbukkan bennem az ellenállás ez iránt a szemlélet iránt, de egyre ritkábban. És mégis, mindannak ellenére, amit ebben a fejezetben elmondtam, nem győzök csodálkozni, milyen gyakran ragaszkodom ahhoz, hogy igazam legyen, ahelyett, hogy a boldogságot választanám. De ezzel együtt hálás vagyok, hogy minden egyes pillanat új lehetőséget kínál arra, hogy a konfliktus helyett a békét válasszam, s ezáltal több figyelmet tudjak fordítani másokra.

Márpedig az attitudinális gyógyítás épp erről szól. Arról, hogy a szeretet gondolatain kívül minden más gondolatot eresszünk ki a tudatunkból. Hozzuk helyre azt a tévedést, hogy különálló egyedek vagyunk, és a többiek támadólag lépnek föl velünk szemben. Hagyjunk fel azzal, hogy kapcsolatainkat elemezzük, értelmezzük, értékeljük. Az attitudinális gyógyítás egyszerűen abból áll, hogy meglátjuk a többi emberből kisugárzó szeretetet, vagy észrevesszük, hogy félnek, és a szeretetünkért könyörögnek. Engedjük el a félelmet és a bűntudatot, lássunk mindenkit ártatlannak, beleértve önmagunkat is. Az attitudinális gyógyítás akkor történik meg, ha meghozzuk azt a döntést, hogy csak szeretetet tanítunk.
 
 
0 komment , kategória:  Dr. Gerald G. Jampolsky A SZE  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 13 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4674
  • e Hét: 29335
  • e Hónap: 74407
  • e Év: 2015687
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.