Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
szeretettel
  2013-10-10 15:05:23, csütörtök
 
  Jegyzetek



1. Jelen népmeséhez hasonló nt. Erdélyi János ur mesegyüjteményében is "Pelikán madár" czim alatt megjelent. S ha e két népmesét összehasonlitjuk, ugy találjuk, hogy, bár mindkettőn egy alapgondolat vonul végig, mégis mind az előadási módra, mind pedig magára a mesetárgy kivitelére nézve lényegesen különböznek egymástól: ezért jónak látja közölni a gyüjtő.

2. Lék: tájszó = lyuk.

3. Búfedél: tájszó = főkötő.
 
 
0 komment , kategória:  DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK   
szeretettel
  2013-10-10 15:04:30, csütörtök
 
  CZIGÁNY ÉS AZ ÖRDÖG.



Volt egyszer a világon egy czigány, ki azzal a gonosz szándékkal indult el otthonról, hogy mivel neki egy bogara sincsen, majd ennek és ennek az urnak a hizó sertései közül kiszakít magának egyet. Mondom, hogy a czigány ilyen gonosz szándékkal volt eltelve; útközben összeakadt az ördöggel, a ki szintén disznót akart lopni arról a bizonyos helyről. Mondom, hogy összeakadtak, csak elkezdi az ördög:

- Hallod-e te czigány - szidom a zúzádat! - hogyha nem mondod is, ugyis tudom, hová igyekszel, és mi szándékban vagy; de én is oda ügetek és én is abban a szándékban vagyok: azért egyet mondok, kettő lesz belőle, menjünk együtt s tán igy jobban boldogulunk.

A czigány, hogy-hogy nem, ráállott az ördög beszédére; elmentek mindaketten hizó sertést lopni.

Volt annak a bizonyos urnak elég, mert csak az imént hajtottak a makkról vagy száz darabot haza.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból mi nem, az ördögöt egy teremtett lélek se látta, hisz azért volt ördög a neve, ki aztán azt a mesterséget is megtette, hogy a czigányt se vette észre senki sem. Aztán mindaketten be az ólba s kihajigáltak belőle vagy ötven darabot. Azaz biz a czigány egyet se hajitott ki, csak az ördögnek hagyta ezt a mulatságot; de azért kinek volt nagyobb szája mint a czigánynak, hogy ő ennyit dobált ki, annyit dobált ki, pedig gonosz volt még a zúzája is, mert csak egyetlenegyet hajitott ki az ólból, de még az is beteg volt.

Mikor aztán mindaketten, már mint az ördög és a czigány, jó darabra elhajtották a hizott sertéseket, megszólal a czigány.

- No koma, már most honnan tudjuk meg azt, hogy te melyiket dobtad ki?

- Bizony nem tudom én, válaszolt neki az ördög.

- De én tudom, hogy melyiket hajítottam én ki; mert én mindegyiknek a farkát megcsavartam, mikor a kezemben volt: azért a melyik sertésnek fel van kunkorodva a farka, azt én dobtam ki, az az enyém.

- Jól van, felelt az ördög, a melyiknek tehát fel van kunkorodva a farka, az a tiéd; én nem bánom koma, legyen ugy.

Mikor aztán a holdvilágnál kétfelé akarják szakasztani a nyájat, a czigány csak elkezdi:

- Ez is kunkorodott farkú, az is kunkorodott farkú.

Ugyannyira, hogy az ördög azon vette észre magát, hogy biz ő neki nem maradt egyéb hátra, mint az a beteges disznó, a melyiknek le volt eresztve a farka; mert hisz tudjuk, hogy a hizott sertés mindegyikének fel van kunkorodva a farka.

Mit volt mit tenni az ördögnek, hisz maga mondta: "legyen ugy czigány": vagy akart vagy nem, bele kellett egyeznie az elosztásba; csakhogy aztán elhatározta magában, hogy soha többé, mig a világ lesz, czigánynyal nem megy többet disznót lopni; mert az még az ördögöt is megcsalja.
 
 
0 komment , kategória:  DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK   
szeretettel
  2013-10-10 15:03:04, csütörtök
 
  AZ ASSZONYI KIVÁNCSISÁG.



Volt egyszer egy igen gazdag juhász s ennek egy leánya, meg egy juhászbojtára.

A legény is szép barnapiros fiú volt, de a leány sem volt semmivel sem hitványabb, sem alábbvaló; ezért ugy illettek egymáshoz mint egyik piros alma a másikhoz, mintha az isten is egymásnak teremtette volna őket. De szerették is egymást annyira, hogy majd meghaltak egymásért és mégis, mivel a legény ágrulszakadt szegény árva fiú volt, a számadó nem adta össze őket.

Itt lelkem-teremtette mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, egyszer a mint a juhászbojtár az erdőben legeltetné a nyáját, irtóztató nagy tüzet lát és ebből nagy jajgatás, sirás-rívás hallatszott ki.

Megyen a juhászbojtár a tűz felé, hát látja, hogy egy kis aranykigyó jajgat oly keservesen a nagy tüzben. A juhászbojtár megszánta a kis aranykigyót, ízibe letört egy hosszu póznát, benyujtotta a nagy tűz közé s a kis aranykigyót kivette belőle.

- No szép juhászbojtár, szólt az aranykigyó, jótét helyére jót várj, vigy haza azért az én királyi atyám hajlékába, majd megjutalmazza az a te szivességedet, de te egyebet ne kérj tőle, mint azt, hogy minden állat nyelvét megérthesd.

A szép juhászbojtár ugy tett, miként a kis királyfi mondta.

A kis aranykigyót bebocsátotta a kebelébe s elindult aztán a kigyók királya palotája fölkeresésére.

Csak mén, csak mendegél, egyszer egy irgalmatlan sziklaüreghez ért, melyben lakott a kigyók királya.

Bemegyen a juhászbojtár a kigyókirály elé s köszön neki e szózat szerint:

- Isten jó nap kigyók királya!

- Fogadj isten juhászbojtár, hát mi járatban vagy s mi jót hoztál nekem, kigyók királyának?

- Biz én nem hoztam senki mást, csak azt, a ki fölségednek legkedvesebb s szive minden gyönyörűségét ebben leli.

- Ugyan mi, vagy ki lehet az?

- Az biz senki más, mint fölséged egyetlenegy legkedvesebb fiacskája.

S ezzel a juhászbojtár kivette a kebeléből a kis aranykigyót s átadta az apjának. Nagy lőn a kigyókirály öröme, mikor elveszett fiacskáját ismét láthatta s a juhászbojtárnak helyét se találta, hogy hová ültesse.

- No szép juhászbojtár, szólt a kigyókirály, ezért a tettedért, a mit kivánsz, azt adok.

- Nem kivánok én egyebet, csak azt, hogy én mindenféle állatnak a nyelvét érthessem.

- Oh te bolond, minek lenne az neked, mit nyernél te azzal, mikor semmi hasznát sem vennéd!

- Akár venném akár nem, már az fölségednek mindegy: azért szóm és mondásom most is az, hogy nem kivánok én egyebet, csak azt, hogy én mindenféle állatnak nyelvét érthessem.

- Oh te golyhó, kivánj inkább aranyat, ezüstöt, kivánd inkább koronámat, vagy ezt a tejfehér kigyófújta huszast, mely olyan tulajdonsággal bir, hogy akárhányszor költöd el, mindig visszamegyen a zsebedbe, ezt is odadom.

- Nem kivánom én sem aranyodat és ezüstödet, sem gyémántos koronádat, sem a kigyófújta tejfehér huszast, csak te nekem add meg azt a tulajdonságot, hogy én mindenféle teremtett állat nyelvét érthessem.

Mit volt mit tenni a kigyókirálynak, látta, hogy ezzel a vaskalapossal ugy sem boldogulhat, megadta a juhászbojtárnak azt a tulajdonságot, hogy ő mindenféle teremtett állatnak nyelvét érthette; de a dolognak egy kis farka vége volt, egy kis bunkó volt a végén; mert a kigyókirály rádásul még ezt is hozzá tette:

- Jól van juhászbojtár, legyen a te szived szerint, legyen meg a kivánságod, de tudd meg azt is: hogyha te nem többet csak egy kukkot is elárulsz abból, a mit az állatoktól hallasz, legyen az bárki, ha mindjárt a feleséged is: tüstént szörnyet halsz.

No jól van, ez abba maradt. Itt egyszer, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a sült hazugságnál, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, egyszer, mondom, a mint a juhászbojtár a nyáját legeltette, egy kolompos ürü, a nyáj vezére oda dörgölőzött egy nagy fához s csak elkezdi:

- Hej, ha a mi gazdánk tudná, hogy ebben az odvas fában mennyi kincs van, hiszem azt az egyet, hogy mindjárt elnyerné a számadónk leányát.

És a juhászbojtár ezt mind jól hallotta, mert hisz nem messze állott a vezér-ürűtől. Ennek sem kell több, rögtön kivágta a vén odvas fa oldalát és a sok arany csakugy dülött ki belőle, hogy jobban se kellett. A sok aranyat aztán csuhujjra és tarisznyára szedte és két füles juhász-paripa alig birta hazaczipelni.

Mikor a számadó előtt kizúditotta a szám nélküli sok pénzt, az nemcsak egy, de két kézzel is odaadta a szép leányt a szép juhászlegénynek. Igy lett a juhászlegény- és leányból férj és feleség.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból mi nem, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, egyszer a juhászlegény meg a felesége a szomszéd városba vásárra mentek, volt pénz annyi, hogy fele is elég lett volna. Az asszony a kanczafülesre ült, a férfi pedig a csődörre s aztán elindultak a vásárra.

A mint mentek mendegéltek, egyszer a juhászbojtár azt találja mondani a feleségének:

- No szivem szép szerelme édes feleségem, ugyan próbáljuk meg, hogy melyik szamár futósabb, a tiéd vagy az enyém?

Az asszony ráállt s futtatni kezdtek, de a csődör messze elhagyta a kanczát s ekkor a gazda, hogy bevárja a feleségét, megállitotta a lovat.

A mint ott álldogál, egyszer csak megszólal a csődör:

- Nyihahaha! be elmaradtál édes feleségem!

- Könnyü neked henczegni, válaszolt neki vissza a kancza, mert te csak másodmagaddal, de én negyedmagammal futottam!

Hogy megértette a lovak beszédét a gazda, elnevette magát.

- Mit nevetsz szivem szép szerelme? kérdé az asszony.

- Mit nevetek? nem asszony gondja az; mert nem jó mindent az orrukra kötni!

- Hát nem mondod meg?

- Nem bizony.

- Mért?

- Azért!

- De mégis, hogyha szépen kérlek?

- Már ha a tenyeredre teszed is lelkedet, mégse mondhatom én azt meg neked.

- De hát mért, add okát?

- Hát csak azért, mert nem lehet.

Az asszony oldalát elkezdte a kiváncsiság furni, hogy valjon mit nevethetett az ura s ezért annak a fejét az egész úton gyötörte, kéréssel s rimánkodással kinozta; de hogyim látta, hogy ez nem fizeti ki magát, durczáskodott s visszamenet az egész úton sem szólt az urához csak egy kukkot sem.

Mikor hazamentek, bár megfőzte az ételt, de azért nem ült az ura mellé az asztalhoz, mint annakelőtte tette, hanem a fazékban hagyott magának s vagy a tüzlóczán evett, vagy pedig egy falatot sem vett a szájába, s csak akkor látott hozzá, mikor az ura kihajtotta a nyájat; egész álló nap pedig mindig görbe szemmel nézett az urára s ha szólt is, csakugy félvállról vetette oda mint a kutyának a kenyeret s lefekvéskor a széles világért sem feküdt volna az ura oldala mellé, hanem a ládára vetett magának ágyat s ott virradt meg.

S ez igy ment napról-napra, hétről-hétszámra. Az ura végre megunta ezt a fura mulatságot s azt találja mondani a feleségének:

- No asszony, ha már annyira fartatsz, teljék szived kivánsága; megmondom hogy mit nevettem: hát tudd meg azt, hogy én azért, mivel a kigyókirály kis fia életét, megmentettem egy nagy tüzből s a miért hazavittem az apjának, azt a jutalmat nyertem, hogy minden teremtett állat nyelvét érthessem, s akkor, mikor az imént, mikor a vásárra mentünk, semmi egyében nem nevettem, mint a lovak beszédén.

- De hát mit beszéltek? veté ellen a juhász felesége.

- Azt szivem szép szerelme én meg nem mondhatom, mert ha én abból nem többet csak egy kukkot is elárulnék: tüstént szörnyet halnék.

Furcsa portéka ez a fehérnépféle, most meg azért nem hagyott az urának békét, hogy vallja ki, mit beszéltek akkor a lovak. Az ember, hogyim látta, hogy nincs menekülés és szabadulás, elment az asztaloshoz, hogy csináljon neki egy koporsót.

Az azt el is készitette s mikor hazavitte, a juhász behíta a feleségét s azt kérdi tőle:

- No asszony, kivánod-e még, hogy eláruljam az állatok beszédét, most midőn látod, hogy itt a koporsóm s meg kell halnom?

- Kivánom hát, mert kend csak gyötör engem, mert kend csak lóvá akar tenni, mert kend csak bolondot űz belőlem!

- No mindjárt megmondom, csak elébb megpróbálom, hogy valjon jó lesz-e a koporsó?

S ezzel a juhász belefeküdt a koporsóba s a mint ott próbálgatja, hogy valjon milyen fekvés lesz benne, minthogy a pitvar ajtó nyitva volt, a vén komondor nagy szomoruan bejött a házba, lefeküdt az ajtószegbe.

A juhász, hogy a tekintete kedves kutyájára esett s látta, hogy az milyen szomoru, azt mondja a feleségének:

- Asszony! vess annak a kutyának egy darab kenyeret.

Az asszony szót fogadott, kihúzta az asztalfiókot, kivette belőle a kenyeret, vágott egy darabot s azt odadobta a kutyának; de a vén komondor megszagolta a kenyeret s ott hagyta, nem ette meg.

A kakas, mely ép a pitvarajtóban állott, meglátja a ház földjén heverni a darab kenyeret, beugrik s híni kezdi a tyúkokat:

- Kata kata-kató! jertek be édes feleségeim, itt egy darab kenyér!

- Oh te szemtelen, szólt hozzá a vén komondor, hogy tudsz te most enni, mikor a gazdánk a koporsóban fekszik?!

- Ugy kell neki! lám én nekem hány feleségem van, mégis mindegyiknek tudok parancsolni s azonkivül néha még a szomszédba is átszállok, még ott is legénykedem s neki csak egy van s még annak az egynek sem tud parancsolni?!... Már én azóta igy megvertem, ugy megvertem volna!

Meghallja ezt a juhász, tüstént fölkelt a koporsóból, nem szól semmit, kimegyen a házból s egy jó vastag kötelet beáztatott.

Mikor a kötél jól megkeményedett, bemegyen a házba s bekiáltja a feleségét s amugy magyarmiskásan jól helybenhagyta, ki aztán sose kérdezte, hogy mit beszélnek az állatok.

Ez az orvosság használt s kinek szüksége van rá, hát adja be a feleségének.

 
 
0 komment , kategória:  DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK   
szeretettel
  2013-10-10 15:02:13, csütörtök
 
  MINDEN KÖLCSÖN VAN BARTAKÉNT.



Volt egyszer a világon egy czigány és egy molnármester, ki a czigánynak komája volt.

Egy bizonyos napon a czigány vagy félvéka buzát fölvetett a hátára s elment a komájához a malomba őrletni; de mig a molnár a szobába ment, addig a czigány a tribét és bakot elcsente, uzsdi be a zsákba a liszt tetejére, s aztán ő is bement a komájához.

- No koma, kérdi a molnár, jó-e a liszt?

- Jó jó, felelt a czigány, de nem azt mondom én, hanem tribé és bakó a zsákban.

- Hát a komámasszony, hogy van?

- Mint a makk egészséges, de nem azt mondom én, hanem tribé, bakó a zsákban.

- Hát a kis keresztfiam?

- Annak sincs kutyabaja sem, de nem azt mondom én komám uram, hanem azt: tribé, bakó a zsákban.

A molnár még most se jött észre.

- Ehj, fakadt ki végre, menjen komámuram pokolba azzal a tribével és a bakóval; mindig csak azt hajtja...

- Csak hazsa megyek, nem a pokolba, válaszolt neki a czigány.

És a tribét és bakot csakugyan elvitte.

A molnár csak másnap vette észre, hogy oda a tribé és a bakó s csak ekkor jött észre, hogy mért emlegette olyan gyakran a komája azokat.

No megállj, gondolta magában, minden kölcsön van Bartaként, majd megtréfállak.

Hogy ezt elgondolta, elment a komájához, ki ép szegeket vert, a felesége pedig fujtatott.

- No mit álmodott komám-uram? kérdé a molnár.

- Én szépet álmodtam; olyan szépes veres nadrágom és ezüstgombos mentém volt, válaszolt a czigány, csak azs a kár, hogy álom volt, veté utána. - Hát komám uram mit álmodott?

- Roszat koma, roszat.

- De csak nem én rólam?

- De ép te rólad! Hát azt álmodtam, hogy lóképü fehér halál a ránk következő éjjel eljön érted, kirántja alólad a gyékényt s elvisz a pokolba.

A dáde egészen elszomorodott s olyan nagyokat ütött a szeg fejére, mintha már az volna a lóképü fehér halál.

A molnár aztán elment, a czigány pedig mindegyre szomorubb lett, híjába vigasztalta az anyjok és a purdé sereg, hogy igy agyonütik, ugy agyonverik azt a lóképü fehér halált, hogyha el találna jönni: nem ért semmit, a dádet nem lehetett megvigasztalni.

Mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, nagy sohajtozva feküdt le a vaczokra, végre ugy tizenegy óra felé mégis elszenderült. A molnár pedig, ki az ablakon leselkedett, ép ezt várta; mert a dáde szénhordó szürke lovát tüstént a czigány viskója ablakvasához kötözte.

A szürke aztán csakugy nézte az ablakon át, hogy hánykódik a gazdája a vaczkon. Addig-addig hánykódott a czigány, mig ugy éjfél után egy órakor fölébredt s tekintete az ablakra esett.

- Júj, ott a lóképü fehér halál, orditott a czigány. Pörölyre, kalapácsra fiúk!

De ki volt frisebb mint a vén czigány; ízibe felugrott a vaczokról, kezébe ragadta a huszfontos pörölyt s az ablakon keresztül ugy főbe vágta a saját lovát, hogy az menten kilehelte szegény páráját.

Csak mikor a szegény pára jószág elbődült és eldült s mikor erre az egész czigányság kiszaladt, vették észre, hogy a saját szénhordó szürkéjük a lóképü fehér halál.

A czigány csak ekkor jött észre, hogy a komája tréfát űzött vele s meg nem állhatta, hogy fel ne kiáltson:

- Minden kölcsön van Bartaként!

 
 
0 komment , kategória:  DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK   
szeretettel
  2013-10-10 15:01:25, csütörtök
 
  A HASZNAVEHETLEN BOGNÁR.



Volt egyszer a világon egy király s ennek egy hasznavehetlen bognárja, ki örökkön örökké nem tett egyebet, mint a korcsmában muzsikáltatta magát, egész álló napokon és egész tengernyi éjszakákon keresztül dinom-dánom, eszem-iszom, hisz van a királynak elég pénze. A király már restelni kezdte a dolgot s pirongatóriumhoz fogott, de hiába huzod a kutya fejét az asztalra, mert a kibe az ördög belebujt, benne is marad az; biz a haszonvehetlen bognárt hijába vasalták a munkára, mert aztán is csakugy muzsikáltatta magát, mint annak előtte. Ezért a király a hasznavehetlen bognár életére törekedett, hogy azt elveszithesse. Ezért behivatta magához s azt mondja neki, szót szólván:

- Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár - szidom az anyádat! - ha te nekem egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan száz akós hordót nem csinálsz, melyen egy furás, faragás nem sok, de még annyi se lássék: nyársra huzatlak.

A hasznavehetlen bognár minderre nem szólt semmit, hanem a hátára vetett egy tarisznyát, a kezébe vette a faragófejszét s kiballagott az erdőre, hogy majd kiválasztja a száz akós hordónak való fát.

Mire kiért az erdőre, megis éhezett, el is fáradt: ezért leült egy nagy terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.

Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, csak előtte terem egy kis róka s enni kér.

- Adok biz én, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár, mert jut is, marad is.

S ezzel egy darab kenyeret és egy darab kolbászt odahajitott a rókának. Mikor a róka megette a kenyeret és kolbászt, csak elkezdi:

- Hallod-e te, hasznavehetlen bognár, minthogy te könyörültél rajtam, én is könyörülök rajtad, mert jótét helyébe mindig jót várj. Hogyha nem mondod is, ugy is tudom, hogy mért fáradtál ki ide az erdőre; ugy is tudom, hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, mert majd kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a száz akós hordót, melyen egy fúrás-faragás nem sok, de még annyinak sem szabad látszani, csak te feküdjél le s pihend ki magad.

Ugy is lett. - A hasznavehetlen bognár lefeküdt, megpihent, a kis róka pedig azalatt elkészitette a száz-akós hordót, még pedig ugy, hogy azon egy fúrás-faragás nem sok, de még annyi sem látszott.

Mikor készen volt a száz-akós hordó, a hasznavehetlen bognár haza vitte s átadta a királynak, ki annak láttára, mint a juh, szemét-száját eleresztette, mert még az apja, nagyapja, de még a szépapja se látott oly mesterségesen készült hordót, mint az volt; mert azon furást vagy faragást aranyért se lehetett volna látni.

No jól van, ez abba maradt, de egy kevés idő mulva ujra maga elé hivatja a király a hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:

- Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár - szidom a lelkedet! - ha te nekem egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan vasasszekeret nem készitsz, mely magától szaladjon minden ló nélkül: kerékbe töretlek össze!

A hasznavehetlen bognár erre sem szólt semmit, hanem a hátára vetette a tarisznyáját, kezébe vette a faragó fejszéjét s kibandukolt az erdőre, hogy majd kikeresi a szekérnek való fát.

De mire kiért az erdőbe, meg is éhezett, el is fáradt: ezért leült egy nagy terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.

Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, ujra előtte terem a kis róka, s enni kér.

- Adok biz én, kis rókácska, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár, mert jut is, marad is.

S ezzel egy darab kenyeret, meg egy darab szalonnát odahajitott a kis rókának. Mikor a róka megette a kenyeret és a szalonnát, megszólalt.

- No, hasznavehetlen bognár, jótét helyébe jót várj. Hogyha nem mondod is, ugy is tudom, hogy mért fáradtál ki ide az erdőre, ugy is tudom, hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, hiszem azt az egyet, mert majd kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a szekeret, mely magától szaladjon minden ló nélkül, csak te feküdjél le s pihend ki magad.

Ugy is lett. - A hasznavehetlen bognár nyugalomra hajtotta le a fejét, a kis róka pedig azalatt szépen elkészitette a szekeret, mely magától szaladt minden ló nélkül. Mikor készen volt vele, felköltötte a hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:

- No, hasznavehetlen bognár, itt van, el van készitve a magától szaladó szekér, csak te ülj bele s parancsold neki, hogy a király udvarában álljon meg. De még azt is akarom mondani, hogy ne, itt van ez a kis síp, tedd el, mert majd hasznát veszed még s ha valami ügyes bajos dolgod lesz, csak ebbe fuj bele, majd segit ez rajtad.

A hasznavehetlen bognár aztán megköszönte a kis rókának a hozzája való szivességet, beleült a magától szaladó szekérbe s meg sem állt hazáig, vagyis a király udvaráig.

Mikor a király meglátta a magától szaladó kocsit, nem szólt semmit, csak a fejét csóválta, majd nagy mérgesen a hasznavehetlen bognár felé fordult s azt mondta neki:

- Hallod-e te dologkerülő, hasznavehetlen bognár - szidom az anyádat! - az ólamban van száz nyúl, s ha te azokat három napig meg nem őrzöd, reggel ki nem hajtod a mezőre, estve pedig haza nem tereled, de ugy, hogy egy hija se legyen a száznak: leüttetem a fejed gombját.

Mit volt mit tenni a szegény bognárnak, kénytelen kelletlen kieresztette az ólból a száz nyúlat s kihajtotta a mezőre; de a nyúlak alighogy ennek a széléhez értek, valahány volt annyiféle futott. Ki tereli ezt már össze? A szegény hasznavehetlen bognár hol az egyik után, hol a másik után futott s egész nap kergetőzött velük, mégis csak egyet sem tudott összeterelni.

Itt már alkonyodik, haza is kellene már a nyulakat hajtani, de a száz százfelé volt, egyik a pokolban, másik a fenekén: ezért a hasznavehetlen bognár szörnyen elbúsulta magát s tán még az életének is véget akart vetni, hisz már mindegy, akár ő maga vessen véget az életének, akár a király; mert sehogy sincsen szabadulás. Ezért már benyult a kebelébe, hogy kiveszi a bicskáját és a szivébe üti; de a bicska helyett a kis rókától kapott síp akadt a kezébe.

Ennek sem kell több, kiveszi a sípot, belefúj, hát ihun jőnek a nyulak s olyan szelidek valának mint a kezes bárány, melyet szüntelen marokból etetnek.

Mikor a nyulak mind együtt valának, hazafelé kezdte terelgetni. A király ott várakozott rá a kis ajtóban, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint s kezdte számolni: egy, kettő, három... kilenczvenkilencz, száz, egy híja sincsen a kerekszámnak.

Itt másnap ujra kihajtotta a nyúlakat a mezőre a hasznavehetlen bognár; de a nyúlak alighogy annak a szélére értek, valahány volt, annyifelé futott.

De most a hasznavehetlen bognár mitse gondolt a nyúlak szanaszét-futásával, hisz gondolta magában, majd előveszi a kis sípot, belefúj s annak a hangjára majd összefutnak; hanem lefeküdt egy szép árnyékos helyre s aludt kedvére.

De a király sem nyughatott; törte a fejét, hogy és mint veszithesse el a hasznavehetlen bognárt. Ezért maga elé hivatta egyetlen egy legkedvesebb leányát s azt mondja neki, szót szólván:

- Kedves leányom! Nekem egy nagy kérésem van hozzád.

- S mi lenne az királyi atyám?

- Az biz nem egyéb, hanem öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán ide meg ide a mezőre, hol a hasznavehetlen bognár őrizi a száz nyúlat s kérj tőle egyet. Ha szépszóért nem ad, hát majd édes csókért; de nekem nyúl nélkül haza ne jőj, ha mindjárt a testedből kivánna is érte!

No jól van, a királykisasszony engedelmeskedett édes atyja kivánságának, kapja a lelkét mit-mit nem cselekszik, felöltözött paraszti ruhába s kiment a mezőre a hasznavehetlen bognárhoz, ki még most is kedvére aludt az árnyékos fa alatt.

Megrugja a királykisasszony a lábát a bognárnak, az fölébredt, de ki mindjárt észrevette, hogy kivel van dolga.

- Isten jó nap nyúlak pásztora!

- Fogadj isten királykisasszony! Hát mi jót hozott a szegény nyúlpásztornak?

- Nem hoztam én egyebet, csak azért jöttem, hogy szeretnék egy kis nyúlra szert tenni: azért nem adnál el belőlük jó pénzért vagy egyet!

- Fölséges királykisasszony, pénzért nem adok, hanemha három csókot ad, én pedig visszaadhatom: akkor nem bánom, adok egy nyúlat.

Igy a királykisasszony három pár csókért kapott egy nyúlat, s azzal aztán nagy vigan hazafelé futott; de mikor ép a kilincset fogta, hogy benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a nyúl mint az istennyila kiugrott a leány öléből s meg sem állt mig a nyájhoz nem ért.

A nyúlpásztor hazafelé terelte a nyáját, a király pedig ott várakozott a kis-ajtóban az érkeztére s mikor megjöttek, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint, olvasván: egy, kettő, három... kilenczvenkilencz, száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.

Reggelre kelve a nyúlpásztor harmadszor is kihajtotta a nyúlakat a mezőre, s hagyta azokat a magok útjára menni.

A király most meg a feleségét hivatta be a fehér szobába s azt mondja annak, szót szólván:

- Szivem szép szerelme! nekem egy nagy kérésem van hozzád.

- S mi lenne az kedves férjem?

- Az biz nem egyéb, mint öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán ide meg ide a nyúlpásztorhoz s kérj tőle egy nyúlat, ha szép szóért nem adja, hát majd ad édes csókért; de nekem, ha mindjárt a testedből kivánna is, nyúl nélkül haza ne jőj!

No jól van, a királyasszony hajlott férje-ura kérésére, felöltözött paraszti ruhába s kiment a mezőre a nyúlak pásztorához, ki most is kedvére aludt a hűsben.

Megrugja a talpát a királyasszony a nyúlpásztornak, az fölébredt, de mindjárt elösmerte, hogy ki van a paraszti ruhában.

- Isten jó nap nyúlpásztor!

- Fogadj isten királyasszony! hát mi jót hozott a szegény nyúlpásztornak, s mi jóért jött, hogy ha merem kérdezni?

- Nem jöttem én egyebért, csak azért, hogy nem adnál-e el nekem egy nyúlat jó pénzért?

- Pénzért királyasszony nem adok, hanem ha három csókot ád, én pedig visszaadhatom: akkor nem bánom, rászánom a fejemet, adok egy nyúlat.

A királyasszony nem szólt semmit, hanem lehajolt s megcsókolta a nyúlpásztort háromszor, az pedig visszaadta azokat.

Igy a királyasszony három pár csókért kapott egy nyúlat s aztán nagy vigan hazafelé vette az útját; de mikor ép a kilincsre tette a kezét, hogy majd benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a kis nyúl pedig mint a villámlás kiugrott a királyasszony öléből s meg sem állt mig a nyájhoz nem ért.

Mikor a nyúlak mind együtt valának, a nyúlpásztor hazafelé terelte a nyájat, a király pedig a kis-ajtóban várakozott azoknak érkeztére s mikor megjöttek, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint, olvasván: egy, kettő, három... kilenczvenkilencz, száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.

Reggelre kelve a nyúlpásztor újra kihajtotta a nyúlakat, de most maga a király ment ki a mezőre, felöltözvén paraszti ruhába.

Mikor a nyúlpásztorhoz ért, köszön neki.

- Isten jó nap nyúlak pásztora!

- Fogadj isten szegény ember! hát mi jóért keresett meg?

- Mi türés-tagadás, én biz nem egyébért, csak azért, hogy szeretnék tőled egy nyulacskát venni jó pénzért, bizony nem bánod meg!

- Pénzért nem adom, hanem ha tizenkét botot a farodra sózhatok, nem bánom, ráadom a fejemet.

Mit volt mit tenni a királynak, lefeküdt a gyepre s a nyúlpásztor amugy káplárosan rávágta a tizenkettőt, hogy csakugy porzott az ülepe; de a király mindezt föl se vette, csakhogy nyúlra tehetett szert, gondolván magában, megállj ilyen amolyan dologkerülő bognárja, mégis te húzod a kurtábbikat.

De biz az mégse húzta, mert mikor a király ép a kilincsre tette a kezét, hogy már benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, és a kis nyúl mint a villámlás kiugrott a király öléből s meg sem állt addig, mig a nyájhoz nem ért.

Aztán a hasznavehetlen bognár negyedszer is hazahajtotta a száz nyúlat, a király pedig most is ott állott a kis-ajtóban, maga számolta meg, de nem lelhetett hibát, mert a nyúlak mind megvoltak.

A nyúlpásztor aztán ötödször is kihajtotta a száz nyúlat a mezőre legelészni, a király pedig felülvén arra az ördöngös szekérre, melyet a hasznavehetlen bognár csinált, kiment a nyúlak pásztorához, de három üres zsákot is vitt ki magával.

- Hallod-e te ilyen amolyan dologkerülő nyúlpásztor - szidom a lelkedet! - ha te nekem ezt a három zsákot tele nem csinálod igazsággal: leüttetem a fejedet!

A nyúlak pásztora minderre csak ezt felelte, szót szólván:

- Kijött a királykisasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a királyasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a király én is adtam, ő is...

- Csak hadd el, csak hadd el, közbe vágott a király, tele van már mind a három, csak hadd el... s inkább szeretnék a pokolba lenni, mint ezt hallani.

Erre a szóra, mintha parancsolták volna, megindult az ördöngös szekér a királylyal s meg sem állt vele a pokol fenekéig.

Aztán a hasznavehetlen bognár elvette a királykisasszonyt, király lett s még most is uralkodik a feleségével együtt, hogyha meg nem haltak.

 
 
0 komment , kategória:  DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK   
szeretettel
  2013-10-10 15:00:32, csütörtök
 
  A SZÁZ PÁR KÖRTVE ÉS ALMA.



Volt egyszer a világon egy fuvaros, ki itt meg itt, ezen meg ezen az uton haladva ugy elakadt, hogy se előre se hátra, se jobbra, se balra. Most már mitévő legyen, hova tudjon a lelke lenni, mikor sehonnan se mutatkozik segitség; embert még aranyért sem lehetett volna látni.

A mint ott legjavában évődik s veszti a lelkét, egyszer, honnan, honnan nem, egy szőrös ördög termett előtte, ki senki más nem volt mint maga Plutó ő felsége.

- Hallod-e te szegény ember, szólt az ördög, akkor kisegitlek a hinárból, hogyha megigéred, hogy nekem adod a házadból azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz, hogy van-e a világon, vagy nincsen.

- Jól van, legyen a te szived szándéka szerént, neked adom a házamból azt a legkedvesebb jószágomat a miről én még mitse tudok.

A fuvaros aztán elszámlálta az ördögnek, hogy mije van, a riska tehéntől és a két pókos lótól kezdve a legutolsó kerékszegig; de az ördög csak a fejét rázta, hogy ez sem az, az sem az.

- Nekem tudtommal egyebem nincsen, azért a mi ezeken kivül találtatik a házamnál, neked adom.

- Add ki hát irásban, kösd le a lelkedet, ird alá nevedet s kezed keresztvonásával erősitsd meg, hogy nekem adod azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz.

A szegény fuvaros aztán az ördög által elkészitett kontraktust aláirta, keze keresztvonásával megerősitette, hogy annak odaadja azt a legkedvesebb jószágát, miről ő mitse tud.

Az ördög aztán zsebre tette az irást, megfogta a kocsi rúdját s félkézzel ugy kirántotta, mintha soha el nem lett volna akadva abban a feneketlen kátyuban.

- No szegény ember, most már megmondom, hogy mi az a legkedvesebb jószágod, miről mitse tudsz: azalatt az idő alatt, mig te odajártál, a felséged egy kis fiút szült, s ez az a legkedvesebb jószágod, kiről mitse tudtál. Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva elmegyek a fiúért s elviszem magammal.

S ezzel az ördög megfordult az egyik sarkán s ugy eltünt, mintha soha ott nem lett volna, - a szegény ember pedig nagy szomoruan hazafelé bandukolt, ki, hogy az ördögöt mégis valahogy kijátszsza, kitanittatta a fiát s papnak szánta.

De mikor a fiú már a 17 esztendőt is meghaladta s a 18-ikba fordult: a szegény ember meg a felesége mindig sirással fogadták, hogy ha megjött az iskolából. A fiú csak elnézte egy darab ideig, de már nem állhatta szó nélkül, s kérdést intézett az apjához és az anyjához.

- Ugyan, tubus szüléim, nem felelnének egy kérdésemre?

- S mi lenne az kedves fiam? kérdé egyszerre az apja is, anyja is.

- Az biz nem egyéb, csak az, hogy mi dolog az, hogy én valahányszor megjövök az iskolából, mindég sirva-ríva találom kigyelmeteket?

- Hahó kedves fiam, szólt az apjuk, mi türés-tagadás, már csak megmondjuk az igazat, hogy mért omlik a mi szemünk könye, valahányszor kijösz az iskolából: az biz nem egyébért folyik, mint, egyszer ebben meg ebben az erdőben, ezen meg ezen az úton jőve elakadtam, még pedig olyan helyen, hogy máskor ott koczogva is eljöttek a lovaim, akkor pedig mégse mozdultak. Hiába vettem ki a lőcsöt, hiába ütöttem-vertem a szegény pára jószágokat, hiába vesztettem velük a lelkemet, mert biz azok, ha mindjárt tüzes taplót kötöttem volna is a fülükbe, nem mozdultak, - segitség pedig sehonnan sem érkezett. A mint ott legjavában küzködöm, egy emberforma vetődik elém, ki azt találja nekem mondani: "Hallod-e te szegény ember, akkor kisegitlek a hinárból, hogyha megigéred, hogy nekem adod a házadból azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz, hogy van-e a világon vagy nincs." - Én jó bolond létemre semmi roszat nem gyanitva, szavamat adtam s még rádásul irásban lekötöttem a lelkemet. Az a legkedvesebb jószágom pedig kiről mitse tudtam, senki más nem volt, mint te. S mikor az az átkozott csalfa emberforma, ki senki más nem volt, mint maga az ördögök királya, zsebre tette az irást, felém fordult, azt mondta nekem, hisz ugy az eszemben van, mintha csak tegnap történt volna: "Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva elmegyek a fiúért s elviszem magammal." És az az óra kedves fiam, melyben elszakasztanak a szivünktől, mindennap közelebb-közelebb jön; mert mára 18-ik esztendőbe fordultál. Ezért omlik a mi két szemünk könye, ezért siratunk téged éjjel-nappal kedves fiam, hangos zokogással.

- Ha csak ez a bajuk tubus szüléim, kisebb gondjuk is nagyobb legyen ennél, mert majd elmegyek én a pokolba, majd fölkeresem ott Plútó ő felségét, majd elvégzem én vele a dolgot s hacsak lehet, elhozom a kontraktust, hisz hát kárjába tanultam volna ki annyi iskolát?

Aztán a szegény ember fia magára öltötte a papi ruhát, hona alá csapta a szent könyvet, kezébe vette a füstölőt és a szentelt viztartót, s elindult a pokol felé.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer a mint egy nagy vadon erdőben levő magas hegyen keresztülment volna, egy hires zsivány útját állta; de hogyim látta az az istentől elrugaszkodott, hogy kivel van dolga, félreállt az útból.

- Hová-hová lelki atya? kérdi a zsivány.

- Elmegyek a pokolba a kontraktusomért, felelt neki a kis-pap.

- No ha már odamégysz, nézd meg az én helyemet is, hogy hol fekszem én holtom után? s ha erre találsz visszajőni, megvárlak itt ezen a helyen.

No jól van, ez abba maradt. A szegény ember fia aztán tovább folytatta a maga útját; annyira-annyira, hogy egyszer mégis elért a pokol kapujáig. Bemegyen rajta s ekkor meggyujtotta a füstölőt, az ördögök pedig, a kiket elő-utó talált, mintha az istennyila kergette volna őket, futottak a tömjén szagától, mert az olyan volt nekik, mintha büdöskővel füstöltek volna az orruk alá.

A kis-pap egyre tovább haladt, az ördögök pedig egyre tovább futottak a tömjénszag elől, orrukat, szájukat bedugván, egy se mert szemközt állni vele; mert az volt a boldog, a ki legelől futhatott.

A szegény ember fia minden háboritás nélkül egész Plutó ő felsége királyi rezidencziájáig eljutott s hogy ideért, rányitja ő felségére az ajtót s minden szó nélkül elkezdi füstölni az ördögöket.

- Ki vagy, mi vagy, mit akarsz, mit kivánsz?? kiáltott rá a pokol királya.

De a kis-pap mindezekre semmitse válaszolt, hanem egyre füstölt a tömjénnel.

- Jaj, csak azzal a kénkőfüsttel hagyj fel, mert mindjárt szörnyethalunk! mit akarsz, mit kivánsz?

De a kis-pap még ekkor se felelt az ördögök királya kérdésére, hanem elővette a szentelt vizet s el kezdte vele locsolni az ördögöket, kik hogyim nem volt menekülés, az orditás és bőgéshez fogtak, mert az olyan volt nekik, mintha kővel hajigálták volna őket.

- Mit akarsz, mit kivánsz, mindent megadunk, csak azzal a kőhajigálással hagyj fel! kiáltott a király.

- Akkor felhagyok, hogyha idadod a kontraktus-levelemet, még aztán megmutatod ennek meg ennek a hires zsiványnak a helyét a hol ő majdan fekszik.

Plutónak az anyja ott feküdt a kuczkóban vasszegeken s ez kikiáltott a fiának.

- Vesd oda annak a kutyának azt a levelet s mutasd meg annak a hires zsiványnak leendő fekvő-helyét; mert mindjárt agyonver azzal a kövekkel!

A pokol királya aztán odadta a szegény ember fiának a kontraktust s megmutatta a hires zsivány fekvő helyét.

- Nézd, szólt Plutó, itt fog ezen az éles beretva-ágyon feküdni, alatta és felette pedig lobogós-lángos tüz ég egész ezer esztendeig.

A szegény ember fia aztán zsebre tevén a kontraktust, kijött a pokolból s hazafelé forditotta a szekere rúdját. A hires zsivány pedig azon a bizonyos helyen megvárta a kis-pap érkeztét s azt kérdi tőle:

- No megnézted-e azt a helyet, a hol én holtom után fekszem?

- Meg, válaszolt a pap.

- S mivel lesz az ágyam feneke kirakva?

- Éles borotvával.

- Mi lesz a fejem alatt a vánkus?

- Égő zsarátnok.

- Mi lesz a takaróm?

- Lobogós láng.

- S mennyi ideig kell ott nekem senyvedni?

- Ezer esztendeig.

- Hát nincs szabadulás a számomra?

- Van; hogyha azt megcselekszed, a mit mondok: kit ütöttél legelőször agyon?

- Az apámat.

- S másodszor?

- Az anyámat.

- Megvan-e az a botod, a melylyel az apádat agyonütötted s mi fa az?

- Megvan, itt van a kezemben. Mi fa, mi fa? ez biz nem egyéb, mint tőről vágott almafa.

- Hát az a botod megvan-e, a melyikkel az anyádat agyonütötted s hát az mi fa?

- Az otthon van s ha jól emlékszem, tőről vágott körtvefa.

- Hát látod-e azt a nagy hegyet, mely itt előttünk az eget támasztja?

- Látom.

- No, ha látod, eredj föl annak a tetejébe, s ültesd el ott mind az almafa- mind a körtvefa-botot tővel lefelé s térden csúszva ebből a forrásvizből mindaddig hord a szádban azoknak a tövére a vizet s mindaddig öntözgesd, mig mind az almafa, mind a körtvefa ki nem hajt, virágot nem hoz s gyümölcsöt nem terem. Ha pedig egyszer kizöldül, kivirit, gyümölcsöt hoz a két gyilkos szárazfa: éjjel-nappal sose hunyd be a szemedet, mert ha a gyümölcséből, nem többet csak egyet is ellopnak, minden munkád, minden fáradtságod dugába dőlne s ujra megint elszáradna a fa, lehullna róla a levél és gyümölcs. S mindaddig ki nem viritanának, mig azt a munkát, melyet elvégeztél, előlről nem kezdenéd; még ismét térden csuszva abból a bizonyos forrásból a szádba vitt vizzel mindaddig nem öntözöd, mig mind a kettő ujra ki nem hajtana, virágot nem hozna s gyümölcsöt nem teremne.

S ezzel a kis-pap ott hagyta a zsiványt, ez pedig tüstént abban a szempillantásban fölment arra az irdatlan magas hegyre s a leghegyében mind a körtvefa-, mind az almafa-botot elültette egymás mellé, aztán két térdére esett s ezen csúszva elmászott ahhoz a bizonyos forrásvizhez melyet a kis-pap mondott neki. Mikor odaért telemeritette a száját s térden állva, térden csúszva felmászott ismét arra az irgalmatlan magas hegyre s megöntözte mind a körtvefa-, mind az almafabot tövét; - aztán ujra térdre esett, ujra elcsuszott a forrásvizig s telemeritvén a száját, ismét azon az úton és módon felmászott a hegy tetejére s megöntözte a szájában hozott vizzel mind a körtvefa-, mind az almafa-bot tövét. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap csakugy mint a másik nap. Hét esztendő elmultával aztán mind a körtvefa-, mind az almafa-bot kihajtott, kivirágzott vörös levéllel, fekete virággal s piros gyümölcscsel.

Mikor a két gyilkosfa meghozta a maga gyümölcsét, a zsivány nem tett egyebet, mint éjjel-nappal ott ülvén a két fa tövében, soha be nem hunyta a szemét, hanem szünetlenül csak a gyümölcsfákat őrizte.

De itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, egyszer, hogy-hogy nem, a zsivány eltalált aludni; egy fekete varju pedig a szomszéd fáról csak ezt várta. S hogyim látta, hogy a hires zsivány se holt, se eleven: rárepült az almafára s egy szép piros almát leszakasztott róla; - erről aztán a körtvefára szállt s arról is szintén leszakasztott egy körtvét s aztán mind a két gyümölcscsel elrepült.

Itt lelkem teremtette mind az almafáról, mind a körtvefáról tüstént abban a szempillantásban minden levél s minden gyümölcs lehullván, elszáradtak, a töveikből pedig hangos sirás-rívás és jajveszéklés hallatszott.

A híres zsivány csak a nagy sirásra-rívásra ébredt föl s tüstént megösmerte, hogy az, a ki az almafa tövéből jajveszékel, senki más, mint tulajdon nemző apja, az pedig a ki körtvefa tövében sir-rí, senki más, mint tulajdon szülő anyja s ekkor mind a sirás-rívás, mind a jajveszéklés olybá tetszett neki, mintha a szivében egy nagy kést ütöttek volna.

- Ne sirj anyám, ne jajveszékelj apám, szólt a zsivány, igaz hogy megloptak, de majd máskor jobban vigyázok; könyeimmel öntözlek, szájamból itatlak, de mégis muszáj ujra kihajtanotok.

S csakis igy nem hallatszott többé a nagy sirás-rívás és a keserves jajszó, csakis igy hallgatott el mind a körtvefa, mind az almafa.

A hires zsivány aztán a két térdére esett s ezen csúszva ujra elmászott ahhoz a bizonyos forráshoz, majd tele meritvén a száját a vizből, azon az úton és módon visszament a magas hegyre s megöntözte mind az almafát, mind a körtvefát. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap ugy mint a másik nap. Hét esztendő elmultával aztán, mind a körtvefa, mind az almafa kihajtott, kivirágzott gyümölcsöt hozott, csakhogy a levele: vörös volt, a virága fekete: s a gyümölcse: vérpiros.

Mikor a gyümölcsfák megtermették a maguk gyümölcsét: a hires zsivány nem tett egyebet, mint odaült a két fa tövébe s éjjel-nappal őrizte.

Itt lelkem teremtette egyszer egy hatlovas üveges-aranyos hintó vágtatott el a két gyümölcsfa alatt, de már ekkor érett volt ám mind a körtve, mind az alma s csakugy piroslott, hogy jobban se kellett. Meglátja a piros almákat és körtvéket a kocsiban ülő püspök, ki senki más nem volt, mint a szegény fuvarosnak a fia, parancsolja a huszárjának, hogy ugorjék le a bakról s hozzon neki abból a gyümölcsökből vagy egy párt.

A huszárnak sem kellett ezt kétszer mondani, izibe lepattant a bakról, oda szalad az almafa és körtvefa alá, hogy majd szakit egyet-egyet róluk, s odaviszi az urának; de a mint ép hozzá akar nyulni, megrázkódik egy falevél s megszólal:

- Ne szakits mi rólunk oh jó ember; mert nem te ültettél ide, nem te öntöztél szájban hordott vizzel!

A huszár a világért se nyult többé a gyümölcshöz, hanem visszaszaladt a püspökhöz s mondja neki:

- Nagyságos uram! biz én nem hoztam se a körtvefáról, se az almafáról, mert a hogy ép szakitani akartam volna róluk, megrázkódik egy levél s megszólal, mondván: "Ne szakits mi róluk oh jó ember; mert hisz nem te ültettél ide, s nem te öntöztél szájban hordott vizzel!" S ezért biz én isten látja a lelkemet nem mertem a gyümölcshöz nyulni.

- Jól tetted édes fiam, szólt a püspök, kinek csak ekkor jutott eszébe, hogy micsoda alma- és körtvefa az. Ezért leszállott az üveges-aranyos hintóból, odament a két fa alá, hát a tövében ott ül ám a vén ősz zsivány.

A püspök aztán megáldoztatta a zsiványt megszámlálta a gyümölcsöket a fákon. Mind a körtve, mind az almafán száz-száz pár gyümölcs volt. S mikor a legutolsó gyümölcsre került a sor, s mikor azt is a többi közé számitotta, azok megrázkódtak s fehér galambképében elrepültek. Ott repült közöttük a vén ősz zsivány lelke is.
 
 
0 komment , kategória:  DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK   
szeretettel
  2013-10-10 14:59:42, csütörtök
 
  A MOSTOHA ÉS AZ ÉDES GYERMEK.



Volt egyszer a világon egy szegény asszony s ennek két fia, kik közül az egyik édes gyermeke volt, a másik pedig mostoha.

A szegény mostoha gyermeknek igazán mostoha volt a dolga; mert mig az édest réztepsiben sült pogácsával dugdosta az anyja, addig az a másik kenyérben sem evett eleget; mert mig az édesre egy héten háromszor is adtak tisztát, addig a mostoha három hétben sem kapott egyszer; mert mig az édes uj ruhában járt, uj szüre, uj csizmája, uj kalapja és nyakravalója volt, addig az árva csak viseltet hordott, fótos szür, fótos csizma, lyukas kalap s rongyos nyakravaló volt rajta, s mikor már annyira nőtt, hogy megbirta a maga kenyerét keresni, azt mondták neki, hogy menjen istenhirével szolgálatot keresni. A mostohája sütött az útra neki hamuban sült pogácsát.

El is ment az szívörömest, csakhogy egyszer a mostohájától megszabadulhatott.

A mint mén, mendegél, egyszer egy nagy terepély cserfa alá érkezett s hogyim fáradt is volt, éhes is volt: leült a nagy terepély cserfa alá, elővette a tarisznyáját, kibontotta s kivette belőle a hamuban sült vakarót; de a mint ketté akarja törni, honnan honnan nem, egy kis róka áll előtte, s enni kért, mondván:

- Hallod-e te jó mostoha fiú, hogyha szépen megkérnélek, nem adnál nekem abból a hamuban sült vakaróból?

- Adok biz én, mert jut is, marad is s ezzel a mostoha fiú kétfelé törte a vakarót s feleközepét a kis rókának adta.

A kis róka elvette a hamuban sült vakarót s mikor megette, azt mondja a mostoha fiúnak:

- No mostoha fiú, jótét helyébe jót várj: azért itt van, tedd el ezt a három szál szőrömet, majd hasznát veszed még ügyes-bajos dolgaidban, csak égesd meg, vesd a tüzbe s én tüstént segitségedre leszek.

No jól van, a mostoha fiú elvette a három szál róka-szőrt, eltette s a kis rókától elbúcsuzván, útnak eredt.

Mén mendegél aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy királyi rezidenczia elé ért. Bemegyen a rezidencziába, hát a király ép szemközt jött rá. Köszön neki:

- Adjon isten jó napot fölségednek!

- Fogadj isten mostoha fiú! hát mi járatban vagy?

- Szolgálatot keresek.

- Ép jókor jöttél; aratóra van szükségem, ha kedved tartja megfogadlak. Itt meg itt van háromszázhatvanhat zsákos földem tisztabúzával bevetve, ha ezt egy 24 óra elforgása alatt le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóba nem rakod, haza nem hozod s ki nem csépeled: leüttetem a fejedet, de ha azokat megcselekszed; három tarisznya pénzt mérek ki a számodra. Az egyikben lesz aranypénz, a másikban ezüstpénz és a harmadikban rézpénz.

Itt a mostoha fiúnak csak akkor esett le az álla, mikor a király iménti beszédét meghallotta, de mit volt neki mit tenni, nem egyebet, mint azt, hogy nagy szomorúan kibandúkolt a háromszázhatvanhat zsákos föld szélére s hozzáfogott a munkához. De hiába serénykedett álló nap, mert biz ő kigyelme bár ugy dolgozott mint a kutya, hogy szinte a hátán csorgott a viz, nem aratott le nagyobb darabot, mint ez a ház földje, la, de még hozzá sötét estve is dolgozott. Hogy aztán nagy fáradtan kidölt a munkából, hogyim látta, hogyha szakadtáig dolgozik is, mégse arathatja le egy huszonnégy óra elforgása alatt azt a tengernyi életet, nemhogy még kévébe is kötözze, csomóba is rakja, haza is vigye s még ráadásul ki is csépelje, fel is szelelje, mondom, hogy ezeket mind fontolóra vette, sirva fakadt.

Csak sirdogál, csak sirdogál, egyszer a mint ki akarja venni a kendőjét, hogy majd megtörli a szemét, kezébe akad a három szál rókaszőr. A mostoha fiúnak sem kell több, izibe tüzet rakott s belevetette a három szál rókaszőrt. Alig égtek ezek el, íme, előtte terem a kis róka, kérdvén:

- Mit sirsz, mit rísz olyan keservesen mostoha fiú?

- Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor a király azt parancsolta, hogyha egy huszonnégy óra elforgása alatt, ezt a háromszáz hatvanhat zsákos földet le nem aratom, kévébe nem kötöm, csomóba nem rakom, haza nem hordom, ki nem csépelem s fel nem szelelem: igy meg úgy bánik velem; - ha pedig én mindezeket meg tudnám cselekedni: három tarisznya pénz lenne a jutalma. Az egyikben lenne aranypénz, a másikban ezüstpénz és a harmadikban rézpénz... Ezért fől az én fejem, ezért omlik az én két szemem könye!

- Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; csak te feküdjél szép csendesen s aludjál reggelig bátran, a többit pedig majd elvégzem én, csak bizd reám.

Ugy is lett. - A mostoha fiú lefeküdt szép csendesen s el is aludt, a kis róka pedig elővett három kis sípot, megfújta mind a hármat s ime, az első hangjára a kerek föld minden egere, a másodikra a kerek föld minden hörcsöge, a harmadikra pedig a kerek föld minden galambja előtte termettek, melyeknek aztán kiadta a parancsolatot, hogy a búzát learassák, kévébe kötözzék, csomóba rakják, haza is hordják a király pajtájába, s otthon még ki is csépeljék, fel is szeleljék.

Ezeknek se kellett kétszer parancsolni, mert az egerek ízibe hozzá láttak az aratáshoz, a hörcsögök kötözték és hazahordták, a galambok pedig szemenkint kiszedték a szép tiszta buzát; ugyannyira, hogy reggelre kelve mind a háromszázhatvanhat zsákos föld termése ott állt garmadában, hogy szinte gyönyörűség volt ránézni arra a drágalátos szemenszedett tisztabuzára!

A király aztán ezt látva rögtön kimérte a három tarisznya pénzt a mostoha fiúnak, ki aztán hazafelé forditotta a szekere rúdját s mikor hazaért, a mostohája szinte elijedt ennyi temérdek pénz láttára, kérdvén:

- Hát édes fiam, hol tettél szert ennyi tengernyi pénzre?

- Hol tettem szert? hát itt meg itt lakozik egy király, s minthogy annak háromszázhatvanhat zsákos földjén levő termését egy huszonnégy óra elforgása alatt learattam, csomóba kötöztem, hazahordtam, kicsépeltem, kiszeleltem: hát az adta.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez!... Már akár fogy el akár nem, elég az hozzá, hogy a szegény fiú mostohája tulajdon édes gyermekét is elküldte szolgálatot keresni. De már ennek nem hamuban sült pogácsát sütött az útra, hanem tejbe-vajba sült szép fehér vakarót, melyet egy tarisznyába kötve nyakába akasztván, nagy szerencsekivánatok közt útnak eresztette.

Megyen mendegél az édes fiú hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, ő is elérkezett a nagy terepély cserfa alá s hogyim fáradt is volt, éhes is volt, leült az alá, elővette a tarisznyát, kibontotta s kivette belőle a kakastejjel tejbe-vajba sült szép fehér vakarót; de a mint ketté akarja törni, honnan-honnan nem, a kis róka előtte terem s enni kér, mondván:

- Hallod-e te édes fiú, hogyha szépen megkérnélek: nem adnál nekem abból a tejbe-vajba sült fehér vakaróból!

- Bizony nem adok én, majd bizony hogy is ne, kaparj kurta, neked is lesz!

A kis róka megszégyenülve tovább sompolygott, - az édes fiú pedig hogyim testét-lelkét megnyugasztotta, tovább ment.

Ő is elért ahhoz a bizonyos királyhoz. - Köszön neki:

- Adjon isten jó napot fölségednek!

- Fogadj isten édes fiú! hát mi járatban vagy?

- Szolgálatot keresek.

- Ép jókor jöttél; aratóra van szükségem, ha kedved tartja megfogadlak. Itt meg itt van háromszázhatvanhat zsákos földem zabbal bevetve, ha te ezt egy 24 óra elforgása alatt le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóba nem rakod, haza nem hozod s ki nem csépeled: annyi botot üttetek rád, a hány nap van egy esztendőben; - ha pedig mindezt megcselekszed, három tarisznya pénzt mérek ki a számodra. Az egyikben lesz aranypénz, a másikban ezüstpénz és a harmadikban rézpénz.

No jól van, itt az édes fiú nagy fittyre kimegyen a földre s hozzá látott a munkához; de biz ő kigyelme, ha nem mondom is elhihetik, a háromszázhatvanhat zsákos föld termését nem aratta le: ezért a királytól kikapta a maga jutalmát - háromszázhatvanhat botot, melyeket alig birt hazaczipelni, mert csakugy lézengett aztán mint a maszlagos hal, mint az agyonvert. S mikor valahogy nagy nehezen hazavánczorgott, jó édes anyja imhogy szörnyet nem halt drágalátos mákvirág fia esetén.

Itt a mostoha fiúból gazdag ember lett, az édes fiú pedig szegény ember, kik még most is élnek, ha meg nem haltak.

 
 
0 komment , kategória:  DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK   
szeretettel
  2013-10-10 14:58:57, csütörtök
 
  A CSODA-FALEVELEK.



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy fiatal kalmár s ennek egy gyöngyadta felesége. Hogyim az egy pár cseléd szép volt, fiatal volt, halálba szerették egymást, ugyannyira, hogy fogadást tettek, hogyha valamelyik közülök elébb megtalálna halni, mint a másik: a kalmár nem házasodik még többé, az asszony pedig nem cseréli fel más-névvel az ura nevét.

No jól van, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a szép asszony megbetegszik, meghal s el is tették öröknyugalomra a kriptába; de az ura annyira szerette a feleségét, hogy egész tengernyi éjszakákon keresztül a koporsó mellett virradt meg. Egyszer a mint ott siratgatja a feleségét, hát látja, hogy egy nagy kigyó kibujik egy lyukból s egyenesen a felesége koporsójának tart.

- Ehjnye te csunya féreg, szólt a kalmár, csak nem mászod meg a feleségem koporsóját a szemem láttára, hiszem azt azt egyet! s ezzel kihúzta az oldalán fityegő szablyáját s a nagy kigyó fejét leszelte. A nagy kigyó teste ott hentergett a földön, de a feje fölkerekedik, térül-fordul, be a lyukba, majd visszajövén, három csoda-falevéllel, elég az hozzá, a feje odaragadt a testéhez s aztán elment a maga utjára, a három csoda-falevelet pedig ott hagyta.

A kalmárfi, hogy, hogy nem, a három falevelet fölvette s mintha az isten sugta volna, felnyitotta az üveg koporsót s egyet a felesége szivére tett, kettőt pedig a két mellére s ime! a halott megmozdult, majd lélekzetet vett, majd ismét megrázkódván, felnyitotta a szemét, felült s kilépett az üvegkoporsóból.

Ki volt most boldogabb mint az egy pár cseléd, mikor ujra egymásé lehettek s ujra szerethették egymást, mint a páros galamb.

De itt a kalmárnak hosszu útra kelletvén mennie portékákért, kedves feleségétől nagy könyhullatások között elbúcsuzott, s elment. De mig odajárt, a fiatal menyecske egy generálissal összeszürte a levet s elszökött vele idegen országba.

Mikor a kalmár nagy fáradtan hazavetődött a hosszú útról, csak ekkor vette észre, hogy oda a szép asszony, nincs szép asszony. Volt, nincs, elszökött a generálissal. Szörnyű nagy búsultában mindenét pénzzé tette s elindult országvilágszerte bujdokolni.

Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy gyászszal bevont városba érkezett; az egész város fekete posztóval volt bevonva s az emberek olyan szomoruan jártak-keltek az utczán, mintha mindegyiknek halottja lett volna, kit reggel, délben és estve mindig sirathatott.

Halott volt az igaz, az egész város halottja; mert a királynak egyetlen egy 18 éves leánya feküdt a teritőn. Ezért volt az egész város feketével, gyászszal bevonva.

Itt a kalmár, mit mit nem cselekedett, kapja a lelkét, felöltözött orvosi ruhába, beállitott a király színe elébe, ki még most is feketébe öltözve egyetlenegy kedves leánya kimultát siratta.

- Adjonisten jó napot felségednek! köszönt neki az orvos-ruhában felöltözött kalmár.

- Fogadj isten orvos! hát mi járatban vagy?

- Mi tűrés tagadás, felséges uram, én biz nem egyébért fordultam felségedhez, mint annak a megtudása végett, hogy mit adna fölséged annak az embernek, a ki egyetlenegy legkedvesebb leányát ismét életre tudná hozni?

- Oh jó ember, hát mit adnék egyebet, mint a felekirályságomat a leányommal együtt!

- No, ha fölséged nekem is megadja azt a mit igért, nekem is ideadja a felekirályságot és vele együtt a királykisasszony kezét: itt van parolás tenyerem, hogy én leszek az az ember, a ki egyetlenegy kedves leánya drága világát ismét visszaadja, s nem kérek egyebet, mint azt, hogy vagy három óráig egyes egyedül lehessék abban a szobában, a melyikben kiterítve fekszik a királykisasszony.

A király mindenbe beleegyezett, csakhogy aztán fel legyen ám támasztva egyetlenegy legkedvesebb leánya. Az orvosruhában felöltözött kalmár pedig nem tett egyebet, mint bemenvén a halottas szobába, ajtót, ablakot bezárt, becsinált, hogy azon egy teremtett lélek se lásson be, majd felhajtotta a halott-takarót s a királykisasszony szűz testére felrakta a csodafaleveleket. Egyet a szivére tett, kettőt pedig a két cziczi dombja alá s ime! a halott megmozdult, lélekzetet vett, majd megrázkódván, felült s leszállt a deszkáról.

Ha szép volt a kalmár elébbi felesége, de a királykisasszony hétszerte szebb s hogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: "Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se választ el egymástól." A király pedig rájuk adta az áldást és a pap összeadta az egy pár cselédet.

Igy a nagy szomorúságból nagy vigasság lett; a halottas tor helyett lakodalmat laktak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesben, s még az árva gyermeknek is akkora kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát.

Mikor a mézes-mákos hetek elmultak, az ifjú király, már mint a mi kalmárunk és a felesége, útrakeltek, hogy össze-vissza járják az országot s a hol lehet, gyámolitsák az ügyefogyottakat és segítsék a szegényt. A mint igy utazgattak, egyszer abba a városba találtak vetődni, hol a generális és a kalmár elébbi felesége lakott.

De az ifjú király és a felesége, hogy föl ne ösmerjék addig, mig ők nem akarják, paraszti ruhában öltöztek fel s mint ilyenek egy csárdába vetődtek be. A csárdában ott ivott három vén huszár; mulattak kedvükre s ugyancsak benéztek a kancsó fenekére, mert már egy kicsit kótyagosak is valának.

A király meg a felesége ugyanazon asztalhoz ültek, hol a három vén huszár pityizálgatott. A huszárok emberség-tudók valának s egy közülök mindjárt megkinálta a királyt a telt palaczkkal, mondván;

- Igyál földi, te érted is meghalt a Jézus!

A király elvette a palaczkot s jót húzott belőle, majd ő is parancsolt egy itcze bort s visszakinálta a huszárt, mondván:

- Igyék vitéz uram, mert kendért is leesett a varju a fáról!

A huszár elvette a telt palaczkot s jót huzott belőle, majd vissza akarta tenni a király elébe, de az intett neki, hogy a többieket is kinálja meg.

Addig addig ittak a huszárok, hogy a pénzük sehogy sem futotta ki a bor árát, a korcsmáros pedig az apja fiának se adott rovásra.

Mit volt mit tenni az egyik huszárnak, ki legtöbbel tartozott, haza is kellett volna már menni, mert régen elfújták már a takarodót, itt is szeretett volna maradni, mert nagyon mulatnékja volt, a korcsmáros pedig, mint mondám, nem adott hitelbe, kapja a lelkét, leoldozta az oldalról a kardját, odadobta a csaplárosnak, hogy hozzon bort.

A király mindezt jól látta, de nem szólt egyebet, csak azt kérdezte a vén huszártól:

- Hej, vitéz uram, mit csinál kend holnap kard nélkül, mikor ki kell rukkolni, mert itt lesz a király?

- Mi csinálok, mi csinálok, az az én gondom; mert voltam én már nagyobb bajban is, mégis kivágtam magamat a ki áldója van, hisz azért teremtett az isten huszárnak! aztán legfeljebb is, ha észreveszik is, az lesz a dolog vége, hogy huszonötöt rám hegedülnek, aztán punktum!

No jól van, ez abba maradt. - Reggelre kelve a király és a felesége tisztelgésére az egész huszárezred kirukkolt; ott volt a generális is, meg aztán a felesége is, már mint a király első oldalbordája, meg aztán az a vén huszár is a ki kardját beitta, s ki az aczél kard helyett, még azon éjszaka fakardot faragott magának s azzal rukkolt ki.

A király mindjárt észrevette, hogy melyik huszár volt az, a ki a kardját beitta. Odamegyen hozzá s keményen végig nézte, majd parancsolta neki, hogy álljon ki a glédából: a huszár kiállott. Most a király azt parancsolta, hogy szúrja keresztül a lovát s ekkor a huszár nagy keservesen föltekintett az égre s felkiáltott:

- Istenem, tégy csodát, változtasd a kardomat fává, hogy ne szúrhassam keresztül ezt az áldott jó pára jószágot!

A király elnevette magát a huszárfogáson, és igen megtetszett neki a vén vitéz.

Aztán a huszár a kardjára tekintett, mondván:

- Köszönöm istenem, hogy meghallgattad a kérésemet, hogy fává változtattad a kardomat!

A király aztán a vén huszárt azonnal megtette generálisává, a volt generális- és az első feleségével pedig törvényt láttatott s a regement hóhérjával mind a kettőt kiseprőztette az országból.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt, a kinek esze van ezt se hiszi talán.

 
 
0 komment , kategória:  DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK   
szeretettel
  2013-10-10 14:56:11, csütörtök
 
  A KÁRVALLOTT JUHÁSZ.



Volt egyszer a világon egy juhász, kinek a keze alá adott jószágból minden istenadta éjszaka egy juhát elvitték. Hogy kicsoda, azt senki sem tudhatta, még maga a számadó sem, ki éjjel-nappal maga vigyázott fel a juhokra, csak azt hallotta, hogy a kutyák elkezdnek ugatni, de hogy kire vagy mire, azt sohasem láthatta, aztán a juhok megugranak s már reggelre megint hiányzik egy darab jószág.

Ezen a számadó-juhász szörnyen elbúsulta magát s most is ott búsul az akol előtt, hogy ő neki már ennyi kára, annyi kára van.

A mint ott a legjavában búsul, arra vetődik egy czigány, ki megállott a juhász előtt s azt kérdi tőle:

- Mit búsulsz, mit bánkódol számadójuhász olyan keservesen?

- Jobb ha nem is kérded more, mikor ugy se tudsz rajta segíteni!

- Azt a piros szerencséjét, már hogy ne tudnék rajta segíteni, mikor ezermester vagyok, csak beszéld el nekem a te szived szomoruságát!

- Biz én more, nem búsulok egyebért, mint azért, hogy minden istenadta éjszaka elvesz egy juhom. Hogy ki viszi el, mi viszi el, azt senkisem tudja megmondani, de még magam se, bár már egy álló hét óta nem hunyom be a szememet, s nem veszek észre egyebet, csak hogy a kutyák elkezdenek csaholni, a juhok pedig ekkor megugranak s már reggelre kelve ismét odavan egy jószágom.

- Ha csak az a baj, szólt a more, kisebb gondod is nagyobb ennél, mert majd felvigyázok én, majd megcsípem én a tolvajt, csak bizd rám, csak egy marok túrót adj.

A számadó-juhász adott a czigánynak egy marok túrót, a more pedig ugy estende bevette magát a juhakolba s várta a jó szerencsét.

Csak vár, csak vár, egyszer ugy éjféltájban csaholni kezdnek a kutyák, a juhok pedig megugranak. Itt a czigány, bár majd kinézte a szemét, nem lát senkit sem, de azért felkiáltott:

- Azt a piros szerencséjét leteszed azt a juhot s jöszte velem birkózni!

Az ördög, mert ki lehetett volna más, letette a juhot s odament a czigányhoz.

- Hallod-e te hitvány czigány, birkózni ugyan nem birkózom meg veled, de ha megcselekszed azt, a mit én, akkor elhiszem, hogy erős ember vagy.

- Megcselekszem, de még több kunsztot is mutatok, csak hagy halljam, hogy mi légyen az?

- Az biz nem egyéb, mint keressünk két egyforma követ, egyet a te számodra, egyet pedig az enyémre, s ha te azt a követ ugy össze tudod lisztté morzsolni, mint én: akkor elhiszem, hogy erős ember vagy, akkor jöszte velem a pokolba, kifizetem duplán az ellopott juhok árát.

Aztán kerestek két egyforma követ, melynek egyikét az ördög a czigánynak adta, a másikát pedig magának tartotta meg.

- No more, ide nézz, hogyha akarsz valamit látni, - szólt az ördög s a követ ugy összemorzsolta a markában, hogy lisztté vált.

- No more, szólt ismét az ördög, ezt tedd meg.

- Bakatel az egész dolog, mert az még csak kis Miska, de ezt tedd meg ördög, hogy necsak lisztté váljék a kő a markodban, hanem vizet sajtolj ki belőle! S ezzel a czigány kivette a kebeléből a marok-túrót s addig addig szoringatta, mig egy pár csepp savó ki nem csordult belőle.

- No ezt tedd meg, hogyha legény vagy a talpadon! szólt a czigány.

De biz az ördög hasztalan szoringatta a markában a követ, mert biz abból csak nem tudott vizet kifacsarni.

- No czigány, szólt az ördög, most már elhiszem, hogy erős ember vagy: azért jöszte velem a pokolba, megfizetem a juhok árát.

Aztán mind az ördög, mind a czigány elindultak a pokolba s mikor odaértek, a czigányt az ördög keresztülvezette harminczhárom szoba során, hogy majd nem tud kivergődni a pokolból; de a czigánynak is volt ám esze s mindegyik szoba ajtó sarkánál egy-egy kártyát hullatott el.

A harminczharmadik szobában tövis ágyon, vasszegekkel töltött párnán hevert az ördög anyja, ki már olyan vén volt, hogy nem birta felnyitni a maga szemét.

- No anyám, szólt az ördög, add ide csak a pénzes-pincze kulcsát, mert itt van a más világról egy czigány, ki hétszerte erősebb mint én, ki kifogott rajtam; mert mig én csak lisztté tudtam morzsolni a követ, addig ő vizet is tudott facsarni belőle.

- Ehj fiam, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem én is azt a czigányt.

Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta s feltámasztotta azokkal édes anyja szemét. Az ördög anyja végig nézi a czigányt tetőtől talpig s ekkor azt mondja a fiának:

- Hiszen fiam, ez csak egy hitvány czigány! azért menjetek ki ide meg ide az erdőre s ki több fát haza tud hozni a hátán, az legyen a nyertes.

Itt mind az ördög, mind czigány kimegyen az erdőre s mikor odaértek: az ördög csak elkezdi a nagy szál fákat tövestül kiszaggatni s hányja rakásra, - a czigány pedig kivett a kebeléből egy gombolyag háziczérnát s elkezdi vele az egész erdőt össze-vissza kötözgetni. Az ördög csak nézi egy darab ideig, csak nézi, hogy mit csinál a czigány, végre nem állhatta szó nélkül s kitört belőle az igazság.

- Mit csinálsz te czigány?

- Mit csinálok, mit csinálok?! én csak nem fogok egy pár darabka fával haza sétálni, mint te, hanem egyszerre elviszem az egész erdőt!

- Jaj, csak hagyd abba, inkább kifizetem a juhok árát háromszorosan!

Igy megint a czigány lett a nyertes. Aztán hazamentek mind a ketten, de biz egyik se vitt haza egy szálka fát sem.

- Anyám! szólt az ördög, add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány megint kifogott rajtam; az egész erdőt összekötözte s egyszerre mind el akarta hozni.

- Ehj fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem meg még egyszer azt a czigányt.

Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta s feltámogatta azokkal édes anyja szemét. Az ördög anyja aztán tetőtől talpig végig mérte a czigányt s ekkor azt mondja a fiának:

- Hiszen fiam ez csak egy hitvány czigány! azért tegyetek még egy próbát s ki jobban tud szaladni, az legyen a nyertes.

Itt mind az ördög, mind a czigány kimegyen a mezőre, hát látja a czigány hogy egy südő nyul alatt fekszik ám a bokorban. Rögtön megállitotta az ördögöt.

- Hallod-e te gonosz lélek, nekem csak egy kis öcsém van, az is jobban tud szaladni mint te, hát én akkor hogyne tudnék; de mikor elkiáltom magam, hogy szaladj, már akkor indulj el, mert az ott hagy el, a hol előtalált.

Itt a czigány elkiáltja magát, a kis nyúl pedig kiugrik a bokorból s szaladásnak eredt, az ördög utána, de biz az nem érte utól, nem hogy elhagyta volna.

Az ördög aztán visszament az anyjához s azt mondja annak, szót szólván:

- Anyám! add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány megint kifogott rajtam; mert csak egy kis öcscsével futottam versenyt, de még azt se értem utól, nem hogy őt.

- Ehj, fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hagy nézzem meg még egyszer azt a czigányt.

Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta, feltámogatta azokkal édes anyja szemét. A vén asszony pedig tetőtől talpig végig mérte a czigányt s aztán felkiáltott:

- Ehjnye fiam, hisz ez csak egy hitvány czigány! azért tegyetek még egy próbát: menjetek el ide meg ide a kúthoz s a ki több vizet haza tud hozni, az legyen a nyertes.

Aztán mind a ketten kimentek a kúthoz s mikor odaértek, az ördög telehuzott egy hat akós kádat vizzel, hogy majd azt a hátára veszi s hazaviszi, - a czigány pedig elővette két krajczáros bugyliját s körül-körül kezdte vele ásni a kútat. Az ördög csak nézi egy darab ideig, hogy mit csinál a czigány, végre nem állhatta szó nélkül.

- Mit csinálsz te czigány?

- Mit csinálok, mit csinálok?! hát csak azt csinálom, hogy ki akarom a kutat ásni s a mi viz van benne, egyszerre hazaviszem.

- Jaj, csak hadd abba, inkább kifizetem az ellopott juhok árát, csak hadd abba, mert megölne a szomjúság, mert a nélkül is meleg van a pokolban!

Igy megint a czigány lett a nyertes.

Aztán mindketten hazamentek s otthon csak elkezdi az ördög:

- Anyám! add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány ujra kifogott rajtam; mert gondold meg csak, az egész kút vizét egyszerre haza akarta hozni.

- Ehj fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem meg egyszer azt a czigányt.

Az ördög aztán ujra behozta a 12 szál vasrudat s ismét feltámogatta azokkal édes anyja két szemét. A vén asszony pedig tetőtől talpig végig mérte a czigányt s ekkor felkiáltott.

- Ehjnye fiam, hisz ez csak egy hitvány cigány! Node, mivel három próbát már kiállott s mégis ő lett a nyertes: ma már ne erezd útnak, hanem fektesd le a szomszéd szobába a vaságyra.

Ugy is lett. - A czigányt megmarasztották még egy éjszakára s belefektették a vasnyoszolyába; de ő kigyelme élt a gyanuperrel, mert hisz minek lett volna az a nagy szivesség: ezért ott hallgatódzott a kulcslyukon.

Csak fülel, csak fülel, egyszer csak elkezdi ám a vén asszony:

- Ehj fiam, hát mire való neked az a 12 mázsás vasbuzogány, hogyha nem arra, hogy azt a hitvány czigányt kollintsd vele főbe, he?!

- Igaz biz az édes anyám, hisz ez eszembe se jutott.

A czigány pedig ezt mind jól hallotta. Ennek sem kellett több, egy nagy fát fektetett a maga helyére, fejnek pedig vasfazekat boritott le.

Itt bejön az ördög a 12 mázsás vasbuzogánynyal, fölemelé s akkorát ütött a vasfazékra, hogy az ugy ellapult mint valami laska mintha az istennyila ütött volna bele.

- Hej, pajtás, kiáltott a czigány, ne simogasd a fejemet azzal a 12 mázsás vasbuzogánynyal!

Az ördög csak ekkor ijedt el, hogy milyen kemény feje van annak az átkozott czigánynak rögtön elvetette a vasbuzogányt s a czigánynyal együtt lementek a pinczébe s kimért annak egy zsák aranyat, már mint az ellopott juhok árát. A czigány megse birta mozditani azt a zsák pénzt, azért ujra a politikához fogott ilyeténképen:

- Hallod-e ördög pajtás, ugy-e én nem hoztam ide a juhokat, azért az árát itt föl se veszem, hanem fizesd ki a más világon, hozd el a válladon ezt a zsákpénzt; különben...

- De, hogy menjek én a te családod közé, hogyha oly erősek vagytok, hisz mindjárt agyonvertek!

- Azt a piros szerencséjét, attól ne tarts, hisz itt vagyok én, mert még mikor azt mondják: "Szosz kere dáde" még ekkor ne félj, de ha ezt mondják "Dikhecz" már akkor szaladj, mert jót nem állok érte, hogy a kisebbiket nem huzod.

Az ördög aztán a hátára vette a zsákpénzt, csakhamar elértek a más világra, a czigány putrija elé. Itt a sok purdé, apraja-nagyja ki szalad a dáde elébe s kérdik:

- Szoszkere dáde?

- Dikhecz, mi van a zsákban?

De mikor az ördög meghallotta ezt a szót "dikhecz" levetette a zsákpénzt s ugy elszaladt, mintha soha ott nem lett volna.

A czigány aztán kifizette a juhásznak a juhok árát s a megmaradt pénzen barátságosan megosztozkodtak; feleközepe lett a czigányé, feleközepe pedig a juhászé.

 
 
0 komment , kategória:  DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK   
szeretettel
  2013-10-10 14:55:23, csütörtök
 
  A SZEGÉNY EMBER TIZENKÉT FIA.



Volt egyszer egy szegény ember s ennek tizenkét fia.

Mikor a gyermekek annyira felcseperedtek, hogy kiki meg tudta keresni a maga kenyerét: a szegény ember mind a 12 fiát elküldte szolgálatot keresni.

Az anyjuk aztán mindegyik fia számára kakastejjel sütött tarisznyát és háziczérnával varrt pogácsát és kinek-kinek odaadta magáét, ez a tiéd, ez a tiéd s igy sorba, mig mind a tizenkettő ki nem kapta a maga részét.

A tizenkét fiú aztán elindult országvilágszerte szolgálatot keresni. A mint mennek mendegélnek, egyszer egy nagy terepély fa alá leültek pihenni s ekkor csak megszólal a legnagyobbik:

- Testvérek! egyet mondok, kettő lesz belőle: minek bontaná fel kiki a maga tarisznyáját, először együk meg közakarattal az egyikét, azután a másikét s igy sorba.

A testvérek ráállottak s legelőször is a legkisebbikét ették meg s azzal aztán tovább mentek; de mikor másodszor került evésre a dolog, senkise akarta a maga részét odadni, hanem kiki felbontotta a maga tarisznyáját s abból evett, csak a legkisebbiknek koppant a szeme; mert annak, bármennyire kért, egyik sem adott; mert arra mindegyik irigykedett, mivel mind a tizenkét testvér között az volt a legszebb és a legokosabb: azért mindegyik csak ennek a vesztére tört.

Kért a legnagyobbiktól, ki azt mondta neki:

- Akkor adok egy pogácsát; ha az egyik kézfődet le hagyod vágni.

Kért a másodiktól ki azt monda neki:

- Akkor adok egy pogácsát, ha a másik kézfődet le hagyod vágni.

Kért a harmadiktól, ki azt mondta neki:

- Akkor adok egy pogácsát, ha az egyik karodat le hagyod vágni.

Kért a negyediktől, az azt mondja neki:

- Akkor adok egy pogácsát, ha a másik karodat le hagyod vágni.

Kért az ötödiktől, az azt mondta neki:

- Akkor adok egy pogácsát, ha az egyik lábodat térdig le hagyod vágni.

S igy sorba, mindegyik testvér csak akkor akart egy pogácsát adni, ha valamely testrészét le engedi vágni.

- Mit volt mit tenni a legkisebb fiúnak, éhen csak nem halhatott meg: le engedte vágni kezét, karját, lábát, lábszárát, fülét, orrát, végre még a szemét is kiszurták. S aztán a tizenegy testvér tovább ment, a legkisebbiket pedig ott hagyták gyámoltalanul, ki, mivel hogy se járni, se csuszni nem tudott, csak arra felé gurult, a merre hallotta, hogy megyen a tizenegy testvér.

Csak gurul, csak gurul, egyszer hogyim se eget se földet nem látott, egy ó-kútba esett. Csak hentereg a kútban, csak hentereg, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy ismét lát, hogy keze-lába, orra-füle kinőtt. Eddig is szép volt a fiú, de most hétszerte szebb, ki aztán valahogy nagy nehezen kimászott az ó-kútból és egy fél dióhajban, mely ép a keze ügye alá akadt, merített a csodavizből s azzal aztán tovább ment.

A mint mén mendegél, egyszer elébe szaladt egy kis egér nagy sirva-ríva.

- Mit sirsz, mit rísz kis egérke olyan keservesen? kérdi a fiú.

- Oh jó legényke, hogyne sirnék, mikor az egyik tomporomat összezúzta az egérfogó!

- Ha csak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen; jer ide, majd meggyógyítom én!

S ezzel a szegény ember fia a csodavizzel meggyógyította a kis egér tomporát.

- No szegény ember fia, szólt a kis egér, jótét helyébe jót várj. Nesze, itt van ez a kis síp, csak ebbe fúj belé, tüstént a segitségedre leszek; mert én vagyok az egerek királya.

A szegény ember fia elvette a kis sipot s azzal tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer elébe száll egy kis méh nagy sirva-ríva.

- Mit sirsz mit rísz kis méhecske olyan keservesen? kérdi a szegény ember.

- Oh jó legényke, hogyne sirnék, hogy ne rínék, mikor ketté van törve az egyik szárnyam, már most nem repülhetek!

- Ha csak a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen annál, jer ide, majd meggyógyítom én.

S a szegény ember fia a kis méhecske szárnyát is meggyógyította a csodavizzel.

- No szegény ember fia, szólt a kis méh jótét helyébe jót várj. Nesze itt van ez a kis sip s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént a segitségedre leszek; mert én vagyok a méhek királya.

A szegény ember fia elvette a kis sipot s azzal tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer elő-utó talál egy farkast, mely csak három lábon járt s a negyediket ugy huzta maga után ordítva.

- Mit orditasz olyan keservesen ordas pajtás?

- Oh jó legényke, hogyne orditanék, mikor az egyik lábomat ketté törtem!

- Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél!... Nosza, jer ide, majd meggyógyítom én.

S a szegény ember fia a farkas lábát is meggyógyította.

- No legényke, szólt a farkas, jótét helyébe jót várj: azért nesze, tedd el ezt a kis sipot s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént segitségedre leszek.

A szegény ember fia elvette ezt a sipot is s aztán tizenegy testvére után sietett, kik már szolgálatban voltak a burkus királynál. A király látta, hogy nem bolond tehén bornyával van dolga, a tizenkettedik testvért is megfogadta.

A szegény ember fiai közül a legöregebbik élt a gyanú perrel, hogy majd a legkisebbik testvér igy panaszt tesz, ugy panaszt tesz a király előtt a rajta elkövetett mocskos tettért: azért mindenféleképen vesztére tört s most is hivatlanul beállitott a király színe elébe s azt találja annak mondani:

- Fölséges király! mondanék én valamit, ha valami bántódásom nem lenne.

- Oh jó Jancsi, mert igy hitták a szegény ember legnagyobbik fiát, már hogy lenne, csak beszélj.

- Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged azt parancsolja neki, hogy 24 óra elforgása alatt minden gabonáját learassa, kévébe kötözze, csomóra rakja, haza hozza, kicsépelje, kiszelelje: igaz lelkemre mondom, bizony megcselekszi, csak akarja.

- Igaz-e az Jancsi?

- Nincs különben.

- Menj, küld be az öcsédet.

Beküldi Jancsi a Miklóst, ki mint a peczek, megállott a király színe előtt, kérdvén:

- Mit parancsolsz fölséges király?

- Azt parancsolom szidom a lelkedet, hogyha 24 óra elforgása alatt minden gabonámat a legutolsó szálig le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóra nem rakod, haza nem hozod, ki nem csépeled és ki nem szeleled: leüttetem a fejedet.

S a király aztán olyan mérges tekintetet vetett a szegény Miklósra, hogy egy lánczhordával ért fel, mintha apját anyját megölte volna.

Itt a mi Miklósunk, mintha pofon ütötték volna, azt se tudta, hogy menjen ki a királyi rezidencziából, s mikor beért a maga szobájába, két kezére nyugasztotta az állát s egészen busulásnak adta a fejét.

Mikor ott legjavában búsul s bánkódik, hogy még az ellenségnek is megesett volna rajta a szíve, még az is megszánta volna, egyszer eszébe jut, mintha az isten megsugta volna neki, hogy van neki egy kis sipja, mit az egérkirály adott neki.

Mondom, hogy eszébe jutott a kis sip, azt elővette s belefújt. A kis fehér egérke honnan honnan nem, tüstént előtte termett s azt kérdi tőle:

- Mit búsulsz, mit bánkodol szép Miklós olyan keservesen?

- Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor a király azt parancsolta, hogy 24 óra elforgása alatt minden életét a legutolsó szálig learassam, kévébe kössem, csomóba, rakjam, de még haza is hozzam, ki is csépeljem és fel is szórjam?!

- Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le s aludjál szép csendesen és a többit bizd én rám; mert hijába volnék én egerek királya?! nem 24 óra elforgása alatt, de még ez éjszaka a mit ránk virraszt az isten, el lesz az a munka végezve.

Ugy is lett. - Miklós lefeküdt szépen s aludt reggelig, a kis fehér egér pedig a király minden életét még azon éjszaka learatta, kévébe kötöztette, haza hordatta, kicsépeltette, felszóratta.

Reggelre kelve megyen a király a csűrbe, hát látja, hogy minden élete ott áll garmadában, még pedig olyan tiszta, hogy a között aranyért sem lehetett volna egy szem konkolyt, csermolyát, avagy vadlencsét találni, mintha szemenkint szedték volna össze.

A király egy szó sem sok, de még annyit sem szólt, hanem csak a fejét csóválta s aztán szótlanul bement a fehér házba.

Itt a királynak alig melegedett meg a leülőhelye, már ismét előtte állt hivatlanul a szegény ember legöregebbik fia s azt találja neki mondani:

- Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami bántódásom ne lenne.

- Oh jó Jancsi, szólt neki a király, már hogy lenne, csak beszélj.

- Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged megparancsolja neki hogy egy 24 óra elforgása alatt tizenkét kontignáczios viaszpalotát épitsen szivárványos mézkútakkal: igaz lelkemre mondom, bizony megcselekszi.

- Igaz-e ez Jancsi?

- Nincs különben.

- Eredj, küld be a Miklóst.

Bemegyen a Miklós a király színe elébe s kérdi nagy alázattal:

- Mit parancsolsz felséges király?

- Azt parancsolom - förmedt rá a király - azt parancsolom, hogyha huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvarom kellős közepén tizenkét kontignáczios viaszpalotát nem épitesz szivárványos mézkútakkal: rögtön leüttetem a fejed gombját!

A mi Miklósunk ujra, mintha pofon cserditették volna, azt se tudta, hogy menjen ki a rezidencziából s mikor a maga szobájába ért, nem tett egyebet mint, mintha a siralomházban ült volna, két karjára nyugasztotta az állát s búsult olyan keservesen, hogy még a halálos ellenségének is megesett volna rajta a szive, még az is megszánta volna.

A mint ott legjavában búsul és bánkódik, egyszer, mintha az isten sugta volna neki, eszébe jut, hogy van még neki egy kis sipja, melyet a méhkirálytól kapott. Miklós aztán elővette a kis sipot és belefút.

Ime, egyszerre mint varázslat előtte terem a kis aranyos méhecske s azt kérdi tőle:

- Mit búsulsz, mit bánkodol olyan keservesen szép Miklós?

- Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt parancsolta: hogyha huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvar kellős közepén tizenkét kontignáczios viaszpalotát nem épitek szivárványos mézkutakkal: leütteti a fejem gombját?!

- Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; hát miért volnék én méhek királya, he?!... csak te feküdjél le, pihend ki magad s nem 24 óra elforgása alatt, de még ez éjszaka, mit az isten a fejünkre hoz, kész lesz a tizenkét kontignáczios viaszpalota és a szivárványos mézkútak, csak te aludjál békén, csak te pihend ki magad.

Ugyis lett. - Miklós lefeküdt szép csendesen s aludt, a méhkirály pedig még azon éjszaka elkészittette a király udvara kellős közepén a tizenkét kontignáczios viaszpalotát és a mézkútakat.

Reggelre kelve aztán kitekint a király az ablakán, hát nem tudott hová lenni a csudálkozás miatt; de hogy is ne! mikor előtte állt a tizenkét kontignáczios viaszpalota és a szivárványos mézkútak!

De alig jött magához a csudálkozás miatt, már mint harmadszor is előtte állt a szegény ember legöregebbik fia a Jancsi, ki azt találja mondani a királynak:

- Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami bántodásom ne lenne?!

- Oh jó Jancsi, szólt hozzá a király, már hogy lenne, csak beszélj.

- Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb fiúnk a Miklós olyan ezermester, hogy ha fölséged megparancsolja neki, hogy egy 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait a város végére gyüjtse egy rakásba: sose lássam a fényes mennyországot, hogy ha meg nem cselekszi, csak akarja.

Ennek hallatára csakugy repesett a király szive örömében s elgondolta, hogy milyen szép farkasbőrrel bélelt subát készittet magának is, a feleségének is és tán meg a leányának is kitelik s azonfelül még a juhaiban s egyéb jószágaiban sem tesznek pusztitást azok a csunya fenevadak.

- Igaz-e az Jancsi?

- Nincs különben.

- Ugy, küld be az öcsédet.

Beküldi a Jancsi a Miklóst, ki a király szine előtt megállott mint a peczek s azt kérdi aztán tőle:

- Mit parancsolsz fölséges király?

- Azt parancsolom, szidom a lelkedet bestelélek - förmedt rá a király nagy mérgesen - azt parancsolom, hogyha egy 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait össze nem tereled a város végére: leüttetem a fejed gombját!

A Miklóst, mintha pofon ütötték volna, nagy szomoruan, lesütött fejjel bandukolt ki a királyi rezidencziából; de még otthon sem tett egyebet, mint a két karjával feltámasztotta az állát s búsult keservesen, mint a ki a siralomházban van.

Egyszer a mint ott legjavában búsul és bánkódik, eszébe jut, hogy, ho, van még neki egy harmadik sipja is, melyet ép a farkasok királyától kapott.

Miklósnak sem kell több, ízibe előveszi a sipot valahonnan a csuhájából és bele fújt.

Ime! egyszerre, mint varázslat, előtte termett a farkaskirály, ki azt találja tőle kérdezni:

- Mit búsulsz, mit bánkodol olyan keservesen szép Miklós?

- Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt parancsolta: hogyha 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait a város végére össze nem gyüjtöm: csúf halállal múlok ki.

- Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél... hát ki vagyok én he? nem-e a farkaskirály? azért csak ülj fel a hátamra s menjünk ki a város végére s ott aztán, itt van ez a kis síp, csak ebbe fúj bele, majd meglátod, hogy a kerek föld minden farkasai te körödbe gyülnek. Majd csattogtatják a fogukat te reád, de te semmitől se tarts, mert téged nem bántanak.

Ugy is lett. - Miklós felült a farkaskirály hátára, ki ízibe a város végére paripázott vele, hol aztán a kis sípba bele is fújt.

Ime egyszerre minden oldalról csakugy csörtetett elő a sok farkas, hogy jobban se kellett s ugyancsak csattogtatták a fogukat a mi Miklósunkra, de azért egy se bántotta.

Mikor a farkasok mind együtt voltak, megszólal a farkaskirály s azt találja mondani a mi Miklósunknak:

- No Miklós, nesze itt van ez az ostor s hajtsd vele ezt a farkascsordát a királyi rezidenczia felé; mert éhesek a farkasok, mert éheznek tizenegy gonosz bátyád húsára és vérére.

A mi Miklósunk kezébe kapja az ostort, és a sok farkast mind, mind a királyi rezidenczia felé terelte.

Meglátja a király az iszonytató farkas csordát, mely az egész utczát, tért, királyi rezidenczia udvarát elözönlötte, pedig még a végét be se látta, szörnyüképen megijedt s intett a Miklósnak.

- Jól van már fiam Miklós; jól van már, elhiszem, hogy ezermester vagy, csak a farkasokat tereld vissza, mert, minden pereputyostul együtt megesznek!

De a farkaskirály csak biztatta a Miklóst ilyeténképen:

- Hajts, hajts, többet igér, többet ád; - hajts hajts, többet igér, többet ád.

És Miklós ujra szoritani kezdte a farkasokat, melyek már az egész rezidenczia udvarát elözönlötték.

- Édes fiam Miklós, lekiáltott a király az ablakból, tizenkét kas pénzt adok, csak a farkashajtással hagyj fel!

De a farkaskirály még mindegyre biztatta a mi Miklósunkat.

- Hajts hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts, többet igér, többet ád.

És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már azok az ablakokra és falakra is kezdtek felugrándozni.

Kérésről a király könyörgésre forditotta a dolgot.

- Édes Miklós fiam! jaj, neked adom a fele-királyságomat, csak a farkasoktól szabadits meg!

De a farkaskirály még mindegyre biztatta:

Hajts, hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts többet igér, többet ád!

És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már a rezidenczia szobáit is elözönlötték.

- Édes Miklós fiam! könyörgött a király, jaj, neked adom fele-királyságomat és egyetlenegy leányomat is, csak a farkasoktól szabadits meg!

A sok farkas a tizenegy gonosz testvért kihuzta a szobából s ott a király szeme láttára diribről darabra tépték.

- No Miklós, szólt a farkaskirály, most már elég: azért fúj csak bele annak a sípnak a kisebbik lyukába!

Miklós aszerint cselekedett és a sok farkas, mintha soha se lett volna egy is, eltünt. Miklós aztán megkapta a királykisasszonyt és a fele-királyságot és a király holta után az egész birodalom felett ő uralkodott. Majd anyját, apját is elhozatta és még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.

 
 
0 komment , kategória:  DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK   
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 24661
  • e Hónap: 69733
  • e Év: 2011013
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.