Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 59 
szeretettel
  2013-10-11 17:16:57, péntek
 
  Jegyzetek



145. egyárbocos, orrvitorlával ellátott hajó, ágyúnaszád.

146. kétárbocos, keresztvitorlás hajó.

147. kétárbocos, hosszanti vitorlázatú hajó.

148. szomjúság-kór (latin).

149. Az Aurora-szigetek észlelését jelentő hajók közül említést érdemel a San Miguel 1709-ben, az Aurora 1774-ben, a Pearl nevű brigg 1779-ben és a Dolores 1790-ben. Helyzetüket valamennyien a déli szélesség ötvenharmadik fokában határozták meg. (Poe jegyzete)

150. Elbeszélésemben mindenhol reggel-t és esté-t írok, a félreértések elkerülése végett, ezt azonban természetesen nem e szavak eredeti értelmében kell venni, hiszen "este" ekkor már hosszabb ideje nem volt, hanem állandósult a "nappal". A dátumokat tehát a csillagászati naptár szerint adom meg, az irányokat pedig aszerint, ami az iránytűről leolvasható volt. Megjegyzendőnek tartom ehelyütt továbbá azt is, hogy az eddig említett dátumok és földrajzi helymeghatározások pontosságáért sem szavatolhatok, mivel rendszeres naplót csak a jelen fejezetben tárgyalt napoktól kezdve vezettem. A korábbi események tekintetében tehát jórészt csak emlékezetemre támaszkodhattam. (Poe jegyzete)

151. tengeri csigafajta.

152. eltérési szög (görög).

153. Georges Leopold Cuvier (1769-1832) francia természettudós, az összehasonlító anatómia megalapítója.

154. helyesen: gastropoda pulmonata - tüdős haslábú; tüdőscsiga (latin).

155. Olyan növény, melynek egyes életmegnyilvánulásai az állatokéhoz hasonlók (görög).

156. Ezt a napot az tette nevezetessé, hogy dél felől több hatalmas szürke páraoszlopot láttunk az égre törni, olyat, amilyeneket már fentebb említettem. (Poe jegyzete)

157. A márga szintén fekete volt, aminthogy nem is akadt az egész szigeten semmi, ami világosabb árnyalatú lett volna. (Poe jegyzete)

158. Az itt következőkben megadott dátumok nyilvánvaló okokból csupán hozzávetőlegesek lehetnek. Főként elbeszélésem könnyebb követhetősége végett jelzem így a napokat, annak idején készült feljegyzéseim alapján. (Poe jegyzete)

159. északi fény (latin).

160. Timur Lenk, mongol származású uralkodó és hódító (1336-1405).

161. A dzsinnek és gonosz szellemek fejedelme.

162. A fákban lakó és velük együtt elpusztuló nimfák neve.

163. A Koránban a menny és a pokol közötti régió neve.

164. Az Al Aaraaf uralkodónője, egyben a szépség megszemélyesítője.

165. Ma: Akra Deukaton; Levkadi (Leukádia) sziget déli csúcsának neve.

166. Szapphó.

167. Indiai növény.

168. A kertjeiről híres ókori Trapezusz.

169. Indiai növény.

170. Napraforgó.

171. Jácint.

172. Aranysziget (olasz).

173. Levante virágja (olasz).

174. Az indiai lótusz elferdített neve.

175. jól hangzó; egy nimfa neve, itt a zene megszemélyesítője (görög).

176. Michelangelo megifjodott szelleme, aki Ianthéval, a nem földi lánnyal a mű második részének főszereplője.

177. Erre a szigetre zuhant Héphaisztosz, mikor Zeusz az Olümposzról a földre hajította.

178. XIII. századi perzsa költő.

179. A Po folyó.

180. Letitia E. Landon (1803-1838) angol költőnő, akit Poe igen nagyra tartott.

181. Xanthippé, Szókratész házsártos felesége.

182. Megfejtése: Shakespeare

183. Félhold alakú tengeti kagyló.

184. A ballada Az Usher-ház vége című elbeszélésben található, mint a házigazda alkotása.

185. A Ligeia című elbeszélésben szerepel.

186. Vétkeztünk.

187. balzsam.

188. A rejtvény formájú vers Frances S. Osgoodnak szól, az ő neve van elrejtve a sorokban. Az első sor első, második sor második, és így tovább, minden sor eggyel távolabbi betűjét kell összeolvasni.

189. Portugál szójátékra utal.

190. Egy orvos lánya, aki Poe feleségét ápolta halála előtt, majd a nagybeteg Poe-t gondozta.

191. Marie Louise Shew (francia) keresztnevei.

192. A sorokban Sarah Anna Lewis neve van elrejtve a Bálint-napi vers módszerével.

193. Valószínűleg maga a költő, aki lenézte a szonett műfaját, így könnyen érezhette magát bolondságból szonettet író bölcsnek, Ostoba Salamonnak.

194. H. T. Tuckerman (1813-1871) korabeli szonettíró.

195. Diadalének.

196. A vers Sarah Helen Whitemanhez szól, akit Poe felesége halála után eljegyzett.

197. A vers Mrs. Charles Richmondnak szól.

198. A szonettet anyósának, Maria Poe Clemmnek írta.

199. John Milton (1608-1674) angol költő ifjúkori pásztorkölteménye.

200. Az angol romantika első nemzedékének három költőjére használták ezt a kifejezést, akik az észak-nyugat-angliai Tóvidékre vonultak vissza.

201. Egyébként azonos körülmények (vagy feltételek) között (latin).

202. Charles Robert Maturin (1782-1824) angol író gótikus regénye.

203. Idézet John Dryden (1631-1700) Mindent a szerelemért c. tragédiájából. Az idézet hibás, "könnyű" helyett "vétkes".

204. Coleridge irodalmi önéletrajza.

205. minden tudománnyal és bizonyos más dolgokkal is foglalkozó (latin).

206. A legenda szerint III. századi gael harcos és bárd.

207. James MacPherson (1736-1796). Több kötetet adott közre, mint skót földön gyűjtött eredeti gael művek fordításait, de többségükről kiderült, hogy az ő hamisítványai.

208. Hiányos idézet Vergilius Aeneiséből. A teljes szöveg: "tantaene animis calestibus irae?" (ekkora harag van az égi lelkekben?).

209. a legtöbb felekezetnek igaza van abban, amit véd, de nem abban, amit tagad (francia).

210. Nagyon szívesen (francia).

211. Idézet Samuel Butler (1612-1680) angol költő Hudibras című szatirikus eposzából.

212. egészen a hányingerig (latin).

213. drámai személyek (latin).

214. Sir Walter Scott (1771-1832) angol író Guy Mannering című regényének szereplője; régi vágású, pedáns, alázatos tudós.

215. Laurence Sterne (1713-1768) angol író Tristram Shandy című regényének egyik főszereplője.

216. voltaképpeni (francia).

217. A Kelet-Londonból elterjedt közönséges társalgási nyelvet beszélő londoni nyárspolgár.

218. John Bunyan (1628-1688) angol író műve.

219. Joel Barlow (1754-1812) amerikai költő epikus költeménye Amerika jövendő dicsőségéről.

220. XIX. századi szellemi irányzat, mely az érzékek által megismerhető anyagi világ fölé az igazságok intuitív módon megismerhető rendszerét helyezte.

221. Legjobb középütt tovamenned (latin). Ovidius Átváltozások.

222. Brenson Alcott (1799-1888) transzcendentalista gondolkodó.

223. A transzcendentalista kör lapja.

224. John Milton (1608-1674) angol költő verse.

225. hazafias szellem (francia).

226. illendő, kifogástalan (francia).

227. eperfa (latin).

228. William Godwin (1756-1836) angol anarchista társadalombölcselő és regényíró.

229. színész (latin).

230. eljárásmód (latin).

231. kívánalom (latin).

232. Rufus Wilmot Griswold (1815-1857) a Graham's Magazine szerkesztője. 1850-ben négy kötetben kiadta Poe műveit. A gyűjteményhez írt bevezető életrajz részben rosszindulatú, részben téves adatokon alapult, így sikerült Poe élvhajhász, züllött, alkoholista hírét költenie.

233. Flamand népvezér (1340-1382).

234. Thomas Carlyle (1795-1881) skót származású angol író, történetfilozófus; a "nagy emberek" történelemformáló hatását hirdette.

235. James Knox Polk (1795-1849) az Egyesült Államok második elnöke.

236. szóhalmozás (görög-latin).

237. Itt: Hogy volt? (francia).

238. John Trumbull komikus eposza a Függetlenségi háború eseményeiről.

239. Samuel Butler (1612-1680) angol író szatírája.

240. Szamáreposz; Alexander Pope (1688-1744) angol költő szatirikus költeménye.

241. Görög költő (i.e. VII. sz. eleje-közepe)

242. Visszhangzó jambusok (gúnydalok).

243. Byron szatirikus költeménye.

244. Itt kb.: belelát a lapokba (francia).

245. Ezt a Kritikusi tanmesé-t, ezt az irodalmi szatírát és nyájas jeu d' esprit-t (szellemi játék) ilyesféle részletek csúfítják el:

A negyven Nemzet-atyák fele a fiait
Rizsföldre nevelte (meg is fizetik!),
És lányaikat - piha, mért! (Poe jegyzete)

246. ballépés (francia).

247. fesztelenség, keresetlenség.

248. A North American Review (1815-1939) című bostoni irodalmi, kritikai, és történelmi folyóirat.

249. magától értetődően (latin).

250. Angol-ír költő és zeneszerző (1779-1852).

251. Amerikai költő, szerkesztő (1802-1828).

252. Angol költő, szerkesztő (1799-1845).

253. Angol viktoriánus költő (1809-1892).

254. William Motherwell (1797-1877) skót költő.
 
 
0 komment , kategória:  EDGAR ALLAN POE VÁLOGATOTT MŰV  
szeretettel
  2013-10-11 17:11:02, péntek
 
  A KÖLTŐISÉGRŐL



A költőiségről szólván nem szándékom, hogy alapos vagy mélyenszántó legyek. Amikor - jobbára ötletszerűen - arról beszélek, hogy mi teszi a költészet lényegét, legfőbb célom az, hogy idézzem és szemügyre vegyem azokat a kisebb angol és amerikai költeményeket, amelyek leginkább megfelelnek ízlésemnek vagy a leghatározottabb benyomást tették képzeletemre. "Kisebb költeményeken" természetesen rövid költeményeket értek. S már itt, a kezdet kezdetén is legyen szabad szót ejtenem egy sajátos elvről, mely - akár helyesen, akár helytelenül - mindig is hatással volt arra, ahogyan a költeményekről ítélkeztem. Véleményem szerint nem létezik hosszú költemény. Meggyőződésem, hogy a "hosszú költemény" kifejezés egyszerűen és nyilvánvalóan fogalmi önellentmondás.

Aligha szükséges megjegyeznem, hogy a költemény csakis akkor érdemes a költemény névre, ha képes izgalomba hozni bennünket, azáltal, hogy a lelket szárnyalásra készteti. A költemény értéke ezzel a szárnyalásra késztető izgalommal áll arányban. De mindenfajta izgalom - fizikai szükségszerűséggel - mulandó. Az izgalomnak az a foka, melynek alapján a költemény joggal tekinthető költeménynek, nem tartható fent mindvégig egy hosszabb műben. Legjobb esetben is alig félóra múltán lankadni kezd, kihuny, s beáll a csömör; és ekkor a költemény - hatását, s létét tekintve - többé már nem költemény.

Semmi kétség, sokan vannak, akik úgy találják: nemigen lehet összebékíteni azt a kritikai ítéletet, mely szerint az Elveszett paradicsom az első sorától az utolsóig áhítatos csodálatot parancsol, s azt a tényt, hogy a mű olvasása során egyszerűen lehetetlen fenntartani magunkban a lelkesedésnek azt a mértékét, amit ez a kritikai ítélet szükségessé tesz. Ez a nagy mű igazság szerint csakis akkor tekinthető költőinek, ha megfeledkezünk az egységről, minden műalkotás létfontosságú kívánalmáról, és egyszerűen kisebb költemények egymásutánjaként szemléljük. Ha meg kívánjuk őrizni a mű egységét - azaz az általa keltett hatás vagy benyomás teljességét -, és - ahogy ebben az esetben szükséges - egyfolytában és egyszerre olvassuk el, a végeredmény csupán állandóan váltakozó izgalom és levertség lesz. Elolvasunk egy szakaszt, amit valódi költészetnek érzünk, s utána elkerülhetetlenül olyan lapos szövegrész következik, aminek a csodálatára semmiféle előzetes kritikai ítélet sem bírhat rá bennünket; de ha az olvasást befejezvén újra elővesszük a művet és kihagyjuk az első könyvet - azaz a másodikkal kezdjük -, meglepődve tapasztaljuk, hogy olyan részeket találunk csodálatra érdemesnek, amiket előzőleg a pokolra kívántunk, s most olyan részeket kívánunk a pokolra, amiket korábban csodáltunk. Ebből pedig az következik, hogy akár a világ legjobb eposzának is a végső, összegződő vagy teljes hatása a semmivel egyenlő, s pontosan ez az igazság.

Az Iliász tekintetében jó okunk van rá - igaz, kikezdhetetlen bizonyítékunk nincs -, hogy a művet vélhetőleg lírai költemények sorának szánta szerzője; de ha elfogadjuk, hogy eposzt szándékozott írni, akkor csupán annyit mondhatok, hogy a mű hibás művészi érzéken alapul. Az állítólagos antik minta nyomán születő modern eposz csupán végiggondolatlan és szemellenzős utánzat. De ezeknek a művészi torzszüleményeknek leáldozott a napjuk. Ha valaha is igazán népszerű volt egyik-másik nagyon hosszú költemény, amiben kételkedem, annyi bizonyos, hogy ezután már egyetlen nagyon hosszú költemény sem lehet népszerű.

Hogy egy költői mű terjedelme egyben - ceteris paribus - értékének a mértéke, ebben a formában megfogalmazva kiderül róla, hogy teljességgel képtelen állítás; pedig ez az állítás a Negyedéves Szemlékből[248] származik. Holott miképp is lehetne bármi az elvontan felfogott puszta nagyságban - semmi sincs a merő tömegben, ha csupán a terjedelmet tekintjük, s mégis ez vált ki szüntelen csodálatot ezekből az ólommérgezésben szenvedő irományokból! A hegy, igaz - pusztán a fizikai nagyság érzetével, amit sugall -, a fenséges érzését kelti bennünk -, de még a The Columbiad (Kolumbiász) anyagának a terjedelme sem tett hatást - a hegy módjára - senkire. Még a Szemlék sem tanít arra, hogy ilyen hatást keressünk benne. Legalábbis eddig még nem követelte tőlünk, hogy Lamartine-t köblábra, Pollockot fontra mérve értékeljük - de mi másra következtethetünk, amikor szüntelen a "lankadatlan erőfeszítésről" kárál? Ha egy derék embernek sikerül "lankadatlan erőfeszítése" révén összehozni egy eposzt, dicsérjük meg őszintén az erőfeszítésért - már ha az erőfeszítés önmagában dicséretre méltó dolog -, de tartózkodjunk attól, hogy az eposzt magát ennek az erőfeszítésnek az alapján dicsérjük. Reméljük, hogy a józan ész a műalkotást előbb-utóbb a mű keltette benyomás, a mű kiváltotta hatás alapján fogja megítélni, és nem annak alapján, hogy mennyi időre volt szükség ennek a hatásnak a kiváltására, illetve hogy milyen mértékű "lankadatlan erőfeszítés" kellett ennek a benyomásnak a felkeltésére. Más dolog a kitartás, és más dolog a zsenialitás; és ezt a kettőt még a keresztény világ összes szemléje sem képes összezavarni egymással. Ezt a megállapítást - a többi megállapítás társaságában, amelyek mellett érveltem - lassacskán magától értetődőként fogják elfogadni. S igazságukat addig sem kezdheti ki az, hogy pillanatnyilag mindenki hamis megállapításként ítéli el őket.

Másrészt nyilvánvaló, hogy a költemény lehet szükségtelenül rövid is. A túlzott rövidség puszta epigrammatizmussá korcsosul. A nagyon rövid költemény olykor-olykor ragyogó vagy eleven hatást kelt, de mélyenszántót vagy tartósat soha. A bélyegzőt hosszan és határozottan kell a pecsétviaszba nyomni. Béranger számtalan fanyar és lélekemelő apróságot formált, de ezeknek többnyire nem volt elegendő súlyuk ahhoz, hogy tartós nyomot hagyjanak a közfigyelemben; s ezért, a képzelet oly sok más tollpihéjéhez hasonlóan, magasba lebbentek ugyan, de a szél rögtön visszafújta őket a földre.

Hogy miként húzza vissza a túlzott rövidség a verset, miként vonja ki a népszerűség figyelemköréből, erre a következő remek kis szerenád a jellegzetes példa:

Első álmom rólad volt,
Első álmom elrepült.
Még az esti szél nyögött.
Még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
Szellem: az rejtélyesen
Húzott, hozott, vezetett
Ablakodhoz, édesem!

Csitt! a fekete folyón
Illat és szél úgy alél,
Mintha mákos álmokat
Tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
A csalogány csöpp szivén.
Mint ahogy a tieden
Kell hogy elapadjak én.

Jaj, bűvölj föl a füből!
Halok! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
Szerelmed, mint záporok!
Arcom fagyos és fehér,
Szívem dobzörgése vad:
Szorítsad szíved fölé,
Talán ott majd megszakad...

(Babits Mihály fordítása)

Alighanem csupán kevesen ismerik ezeket a sorokat, pedig nem kisebb költő a szerzőjük, mint Shelley. A bennük megnyilvánuló meghitt, mégis finom és éteri képzelőerőt nyilván mindenki értékeli; igaz, senki sem annyira, mint aki maga is kedveséről szóló édes álmokból ébred, hogy a délszak nyáréjszakájának fűszeres levegőjében fürdőzzék.

Willis egyik legjelesebb költeménye - véleményem szerint a legjobb költeménye, amit valaha is írt - kétségkívül a rövidségnek ugyanezen hibája folytán esett el az őt megillető rangtól a kritikusok és az olvasók vélekedésében.

Leszállt Broadway fölött az éj,
Rég bealkonyodott -
És arra jött egy csupa-gőg
Hölgy andalogva ott.
Bár egyedül sétált, körül
Vették hű angyalok.

Béke lengte át lábnyomát,
S Erény a levegőt;
Ami csak élt róla regélt,
És jónak mondta őt;
Azon, mit az ég kegyelmeképp
Kapott: jól őrködött.

Nem kapták meg e termetet
Hű s hő szerelmesek -
Az aranyat szerette csak,
S gazdag nem kérte meg -
Hisz csak ha pap ad el bájakat,
Annak jár tisztelet.

Egy kisleány, hó-halovány,
Is épp ott lépkedett;
De angyalok nem voltak ott,
Mert látatlan sereg:
Kín s megvetés kisérte, és
Mi-sem segíthetett.

A földi lét békéje rég
Elhagyta homlokát;
Hisz a vágy szava hatott, s szive
Nem állt ellen tovább! -
Bűnt, mi alól Krisztus felold:
Ember meg nem bocsát!

Ezt a szerzeményt olvasva nehezen hisszük, hogy ugyanez a Willis sok-sok pusztán "társasági verset" írt. A sorokat az ideál gazdagsága hatja át, erő telíti; egyben oly komolyság levegője árad belőlük, az érzés olyannyira nyilvánvaló őszintesége, amit hiába is keresnénk a költő többi munkájában.

Miközben az eposzi rögeszme - az a felfogás, hogy a költészet értékes voltához elkerülhetetlenül szükséges a terjengősség - az utóbbi néhány év során már puszta képtelensége folytán is lassan kihal a közönség gondolkodásából, úgy találjuk, hogy egy másik eretnekség lép örökébe, mely nyilvánvalóan hamis ahhoz, hogy sokáig tűrjük, s amelyről mégis elmondható, hogy nagyobb kárt tett költészetünkben, mint összes többi ellensége együttvéve. A didakticizmus eretnekségére gondolok. Kimondva-kimondatlanul, közvetve-közvetlenül mindenki elfogadta azt a vélekedést, hogy a költészet végső célja az igazság. Minden költeménynek - mondják - erkölcsi tanulságot kell elménkbe oltania, s a mű költői értékét ennek az erkölcsi tanulságnak az alapján kell megítélnünk. Mi, amerikaiak, pártfogásunkba vettük ezt a boldogító gondolatot, és különösen mi, bostoniak, a tökélyig fejlesztettük. Fejünkbe vettük, hogy ha valaki a versért magáért ír verset, s elismeri, hogy ez a szándéka, akkor ezzel arról tesz tanúságot, hogy hiányzik belőle az igazi költészet méltósága és ereje - miközben az igazság egyszerűen az, hogy ha lelkünkbe pillanthatnánk, rögvest felfedeznénk, hogy nem létezhet a nap alatt méltóbb és nemesebb mű, mint az ilyesfajta költemény, a költemény per se[249], a költemény, mely költemény csupán és semmi több, az önmaga kedvéért írott költemény.

Bennem is van olyan mély tisztelet az igazság iránt, mint amilyen akármelyik emberi kebelben buzog, mégis az igazság tanításának módját bizonyos mértékig korlátoznám. Azért korlátoznám, hogy tanítása hatásosabb legyen, s ne gyengítse a szétforgácsolódás. Az igazság követelései szigorúak. Nem szíveli a költészet virányait. Pontosan azzal nem lehet dolga, ami a dalban nélkülözhetetlen. Rikító paradoxont csinálunk belőle, ha ékszerekkel és virágokkal övezzük. Erőt az igazságnak csakis a nyelv takarékos szigora adhat, nem pedig virágzó gazdagsága. Egyszerűnek, pontosnak, velősnek kell lennünk, hűvösnek, nyugodtnak, szenvedélymentesnek. Azaz amennyire lehetséges, olyan lelkiállapotba kell kerülnünk, mely a költői lelkiállapottal homlokegyenest ellentétes. A vak is látja, milyen mély és áthidalhatatlan szakadék tátong a tanítás igazságra törekvő és költői módja között. Az elméletgyártás menthetetlen bolondja az, aki ennek a szakadéknak a szélén továbbra is összebékíteni igyekszik a költészet és az igazság makacs olaját és vizét.

Ha az elme világát három legnyilvánvalóbb részterületére osztjuk, a tiszta észt, az ízlést és az erkölcsi érzéket kapjuk. Az ízlést azért helyezem a kettő közé, mert az elmében is éppen ezt a helyet foglalja el. Bizalmas kapcsolatban van a két szélsőséggel, de az erkölcsi érzéktől olyannyira illékony különbség választja el csupán, hogy Arisztotelész az ízlés egyik-másik működésmódját habozás nélkül az erények közé sorolta. Mégis, úgy találjuk, hogy ezen a hármason belül megfelelő különbségek jelzik az egyes feladatköröket. Az ész dolga az igazság, az ízlés a szépről tájékoztat bennünket, az erkölcsi érzék pedig a kötelesség szavára hallgat. Ezen utóbbi kapcsán a lelkiismeret a kötelességérzetet tanítja, az ész a kötelességteljesítés célszerű hasznosságát, míg az ízlés ennek vonzerejét igyekszik felmutatni, azaz úgy harcol a bűn ellen, hogy egyszerűen rámutat torz voltára, csúf arányaira, arra, hogy ellentétes mindazzal, ami illő, kellő és összhangzó, azaz a széppel.

Tehát az emberi szellemben mélyen gyökerező halhatatlan ösztön a szép iránti érzék. Ez az érzék segíti az embert, hogy örömét lelje a körülötte létező világ sokféle formájában, hangjában, illatában és érzéseiben. S amiként a tó felszíne ismétli a liliomot, a tükör pedig Amaryllis szemét, ugyanúgy másodlagos örömforrás ezeknek a formáknak, hangoknak, színeknek és illatoknak a szóban vagy írásban történő megismétlése. De ez önmagában még nem költészet. Aki egyszerűen dalba önti azokat a látványokat, hangokat, illatokat, színeket és érzéseket, amelyek őt az egész emberiséggel egyetemben üdvözlik a világban, bármennyire sugározzék is a lelkesültségtől, bármennyire eleven legyen is leírása igazsága, még nem vívta ki a jogot a költő istentől való címére. Odább, a távolban vár még valami ránk, amit nem sikerült elérnie. Még érezzük az olthatatlan szomjat, melynek enyhítésére ő nem tudott a kristálytiszta forráshoz elvezetni bennünket. Ez a szomj az ember halhatatlanságával kapcsolatos. Egyszerre folyománya és jele örökös létezésének. A pille vágya ez a csillag iránt. Nem az elibénk kerülő szép puszta értékelése, hanem a kétségbeesett igyekezet, hogy a fölöttünk lebegő szépet elérhessük. A síron túl reánk váró dicsőség sejtelmének önkívületétől ihletve küszködünk, hogy az idő dolgainak és gondolatainak sokféle formájú változatai révén legalábbis egy része miénk lehessen annak a szépségnek, melynek alkotóelemei alighanem az örökkévalóság sajátjai. S ezért, amikor könnyekre indít bennünket a költészet vagy a zene, a költői módozatok legvarázsosabbika, nem a túlzott örömtől sírunk, mint L'Abbate Gravina képzeli, hanem valamiféle sértett és türelmetlen bánattól, amiért nem lehet részünk most, itt a földön, egyszer s mindenkorra abban a mennyei és elragadtatott örömben, amelynek halovány visszfényeivel a költemény, a zenemű ajándékoz meg bennünket rövid pillanatokra.

Ez a küszködés a mennyei szépség megragadására, a megfelelő alkatú lelkek igyekezete adta a világnak mindazt, amit a világ valaha is képes volt költőiként érteni és érezni.

A költői érzés természetesen a legkülönbözőbb módozatok keretében is kifejlődhet; a festészetben, a szobrászatban, az építészetben, a táncban; különösen a zenében; és sajátos módon egy másik széles területen is, a parképítészetben. Jelen témánk azonban a költői érzésnek csupán a szavakban való kifejeződésével kapcsolatos. Itt legyen szabad szót ejtenem a ritmusról. Mivel beérem avval a bizonyossággal, hogy a zene - különféle módozataival, a mértékkel, a ritmussal, a rímmel - annyira fontos mozzanata a költészetnek, hogy ép ésszel sohasem vethető el; annyira életbe vágóan fontos járulék, hogy csakis az ostoba utasíthatja vissza az általa nyújtott segítséget, hogy nem fecsérlem az időt feltétlen nélkülözhetetlenségének bizonygatásával. Talán a zenében kerül legközelebb a lélek nagy céljához, melyért a költői érzéstől ihletve küszködik: a mennyei szépség teremtéséhez. Sőt, talán olykor-olykor ténylegesen el is éri eme fenséges célját. Gyakran érezzük az élvezettől megborzongva, hogy oly hangzatok pendülnek egy földi hárfán, melyek az angyalok előtt sem lehetnek ismeretlenek. Ennélfogva nem kétséges, hogy a költészetnek és a zenének népszerű értelemben vett egysége a költészet fejlődése számára a legnagyobb lehetőségeket kínálja. A régi bárdok és Minnesängerek olyan előnyökkel bírtak, amilyenekkel mi már nem rendelkezünk; Thomas Moore[250] pedig, amikor maga énekelte dalait, evvel a lehető legjogosabb módon javított rajtuk mint költeményeken is.

Összefoglalva tehát: a szavak költészetét röviden a szépség ritmikus teremtéseként határozom meg. A költészet kizárólagos ítélőbírája az ízlés. Az ésszel és a lelkiismerettel csupán mellékes az összefüggése. Semmi dolga a kötelességgel és az igazsággal, csupán esetleges módon.

Hozzátennék azonban néhány magyarázó szót. Meggyőződésem, hogy az az öröm, mely egyszerre a legtisztább, leginkább szárnyalásra késztető és legerőteljesebb, a szép kontemplációjából fakad. Egyedül a szépség kontemplációja során vagyunk képesek a léleknek arra az örömteli szárnyalására vagy izgalmára, melyet költői érzésként ismerünk fel, s mely oly könnyen megkülönböztethető az igazságtól, mely az ész megelégülése, és a szenvedélytől, mely a szív izgalma. Ennélfogva azért tekintem a szépséget - mely szóhasználatomban a fenségest is magába foglalja - a költemény hatáskörének, mert a művészet egyik magától értetődő szabálya, hogy az okozat a lehető legközvetlenebb módon fakadjon az okból; s eddig nem akadt még gyarló elme, aki tagadta volna, hogy ez a szóban forgó sajátos szárnyalás a költemény révén érhető el legalábbis legkönnyebben. Ebből viszont semmiképp sem következik az, hogy a szenvedély izgalmai, a kötelesség előírásai vagy akár az igazság tanításai nem vezethetők be a költeménybe, és ez nem válhat a költemény előnyére; ugyanis ezek a legkülönbözőbb módokon játszhatnak kiegészítő szerepet a mű általános céljában; de az igazi művész valamiképp mindig módját ejti, hogy hangfogót tegyen rájuk, és kellő módon alávesse őket a szépségnek, mely a költemény lételeme és igazi lényege.

Szeretném, ha szemügyre vennének néhány költeményt, s ezeket legjobban azzal tudom bevezetni, ha idézem Longfellow Waif-jének (A kóbor fiú) Előhang-ját.

Esteledik, sötét száll
Az Éj szárnya alól,
Mintha fönt repülő sas
Szárnyából hullna toll.

Egy falu fénye villan
Eső- s köd-függönyön át,
És megüli a lelkem
Valami szomoruság.

Ez a vágy és szomorúság
Nem kín, vagy fájdalom,
Úgy rokona a könnynek,
Ahogy köd s eső rokon.

Jöjj, olvass valami verset,
Őszinte, egyszerü dalt.
Feledjem e nyugtalan érzést,
S a napi hivatalt.

Ne legyen régi mester,
Ne legyen hősi bárd,
Kiknek lépte az Időknek
Csarnokán hallik át.

Mint Mars dala, azt sugallják
E nagy gondolatok,
Hogy örök harc az élet -
Pihenni akarok.

Szerényebb költőt olvass,
Kiből úgy szakad ki a dal,
Mint szemekből a könnyek,
Felhőkből zivatar.

Költőt, aki nyugtalan éjen
S dolgos napokon át
Sem feledte a lélek
Gyönyörü dallamát.

Csak ilyen dal csitíthat
A gond vad ritmusán,
Mert olyan, mint az áldás
Az imádság után.

Majd válassz olyat a könyvből,
Ami neked kellemes,
És add gyönyörü hangod
A költő rímeihez.

És zene árad az éjben,
S a nappali búbajok:
Mint ha karaván fölszedi sátrát,
S lopva eloldalog.

Ezek a sorok, bár a bennük megnyilvánuló képzelőerő szűkös, joggal váltottak ki csodálatot a kifejezés finomsága révén. Egyik-másik költői képük igen hatásos. Felülmúlhatatlan a -

... hősi bárd,
Kiknek lépte az Időknek
Csarnokán hallik át.

Az utolsó versszak alapgondolata is nagyon hatásos. De a verset mint egészet leginkább a versmérték bájos hányavetiségéért kell csodálnunk, mely hibátlanul összhangzik az érzések jellegével, s különösen az általában vett modor könnyedségével. Az irodalmi stílusnak ezt a "könnyedségét" vagy természetességét régóta szokás látszólagos könnyedségnek nevezni, mondván, hogy ez a legnehezebben elérhető. De ez nem igaz: a természetes modor csupán annak nehéz, akinek nincs dolga vele, azaz annak, aki természetellenes. Egyszerűen annak az eredménye, hogy a szerző tudja vagy ösztönösen érzi, hogy a megírás hangvételének mindig olyannak kell lennie, amit az emberek általában maguk is használnának - s természetesen az alkalomtól függően változnia kell. Az a szerző, aki - a The North American Review receptje nyomán - megpróbál minden egyes alkalommal "higgadt" hangvételű lenni, nagyon sok alkalommal lesz szükségképpen ostoba vagy tökfejű; és csupán annyi joggal tekintheti magát "könnyednek", amennyire egy cockney kifinomultnak vagy a viasz-Csipkerózsika a panoptikumban természetesnek.

Bryant kisebb költeményei közül nem akad még egy, mely oly hatást tett volna rám, mint a Június (June) című. Csupán egy részét idézem:

Hosszú nyári órákon át
Dőljön arany sugár,
Hol sűrű, friss fű és virág
Pompázva körben áll.
S a rigó is ott zengje el
Szerelmét, síromhoz közel;
S ha lusta lepke száll:
Pihenjen ott, s ott zsongjanak
Kolibrik és a méh-rajok.

S ha délben vidámság zaja
Hallik a faluból,
Vagy szűzlány tündér-kacaja,
Ha holdfényben dalol?
S ha szerény síremlékemet
Egy mátkapár pillantja meg,
Míg arra kóborol?
Búsabb látványra, hangra bár
Sohasem ébredne e táj.

Tudom, már nem látom sosem
A múló évszakot,
Zenéjüket sem élvezem,
Fényük se rám ragyog,
De pár barát ha síromat
Meglátogatja, s megsirat,
Gyorsan egy sem hagy ott.
Virágok, fény, dal, lágy szelek
Marasztják, hogy mind ott eped.

S ha meghatott szivükre így
A múlt emléke tört,
Majd emlegetnek valakit,
Ki nem oszt ily gyönyört;
Kinek a dús pompáju nyár
Dombjaiból a része már
Csak az, hogy sírja zöld;
És öröm járná szívük át,
Ha hangját újra hallanák.

A ritmus hullámzása itt egyenesen érzéki; semmi sem múlhatná felül a verset dallamosságban. Ez a költemény mindig igen jellegzetes hatással van rám. Az a heves bánat, mely mintegy felbugyog a költőnek a maga sírjáról szóló kedélyes sorai felszínére, egész lelkünket megborzongatja - s ebben a borzongásban ott van a legigazibb költői szárnyalás. A költemény az örömteli szomorúság benyomását kelti. És ha az ezután bemutatandó többi szerzeményben is többé-kevésbé észrevehető a hasonló hangvétel, hadd emlékeztessem önöket arra, hogy - miképp és miért? nem tudjuk - a szomorúságnak ez a jegye elválaszthatatlan az igazi szépség magasabb rendű kifejezéseitől. Ugyanakkor mégis

Ez a vágy és szomorúság
Nem kín, vagy fájdalom,
Úgy rokona a könnynek,
Ahogy köd s eső rokon.

Ugyanennek a jegynek a jelenléte még az olyan élénk és lelkesült versben is tisztán érzékelhető, mint Edward Coote Pinkney[251] Egészségére! (Health) című költeményében.

Hát emelem a serlegem
Arra, ki csupa báj,
A hölgyre, ki szemlátomást
A női ideál;
Kit kedveltek a csillagok
S az ég elemei:
Akár a lég, annyira szép,
Nem földi - mennyei.

Minden szava zene maga,
Mint ha madár, dalol,
De a puszta dalnál több, ami
Sejlik szavaiból;
Mert szívének verete mind,
S ajkáról úgy pereg,
Mint méh ha száll egy rózsaszál
Terhével tömve meg.

Csak szeretet szabhatja meg
Óráinak sorát;
S minden érzelme oly üde,
Akár a friss virág.
A változékony szenvedély
A lénye volt, s igy ő,
Akár forgandó képeik:
Maga a múlt idő!

Egy perc elég, hogy arca szép
Rajzát agyad bevésse,
Szívekben hosszan visszazeng
Még hangjának zenéje;
S emlékezni, főleg nekem,
Oly nagyon kellemes:
Halálomon vég-sóhajom
Sem élet - neve lesz.

Hát emelem a serlegem
Arra, ki csupa báj,
A hölgyre, ki szemlátomást
A női ideál -
Egészségére! lenne bár
Minél több ily idom,
S költészet volna élni, és
Csak szó az unalom.

Pinkney szerencsétlenségére túlságosan is délen született. Ha Új-Angliában látja meg a napvilágot, alighanem a legnagyobb amerikai lírikusként rangsorolja az a nagylelkű klikk, mely annak a bizonyos The North American Review-nak a gyeplőjét fogva oly régóta kezében tartja az amerikai irodalom sorsát. A fentebb idézett költemény különösen szép; de az általa kiváltott költői lelkesültséget elsősorban a költő lelkesültsége iránti rokonszenvünkkel kell összefüggésbe hoznunk. Megbocsátjuk költői túlzásait, mert olyannyira nyilvánvaló a komolyság, amelynek jegyében elhangzanak.

Semmiképpen sem volt az a szándékom, hogy az általam felolvasottaknak az értékeit taglaljam; ezek önmagukért beszélnek. Boccalini Hírek a Parnasszusról című munkájában megírja, hogy Zoilus egy alkalommal élesen bírált Apolló előtt egy igen csodálatraméltó művet; mire az isten megkérte, hogy beszéljen a mű szépségeiről is. Zoilus azt felelte, hogy csupán a mű hibáival foglalkozott. Apolló ezt hallván, kezébe nyomott egy zsák rostálatlan búzát és ráparancsolt, hogy jutalmául válogassa ki belőle magának az összes konkolyt.

Ez a tanmese jól szolgál, ha a kritikusokon akarunk ütni egyet, de nem vagyok biztos benne, hogy az istennek igaza volt. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy nem értik-e durván félre a kritikus igazi feladatkörét. A kiválóság, különösen a költeményben, egy olyan axióma fényénél értelmezendő, ami, ha megfelelő formában fogalmazzuk meg, azonnal magától értetődővé válik. Nem kiválóság az, amelyről be kell bizonyítani, hogy kiválóság; ennélfogva ha túlságos üggyel-bajjal kell kimutatnunk a Műalkotás értékeit, akkor evvel máris beismertük, hogy ezek az értékek nem is értékek.

Thomas Moore Dalai (Melodies) között akad egy, mely költeménynek is kiváló, de sajátságos módon ezt mindig szem elől tévesztik. A "Jöjj, szarvas, ihol kipihenni magad" kezdetű versre gondolok. A kifejezés erőteljességét Byron egyetlen költeménye sem múlja felül. Van két sor a versben, mely a szerelem isteni szenvedélye feltétlen teljességének az érzését közvetíti; olyan érzést, amely alighanem több szenvedélyes emberi szívben vert visszhangot, mint bármely más szavakba foglalt érzés:

Jöjj, szarvas, ihol kipihenni magad,
Bár elfut a csorda, e szív befogad;
Mosolyom sohasem komorítja sötét,
És itt ez a kéz, ez a szív a tiéd.

Szeretni mi lenne: akármi, ha más
Hisz meggyötör és gyönyör, üdv s megaláz.
Azt nem tudom, nyomja-e bűn a szived,
Légy bárki, a szívem örökre szeret.

Mondtad, öröm-angyalod én vagyok, és
Őr-angyalod is leszek - jöjjön a vész;
Követem tüzön át is a lépteidet,
Megvédve - vagy ott elenyészve, veled.

Az utóbbi időben az a divat, hogy Moore-tól megtagadják a képzelőerőt, s csupán a képzeletet hagyják meg neki - ez a megkülönböztetés Coleridge-től származik, aki mindenkinél teljesebben fogta fel Moore óriási tehetségét. Tény az, hogy ennek a költőnek a képzelete uralkodik minden más költői képességén, s mindenki más képzeletén; ebből érthető módon jutottak sokan arra a gondolatra, hogy csak képzelete van. Soha még ekkora tévedést! Soha még ilyen durva sértést egy igazi költő hírneve ellen! Nemigen tudok még egy költeményre gondolni az angol nyelv körében, melyet olyan mélységesen, olyan hátborzongatóan hatna át a képzelőerő, a legjobb értelemben, mint az a vers, melynek kezdősora: "Lennék bár homályos tónál", s amelyet Thomas Moore írt. Sajnos, nem emlékszem a vers további soraira.

Az egyik legnemesebb és - ha már a képzeletnél tartunk - leginkább képzeleti jellegű modern költő volt Thomas Hood[252]. Szép Inez (Fair Ines) című költeménye számomra mindig kimondhatatlanul varázslatosnak tűnik:

Nem láttátok Inezt?
Nyugatra ment, ahol
Este a nap helyett ragyog,
És nyugalmat rabol;
Tőlünk a napfényt vitte el:
Eltűnt az a szép mosoly,
És el gyöngy-forma keblei,
S a pír orcáiról.

Fordulj meg, szép Inez,
Amíg a nap ragyog;
Éjjel magukban fénylenek
A hold s a csillagok;
Boldog a szerető, aki
Alattuk andalog,
S füledbe súg oly vallomást,
Mit le sem írhatok!

Lennék én, szép Inez,
Az a büszke lovag,
Ki vígan lovagolt veled,
Súgva oly szavakat;
Hát nem volt ott szép lány elég,
S itt nincs, csak ingatag,
Hogy vizen kelt át, s lopta el
A legdrágábbikat?

Láttam, kedves Inez,
Mint siklott a hajó,
És rajta nemes férfiak,
S az orrán lobogó;
És fínom ifjak, víg szüzek,
Tolldíszük mint a hó -
Álomnak szép is lenne, ha -
Nem lett volna való!

De jaj, de jaj, Inez!
Elhagy, s dalolva megy,
Zene kiséri lépteit,
És éljenző tömeg;
De volt, aki szomoruan
Csak azt hallotta meg:
Annak, ki szeretett, hamis
Ez az "Isten veled".

Isten veled, Inez!
Nem vitt még soha nőt
Szebbet hajó, s ily könnyedén
Sem táncolt azelőtt;
De jaj, parti szomoruság
És vizi örömök -
Míg egynek áldás mosolya:
Sok szív összetörött.

A The Haunted House (Kísértetek háza) - ugyanettől a szerzőtől - az egyik legigazabb költemény, amit valaha is írtak; az egyik legigazabb, leggáncstalanabb, legteljesebben művészi, témáját és megvalósítását tekintve egyaránt. S mi több, az ideált sugározza, azaz a képzelőerő műve. Sajnos, olyan hosszú, hogy nem felel meg ennek az előadásnak a céljára. Helyette szabadjon átnyújtanom az általánosan nagyra értékelt A Sóhajok Hídjá-t (The Bridge of Sighs):

Im, egy boldogtalan
Élet után
Itt fekszik oktalan
Ez a leány!

Vigye és tegye le
Lágyan a kar;
Szobor a termete,
Szép, fiatal!

Ruhája mocskos,
Rátapad, lucskos
Ingéből víz csepeg
Most is a hídra;
Vigyétek, emberek,
Szánva, ne szidva!

Nem kéne turkálni,
Sorsában furkálni,
Ez itt a vég;
Többé nem becstelen,
Nem maradt rajta szenny,
Csak ami szép.

Ha nagyot bukott is,
Éva maradt -
Töröld le, ott is,
Ajkán a sarat.

Fésü alól haja
Hogy kibomolt!
Emberek óhaja,
Szomoru sóhaja
Kérdi: ki volt?

Apja ki volt? Hol az
Anyja? Zokognál,
Húga vagy öccse, ha
Most vele volnál?
Vagy tán a szíve volt
Másé, ki híve volt
S több amazoknál?

Jaj, de hát ritka a
Szeretet titka, a
Krisztusi kincs!
Óh, milyen gyász neki:
Itt a sok ház, s neki
Otthona nincs.

Húga, a bátyja,
Nem védte családja,
Mint azelőtt;
Betölt a nemezis:
Kedvese, esze is,
Az Isten keze is
Elhagyta őt.

Hol sürü rendben
Ring a vizekben
A lámpafüzér
S paloták sora dobja
Fényét a habokra,
Ott állt s beragyogta
A hontalan éj.

Zord tavaszi szél
Riogatta vacogva,
De hívta az éj
S a sötét csatorna:
Az élet szörnyűség,
A halál őrűltszép!
És visz a vágy -
Akárhol, akárhol,
Csak itt ne tovább!

Leugrott! Őrület!
Vad folyó, jéghideg,
Halálos íz -
Ha ugrott, te lökted,
Mindig zúg előtted,
Gaz férfi! a víz:
Nyeld te is, fürödj meg
Benne, ha bírsz!

Vigye és tegye le
Lágyan a kar;
Szobor a termete,
Szép, fiatal!

A halál rabja már,
És minden tagja már
Merevedik;
Nyujtsuk ki rendesen
S te fogd le csendesen
Nagy szemeit.

Mibe e sárlepett
Szem belelát,
Aminek tükre lett
A végső rémület:
A túlvilág.

Üzte vad láz régen,
Megölte gyász, szégyen;
Mostoha világnak
Árvája, - de már csak
A béke övé.
Kulcsold imára
Kezét simán a
Szíve fölé!

Legyen, égbe ha ér fel,
Töredelmes és bús,
S vállalja bünét el
Az üdv ura, Jézus!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ennek a költeménynek az ereje legalább annyira figyelemre méltó, mint pátosza. A verselés ugyan a képzeleti jelleget már-már a fantasztikusba lendíti, mégis remekül illeszkedik ahhoz a heves őrülethez, ami a költemény vezértémája.

Lord Byron kisebb költeményei között akad egy, amelyiknek sohasem volt része abban a kritikai elismerésben, amit pedig kétségkívül megérdemelne:

Bár végzetem napja levégze,
Sors-csillagom éjbe letünt;
Puha szíved nem veszi észre,
Amivel vádolnak: a bűnt;
Bár ismered éj-nyavalyámat,
Osztoztál benne velem;
Szeretőt, aki szellemem álma,
Csak Benned leltem, igen!

Ha a Természet mosolyog rám
- Ez az egy mosoly int ma felém -,
Rám mintha Te, te mosolyognál,
- Csalfának nem hiszem én!
Ha tusázik a szél meg a tenger
- Mint vélem is annyi kebel -,
Csak egy érzést űz fel ez bennem:
Tőled szakítanak el!

Oda végső szirti reményem,
Végromja habokba szakadt,
Noha lelkem elönti a kín: nem,
A szivem nem lesz soha rab!
Rám törhet a rém tömegekben,
Zúzhat: soha meg nem aláz,
Nem rá - Rád gondol a lelkem! -
Kínban rabbá nem igáz!

Bár ember - meg sose csaltál,
Bár asszony - el se hagyál,
Szeretőm! - kínban nem akartál...
Nem inogsz, ha a vád kiabál.
Bizalmasom - el sosem árulsz,
Bár elváltunk - velem élsz;
Bár óvakodol - ki sem árulsz,
S nem súnysz, ha rágalom ér.

A világot nem szapulom, hogy
"Mind egy ellen" - ha szivem
Nem dicsérhette: bolond volt,
Hogy nem hátrált szeliden.
Drágán fizet az, aki téved,
- Sokkal hitem felett!
Bármily sok, semmi ha Téged
Tőlem el nem vehetett!

Hogy mindenem íme e vészben
Odalőn - szivem egyben okult:
Mit híve-rajongva becéztem,
Legdrágábbnak bizonyult;
Forrás fakadott a Sivárban,
S zöldell egy fácska nekem,
Madár csatináz a Magányban,
Rólad muzsikál szivemen!

Byron: Stancák Augustához
(Jánosy István fordítása)

Bár itt rendkívül bonyolult a ritmus, a verselés aligha múlható felül. Soha még nemesebb témát nem vett tollára költő. Szárnyalásra készteti a lelket a gondolat, hogy senkinek sincs joga a végzetre panaszkodni, amíg balsorsában is magának tudhatja egy asszony állhatatos szerelmét.

Csupán annyi időm maradt Alfred Tennysonra[253], hogy egy nagyon rövid mutatványt adhassak belőle, holott igazán és őszintén őt tekintem minden költők legnemesebbikének. A legnemesebb költőnek nevezem, s annak is gondolom, bár nem azért, mert az általa keltett hatás mindig mélyenszántó, vagy mert az általa kiváltott költői izgalom mindig a lehető legerőteljesebb; hanem azért, mert hatása mindig a legéteribb, azaz a legszárnyalóbb és legtisztább. Nincs még egy költő, aki ily kevéssé lenne földhözragadt. Egy részletet olvasok fel utolsó hosszú költeményéből, A hercegnő-ből (The Princess):

Könny, lusta könny: nem tudom, mit jelent,
Könny, mely, ha túlvilági bánat
Telepszik szívemre, szemembe gyül,
Midőn boldog őszi mezőkre nézek,
S eszembe jutnak az elmúlt napok.

Frissek, mint első sugár a hajón, mely
Barátokat hoz föl az alvilágból;
Búsak, mint ha szerelmünkkel a bíbor
Sugár lesüllyed már a szemhatárról;
Oly búsak, frissek az elmúlt napok.

Búsak, furcsák, mint haldokló fülének
Nyári kora-hajnalon a madárfütty,
Mikor haló szemére csillogó
Négyzetként szűkül az ablakkeret;
Oly búsak, furcsák az elmúlt napok.

Drágák, mint halálban sem feledett csók,
S édesek, mint másét vágyó ajakra
Képzelt csók; s mélyek, mint a szerelem,
Mint a legelső, s megbánás feszíti;
Ó Életben Halál, elmúlt napok!

Tehát - igaz, futtában és töredékesen - megpróbáltam ismertetni önökkel a költőiségről alkotott felfogásomat. Az volt a célom, hogy jelezzem: maga a költőiség szigorú értelemben véve egyszerűen az ember törekvése a mennyei szépségre, ugyanakkor a költőiség megnyilvánulását mindig a lelket szárnyalásra késztető izgalomban találjuk meg, s ennek vajmi kevés köze van a szenvedélyhez, mely a szív megrészegülése, és az igazsághoz, mely az ész megelégülése. Mert bizony a szenvedély többnyire sárba rántja a lelket, nemhogy szárnyalásra késztetné! A szerelem viszont - a szerelem, az igazi, az isteni Erósz, az uránuszi Vénusz, s nem a dionüszoszi - kétségbevonhatatlanul a legtisztább és legigazibb költői téma. Ami pedig az igazságot illeti: ha valamely igazságra jutván, olyan harmóniát vagyunk képesek érzékelni, mely korábban észrevétlen maradt, akkor egyben igazi költői hatás élményében is van részünk; de ez a hatás csupán magával a harmóniával kapcsolatos, s a legkisebb mértékben sem az igazsággal, mely csupán segített abban, hogy ez a harmónia láthatóvá váljék.

Ugyanakkor sokkal közvetlenebb módon is világos képet kapunk az igazi költészet mibenlétéről, ha csupán utalunk néhány olyan egyszerű elemre, mely a költőben magában kelti fel az igazi költői hatást. A költő önlelkét tápláló ambróziára ismer az ég fénylő boltozatában, a virágok indázásában, a törpe bozót bokraiban, a hullámzó búzamezőben, a magas keleti fák ingásában, a távoli kék hegyekben, a felhők játékában, rejtező patakok hunyorgó csillogásában, ezüst folyók fényében, szem-nem-látta tavak nyugalmában, magányos források csillagtükrű mélyeiben. Érzékeli ezt az ambróziát a madarak dalában, Aiolosz hárfájában, az éji szél sóhajában, az erdő panaszos zúgásában, a fájón partnak verődő habokban, a vadon éltető leheletében, az ibolya, a jácint mámoros illatában, a távoli és felfedezetlen szigetek ígéretével terhes levegőben, melyet alkonyatkor határtalan és bejáratlan vak óceánok felől hoz a szél. Megtalálja minden nemes gondolatban, földöntúli késztetésben, szent ösztönben, minden lovagias, nagylelkű, önfeláldozó cselekedetben. Érzi a női szépségben, a hölgy kecses járásában, szeme fényében, hangjának dallamában, csilingelő kacajában, sóhajában, ruhája zizzenésének harmóniájában. Mélyen érzi a hölgy bájainak ellenállhatatlan erejében, lángoló lelkesültségében, melegszívű jótékonyságában, jámbor és hitteli tűrésében, és mindenek felett, ó, mindenek felett, térdet hajtva imádja a hölgy szerelmének hitében, tisztaságában, erejében, mindenképp isteni fenségében.

Befejezésképp hadd idézzek még egy rövid költeményt, mely egészen más jellegű, mint a korábban idézettek. Motherwell[254] írta, címe A gavallér dala (The Song of The Cavalier). A háború képtelen és istentelen voltáról alkotott modern felfogásunk nemigen teszi lehetővé, hogy lelkünk rokonszenvezzék a költeményben kifejezett érzésekkel, s megfelelően értékelhesse a költemény kiválóságát. Ehhez képzeletben azonosulnunk kell a régi lovag lelkivilágával:

Ki hős, vitéz, nyeregbe mind,
Fejekbe sisakot;
A Hír s Erény szólít megint:
Harcba, halál-lovasok!
Szemünk könnyekkel nem perel,
Míg kezünkben a kard;
Szivünk szabad, s ha válni kell:
Nincs lány, ki visszatart;
Gyávák, tilinkós pásztorok
Sírjanak, nyögjenek,
Dolgunk: küzdeni férfi-mód,
És hősleg halni meg.

Takács Ferenc fordítása
 
 
0 komment , kategória:  EDGAR ALLAN POE VÁLOGATOTT MŰV  
szeretettel
  2013-10-11 17:09:41, péntek
 
  A DALKÖLTÉSZETRŐL



A puszta népszerűség csupán kevés esetben tekinthető az érték igazi próbakövének, de a dalköltészet véleményem szerint ilyen eset. Dalköltészeten természetesen olyan rövidebb költemények írását értem, amikor a szerző szem előtt tartja a szerzemény - közönséges értelemben vett - megzenésítésének lehetőségét. S éppen a dalszerűségben mint végső célban rejlik ennek az irodalmi válfajnak a lényege, sajátos szelleme. A zenével való szoros összefüggés, a dallamos kifejezésre való támaszkodás kölcsönzi egyedi jellegét, s különíti el - jelentős mértékben és eddig nem kellő alapossággal vizsgált módon - a közönséges irodalomtól; ez teszi szabaddá a közönséges kötelmektől; ez ad neki, sőt, ez követel számára tágasabb törvény szabta mozgásteret, s egyenesen számon kéri rajta a gáttalan szabadosságot és meghatározatlanságot - azt a meghatározatlanságot, amit minden muzsikus, aki több a puszta nyirettyű-nyaggatónál, a maga tudományának egyik fontos elemeként ismer el, a zenéből fakadó érzések leglelkeként; s így ezek az érzések elbűvölnek bennünket, de egyben tanácstalanná is tesznek, de nem bűvölnének el igazán, ha nem tennének tanácstalanná.

Az édes hangzás érzékeléséből fakadó érzések elemezhetetlenek, bár a végső elemzésben alighanem összefüggésbe hozhatók az egyenlőség ama merőben matematikai felismerésével, mely - úgy tűnik - mindenfajta szépség gyökere. Az együttesen ható harmóniából és melódiából fakadó benyomásaink már könnyebben elemezhetők; egy dolog viszont bizonyos: a zene keltette érzelmi öröm lényegében a zene meghatározatlanságával áll arányban. Ha túlságosan is határozottá tesszük a zenét, ha meghatározott hangzással telítjük, máris megfosztottuk éteri, ideális és - őszintén hiszem - belső és lényegi jellegétől. Eloszlattuk álomszerű gazdagságát, megtörtük sejtelmes hangulatát, mely természetének lényegét teszi; elfullasztottuk a zene tündér-lélegzetét. S ezzel megfogható, akadálytalanul élvezhető dologgá tettük, földhözragadt eszmévé. Igaz, nem vesztette el minden örömhozó képességét, de azt, amit ennek a képességnek a sajátos jellegeként tartunk számon, mindenestül elvesztette. A túlfinomult tehetség vagy a fantáziátlan befogadás szemében viszont gyakran egyenesen előny, ha megfosztottuk a zenét ettől az illékony aromától. Gyakran még zeneszerzők is, akik igazán tudhatnák a dolgukat, a kifejezés meghatározottságában keresik a szépséget, ahelyett, hogy kerülnék, mint fogyatékosságot. Ezért még a legrangosabb tekintélyek közül is többen azzal kísérleteznek, hogy a zenei hang tökéletesen utánozzon. Ki feledhetné, ki nem fájlalná az ilyenfajta eltévelyedést, melyben még a legnagyobb szellemek is vétkesek, mégpedig egyszerűen azért, mert túlbecsülték a mesterség diadalát. Ki ne siratná a prágai csatát? Megállja-e ízléssel megáldott ember nevetés vagy sírás nélkül, ha hallja a benne megszólaló "ágyúkat, dobokat, trombitákat, mordályokat és mennydörgést"? "Az éneknek - írja L'Abbate Gravina - az emberi érzések és szenvedélyek természetes nyelvét kell utánoznia, s nem a kanárimadarak trilláit, amit énekeseink manapság igyekeznek olyannyira majmolni, hangjuk rezegtetésével és agyondicsért kádenciáikkal." Ebből igaz mindaz, ami a "s nem" után következik. Ha egyáltalán utánoznia kell valamit a zenének, akkor valóban helyesebb, ha az utánzás a Gravina említette dolgokra szorítkozik.

Hogy a meghatározatlanság az igazi zenének legalábbis egyik lényegi vonása, erről a dalköltő természetesen nem feledkezhet meg, a kritikusnak pedig kötelessége, hogy ezt is tekintetbe vegye a dalról adott értékelésében. A szerző mindig tudja - bár néha csupán ösztönösen érzékeli -, hogy szükség van erre a meghatározatlanságra, mivel ettől kapja meg a sikeresen megalkotott dal azt a szabad, túláradó, szívmelengető, a megfogalmazás finomságain keveset gyötrődő modort, melyet még leginkább az elcsépelt francia abandonnement[247] szóval jelölhetnénk, s melyet oly jól példáznak angol elődeink hol tréfás, hol komoly balladái és karácsonyi öröménekei. Mindenhol, ahol a vers frigyre lép a dallammal, ugyanez a jellegzetesség az uralkodó. A klasszikus ókor dalainak is ez teszi a lényegét. Ez Homérosz lelke, Anakreón szelleme, s még Aiszkhülosz zsenije is. A mi korunkban pedig ugyanez az elv Béranger legfontosabb jellegzetessége. Ennek a jellegzetességnek a híján egyetlen dalköltő sem válhatott igazán népszerűvé, és - a jelzett okok folytán - nem is remélheti, hogy népszerű legyen.

Ezeknek az észrevételeknek a fényénél kitűnik, mennyire nincs alapjuk azoknak a szokványos ellenvetéseknek, amikkel az igazi dalokat illetik, mondván, hogy sok bennük - Johnson szavával élve - az "elrugaszkodott" kép vagy a költői túlzás, illetve olyan alapon, mely a megzenésítésre nem szánt költészet esetében esetleg helyénvaló. Az az "elrugaszkodott" költői kép, amit Morris egyik-másik irigy riválisa annyira kifogásolt -

Együtt hasadt a szív s a hajnal,
Viharba borulva...

- nos, ez az "elrugaszkodott" kép éppen azzal a szellemmel áll összhangban, mely az igazi dal lényege. Akiben van ésszerű belátás, annak elég csupán annyit mondanunk, hogy Cowley és Donne - s kiváltképp Cunningham, Harrington és Carew - szenvedélyes, szívhez szóló, szabadon szárnyaló nyelvezetű dalai éppen ilyen képekkel vannak teli; és számtalan ugyanilyen képpel találkozunk Moore és Béranger lapjain is, akik okkal használják és érett megfontolással őrzik meg őket költeményeikben.

Határozottan állítom, hogy Morris a legjobb dalköltőnk, s evvel egyben költőként is magasra értékelem. Ami engem illet, szívesebben írnám meg egy nemzet legjobb dalát, mint legfennköltebb eposzát. Hoffman egyik-másik dala sem érdem híján való, de csupán Moore szánalmas visszhangjai, s még ha nem volnának is azok (bár mindenki tudja, hogy azok), éppen abban fogyatékosak, amely dalszerű lényegüket tenné. A "Ne bántsd e fát, favágó" és "A tónál, hol fűz borong" olyan szerzemények, melyekre bármelyik élő vagy halott költő joggal lehetne büszke. Ha más versei nem is, ezek feltétlenül halhatatlanná teszik Morrist. Képtelen dolog fintorogva legyinteni rájuk. Fitymálásuk felesleges szépelgés; csupán a fitymálkodók irigységét leplezi le. Morris több szerzeménye felér velük, sőt, talán felül is múlja őket, de csupán versként; mint dalt viszont aligha hiszem, hogy valaha is felülmúlta bármi őket. Nem ismerek amerikai költeményt, amely az alábbihoz foghatóan adna hangot a csendes bájnak és keresetlen gyöngédségnek:

Hol az ezüst Hudson messzi táj
Hegyeit szeli át,
Királyként áll vén Varju-vár;
Csillag jelzi fokát.
Felhőkbe törő sziklafal
S hömpölygő ár között,
Ott él Idám, szép s fiatal
Hegyi nimfa-szülött.

Szirtekre hulló hópihe,
Gyémánt jég-szakadás,
Tavasz friss bimbója-rügye,
És virág-fakadás,
Hajnalsugár és esti szél -
Mind szépségén emelnek:
Ida drágább akárminél
E szerető kebelnek.

Hegyek! beárnyékolja ím
Az éj az arcomat.
Kedves tanyám, tisztásaim:
A lelkem ott maradt.
Csillagos Felföld, áldalak,
Ott kóborol Ida: -
Bár kapnék sólyom-szárnyakat,
S repülhetnénk haza.

Takács Ferenc fordítása

 
 
0 komment , kategória:  EDGAR ALLAN POE VÁLOGATOTT MŰV  
szeretettel
  2013-10-11 17:08:59, péntek
 
  LOWELL "KRITIKUSI TANMESÉJE"



Mennyire jutottunk mi, amerikaiak a szatíra terén? Laughton Osborn The Vision of Rubeta (Rubeta látomása) című munkája alighanem a legjobb ilyen művünk, de ez nem jelenti azt, hogy igazán dicséretre volna érdemes. Trumbull suta és utánzat jellegű munkája szinte említésre sem méltó; ezenkívül itt van Halleck Croakers-e (Károgók), mely helyhez kötött és súlytalan: s mi még? Park Benjamin írt egy ügyes szónoklatot Infatuation (Megrészegülés) címmel, s Holmes is képes időnként egy-egy, a maga módján fűszeres apróságra, de semmi olyasmi, amit nyugodt szívvel "szatírának" nevezhetnénk, nem jut eszünkbe. Születtek ugyan nálunk dolgok, amelyek kiváló burleszkek - például William Ellery Channing Költeményei -, bár szerzőjük minden szót a lehető legkomolyabban és legünnepélyesebben gondolt bennük. Tucatjával nevezhetnénk meg ódákat, balladákat, dalokat, szonetteket, eposzokat és epigrammákat, melyek szerzőjük szándékától függetlenül tűnnek ki a burleszk műfajában; azt viszont nem tagadhatja senki, hogy a sajátosan egyenes és szókimondó szatírában érthetetlen hiány mutatkozik nálunk.

Többek szerint ennek a hiánynak az oka abban keresendő, hogy nálunk nincs megfelelő terepe a szatirikus kifejezésnek. Szerintük a szatíra azért virágzik Angliában, mert ott megfelelő célpontra talál az arisztokráciában, amely réteget a nép külön emberfajnak tekinti, melyhez semmi köze, s a felsőbb osztályok legrosszabb indulatú mocskolását is jóétvággyal élvezi, melyet nem ront el az az érzés, hogy ebből a mocskolódásból rájuk (a népre) is vetülhet némi rossz fény. Oroszországban és Ausztriában viszont - így érvelnek - ismeretlen a szatíra, mivel veszélyes az arisztokráciával foglalkozni, s a népről - tehát önmagáról - szóló szatírát undorral fogadná a tömeg. Amerikában viszont - mondják - azok az emberek írnak, akik olvasnak; azaz ha szatírát írnánk a népről, akkor önmagunkat gúnyolnánk, s így sohasem vagyunk abban a helyzetben, hogy jó szívvel fogadjuk a szatírát.

Mindez jobbára csak látszólag igaz. Megfeledkeznek arról, hogy nincs egyén, aki egynek tekintené magát a tömeggel. Mindenki úgy ítél önmagáról, hogy ő az a tengely, amely körül az egész világ forog. Nyugodt lelkiismerettel mocskolhatjuk a népet, mint egészet, mert csakis akkor kell bűntudatot éreznünk, ha megsértettük azoknak az egyedeknek valamelyikét, akikből a "nép" összetevődik. A tömeg minden tagja így fog kiáltani: "Encore![237] - pörköljön oda a csibészeknek! - úgy kell nekik." Számunkra úgy tűnik, hogy Amerikában mi nem azért nem pártoljuk a szatírát, mert az eddig keletkezett szatírák az elevenünkbe vágnak, hanem éppen azért, mert ezek a szatírák nem eléggé élesek ahhoz, hogy bárkinek is az elevenébe vágjanak. A szatíra ilyetén pipogyaságának részben az az oka, hogy irodalmárainkból általában hiányzik az az aprólékos műgond, a részletek ügyes ábrázolása, melyre a természettől való szarkasztikus erő mellett a szatírának minden más irodalmi formánál inkább szüksége van. Kudarcunkat másrészt az utánzás jellegzetesen gyarmati bűnének tulajdoníthatjuk. Ezen a területen - ugyanolyan gerinctelen módon, mint más területeken - nem csupán azzal érjük be, amit már előttünk is műveltek, hanem olyasmivel, amit előttünk már ad nauseam műveltek, bármennyire is jeles eredménnyel. Még a legrangosabb eredmények végtelen ismételgetését sem volna szabad megtűrnünk; pedig mi más a McFingal[238], mint a Hudibras[239] erőtlen visszhangja? Mi más a The Vision of Rubeta, mint egy hatalmas, aranyozott moslékosvályú, melyből a felvizezett Dunciad[240] csorog? Bár nem vagyunk Arkhilokhoszok[241], bár nemigen pályázhatunk az ηχεηντες ιάμβοι-ra[242], azaz nem vagyunk szatirikusok, mégis kétségtelen, hogy szatirikus tárgyként nagyon is jól megfelelnénk.

A Vision eléggé merész darab, ha nem gondolunk arra, hogy név nélkül jelent meg; eléggé kesernyés és szellemes, ha megfeledkezünk a nevekkel űzött szánalmas szójátékokról, és (Isten látja lelkemet) eléggé hosszú is, jól épített és tisztességes verselésű; csak éppen mindenfajta szatíra legfontosabb elemét, a szarkazmust tekintve vall kudarcot, mivel a szarkazmus szándéka (akárcsak az Angol bárdok, skót ítészek-ben[243] és az összes klasszikusabb szatírában) túlságosan is láthatóvá válik benne. Szemet szúr benne a kajánság. A szerző sohasem eléggé kemény, mert sohasem hűvös eléggé. Nem is annyira áldozatain nevetünk, mint inkább magán a szerzőn, amiért hagyta, hogy áldozatai ilyen szenvedélyre korbácsolják. S ahol a puszta vidámságnál mélyebb érzést igyekszik kiváltani - ahol szánalmat vagy megvetést kellene éreznünk -, az érzést a szatíra tárgya visszaveti a szatíra szerzőjére, s együttérzéssel figyeljük, hogyan küszködik a szerző haragja kínjaival. Osbornt kevesen múlják felül a szókimondó mocskolódásban, de ez csupán a szatírai múzsa ügyetlenebb bal keze. Csupán az olyan szatíráról érdemes beszélni egyáltalán, melyből elfojthatatlan, szívből jövő és kedélyes jókedv árad, vagy legalábbis ezt a látszatot kelti.

A most megjelent Kritikusi tanmesé-nek címlapján hiába keressük a szerző nevét; s ha nem tudtunk volna már korábban is egyet-mást James Russell Lowell irodalmi nézeteiről, kedvenceiről és utáltjairól, szeszélyeiről, előítéleteiről és hóbortjairól, aligha fedeznénk fel benne ennek a gyenge kis füzetnek a szerzőjét. A Tanmese alapjában "gyenge"; végiggondolatlan, megvalósítása erőtlen, részleteit és az egészet tekintve egyaránt. Néhány ügyes utalás, néhány sziporkázó szellemesség nem kárpótolhat bennünket a mű kusza cselekményéért (ha szabad egyáltalán cselekménynek nevezni) és a műgondért, melynek hiánya annyira szembetűnő a munka minden részében, különösen a verselésben. Lowell prózai kísérleteiben már korábban is felfigyeltünk valamiféle összefüggéstelen csapongásra, de verses műveiben eddig még nem; s bevalljuk, meglep, hogy most ilyen csiszolatlan munkával áll elő. A The Legend of Brittany-nak (Bretagne legendája) (mely határozottan a legnemesebb hasonló terjedelmű költemény, amit amerikai írt) szerzője jobban tenné, ha megfogadná azoknak a tanácsát, akik - fanatizmusa ellenére - a javát akarják, s azokra hagyná a prózát és a verses szatírát, akik jobban tudják művelni; érje be avval a költészettípussal, melyre - s melyre egyedül - mutat igazi elhivatottságot: az érzelmes költészettel. Igaz, ez nem a legmagasztosabb jellegű líra, mivel közelébe sem ér a képzelőerő vagy a szenvedély költészetének, de ez az a legmagasztosabb régió, ahol Lowell még nehézségek nélkül lélegzethez juthat.

A Kritikusi tanmese elleni legfőbb kifogásunk összefügg azzal, amiről az előbb már általánosságban szót ejtettünk. "Szemet szúr benne a kajánság." Nem is annyira áldozatain nevetünk, mint inkább magán a szerzőn, amiért hagyta, hogy áldozatai ilyen szenvedélyre korbácsolják. Már a könyv címe is mutatja, hogy hiányzik belőle a kellő érzék a szatíra lényege, a szarkazmus iránt. Ez a "tanmese" - ez a szigorú lecke - a "kritikusoknak" szól. - Aha! - kiáltunk fel magunkban azonnal - értjük a dolgot. Lowell egy szegény ördög, aki költő, és valamelyik kritikus bírálatot írt róla, ami őt kellemetlenül érintette; erre eszébe jutott, hogy Lord Byron, amikor hasonló sérelem érte, szatírával bosszulta meg magát, az Angol bárdok, skót ítészek cíművel, és mivel ő (Lowell) többnyire másokat szokott utánozni, orvoslást is hasonló módon próbál szerezni bajára, egy szatírával, aminek még a címe is hasonló: Kritikusi tanmese.

Ez jut eszébe az olvasónak, s ez juttatja komoly bajba Lowellt; kétszeresen is, mert egyrészt nem túlzottan szerencsés összehasonlításokra ad alkalmat Byron és Lowell között, másrészt pedig eszünkbe idézi azokat a különféle bírálatokat, amelyek Lowellt "elintézték", s amelyeken olyan jól (és eléggé kaján módon) szórakoztunk.

A cím erre a gondolatsorra indít, s a szatíra maga is megerősíti bennünk a gondolatsort. Minden olvasó, aki jártas az irodalmi pletykákban, azonnal dessous des cartes[244] lesz, annak tekintetében, hogy mi provokálta Lowellt a Kritikusi tanmese megírására. Nemrégiben Margaret Fuller - egy ostoba és fennhéjázó transzcendentalista cikkben, aminek Esszé az amerikai irodalomról, vagy valami ehhez hasonló címet adott - az amerikai költők köréből Cornelius Mathewst és William Ellery Channinget választotta ki, mint dicséretre különösen érdemeseket, majd felülmúlhatatlan nyájassággal Longfellow-t fajankónak bélyegezte, Lowellt pedig olyan nyomorult fűzfapoétának, "akitől még a legjobb barátai is undorodnak". Fuller kisasszony, ha nem is ugyanezekkel a szavakkal mondta mindezt, lényegében ezt akarta mondani. Hogy miért, a jóisten tudja; hacsak azért nem, mert ő Margaret Fuller, s nem szeretné, ha bárki mással összetévesztenék. Longfellow és Lowell, akiket olyan félreérthetetlenül mocskol mint legrosszabb költőinket, ha jól meggondoljuk, a legjobb költőink; bár Bryant és még egy-két másik sem marad el sokkal mögöttük. Ami két kedvencét illeti, akiket legalább ilyen félreérthetetlen módon tömjénez Fuller kisasszony, hát, ha költőkként gondol rájuk az ember, elfogja a nevetés. Mathews írt valamikor néhány szonettet Az emberről, s Channing egy-két sort Egy bádogdobozról; és ha az előbbi úriember nem a legrosszabb költő, akit valaha is hátán hordott a föld, akkor csupán azért nem, mert az utóbbi úriember még nála is rosszabb. Számtanilag szólva: Mathews hitvány, de Channing hitvány a hatodik hatványon.

Lowell nyilván elsősorban Fuller kisasszonyt kívánta telibe találni Tanmesé-jével, de arra is gondolt, hogy a róla lepattanó mű majd másodjára Mathewst is földre dönti. Fuller kisasszony nevét először kipontozva hagyja a szövegben, de olyan szavakkal rímelteti, hogy nem lehet kétségünk a név felől; később Mirandaként emlegeti; a szerencsétlen Mathewst úton-útfélen elénk rángatja; s gyakran igen csípős, bár sohasem túlzottan eredeti dolgokat mond mindkettőjükről, illetve mindkettőjük rovására; de ami szatirikus hatás keletkezik, az mind a szerző fejére száll vissza. Az olvasónak mosolyognia kell, ha arra gondol, hogy miképp kavarhatott fel bírálatával ekkora szenvedélyt a tisztes polgári költőben egy olyan felülmúlhatatlan - hm, minek is nevezzük, ha nem akarunk udvariatlanság bűnébe esni? -, egy olyan felülmúlhatatlan transzcendentalista, mint Fuller kisasszony.

Ami a Tanmese cselekményét vagy bonyolítását illeti, minél kevesebbet szólunk róla, annál jobb. A cselekmény annyira gyenge, annyira laza, annyira rosszul van egybeszerkesztve, hogy nem éri meg a fáradságot, amivel megértése járna: mint mindig, megint csak Apollóról és Daphnéről van szó. Hát kiveszett már a világból az eredetiség? Hogy Lowellből kiveszett, arra a mű minden pontja bizonyság, kiváltképp a rímes versben írott előhang, ahol sem a tördelés, sem a kezdőbetűk nem különböztetik meg egymástól az egyes verssorokat (elcsépelt fogás, azt hiszem, a Frazer's Magazine-ből vette szerzőnk), s még kiváltképp ugyanannak a rímnek a folytatása sorok tömegén át, amit, ha jól emlékszünk, Leigh Hunt hozott divatba több mint huszonöt évvel ezelőtt, Feast of the Poets (A költők lakomája) című versével, mely vers egyébként, úgy tűnik, sok tekintetben Lowell mintája volt.

Bár jól látható, hogy a Tanmesé-t a méreg szülte, a mű egészében mégsem szatíra. Jelentős részét dicshimnuszoknak szentelte a szerző; olvasóink azonban vakarhatják a fejüket, hogy milyen alapon dicsér, hacsak nincs tudomásuk egy bizonyos tényről, melyet véleményünk szerint azonnal közölni kell velük. Lowell a legelvakultabb és legfanatikusabb abolicionista; s déli ember, aki nem kívánja sértéseknek kitenni magát, illetve felháborodni a lehető legcsökönyösebben vak és süket bigottságon, legjobb, ha kezébe se veszi szerzőnk műveit.[245] A rabszolgasággal kapcsolatos fanatizmusa ugyanannak a vele született fafejű csökönyösségnek a heveny kitörése, mely - ha Lowell rabszolgák tulajdonosa lenne - e rabszolgákkal való botrányosan kegyetlen bánásmódban jutna kifejezésre, illetve abban, hogy meggyilkolna minden abolicionistát, aki felszabadítaná őket. Az ilyen Lowell-féle fanatikusok önmagáért művelik a fanatizmust, s akármilyen körülmények között képzeli is el őket az ember, mindig fanatikusok maradnak.

A rabszolgasággal kapcsolatos előítéletei minduntalan hangot kapnak ebben a könyvben is. Lowellből hiányzik az elemi tisztesség, hogy akár csak egy jó szót is ejtsen olyan emberekről, akik nem habzó szájú abolicionisták. Edgar Allan Poe kivételével (aki dicsérőleg nyilatkozott róla a verseiről írott bírálataiban), egyetlen déli személyiséget sem említ Tanmesé-jében. Lowell és társai körében divatos dolog úgy tenni, mintha déli irodalom nem is léteznék. Ez a szókimondó kritikus tucatszám idéz és tömjénez északiakat, olyan embereket, akik semmit sem tudnak felmutatni, amivel kiérdemelnék az "irodalmár" nevet, miközben Legaré, Simms, Longstreet és hasonló nagyságok mellett néma megvetéssel megy el. Ahogy délnek indul, Lowell aggályosan méltányos felfogása már New York esetében is felmondja a szolgálatot. Akiket dicsér, mind bostoniak. Minden más író barbár, s ha említi őket egyáltalán, barbárokként szatirizálja alakjukat.

Hogy lássuk, milyen a hangneme a Tanmesé-nek, idézzük a részt, ahol Edgar Allan Poe-ról beszél:

Jön a hollós Poe, mint Barnaby Rudge,
Kétrészt zseniális - a harmada fuccs;
A pentameterjei annyira kimértek,
Hogy ép ésszel megutálsz mindent, ami mérték,
S írásaiban kitünő az egész.
Csak épp a szivet kiszorítja az ész.

Megjegyeznénk, hogy a legmélységesebb tudatlanság, bármely témával legyen is kapcsolatos, mindig abban nyilvánul meg, hogy a mindentudó nagy tanítónak vélt "ép észre" hivatkoznak. Edgar Allan Poe egyáltalán nem beszélt "kimérten" a szóban forgó kérdésről; legfőbb célja az volt, hogy bebizonyítsa: nem létezik említésre érdemes könyv a kérdésről; s végtére is az "ép észre" támaszkodott, ellentétben Lowell és a törpe szőrszálhasogatók példátlan esztelenségeivel.

Most pedig lássuk, mire jutott szatirikusunk a maga kivételes "ép eszével" a verselésben. Először is megmutatjuk, mi volt eredeti szándéka, s idézünk három sort, melynek véletlenül pontos a versmértéke:

Sose tud / hatod azt, / hogy egy if / ju milyen.

De ha mon / dom, egész / szigorú / sose volt.

Cicero / is idé / zi, ilyet / sose mond.

Ebből világosan látható, hogy Lowell négy anapesztuszból álló sort szándékozott használni. (Az anapesztusz olyan versláb, mely két rövid és egy őket követő hosszú szótagból tevődik össze.) Miután ezt megállapítottuk, egyszerűen idemásolunk néhányat a költeményt alkotó sorok közül, s felkérjük olvasóinkat, hogy olvassák el őket, ha tudják; azaz nem érvelünk, hanem a kérdést a legjózanabb "ép ész" szilárd alapjára helyezzük.

Havi- vagy heti-, napilap: mind ugyanaz.

Csökkenteni jó, s kiemelni gyatra vonásit.

Kétharmada svéd, másik fele görög.

Tucatnyi utánzó csonkítja meg.

Szopjék tejet, dacot-adót, aki megfut.

A messzi sinen kanyarog a fehér gőz-kígyó.

Ugyanazzal a rúna betű-tipussal.

A földnek hat, s négy fölfedezője az égnek.

A csónak utat nyit a (durr) hadihajónak.

Nagy része pr- Nem, mégcsak próza sem ez.

Ha elvei ellen, s másnál van a tromf.

Kussolnak egy szillog-izmos (azaz -izmus) előtt.

Nos, nem akarunk extra téli hideget.

Szánts, véss, ácsolj, hajózz: minden legyen új.

De elég is: méltányos mintát adtunk a költemény verseléséből. A minta jobb is lehetett volna, de bizonyosak vagyunk benne, hogy rosszabb semmiképp. Ennyit az "ép észről", már ahogyan Lowell érti ezt a fogalmat. Lowellnek nem lett volna szabad belekontárkodnia az anapesztuszos ritmusba; felettébb sután viselkedik olyan ember kezén, akinek fogalma sincs róla, s aki makacsul hiszi, hogy puszta hallás után képes ebben a ritmusban írni. Kiváltképp szatírában kellett volna mellőznie ezt a ritmust, melynek hatása az irodalom egyéb ágainál jóval inkább függ az efféle látszólag lényegtelen apróságoktól. A Dunciad ereje kétharmad részben tökéletes kidolgozásának köszönhető; s ha a Kritikai tanmese a szatirikus szellem kvintesszenciája volna (nem az), ebben a henye formában még akkor is kudarcot vallana. Így viszont kudarca még teljesebb, illetve még szánalmasabb. Ennek a könyvnek a kiadásával, mely egyszerre nagyratörő és szánalmasan gyenge, mely egyszerre kaján szándékában és ártalmatlan megvalósításában, mely rendkívül elnagyoltan és otrombán, mégis olyannyira gyengén egybeszerkesztett, s betűjét-szellemét tekintve annyira más, mint a szerző korábban írott művei, Lowell megbocsáthatatlan faux pas-t[246] követett el, s ázsiója legalábbis felére csökkent az irodalmi közvélemény szemében.

Takács Ferenc fordítása

 
 
0 komment , kategória:  EDGAR ALLAN POE VÁLOGATOTT MŰV  
szeretettel
  2013-10-11 17:07:21, péntek
 
  SARAH MARGARET FULLER



Fuller kisasszony egy időben a Dial szerkesztője - pontosabban egyik szerkesztője - volt, és ezt a folyóiratot számos rendkívül erőteljes és mindenképp rendkívül sajátos dolgozattal szerencséltette. Nevét a Summer on the Lakes (Nyár a tóvidéken), ez a figyelemre méltó vázlatgyűjtemény is ismertté tette, melyet a bostoni Little and Brown könyvkiadó jelentetett meg 1844-ben. Később közzétette Woman in the Nineteenth Century (A nő a tizenkilencedik században) című munkát, mely széles körű vitára adott alkalmat, és abban a szerencsében volt része, hogy hevesen mocskolták és lovagiasan védelmezték. Jelenleg a New York-i Tribune helyettes főszerkesztője, pontosabban állandó fizetést élvező munkatársa, s már eddig is nagyon változatos anyagot tett közzé az újságban, főként kritikákat új könyvekről és hasonlókat; cikkeit csillaggal jegyzi. Közülük a két legjobb: egy kritika Longfellow professzornak önmaga műveiből készített (és portréjával ékített) kiadásáról és egy felhívás a közönséghez, barátjának, Harro Harringnak a védelmében. A kritika dicséretére vált; őszinte, szókimondó, független írás volt, szinte nevetséges ellentétben a napjainkra jellemző üres tömjénezéssel; ott dicsért, ahol a dicséret kijárt, de egyben jelét adta az értékelés tévedhetetlen képességének és a legőszintébb szándéknak is, hogy a legkedvezőbb fénybe állítsa a költő valóságos és jellegzetes értékeit.

Véleményem szerint ez az írás a közé a Longfellow költeményeiről Amerikában írott nagyon kis számú kritika közé tartozik, amelyek miatt a kritikusoknak nincs különösebb okuk a szégyenkezésre. Longfellow-t biztos és előkelő hely illeti meg hazája költőinek sorában; de hazája szégyene, hogy a talpnyaló alázat Longfellow társadalmi helyzetét és befolyását, könyvének finom papírját és nagybetűs nyomását, szattyánbőr kötését és aranyozott éleit, önmagáról festett hízelgő portréját, és a költeményt kísérő Huntingdon-illusztrációkat olyan mértékű kritikátlan helyesléssel illeti, melyben maguk a költemények sohasem részesülhettek, s nem is részesültek volna.

Harro Harring védelme, pontosabban a rosszakarói ellen intézett dörgedelem a legékesebben s legjobb időben szóló cikk volt, amit amerikai újságban valaha is olvastam.

A Woman in the Nineteenth Century olyan könyv, amit nagyon kevés nő írhatott volna meg ebben az országban, s egyetlen nő sem tett volna közzé, kivéve Fuller kisasszonyt. Önállóság és lankadatlan radikalizmus dolgában ez a könyv az amerikai irodalmi furcsaságok közé tartozik, s feltétlenül helyet érdemelne Griswold doktor[232] könyvében. Aligha szükséges mondanom, hogy a tanulmány érzékeny, erőteljes, gondolatgazdag, okos és bizonyos mértékig tudós mű, hiszen Fuller kisasszony minden termékét megilletik ezek a jelzők; de be kell vallanom, hogy a végkövetkeztetéseket, amelyekre a munka jut, csupán részben tudom a magamévá tenni. Nem azért, mert túlságosan is merészek, újszerűek, meghökkentőek vagy veszélyes következményekkel járhatnak, hanem azért, mert miközben Fuller kisasszony eljutott ezekhez a végkövetkeztetésekhez, túlságosan sok premisszát torzított el és túlságosan sok analógiás következtetést hagyott figyelmen kívül. Tudniillik az istenségnek a nemek közötti különbségekkel kapcsolatos célját - melyet világosan felfogni csakis akkor lehet, ha lelki retinánk külsőbb (érzékenyebb) rétegét erőlködés nélkül megjáratjuk az univerzális analógiák széles skáláján - nos, ezt a célt a könyv nem vizsgálja meg kellő mértékben. Fuller kisasszonyt ezenkívül szélsőséges szubjektivizmusa is tévútra vitte. Fuller kisasszony a nőket Fuller kisasszony szívének és eszének a mértékével méri, pedig jó, ha egy-két tucat Fuller kisasszony található az egész világon. Bár ez a véleményem a Woman in the Nineteenth Century-ről, mégis szükségesnek érzem, hogy elhatároljam magam attól az ostoba és elítélő bírálattól, mely a Broadway Journal egy korábbi számában jelent meg a műről. Ezt a cikket nem én írtam; viszont valóban az én munkatársam, Briggs írta.

Fuller kisasszony géniuszát (mivel kétségkívül igazi géniusz dolgozik benne) legkedvezőbben alighanem a Dial-beli közreműködése és a Summer on the Lakes írásai alapján ítélhetjük meg. Ebben a kötetben számos olyan leírás található, melyekkel semmi sem versenghet érzékletességben (ugyan miért nem létezik ez a szó?), abban az erőben, amellyel az igazat az új és a váratlan segítségével, azaz olyan részletek közbeiktatásával képes közölni, melyeket más művészek alighanem kihagynának, mondván, hogy nem tartoznak a témához. Ebbéli képessége ismét csak szubjektivizmusából fakad, mely arra készteti, hogy a látvány festésében ne a látvány részleteit, hanem az általa keltendő hatást tartsa szem előtt.

Itt van például egy részlet a Niagaráról adott beszámolójából:

"Ezek az arányok napról napra nagyobbnak és hatalmasabbnak tűntek szememben, s végül kialakult bennem ezeknek a fenséges méreteknek az előtere. Mielőtt elutaztam, azt hiszem, valóban láthattam e látvány teljes csodáját. Egy idő múltán a látvány teljesen hatalmába kerített, s valamiféle közelebbről meghatározatlan iszonyatot ébresztett bennem, olyasfélét, amilyet eladdig nem éreztem soha, olyasfélét, amilyet talán akkor érezhet az ember, amikor már közel van a halál, hogy átkalauzolja egy új létezésbe. A víz szűnhetetlen zuhogása hatalmába kerítette érzékeimet. Úgy éreztem, hogy semmi más, mégoly közeli hangot sem tudok érzékelni, s többször is riadtan hátrapillantottam, nem támad-e rám valaki. Ráeszméltem, hogy ez a természeti hangulat, amelyben a víz ily mindent magával ragadó erővel zuhog alá, ugyanaz, ami ezen a földön az indiánokat formálta. Mert kéretlenül és hívatlanul ugyan, de lelkemben szüntelenül olyan képek jelentek meg, melyek korábban sohasem kísértettek: magasra emelt tomahókkal mögém lopakodó indiánok képei. Érzékeimnek e káprázata állandóan ismétlődött, s még akkor is, amikor átgondoltam a dolgot és elhessegettem ezt a káprázatot, akarva, nem akarva újra és újra riadtan hátra kellett pillantanom. Leginkább a zuhatag közelében meredező Asztalsziklán szerettem üldögélni; itt szinte teljesen kihunyt bennem a részletek megfigyelésének képessége, a világtól megkülönböztető öntudat."

Mindenki érezheti, mennyire igazak a dőlt betűvel szedett részek; alighanem az itt leírt érzések fognak el minden (képzelőerővel megáldott) embert, aki felkeresi a vízesést; legtöbbjük persze - uralkodó szubjektivizmusa miatt - aligha tudatosítja magában ezeket az érzéseket, és eszébe sem jut, hogy felhasználásukkal megkísérelje másokkal is közölni a látvány keltette benyomásokat. Ezért vallanak keserves kudarcot a közönséges turisták, amikor közölni próbálják benyomásaikat. Kétségtelen, hogy William W. Lord kellőképpen objektív a Niagara című költeményében; nem a vízesést írja le, hanem - nagyon helyesen - azt a hatást, amit a zuhatag gyakorolt rá. Azt mondja, hogy a vízesés önmaga nagyságát, önmaga felsőbbrendűségét stb. juttatta eszébe; s csupán akkor vagyunk abban a helyzetben, hogy felismerjük, miért nem sikerült Lordnak - objektivitása ellenére - semmi olyasmit közölnie velünk, mely túlmutatna egy bizonyos William W. Lord személyén, amikor eszünkbe jut, hogy Lord nagyságának a gondolata meglehetősen egyéni és szeszélyes gondolat, s kizárólag Lord fejében fordulhatott meg.

Az egyik esszéből - Philip Van Artevelde[233] a címe - idemásolok egy részletet, mely jól példázza Fuller kisasszony komolyabb (szónokias) stílusát, egyszersmind mutatja a jövővel kapcsolatos töprengéseinek a hangütését is:

"Chicagóban ismét elolvastam a Philip Van Arteveldé-t, s egyes részletei lelkemben örökre összefonódtak a tó mélyen zúgó hangjával, ahogy éjszaka hallja az ember. Éjszakánként gyakorta olvastam egy darabig, majd kinyitottam az ablaktáblát és kinéztem. Telihold lebegett a tó fölött, s a nyugalmas fuvallat, a tiszta fény és a mélyen zúgó hang összhangban volt gondolataimmal a flamand hősről. Vajon mikor támad a mi hazánkban ilyen férfi? Hiszen erre volna szüksége a hazának - nem fellegjáró idealista, sem földhözragadt realista, hanem olyan ember, akinek szeme a menny titkaiban olvas, miközben lába szilárdan áll a földön, s keze erős és ügyes az emberi eszközök használatában. Ember, aki vallásos, erényes és - bölcs; rokonszenve mindenre s mindenkire kiterjed, de mégis önmaga ura; ismeri az érzelem birodalmát, de nem rabszolgája ennek a birodalomnak; számára a világ nem puszta látványosság vagy tűnő árnyék, hanem hatalmas és komoly játszma, melyben okosan kell játszani, hiszen a tét értéke örökkönvaló; mégis olyan ember, aki - ha ő tisztességesen játszott - nem törődik azzal, hogy mit veszít a mások hamissága révén. Ember, akit a múlt éltet, bár tudja, hogy a múlt édessége csupán korlátozott mértékben segítheti; akinek értő szeme a jelent vizslatja, bár sohasem kápráztatják el a jelen csillogó csábításai, sohasem vakítják a jelen kínálkozó vállalkozásai; rendelkezik előrelátással, mint minden bölcs ember, de mégsem veszi eszét a jelenben az a képesség, mellyel kifürkészheti, mit rejt a jövő. Ha ilyen embert kap Amerika, akkor végre kifejezésre juthat az őt éltető gondolat."

Az idézetből fogalmat alkothatunk az írónő stílusának általános jellegzetességeiről. Előadásmódja végtelenül változatos. Mindig erőteljes; bár nem vagyok biztos benne, hogy akad még valami más is, ami mindig jellemző rá, hacsak azt nem mondom, hogy mindig festői is egyben. A tudós elmélyültséget inkább csak sejteti, mint tanúsítja. Alighanem csakis a tudóskodók, pontosabban azok, akik megszokták, hogy árgus szemekkel firtassák a mondatfűzést, lennének hajlandók arra, hogy elejtsék a nyelvtanban való járatlanság vádját, s a stílus lomposságát annak tulajdonítsák, hogy a szerző fütyül a héjra, mert a mag izgatja, illetve a szerző szeszélyességével, szépelgésével vagy Carlyle[234] iránti elvakult tiszteletével mentegessék; alighanem csakis ők lennének képesek felfedezni a pontosság iránti érzékenységet a szerző különös és szüntelen pontatlanságában:

"Nem tudok rokonszenvezni evvel a sejtéssel; a látvány képes arra, hogy minden ilyen tárgyat elnyeljen magába."

"Félelmetes is egyben arra gondolni, hogy miközben nézi az ember, minden, amit a zuhatag elnyelt magában, alkalmasint hirtelen ismét láthatóvá válik."

"Magammal vittem kölcsönös barátunkat, hogy meglátogassuk a hölgyet."

"Sohasem fért hozzá kétség, hogy nem volt köztük semmi közös."

"Az indiánt nem látjuk igazi fényben, kivéve ha költői szemmel nézzük."

"McKenney Tour to the Lakes (Utazás a tóvidéken) című könyve számos olyan tényt tartalmaz, amelyekkel máshol nem találkozhatunk."

"A dolgok látványában megvan a kultúrának és nyerseségnek az olyan keveréke, amelyik a szabadság érzetét kelti stb. stb..."

Ez csupán néhány - alig néhány - példa, amit találomra ragadtunk ki abból, ahogyan Fuller kisasszony módszeresen gyilkolja Polk elnök[235] amerikai nyelvét. Ezenkívül használja a "figyelmen kívül hagy" kifejezést, ezt a vulgarizmust, amit csupán nemrégiben vettek át (és feleslegesen, hiszen nem volt rá szükség) a jogi nyelv barbárságai közül, s nyugodt lelkiismerettel értelmezi a "tanúsít" és a "realizál" szavakat jenki módra, nem is szólva a "gyakorta" szóról, például ebben a mondatban: "Éjszakánként gyakorta olvastam egy darabig." S mit sem ér, ha az efféle szavak védelmére azt hozzák fel, hogy egyik-másik szótár evvel a jelentéssel adja meg őket, például Bolles szótára; nincs olyan vulgarizmus a nap alatt, amire ne lehetne valamiféle "tekintélyt" citálni.

Mindezek ellenére, s az írónő gyakran jogosulatlan Carlyle-izmusai dacára (köztük az a jellegzetesség, hogy olyan mondatokat ír, amelyek valójában nem mondatok, mert ahhoz, hogy mondatként tagolhassuk, összefüggésben kellene állniuk az őket megelőző mondatokkal), Fuller kisasszony stílusa az egyik legjobb stílus, amit ismerek. Nem ismerek olyan stílust, mely összhatás tekintetében felülmúlná az övét. Rendkívül ízes, élénk, magvas, merész, világos; ha nem nézünk a részletekre, megvan benne mindaz, ami az igazi stílust teszi.

Úgy vélem, Fuller kisasszony sok verset írt, bár keveset tett közzé. Ez a kevés vers nem mentes ugyan a transzcendentalista szépelgés szeplőitől (a "transzcendentalista" szót itt természetesen abban az értelemben használom, amellyel - úgy tűnik - a közönség az utóbbi időben egyszer s mindenkorra felruházta), de csordultig teli van költői érzéssel. Itt van például valami Coleridge modorában, mely miatt a Geneviève szerzőjének sem volna oka szégyenkezésre:

Egy leány ült a fa alatt,
Könnyes szemű, oly sápatag,
Sóhajtott nagyokat.

S az erdőből ím fényre lép
Egy vadász, léhán dalol épp,
Szeme vakmerő fénnyel ég.

Nézte a leányt, s hogy közel
Ért, így szólt: "Miért könnyezel?
Szeretlek, félned sose kell."

K e z é v e l e l r a g a d t a, bár
Annak jobb lett volna, ha vár,
S hű választottjára talál.

Majd k e b l é r e v o n t a, noha
Tudván, hogy nincs itt otthona,
De jaj, nagy volt a lány baja.

Az összes csillag komor, a
Zord hold nem is nézett oda,
Mint fakul a gyöngy-korona.

S a sűrüből egy őz kitör -
A vadász dárdát kapva föl
Most így szól: "Várj itt, ifju hölgy."

Látván az éjbe tűnni azt,
Álmára rettegés riaszt.
Mert lovagja nem volt igaz.

Gunhildát álma csalta meg
Vétsége csak a képzelet,
Csak képzelt bajon kesereg -

De valós gondról álmodunk,
Mert ím a lovag rája unt;
Szív-oltárán a tűz kihunyt.

Ki magányát nem bírja el, -
Sárkánnyal küzdeni se mer -
Azt nem jutalmazza siker.

Most keserűbben esdekel
Gyalázatos könnyeivel;
Szíve porrá-zúzva hever.

Hogy rámutassak a nyilvánvaló gondatlanságra, amivel ezt a verset megalkották, ritkított szedéssel kiemeltem egy ragrímet tartalmazó rímpárt (melynek körülbelül olyan ereje van a verselésben, mint az azonos állításnak a logikában), és két nyelvtani szabálytalanságot. A "keblére vonta, noha" után nem állhat határozó, és a "kezével elragadta" kifejezést igazság szerint még pleonazmusnak[236] sem nevezhetjük, egyszerűen azért, mert nem jelent semmit. Az utolsó szakaszban túltengenek a mássalhangzók. Igazság szerint az utolsó előtti szakasz sokkal jobban beválna a költemény fináléjaként, legalábbis szerintem.

Az a feltevés, hogy a szerző könyve független a szerző énjétől, szerintem megalapozatlan. A lélek rejtjel, mint a titkosírás esetében, s minél rövidebb a titkosírással írott szöveg, annál nehezebb megérteni; egy bizonyos ponton túl akár olyan rövid is lehet, hogy egy légiónyi Champollion erőfeszítéseivel is dacol. Ennélfogva aki keveset írt, ebben a kevésben jól álcázhatja szellemét, illetve tökéletesen hibás képet kelthet bennünk róla, azaz szerzett képességeiről, tehetségéről, vérmérsékletéről, gondolkodásának módjáról, irányáról, mélységéről (vagy felszínességéről); egyszóval személyiségéről, önmagáról. De aki sokat írt, azzal ez nem történhet meg. Az ilyen emberről könyveiből nem csupán igaz képet alkothatunk; a legigazabb képet alkothatjuk róla. Bulwer, az egyén, a személyes életét élő ember, zöld mellényben és borostyánsárga kesztyűben semmiképp sem azonos az igazi Sir Edward Lyttonnal, aki csupán az Ernest Maltravers-ben fedezhető fel, ahol önlelkét módszeresen és a maga meztelenségében mutatja be. És ki ismerhetné Dickenset abból, ha látja, beszél vele, vagy akármi dolga akad vele? Csakis akkor ismerheti, ha elolvassa az Ódon ritkaságok boltjá-t. S kiváltképp költők esetében akad-e olyan közöttük, aki ne érezné, hogy önmaga jobbik része sokkal méltányosabban tükröződik legszokványosabb (bár komoly szándékkal íródott) szonettjében, mint életbeli személyiségében, legyen az akár a legbonyolultabb vagy legbensőségesebb?

Mindezt általános érvényű tételnek szánom, amely alól Fuller kisasszony a jellegzetes kivétel, mégpedig abban az értelemben, hogy egyéniség és kinyomtatott könyv nála egy és ugyanaz a dolog. Ugyanolyan közvetlen módon férkőzhetünk közel a lelkéhez akár az előbbi, akár az utóbbi útján; egyik úton sem könnyebben, mindkét úton egyformán gyorsan. Tettei könyvízűek, könyvei inkább tettek, mintsem gondolatok. Irodalmi és társalgási modora egyforma. Íme egy részlet a Summer on the Lakes-ből:

"A zúgók sokkal inkább elbűvöltek, mintsem vártam; olyan sebesek, hogy már nem is tűnnek gyorsnak; csupán szépségükre tud gondolni az ember. Felfedeztem magamnak a Moss-szigeteken túli forrást, s egy ideig azt hittem, hogy szépsége csupán alkalmi, amiről nem szabad levenni a szemem, mert félő, hogy többé már nem láthatom. Később rájöttem, hogy szépsége állandó, s többször is visszatértem, hogy lássam habtaréjának játékát. A kissé odább található vízesést mintha előtanulmányként alkotta volna meg a Természet - amiként ezt gyakran teszi -, valamely nagyobb elképzeléséhez. Élvezi az ilyesmit; a rajzot a rajzban, az álmot az álomban. Akárhol vesszük is szemügyre - a sziklatöredék pillérrajzában, a vízesés színárnyalataiban, melyek mását a mohos partokat csillagrajként pettyező virágokban ismerjük fel -, élvezzük; mivel minden körvonal mozog, s gondolatunk a hely géniuszával összhangban formálja ki a látványt."

Nos, Fuller kisasszony ezt élőszóban is ugyanígy mondaná el. Szüntelen ilyesmiket mond, ilyen szavakkal. Hogy magunk előtt lássuk a hölgyet társalgás közben, csupán el kell képzelnünk őt, amint felolvassa az imént idézett részletet; de előbb lássuk a hölgy személyét. Fuller kisasszony középtermetű; alakján nincs semmi említésre érdemes; csillámosan fénylő, szőke hajtömeg; a szem kékesszürke, mélytüzű, magas homlok; az ajkak, amikor pihennek, mély érzékenységről, az érzésre és szeretetre való képességről adnak hírt, s ha apró mosoly játszik rajtuk, ez arckifejezés tüzében még szebbek; de felsőajka, mintha akaratától független izmok munkája késztetné, rendszerint felhúzódik, s így a csúfondáros lekicsinylés benyomását kelti. Képzeljük tehát el ezt a hölgyet, amint az egyik pillanatban minket figyel, a másikban pedig valami mást, lelkének legmélyén, vagy szemben a falon; ahogy idegesen mocorog karszékében; fejhangon beszél, bár dallamosan, határozottan (sem hadarva, sem hangoskodva); kiejtése kellemesen tagolt; képzeljük el, amint élőszóval elismétli a fentebbi részletet és azokra a szavakra teszi a hangsúlyt, amelyeket dőlt betűkkel másoltam ide, s nem a lélegzet szokásos felerősítésével, hanem olyan hosszúra nyújtva őket, amennyire csak lehet, s közben majd hogy le nem hunyja szemét; képzeljék el mindezt, s máris előttük áll a hölgy és az írónő.

Takács Ferenc fordítása
 
 
0 komment , kategória:  EDGAR ALLAN POE VÁLOGATOTT MŰV  
szeretettel
  2013-10-11 17:05:23, péntek
 
  A MŰALKOTÁS FILOZÓFIÁJA



Charles Dickensnek egy jegyzete fekszik előttem, amelyben a Barnaby Rudge szerkezetéről írt régi vizsgálódásomra célozva, azt mondja: "Mellesleg, ki vette észre, hogy Godwin[228] az ő Caleb Williams-ét visszafelé írta? Először bebonyolította hősét a nehézségeknek abba a hálójába, mely a második kötetet kiteszi, s csak aztán keresett az első kötetnek valami indokolást és magyarázatot a történendőkhöz."

Nem tudom elképzelni, hogy pontosan ez lett volna Godwin eljárása, s csakugyan, amit ő maga vall, az nem egészen egyezik Dickens úr ötletével, de a Caleb Williams szerzője sokkal inkább művész volt, hogysem ne érezte volna legalább valamelyest hasonló módszer előnyeit. Semmi sem magától értetődőbb, mint az, hogy minden mesének vagy bonyodalomnak, mely ezt a nevet megérdemli, készen kidolgozva kell lenni egész a megoldásig, még mielőtt a toll egy betűt is leírt volna belőle. Csak ha a megoldást folyton szemünk előtt tartjuk, tudjuk megadni a bonyodalomnak a következetesség és oki kapcsolat nélkülözhetetlen benyomását azáltal, hogy minden epizódot, és főképp az összes részletek tónusát a kifejlet céljai szerint élezzük ki.

Azt hiszem, a rendes módban, ahogy az elbeszéléseket konstruálni szokták, gyökeres tévedés van. Vesznek egy témát, vagy a történelemből, vagy a napi események adnak, vagy, legjobb esetben, a szerző maga vállalkozik néhány megkapó epizódot összefűzni, melyek regényének csupán vázát teszik, leírással akarva rendesen kitölteni, ami hézag a tényekben vagy cselekvésben, lapról lapra mutatkozhatik.

Én helyesebbnek tartom a célzott hatás megfontolásával kezdeni. Mindig szem előtt tartva az eredetiséget - mert aki elég merész volna magát az érdekeltség ily nyilvánvaló s könnyen érthető forrásától megfosztani, bizonnyal a saját érdeke ellen cselekedne -, először is így szólok magamhoz: "A számtalan hatás vagy benyomás közül, aminek befogadására a szív, az értelem, vagy, nagyobb általánosságban, a lélek képes lehet, a jelen alkalommal melyiket válasszam?" S miután megállapodtam a hatásban, melynek elsősorban újnak, másodsorban élénknek kell lenni, meggondolás tárgyává teszem, vajon ezt a hatást a mesével vagy a tónussal érhetem-e el inkább, mindennapi mesével és különös tónussal, vagy megfordítva, mese és tónus egyforma különösségével, azután körülnézek, vagy inkább magamba tekintek, oly mese- vagy tónuskombinációt keresve, mely legjobban segíthet a hatás fölépítésében.

Sokszor gondoltam rá, hogy milyen érdekes újságcikk lenne belőle, ha egy író le próbálná - azaz inkább ha le tudná - írni részletesen, fokról fokra, a folyamatot, melyen át valamely műve elérte befejezettségének végső pontját. Miért nem ajándékozta meg senki ily cikkel a nyilvánosságot, nehezen tudnám megmondani, de talán a szerzői hiúságnak több szerepe van e mulasztásban, mint bármely más oknak. Az írók - kivált a versköltők - többnyire jobb szeretik, ha alkotásaikat valami nemes láz, valami eksztatikus intuíció gyümölcsének tekinti a világ, és valósággal borzadnak attól, hogy a közönségnek csak egy pillantást is engedjenek a kulisszák mögé: a gondolat nyers és nehézkes ingadozásaira - az igazi célra, amint csak az utolsó percben alakul ki, a teljes érettségig még nem jutott eszme számtalan megvillanására, a már-már kiérlelt ötletekre, amik utólag használhatatlannak bizonyulnak, az óvatos válogatásokra és lemondásokra, a fájdalmas törlésekre és beszúrásokra -, szóval a kerekekre és rugókra, a színváltozások gépcsigáira, a hágcsókra és süllyesztőkre, a kakastollakra, pirosítókra és szépségtapaszokra, amik száz közül kilencvenkilenc esetben az irodalmi histrio[229] fölszerelését kiteszik.

Másrészt jól tudom, mily ritka eset, amikor egy író egyáltalán abban a helyzetben van, hogy a lépéseket, melyeken keresztül eredményeihez jutott, gondolatban visszacsinálhassa. Többnyire rendszertelenül támadt és éppoly ellenőrizhetetlenül elfeledt ötletek kergetéséről és kergetőzéséről van itt szó.

Nekem, a magam részéről, nem rokonszenves az előbb említett vonakodás, s amellett mindig a legnagyobb könnyűséggel tudom visszaidézni emlékembe bármelyik művem keletkezésének fokozatos állomásait. S minthogy az ilyen elemzés vagy rekonstrukció érdekessége, ha úgy fogjuk föl, ahogy az imént kívánatosnak jeleztem, teljesen független magának az elemzett dolognak képzelt vagy valódi értékétől, nem látszhatik szerénytelenségnek részemről a modus operandi[230] föltárása, mely szerint valamely munkámat megszerkesztettem. A holló-t választottam, mint amely legáltalánosabban ismeretes. Szándékom minden kétséget kizáróan kimutatni, hogy kompozíciójában egyetlen mozzanat sem tulajdonítható a véletlennek vagy az ihletnek, hogy a munka fokról fokra, egy matematikai probléma pontosságával és rideg következetességével halad előre - a megoldásig.

Az alkalom - vagy mondjuk, szükségesség -, ami először felkeltette a gondolatot, költeményt írni - éspedig oly költeményt, mely egyformán kielégítse a közönség és kritika ízlését -, magáról a költeményről önmagában véve nem mond semmit, s épp ezért mellőzöm.

Kezdjük hát a kész elhatározásnál.

Az első megfontolás a terjedelem kérdése volt. Ha egy irodalmi mű hosszabb, hogysem egy ülésre el lehetne olvasni, számolnunk kell avval, hogy a benyomás egységéből származó rendkívül fontos hatást elveszítjük - mert ha már két ülés kell hozzá, a világ ügyei közbetolulnak, s egyszerre vége mindennek, ami kerek teljességre emlékeztetne. De mivel, ceteris paribus, egyetlen költő sem vállalhatja, hogy bármiről is lemondjon, ami szándéka előmozdítására szolgálhat, meg kell vizsgálni azt is, nincs-e a nagyobb terjedelemben valami más előny, ami ellensúlyozhatja a benyomás egységének elkerülhetetlen föláldozását? Erre azonnal nemmel felelek. Csakugyan, amit hosszú költeménynek nevezünk, az valójában nem egyéb, mint rövid költemények - azaz rövid idő alatt kiteljesült költői hatások - sorozata. Szükségtelen bizonyítgatni, hogy egy költemény csak annyiban költemény, amennyiben lelkünket fölröpítve, intenzív izgalmat kelt; és minden intenzív izgalom, valami pszichikai szükségszerűség folytán, csak rövid lehet. Ez okból az Elveszett Paradicsom-nak is legalább fele lényegileg próza - költői izgalmak sorozata, kikerülhetetlenül váltakozva megfelelő elernyedésekkel. Az egészet túlságos hosszúsága megfosztja a művészi hatás egy roppant lényeges elemétől, a teljességtől - vagyis a hatás egységétől.

Nyilvánvalónak látszik tehát, hogy terjedelem tekintetében van egy megállapítható végső határ minden irodalmi mű számára - az, amennyit egy ülés alatt el lehet olvasni. És ámbár a prózai kompozíció bizonyos műfajban, amelyeknél nem fontos az egység - mint a Robinson Crusoe vagy hasonlók -, ez a határ előnyösen túlléphető lehet: de semmi esetre sem használ túllépni rajta költői munkában. E határon belül a költemény terjedelme matematikai viszonyban állhat jelentékenységével - azaz más szavakban, szárnyalásával s a keltendő izgalom intenzitásával -, ismét más szavakban, az igazi költői hatás fokával, amelyet elérhet; mert világos, hogy a rövidségnek egyenes arányt kell tartani a szándékolt hatás erősségéhez, mégis avval a megszorítással, hogy bizonyos minimális időtartam föltétlenül szükséges, hogy valamelyes hatás egyáltalán előállhasson.

E megfontolásokat tartva szem előtt - s azt is, hogy a szárnyalás meddig emelkedett, nem szállva túl a publikum szemhatárán, s mégis elérve a magas kritika látkörébe -, azonnal megállapítottam a tervezett költemény célszerű hosszúságát, mintegy százsornyi terjedelemben. (Tényleg, száznyolc sor lett.)

Legközelebbi gondolatom akörül forgott, hogy minő hatás vagy benyomás keltését tűzzem ki célomul; s itt nem árt megjegyezni, amit az egész konstrukción át percre sem tévesztettem szem elől: hogy művemet mindenki által élvezhetővé óhajtottam tenni. Nagyon is messze jutnék közvetlen tárgyamtól, ha bizonygatni akarnék itt valamit, amiről már ismételten írtam, s ami a költői érzékkel bíró olvasó előtt egyáltalán nem is szorul bizonyításra - tudniillik, hogy a verses költészet egyetlen legitim birodalma a Szépség. Íme pár szó mégis igazi gondolatom megvilágítására, melyet barátaim némelyike hajlandónak mutatkozott félreérteni. Úgy vélem, azt a gyönyört, mely egyszerre a legerősebb, a legfelemelőbb és a legtisztább, a szépség szemlélete adja. Sőt igazában, ha az emberek szépségről beszélnek, nem is tulajdonságra gondolnak, hanem benyomásra, szóval éppen erre az erős és tiszta fölemelkedésére a léleknek - nem az értelemnek vagy a szívnek -, amelyről beszéltem, s amelyet a szépség szemléletének hatása alatt tapasztalunk. Mármost a szépséget csak azért nevezem a Vers igazi birodalmának, mert minden művészet nyilvánvaló szabálya, hogy a hatásokat lehetőleg közvetlen okok idézzék elő - hogy a célokat mindig a legalkalmasabb eszközök segítségével kell elérni -, és még eddig senki sem tagadta, hogy az a fajta lelki fölemelkedés, amire céloztam, legközvetlenebbül a versben érhető el. Ha a cél akár az Igazság, vagyis az értelem kielégítése, akár az Érzés, vagyis a szív izgalma, ezek ámbár bizonyos mértékig elérhetők a versben is, sokkal közvetlenebbül valósíthatók meg a prózában. Csakugyan, az Igazság bizonyos precíziót követel, és az Érzés valami otthonos egyszerűséget, szöges ellentétben a Szépséggel, amely, ismétlem, a lélek izgalma, azaz gyönyörteljes fölemelkedése. Mindabból, amit itt mondottunk, semmiképpen sem következik ugyan, hogy az érzés, vagy akár az igazság, ne szerepelhetne, esetleg nagyon hatásosan, a versben is - világosságot adva a gondolatnak, vagy segítve az általános benyomást, kontraszt által, mint disszonáns hangok a zenében -, de az igazi művész mindig két dologra fog itt törekedni: egyrészt, hogy ezeket a főcélhoz képest kellő alárendeltségben tartsa meg, másrészt, hogy amennyire lehet, még őket is ama Szépség fátyolába vonja, mely a Vers igazi atmoszférája és lényege.

Így hát a Szépséget tekintve kitűzött birodalomnak, legközelebbi kérdésem e Szépség legmagasabb megnyilvánulásainak tónusát illette - s minden tapasztalat arra vall, hogy ez a tónus a szomorúságé. Legfőbb fokán mindenfajta szépség az érzékeny lelket könnyekre ingerli. Ekként a melankólia a költészetnek valamennyi közt a legjogosultabb tónusa.

Miután így terjedelemben, műfajban és hangnemben megállapodtam, valamely különleges művészi fogásról kellett gondoskodnom, mely a költemény fölépítésének határozott jelleget adjon. E célból oly rugó állandó alkalmazásra való bevezetését határoztam el, mely körül az egész konstrukció megfordulhasson. Gondosan végigvizsgálva az összes megszokott művészi hatásokat - vagy jobban mondva, trükköket, a szó színházi értelmében -, azonnal láttam, hogy egyik sem örvend oly általános használatnak, mint a refrain. Használatának ez az általánossága már magában is elegendőképpen meggyőzött belső értékéről, s megkímélt a fáradságtól, hogy újabb analízis alá vessem. De megfontolás tárgyává tettem abból a szempontból, mennyiben alkalmas a továbbfejlesztésre, s rögtön megállapítottam, hogy még primitív stádiumában van. Rendes alkalmazásban a refrain-t nemcsak hogy pusztán a lírai versre korlátozzák, de amellett hatását, hangban és gondolatban egyaránt, teljesen az egyhangúság erejére alapítják. A tetszést csupán az azonosság, az ismétlődés érzése hozza létre. Én elhatároztam, hogy ebbe változatosságot viszek, s ezáltal még hatásosabbá teszem, oly formán, hogy általában ragaszkodom a hangzás egyformaságához, de folyton cserélem a gondolat szerepét: azaz eltökélem, mindig új benyomást hozni létre a refrain alkalmazásának változtatásával, míg a refrain legtöbbnyire változatlan marad.

Mikor ezeket magamban elintéztem, következett a kérdés: mi és milyen legyen hát ez a refrain? Minthogy folyton változtatni akartam, világos, hogy rövidnek kellett lennie: mert leküzdhetetlen nehézséggel járt volna valami hosszabb szentencia alkalmazását és jelentőségét gyakrabban cserélgetni. Természetes, hogy a variálás könnyűsége egyenes arányban áll a refrain rövidségével. Ez mindjárt arra a gondolatra vitt, hogy a refrain: egyetlen szó.

S itt új probléma merül föl, e szó karakterét illetőleg. Minthogy refrain-es versben állapodtam meg, természetes következmény volt a strófákra való oszlás, ahol a refrain adná minden strófa befejező szavát. Az ily utolsó szónak, bizonnyal, hogy kellő erővel hathasson, zengzetesnek kell lenni, s olyannak, ami megengedi a nyomatékos hangzást: ily megfontolások vezettek a legzengőbb magánhangzó és legvisszhangosabb mássalhangzó megválasztásánál.

Miután a refrain hangzása felől ily módon döntöttem, ki kellett választani egy szót, amely e hangzásnak testet ad, s ugyanakkor a lehető legteljesebben illik a melankóliához, amit már előbb kijelöltem költeményem alaptónusául. Ily keresésben teljességgel lehetetlen volna nem gondolni erre a szóra: "sohasem". S valóban, ez volt az első, ami eszembe jutott.

A legközelebbi desideratum[231] valami ürügy volt a "sohasem" szó folytonosan visszatérő használatára. Amint eltűnődtem a nehézségen, amit rögtön éreztem abban, hogy erre az állandó ismételgetésre eléggé tetszetős megokolást találjak, hamarosan rájöttem, hogy ez a nehézség pusztán abból a feltevésből származik, mely szerint ama szót egy emberi lénynek kell ilyen állhatatos és monoton módon mondogatnia - rájöttem szóval, hogy a nehézség ennek az egyhangúságnak összeegyeztetésében rejlett a szót ismételgető teremtmény eszes voltával. Ekként közvetlenül kínálkozott gondolatomnak egy emberi értelem nélküli, de beszélni mégis tudó lény elképzelése, s az első, ami fölmerült, nagyon természetesen a papagáj volt; de rögtön háttérbe szorította a holló, mint amely szintén képes szavak kimondására, és mérhetetlenül inkább megfelel a választott tónusnak.

Annyira jutottam már így, hogy elgondoltam egy hollót - a baljóslatok madarát -, amint monoton ismételget egyetlen szót, ezt, hogy: "sohasem", egy melankolikus tónusú s mintegy száz sor terjedelmű költemény minden strófájának legvégén. Ekkor, sohasem veszítve szem elől, hogy célom minden ponton a netovább, a legnagyobb tökéletesség, azt kérdeztem magamtól: "Melyik, minden melankolikus téma közt, az emberiség egyhangú ítélete szerint, a legmelankolikusabb?" "A halál témája" - volt a magától értetődő válasz. "És mikor a legköltőibb ez a fő-fő melankolikus téma?" - kérdem tovább. Itt is nyilvánvaló már a felelet abból, amit előbb némi részletességgel kifejtettem: "Akkor, ha a legszorosabban asszociálódik a Szépséggel: egy szép nő halála kétségtelenül a legpoetikusabb téma a világon, s éppen úgy nem szenved kérdést az sem, hogy e téma hangszeréül legalkalmasabb ajkak az árván maradt szerető ajkai."

Most össze kellett kapcsolnom ezt a két ötletet: a szerelmest, aki meghalt kedvesét siratja, és a hollót, mely folyton ismételgeti a "sohasem"-et. S úgy kellett összekapcsolnom ezeket, hogy közben ne feledkezzem meg arról a szándékomról se, amellyel minden ismétlődésnél változtatni kívántam az ismételt szó szerepét és alkalmazását. Ám ilyen összekapcsolásnak egyetlen értelmes módja az lehetett, hogy a holló a szerelmes kérdésére válaszolgatva használja a folyton újra mondott szót. S itt láttam meg egyszerre a módot és lehetőséget annak a hatásnak elérésére, amelyre elsősorban támaszkodtam: az alkalmazás folytonos variálására. Láttam, hogy úgy csinálhatom, hogy az első kérdés, amit a szerető föltesz, s amire a hollónak "sohasem"-mel kell válaszolni, egészen mindennapi és közömbös kérdés legyen, a második már kevésbé, a harmadik még inkább nem, s így tovább, mígnem a szerető, kizavarva eredeti apátiájából, egyrészt már a szó melankolikus jelentése által, másrészt annak folytonos ismétlődése és a beszélő madár baljós reputációjának elgondolása folytán is, végre izgalmában egész babonás lesz, s vadul folytatja most már egész más természetű kérdéseit, oly kérdéseket, melyeknek megválaszolása szívének legmélyebb szenvedélyeit érinti, s tovább kérdi őket félig valami monomániás babonával, félig avval a fajta kétségbeeséssel, mely az önkínzásban leli gyönyörét; tovább kérdi, nem egészen azért, mintha a madár profetikus vagy démoni karakterében hinni tudna, hisz értelme jól látja, hogy az csak betanult leckét ismételget, hanem mert őrült öröme telik benne ravaszul úgy formálni kérdéseit, hogy az előre várt "sohasem" révén a legkéjesebb, mert legtűrhetetlenebb kínokban édelegjen. Látva egy kínálkozó, vagyis inkább a konstrukció folyamán rám kényszerült lehetőséget, először is megállapítottam magamban, mi legyen a csúcspont, azaz a zárókérdés - amire legutoljára adja meg a választ a "sohasem" -, mire felelve a képzelhető legnagyobb fájdalmat és kétségbeesést involválja ez a "sohasem".

S azt lehet mondani, itt kezdődött igazában a költemény - a végén, ahol minden művészi munkának kezdődnie kéne -, amennyiben elgondolásaim e pontján vetette papírra tollam az első strófát, amit a költeményemből megformáltam, a következőt:

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
- Szólt a Holló; "Sohasem".

Megalkottam e strófát, a mondott ponthoz érve, először is, hogy előre megjelölve a csúcspontot, biztosabban variálhassam, és fokozhassam komolyságuk és fontosságuk szerint a szerelmes egymás után következő kérdéseit; másodszor, hogy véglegesen meghatározzam a ritmust, a mértéket, s az egyes stanzák hosszúságát és általános szerkezetét, s amellett úgy építhessem majd egymás után föl a megelőző stanzákat, hogy ritmikus hatásban egyik se múlja ezt fölül.

Ha most a kezdődő kompozíció folyamán ennél erőteljesebb stanzákat tudtam volna előállítani, habozás nélkül készakarva halkabbra fogtam volna őket, hogy ezt a betetőző hatást ne gyöngíthessék.

S itt talán nem árt, ha néhány szót mondok a verselésről. Főcélom, mint rendesen, az eredetiség volt. Hogy ezt a verselésben annyira el szokták hanyagolni, egyike a világ legérthetetlenebb dolgainak. Még ha elismerjük is, hogy a puszta ritmusban kevés a változatosság lehetősége, akkor is nyilvánvaló, hogy a metrumok és strófaszerkezetek lehetséges változatainak száma szinte végtelen, és mégis a verselésben, századokon át egyetlen költő sem adott eredetit, sőt úgy látszik, még rá se gondolt, hogy eredetit adjon. Meg kell mondani, hogy az eredetiség, néhány rendkívüli erejű elme esetét nem számítva, egyáltalán nem az ihlet vagy intuíció dolga, mint sokan gondolják. Rendesen, aki szert akar rá tenni, annak fáradságosan kell küzdeni érte, s ámbár magasrendű pozitív érték, eléréséhez nem annyira valaminek kitalálására, mint inkább elkerülésére van szükség.

Természetesen nem tartok számot eredetiségre A holló-nak akár ritmusa, akár metruma tekintetében. Az előbbi trocheusi, az utóbbi akatalektikus oktameter, katalektikus heptameterrel váltakozva, amely az ötödik versben ráütő módon ismétlődik, és katalektikus tetrameterben csúcsosodik. Kevésbé tudósnyelven mondva: a vers végig olyan lábakból áll, ahol egy hosszú szótag után egy rövid következik; a strófa első sora nyolc ilyen lábból, a második hét és félből - ami igazabban hét és háromnegyed -, a harmadik megint nyolcból, a negyedik és ötödik újra hét és félből, a hatodik három és félből. Mármost egyenként véve, mindezek a sorok azelőtt is használatosak voltak, s ami eredetisége A holló versformájának van, az a strófa összeállításában rejlik, minthogy ehhez az összeállításhoz még megközelítőleg hasonlót sem kísérelt meg soha senki. Ennek az összeállításbeli eredetiségnek hatását más szokatlan és részben teljesen új hatások is segítik, melyek a rím és betűrím elveinek kitágított alkalmazásából keletkeznek.

Legközelebbi megfontolni való volt: mi módon hozzam össze a szerelmest és a hollót? - s e megfontolásnak első ága a helyre vonatkozott. Legtermészetesebb színtérnek erdő vagy mező látszhatott volna - de nekem mindig az volt az érzésem, hogy a helyeknek szoros körülzártsága okvetlen szükséges feltétele ily elszigetelt epizód hatásának: erőt ad neki, mint keret a képnek. A körülzártságnak elvitathatatlan erkölcsi hatása, hogy a figyelmet koncentrálva tartja, s magától értetődik, hogy nem szabad összezavarni a puszta hely-egységgel.

Elhatároztam már, hogy a szerelmest egy szobába képzelem, egy szobába, melyet egy elhunyt szép látogató emléke tett számára szentté. A szobát gazdag bútorzattal ábrázolom; ez egyszerű következménye azoknak az eszméknek, melyeket a Szépségről, mint a költészet egyetlen valódi tárgyáról szólva már kifejtettem. Így meghatározva a helyszínt, most be kellett hoznom a madarat, s nem lehetett kitérni a gondolat elől, hogy az ablakon át hozzam be. Azt az ötletet, hogy a szerelmes a madár szárnyának verdesését az ablaktáblán az első pillanatban úgy értelmezze, mintha az ajtón kopogtak volna, egyrészt az a vágy keltette bennem, hogy az események késleltetése által az olvasó kíváncsiságát növeljem, másrészt az a kívánság, hogy kihasználjam a közben előálló hatást, mikor a szerelmes kitárja az ajtót, s nem látva egyebet sötétségnél, félig-meddig szinte azt képzeli, hogy kedvesének szelleme kopogott.

Egy viharos éjszakát választottam, először, hogy indokoljam, miért kért a holló bebocsátást, s másodszor, a szoba - fizikai értelemben vett - nyugalmával való hatásos ellentét kedvéért.

A madarat Pallas szobrára ültettem, szintén a kontraszthatás kedvéért, a márvány és a fekete tollazat közt, s meg kell jegyezni, hogy a szobrot teljesen a madár szuggerálta. Pallas szobrára azért gondoltam, mert leginkább illik a könyvek közt élő szerelmes szobájába, s magának a Pallas szónak zengzetessége miatt is.

A kontraszt erejét a költemény közepe táján is fölhasználtam, hogy a végső benyomást mélyítsem. Például, ahogy a holló beröppen, annak valami fantasztikus színt adtam, mely annyira közeledik a komikushoz, amennyire csak megengedhető volt. "Peckesen" száll be, s "furcsán verve szárnyát".

Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn.

A következő két strófában ez a szándék még nyilvánvalóbban érvényesül:

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
- Szólt a Holló: "Sohasem".

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő
Madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen -
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
- És a neve: "Sohasem"!

Miután így gondoskodtam a megoldás kontraszt-hatásáról, rögtön elejtem a fantasztikus hangot, s ahelyett a legmélyebb komolyság tónusát veszem föl - ami pontosan az utolsó idézetet közvetlenül követő strófában kezdődik, evvel a sorral:

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton stb.

Ettől a perctől kezdve a szerelmes többé nem tréfál, nem is látja többé a furcsaságot a holló viselkedésében. Csak a "baljós, vén, vad, vészes" madarat látja benne, s szívében érzi égni fémélű szemeit. Ez a fordulat a szerelmes gondolatában vagy képzelődésében hasonló fordulatot akar létrehozni az olvasóéban: hogy lelkét a megoldás befogadására alkalmas hangulatba ringassa, ami most már a lehető leggyorsabban és kerülő nélkül közeledik.

A tulajdonképpeni megoldással - mikor a holló a szerető végső kérdésére, vajon találkozik-e kedvesével a másvilágon, rámondja a "sohasem"-et - a költemény, első és kézenfekvő fázisában, mint egyszerű elbeszélés, befejezettnek is mondható. Eddig minden az elhihető és realizálható valóság korlátai között marad. Egy holló, mely véletlenül megtanulta ezt az egy szót, hogy "sohasem" és megszökött a gazdájától, éjszaka, a vihar által hajtva, menedéket keres egy ablaknál, melyből még lámpa csillog - egy tanuló vagy tudós szobájának ablaka az, ki talán egy könyv fölött bóbiskol, talán meghalt kedveséről álmodozik. A madár szárnyainak kopogására a tanuló kitárja az ablakot, mire a madár letelepszik a legalkalmasabb helyre, emberi vendéglátója közvetlen közelében, aki mulatva a különös kalandon és a látogató viselkedésének furcsaságán, tréfából és anélkül, hogy választ várna, a nevét kérdezi. A megszólított holló egyetlen szavával felel: "sohasem" - s ez a szó azonnal visszhangra talál a tanuló néma szívében, aki hangosan kifejezést adva bizonyos gondolatainak, melyeket a váratlan epizód keltett benne, még jobban meghökken, amikor a madár erre is rámondja: "sohasem". A tanuló most, noha sejti a dolgok állását, de mint előbb megmagyaráztam, részben az önkínzó emberi ösztöntől, részben babonaságtól űzve, oly kérdéseket intéz a szárnyas jóshoz, melyek az előlegezett válasz révén, hogy: "sohasem", neki, mint szerelmesnek, a fájdalom legnagyobb kéjét adhatják. Amint ez az önkínzó kéjelgés legmagasabb fokára ér, az, amit az elbeszélés első és kézenfekvő fázisának neveztem, természetes módon befejeződik, s mindebben nem lépi át a valóság határait.

De a téma ilyetén kezelésében, bármily ügyességgel, s az epizódok bármely életszerű összefűzésével történjék is az, mindig marad valami keménység vagy meztelenség, mely visszariasztja a művészi szemet. Két dolog mindig és változhatatlanul szükséges: először is valami komplikáltság, vagy jobban mondva, több oldalú alkalmazhatóság; és másodszor bizonyos szuggesztivitás - valami, bármennyire határozatlan, titkos árama a szimbolikus jelentésnek. Főleg ez az utóbbi az, ami a művészi alkotásnak oly sokat tud adni abból a pazarságból - hogy a mindennapi beszédtől kölcsönözzek egy erőteljes szót -, melyet oly szívesen összecserélünk a tökéletességgel. Ennek a szimbolikus értelemnek a túlsága viszont - ha titkos áram helyett ezt avatjuk az elbeszélés fő sodrává - ez az, ami az úgynevezett transzcendentalisták költészetét prózává - éspedig a leglaposabb fajta prózává teszi.

E véleményekhez tartva magamat, függesztettem a költeményhez a két utolsó strófát, ekként elérve azt, hogy azoknak szimbolikus hangulata visszavetve árnyát, átjárja az egész elbeszélést, mely őket megelőzi. Az értelem titkos árama legelőször a következő sorokban kerül napfényre:

"Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg elveszem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem!"

Bizonnyal észreveszik, hogy ez a szó: "szivemből", az első metaforikus kifejezés az egész költeményben. Ez, és a felelet: "Sohasem", arra bírják az elmét, hogy mélyebb értelmet keressen mindabban, amit a megelőző elbeszélés előadott. Így az olvasó most kezdi a hollót jelképi madárnak tekinteni - de csak az utolsó strófa legeslegutolsó szavában szabad a dolognak odáig jutni, hogy tisztán lássa a szándékot, mely ezt a madarat a fájdalmas és sohasem múló emlékezet jelképévé avatja:

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
Nem szabadul - sohasem.

Babits Mihály fordítása

 
 
0 komment , kategória:  EDGAR ALLAN POE VÁLOGATOTT MŰV  
szeretettel
  2013-10-11 17:04:10, péntek
 
  AZ IRODALMI FOLYÓIRATOK BÖRTÖNÉNEK REJTELMEI



Mivel nem létezik nemzetközi szerzői jogvédelem, és ezért szinte lehetetlen bármiféle anyagi ellenszolgáltatást kicsikarni a könyvkereskedőktől az irodalom terén végzett munkáért, legjobb íróink közül sokan kénytelenek folyóiratok és szemlék szolgálatába állni, melyek dicséretre méltó állhatatossággal bizonyos - illetve bizonytalan - mértékig mind a mai napig magukénak vallják azt a régi mondást, hogy a munkásembert még az irodalom háládatlan területén is megilleti a neki járó bér. Hogy ezek az újságok miképpen, a tisztességnek-illendőségnek miféle makacs ösztöne révén tudtak megmaradni fizetési gyakorlatuk mellett, amikor olyan ellenfelekkel kell megküzdeniük, mint a Fosterek és a Leonard Scottok, akik évi nyolc dollárért szállítják bármelyik négy brit folyóiratot, ezt a kérdést nemigen tudjuk kielégítő módon tisztázni, s kénytelenek vagyunk olyan, teljességgel ésszerűtlen alapra hivatkozva válaszolni, mint a még itt-ott pislákoló esprit de patrie[225]. Hogy az irodalmi folyóiratok élnek, s nem csupán élnek, de boldogulnak is, s nem csupán boldogulnak, de még fizetni is tudnak eredeti művekért, erre az ismert körülmények között csupán az a teljességgel fantasztikus, bár rokonszenves feltételezés adhat magyarázatot, hogy izzik még valahol a parázs, nem aludt ki az irodalom és az irodalmárok iránti jóindulat tüzével együtt, mely valaha ott lobogott minden amerikai kebelben.

Vagy talán az volna a magyarázat, hogy egyszerűen illetlen dolog, ha szerzőinket, ezeket a szegény ördögöket éhezni hagyjuk, miközben - az irodalom terén - kövérre hízunk azokon a csemegéken, amiket szégyentelenül lopkodunk Európa minden zsebéből; talán nem lenne igazán comme il faut[226], ha ez a botrányos szörnyűség megtörténhetne; ezért vannak hát irodalmi folyóirataink, s ezért fizet elő a közönség egy része rájuk (merő szánalomból persze), s ezért vannak folyóiratkiadóink (akik néha a "szerkesztő és tulajdonos" kettős címét aggatják magukra); kiadók, akik - ha a szerző jól viseli magát, csak ritkán háborog és mindig kellő alázatot mutat - lelkiismereti kérdést csinálnak abból, hogy egy-két dollárral bátorítsák a szegény ördögöt, többnyire persze csak akkor, ha a szerző rendesen viselkedik és tartózkodik attól az illetlen szokástól, hogy felhúzza az orrát.

Reméljük azonban, hogy nem vagyunk annyira elfogultak vagy annyira vádaskodó természetűek, hogy azt a látszatot keltenénk: a részükről (az irodalmi folyóiratok kiadóinak részéről) kétségtelenül tapasztalható nagylelkűség hiányát az ő számlájukra kellene írnunk. Sőt, könnyen belátható, hogy amit eddig mondottunk róluk, az éppen az ellenkezője az ilyesféle vádaskodásnak. Ezek a kiadók legalább fizetnek valamit, míg mások semmit sem. És ez bizony különbség; bár egy matematikus azt állíthatná, hogy ez a különbség néha végtelenül kicsiny. Mégis ezek a folyóiratkiadók fizetnek (így szokás mondani), és a szerző, aki szegény ördög, bizony még a legkisebb kegyet is köszönettel fogadja. Nem, a nagylelkűség hiányának okát a demagógoktól befolyásolt közönség háza táján kell keresnünk, mely tűri, hogy hivatott képviselői (vagy talán hivatlanok ezek a képviselők?) olyan szónoklatokkal sértsék nemzeti gyűldéinkben a józan észt (a közönségét), melyek az európai irodalom terén végzett útonállás szépségét és kényelmét dicsérik, s felettébb ostoba képtelenségnek tartják, ha valaki azt az elvtelen elvet tenné magáévá, hogy joga és jogcíme van a maga önálló elméjére vagy arra a vékonyka kis anyagra, amit előgombolyít belőle, a szerencsétlen hernyó (mert mi más is volna). Ha valami ilyesféle leheletfinom dolog támogatásra szorul, hát van éppen elég selyemhernyónk és morus multicaulisunk[227].

De ha a folyóiratkiadók nagylelkűségének teljes hiányáról a körülmények közepette nem panaszkodhatunk is (hiszen fizetni azért fizetnek valamit), egy tekintetben jó okunk van a vádbeszédre. Ha egyszer fizetnek, akkor miért nem fizetnek jó szívvel és azonnal? Ha most éppen harapósabb volna a kedvünk, olyan mesét mesélhetnénk, melytől még Shylocknak is égnek állna a haja. A fiatal szerzőt, aki magával a kétségbeeséssel küszködik a rettenetes szegénység képmásában, amit nem enyhít semmi - semmiféle együttérzés a mindennapok világától, mely képtelen felfogni nyomorúságos helyzetét, s ha felfogná, akkor is úgy tenne, mintha nem értené -, nos, ezt a fiatal szerzőt udvariasan felkérik, hogy írjon egy cikket, melyért "tisztes fizetséget fog kapni". A fellelkesült szerző talán egy egész hónapra félbehagyja egyetlen elfoglaltságát, ami valamiféle megélhetéssel kecsegtet, s miután végigéhezte (családjával együtt) a hónapot, s miután végére ér az egyhónapos éhezésnek és a cikknek, az utóbbit - néhány, az előbbire tett félreérthetetlen célzás kíséretében - elküldi a vastag mellényű "szerkesztőnek" és borvirágos orrú "tulajdonosnak", aki kegyeskedett támogatásával kitüntetni őt (a szegény ördögöt). Eltelik (éhezésben) még egy hónap, de válasz nem érkezik. Újabb hónap; válasz sehol. Még két hónap; válasz még mindig sehol. Miután így eltelt hat újabb hónap, a szerző személyesen járul a "szerkesztő" és "tulajdonos" ajtajához. Jöjjön később. A szegény ördög távozik, majd később újrajön. Majd ismét jön; s három-négy hónapig egyfolytában jön. Ezután türelme fogytán, visszaköveteli a cikkét. Nem, nem kaphatja vissza - az igazság az, hogy túlságosan is jó volt ahhoz, hogy ilyen könnyen lemondjanak róla -, "már nyomdában van" és "az ilyen jellegű közreműködésért - ez nálunk a szabály - csupán a megjelenés után hat hónappal fizetünk. Jöjjön be hat hónappal azután, hogy megjelent az írása, s felveheti a pénzt - hiszen üzletemberek volnánk -, mégpedig azonnal." A szegény ördög erre megnyugszik, és úgy dönt, hogy a "szerkesztő és tulajdonos" mégiscsak úriember, ő pedig (a szegény ördög) vár, ahogy kérték - de a Halál nem várhat közben. Meghal, és elhunyta (melynek az éhezés volt az oka) szerencsés fogás a vastagpénzű "szerkesztő és tulajdonos" számára, akinek bukszája most - és mindörökké - vastagabb huszonöt dollárral, melyet nagyon okosan sikerült megtakarítania, s melyet majd nagylelkűen vadkacsavadászatra és pezsgőre költ el.

Két dolog van, amitől - reméljük - tartózkodik az olvasó, amikor átfutja ezt a cikket; először is reméljük, hogy nem hiszi: a magunk személyes tapasztalatából írunk, ugyanis csupán azoknak az elbeszéléseire támaszkodunk, akik valóban szenvednek; másodszor pedig reméljük, hogy megjegyzéseinket nem fogja egyetlen ma élő folyóiratkiadó személyére sem vonatkoztatni, hiszen köztudott, hogy mindegyikük ugyanolyan híres nagylelkűségéről és előzékenységéről, mint eszéről és a tehetség iránt tanúsított megbecsüléséről.

Takács Ferenc fordítása
 
 
0 komment , kategória:  EDGAR ALLAN POE VÁLOGATOTT MŰV  
szeretettel
  2013-10-11 17:03:15, péntek
 
  RÉGI ANGOL KÖLTŐK



Semmi kétség afelől, hogy a Nagy-Britannia régebbi költői iránt érzett szeretetünk jelentős részben olyasvalamivel magyarázható, ami valójában nem tartozik a költészethez, tudniillik a régiség iránti szeretetünkkel, s még annak a valódi költői érzésnek a jelentős része is, amit ezen költők fakasztanak bennünk, olyasvalaminek tulajdonítható, ami jelen van ugyan az elvont értelemben vett költészetben, és ezekben a régi brit költeményekben is, de nem tekinthető szerzőik érdemének. A régi dalnokok minden feltétlen csodálója, ha véleményét kérdik e dalnokok műveiről, valamiféle homályos, bár teljességgel őszinte érzésről számol be, a versek keltette álomszerű, kusza, határozatlan és - esetleg hozzáteszi - meghatározhatatlan örömérzésről; s ha megkérjük, hogy jelölje meg ennek a titokzatos örömnek a forrását, alighanem a szókincs és az általában vett kidolgozás bizarr voltát említené. Ez a bizarr elem valójában az eszményi jelleg rendkívül hatásos eszköze, de a szóban forgó esetben a szerzők akaratától függetlenül keletkezik, és semmiképp sem része a költők eredeti szándékának. A szavak és ritmusok az idők folyamán megváltoztak. Azok a versek, amelyek ma heves örömmel hatnak ránk, mégpedig olyan örömmel, mely többnyire egyetlen forrásra, a bizarr jellegre vezethető vissza, a maguk idejében alighanem rendkívül szokványosnak számítottak. Ez ma már nem érv ezek ellen a versek ellen - akkor lehetett érv ellenük. Egyre erősebb bennünk a vágy, hogy túlértékeljük ezeket a költeményeket. A régi angol múzsa keresetlen, egyenes lelkű és őszinte volt, s bár tanult volt egyben, fortélyok nélkül volt az. Nincs még egy olyan közkeletű tévedés, mely a gondolkodásnak nagyobb zűrzavaráról tanúskodna, mint az, amikor Donne-t és Cowleyt ugyanabban az értelemben képzelik metafizikus költőnek, mint Wordsworth-t és Coleridge-ot. Az első kettő számára az erkölcs a cél volt, az utóbbi kettő számára csupán eszköz. A teremtés költője azt kívánta mesterkélten művészi versével az olvasóba oltani, amit erkölcsi igazságnak hitt; A vén tengerész költője viszont az analízis kínálta csatornákon át kívánja belénk önteni a költői érzést. Az előbbi tökéletes kudarccal végzi, amit egy durván téves elképzelés jegyében kezdett; az utóbbi, igaz, tévedhetetlenül biztos úton járva, olyan győzelmet arat, melynek dicsőségéből semmit sem vesz el az, hogy a tömeg alantas tekintete elől rejtve marad. De ha úgy vesszük, még Cowley "metafizikus költészete" is alkotója egyszerűségéről és egyeneslelkűségéről tanúskodik. S ebben osztozik iskolája többi tagjával; ugyanis bízvást nevezhetjük iskolának azt a költőcsoportot, akiknek verseit az előttünk fekvő kötet tartalmazza, s akiknél felfigyelhetünk valamiféle közös jellegre. Ezek a költők keveset használnak fel a művészet fortélyaiból, írásuk közvetlenül a lélekből fakad, s a lélek életét sugározza. Nem nehéz észrevenni ennek az önfeledtségnek az irányát sem - a lélek összes energiájának magas szárnyalását -, de amikor a lehető legerősebb költői tűz, erő, finomság és minden jó tulajdonság a lehető legközönségesebb otrombasággal, lapossággal és ostobasággal keveredik náluk, nem marad kétség afelől, hogy az ebbe az iskolába tartozó szellemek művei átlagban (ceteris paribus) jóval alatta maradnak egy másik, náluk mesterkéltebb iskola műveinek.

Kötve hisszük, hogy a Book of Gems-ben (Gyöngyszemek könyve) található válogatásból a költői lelkületű olvasó bármiféle fogalmat is alkotna az iskola szépségéről; bár ha az iskola jellegének bemutatása volt csupán a cél, akkor ez az igyekezet a legnagyobb mértékben sikeresnek mondható. Hosszú részleteket kapunk a kötetben a legutálatosabb zagyvaságokból, melyeknek csupán annyi érdemük van, hogy régen íródtak. A szerkesztő kritikai megjegyzései sem tetszenek különösebben. Lelkesedése annyira általános és annyira heves, hogy szükségképpen téves is. Például Sir Henry Wotton Verses on the Queen of Bohemia (Vers Bohemia királynőjéről) című költeményéről úgy vélekedik, hogy "nemigen írtak ennél szebbet nyelvünkön", ami tarthatatlan és képtelen állítás.

Ezekben a sorokban képtelenek vagyunk felfedezni a költészetnek akárcsak egyetlen magasztosabb jegyét is, mely minden időben és minden körülmények között hozzá tartozik. Itt minden merő művészkedés, a maga meztelenségében, illetve ügyetlenül titkolva. A régies iránti elfogultságunk (s másfajta elfogultságról itt nemigen beszélhetünk) sem késztethet arra, hogy a költészet szent nevével tüntessük ki ezeknek a körülményes és elcsépelt bókoknak a sorát, melyeket szerzőjük minden képzelet és valószínűség híján öltögetett egybe, s még arra sem tett kísérletet, hogy az alkalomhoz igazítsa őket.

Mint mindenki más, mi is örömet leltünk Wither Pásztori vadászatában, ebben a költeményben, mely figyelemre méltó mértékben osztozik az Il Penseroso[224] jellegzetességeiben. A költészetről szólván a szerző ezt mondja:

Hogyha zúg egy kis patak,
Szél zörrent meg gallyakat,
Csukott százszorszép-levél
Ha Titán aludni tér,
Vagy egy árnyas cserje, fa -
Több lesz nekem, általa,
Mint amit egy bölcs akár
A Mindenségben talál.
Ő segít, hogy fellelem
Ezen a durva helyen
Azt, ami kínok között
Is hoz édes örömöt;
És az unalmas magány,
Boltívek alatt az árny,
Barlangokat verdeső
Ütemes hullám-eső,
S ez a sziklás, és öreg
Mohákkal benőtt üreg,
S e kapuk, hol nem tör át
Gyönyör, csak a durvaság,
S szűkös kamrám, hova az
Ínség, szégyen befalaz -
Mindez, s a rest levegő
Búra hajtana, de ő
Megtanította, miből
Származik vigasz s gyönyör.

De ezek a sorok, bármennyire jók is, nem mutatják igazán az angol költői régiségek általában vett jellegét. Ebből több található Corbet Rewards and Fairies (Jutalmak és tündérek) című versében. Idemásoljuk Marvell Őzét sirató szüz-ének egy részletét, mely jobban tetszik nekünk, mint az ugyanilyen jellegű versek bármelyike, s nem csupán azért, mert a régi költészet egy darabja, hanem azért is, mert önmagában is gyönyörű költemény, teli pátosszal, végtelenül finom képzelőerővel és igazmondással:

Csodálatos, milyen iram
Rejlett ezüst lábaiban,
És milyen kecsesen szökellt,
Mikor velem versenyre kelt,
S ha messze elhagyott: bevárt,
Majd megindult, s megint megállt;
Ünő nem járt ily sebesen:
Akárha a négy szeleken.
Van nekem kis udvarom,
S úgy benőtte a liliom,
S a rózsák is, hogy fogadom,
Azt hinnéd, hogy egy kis vadon;
Ha megjött a tavasz-idő,
Csak ott szeretett lenni ő.
Liliom-ágyások között
Kerestem, hogy hová szökött,
S lett légyen az orrom előtt,
Míg föl nem kelt, nem láttam őt.
Mert mint liliom árny-alak
Feküdt a liliom alatt;
S rózsát legelt, mi belefér,
Hogy kiserkent száján a vér,
Aztán bátran hozzám szökellt,
S számra nyomta e rózsa-jelt;
De főleg azt szerette, ha
Bőséges rózsa-lakoma
Után hűs liliom-lepel
Fedte szűzi combjait el.
Élne még, kívül liliom,
S belül rózsa volna, tudom.

Mennyire igaz a bánat levegője, mely minden szótagjából árad! Mindent betölt a versben. Ezt sugározza a szavak édes melódiája, a szelídség és a báj, amit a kis szűzben magában képzelünk el, s még az a félig játékos, félig sértődött jelleg is, ahogyan a szűz kedvencének szépségét és nemes tulajdonságait taglalja; akár egy nyári felhő hűvös árnyéka egy liliom- és ibolya-ágyás, "minden édes virág" fölött. A legmagasztosabb költészet illata árad a versből. Minden sor egy-egy gondolat, mely az őz szépségét és játékosságát hordozza, a lány keresetlen egyszerűségét, szeretetét, csodálatát; bánatát; a liliom- és rózsa-ágyás illatát, melegét és helyénvaló voltát, ahová az őz odafészkelte magát, s amelynek virágait legelészte, s amely virágoktól szinte megkülönböztetni sem tudta őt az akkor még boldog kisleány, aki nyíllal kezében és rózsás mosollyal az arcán kereste fel kedvencét. Gondoljunk csak az igaz és finom gondolatok változatosságára az általunk idézett néhány sorban; a szűz csodálkozására, hogy kedvence milyen fürge; az "ezüst lábakra"; az őzre, amint úrnőjét versenyre hívja "kecsesen szökellve", előtte szalad, s hátrafordított fejjel lesi, mikor ér úrnője közel, hogy ismét odább szökellhessen; mindezt élesen érzékeljük. Mily rendkívüli erő duzzad ebben a két sorban:

Ünő nem járt ily sebesen:
Akárha a négy szeleken -

olyan erő, mely csakis akkor válik nyilvánvalóvá számunkra, ha a beszélő keresetlen egyszerűségére gondolunk, illetve kedvencének négy lábára, mint a négy szélre. De gondoljunk "kis udvarom"-ra is, amelyet "úgy benőtt a liliom, s a rózsák is", hogy "azt hinnéd, hogy egy kis vadon"; az őzre, mely "csak ott szeretett lenni"; a szűzre, aki keresi az őzet, "hová szökött", s aki nem tudja megkülönböztetni a virágoktól, "míg föl nem kelt"; s az őzre, ahogy úgy hever a liliomok között, "mint liliom árnyalak"; ahogy szerette,

"...ha
Bőséges rózsa-lakoma
Után hűs liliom-lepel
Fedte szűzi combjait el";

azután a zárósorok kivételes szépsége és természetessége, ahol éppen a költői túlzás teszi a sorokat természethűvé, ha a szenvedélyes kislány ártatlanságára, keresetlenségére, lelkesedésére, illetve a játékát gyászoló gyermek még ennél is szenvedélyesebb csodálatára gondolunk:

Élne még, kívül liliom,
S belül rózsa volna, tudom.

Takács Ferenc fordítása
 
 
0 komment , kategória:  EDGAR ALLAN POE VÁLOGATOTT MŰV  
szeretettel
  2013-10-11 17:01:48, péntek
 
  HAWTHORNE "MESÉI"



I

A Másodjára elmondott mesék szerzőjének hírneve szinte mind a mai napig nem terjedt túl az irodalmártársadalom körén, és talán nem tévedtem, amikor idéztem mint a magánkörben csodált, de nyilvánosan el nem ismert szerző par excellence[216] példáját ebben az országban. Igaz, az elmúlt egy-két évben akadt néhány kritikus, akit az őszinte felháborodás lelkes elismerésre késztetett. Webber például (akinél senki más nem élvezi jobban azt a fajta írásművészetet, amit Hawthorne működése példáz) az American Review egyik újabb számában feltétlen rokonszenvvel tisztelgett a szerző tehetsége előtt, és a Mohák egy régi paplakról (Mosses from an Old Manse) című kötet megjelenése óta tekintélyesebb folyóiratainkban egyáltalán nem ritka a hasonló hangnemű kritika. Viszont nagyon kevés olyan bírálatra emlékszem, amely ennek a kötetnek a megjelenése előtt látott napvilágot. Volt egy a Mathews és Duyckinck szerkesztette Arcturus 1841. májusi számában; egy másik a Hoffman és Herbert szerkesztette American Monthly-ban, 1838 márciusában; egy harmadik a North American Review kilencvenhatodik számában. Ezeknek a kritikáknak azonban nemigen volt hatásuk a közízlésre, legalábbis abban az értelemben nem, ha a közízlésről annak alapján igyekszünk fogalmat alkotni, hogy miként hallatja hangját a napilapokban és hány példányt vásárol meg a szerző művéből. Egészen a legutóbbi időszakig sohasem emlegették Hawthorne-t a legjobb szerzőinkről adott összefoglalásokban.

A napilap kritikusa ilyen összefoglalások alkalmával mindig ezeket a kérdéseket teszi fel: "Nincs talán Irvingünk, Cooperunk, Bryantunk és Smith-ünk?"; "Halleck, Dana, Longfellow és Thompson talán nem léteznek?"; "Nem mutathatunk-e rá diadalmasan Sprague-re, Willisre, Channingra, Bancroftra és Prescottra?". De ezeknek az egyébként megválaszolhatatlan kérdéseknek a végén sohasem említik Hawthorne nevét.

Semmi kétség, hogy a közönség elismerésének hiánya főképp két olyan okkal magyarázható, amelyre már korábban is utaltam: Hawthorne nem gazdag ember és nem sarlatán; evvel azonban még nem magyaráztuk meg igazán a dolgot. Az elismerés hiánya nem kis részben Hawthorne sajátosan egyéni jellegének tulajdonítható. Az egyéni jelleg bizonyos értelemben és jelentős mértékben az eredetiség jele, és nincs nagyobb érték az igazi eredetiségnél. Ez a valódi és dicséretes eredetiség viszont nem az egyhangú, hanem az állandóan érvényre jutó egyéni jelleget jelenti, azt az egyéni jelleget, mely a képzelet szüntelenül tevékeny erejéből fakad, vagy még inkább a szüntelenül jelenvaló képzelőerőből, mely mindennek, amit megérint, a maga színét, a maga vonásait kölcsönzi, s - ami még fontosabb - maga készteti magát arra, hogy mindent megérintsen.

Gyakran mondják - meggondolatlanul -, hogy az igazán eredeti szerző sohasem népszerű, hogy ez vagy az az író túlságosan is eredeti és a tömeg képtelen megérteni. "Túlságosan is egyéni", "túlságosan is sajátos" lenne a helyes fogalmazás. Hiszen éppenséggel a könnyen hevülő, fegyelmezetlen és gyermeteg nagyközönség lelke fogékony leginkább az eredetiségre.

Az eredetiséget valójában a konzervatív kritika, az irodalmi favágók, a North American Review-beli olvasgató vén lelkészek kritikája ítéli el. Miként Lord Coke mondotta, "nem illik a papi személyhez a heves és szalamander-tűzben égő szellem". Mivel lelkiismeretük nem engedi, hogy bármit is mozgassanak a világban, ezek az érdemes urak iszonyodnak attól, hogy bármi is megmozgassa lelküket. "Nyugalomra vágyunk" - mondják. Féltő gonddal nyitják ki szájukat, és azt sóhajtják: "Nyugalmat!" S valóban, ez az egyetlen dolog, aminek élvezetét megengedhetjük nekik, ha másért nem, hát a "ha te úgy, én is úgy" keresztény elve alapján.

Az igazság az, hogy ha Hawthorne valóban eredeti volna, a nagyközönség rögtön érzékelné jelenlétét. Le kell azonban szögeznünk, hogy Hawthorne a szónak semmiféle értelmében sem eredeti. Azok, akik eredetinek tartják, csupán azt mondják ezzel, hogy modorában, hangvételében, témaválasztásában eltér az általuk ismert szerzőktől, s láthatólag nem ismerik a német Tiecket, akinek modora egyik-másik művében ugyanolyan, mint Hawthorne mindenkori modora. Holott nyilvánvaló, hogy az irodalmi eredetiség alapeleme az újdonság. Ugyanezt az olvasó azáltal érzékeli, hogy az újdonság érzését kelti benne. Azt, amitől új és ennyiben örömteli érzése támad, az olvasó eredetinek gondolja; és aki gyakran ajándékozza meg ezzel az érzéssel, azt eredeti írónak tekinti. Azaz ezeknek az érzéseknek az összege alapján ítéli meg, hogy a szerző joggal tekinthető-e eredetinek. Itt jegyezném meg viszont, hogy egy bizonyos ponton túl már az újdonság sem képes létrehozni a megfelelő eredetiséget, ha ezt az eredetiséget - helyesen - a tervezett hatás alapján ítéljük meg; ez az a pont, amikor az újdonság maga többé már nem újdonság, és a művész, hogy megőrizze eredetiségét, visszazökken a szokványosba. Azt hiszem, senki sem vette még észre, hogy Moore éppen azért vallott részleges kudarcot a Lalla Rookh-ban, mert nem figyelt fel erre a dologra. Nemigen akadt olvasó, sőt, kritikus sem, aki ezt a költeményt eredetiségéért dicsérte volna, s valóban, nem is váltja ki ezt a hatást, azaz az eredetiséget; pedig nincs még egy hasonló terjedelmű munka, mely hozzá fogható mértékben bővelkedne az eredetiség szerencsés megnyilvánulásaiban, ha ezeket külön-külön vesszük szemügyre. Olyannyira sok ilyen elemet találunk benne, hogy az olvasó érzéke végül is megbénul, s képtelen értékelni őket.

Ezeknek a megjegyzéseknek a fényénél azonnal látható, hogy a Tiecket nem ismerő kritikus, ha csupán egyetlen elbeszélést vagy esszét olvas el Hawthorne-tól, némi joggal tekintheti a szerzőt eredetinek; de a hangvétel, a modor, a választott téma, mely a kritikusban az újdonság érzését kelti, a második - vagy ha nem a második, akkor a harmadik vagy a sokadik - történet, illetve esszé olvasása során már nem fogja ezt az érzést kelteni, sőt, homlokegyenest ellenkező érzést kelt. Amikor a kötet végére ér, s még inkább, amikor a szerző összes kötetének a végére ér, a kritikus feladja korábbi elgondolását, s nem nevezi "eredetinek" a szerzőt; helyette beéri azzal, hogy "egyéninek" minősíti.

Magam is egyetértenék azzal a pontatlan véleménnyel, hogy az eredetiség szükségképp vezet a népszerűség hiányára, ha az eredetiséget úgy értelmezném, amiként - legnagyobb meglepetésemre - sokan értelmezik azok közül, akiknek jogukban áll kritikusnak tartani magukat. Ők az üres szavak iránti imádatukban az irodalmi eredetiséget a filozófiai eredetiségre szűkítik. A gondolatoknak, eseményeknek és hasonlóknak csakis olyan ötvözetét tekintik eredetinek az irodalomban, mely lényegében teljesen új. Pedig világos, hogy csupán a kiváltott hatás újdonságát kell számításba venni, és hogy ez a hatás legjobban úgy érhető el a képzelet műveiben, ha kerüljük, s nem pedig keressük az ötvözés teljes újdonságát. Az ily módon értelmezett eredetiség megterheli és megriasztja az intellektust, és feleslegesen működésbe hozza azokat a képességeket, amelyekhez a könnyebb irodalom nem fordul. Ezért tehát ez az eredetiség szükségképp marad népszerűtlen a tömeg körében, amely szórakozást keres ebben az irodalomban, és egyenesen megsértődik, ha tanítást kap helyette. De az igazi eredetiség - a célja tekintetében igazi eredetiség - az emberi képzelet formátlan, bizonytalan vagy kifejezésre nem jutó termékeit hozza napvilágra, a szívbeli érzés kényesebb érverését szaporítja, valamely általános érzelem vagy ösztön embrióját segíti világra, s ily módon a látszólagos újdonság örömkeltő hatását igazi egoisztikus élvezettel ötvözi. Az első esetben (az abszolút újdonság esetében) az olvasó izgalomba jön, de kényelmetlen, zavart, sőt, kínos érzése is támad egyben, mert észreveszi, hogy nem volt eléggé érzékeny, hogy ostoba módon nem jött rá magától a dologra. A második esetben viszont kétszeres az öröme. Élvezete egyszerre lényegi és külsődleges. Érzi és módfelett élvezi a gondolat látszólagos újdonságát, tényleges újdonságként élvezi, olyasvalamiként, ami teljesen eredeti a szerzőnél - és nála is. Úgy képzeli, hogy csakis nekik kettőjüknek jutott ez így eszükbe. Ők ketten, együtt, teremtették meg ezt a dolgot. S a továbbiakban már a rokonszenv köteléke fűzi őket egymáshoz, olyan rokonszenvé, mely a könyv minden ezután következő lapját besugározza.

Van az irodalomnak egy válfaja, melyről - igaz, némi bonyodalom árán - belátható, hogy az általam igazi eredetiségnek nevezett minőség alacsonyabb rendű változata. Olvasása közben nem azt mondjuk magunkban, hogy "milyen eredeti", nem azt, hogy "olyan gondolat ez, mely csakis a szerzőnek és nekem jutott eszembe", hanem azt, hogy "a képzelet vonzó, bár eléggé nyilvánvaló terméke", sőt, néha egyenesen azt, hogy "ez a gondolat ugyan énnekem alighanem sohasem jutott eszembe, de mindenki másnak nyilván eszébe jutott". Az ilyen műalkotást (mely azért igen magasrendű lehet) nevezik általában "természetesnek". Igen kevés felszíni hasonlóságot mutat az igazi eredetiséggel, de lényegét tekintve közeli rokona, sőt, mint jeleztem, talán maga is az igazi eredetiség alacsonyabb rendű változata. Az angol nyelven író szerzők közül Addison, Irving és Hawthorne a legjobb példa erre az írásmódra. Szokás, hogy a "könnyedséget", amit gyakran említenek az efféle irodalom megkülönböztető jegyeként, csupán látszólagos könnyedségnek tekintsék, igazán nehéz munka végeredményének. De ezt a gondolatot némi fenntartással kell fogadnunk. A természetes stílus csupán azok számára nehéz, akiknek sohasem szabadna az ilyesmibe belekontárkodniuk, azaz a természetellenes szerzőknek. Ez a stílus egyszerűen annak a belátásnak vagy ösztönös megérzésnek a terméke, hogy az irodalmi mű hangvételének olyannak kell lennie, amely adott időpontban vagy adott téma esetén az emberek túlnyomó többségének hangneme. Az a szerző, aki a North American tollnokai módjára minden alkalommal higgadt hangvételű, természetesen a legtöbb alkalommal egyszerűen ostoba vagy hülye, s csupán annyira formálhat jogot arra, hogy "könnyednek" vagy "természetesnek" tartsák, mint egy vérbeli londoni cockney[217] vagy Csipkerózsika a viaszbáb-múzeumból.

Hawthorne "egyéni jellege", azaz egyformasága, illetve egyhangúsága - ha pusztán önmagában tekintjük mint jellegzetességet, anélkül, hogy megjelölnénk, miben is áll ez az egyéni jelleg - éppen elegendő ahhoz, hogy megfossza a szerzőt a széles körű népszerűség minden lehetőségétől. De a népszerűségnek e hiányán csupán addig csodálkozunk, ameddig észre nem vesszük, hogy Hawthorne a lehető legrosszabb ponton egyhangú; azon a ponton, amely - mivel a legkevésbé kapcsolatos a Természettel - a lehető legtávolabb esik a népszerű gondolkodástól, a népszerű érzéstől és a népszerű ízléstől. Az allegóriára célzok, arra a jellegzetességre, mely Hawthorne legtöbb témáján eluralkodik, s mely kisebb-nagyobb mértékben hatással van minden egyes témájának a kezelésére.

Az allegória védelmében viszont - akárhogyan, s akármiféle célra használják is - egyetlen jó szót sem szólhatunk. Az allegória leginkább a képzeletre hat, azaz abbeli érzékünkre, mely nem a megfelelő, hanem az oda nem illő anyagot alkalmazza a célhoz, a valótlant a valóságoshoz, s a kettő között annyi értelmes kapcsolat sincs, mint a valami és a semmi között, annyi lényegi rokonság sincs, mint a tárgy és árnyéka között. A legmélyebb érzés, amit akár a legszerencsésebb allegória - mint allegória - felkelt bennünk, az a jobbára kielégületlenül maradó érzés, hogy az író rendkívüli agyafúrtsággal gyűrt le valamiféle akadályt, aminek a legyűrésével szerintünk jobb lett volna, ha nem is próbálkozik. Könnyűszerrel kimutatható, hogy mennyire téves az a felfogás, mely szerint az allegória bármely módozatában is képes volna igazságok kinyilvánítására; hogy a metafora például alá is támaszthatja a gondolatmenetet, s nem csupán ékítményéül szolgálhat; igazság szerint ennek a vélekedésnek az ellenkezőjét különösebb nehézség nélkül is bebizonyíthatnánk, de ez nem kapcsolódnék jelen célunkhoz. Egyvalami azonban nyilvánvaló: valahányszor tényt közöl az allegória, ezt csakis a képzelet művének mintegy a felborítása árán éri el. Ahol a rejtett jelentés a felszíni jelentésnek csupán mélyárama, mely sohasem zavarja meg a felszíni mozgást, hacsak mi nem akarjuk, azaz sohasem mutatkozik meg, hacsak magunk nem hívjuk a felszínre, ott és csakis ott alkalmazható a képzelt elbeszélés voltaképpeni céljaira. Az allegória még a legjobb esetben is szükségképp megzavarja azt az egységes hatást, mely a művész szemében drágább a világ minden allegóriájánál. Az allegória - jellegénél fogva - éppen a legérzékenyebb pontján sebzi meg a képzelet művét: komolyságában és valószerűségében. Nincs gondolkodó ember, aki tagadhatná, hogy A zarándok útja[218] nevetségesen túlértékelt mű, s látszólagos népszerűségét a kritika olyasféle véletleneinek köszönheti, mely véletlenek természetét nagyon is jól értik a kritikával foglalkozók; a belőle fakadó olvasói öröm - bármilyen legyen is az - egyenes arányban áll azzal, hogy az olvasó mennyire képes elrejteni önmaga elől a mű igazi szándékát, mennyire képes figyelmen kívül hagyni a mű allegorikus elemét, illetve mennyire képtelen egyáltalán érzékelni. A helyes módon alkalmazott, ésszerűen visszafogott allegóriának, mely jobbára csak árnyékként, alkalmi sejtetésként hat, s a tőle telhető igazságot tapintatos és ennélfogva nem kellemetlen, tehát helyénvaló módon közelíti meg, De La Motte Fouqué Undine-ja a legjobb, s kétségkívül igen figyelemreméltó példája.

Azok a nyilvánvaló okok, amelyek útjában állnak Hawthorne népszerűségének, még nem elégségesek ahhoz, hogy azok a kevesek is elítéljék a szerzőt, akiknek a könyvekkel való foglalkozás az egyetlen dolguk, bár talán jobb dolguk is lehetne. Ellentétben a nagyközönséggel, ezek a kevesek nem annak alapján ítélik meg az írót, amit valójában csinál, hanem nagymértékben - sőt, legnagyobb mértékben - annak alapján, hogy mire volna esetleg képes. Ennek a felfogásnak az alapján tekintenek úgy Hawthorne-ra az amerikai irodalmárok, mint korábban az angliaiak Coleridge-ra. Ezek a kevesek - kificamodott ízlésük következtében, mely a könyveken való egyoldalú merengés szükségszerű következménye - egyszerűen képtelenek a tanultak tévedéseit tévedésnek tekinteni. Ezek az urak mindig hajlanak arra a véleményre, hogy a közönségnek nincs igaza, s a művelt szerző sohasem téved. Pedig az igazság egyszerűen az, hogy az író, aki hatni kíván, igenis tévedésben van, ha képtelen hatással lenni az emberekre. Persze nem feladatom eldönteni azt a kérdést, hogy Hawthorne kívánt-e szólni egyáltalán az emberekhez. Művei mindenesetre határozottan arra mutatnak, hogy csakis önmagának és közeli barátainak írta őket.

Régóta hat az irodalom terén egy végzetes és minden alapot nélkülöző előítélet, melynek kiseprűzése a mi korunk feladata: az a gondolat, hogy az irodalmi mű puszta terjedelmének szükségképpen fontos szerepe van a mű értékéről alkotott ítéletünkben. Nem hiszem persze, hogy a Quarterly szemle akár leggyengébb kritikusa is annyira gyengeelméjű volna, hogy azt vallaná: a könyv elvontan vett terjedelme vagy hossza önmagában is kiváltja csodálatunkat. Igaz, a hegy - egyszerűen a fizikai nagyság érzetével, amit sugall - a fenséges érzését kelti bennünk, de az ilyesfajta hatást még a The Columbiad (Kolumbiász)[219] mérlegelése során sem juttathatjuk szerephez. Ezt még a szemle sem hagyná. Mégis, hogyan értsük "a lankadatlan erőfeszítésről" való állandó kárálását? Tegyük fel, hogy ez a lankadatlan erőfeszítés valóban létrehozott egy eposzt; csodáljuk hát az erőfeszítést (ha ugyan ez olyasvalami, ami csodálatunkra érdemes), de semmiképp se csodáljuk magát az eposzt ennek az erőfeszítésnek az örvén. A józan ész előbb-utóbb megköveteli majd, hogy a műalkotást az általa elért cél és keltett hatás mértékével mérjük, s nem annak alapján, hogy mennyi időbe tellett ennek a célnak az elérése, milyen mértékű "lankadatlan erőfeszítésre" volt szükség a hatás kiváltására. Az az igazság, hogy más dolog a kitartás, és más a zsenialitás; s ezt a kettőt még a pogányság összes transzcendentalistája[220] sem képes összekeverni egymással.

II

A művek, melyek a Másodjára elmondott mesék című kötetben jelentek meg, most láttak harmadszor napvilágot, s így természetesen harmadjára is elmondott mesék. Sőt mi több, nem is mese, azaz elbeszélés mindegyik, a szó közönséges vagy akár pontos értelmében sem. Több közülük tiszta esszé, például a "Mit láthatni a templomtoronyból", a "Vasárnap, otthon", "A kis Annie kóborlása", "A vízér a városi kútnál", "A finánc napja", "A kísértet-gyötörte lélek", "A nővérévek", "A hópelyhek", "Az éjszakai vázlatok" és a "Lábnyomok a tengerparton". Ezeket az apróságokat csupán azért említem, mert ellentétben állnak azzal a szembetűnő pontossággal és véglegességgel, mely a kötet megkülönböztető jegye.

Az említett esszékről elég, ha csupán röviden szólok. Külön-külön s együttvéve is szépek, bár nem viselik magukon annak a csiszoltságnak és odaadásnak a jeleit, melyek a kötet valódi elbeszéléseiben olyannyira észrevehetőek. Egy festő azonnal felfigyelne uralkodó vonásukra és nyugalmas higgadtságnak nevezné. Ezek az esszék nem kívánnak hatást kelteni. Minden nyugodt, meggondolt és visszafogott bennük. De ez a nyugalom együtt járhat a gondolat magas fokú eredetiségével, s Hawthorne-nak sikerült ezt bebizonyítania. Minden pillanatban újabb és újabb ötvözetekkel találkozunk, de ezek az újszerű ötvözetek sohasem hágják át a higgadtság határait. Nyugalom tölt el bennünket olvasásuk során; s csendes meghökkenést érzünk, hogy ezek a szembetűnően nyilvánvaló gondolatok sohasem jutottak eszünkbe, illetve sohasem találkoztunk még velük. Ebben a tekintetben szerzőnk alapjában különbözik Lambtől, Hunttól vagy Hazlitt-től, akiknek modora és kifejezésmódja élénk és eredeti, de gondolataik jóval kevésbé újszerűek, mint általában vélik, s akiknek az eredetisége a legjobb esetben sem mentes bizonyos kellemetlen és rikító bizarrságoktól, s teli van meghökkentő hatásokkal, melyekre nem ad alapot a Természet, és olyan gondolatsorokra ösztönöznek, melyek nem vezetnek kielégítő végeredményekhez. Hawthorne esszéi leginkább Irvingéire hasonlítanak, bár több bennük az eredetiség, s kevesebb a kidolgozottság; s ha a Spectator-ral vetjük egybe őket, minden tekintetben felülmúlják. A Spectator-ban, Irvingnél és Hawthorne-nál egyaránt megtaláljuk azt a csendes és visszafogott modort, aminek megjelölésére a nyugalmas higgadtság kifejezést választottam; de az első kettő esetében ez a nyugalmas higgadtság jobbára az újszerű ötvözés - azaz az eredetiség - hiánya révén áll elő, s lényege főképp bizonyos közhelyes gondolatok csendes, nyugodt és szerény kifejtéséből áll, hivalkodástól ment és romlatlan angolsággal. A bennük megnyilvánuló magas fokú erőfeszítés késztet arra, hogy úgy képzeljük: minden erőfeszítés nélkül íródtak. Az előttem fekvő esszékből túlságosan is kitűnik az erőfeszítés hiánya, hogy ne vegyük észre jelenlétét, és a sejtetés erős mélyárama mozog a felszíni gondolatmenet látszólagos nyugalmának mélyén. Röviden: Hawthorne esszéisztikus megnyilvánulásai egy valódi képzelőerővel megáldott elme művei, melyeket visszafog, s bizonyos mértékig lefojt az ízlés kényes makulátlansága, a lelki alkat melankóliája és az érzelmi fásultság.

De legfőképp az elbeszélésekről kívánok szólni. Véleményem szerint az elbeszélés kétségkívül a legtermékenyebb földdarab, akár a legmagasztosabb tehetség gyakorlására is, mellyel a próza hatalmas uradalma egyáltalán szolgálhat. Ha azt kérdezné valaki, hogy a legmagasabb tehetség miként gyakorolható a legeredményesebb módon, úgy, hogy leginkább tanúságot tehessen a benne rejlő képességekről, habozás nélkül azt válaszolnám, hogy rímes költeményben, melyek terjedelme nem nagyobb, mint amennyit egy óra alatt el lehet olvasni. A legmagasabb rendű és igazi költészet csakis ezen a kereten belül létezhet. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban itt most csupán annyit szükséges megjegyeznem, hogy minden műalkotásban rendkívül fontos a hatás vagy benyomás egysége. Könnyen belátható az is, hogy ez az egység nem tartható fenn igazán olyan művekben, melyeket nem tudunk egy ültő helyünkben végigolvasni. Egy prózai munkát - éppen a próza természetéből fakadóan - sokkal hosszabb ideig vagyunk képesek olvasni, mint amennyire haszonnal ki tudnánk tartani egy költemény mellett. Az utóbbi, ha igazán megfelel a költői érzés követelményeinek, olyan lelkesült szárnyalásra készteti a lelket, mely sokáig nem tartható. Minden heves lelki izgalom szükségképp múlékony természetű. Ennélfogva a hosszú költemény önellentmondás. És a hatás egységes volta híján akár a legerőteljesebb hatások sem jönnek létre. Az eposzokat a hibás művészi érzék szülte, s napjuk leáldozott. Az a költemény, mely túlságosan is rövid, esetleg élénk benyomást tesz, de sohasem mélyet vagy tartósat. Bizonyos mértékű folyamatos erőkifejtés, a cél bizonyos tartóssága vagy ismétlődése nélkül a lélek közömbös marad. A sziklára sokáig kell hullania a vízcseppeknek. Béranger remek dolgokat produkált, fanyar és lélekborzongató műveket; de akárcsak a tömeg híján való testeknek, verseinek sincs nyomatékuk, s így kielégítetlenül hagyják a költői érzést. Szikráznak, feltüzelnek, de folyamatosság híján nem tesznek mély hatást. A túlzott tömörség epigrammatizmussá fajul; de a túlzott terjengősség bűne még ennél is kevésbé bocsánatos bűn. In medio tutissimus ibis.[221]

Ha azt a műalkotástípust kellene megjelölnöm, mely a fenti módon értelmezett költemény után leginkább megfelel a magas tehetség követelményeinek, s e tehetség gyakorlására a legelőnyösebb terep, habozás nélkül a prózai elbeszélést említeném, amelyre e kötetben Hawthorne adott példát. A rövid prózai elbeszélésre gondolok, melynek olvasásához elegendő egy félóránál nem rövidebb, egy-két óránál nem hosszabb időszak. A szokványos regény ellen terjedelme miatt kell kifogást emelnünk, azon okokból, amelyeket az imént lényegében rögzítettünk. Mivel nem tudjuk egy ültő helyünkben végigolvasni, megtagadtatik tőle az a hatalmas erő, mely a teljességből fakad. Azok a köznapi ügyek, melyek az olvasás szüneteibe tolakodnak, kisebb-nagyobb mértékben módosítják, semmissé teszik vagy semlegesítik a könyv nyújtotta benyomásokat. De már egyszerűen az olvasás megszakítása is elég ahhoz, hogy megsemmisítse az igazi egységet. A rövid elbeszélésben viszont a szerző képes arra, hogy szándékát teljességgel érvényre juttassa, bármi legyen is az. Az olvasás órájában az olvasó lelke mindenestül az író hatalmában van. Nincsenek külső vagy külsődleges hatások, melyek a fáradtságból vagy az olvasás szüneteiből fakadnának.

Az irodalom gyakorlott művésze megépíti elbeszélését. Ha bölcs ez a művész, akkor nem próbálja gondolatait úgy alakítani, hogy összhangban álljanak az általa ábrázolni kívánt eseményekkel; először inkább gondos mérlegeléssel elképzeli azt a bizonyos egyszeri és egyetlen hatást, amit ki óhajt dolgozni, és csupán azután talál ki ilyen eseményeket; majd ezeket az eseményeket úgy ötvözi, hogy leginkább segítsék az előzetesen elképzelt hatás létrehozásában. Ha már legelső mondatából sem világlik ki ez a hatás, akkor legelső lépése is botlás volt. Az egész műben nem lehet egyetlen leírt szó sem, mely közvetlenül vagy közvetett módon ne mutatna az előzetesen rögzített alapterv irányába. És ezen a módon, ilyen gonddal és gyakorlattal, végül létrejön a kép, melyben mélységes kielégülést talál a művészettel rokon lélek. Az elbeszélés eszméje hibátlanul áll előttünk, mert zavartalanul állhatott elénk; és ugyanez a cél regényben elérhetetlen. A túlzott rövidség ezen a területen is ugyanúgy kifogásolható, mint a költeményben; de a túlzott hosszúság még inkább kerülendő.

Azt mondottuk, hogy az elbeszélés bizonyos tekintetben még a költeménynél is magasabb rendű. Az igazság az, hogy - noha az utóbbi ritmusa elengedhetetlen eszköz a költemény legmagasztosabb eszméjének, a Szép eszméjének a kibontásában - a ritmus mesterséges jellege elkerülhetetlenül gátat szab olyan gondolati és kifejezésbeli mozzanatok kibontásának, melyek az Igazságban gyökereznek. Az elbeszélésnek viszont gyakran és jelentős mértékben az igazság a célja. A legjobb elbeszélések nemritkán az ésszerű megismerés jegyében íródnak. Ennélfogva az ilyen típusú műalkotás területe - még ha nem is mindig az emberi szellem magasának az orma - legalábbis olyan sík vidék, mely hatalmasabb és tágasabb, mint a költemény birodalma. E vidék termékei sohasem olyan gazdagok, de számosabbak, és az emberek nagy többsége többre becsüli őket. A prózai elbeszélések szerzője tehát a gondolat és a kifejezés módjainak és árnyalatainak olyan hatalmas változatosságával - például az ésszerűvel, a szarkasztikussal, a humorossal - közelítheti meg témáját, melyek a költemény természetével nemcsak hogy ellentétesek, hanem egyenesen tiltja őket a költemény legsajátabb és legszükségesebb eleme; természetesen a költemény ritmusára gondolunk. Mintegy zárójelben megjegyezhetjük, hogy annak a szerzőnek, aki prózai elbeszélésben a tiszta Szépre tör, nagyon nehéz körülmények között kell munkálkodnia. Ugyanis a Szépség könnyebben kezelhető a költeményben, azonban a rémület, a szenvedély, az iszonyat és rengeteg más hasonló mozzanat nem. S ezen a ponton könnyen beláthatjuk, mennyire az előítélet vezérli az olyan hatásos elbeszéléseket kísérő gyakori rosszallást, melyek köréből számos kiváló darabot olvashattunk a Blackwood korábbi számaiban. Az általuk keltett hatás a cselekvések teljességgel elfogadható szférájából fakadt és teljességgel elfogadható, bár néha túlzott érdekességet nyújtott. Minden tehetséges ember örömét lelte bennük; bár akadtak tehetséges emberek, akik igaztalanul és alaptalanul elítélték ezeket az elbeszéléseket. Az igazi kritikus viszont csupán annyit követel, hogy tervezett célját valóra váltsa az író, mégpedig olyan eszközökkel, melyek erre a célra a legelőnyösebben alkalmazhatók.

Nagyon kevés igazán értékes amerikai elbeszélésünk van; sőt, egyenesen azt is mondhatnánk, hogy nincs is más, mint Washington Irvingnek The Tales of a Traveller (Az utas meséi) című gyűjteménye és Hawthorne Másodjára elmondott meséi. John Neal egyik-másik darabja erőtől és eredetiségtől duzzad ugyan, de ilyen jellegű szerzeményei rendkívül terjengősek, különcködők és hibás művészi érzékről tanúskodnak. Hébe-hóba, itt-ott napvilágot lát folyóiratainkban egy-egy cikk, mely a brit lapok legjobb szerzeményeivel összehasonlítva is megállja a helyét, de az összképet tekintve az irodalomnak ebben az ágában a nyomába sem érhetünk brit elődeinknek.

Mr. Hawthorne Meséiről kifejezetten azt kell mondanunk, hogy a művészet legmagasabb régióiba tartoznak, olyan művészet régióiba, mely a legmagasztosabb tehetség szolgálatában áll. Korábban úgy véltük - és nem ok nélkül -, hogy szerzőnket az irodalmunkon élősködő egyik arcátlan klikk emelte mai rangjára - mely klikk önhitt ostobaságát az első adandó alkalommal le fogjuk leplezni -, de kellemesen csalódtunk. Kevés olyan művet ismerünk, amit a kritikus őszintébb szívvel dicsérhetne, mint ezeket a Másodjára elmondott meséket. Mint amerikaiak, büszkék vagyunk erre a könyvre.

Hawthorne megkülönböztető jegye az invenció, a teremtő-készség, a képzelőerő, az eredetiség; olyan jegy, mely a képzelet műveiben kétségkívül értékesebb, mint a többi együttvéve. De az eredetiség természetét, az irodalomban megnyilvánuló eredetiségét nem értik igazán. Az invenciózus vagy eredeti szellem legalább olyan gyakran a hangvétel eredetiségében mutatkozik meg, mint a témáéban. Hawthorne minden tekintetben eredeti.

Nem volna könnyű megnevezni, melyik a legjobb ezek között az elbeszélések között; megismételjük, hogy kivétel nélkül mindegyik szép. A "Wakefield" azért érdemel figyelmet, mert rendkívül ügyesen dolgoz fel, illetve taglal egy régi gondolatot, egy jól ismert esetet. Egy szeszélyeitől kormányzott férfi elhatározza, hogy megválik feleségétől, majd húsz éven át inkognitóban él, felesége tőszomszédságában. Valami ehhez hasonló eset valóban előfordult Londonban. Hawthorne elbeszélésének ereje azoknak az indítékoknak elemzéséből fakad, amelyek a férjet feltehetőleg erre az ostobaságra késztették, illetve annak elemzéséből, hogy mi lehetett az oka a férfi makacs kitartásának. Erre az alapgondolatra Hawthorne páratlan erejű karcolatot épít. A "Menyegzői harang"-ot a legmerészebb képzelőerő élteti, melyet az ízlés szigora tart kordában. Nincs gáncsoskodó kritikus, aki hibát találhatna ebben a műben. "A lelkipásztor fekete fátyla" mestermű, melynek egyetlen fogyatékossága, hogy megalkotásának kivételes művészete disznók elé szórt gyöngy. A csőcselék számára a felszíni jelentés eltakarja az elbeszélés sejtetett, burkolt mondanivalóját. A haldokló lelkész szájába adott tanulságról hiszik azt, hogy az elbeszélés igazi mondandója; és hogy a sötét színezetű bűn (ami az "ifjú hölggyel" kapcsolatos) valóban megtörtént, ezt csupán a szerzőével összehangzó tehetségű elme képes észrevenni. A "Higginbotham úr katasztrófája" eleven és eredeti; kivitelezése rendkívül szerencsés. A "Dr. Heidegger kísérlete" rendkívül jól van elképzelve, és felülmúlhatatlan tehetséggel megvalósítva. Minden sorában a művész szíve lüktet. "A fehér vénkisasszony" - még inkább, mint "A lelkipásztor fekete fátyla" - kapcsán az elbeszélés misztikus jellege miatt emelhetünk kifogást. Még a gondolkodó és analitikus elméjű olvasó is nehezen képes behatolni az írás teljes jelentésébe.

A "Háromhegy barlangjá"-t teljes szövegében idéznénk, ha lenne helyünk rá; nem azért, mert magasabb rendű tehetségről tanúskodik, mint a kötet többi darabja, hanem azért, mert kiválóan példázza a szerző sajátosan egyéni tehetségét. A téma közhelyes. Egy boszorkány a Távol és a Múlt világát idézi egy gyászba borult személy elé. Ilyen esetekben a divat egy ideje azt diktálja, hogy a szerző valamiféle tükörről írjon, melyben a távollévők képmása megjelenik, vagy füstöt gomolyogtasson fel, melyből fokozatosan előtűnnek az egyes alakok. Elbeszélése hatását Hawthorne-nak bámulatosan sikerült felerősítenie avval, hogy a látás helyett a hallás érzékét tette meg a képzelgés közegévé. A gyászoló fejét beburkolja a boszorkány köpönyege, melynek varázslatos ráncaiból mindentudó hangokat hall. Ennek a műnek minden egyes sora művész jelenlétére vall, s nemcsak a pozitív, hanem a negatív erények terén is. Nem csupán az a helyzet, hogy a szerző mindent megtett az elbeszélésben, ami kötelező, hanem az is - és ez talán a nehezebben elérhető cél -, hogy semmi olyat nem tett, ami tilos. Minden szó értelmet hordoz, és egyetlen szó sincs, amely ne hordozna értelmet.

A "Howe maszkabáljá"-ban olyasmire figyelünk fel, mely plágiumra emlékeztet; de nem zárhatjuk ki a gondolatok igen hízelgő egybeesését. Idézzük a kérdéses szövegrészt:

"Látták, amint a tábornok, homlokán a düh sötét villanásával, kardot ránt és elindul, hogy szembeszálljon a köpönyeges alakkal, mielőtt az akár csak egyetlen lépést tett is volna a padlón. - Gazember, fedd fel arcodat - kiáltotta. - Egy lépést se tovább! - Az alak egy hajszálnyit sem rettent vissza a mellének szegeződő kardtól; komor méltósággal megállt és köpönyege szárnyát alábocsátotta arca elől, de nem eléggé ahhoz, hogy a szemlélők akár csak egy pillantást is vethettek volna arcára. Sir William Howe azonban a jelek szerint eleget látott belőle. Mord arckifejezése helyén zavart és megdöbbent, sőt, egyenesen rémült tekintet uralkodott el; több lépésre hátrált az alaktól, s kardját a padlóra ejtette."

Itt arról van szó tulajdonképpen, hogy a köpönyeges alak magának Sir Williamnek a fantomja vagy alakmása; nos, a "William Wilson" című történet, mely a Groteszk és arabeszk egyik darabja volt, nemhogy ugyanerről szól, hanem sok tekintetben ugyanígy szól ugyanerről. Két részletet idézünk, amit az olvasó egybevethet a fentebb közölt szövegrésszel. Az előbb magunk emeltük ki dőlt betűvel azokat a részleteket, amelyek a közvetlen hasonlóságot mutatják.

"Az a kis idő, ameddig elfordítottam tekintetem, a jelek szerint elegendő volt ahhoz, hogy a szoba túlnani és felső részében lényeges változások álljanak be. Úgy tűnt nekem, hogy egy nagy tükör áll ott, ahol korábban semmi ilyet nem érzékeltem: s amint irtózatosan megrémülve közelebb léptem hozzá, önmagam halálsápadt és vérlucskos képe indult el felém, bizonytalan és ingatag léptekkel. Mondom, úgy tűnt; de valójában nem én voltam. Wilson állt előttem, széthullása szörnyű kínjában. Nem volt vonás annak az arcnak a jellegzetes és egyéni rajzán, ami ne lett volna teljesen az enyém is. Álarca és köpönyege ott feküdt, ahová vetette őket: a padlón."

Megfigyelhető, hogy ebben az esetben nem csupán az alapgondolat azonos, hanem különböző részletek is hasonlítanak. Az alak mindkét esetben a szemlélő hasonmása vagy alakmása. A jelenet mindkét esetben maszkabálon játszódik. A figura mindkét esetben köpönyeget visel. A szereplők mindkét esetben veszekednek - azaz mérges szavakat váltanak. A köpönyeg és a kard mindkét esetben lehull a padlóra. A "gazember, fedd fel arcodat" kifejezés Hawthorne-nál pontos párhuzamra talál a William Wilson egyik passzusában, a kötet ötvenhatodik oldalán.

III

Sietve be kell fejeznem ezt a tanulmányt, mégpedig Hawthorne erényeinek és hibáinak összefoglaló áttekintésével.

Hawthorne egyéni, de nem eredeti; hacsak azokban a részletezett elképzelésekben és kiemelt gondolatokban nem, amelyeket Hawthorne általában vett eredetiséghiánya megfoszt a nekik joggal kijáró elismeréstől, és megakadályozza, hogy valaha is felfigyeljen rájuk a közönség. Túlságosan is szereti az allegóriát, s ameddig le nem tesz róla, nem is remélheti a népszerűséget. S le is fog tenni, hiszen az allegória nehezen fér meg természetének alaphangjával, mely akkor mutatkozik meg a legjobban, ha odahagyja "Brown gazdái" és "Fehér vénkisasszonyai" miszticizmusát azért a szívmelengető, enyhe, bár ősziesre forduló napfényért, ami a "Wakefield" és "A kis Annie kóborlása" lapjain süt. Igazság szerint Hawthorne "gátja vesztetten metaforikus" szelleme azt a falanx- és falanszter-légkört leheli, amelyben a szerző oly régóta fuldoklik. Mint szerzőnek, témaköre feleannyira sem olyan kizárólagos, mint amennyire univerzális jelentőségű. Stílusa a legtisztább, ízlése a legmakulátlanabb, tudása a legkönnyebben megérthető, humora a legfinomabb, pátosza a legérzékenyebb, képzelőereje a legsugárzóbb, ügyessége felülmúlhatatlan; s ezekkel a különféle jó tulajdonságokkal együtt misztikusnak sem utolsó. De akad-e ezek között a tulajdonságok között egy is, mely megakadályozná Hawthorne-t, hogy akár az első lehessen a tisztes, becsületes, érzékelhető, meg- és felfogható tárgyak világában? Köszörülje ki a tolla hegyét, szerezzen be egy üveg látható tintát, bújjon elő a régi paplakból, fütyüljön Alcottra[222], akassza fel (ha lehet) a Dial[223] szerkesztőjét, s a North American Review számait, ha megvannak neki, vesse ki ablakán a disznóknak.

Takács Ferenc fordítása

 
 
0 komment , kategória:  EDGAR ALLAN POE VÁLOGATOTT MŰV  
szeretettel
  2013-10-11 17:00:58, péntek
 
  COOPER WYANDOTTÉ-JA



Wyandotté, avagy a Dombkunyhó.
"A nyomkereső", "A vadölő", "Az utolsó mohikán",
"Az úttörők", "A préri" és más művek szerzőjének elbeszélése.
Megjelent a Lea és Blanchard kiadónál, Philadelphiában.

A Wyandotté, avagy a Dombkunyhó legáltalánosabb jegyeit tekintve éppen olyan, mint a címben felsorolt regények. A vadonban játszódik; s ezzel máris biztosítottunk mindenkit, hogy a regény története jó történet, hiszen tudjuk, hogy Cooper sohasem vallott kudarcot a vadonban, de a tengeren sem. Ami érdekes a műben, az itt sem a cselekményből fakad, amivel regényírónk igazság szerint egyáltalán nem törődik, vagy talán tehetségéből nem futja rá; érdekessé főképp a téma jellege teszi, s a témának a Robinson Crusoe-ra emlékeztetően részletező kezelése, illetve a csupán félig civilizált indián gyakori ábrázolása. Amikor azt mondjuk, hogy a mű érdekes volta főképp a téma jellegében rejlik, ezzel azt próbáljuk jelezni, hogy a téma - a vadonbeli élet - már önmagában is általános érdeklődésre tart számot és minden életkorban vonzza az emberi szívet; az óceánon zajló élet ábrázolásához hasonlóan ez a téma is ellenállhatatlan erővel követeli és köti le mindannyiunk figyelmét, s éppen ezért - míg az ilyen téma nyomában járó sikert vagy népszerűséget magától értetődőnek vesszük - a kudarcot joggal tekintjük perdöntő bizonyítéknak a szerző ostobaságára. Ezt a két témát usque ad nauseam[212] feldolgozták már, és éppen azért, mert ösztönösen érzékelik, hogy általános érdeklődésre tartanak számot. Az a szerző, aki nem bízik tehetségében, legjobban teszi, ha e két téma valamelyikét veszi tollára. A zseni ritkán nyúl ezekhez a témákhoz, s nem is volna szabad soha hozzájuk nyúlnia; először is, mert mindkét témát pozdorjává csépelték már, másodszor pedig azért, mert az olvasó, amikor véleményt alkot a könyvről, tudatosan vagy ösztönösen mindig leszámítja a mű értékéből a téma érdekességét, ami a témának önmagában véve sajátja, és nem függ a téma ábrázolásának módjától. Nagyon kevesen vannak, és nagyon ostobák azok, akik nem érzékelik azonnal ezt a különbséget, és ezért van két nagy csoportja a regényeknek; az elsőbe a népszerű és széles körben terjedő művek tartoznak, amelyeket örömmel, de csodálat híján olvasnak, s ahol a szerzőt nem is ismerik vagy hamar elfelejtik, s ha emlékeznek is rá, jobbára csupán megvetéssel; a második csoportot a kevésbé népszerű, szűkebb körben ismert művek alkotják, ahol a regény minden egyes bekezdése sajátos és rendkívül örömteli érdeklődést vált ki, mely abból fakad, hogy érzékeljük és értékeljük az író mesterségbeli tudását, a tehetség keze nyomát a műben. Az első csoportba tartozó műveket olvasván, csakis a könyvre emlékezünk, a második csoportba tartozók esetén viszont főként a szerzőre. Az első csoport útja a népszerűséghez vezet, a másodiké a hírnévhez. Az előbbi esetben a könyv olykor tovább él, de a szerző rendszerint menthetetlenül halott; az utóbbiban, még akkor is, ha a mű elpusztul, az ember megmarad. A szűkebb körben ismert, ám értékesebb és művészibb amerikai elbeszélők közül Brockden Brownt, John Nealt, Simmset, Hawthorne-t említhetjük; a népszerűbbek hadosztályának élén pedig kétségkívül Cooper áll.

A Dombkunyhó - bár nem tesz úgy, mintha tényeket ismertetne - olyan képzelt eseménysort beszél el, mely szinte minden tekintetben hasonlít azokra az eseményekre, amelyek ténylegesen megtörténtek a forradalom hajnalán és történelmünk egyéb korszakai során. Azokat a veszélyeket, nehézségeket és kellemetlenségeket festi, amelyek egy nagy család külvilágtól elzárt életét kísérik a vadonban. Az elbeszélés annak a vidéknek a leírásával kezdődik, mely "a Mohawk és a Hudson folyók találkozásának szögében terül el, délen egészen Pennsylvania vonaláig húzódik, nyugaton pedig annak a hatalmas, hullámzó síknak a pereméig, mely New York állam nyugati felét alkotja"; erről a vidékről a szerző gyakran írt korábban is; a forradalom előtt ez az egész terület - egyetlen lényegtelen kivételtől eltekintve - ősvadon volt. Ebben a körzetben, az Unadilla folyóba torkolló patak partján vásárol birtokot vagy "pátenst" egy bizonyos Willoughby kapitány, s ide vonul vissza családjával és hozzátartozóival, hogy élete alkonyát gazdálkodással töltse. A brit hadsereg tisztje volt, de sokéves szolgálat után eladta tiszti kinevezését, s Robert fia számára vásárolt hasonlót; egyedül Robert nem tart a társasággal a vadonba. A társaság tagjai: maga a kapitány, felesége, Beulah lánya, egy másik, örökbe fogadott lány, Maud Meredith, Joyce, hadirokkant őrmester, aki a kapitány parancsnoksága alatt szolgált, Mr. Woods, presbiteriánus prédikátor, Jamie Allen, skót kőműves, Michael O'Hearn, ír napszámos, Joel Strides, Connecticutból, négy néger: öreg Plin, ifjú Plin, nagy Smash és kis Smash, nyolc favágó, egy ács, egy malomépítő és mások. Rajtuk kívül egy Nick vagy Wyandotté nevezetű tuscarora-indián is csatlakozik az expedícióhoz. Ez az indián - aki fontos szerephez jut a történetben, és címét is ő adja - a voltaképpeni főszereplő, a leginkább kidolgozott figura. Törzse száműzte, Willoughby kapitány harminc éve ismeri, s azoknak a jó és rossz tulajdonságoknak az elegye, melyekből a félig civilizált indián jelleme összetevődik. Nincs mindig a telepesek társaságában, időnként eltűnik, majd ismét megjelenik a színen.

Az első kötet majdnem teljes egészében a vásárolt birtok leírásával foglalkozik, melyet Dombkunyhóbirtoknak neveznek el arról a természetes kiemelkedésről, aminek a tetején a főépületet felhúzzák, illetve a birtokkal kapcsolatos intézkedésekkel és fejlesztésekkel. A kötet vége felé járunk, amikor kezdetét veszi a forradalom, és a "Domb" lakóit egy vademberekből és "lázadókból" álló banda veszi ostrom alá, akikkel a jenki Joel Strides titokban egy követ fúj. Ez az áruló - akit az a remény tüzel, hogy ha elkobozzák, akkor megkaphatja Willoughby kapitány birtokát - addig buzgólkodik, amíg a telepesek közül sokan átállnak az ellenséghez, majd végül maga is cserbenhagyja őket, s így számuk hat-hét fegyverforgatásra képes emberre csökken. Willoughby kapitány ennek ellenére eltökéli, hogy védeni fogja állását. Ezen a ponton történik, hogy fia, Robert, titokban felkeresi, majd, az indiánok állásait felderíteni igyekezvén, az ellenség fogságába esik. A kapitányt, aki megpróbálja kiszabadítani, Wyandotté megöli, mivel Willoughby a legrosszabb pillanatban célzást tesz arra, hogy az indiánt az ő parancsára korábban többször megkorbácsolták, s ezzel gyilkos szenvedélyt ébreszt Wyandottéban. Ennek ellenére az indián - miután kielégítette személyes bosszúvágyát - továbbra is a telepesek szövetségese marad. Ő vezeti el Maudot, Robert szerelmesét a kunyhóhoz, ahol Robertet fogva tartják, s ő módolja ki az ifjú megszöktetését. A szökéstől felbőszült indiánok rohamra indulnak a Dombkunyhó ellen, és - mivel korábban Strides csalárd módon szándékosan rosszul szerelte fel az egyik kaput - be is veszik. Mrs. Willoughby, Beulah és a társaság néhány más tagja életét veszti. Maudot Wyandotté elbújtatja, s így megmenti az életét. A végső pillanatban, amikor úgy látszik, minden elveszett, erősítés érkezik Beulah férjének, Evert Beekmannek parancsnoksága alatt, és így sikerül megakadályozni, hogy mindenkit lemészároljanak. Woods, a prédikátor, távozott a birtokról, és az ellenséges vonalon átjutva tájékoztatta Beekmant barátai szorult helyzetéről. Maud és Robert Willoughby természetesen egybekelnek. A regény záróképében Wyandottét látjuk, amint őszintén bánja Willoughby meggyilkolását, és Woods munkálkodása nyomán keresztény hitre tér.

Rögtön látható, hogy ebben a történetben nincs semmi eredeti. Ellenkezőleg; a történet rendkívül szokványos. A szerelmes ifjút például szíve hölgye menti ki fogságából; a Dombkunyhó elestének egyik lakója árulása az oka; az ostromlottakat az utolsó pillanatban érkező erősítés menti meg, annak következményeképp, hogy az ostromlottak közül valaki a többiek tudtán kívül üzenetet juttatott el az ostromlottak egyik barátjához - olyan események ezek, melyek az írás feltalálása óta közkincsei a regényíróknak. Ami a cselekményt illeti, a szerző kísérletet sem tett a megalkotására. A történet csupán események puszta egymásutánja, s az események között vajmi kevés szükségszerű összefüggés van. A cselekmény persze legjobb esetben is mesterséges kellék; akárcsak a zenéhez, nem csupán természetes érzék kell hozzá, hanem az ízlés hosszas kiművelése is, hogy igazán értékelni tudjuk; a világ egyik-másik legjelesebb elbeszélésében - a Gil Blas-ban, a Robinson Crusoe-ban - sem használt a szerző cselekményt; és a Dombkunyhó - hasonlóan Cooper minden más tengeren és vadonban játszódó regényéhez - rendkívül érdekes könyv, holott nem merít a cselekményt kísérő érdekesség forrásából. Azaz a cselekmény hiányát a kritikus soha nem veheti hibának; bár józan mértékkel történő alkalmazása - mindazokban az esetekben, amikor erősíti és nem gyengíti a mű hatásának más elemeit - magasabb rendű értéknek tekintendő.

De már pusztán a történet bonyolításában is van néhány pont, mely alighanem hibának tekinthető. Például túlságosan is szemet szúr mindaz, ami a főkapu felszerelésével kapcsolatos. Mrs. Willoughby jó tucat alkalommal emlegeti, hogy még nincs felszerelve a kapu; és így az olvasóval nagyon is egyértelmű és célzatos módon közli, hogy ez a késlekedés lesz az oka a Dombkunyhó bevételének. Mivel efelől egy másodpercig sem volt kétségünk, érdeklődésünk lankad, mire végül is bekövetkezik. Egyetlen jól alkalmazott homályos célzás inkább vallott volna igazi művészi szellemre.

Ugyanígy túlságosan is nyilvánvaló, az első pillanattól kezdve, hogy Beekman elveszi Beulah-t, Robert Willoughby pedig Maudot. Beulah, Mrs. Willoughby és Jamie Allen meggyilkolása is fájdalmas benyomást tesz, mely valójában nem lehet része az igazi elbeszélésnek. Halálukat felháborítónak és feleslegesnek érezzük, ugyanis a történet célját semmiképpen sem viszi előre. Viszont Willoughby meggyilkolását, bármennyire szomorú is, az olvasó nem kifogásolja, mivel egyfajta költői igazságszolgáltatás jut benne kifejezésre. Ugyanakkor megjegyeznénk, hogy az indián megkorbácsolására tett ismételt célzásai természetellenesnek tűnnek, mivel egyébként semmi okunk rá, hogy Willoughby-t őrültnek vagy ostobának gondoljuk, s ezek a célzások az adott körülmények között minden esetben oktalanok. Kifogásoljuk azt is, ahogyan a szerző a történet általában vett érdekességét a végtelenségig nyújtja, illetve felfüggeszti. Az ostromlók olyan sokáig táboroznak a Dombkunyhó körül, miközben szinte semmit sem tesznek és egymás után szalasztják el a támadás lehetőségeit, hogy az olvasó magától értetődőnek veszi, hogy semmi érdemleges dolog nem fog történni és az ostromlottakat majd csak felmentik. Megszokja a veszély jelenlétét, és izgalma végül is ellankad. A történet nem pereg eléggé gyorsan, sok a halogatás, sok az üres fecsegés. Woods és Willoughby kapitány végeérhetetlen vitái a könyvnek talán legrosszabb vonása, mivel ezeket a vitákat még az sem teszi értékessé, hogy kapcsolatosak volnának az éppen zajló eseményekkel. Általánosságban is nagyon sok a dialógus a szereplők bemutatására, ahhoz viszont kevés, hogy a mozgatórugókra is fényt vessen. Helyesebb lett volna, ha a dráma szereplőiről cselekedeteik révén kapunk képet; míg cselekedeteik mozgatórugóit, a dramatis personae-nak[213] az általuk tanúsított különböző magatartásformákat magyarázó indokait-ürügyeit jobb lett volna maguknak a szereplőknek a szájából hallanunk, alkalmi társalgások formájában, s nem a szerző szájából. A történet bonyolításában elkövetett hibák előszámlálását néhány melodrámák módjára képtelen esemény említésével fejezzük be: például a második kötet 156-ik oldalán "Willoughby egyik karjával Maud derekát fogta körül, és oly gyorsan vitte őt, amire a lány, pusztán a maga erejéből, sohasem lett volna képes". Szabad legyen kételkednünk abban, hogy létezhet akár csak egyetlen egészséges és erős ifjú hölgy az egész keresztény világban, aki ne tudna gyorsabban futni a maga lábán, még hosszabb távolságra is, mint valakinek az egyik karján szállítva, legyen bár ez a kar a krétai Milóné vagy a farnesei Herculesé.

Viszont könnyűszerrel megjelölhetünk sok-sok részletet, melyek ábrázolása kiváltja csodálatunkat. Maud Meredith-nek Robert Willoughby iránti szerelmét finom érzékkel és igaz hűséggel festi a szerző. A hajfürt és a doboz esetét is természetesen és hatásosan alkotja meg. Az egész elbeszélést áthatja, s érdekességét jól egészíti ki a téma összefüggése a forradalommal; a második kötet 124-ik oldalán pedig nagyszerű drámai csúcspontra érünk, amikor Wyandotténak eszébe jutnak a Willoughby kapitány parancsára rámért korbácsütések, s már éppen elárulná a kapitányt az ellenségnek, de eláll szándékától, mert véletlenül megpillantja egy erdei kunyhóban Mrs. Willoughby-t, aki korábban himlő elleni oltással megmentette az indián életét.

A jellemábrázolás terén Cooper különösen remekel a Wyandotté-ban. Igaz, egyik-másik jellemét nemigen becsülhetjük sokra. Robert Willoughby, akárcsak a legtöbb regénybeli ifjú hős, tulajdonképpen senki; azaz nincs benne semmi, amit jellegzetesnek tekinthetnénk. Még leginkább ostobának tűnik; például, amikor összezavarja apjának az ő elbujtatására tett intézkedéseit, és Strides előtt beront a szobába, majd később kitart amellett, hogy ez utóbbi személyt elkísérje az indiánok táborába, holott ennek semmiféle elképzelhető célja nincs. Woods tiszteletes szánalmasan unalmas figura, Sampson iskolamester[214] mintájára készült, s ráadásul karikaturisztikusan ábrázolja a szerző. Willoughby kapitányról már szóltunk - az ő alapvonása a fontoskodás. Evert Beekman és Beulah csupán epizódszerepet játszanak. Joyce pedig éppenséggel maga Trim káplár,[215] pontosabban egy felvizezett Trim káplár. Jamie Allen szüntelen kárálása a katolikus vallásról elviselhetetlen. De Mrs. Willoughby, a szelíd, félénk, asszonyias feleség, akinek egész életét a szeretet tölti ki, méltó Cooper tollára. Maud Meredith még inkább. Igazság szerint nem ismerek nőábrázolást, még Scott műveiben sem, mely felülmúlná az övét; pedig Cooper ellenségei avval beszélték tele a világ fejét, hogy a szerző képtelen a nők ábrázolására. Joel Stridesra rögtön ráismernek mindazok, akik ismerik ezt a típust Connecticutból. Michael O'Hearn, Leitrim grófság szülötte, maga a tökéletes ír, és ábrázolása bővelkedik humorban; például a 31-ik oldalon, amikor egy ladikkal bajlódik, s nem érti, miért forog egy helyben, ahelyett, hogy előremenne; vagy a 132-ik oldalon, amikor az istentisztelet során úgy igyekszik az eretnek tannak legalábbis egy részétől megmenekedni, hogy hüvelykujjával bedugja az egyik fülét; illetve a 195-ik oldalon található passzusban, mely olyan jól mutatja ezt a jellegzetességet, hogy legyen szabad teljes egészében idéznem. Willoughby kapitány éppen a fiát húzza fel az ablakban, ellenségei elől. Segítői, akik az ablaktól távolabbra állnak, hogy kívülről ne vehessék észre őket, nem tudják, miféle teher húzza a kötél másik végét:

"A kapitány parancsára az emberek minden újabb húzással egy-egy lábnyira emelték feljebb a kötél terhét a talajról. Ily módon az fokozatosan közelebb került hozzájuk, mígnem már egész közel jutott az ablakhoz.

- A kapitány egy böhöm nagy disznót húzat fel, hogy legyen mit ennünk, amíg az ostrom tart - súgta oda Mike a négereknek, akik széles vigyorral húzták a kötelet -, s ha a szegény jószág elvisítja magát, vigyázzatok, nehogy ti is vele visítsatok.

Ebben a pillanatban egy ember feje és válla jelent meg az ablakban. Mike elengedte a kötelet, felragadott egy széket, s éppen fejbe vágta volna a behatolót, amikor a kapitány megálljt intett.

- Ez a tekergő indián elkötötte a kocát, és maga jött föl helyette - bömbölte Mike.

- A fiam - közölte vele a kapitány -, maradj csendben és ne beszélj róla senkinek."

A négerek ábrázolása is kivétel nélkül érdemes csodálatunkra. De a könyv legértékesebb vonása mégis az indián, Wyandotté, aki minden tekintetben egyenrangú Az úttörők szerzőjének korábbi indián teremtményeivel. Sőt, úgy gondoljuk, hogy ez az "erdei gentleman" felül is múlja a hozzá hasonló neves hősöket, akiket szerzőnk korábban tett halhatatlanná. Az indián maga is érzi jellemében a kínos különbséget Wyandotté, a törzsfőnök, és Pimasz Nick, a részeges csavargó között; lovagias tapintattal viselkedik Mauddal, sohasem közli vele, hogy tudja, miként érez a lány Robert Willoughby iránt, amit ő, a maga indián intuíciójával felismert; olthatatlanul gyűlöli Willoughby kapitányt, gyűlöletét csupán a kapitány felesége iránt érzett hála enyhíti, s késlelteti kitörését harminc éven át; s amikor kitölti bosszúját, az asszony iránti szánalma csatázik benne a tettén érzett örömmámorával - mindezek a jegyek a fennkölt nagyszerűség jegyei. A könyv alighanem leghatásosabb részlete, mely a legjellegzetesebb módon domborítja ki a tuscarora-indián jellemét, a második kötet 51-52-53-54-ik lapjain található, ahol is valami apróbb vétségért a kapitány ismét korbácsolással fenyegeti meg az indiánt. Ahogy Wyandotté képtelen túltenni magát ezen a fenyegetésen, ahogy ilyen vagy olyan formában újra és újra visszatér rá, a jellem festésének általunk ismert legjelesebb példája.

A Dombkunyhó legszembetűnőbb és legkevésbé menthető hibái a stílussal kapcsolatosak; főként a nyelvtani építkezéssel, mert a stílus más és fontosabb részletei terén Cooper az utóbbi időben jelentősen és észrevehetően előrehaladt. Mondatait viszont olyan kirívóan sután szerkeszti, hogy az egyszerűen megdöbbentő, ha arra gondolunk, hogy a szerző mennyire iskolázott és milyen régóta forgatja a tollat. A különféle színhelyek aprólékos leírása során minden nyelvi pontatlanság vagy zavar bosszankodás és félreértés forrása lehet, ami sokat elvesz az olvasás öröméből; a Wyandotté pedig bővelkedik az ilyen pontatlanságokban. Például akármilyen gonddal, akárhányszor olvassuk is el az elbeszélésnek azt a részét, mely a Dombkunyhó fekvését, az épületek és a környező falak szerkezetét taglalja, kénytelenek vagyunk anélkül tovább haladni a történetben, hogy pontos vagy határozott képet kaptunk volna erről a tárgyról. Hasonló okokra visszavezethető hasonló bökkenőkbe botlunk a könyv majd minden lapján. Például az első kötet 31-ik oldalán:

"Az indián a házra meredt, azzal a vad és elszánt kifejezéssel, ami néha fellángolt arcán, aminek szokás szerint kifejezéstelennek és italtól kábának kellett volna lennie." Ezt a mondatot teljességgel lehetetlen megérteni. Persze nyilván azt kívánta mondani a szerző, hogy bár az indián arcának szokás szerint kifejezéstelennek és italtól kábának "kellett volna lennie", néha olyan elszánt a tekintete, hogy szinte lángol, és ez történt a szóban forgó esetben is. Ez a "kellett volna lennie" egyenesen botrányos, s az egész mondat nem kevésbé.

Az első kötet 9-ik oldalán találjuk ezt a rendkívül pontatlan leírást: "Ezen utóbbi jellemzi nagyrészt a vidéknek az arculatát, mely a Mohawk és a Hudson folyók találkozásának szögében terül el stb. stb.". A Hudsonba torkolló Mohawk természetesen két szöget alkot, egy hegyesszöget és egy tompaszöget; további magyarázat híján nemigen tudjuk, melyik szögről van itt szó.

Az első kötet 55-ik oldalán a következőt olvassuk: "A kapitány, aki Angliában nevelkedett, kerülte az egyenes vonalakat és a léniával meghúzott utakat; s így csupán annyit javított a természet művén, amennyit a természet felékítése jelent anélkül, hogy kárt tennénk a természetben. Ennek a gyepnek mindkét oldalán egy viruló, fiatal gyümölcsös volt, melyek máris jelét adták a hamaros virágfakadásnak." A szöveg tautologikus módon közli velünk, hogy a felékítés javít a természet művén, és teljesen fölöslegesen azt is tudtunkra adja, hogy ez a szabály csakis akkor érvényesül, ha a felékítés során nem tesznek kárt a természetben. Az "egy fiatal gyümölcsös, melyek máris jelét adták"-hoz nem kell kommentár.

Az első kötet 30-ik oldalán is hasonlót találunk; Strides a szerző jellemzése szerint "sohasem tesz semmi olyasmit, ami akár leheletnyivel több erőfeszítést is követelne annál, ami a célja eléréséhez feltétlenül szükséges". Hol hallott Cooper olyan munkáról, melynek elvégzéséhez nagyobb erőfeszítésre van szükség, mint amekkora szükséges hozzá? Csupán annyit akar mondani, hogy Strides sohasem erőltette meg magát a szükségesnél nagyobb mértékben; ennyi az egész.

Az első kötet 59-ik lapján bukkanunk erre a mondatra: "Azon az úton haladt, melyet csupán a Kunyhóba érkező idegenek használtak, vagyishát a völgyön keresztül közelített." Ez merő nyelvi homály. A "vagyishát"-ot a szerző "azaz" jelentésben használja. Sokkal világosabb lenne az egész ebben a formában: "A völgyön keresztül haladt, azon az úton, amit a Kunyhóba érkező idegenek használtak." Coopernak ehhez tizenhat szóra volt szüksége; nekünk tizenháromra.

A második kötet 8-ik lapján megbocsáthatatlan sutaságot találunk, igaz, szigorúan nyelvtani természetű sutaságot. "Azt hiszem, kedvencük voltam mindkettőjüknek, mindkettőjük gyakran babusgattak." Nincs szükség további megjegyzésekre, a mondat önmagáért beszél.

Nagyon is jól tudjuk, persze, hogy igazságtalanságnak tűnhet, ha kiragadott passzusokat idézünk rosszallásunk kifejezésére; hiszen bármennyire is szigorúan találomra idézünk, ezt a tényt nem tudjuk bebizonyítani az olvasónak; azonkívül nincs olyan szerző, akinek a műveiből ne lehetne egy-egy hibás mondatot kiszedegetni. Mégis azt kell mondanunk, hogy Cooper általában szembeszökően és különlegesen pontatlan, nyilván a sietség és a gondatlanság következtében; és ennek bizonyítására félretesszük a találomra összeszedett részleteket és a mű egy teljes oldalát vesszük szemügyre. Sőt, mi több: azt az oldalt fogjuk választani, amiről feltételezhető, hogy a szerző a leggondosabb figyelmet szentelte neki. Már halljuk is az olvasókat: "Az első oldalt, a Bevezetés első lapját." Természetesen ezt az oldalt választjuk.

"A határvidék történelme teli van olyan legendákkal, melyek a világtól elzárt családoknak a szenvedéseiről szólnak a gyarmati háború zűrzavaros eseményei során. Azok, amiket most az olvasó elé tárunk, alapvető tényeik tekintetében jellegzetesnek mondhatók, ha részleteikben talán nem is mindig felelnek meg az igazságnak. Jogos irodalmi célhoz csupán az elsőre van szükség."

"Bővelkedik olyan legendákban" helyesebb lett volna, mint a "teli van olyan legendákkal", hiszen ha a történelem teli volna legendákkal, akkor legenda volna és nem történelem. Ezenkívül az első mondatban fülsértő gyakorisággal ismétlődik a "-nak a" szövegrész. A második mondatot nyitó "azok" nyelvtanilag az előző mondatban álló "eseményei"-re utal vissza, holott a szerző szándéka szerint a "legendák"-ra vonatkozna. A "jellegzetes" szó homályos értelmű és ebben az összefüggésben nem helyénvaló. Úgy véljük, Cooper egyszerűen azt akarja mondani, hogy az olvasó elé tárandó legendák részleteikben ugyan nem teljesen felelnek meg az igazságnak, de valóban voltak olyan megtörtént esetek, amelyek hasonlók ezeknek a legendáknak az alapvető tényeihez. De amikor a "jellegzetes" szót használja, ezzel majdhogynem az ellenkezőjét sikerül mondania. Amikor kijelenti, hogy a legenda alapvető tényei tekintetében "jellegzetes", akkor olyasvalamit mond, ami nyilván nem állt szándékában, azaz azt, hogy az ő legendája olyan tényeket is tartalmaz, melyek minden más legendától megkülönböztető jelleggel ruházzák fel, tehát olyan tényeket, amelyekről nem szól egyetlen korábbi legenda sem, s amelyek csakis ennek a legendának sajátjai. Hogy Cooper valóban azt akarta mondani, amit mi gondolunk, a harmadik mondatban válik nyilvánvalóvá: "Jogos irodalmi célhoz csupán az elsőre van szükség." Ennek a mondatnak viszont rendkívül rossz a nyelvtani szerkezete. Az "elsőre" szó csakis a "tényeik"-re utalhat vissza, de Cooper nem ezt akarja mondani. Ha azt kérdezzük, hogy mit is jelent az "elsőre", mi az, amire "jogos irodalmi célhoz van szükség", természetesen ez a válaszunk: "arra, hogy valóban voltak olyan megtörtént esetek, amelyek hasonlók a legenda alapvető tényeihez". Csupán erre a körülményre kell hogy gondunk legyen - erre a megfontolásra van "csupán szükség jogos irodalmi célhoz".

"A nemzet egyik balszerencséje, hogy csupán önmaga dicséretét hallja." Ez a negyedik mondat, s ez sem világos. Nyilván azt kívánja közölni velünk, hogy a nemzetet alkotó és a nemzet keretei között együtt élő egyének egymástól csupán a nemzet dicséretét hallják, és ez balszerencsés körülmény az egyének számára, mert félrevezeti őket a nemzet valóságos helyzetét illetően. Látható, hogy a kívánt gondolat közlése érdekében különbséget kellett tennünk a nemzet és a nemzetet alkotó egyének között; ugyanis nyilvánvaló, hogy a nemzetet csakis más nemzetekkel való viszonyában tekintjük nemzetnek, s így - mint nemzet - bizony sok minden mást is hall "önmaga dicséretén" kívül; azaz hallja, miként pocskondiázzák más, rivális nemzetek. Mikor Cooper megpróbálta mondanivalóját egyetlen rövid mondat keretébe kényszeríteni, feláldozta mondatának érthetőségét.

Az ötödik mondat így szól: "Bár az Amerikai Forradalomnál igazságosabb erőfeszítést aligha tett még nép az elnyomás első rohamának a visszaverésére, ennek az ügynek is voltak rossz vonásai minden más emberi küzdelemmel egyetemben."

Az Amerikai Forradalmat helytelenül nevezi a szerző "erőfeszítésnek". Az erőfeszítés ok volt csupán, a forradalom pedig ennek okozata. "Erőfeszítés" a lázadás, melynek nyomán forradalom támad. "Az elnyomás első rohama" hibás metafora, mert a "roham" lerohanásra, támadásra, erőszakos behatolásra utal, amit az "elnyomás" nem tesz. Az "ennek az ügynek is voltak rossz vonásai minden más emberi küzdelemmel egyetemben" pedig jószerivel annyit jelent, hogy az ügy nem csupán rossz vonásokkal, hanem minden más emberi küzdelemmel is rendelkezett. Ha egyáltalán szükségünk van ugyanezekre a szavakra, akkor ebben a sorrendben kellene használnunk őket: "Minden más emberi küzdelemmel egyetemben ennek az ügynek is voltak rossz vonásai", vagy még jobb formában: "Az ügynek - mint minden más emberi küzdelemnek - voltak rossz vonásai is." A "más" szóra semmi szükség.

Ez pedig a hatodik mondat: "Annyira megszoktuk, hogy egekig magasztalnak az utóbbi időben mindent, ami akár csak a legcsekélyebb kapcsolatba is hozható ezzel a nagy horderejű eseménnyel és az eseményt kiváltó eszmékkel, hogy fennáll a veszély: pszeudo-hazafiságunkban szem elől tévesztjük az igazságot." "Az utóbbi időben" kifejezésnek az "annyira megszoktuk, hogy" után kellene következnie, s a görög eredetű "pszeudo" szó is kifogásolható, mivel tökéletesen pótolja a "hamis" szócska, sőt, legjobb lett volna "álhazafiságot" írni.

Hasonló gondatlanság csúfítja el a Dombkunyhó stílusát mindenhol, s a szerző igaz barátai fájlalhatják, hogy Cooper elmulasztott eleget tenni a Múzsa apróbb kívánalmainak. Persze azt mondhatják, hogy ezek az "apróbb kívánalmak" legjobb esetben is lényegtelenek. Talán így is van. De akárhogy legyen is, eszünkbe sem jutott volna, hogy ilyen csökönyös kitartással foglalkozzunk a Wyandotté lényegtelen hibáival, ha sikerül nagyobbakat és lényegesebbeket találnunk megjegyzéseink számára.

Takács Ferenc fordítása

 
 
0 komment , kategória:  EDGAR ALLAN POE VÁLOGATOTT MŰV  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 59 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2975
  • e Hét: 18204
  • e Hónap: 63276
  • e Év: 2004556
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.