Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
szeretettel
  2013-10-11 18:25:04, péntek
 
  Link



folyamán álmosan támolygott, titkon szürcsölgetve az éjszaka emlékeit. De amikor a pergő
nyelvű asszony vidáman, közömbösen megjelent, José Arcadiónak nem került nagy
megerőltetésébe, hogy elpalástolja az izgalmát, mert ennek a nőnek, aki harsány nevetésével
elriasztotta a galambokat, semmi köze sem volt ahhoz a láthatatlan erőhöz, amely
megtanította visszafojtani a lélegzetét, és megfékezni a szívverését, és megsejttette vele, hogy
miért félnek az emberek a haláltól. Úgy elmerült önmagában, hogy fel sem fogta a többiek
örömét, amikor apja és öccse azzal a hírrel verte föl a házat, hogy sikerült felkavarni a
fémkotyvalékot, és kiolvasztani belőle Ursula aranyát.
Hosszú napok körülményes és állhatatos munkájával csakugyan elérték céljukat. Ursula
boldog volt, és még hálát is adott az Istennek, amiért megteremtette az alkímiát, a falu népe
pedig a laboratóriumban szorongott, és gujavalekváros süteményeket kapott a csoda
megünneplésére; José Arcadio Buendía meg úgy mutogatta a visszanyert aranyat a tégely
alján, mintha a saját találmánya volna. Mutogatása közben odaért a nagyobbik fiához, aki az
utóbbi idöben alig nézett be a laboratóriumba. Orra alá tartotta a szikkadt, sárgás üledéket, és
megkérdezte: - No, mi ez? - José Arcadio őszintén felelte:
- Kutyaszar.
Erre apja visszakézből úgy szájon csapta, hogy eleredt a vére és a könnye. Pilar Ternera azon
az éjszakán üveget és vattát kotort elő a sötétben, s árnikával borogatta a daganatot, azután
pedig mindent megtett José Arcadiónak, amit csak kívánt: még mozdulnia se kellett a
szerelemben, nehogy megfájduljon a seb. Olyan meghittség alakult ki közöttük, hogy egy
perccel utána észre se vették, és suttogni kezdtek.
- Csak teveled akarok lenni - mondta a fiú. - Előbb-utóbb mindenkinek megmondom, és
vége a bújócskának.
A nő nem próbálta leszerelni.
- De jó lenne! - mondta. - Ha egyedül leszünk, égve hagyjuk a lámpát, hogy jól lássuk
egymást, és azt kiabálhatok, amit akarok, nem szólhat bele senki, te meg minden malacságot a
fülembe súghatsz, ami csak az eszedbe jut.
E beszélgetés, az apja iránt érzett mardosó harag és a zavartalan szerelem közelgő lehetősége
derűs elszántságot ébresztett benne. Váratlanul, minden előkészítés nélkül elmondta az
egészet öccsének.
A kis Aureliano először csak a kockázatot fogta fel, az óriási veszélyt, ami bátyja kalandjából
fakadt, a cél csábító voltát nem sikerült megértenie. De lassan-lassan őt is megfertőzte az
izgalom. A legapróbb részleteket is hallani akarta, maga is érezte bátyja kínjait és örömeit,
rettegett, és boldog volt. A magányos ágyban, melyen mintha parázsból lett volna a takaró,
ébren várt rá hajnalig, s aztán alvás nélkül egyfolytában beszélgettek, amíg fel nem keltek,
úgyhogy hamarosan mindkettőjüket egyforma álmosság kínozta, egyforma megvetést éreztek
apjuk alkímiája és bölcsessége iránt, és a magányba menekültek. - Ugy ődöngenek ezek a
gyerekek, mint a kótyagosok — mondta Ursula. — Biztos gilisztájuk van. — Mozsárban tört
bogyókból undorító kotyvalékot készített, amit váratlan sztoicizmussal ittak meg mind a
ketten, s még ugyanaznap tizenegyszer ültek az éjjelire, és rózsaszínű férgek jöttek ki belőlük,
amelyeket nagy ujjongással mutogattak mindenkinek, mert félrevezethették velük Ursulát a
révedezéseik és bágyadtságuk eredetét illetően. Aureliano akkor már nemcsak megértette
bátyja élményeit, hanem úgy át is tudta élni őket, mintha vele estek volna meg, mert egyszer,
amikor José Arcadio a legapróbb részletekig elmagyarázta neki a szerelem mechanizmusát,
ezzel a kérdéssel szakította félbe:
- És milyen érzés? — Mire José Arcadio gondolkodás nélkül rávágta:
- Olyan, mint a földrengés.
Januárban, egy csütörtöki napon, hajnali két órakor megszületett Amaranta. Mielőtt bárki is
beléphetett volna a szobába, Ursula tüzetesen megvizsgálta. Súlytalan és vizenyős volt, mint
egy gyík, de minden testrésze emberi. Aureliano csak akkor szerzett tudomást az eseményről,

amikor meghallotta, hogy a házuk emberekkel van tele. A nagy zűrzavarban sikerült
kiosonnia, hogy megkeresse a bátyját, aki tizenegy óta nem volt az ágyában: olyan hirtelen
határozta el magát, hogy nem is tudta végiggondolni, hogyan keríti majd elő Pilar Ternera
hálószobájából. Órákon át keringett a ház körül, titkos füttyjeleket adott, míg a közelgő
virradat hazatérésre nem kényszerítette. Anyja szobájában, újszülött húgocskájával
játszadozva, ott volt José Arcadio — a megtestesült ártatlanság.
Ursula alig töltötte le negyvennapos pihenőjét, amikor visszatértek a cigányok. Ugyanazok a
csepűrágók és egyensúlyozó művészek voltak, akik a jeget hozták, de nem követték
Melchiades törzsének példáját, s hamarosan nyilvánvaló lett, hogy nem a haladás hírnökei,
csak egyszerű vándormutatványosok. Már a jeget sem azzal hirdették, hogy hasznot hoz az
emberiségnek: cirkuszi látványosság lett belőle. Ezúttal sok furfangos találmányon kívül egy
repülő szőnyeget is beajánlottak a nagyérdemű közönségnek, de nem azért, mert fontos
vívmány, amely fellendíti a közlekedést, hanem mert jól el lehetett szórakozni rajta. A falu
népe az utolsó aranyait is kiásta a földből, hogy röpülhessen egyet a háztetők főlött. José
Arcadio és Pilar derűs és fesztelen órákat töltött az általános kavarodásban, élvezve édes
büntetlenségüket. Úgy vegyültek el a sokaságban, mint egy boldog jegyespár, s kezdték
gyanítani, hogy a szerelem valami meghittebb és mélyebb érzés, mint titkos éjszakáik
féktelen, de pillanatnyi boldogsága. Pilar azonban megtörte a varázst. Felbuzdulva azon, hogy
José Arcadio milyen lelkessé válik a társaságában, elvetette a sulykot, és váratlanul így szólt:
— Most már igazi férfi vagy — mondta. S mivel a fiú nem értette, hogy ez mit jelent,
világosabban is megmagyarázta:
— Gyereked lesz.
José Arcadio napokig nem merészkedett ki a házból. Ha csak meghallotta a konyhában Pilar
harsány kacaját, máris bemenekült a laboratóriumba, ahol Ursula áldásával felújultak az
alkimista kísérletek. José Arcadio Buendía lelkendezve fogadta a tékozló fiút, és beavatta a
bölcsek kövének kutatásába, amihez végre-valahára hozzáfogott. Egy délután a fiúkat lázba
hozta a repülő szőnyeg, amint elsuhant a laboratórium ablaka előtt néhány vidáman integető
falubeli gyerekkel és a cigány vezetővel. José Arcadio Buendía oda se hederített. — Hadd
ábrándozzanak— mondta. — Mi sokkal magasabbra fogunk röpülni, mégpedig
tudományosabb eszközökkel, mint ez a hitvány pokróc. — José Arcadio, bár érdeklődést
színlelt, sohasem fogta fel, miféle erők rejlenek a bölcsesség tojásában, amelyet ő valami
félresikerült palacknak látott. Nem tudott megfeledkezni a gondjairól. Nem evett, és nem
aludt, éppoly rosszkedvű lett, mint az apja, ha egy kísérlete kudarcba fulladt, s olyan zaklatott
volt, hogy maga José Arcadio Buendía mentette fel a laboratóriumi feladatok alól, mert azt
hitte, hogy túlságosan mellre szívta az alkímiát. Aureliano persze tudta, hogy bátyját nem a
bölcsek kövének kutatása ejtette kétségbe, de nem sikerült vallomásra bírnia. José Arcadiót
elhagyta régebbi barátkozó kedve. Azelőtt közlékeny és bizalmas volt, most zárkózott és
ellenséges. A magánytól megcsömörlötten és mardosó haragot érezve a világ iránt, egy éjjel
szokása szerint felkelt az ágyából, de nem Pilar Ternerához ment, hanem belevegyült a vásári
tömegbe. Miután összevissza bolyongott a sok furfangos lelemény közt, s egyik sem keltette
fel a figyelmét, egyszer csak megakadt a szeme valamin, amit nem bűvész varázsolt oda: egy
igen fiatal cigánylányon, aki szinte kislány volt még, üveggyöngyökkel agyoncicomázva - a
legszebb nő, akit José Arcadio valaha látott. Ott állt a csődületben, amely nézte a szomorú
mutatványt: hogyan változik viperává egy ember, amiért nem hallgatott a szülői szóra.
José Arcadio nem figyelt oda. Miközben a viperaembert szomorú történetéről faggatták, ő
előrefurakodott a tömegben az első sorig, ahol a cigánylányt látta, és a háta mögé állt.
Szorosan hozzátapadt. A lány szabadulni próbált, de José Arcadio még erősebben tapadt a
hátához. A lány ekkor megérezte. Mozdulatlanná dermedt, meglepetten és ijedten remegve,
mint aki nem tartja lehetségesnek, amit érez, majd hátrafordította a fejét, és bátortalan

 
 
0 komment , kategória:  GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ SZÁZ É  
szeretettel
  2013-10-11 18:20:59, péntek
 
 


soha többé nem tett egy lépést mások előtt. Minden társadalmi összejövetelről lemondott,
mert az volt a rögeszméje, hogy a teste kozmás szagot áraszt. Az udvaron lepte meg a hajnal:
nem mert elaludni, mert azt álmodta, hogy az angolok harci vérebeikkel bemásztak a
hálószobája ablakán, és izzó vasakkal szégyenletes kínzásoknak vetették alá. Férje, egy
aragóniai kereskedő, akitől két gyermeke volt, a fél üzletét gyógyító és szórakoztató
eszközökre költötte, hogy enyhíteni próbáljon felesége rettegésén. Végül fölszámolta a boltot,
és családjával együtt messzire költözött a tengertől, egy békés indián tanyára a sierra
nyúlványainál: ablaktalan hálószobát épített a feleségének, hogy a lidérces álmok kalózai ne
tudjanak bemászni.
Az eldugott kis tanyán már régóta élt egy kreol dohánytermesztő, don José Arcadio Buendía,
akivel Ursula dédapja oly jól jövedelmező társulásra lépett, hogy néhány év alatt
meggazdagodtak. Több évszázaddal később a kreol ükunokája feleségül vette az aragóniai
ükunokáját. Ezért Ursula, valahányszor a férje bolondságai kihozták a sodrából, átugrott
háromszáz év viszontagságain, és átkozta az órát, amelyben Francis Drake Riohacha ellen
támadt. Csak a mérgét adta ki vele, mert valójában olyan kötelék fűzte össze őket
mindhalálig, amely a szerelemnél is erősebb volt: a közös lelkifurdalás. Unokatestvérek
voltak. Együtt nőttek fel a régi tanyán, amelyet őseik munkája és tisztes élete a vidék egyik
legnagyobb településévé fejlesztett. Noha már születésüktől kezdve számítani lehetett rá,
hogy összeházasodnak, amikor bejelentették e szándékukat, épp a saját hozzátartozóik voltak
ellene. Attól féltek, hogy e két egészséges ivadék - lévén a két faj évszázados keveredésének
gyümölcse - szégyenszemre iguanákat fog nemzeni. Volt már egy elrettentő precedens;
Ursula egyik nagynénje, aki José Arcadio Buendía egyik nagybátyjához ment feleségül, szült
egy fiúgyermeket, aki egész életében valamiféle bő szoknyanadrágot viselt, és miután
negyvenkét évig élt a legtisztább szüzességben, mivel dugóhúzó alakú, szőrpamacsban
végződő, porcos farokkal született és nőtt fel, végül is elvérzett. A disznófarok, amelyet női
szem nem láthatott soha, a halálát okozta, amikor barátja, egy hentes vállalta, hogy
szívességből levágja a bárdjával. José Arcadio Buendía azonban a tizenkilenc évesek
könnyedségével sommásan elintézte a kérdést: - Azt se bánom, ha malacaink születnek, csak
beszélni tudjanak. - Így hát meglett a fényes esküvő, volt zeneszó és tűzijáték három napon
át. Kezdettől fogva boldogok lehettek volna, ha Ursula anyja az utódokról szóló sötét
jóslataival meg nem félemlíti a lányát, akit még arra is sikerült rávennie, hogy ne tegyen
eleget asszonyi kötelességének. Ursula, attól félve, hogy izmos és vérmes férje majd álmában
erőszakolja meg, lefekvés előtt egy bugyogóféle ruhadarabba bújt, amit az anyja varrt neki
vitorlavászonból, és keresztszíjak hálózatával erősített meg; a bugyogó elöl záródott egy
súlyos vascsattal. Így éltek több hónapon át. A férj napközben a viadalokra szánt kakasaival
foglalkozott, felesége pedig anyjával együtt a hímzőrámánál ült. Éjjelente több órán át
dulakodtak, csaknem ugyanolyan elszánt hévvel, mintha szerelmi aktusban volnának, amíg a
falu népe érzékeny orral meg nem szimatolta, hogy itt valami nincs rendjén, és elterjedt a hír:
Ursula egy évvel az esküvő után még mindig szűz, mert impotens az ura. José Arcadio
Buendía volt az utolsó, akinek a szóbeszéd a fülébe jutott.
- Látod, Ursula, miket beszélnek az emberek - mondta nagyon higgadt hangon a feleségének.
- Hadd beszéljenek - mondta Ursula. - Mi tudjuk, hogy nem igaz.
További hat hónapon át változatlan maradt a helyzet, egészen addig a végzetes vasárnapig,
amelyen José Arcadio Buendía legyőzte Prudencio Aguilart a kakasviadalon. A vesztest
felbőszítette kakasának kifolyt vére, dühösen hátralépett, és úgy kiáltott rá José Arcadio
Buendíára, hogy az egész aréna meghallja: Gratulálok! Ez a kakas tán majd a feleségednek is
megadja, amit kíván.
José Arcadio Buendía nyugodtan felemelte a földről a kakasát. - Tüstént visszajövök -
mondta a többieknek. Majd Prudencio Aguilarhoz fordult:
- Te meg eridj haza, és végy fegyvert, mert meg foglak ölni.

Tíz perc múlva nagyapjának sokat próbált lándzsájával tért vissza. Az aréna kapujában, ahol
addigra a fél falu összegyűlt, Prudencio Aguilar már várta. Nem maradt ideje védekezni. A
lándzsa, amelyet José Arcadio Buendía bikaerővel és éppoly biztos kézzel hajított el, mint az
első Aureliano Buendía, amikor a környék tigriseit pusztította, a torkába fúródott. Aznap este,
míg a holttest az arénában feküdt kiterítve, José Arcadio Buendía éppen akkor lépett be a
hálószobába, amikor felesége magára húzta a szemérembugyogót. Megsuhogtatta előtte a
lándzsát, és ráparancsolt: - Húzd le. - Ursulának nem voltak kétségei a férje szándéka felől. -
Mindenért te leszel felelős - suttogta. José Arcadio Buendía beledöfte a lándzsát a döngölt
padlóba.
- Ha iguanákat szülsz is, felneveljük őket - mondta. - De ebben a faluban nem lesz több halál
miattad.
Kellemes, enyhe, holdfényes júniusi éjszaka volt, virradatig ébren forgolódtak az ágyban, és
nem zavarta őket a szellő, mely Prudencio Aguilar rokonainak jajszavát hozta a hálószobába.
A történteket mindenki tudomásul vette, és lovagias ügynek tekintette, mégis
mindkettőjükben maradt valami rossz érzés. Egy éjszaka, amikor nem tudott elaludni, Ursula
vízért ment az udvarra, és a csöbör mellett Prudencio Aguilart pillantotta meg. Halottfehér
volt, arcán melységes bánat ült, és egy maroknyi eszpertófűvel próbálta eldugaszolni a torkán
tátongó lyukat. Ursula nem ijedt meg, csak szánalmat érzett. Visszament a hálószobába, és
elmondta a férjének, amit látott, de az nem vette komolyan. - A halottak nem járkálnak -
mondta. - A lelkifurdalás az, ami mindkettőnket kínoz. - Két éjszakával később Ursula ismét
látta Prudencio Aguilart a fürdőszobában: a nyakára fagyott vért mosta az eszpertófűvel. Egy
másik éjjel kint látta az esőben, amint fel-alá járkál. José Arcadio Buendía, akit a felesége
rémlátásai felbosszantottak, lándzsát ragadva kiment az udvarra. Ott állt a halott, bánatos
arccal.
- Eridj a fenébe - kiáltott rá José Arcadio Buendía. - Ahányszor visszajössz, annyiszor öllek
meg.
Prudencio Aguilar nem mozdult, és José Arcadio Buendía nem merte belehajítani a lándzsát.
Attól kezdve nem volt nyugodt álma. Kínozta a halott mérhetetlen szomorúsága, ahogy az
esőből nézte, mély sóvárgása az élők után s az a szomjúság, amellyel vizet kutatott a házban,
hogy benedvesítse az eszpertófűcsomót. - Nagyon szenvedhet - mondta Ursula. - Látszik,
hogy nagyon egyedül van. - Ursulát szíven ütötte a dolog; amikor legközelebb látta, hogy a
halott a tűzhelyen álló fazekak fedőjét emelgeti, kitalálta, mit keres, s attól kezdve
vizesbögréket helyezett el neki a házban szerteszét. José Arcadio Buendía egy éjszaka a saját
szobájában találta a sebeit mosó halottat, s ekkor nem bírta tovább.
- Hát jól van, Prudencio - mondta. - Elmegyünk a faluból, amilyen messzire csak lehet, és
soha többé nem jövünk vissza. Most eridj szépen.
Így történt, hogy nekivágtak a sierrának. José Arcadio Buendía több barátja - fiatalok,
akárcsak ő - a kaland lázában égve felszedte sátorfáját, és asszonyostul, gyerekestül
nekivágott az útnak egy soha el nem hangzott ígéret földjére. José Arcadio Buendía indulás
előtt elásta a lándzsát az udvaron, és pompás harci kakasainak sorra kitekerte a nyakát, hogy
ezzel talán némi nyugalmat biztosít Prudencio Aguilarnak. Ursula csak egy ládát vitt el a
kelengyéjével és egy-két háztartási kellékkel meg az aranypénzes ládikót, apai örökségét. Az
út irányát nem határozták meg előre. Csupán arra ügyeltek, hogy a Riohachába vezető úttal
ellenkező irányba menjenek, mert nem akartak maguk után nyomokat hagyni vagy
ismerősökkel találkozni. Képtelen utazás volt. Tizennégy hónap múlva, miután a sok
majomhús és kígyóleves tönkretette a gyomrát, Ursula egy fiút hozott a világra, akinek
minden testrésze emberi volt. Az út felét egy függőágyban tette meg, amelyet rúdra akasztva
két ember cipelt a vállán, mivel dagadt lába egészen eltorzult, s a visszerek úgy pattantak fel
rajta, mint a buborékok. A gyerekek, bár rossz volt látni beesett hasukat és bágyadt
tekintetüket, könnyebben bírták az utat, mint szüleik, és többnyire mulatságosnak is találták.

Egy reggelen, majdnem kétéves menetelés után ők lettek az első földi halandók, akik
megpillantották a sierra nyugati lejtőit. A felhőkkel borított csúcsról végigjártatták szemüket a
nagy mocsár végtelen víztükrén, amely a világ másik végéig húzódott. De aztán sose érték el
a tengert. Egy este, miután több hónapja tévelyegtek a lápban, jó messzire a legutolsó
bennszülöttektől is, akikkel útközben találkoztak, tábort ütöttek egy köves medrű folyó
partján, amelynek vize fagyott üvegzuhatagnak látszott. Hosszú évekkel később, a második
polgárháború alatt Aureliano Buendía ezredes ugyanarra akart visszamenni, hogy rajtaütéssel
bevegye Riohachát, de hatnapi út után belátta, hogy ez őrültség. Azon az estén, amikor
letáboroztak a folyóparton, apjának serege olyan látványt nyújtott, mint egy csapat
reménytelen hajótörött, akik az utazás folyamán még megszaporodtak, és mindnyájan meg
akarják érni (mint ahogy meg is érték) az öregkort. José Arcadio Buendía álmot látott azon az
éjszakán: egy lármás város emelkedett körülötte tükörfalú házakkal. Megkérdezte, hogy
hívják a várost, amire egy olyan szót mondtak, amelyet még sohasem hallott, amely nem
jelentett semmit, de álmában természetfölötti hangzása volt: Macondo. Másnap meggyőzte a
többieket, hogy sosem jutnak el a tengerhez. Elrendelte, hogy döntsék ki a fákat, és vágjanak
tisztást a folyópart leghűvösebb részén, ahol aztán megalapították Macondót.
José Arcadio Buendíának nem sikerült megfejtenie a tükörfalú házakról szóló álmát, amíg
nem ismerte meg a jeget. Akkor végre úgy érezte, hogy felfogta az álom mély értelmét. Arra
gondolt, hogy már a közeljövőben elkezdhetik a jégtömbök nagy mennyiségű gyártását,
hiszen egyszerű alapanyaguk nem más, mint víz, s a jégtömbökből új házakat építhetnek a
faluban. Nem lenne többé hőség Macondóban, a zsanérok és reteszek nem görbülnének el a
forróságtól, Macondo téli város lenne. Csak azért nem volt kitartó a jéggyári tervek
megvalósításában, mert akkoriban minden lelkesedésével a fiait nevelte, különösen
Aurelianót, aki kezdettől fogva ritka alkimista-tehetséget árult el. A laboratóriumot újból
kitakarították. Nyugodtan, az újdonság izgalma nélkül ismét átvizsgálták Melchiades
irományait, s hosszadalmas és türelmes eljárásokkal próbálták visszanyerni Ursula aranyát az
üst fenekére tapadt salakból. A fiatal José Arcadio nemigen vett részt a munkálatokban.
Miközben apja szívvel-lélekkel hódolt a lepárlókészüléknek, az önfejű elsőszülött, aki
korához képest mindig is túlságosan nagy volt, hatalmas termetű kamasszá serdült. Mutált a
hangja. Állán serkenni kezdett a szakáll. Egy este, amikor éppen vetkőzött, Ursula belépett a
szobájába, és tisztelettel vegyes szégyen töltötte el: fia volt az első meztelen férfi, akit a férjén
kívül látott, s olyan jól fel volt szerelve az életre, hogy az már túlzásnak tetszett. Ursulát, aki
harmadik gyermekét várta, ugyanaz a félelem kerítette hatalmába, mint fiatalasszony korában.
Akkoriban egy vidám, szabadszájú, ingerkedő asszony járt hozzájuk, segített a házi
munkában, és kártyát is tudott vetni. Ursula beszélt neki a fiáról. Úgy gondolta, hogy José
Arcadio aránytalansága ugyanolyan természetellenes dolog, mint unokabátyjának a
disznófarka. Az asszony nagyot kacagott, nevetése visszhangzott az egész házban, mint egy
kristálypatak. - Dehogyis - mondta. - Boldog ember lesz. - Hogy igazolja jóslatát, néhány
nap múlva a kártyát is elhozta, és bezárkózott José Arcadióval a konyha melletti magtárba.
Nagy nyugalommal rakta a lapokat egy ácsolt, öreg asztalra, közben összevissza fecsegett, s a
fiú inkább unottan, mint kíváncsian állt mellette. A nő hirtelen odanyúlt és megérintette. - Ez
már döfi! - mondta őszinte döbbenettel, s csak ennyi jött ki a száján. José Arcadio úgy érezte,
hogy habbal telnek meg a csontjai, bágyadt félelem járja át, és rettentően szeretne sírni. A nő
nem tett semmilyen célzást. De a hónaljából áradó füstszag beivódott José Arcadio bőrébe, és
José Arcadio egész éjjel a nőt kereste ebben az illatban. Örökké vele akart lenni, azt kívánta,
hogy ő legyen az anyja, sohase jöjjenek ki a magtárból, és a nő mondja újra, hogy ez már döfi,
és újból érintse meg, és újból mondja, hogy ez már döfi. Egyszer aztán nem bírta tovább, és
elment hozzá. Udvariassági látogatás volt, teljesen értelmetlen, a fiú ki sem nyitotta a száját,
csak ült a helyén. Most nem kívánta az asszonyt. Másnak látta, egy csöppet sem hasonlított
arra a képre, amely az illatából támadt, mintha nem is ugyanaz volna. Megitta a kávét, és

csüggedten elhagyta a házat. Éjszaka a virrasztás révületében vadul megkívánta újra, de már
nem olyannak akarta látni, mint a magtárban, hanem mint amilyennek aznap délután látta.
Az asszony néhány nap múlva váratlanul elhívatta magához; csak ő volt otthon meg az anyja;
és azzal az ürüggyel, hogy megmutat egy kártyatrükköt, a hálószobába vezette. Ott aztán
olyan fesztelenül fogdosta meg, hogy a fiú előbb belereszketett, majd kiábrándulás fogta el, és
inkább félelmet érzett, mint gyönyört. Az asszony arra kérte, hogy éjszaka jöjjön vissza
hozzá. Ő igent mondott nagy kínjában, de tudta, hogy nem lesz képes eljönni. Éjszaka
ázonban az ágy forróságában úgy érezte, muszáj odamennie, bár a lába nem akarta vinni. A
sötétben tapogatózva magára kapta a ruháit, hallotta az öccse nyugodt lélegzését, apja száraz
köhögését a szomszéd szobában, a tyúkok kárálását az udvaron, a szúnyogok zümmögését,
saját szive kalapálását és a világ rengeteg sok neszét, melyet addig sohase hallott. Kilépett az
alvó utcára. Szívből kívánta, hogy az ajtót bereteszelve találja, s ne csak betéve, ahogy az
asszony ígérte. De nyitva volt. Ujjai hegyével lökte be, és a pántok bánatos emberi nyögést
hallattak, melytől megfagyott ereiben a vér. Attól a pillanattól, hogy besurrant, oldalazva és
óvatosan, nehogy zajt üssön, megérezte a szagot. A kisszobában állt, ahol a nő három
fivérének a függőágyai lógtak, elhelyezésüket nem ismerte, és nem is láthatta a sötétben, s
tapogatózva át kellett mennie a helyiségen, hogy azután kinyissa a hálószoba ajtaját, s ott
eligazodjék, és ne valaki másnak az ágyában kössön ki. Mindezt sikeresen végrehajtotta. A
kisszobában belebotlott a függőágyak köteleibe, melyek alacsonyabban feszültek, mint ahogy
gondolta, s egy ember, aki mindaddig nyugodtan horkolt, álmában fordult egyet, és némi
csalódással így szólt: - Szerda volt. - A szoba ajtaja, ahogy betaszította, minden igyekezete
ellenére is súrolta az egyenetlen padlót. A vaksötétben valami reménytelen sóvárgással
hirtelen rádöbbent, hogy teljesen eltévedt. A szűk szobában ott aludt az anya, a másik nővér
férjestül, gyerekestül, valamint a nő, aki talán nem is várta őt. Mehetett volna a szag után, ha a
szag nem terjengett volna a ház minden zugában olyan csalókán és mégis jól érezhetően,
ahogy a saját bőréből áradt folytonosan. Jó darabig mozdulatlanul állt, döbbenten találgatva,
hogyan is juthatott e kiúttalan szakadékba, amikor a sötétben egy tapogatózó kéz kinyújtott
ujjai értek az arcához. Meg sem rezzent, mert anélkül, hogy tudta volna, erre várt. Rábízta
magát a kézre, és végtelenül kimerülten hagyta, hogy valami alaktalan bugyorba vezessék, ott
levetkőztessék, és megrázzák, mint egy krumpliszsákot, és jobbra-balra forgassák a
kifürkészhetetlen sötétségben, és nem tudta, mihez kezdjen a karjával, és nem aszszonyi illat
érződött, hanem ammóniákszag, és szerette volna felidézni a nő arcát, de Ursula arca jelent
meg előtte, s zavarosan felfogta, hogy olyasmit csinál, amit már régóta szeretett volna, de nem
is álmodta, hogy valóban lehetséges, és nem is tudta, hogy tulajdonképpen mit csinál, hogy
hol a lába és hol a feje, s hol van a másiknak a lába és feje, és úgy érezte, nem bírja tovább a
veséjében ezt a rianást és a zsigereiben ezt a fújtatást és a félelmet és az esztelen vágyat, hogy
meneküljön, s ugyanakkor örökre ott maradjon abban az elkeseredett csendben, abban az
ijesztő magányban.
Pilar Ternera volt a neve. Ő is részt vett a népvándorlásban, amely Macondo alapításával ért
véget; a családja vonszolta magával, hogy elszakítsa attól a férfitól, aki tizennégy éves
korában megerőszakolta és huszonkét éves koráig élvezte a szerelmét, de sosem szánta rá
magát, hogy törvényesítse a helyzetet, mert idegen volt. Megígérte, hogy a világ végére is
utánamegy, csak valamivel később, ha majd elrendezte az ügyeit, de a lány belefáradt abba,
hogy lesse és keresse minden magas és alacsony, szőke és barna férfiban, akit a kártya ígért;
el kellett jönnie a szárazföld útjain és a tenger útjain három nap, három hónap vagy három év
múlva. A várakozásban kiveszett combjából az erő, melléből a keménység, természetéből a
lágyság, de szívében épen megmaradt az őrület. José Arcadio, akit felzaklatott a csodálatos
játékszer, minden éjjel elindult megkeresni arcát a szoba útvesztőjében. Egyszer, amikor
zárva találta az ajtót, sokáig kopogtatott, mert úgy érezte, hogy ha volt mersze bekopogtatni,
akkor nem hagyhatja abba, és véget nem érő várakozás után az asszony be is engedte. A nap
 
 
0 komment , kategória:  GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ SZÁZ É  
szeretettel
  2013-10-11 18:08:15, péntek
 
 


Tíz perc múlva nagyapjának sokat próbált lándzsájával tért vissza. Az aréna kapujában, ahol
addigra a fél falu összegyűlt, Prudencio Aguilar már várta. Nem maradt ideje védekezni. A
lándzsa, amelyet José Arcadio Buendía bikaerővel és éppoly biztos kézzel hajított el, mint az
első Aureliano Buendía, amikor a környék tigriseit pusztította, a torkába fúródott. Aznap este,
míg a holttest az arénában feküdt kiterítve, José Arcadio Buendía éppen akkor lépett be a
hálószobába, amikor felesége magára húzta a szemérembugyogót. Megsuhogtatta előtte a
lándzsát, és ráparancsolt: - Húzd le. - Ursulának nem voltak kétségei a férje szándéka felől. -
Mindenért te leszel felelős - suttogta. José Arcadio Buendía beledöfte a lándzsát a döngölt
padlóba.
- Ha iguanákat szülsz is, felneveljük őket - mondta. - De ebben a faluban nem lesz több halál
miattad.
Kellemes, enyhe, holdfényes júniusi éjszaka volt, virradatig ébren forgolódtak az ágyban, és
nem zavarta őket a szellő, mely Prudencio Aguilar rokonainak jajszavát hozta a hálószobába.
A történteket mindenki tudomásul vette, és lovagias ügynek tekintette, mégis
mindkettőjükben maradt valami rossz érzés. Egy éjszaka, amikor nem tudott elaludni, Ursula
vízért ment az udvarra, és a csöbör mellett Prudencio Aguilart pillantotta meg. Halottfehér
volt, arcán melységes bánat ült, és egy maroknyi eszpertófűvel próbálta eldugaszolni a torkán
tátongó lyukat. Ursula nem ijedt meg, csak szánalmat érzett. Visszament a hálószobába, és
elmondta a férjének, amit látott, de az nem vette komolyan. - A halottak nem járkálnak -
mondta. - A lelkifurdalás az, ami mindkettőnket kínoz. - Két éjszakával később Ursula ismét
látta Prudencio Aguilart a fürdőszobában: a nyakára fagyott vért mosta az eszpertófűvel. Egy
másik éjjel kint látta az esőben, amint fel-alá járkál. José Arcadio Buendía, akit a felesége
rémlátásai felbosszantottak, lándzsát ragadva kiment az udvarra. Ott állt a halott, bánatos
arccal.
- Eridj a fenébe - kiáltott rá José Arcadio Buendía. - Ahányszor visszajössz, annyiszor öllek
meg.
Prudencio Aguilar nem mozdult, és José Arcadio Buendía nem merte belehajítani a lándzsát.
Attól kezdve nem volt nyugodt álma. Kínozta a halott mérhetetlen szomorúsága, ahogy az
esőből nézte, mély sóvárgása az élők után s az a szomjúság, amellyel vizet kutatott a házban,
hogy benedvesítse az eszpertófűcsomót. - Nagyon szenvedhet - mondta Ursula. - Látszik,
hogy nagyon egyedül van. - Ursulát szíven ütötte a dolog; amikor legközelebb látta, hogy a
halott a tűzhelyen álló fazekak fedőjét emelgeti, kitalálta, mit keres, s attól kezdve
vizesbögréket helyezett el neki a házban szerteszét. José Arcadio Buendía egy éjszaka a saját
szobájában találta a sebeit mosó halottat, s ekkor nem bírta tovább.
- Hát jól van, Prudencio - mondta. - Elmegyünk a faluból, amilyen messzire csak lehet, és
soha többé nem jövünk vissza. Most eridj szépen.
Így történt, hogy nekivágtak a sierrának. José Arcadio Buendía több barátja - fiatalok,
akárcsak ő - a kaland lázában égve felszedte sátorfáját, és asszonyostul, gyerekestül
nekivágott az útnak egy soha el nem hangzott ígéret földjére. José Arcadio Buendía indulás
előtt elásta a lándzsát az udvaron, és pompás harci kakasainak sorra kitekerte a nyakát, hogy
ezzel talán némi nyugalmat biztosít Prudencio Aguilarnak. Ursula csak egy ládát vitt el a
kelengyéjével és egy-két háztartási kellékkel meg az aranypénzes ládikót, apai örökségét. Az
út irányát nem határozták meg előre. Csupán arra ügyeltek, hogy a Riohachába vezető úttal
ellenkező irányba menjenek, mert nem akartak maguk után nyomokat hagyni vagy
ismerősökkel találkozni. Képtelen utazás volt. Tizennégy hónap múlva, miután a sok
majomhús és kígyóleves tönkretette a gyomrát, Ursula egy fiút hozott a világra, akinek
minden testrésze emberi volt. Az út felét egy függőágyban tette meg, amelyet rúdra akasztva
két ember cipelt a vállán, mivel dagadt lába egészen eltorzult, s a visszerek úgy pattantak fel
rajta, mint a buborékok. A gyerekek, bár rossz volt látni beesett hasukat és bágyadt
tekintetüket, könnyebben bírták az utat, mint szüleik, és többnyire mulatságosnak is találták.

Egy reggelen, majdnem kétéves menetelés után ők lettek az első földi halandók, akik
megpillantották a sierra nyugati lejtőit. A felhőkkel borított csúcsról végigjártatták szemüket a
nagy mocsár végtelen víztükrén, amely a világ másik végéig húzódott. De aztán sose érték el
a tengert. Egy este, miután több hónapja tévelyegtek a lápban, jó messzire a legutolsó
bennszülöttektől is, akikkel útközben találkoztak, tábort ütöttek egy köves medrű folyó
partján, amelynek vize fagyott üvegzuhatagnak látszott. Hosszú évekkel később, a második
polgárháború alatt Aureliano Buendía ezredes ugyanarra akart visszamenni, hogy rajtaütéssel
bevegye Riohachát, de hatnapi út után belátta, hogy ez őrültség. Azon az estén, amikor
letáboroztak a folyóparton, apjának serege olyan látványt nyújtott, mint egy csapat
reménytelen hajótörött, akik az utazás folyamán még megszaporodtak, és mindnyájan meg
akarják érni (mint ahogy meg is érték) az öregkort. José Arcadio Buendía álmot látott azon az
éjszakán: egy lármás város emelkedett körülötte tükörfalú házakkal. Megkérdezte, hogy
hívják a várost, amire egy olyan szót mondtak, amelyet még sohasem hallott, amely nem
jelentett semmit, de álmában természetfölötti hangzása volt: Macondo. Másnap meggyőzte a
többieket, hogy sosem jutnak el a tengerhez. Elrendelte, hogy döntsék ki a fákat, és vágjanak
tisztást a folyópart leghűvösebb részén, ahol aztán megalapították Macondót.
José Arcadio Buendíának nem sikerült megfejtenie a tükörfalú házakról szóló álmát, amíg
nem ismerte meg a jeget. Akkor végre úgy érezte, hogy felfogta az álom mély értelmét. Arra
gondolt, hogy már a közeljövőben elkezdhetik a jégtömbök nagy mennyiségű gyártását,
hiszen egyszerű alapanyaguk nem más, mint víz, s a jégtömbökből új házakat építhetnek a
faluban. Nem lenne többé hőség Macondóban, a zsanérok és reteszek nem görbülnének el a
forróságtól, Macondo téli város lenne. Csak azért nem volt kitartó a jéggyári tervek
megvalósításában, mert akkoriban minden lelkesedésével a fiait nevelte, különösen
Aurelianót, aki kezdettől fogva ritka alkimista-tehetséget árult el. A laboratóriumot újból
kitakarították. Nyugodtan, az újdonság izgalma nélkül ismét átvizsgálták Melchiades
irományait, s hosszadalmas és türelmes eljárásokkal próbálták visszanyerni Ursula aranyát az
üst fenekére tapadt salakból. A fiatal José Arcadio nemigen vett részt a munkálatokban.
Miközben apja szívvel-lélekkel hódolt a lepárlókészüléknek, az önfejű elsőszülött, aki
korához képest mindig is túlságosan nagy volt, hatalmas termetű kamasszá serdült. Mutált a
hangja. Állán serkenni kezdett a szakáll. Egy este, amikor éppen vetkőzött, Ursula belépett a
szobájába, és tisztelettel vegyes szégyen töltötte el: fia volt az első meztelen férfi, akit a férjén
kívül látott, s olyan jól fel volt szerelve az életre, hogy az már túlzásnak tetszett. Ursulát, aki
harmadik gyermekét várta, ugyanaz a félelem kerítette hatalmába, mint fiatalasszony korában.
Akkoriban egy vidám, szabadszájú, ingerkedő asszony járt hozzájuk, segített a házi
munkában, és kártyát is tudott vetni. Ursula beszélt neki a fiáról. Úgy gondolta, hogy José
Arcadio aránytalansága ugyanolyan természetellenes dolog, mint unokabátyjának a
disznófarka. Az asszony nagyot kacagott, nevetése visszhangzott az egész házban, mint egy
kristálypatak. - Dehogyis - mondta. - Boldog ember lesz. - Hogy igazolja jóslatát, néhány
nap múlva a kártyát is elhozta, és bezárkózott José Arcadióval a konyha melletti magtárba.
Nagy nyugalommal rakta a lapokat egy ácsolt, öreg asztalra, közben összevissza fecsegett, s a
fiú inkább unottan, mint kíváncsian állt mellette. A nő hirtelen odanyúlt és megérintette. - Ez
már döfi! - mondta őszinte döbbenettel, s csak ennyi jött ki a száján. José Arcadio úgy érezte,
hogy habbal telnek meg a csontjai, bágyadt félelem járja át, és rettentően szeretne sírni. A nő
nem tett semmilyen célzást. De a hónaljából áradó füstszag beivódott José Arcadio bőrébe, és
José Arcadio egész éjjel a nőt kereste ebben az illatban. Örökké vele akart lenni, azt kívánta,
hogy ő legyen az anyja, sohase jöjjenek ki a magtárból, és a nő mondja újra, hogy ez már döfi,
és újból érintse meg, és újból mondja, hogy ez már döfi. Egyszer aztán nem bírta tovább, és
elment hozzá. Udvariassági látogatás volt, teljesen értelmetlen, a fiú ki sem nyitotta a száját,
csak ült a helyén. Most nem kívánta az asszonyt. Másnak látta, egy csöppet sem hasonlított
arra a képre, amely az illatából támadt, mintha nem is ugyanaz volna. Megitta a kávét, és

csüggedten elhagyta a házat. Éjszaka a virrasztás révületében vadul megkívánta újra, de már
nem olyannak akarta látni, mint a magtárban, hanem mint amilyennek aznap délután látta.
Az asszony néhány nap múlva váratlanul elhívatta magához; csak ő volt otthon meg az anyja;
és azzal az ürüggyel, hogy megmutat egy kártyatrükköt, a hálószobába vezette. Ott aztán
olyan fesztelenül fogdosta meg, hogy a fiú előbb belereszketett, majd kiábrándulás fogta el, és
inkább félelmet érzett, mint gyönyört. Az asszony arra kérte, hogy éjszaka jöjjön vissza
hozzá. Ő igent mondott nagy kínjában, de tudta, hogy nem lesz képes eljönni. Éjszaka
ázonban az ágy forróságában úgy érezte, muszáj odamennie, bár a lába nem akarta vinni. A
sötétben tapogatózva magára kapta a ruháit, hallotta az öccse nyugodt lélegzését, apja száraz
köhögését a szomszéd szobában, a tyúkok kárálását az udvaron, a szúnyogok zümmögését,
saját szive kalapálását és a világ rengeteg sok neszét, melyet addig sohase hallott. Kilépett az
alvó utcára. Szívből kívánta, hogy az ajtót bereteszelve találja, s ne csak betéve, ahogy az
asszony ígérte. De nyitva volt. Ujjai hegyével lökte be, és a pántok bánatos emberi nyögést
hallattak, melytől megfagyott ereiben a vér. Attól a pillanattól, hogy besurrant, oldalazva és
óvatosan, nehogy zajt üssön, megérezte a szagot. A kisszobában állt, ahol a nő három
fivérének a függőágyai lógtak, elhelyezésüket nem ismerte, és nem is láthatta a sötétben, s
tapogatózva át kellett mennie a helyiségen, hogy azután kinyissa a hálószoba ajtaját, s ott
eligazodjék, és ne valaki másnak az ágyában kössön ki. Mindezt sikeresen végrehajtotta. A
kisszobában belebotlott a függőágyak köteleibe, melyek alacsonyabban feszültek, mint ahogy
gondolta, s egy ember, aki mindaddig nyugodtan horkolt, álmában fordult egyet, és némi
csalódással így szólt: - Szerda volt. - A szoba ajtaja, ahogy betaszította, minden igyekezete
ellenére is súrolta az egyenetlen padlót. A vaksötétben valami reménytelen sóvárgással
hirtelen rádöbbent, hogy teljesen eltévedt. A szűk szobában ott aludt az anya, a másik nővér
férjestül, gyerekestül, valamint a nő, aki talán nem is várta őt. Mehetett volna a szag után, ha a
szag nem terjengett volna a ház minden zugában olyan csalókán és mégis jól érezhetően,
ahogy a saját bőréből áradt folytonosan. Jó darabig mozdulatlanul állt, döbbenten találgatva,
hogyan is juthatott e kiúttalan szakadékba, amikor a sötétben egy tapogatózó kéz kinyújtott
ujjai értek az arcához. Meg sem rezzent, mert anélkül, hogy tudta volna, erre várt. Rábízta
magát a kézre, és végtelenül kimerülten hagyta, hogy valami alaktalan bugyorba vezessék, ott
levetkőztessék, és megrázzák, mint egy krumpliszsákot, és jobbra-balra forgassák a
kifürkészhetetlen sötétségben, és nem tudta, mihez kezdjen a karjával, és nem aszszonyi illat
érződött, hanem ammóniákszag, és szerette volna felidézni a nő arcát, de Ursula arca jelent
meg előtte, s zavarosan felfogta, hogy olyasmit csinál, amit már régóta szeretett volna, de nem
is álmodta, hogy valóban lehetséges, és nem is tudta, hogy tulajdonképpen mit csinál, hogy
hol a lába és hol a feje, s hol van a másiknak a lába és feje, és úgy érezte, nem bírja tovább a
veséjében ezt a rianást és a zsigereiben ezt a fújtatást és a félelmet és az esztelen vágyat, hogy
meneküljön, s ugyanakkor örökre ott maradjon abban az elkeseredett csendben, abban az
ijesztő magányban.
Pilar Ternera volt a neve. Ő is részt vett a népvándorlásban, amely Macondo alapításával ért
véget; a családja vonszolta magával, hogy elszakítsa attól a férfitól, aki tizennégy éves
korában megerőszakolta és huszonkét éves koráig élvezte a szerelmét, de sosem szánta rá
magát, hogy törvényesítse a helyzetet, mert idegen volt. Megígérte, hogy a világ végére is
utánamegy, csak valamivel később, ha majd elrendezte az ügyeit, de a lány belefáradt abba,
hogy lesse és keresse minden magas és alacsony, szőke és barna férfiban, akit a kártya ígért;
el kellett jönnie a szárazföld útjain és a tenger útjain három nap, három hónap vagy három év
múlva. A várakozásban kiveszett combjából az erő, melléből a keménység, természetéből a
lágyság, de szívében épen megmaradt az őrület. José Arcadio, akit felzaklatott a csodálatos
játékszer, minden éjjel elindult megkeresni arcát a szoba útvesztőjében. Egyszer, amikor
zárva találta az ajtót, sokáig kopogtatott, mert úgy érezte, hogy ha volt mersze bekopogtatni,
akkor nem hagyhatja abba, és véget nem érő várakozás után az asszony be is engedte. A nap

folyamán álmosan támolygott, titkon szürcsölgetve az éjszaka emlékeit. De amikor a pergő
nyelvű asszony vidáman, közömbösen megjelent, José Arcadiónak nem került nagy
megerőltetésébe, hogy elpalástolja az izgalmát, mert ennek a nőnek, aki harsány nevetésével
elriasztotta a galambokat, semmi köze sem volt ahhoz a láthatatlan erőhöz, amely
megtanította visszafojtani a lélegzetét, és megfékezni a szívverését, és megsejttette vele, hogy
miért félnek az emberek a haláltól. Úgy elmerült önmagában, hogy fel sem fogta a többiek
örömét, amikor apja és öccse azzal a hírrel verte föl a házat, hogy sikerült felkavarni a
fémkotyvalékot, és kiolvasztani belőle Ursula aranyát.
Hosszú napok körülményes és állhatatos munkájával csakugyan elérték céljukat. Ursula
boldog volt, és még hálát is adott az Istennek, amiért megteremtette az alkímiát, a falu népe
pedig a laboratóriumban szorongott, és gujavalekváros süteményeket kapott a csoda
megünneplésére; José Arcadio Buendía meg úgy mutogatta a visszanyert aranyat a tégely
alján, mintha a saját találmánya volna. Mutogatása közben odaért a nagyobbik fiához, aki az
utóbbi idöben alig nézett be a laboratóriumba. Orra alá tartotta a szikkadt, sárgás üledéket, és
megkérdezte: - No, mi ez? - José Arcadio őszintén felelte:
- Kutyaszar.
Erre apja visszakézből úgy szájon csapta, hogy eleredt a vére és a könnye. Pilar Ternera azon
az éjszakán üveget és vattát kotort elő a sötétben, s árnikával borogatta a daganatot, azután
pedig mindent megtett José Arcadiónak, amit csak kívánt: még mozdulnia se kellett a
szerelemben, nehogy megfájduljon a seb. Olyan meghittség alakult ki közöttük, hogy egy
perccel utána észre se vették, és suttogni kezdtek.
- Csak teveled akarok lenni - mondta a fiú. - Előbb-utóbb mindenkinek megmondom, és
vége a bújócskának.
A nő nem próbálta leszerelni.
- De jó lenne! - mondta. - Ha egyedül leszünk, égve hagyjuk a lámpát, hogy jól lássuk
egymást, és azt kiabálhatok, amit akarok, nem szólhat bele senki, te meg minden malacságot a
fülembe súghatsz, ami csak az eszedbe jut.
E beszélgetés, az apja iránt érzett mardosó harag és a zavartalan szerelem közelgő lehetősége
derűs elszántságot ébresztett benne. Váratlanul, minden előkészítés nélkül elmondta az
egészet öccsének.
A kis Aureliano először csak a kockázatot fogta fel, az óriási veszélyt, ami bátyja kalandjából
fakadt, a cél csábító voltát nem sikerült megértenie. De lassan-lassan őt is megfertőzte az
izgalom. A legapróbb részleteket is hallani akarta, maga is érezte bátyja kínjait és örömeit,
rettegett, és boldog volt. A magányos ágyban, melyen mintha parázsból lett volna a takaró,
ébren várt rá hajnalig, s aztán alvás nélkül egyfolytában beszélgettek, amíg fel nem keltek,
úgyhogy hamarosan mindkettőjüket egyforma álmosság kínozta, egyforma megvetést éreztek
apjuk alkímiája és bölcsessége iránt, és a magányba menekültek. - Ugy ődöngenek ezek a
gyerekek, mint a kótyagosok — mondta Ursula. — Biztos gilisztájuk van. — Mozsárban tört
bogyókból undorító kotyvalékot készített, amit váratlan sztoicizmussal ittak meg mind a
ketten, s még ugyanaznap tizenegyszer ültek az éjjelire, és rózsaszínű férgek jöttek ki belőlük,
amelyeket nagy ujjongással mutogattak mindenkinek, mert félrevezethették velük Ursulát a
révedezéseik és bágyadtságuk eredetét illetően. Aureliano akkor már nemcsak megértette
bátyja élményeit, hanem úgy át is tudta élni őket, mintha vele estek volna meg, mert egyszer,
amikor José Arcadio a legapróbb részletekig elmagyarázta neki a szerelem mechanizmusát,
ezzel a kérdéssel szakította félbe:
- És milyen érzés? — Mire José Arcadio gondolkodás nélkül rávágta:
- Olyan, mint a földrengés.
Januárban, egy csütörtöki napon, hajnali két órakor megszületett Amaranta. Mielőtt bárki is
beléphetett volna a szobába, Ursula tüzetesen megvizsgálta. Súlytalan és vizenyős volt, mint
egy gyík, de minden testrésze emberi. Aureliano csak akkor szerzett tudomást az eseményről,
 
 
0 komment , kategória:  GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ SZÁZ É  
szeretettel
  2013-10-11 18:06:22, péntek
 
 


- Nem baj - mondta José Arcadio Buendía. - Az a fontos, hogy ne veszítsük el az irányt. -
Konokul az iránytűhöz igazodva vezette tovább embereit a láthatatlan észak felé, míg végre
kijutottak az elvarázsolt vidékről. Sűrű, csillagtalan éjszaka volt, de a sötétséget új, tiszta
levegő itatta át. A hosszú átkeléstől kimerülten felakasztották a függőágyakat, és két hét óta
először mély álomba merültek. Mikor fölébredtek, a nap már magasan járt, a bámulattól
mozdulni se tudtak. Előttük páfrányok és pálmafák között, a néma reggeli fényben fehéren és
porlepetten egy hatalmas spanyol gálya állt. Enyhén az oldalára dőlt, ép árbocairól az
orchideáktól tarkálló kötelek közt rongyos vitorlafoszlányok lógtak. A megkövesedett
halakkal és lágy mohával sűrűn beborított hajótest szilárdan befúródott a köves talajba. Az
egész építmény mintha külön térben állt volna a magány és a feledés birodalmában, ahol a
pusztító idő és a madarak nem háboríthatták. Az expedíció tagjai néma buzgalommal kutatták
át a belsejét, de csak sűrű virágerdőt találtak benne.
A tenger közelségét jelző gálya felbukkanása kedvét szegte José Arcadio Buendíának.
Csúfondáros sorsának tréfáját látta abban, hogy amikor gyötrődve és kínlódva kereste a
tengert, nem talált rá, s most anélkül, hogy kereste volna, elháríthatatlan akadályként ott
találta az útjában. Amikor hosszú évekkel később Aureliano Buendía ezredes is áthaladt e
vidéken, már rendszeres posta járt arra, s csak az elszenesedett bordázat maradt meg a hajóból
egy pipacsmező közepén. Ekkor győződött meg róla, hogy a történet nem apja képzeletének
szüleménye volt, és feltette magában a kérdést: vajon hogyan hatolhatott be a gálya a
szárazföld e távoli pontjára? De José Arcadio Buendíát ez nem nyugtalanította, amidőn
további négynapos gyaloglás után, a gályától tizenkét kilométerre, a tengerhez érkezett. Álmai
véget értek e hamuszínű, tajtékos és piszkos tenger partján, melyért nem volt érdemes a
kaland veszélyeit és áldozatait vállalni.
- A súly essen belé! - kiáltotta. - Macondót mindenütt víz veszi körül.
Az az elképzelése, hogy Macondo félszigeten áll, hosszú időn át tartotta magát, az önkényes
térkép alapján, amelyet José Arcadio Buendía a felfedező útról visszatérve rajzolt. Haragosan
húzta meg a térkép vonalait, rosszindulatúan eltúlozva a közlekedés nehézségeit, mintegy
önnön büntetéséül, amiért oly esztelenül választotta meg a helyet. - Soha sehová nem jutunk
el - panaszolta Ursulának. - Itt kell megrohadnunk élve, a tudomány jótéteményei nélkül. -
Ez a bizonyosság, amin hónapokig rágódott a laboratórium kis kamrájában, megérlelte benne
a tervet, hogy Macondót kedvezőbb környékre telepíti át. De Ursula ezúttal elébe vágott lázas
tervezgetéseinek. Titokban törhetetlen hangyaszorgalommal lázítgatta a falu asszonyait a
férfiak hóbortja ellen, akik már hozzá is kezdtek a költözködés előkészületeihez. José Arcadio
Buendía nem is tudta, hogy a tervei pontosan mikor és milyen ellenséges erők következtében
vesztek bele az ürügyek, váratlan akadályok és kifogások sűrű szövevényébe, míg végül
puszta illúzió lett belőlük. Ursula ártatlan arccal figyelte, és még egy kis szánalmat is érzett
iránta, amikor egy reggelen az eldugott kamrában találta; férje éppen a költözködési
ábrándjairól dünnyögött, és eredeti ládáikba csomagolta a laboratóriumi eszközöket. Ursula
hagyta, hadd fejezze be. Hagyta, hogy leszögezze a ládákat, és egy festékbe mártott izsóppal
sorban ráírja a kezdőbetűit; egyetlen szemrehányás nélkül nézte, de már annak tudatában,
hogy a férje is tudja (mert süket monológjaiban beszélt róla), hogy a falu férfiai nem fogják
követni. Csak amikor férje már a kamra ajtaját kezdte szétszedni, Ursula akkor bátorkodott
megkérdezni, hogy miért, s ezt a keserű választ kapta: - Mivel senki sem akar innét elmenni,
egyedül megyünk. - Ursula nem vesztette el a hidegvérét.
- Nem megyünk el - mondta. - Itt maradunk, mert itt született a gyermekünk.
- De nincs még halottunk - mondta a férje. - Az ember addig nem tartozik sehová, amíg
nincs a földben halottja.
Ursula szelíd eltökéltséggel válaszolt:
- Ha meg kell halnom, hogy itt maradjatok, hát meghalok.

José Arcadio Buendía nem gondolta, hogy a felesége akarata ennyire hajthatatlan. A képzelet
varázsával próbálta hát elcsábítani, egy csodálatos világot ígérve neki, ahol elég, ha valami
bűvös folyadékot öntenek a földre, s a növények máris olyan gyümölcsöket teremnek,
amilyeneket akar az ember, és ahol potom pénzért mindenféle fájdalomcsillapító masinákat
lehet kapni.
E látnoki szavak azonban nem hatottak Ursulára.
- Ahelyett, hogy folyton azokon a bolond találmányaidon járna az eszed, inkább a fiaiddal
törődnél - felelte. - Nézz csak rájuk, úgy ki vannak csapva az Isten szabad ege alá, akár a
barmok.
José Arcadio Buendía szó szerint vette, amit a felesége mondott. Kinézett az ablakon,
meglátta a két gyereket mezítláb a napsütötte veteményeskertben, és az az érzése támadt,
mintha Ursula varázsigéitől fogantak volna, s csupán attól a pillanattól fogva léteznének. És
akkor lejátszódott benne valami: valami titokzatos és döntő folyamat, mely kiszakította a
jelenből, és az emlékek felderítetlen tájai felé sodorta. Mialatt Ursula tovább söpörte a házat,
amit, immár biztosan tudta, élete végéig nem fog elhagyni, ő elmerülten nézte gyermekeit,
míg csak könnyezni nem kezdett, keze fejével megtörülte a szemét, és beletörődése jeléül
mélyet sóhajtott.
- Jól van - mondta. - Küldd ide őket, segítsenek kirámolni a ládákat.
José Arcadio, a nagyobbik fiú tizennégy éves múlt. Szögletes feje volt, bozontos üstöke és
olyan önfejű természete, mint az apjának. Bár magas termetével és testi erejével az apjára
ütött, már akkor is nyilvánvalónak látszott, hogy nincs fantáziája. A sierrán való keserves
átkelés idején, Macondo alapítása előtt fogant és jött a világra, és szülei hálát adtak az égnek,
amikor látták, hogy nincs egyetlen állati testrésze sem. Aureliano, az első emberi lény, aki
Macondóban született, márciusban töltötte be a hatodik évét. Csöndes és visszahúzódó
gyermek volt. Már az anyja hasában sírt, és nyitott szemmel született. Míg elvágták a
köldökzsinórját, a fejét forgatta, a szobában levő tárgyakat szemlélte, kíváncsian, de minden
elképedés nélkül fürkészte az emberek arcát. Majd közönyt tanúsítva azok iránt, akik
odamentek hozzá, hogy megnézzék, figyelmét a pálmamennyezetre összpontosította, mely az
eső rettentő nyomása alatt már-már beszakadni látszott. Ez az átható tekintet csak azon a
napon jutott Ursula eszébe, amikor a kis Aureliano hároméves korában belépett a konyhába: ő
éppen levett a tűzről egy fazék forró levest, és az asztalra tette. A gyerek, az ajtóban
megtorpanva, így szólt: - Le fog esni. - A fazék biztosan állt az asztal közepén, de ahogy a
gyerek a jóslatot kimondta, menthetetlenül megindult az asztal széle felé, mintha egy belső
erő taszítaná, és darabokra tört a padlón. A rémült Ursula elmesélte az esetet a férjének, de ez
természetes jelenségnek tartotta. Ilyen volt mindig, idegenül állt a fiaival szemben, részint
mivel a gyermekkort a szellemi fogyatékosság korszakának tekintette, másrészt mert mindig
teljesen belemerült a saját hóbortos spekulációiba.
De attól a délutántól, hogy segítségül hívta a gyerekeket a laboratóriumi eszközök
kipakolásához, a legjobb óráit nekik szentelte. A félreeső szobácskában, amelynek falait
lassanként fantasztikus térképek és mesebeli ábrák borították el, írni, olvasni és számolni
tanította őket, s a világ csodáiról beszélt nekik: azokról, amelyeket ismert és azokról, amelyek
határtalan képzeletében öltöttek testet. Így tanulták meg a gyerekek, hogy Afrika legdélibb
részén mily művelt és békés emberek élnek, s egyetlen szórakozásuk, hogy ülnek és
gondolkodnak; és hogy az Égei-tengeren a szaloniki kikötőig szigetről szigetre ugorva, gyalog
is át lehet kelni. E kápráztató leckeórák úgy bevésődtek a gyerekek fejébe, hogy hosszú évek
múltán, egy másodperccel azelőtt, hogy a reguláris hadsereg tisztje tüzet vezényelt a
kivégzőosztagnak, Aureliano Buendía ezredes újból átélte a langyos márciusi délutánt, amikor
apja egyszer csak félbeszakította a fizikaórát, s mintha megbűvölték volna, keze megállt a
levegőben, szeme kimeredt, úgy hallgatta a sípok, csörgők, dobok távoli hangját: a cigányok
újból a faluba érkeztek, hírül adva a memphiszi bölcsek legújabb, elképesztő felfedezését.

Új cigányok voltak. Fiatal férfiak és nők, akik csak a saját nyelvükön beszéltek, olajos bőrű és
finom kezű, szép emberpéldányok, akiknek tánca és zenéje szilaj jókedvet árasztott szerte az
utcákon, s voltak tarka papagájaik, melyek olasz románcokat adtak elő, egy tyúkjuk, amely
dobpergés mellett száz aranytojást tojt, és egy idomított, gondolatolvasó majmuk és egy
mindentudó gépük, amely egyidőben gombot varrt fel és lázat csillapított, és egy rossz
emlékeket feledtető készülékük meg valami flastromuk, amitől elmúlik az idő, és még ezer
más, olyan szellemes és újszerű találmányuk, hogy José Arcadio Buendía szerette volna
feltalálni az emlékező gépet, nehogy egyet is elfelejtsen közülük. Egy szempillantás alatt
felforgatták a falut. A zsibvásártól elbódult macondói lakosok egyszer csak azon kapták
magukat, hogy fejvesztetten bolyonganak a saját utcáikon.
José Arcadio Buendía mindkét gyermekét kézen fogva, nehogy a zűrzavarban elveszítse őket,
aranyfogú kikiáltókba és hatkarú egyensúlyozó művészekbe botolva, a tömeg zavaros, trágya-
és szantálfaszagú leheletétől fulladozva, mint egy őrült, mindenfelé kereste Melchiadest, hogy
megtudja tőle e mesés lidércnyomás számtalan titkát. Sok cigányt megkérdezett, de nem
értették a szavait. Végül arra a helyre ért, ahol Melchiades sátra szokott állni, s egy hallgatag
örményt talált ott, aki spanyol nyelven ajánlgatta szirupját, amelytől láthatatlanná válik az
ember. Az örmény éppen felhajtott egy pohárral az ámbraszínű léből, amikor José Arcadio
Buendía utat tört a könyökével a látványosságra odagyűlt bámészkodók csoportjában, és
föltette a kérdést. A cigány végigjártatta rajta elképedt pillantását, majd bűzös és füstölgő
kátránytócsává alakult át: a tócsa fölött ott lebegett válaszának visszhangja: - Melchiades
meghalt. - José Arcadio Buendía a hírtől fejbe kólintva, dermedten állt, és igyekezett úrrá
lenni a fájdalmán, míg az embercsoport egyéb mutatványoktól csábítva szétoszlott, s a
hallgatag örmény tócsája egészen elpárolgott. Később más cigányok is megerősítették, hogy
Melchiades valóban láztól pusztult el a szingapúri fövenyen, és testét a jávai tenger
legmélyebb pontján vízbe vetették. A gyerekeket nem érdekelte a hír. Mindenáron azt akarták,
hogy az apjuk vigye oda őket a memphiszi bölcsek csodálatos találmányához, amit egy sátor
bejáratában hirdettek: maga a sátor, mint mondták, Salamon királyé volt. Annyira
erőszakoskodtak, hogy José Arcadio Buendía legombolta a harminc reált, és a sátor közepére
vezette őket, ahol egy szőrös mellű és borotvált fejű óriás állt rézgyűrűvel az orrában, súlyos
vaslánccal a bokáján, és egy kalózládát őrzött. Amikor az óriás fölemelte a láda fedelét, jeges
lehelet csapta meg őket. Csak egy hatalmas, átlátszó tömb látszott számtalan tűvel a
belsejében, amelyeken sziporkázó színekben tört meg az alkony fénye. Mivel José Arcadio
Buendía tudta, hogy a fiai azonnali magyarázatot várnak tőle, zavartan hebegte:
- Ez a világ legnagyobb gyémántja.
- Nem - igazította ki a cigány. - Ez a jég.
José Arcadio Buendía értetlenül nyúlt a jégtömb felé, de az óriás visszatartotta. - Csak öt
reálért lehet megfogni - mondta. José Arcadio Buendía fizetett, majd rátette a kezét a jégre, és
perceken át rajta tartotta, miközben szívét félelem és ujjongás töltötte el a misztérium
érintésétől. Szóhoz sem jutott, csak kifizetett még tíz reált, hogy a csodálatos élményben a fiai
is részesüljenek. A kis José Arcadio nem volt hajlandó megfogni. Aureliano viszont odalépett,
rátette a kezét, és abban a pillanatban vissza is rántotta. - Forró - kiáltott fel rémülten. De az
apja oda se hallgatott. Megrészegülve a nyilvánvaló csodától, egészen megfeledkezett
habókos vállalkozásainak kudarcáról és Melchiades testéről, amely a tintahalak martaléka lett.
Újabb öt reált fizetett, és kezével a jégtömbön, mintha a Szentírásra esküdne, felkiáltott:
- Ez a mi korunk nagy találmánya!

Amikor Francis Drake, a kalóz a XVI. században megtámadta Riohachát, Ursula Iguarán
dédanyja a félrevert harangoktól és az ágyúdörgéstől úgy megijedt, hogy idegei felmondták a
szolgálatot, és ráült egy égő tűzhelyre. Az égési sebektől egész életére használhatatlan feleség
lett. Csak féloldalasan tudott ülni, párnák között, és valami furcsa lehetett a járásában, mert

soha többé nem tett egy lépést mások előtt. Minden társadalmi összejövetelről lemondott,
mert az volt a rögeszméje, hogy a teste kozmás szagot áraszt. Az udvaron lepte meg a hajnal:
nem mert elaludni, mert azt álmodta, hogy az angolok harci vérebeikkel bemásztak a
hálószobája ablakán, és izzó vasakkal szégyenletes kínzásoknak vetették alá. Férje, egy
aragóniai kereskedő, akitől két gyermeke volt, a fél üzletét gyógyító és szórakoztató
eszközökre költötte, hogy enyhíteni próbáljon felesége rettegésén. Végül fölszámolta a boltot,
és családjával együtt messzire költözött a tengertől, egy békés indián tanyára a sierra
nyúlványainál: ablaktalan hálószobát épített a feleségének, hogy a lidérces álmok kalózai ne
tudjanak bemászni.
Az eldugott kis tanyán már régóta élt egy kreol dohánytermesztő, don José Arcadio Buendía,
akivel Ursula dédapja oly jól jövedelmező társulásra lépett, hogy néhány év alatt
meggazdagodtak. Több évszázaddal később a kreol ükunokája feleségül vette az aragóniai
ükunokáját. Ezért Ursula, valahányszor a férje bolondságai kihozták a sodrából, átugrott
háromszáz év viszontagságain, és átkozta az órát, amelyben Francis Drake Riohacha ellen
támadt. Csak a mérgét adta ki vele, mert valójában olyan kötelék fűzte össze őket
mindhalálig, amely a szerelemnél is erősebb volt: a közös lelkifurdalás. Unokatestvérek
voltak. Együtt nőttek fel a régi tanyán, amelyet őseik munkája és tisztes élete a vidék egyik
legnagyobb településévé fejlesztett. Noha már születésüktől kezdve számítani lehetett rá,
hogy összeházasodnak, amikor bejelentették e szándékukat, épp a saját hozzátartozóik voltak
ellene. Attól féltek, hogy e két egészséges ivadék - lévén a két faj évszázados keveredésének
gyümölcse - szégyenszemre iguanákat fog nemzeni. Volt már egy elrettentő precedens;
Ursula egyik nagynénje, aki José Arcadio Buendía egyik nagybátyjához ment feleségül, szült
egy fiúgyermeket, aki egész életében valamiféle bő szoknyanadrágot viselt, és miután
negyvenkét évig élt a legtisztább szüzességben, mivel dugóhúzó alakú, szőrpamacsban
végződő, porcos farokkal született és nőtt fel, végül is elvérzett. A disznófarok, amelyet női
szem nem láthatott soha, a halálát okozta, amikor barátja, egy hentes vállalta, hogy
szívességből levágja a bárdjával. José Arcadio Buendía azonban a tizenkilenc évesek
könnyedségével sommásan elintézte a kérdést: - Azt se bánom, ha malacaink születnek, csak
beszélni tudjanak. - Így hát meglett a fényes esküvő, volt zeneszó és tűzijáték három napon
át. Kezdettől fogva boldogok lehettek volna, ha Ursula anyja az utódokról szóló sötét
jóslataival meg nem félemlíti a lányát, akit még arra is sikerült rávennie, hogy ne tegyen
eleget asszonyi kötelességének. Ursula, attól félve, hogy izmos és vérmes férje majd álmában
erőszakolja meg, lefekvés előtt egy bugyogóféle ruhadarabba bújt, amit az anyja varrt neki
vitorlavászonból, és keresztszíjak hálózatával erősített meg; a bugyogó elöl záródott egy
súlyos vascsattal. Így éltek több hónapon át. A férj napközben a viadalokra szánt kakasaival
foglalkozott, felesége pedig anyjával együtt a hímzőrámánál ült. Éjjelente több órán át
dulakodtak, csaknem ugyanolyan elszánt hévvel, mintha szerelmi aktusban volnának, amíg a
falu népe érzékeny orral meg nem szimatolta, hogy itt valami nincs rendjén, és elterjedt a hír:
Ursula egy évvel az esküvő után még mindig szűz, mert impotens az ura. José Arcadio
Buendía volt az utolsó, akinek a szóbeszéd a fülébe jutott.
- Látod, Ursula, miket beszélnek az emberek - mondta nagyon higgadt hangon a feleségének.
- Hadd beszéljenek - mondta Ursula. - Mi tudjuk, hogy nem igaz.
További hat hónapon át változatlan maradt a helyzet, egészen addig a végzetes vasárnapig,
amelyen José Arcadio Buendía legyőzte Prudencio Aguilart a kakasviadalon. A vesztest
felbőszítette kakasának kifolyt vére, dühösen hátralépett, és úgy kiáltott rá José Arcadio
Buendíára, hogy az egész aréna meghallja: Gratulálok! Ez a kakas tán majd a feleségednek is
megadja, amit kíván.
José Arcadio Buendía nyugodtan felemelte a földről a kakasát. - Tüstént visszajövök -
mondta a többieknek. Majd Prudencio Aguilarhoz fordult:
- Te meg eridj haza, és végy fegyvert, mert meg foglak ölni.
 
 
0 komment , kategória:  GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ SZÁZ É  
szeretettel
  2013-10-11 18:04:11, péntek
 
 


emlékezetes maradt, ahogy apjuk fennkölt ünnepélyességgel, láztól reszketve, a hosszú
virrasztástól és képzeletének lobogásától elgyötörten leül az asztalfőn, és kinyilatkoztatja
felfedezését:
- A föld kerek, mint a narancs.
Ursulának elfogyott a türelme. - Ha már meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak - kiáltotta. -
De a fiaid fejét ne tömd tele azzal a cigánymaszlaggal. - José Arcadio Buendía érzéketlen
maradt, és akkor sem rettent meg, amikor a felesége dühében földhöz vágta az asztrolábiumot:
másikat készített helyette, kis szobájába összehívta a helység férfinépét, és valamennyiük
számára érthetetlen elméletek alapján bebizonyította, hogy az ember, ha mindvégig keletnek
hajózik, visszaér a kiindulási pontra. Az egész falu biztos volt benne, hogy José Arcadio
Buendiának elment az esze, de végül megérkezett Melchiades, és tisztázta a dolgot.
Nyilvánosan magasztalta José Arcadio Buendía értelmi erejét, hiszen pusztán asztrológiai
spekulációk alapján olyan elméletet sikerült kidolgoznia, amelyet a gyakorlat már igazolt,
noha Mócondóban mindaddig nem tudtak róla: csodálatának jeléül pedig megajándékozta
valamivel, ami aztán döntő hatást gyakorolt a falu jövőjére: egy alkimista vegykonyha
kellékeivel.
Melchiades közben elképesztő gyorsasággal megöregedett. Az első látogatásai idején José
Arcadio Buendíával egykorúnak látszott. De míg emez megőrizte rendkívüli erejét, amellyel
fülénél fogva a lovat is le tudta dönteni a lábáról, a cigányt mintha valami makacs kór
sorvasztotta volna. Nem csoda, hiszen megszámlálhatatlan világ körüli útján sok ritka
betegséget szedett össze. Ő maga úgy mondta José Arcadio Buendíának, miközben a
laboratórium fölszerelésében segédkezett, hogy a halál mindenütt a sarkában jár, a nadrágját
szaglássza, de még nem szánta rá magát, hogy a mancsával leterítse. Kilábolt már mindenféle
csapásból és vészből, ami csak embert érhetett. Perzsiában túlélte a pellagrát, Malájföldön a
skorbutot, Alexandriában a leprát, Japánban a beriberít, Madagaszkárban a bubópestist,
Sziciliában a földrengést, a Magellán-szorosban pedig ezrek közül menekült meg egy
hajótörésből. E csodálatos lény, aki állítása szerint a zsebében hordta Nostradamus kulcsait,
komor ember volt, bánat lengte körül, s ázsiai tekintete mintha a dolgok másik oldalát látta
volna. Nagy, fekete kalapot viselt, olyat, mint a holló kiterjesztett szárnya, és bársonyzekét,
amit belepett az évszázadok penésze. Mérhetetlen tudása és titokzatossága ellenére romlandó
teste, földi mivolta a mindennapi élet apró-cseprő bajaihoz láncolta. Az öregkor nyavalyáit
nyögte, szűkös anyagi gondok kínozták, és hosszú idő óta felhagyott a nevetéssel, mert a
skorbuttól minden foga kihullott. A fullasztó déli órában, amikor a cigány felfedte titkait, José
Arcadio Buendía megbizonyosodott róla, hogy nagy barátság vette kezdetét. A cigány
fantasztikus történetei ámulatba ejtették a gyerekeket. Aureliano, aki akkor még csak ötéves
volt, egész életében úgy emlékezett rá, ahogy azon a délutánon maga előtt látta: háttal ül az
ablak fémes, visszaverődő fényének, mély orgonahangjával bevilágítja a képzelet legsötétebb
tereit, s közben a hőségtől megolvadt zsír végigcsorog a halántékán. José Arcadio, a bátyja
pedig úgy adta tovább a csodálatos képet, mint valami öröklődő emléket valamennyi
utódjának. Ursulában viszont rossz emléket hagyott a látogató: éppen akkor lépett a szobába,
amikor Melchiades szórakozottságból eltört egy üveg higanykloridot.
- Az ördög bűze - mondta Ursula.
- Kizárt dolog - felelte Melchiades. - Kimutatták, hogy az ördögnek kénes tulajdonságai
vannak, ez meg csak egy kis szublimát.
Oktató szerepéből továbbra sem zökkenve ki, belefogott a cinóber ördögi varázserejének
tudományos magyarázatába, de Ursula nem hallgatott oda, hanem imádkozni vitte a
gyerekeket. Az a maró bűz örökre az emlékezetébe ivódott, Melchiades képéhez rögződve.
A kezdetleges laboratórium tartozékai - a fiolák, tégelyek, tölcsérek, retorták és szűrők
összevisszaságát nem számítva - a következők voltak: egy primitív athanor, egy keskeny és
hosszú nyakú üvegedény, amely a bölcsesség tojására hasonlított, és egy lepárló készülék,
amit maguk a cigányok szerkesztettek a zsidó Mária háromágú lombikjának modern leírásai
alapján. Melchiades ezenfelül mintákat adott a hét bolygónak megfelelő hét fémből, s átadta
Mózes és Zosimus aranykettőzési formuláit, valamint számos feljegyzést és rajzot a Nagy
Magisterium műveleteihez: aki meg tudja fejteni, a bölcsek kövének előállításával is
megpróbálkozhatik. José Arcadio Buendía az aranykettőzési formulák egyszerűségétől
csábíttatva heteken át udvarolt Ursulának, hogy kiáshassa a földből az antik aranypénzeket,
hisz úgy elszaporíthatja őket, akár a higanyt, amelynek minden cseppje számtalan további
cseppre bontható. Ursula, mint mindig, most is engedett férje törhetetlen csökönyösségének.
Ekkor José Arcadio Buendía harminc aranyat egy tégelybe szórt, s rézforgáccsal,
auripigmenttel, kénnel és ólommal összekeverte. Egy nagy ricinusolajas üstben az egészet
tűzre tette, és addig forralta, amíg sűrű és bűzös sziruppá nem főtt, amely inkább közönséges
karamellhez hasonlított, mint a fenséges aranyhoz. Ursula értékes öröksége kockázatos és
kétségbeesett lepárlási műveletek után, a hét bolygófémmel összeötvözve, hermetikus
higannyal meg ciprusi vitriollal maratva, majd retekolaj híján disznózsírban újra megsütve
elszenesedett, töpörtyűvé zsugorodott, és nem lehetett az üst aljáról levakarni.
Mire a cigányok visszatértek, Ursula már az egész falu népét ellenük hangolta. De a
kíváncsiság legyőzte a félelmet, mivel a cigányok ezúttal mindenféle fajta hangszerek
fülrepesztő zenebonájával verték fel a falut, miközben a kikiáltó hírül adta, hogy itt látható a
nazianzosiak legmesésebb találmánya. Oda is gyűlt mindenki a sátorhoz, és egy centavo
ellenében megnézhették Melchiadest, aki ismét fiatal volt, friss erőben, ráncok nélkül, új és
vakító fogsorral. Akik emlékeztek skorbut rágta ínyére, sorvadt orcájára és fonnyadt ajkaira, a
cigány emberfeletti hatalmának e döntő bizonysága láttán reszketni kezdtek a rémülettől. A
rémületből pánik lett, amikor Melchiades épen, egészben, ínyestül kivette a fogait, és egy
pillanatra a közönség felé emelte - egy röpke pillanatra, amelyben ismét a korábbi
aggastyánná változott -, majd a helyükre rakta őket, és újra elmosolyodott a visszanyert
ifjúság magabiztos mosolyával. Még José Arcadio Buendía is úgy vélte, hogy ez már több a
soknál, és Melchiades tudása borzadállyal töltötte el, de amikor a cigány négyszemközt
elmagyarázta neki a protézis szerkezetét, jóleső öröm járta át. Annyira egyszerűnek,
ugyanakkor csodálatosnak tartotta az újdonságot, hogy máról holnapra elmúlt az alkímiai
kutatások iránti érdeklődése; kedélye ismét elborult, elhanyagolta az étkezést, és egész nap
fel-alá járkált a házban. - Hihetetlen dolgok történnek a világban - mondta Ursulának. -
Amott, a folyó túlsó partján mindenféle varázslatos készülék van, mi pedig továbbra is úgy
élünk, mint a tulkok. - Akik Macondo megalapításának idejétől fogva ismerték, elámultak,
hogy mennyire megváltozott Melchiades hatására.
José Arcadio Buendía eleinte afféle ifjú pátriárka volt, irányította a. vetési munkálatokat,
tanácsokat osztogatott a gyerekek ésa háziállatok nevelését illetően, mindenkinek segített még
a kétkezi munkában is, a közösség jóléte érdekében. Mivel kezdettől fogva az ő háza volt a
legszebb a faluban, a többit is annak képére és hasonlatosságára építették. Tágas és világos
bejárata volt, teraszos ebédlője élénk színű virágokkal, két hálószobája, egy belső udvara
óriási gesztenyefával, dús veteményeskertje és baromfiudvara, ahol kecskék, disznók és
tyúkok éltek békés közösségben. A házból, sőt az egész faluból egyetlen állatfajtát száműztek
csupán: a viadalok kakasát.
Ursula szorgalma nem maradt el a férjéé mögött. Az apró termetű, mozgékony, szigorú és
kötélidegzetű asszony, akit egész életében senki se hallott énekelni, hajnaltól késő estig
mindenütt ott volt halkan suhogó alsószoknyáival. Keze nyomán a döngölt földpadló, a
meszeletlen vályogfalak, a saját kezűleg ácsolt rusztikus bútorok mindig tiszták voltak, s az
öreg ládákból, ahol a ruhákat tartották, enyhe bazsalikomillat áradt.
José Arcadio Buendía, aki olyan vállalkozó szellem volt, amilyen sohasem akadt a faluban,
úgy szabta meg a házak helyét, hogy mindenkinek egyformán kellett fáradoznia, ha vízért
ment a folyóra, és olyan ügyesen jelölte ki az utcákat, hogy a hőség órájában egyik házra sem
tűzött jobban a nap, mint a másikra. Macondo néhány év alatt rendezett és dolgos falu lett,
olyan, amilyet háromszáz lakosa még sohasem látott. Csakugyan boldog falu volt, ahol senki
sem múlt harmincéves, és még senki sem halt meg.
José Arcadio Buendía már a falu alapításakor csapdákat és kalitkákat keszített. Rövid idő alatt
rigókkal, kanárikkal, gyurgyalagokkal és vörösbegyekkel árasztotta el nemcsak a saját, hanem
a falu valamennyi házát. A rengeteg és sokféle madár füttykoncertje oly süketítő volt, hogy
Ursula méhviasszal tömte be a fülét, hogy a valóság iránti érzéke meg ne zavarodjon. Amikor
Melchiades törzse fejfájás elleni üveggolyókat árulva első ízben felbukkant, mindenki
csodálta, hogyan találhattak rá a mocsár mélyén szunnyadó falura: a cigányok akkor
bevallották, hogy a madárcsicsergés vezette oda őket.
A közügyek ápolásának szelleme hamarosan elenyészett; elűzte a mágnesláz, az asztronómiai
kutatás, az anyag átváltoztatásának álma és az a vágy, amely a világ csodáinak megismerésére
sarkallta José Arcadio Buendíát. Tetterős, tiszta emberből lompos öltőzetű csavargó lett, s úgy
elvadult a szakálla, hogy Ursula csak konyhakéssel tudta nagy nehezen megnyesni. Akadtak
olyanok is, akik valami különös varázslat áldozatának tartották. De még azok is, akik biztosra
vették, hogy megbolondult, faképnél hagytak munkát és családot, és hozzászegődtek, amikor
csákánnyal és baltával a vállán mindenkit felszólított: vágjanak utat közös erővel, hogy
Macondo népe megismerhesse a nagy találmányokat.
José Arcadio Buendía egyáltalán nem ismerte a vidék földrajzát. Annyit tudott, hogy kelet
felé áthatolhatatlan sierra van, s annak túlsó oldalán Riohacha ősi városa, ahol hajdani
korokban - nagyapja, az első Aureliano Buendía elbeszélése szerint - Sir Francis Drake
ágyúval vadászott a kajmánokra, aztán befoltoztatta és szalmával tömette ki őket, ajándékul
Erzsébet királynőnek. Amikor José Arcadio Buendía még fiatalember volt, társaival együtt
elhatározta, hogy elvándorol a tengerhez. Ekkor történt, hogy asszonyokkal, gyerekekkel,
állatokkal és mindenféle cókmókkal átkeltek a sierrán, de huszonhat hónap múlva elálltak a
vállalkozástól, s hogy a megtett úton ne kelljen visszamenni, megalapították Macondót. Ez az
út tehát most már nem érdekelte, mivel csak a múltba térhetett volna vissza rajta. Délen a láp
terült el örök növénytakarója alatt, s azon túl a nagy mocsárvilág, amelynek a cigányok
állítása szerint nem volt határa. A nagy mocsár nyugaton végtelen víztükörbe veszett,
amelyben sima bőrű cetfélék úszkáltak; női fejük és felsőtestük volt, s hatalmas emlőik
igézete sok hajóst elveszejtett. A cigányok hat hónapig hajóztak ott, míg elérték a szilárd
földszegélyt, ahol a postaöszvérek jártak. José Arcadio Buendía számításai szerint a
civilizációhoz egyedül észak felé lehetett eljutni. Ugyanazokat a férfiakat, akik Macondo
alapításakor a társai voltak, most favágó szerszámokkal és vadászfegyverekkel látta el,
irányjelző műszereit és térképeit hátizsákba tette, és nekivágott a vakmerő kalandnak.
Az első napokban nem ütköztek komolyabb akadályba. A köves folyóparton addig a helyig
ereszkedtek le, ahol évekkel azelőtt a páncélra akadtak, s ott egy vadnarancsfáktól
szegélyezett ösvényen az erdőbe hatoltak. Az első hét végén elejtettek és megsütöttek egy
szarvast, de csak a felét ették meg: a többit besózták az elkövetkező napokra. E bölcs
előrelátás arra szolgált, hogy ne mindig arapapagájt kelljen enniük, mert kék húsának fanyar
pézsmaíze volt. Azután több mint tíz napon át nem látták a napot. A talaj olyan puha és
nedves lett, mint a tűzhányók hamuja, a növényzet egyre alattomosabb, mind távolabbról
hallatszott a madarak rikoltozása és a majmok veszekedése, s a világ végérvényesen szomorú
lett. Az expedíció tagjaiban réges-régi emlékeket támasztott fel ez a nedvesség, ez a csönd, az
eredendő bűn előtti paradicsom, ahol a csizmák füstölgő olajtócsákba süppedtek, a kések
pedig vérző liliomokat és aranyló szalamandrákat szeltek ketté. Egy héten át botorkáltak,
hangos szót alig ejtve, mint az alvajárók, e bús rengetegben, világító rovarok seregeinek
halovány fényében, fojtó vérszagtól elnehezült tüdővel. Visszaút nem volt, mert az ösvény,
amit az erdőben lépésről lépésre vágtak, hamarosan bezárult mögöttük, az új növényzet szinte
a szemük láttára burjánzott el.
 
 
0 komment , kategória:  GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ SZÁZ É  
szeretettel
  2013-10-11 18:02:23, péntek
 
  GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ
SZÁZ ÉV MAGÁNY



REGÉNY



GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ
CIEN AŃOS DE SOLEDAD

1967, EDITORIAL SUDAMERICANA SOCIEDAD ANÓNIMA, BUENOS AIRES
ˆGABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ, 1980



HUNGARIAN TRANSLATION ˆ SZÉKÁCS VERA, 1971

NEGYEDIK KIADÁS

HU ISSN 0133 395 X
Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az
a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és
bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú,
sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se
kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá. Minden év márciusában egy ágrólszakadt
cigánycsalád vert sátrat a falu végén, és sípok, dobok fülsiketítő lármájával hirdette a legújabb
találmányokat. Először a mágnest mutatták be. Egy testes, torzonborz szakállú, verébkezű
cigány, aki Melchiades néven mutatkozott be, harsány hangon bocsátotta közszemlére a
macedóniai alkimista bölcsek nyolcadik csodáját, ahogy ő nevezte. Két fémrudat hordott
házról házra, és mindenki rémülten látta, hogy az üstök, fazekak, parázsfogó vasak, tepsik
leesnek a helyükről, a fa kiszakadni kívánkozó szögek és csavarok elszánt igyekezetétől
recseg, a régóta elkallódott tárgyak is sorra előbújnak onnan, ahol a legjobban keresték őket,
és eszeveszett kavarodásban vonszolják magukat Melchiades bűvös vasai után. - A
dolgoknak is megvan a maguk élete - hirdette a cigány érdes kiejtéssel -, csak fel kell
ébreszteni a lelküket. - José Arcadio Buendía, akinek hatalmas képzelőereje mindig
túlszárnyalta a természet leleményességét s még a csodákat és a mágiát is, úgy gondolta, hogy
a haszontalan találmány segítségével ki lehetne húzni az aranyat a földből. Melchiades, aki
becsületes ember volt, figyelmeztette: - Arra nem jó. - De José Arcadio Buendía akkoriban
nem hitt a cigányok becsületességében, így hát odaadott egy öszvért meg egy fél tucat
bakkecskét a mágneses rudakért. Ursula Ignaránnak, a feleségének, aki ezekkel az állatokkal
szerette volna a zsugorodó családi vagyont szaporítani, nem sikerült lebeszélnie. - Hamarosan
annyi lesz az aranyunk, hogy a padlót is azzal borítjuk - felelte a férje. Hónapokon át
munkálkodott, hogy igazolja a feltevését. A két vasrudat cipelve, araszról araszra
végigvizsgálta a vidéket meg a folyó medrét is, s közben fennhangon mondogatta Melchiades
varázsigéit. De semmi mást nem szedett ki a földből, mint egy XV. századi páncélt; részeit
összeforrasztotta a rozsda, és a belseje úgy kongott, mint egy hatalmas, kavicsokkal teli tök.
Amikor José Arcadio Buendíának az expedíció négy emberével együtt végre sikerült
szétszednie a páncélt, egy elmeszesedett csontvázat talált benne, a nyakában réz amulett volt,
női hajfürttel.
Márciusban visszatértek a cigányok. Ezúttal távcsövet és egy nagyítóüveget hoztak, akkora
volt, mint egy dob, és úgy mutatták be, mint az amszterdami zsidók legújabb találmányát. A
falu végén leültettek egy cigánylányt, a távcsövet pedig a sátor bejáratába helyezték. Az
emberek öt reál ellenében belenézhettek a távcsőbe, és a cigánylány ott volt az orruk előtt. -
A tudomány kiküszöbölte a távolságokat - hirdette Melchiades. - Az emberek rövidesen
megláthatnak mindent, akárhol történik, a föld bármely pontján, még csak ki sem kell tenniük
a lábukat a házból. - Egy forró délben döbbenetes mutatványt végeztek az óriáslencsével: az
út közepére szénakupacot raktak, és a napsugarakat oda összpontosítva, lángra gyújtották.
José Arcadio Buendíában, aki még alig vigasztalódott meg mágneseinek kudarca miatt,
megfogant az ötlet, hogy a találmányt harci eszközként alkalmazza. Melchiades újból
megpróbálta lebeszélni. De végül a nagyítóért cserébe elfogadta a két mágnes rudat és
azonkívül három régi aranypénzt. Ursula sírva fakadt a megdöbbenéstől. A pénz egy
aranyakkal tele ládából került elő, apja kuporgatta össze, egy hosszú élet lemondásai árán: ő
elásta az ágy alatt, valami jó alkalomra várva, amikor majd kamatoztathatja. José Arcadio
Buendía még csak vigasztalni se próbálta, annyira elmerült hadi kísérleteiben, önfeláldozóan,
mint egy tudós, az életét is kockáztatva. Hogy bemutassa, milyen hatással van a nagyító az
ellenséges csapatra, ő maga állt a sugárkévébe, és olyan égési sebeket kapott, hogy
kifekélyesedtek, és hosszú idő telt el, míg begyógyultak. Hiába tiltakozott a veszélyes
találmánytól rémüldöző felesége, majdnem felgyújtotta a házat. Hosszú órákon át ült a
szobájában, és mérlegelte az új fegyver stratégiai alkalmazását, aztán egy didaktikailag
bámulatosan világos és ellenállhatatlanul meggyőző kézikönyvet állított össze. A könyvet a
kísérletek számos szemtanújának nyilatkozataival és szemléltető rajzokkal együtt elküldte a
hatóságoknak; a küldönc hegyeket mászott meg, vég nélküli mocsarakban bolyongott,
örvénylő folyókon gázolt át, és majdnem áldozatul esett a vadállatoknak, a kétségbeesésnek
és a pestisnek, míg kijutott a levélhordó öszvérek útjára. Annak ellenére, hogy akkoriban egy
fővárosi utazás a lehetetlennel volt határos, José Arcadio Buendía megfogadta: azonnal
nekivág az útnak, mihelyt megjön a kormány utasítása, hogy találmányát a gyakorlatban is
szemléltesse a katonai vezetők színe előtt, és személyesen avassa be őket a napsugárharc
bonyolult művészetébe. Több éven keresztül várta a választ. Végül, a várakozást megunva,
elpanaszolta Melchiadesnek a vállalkozása kudarcát, s a cigány akkor meggyőző tanújelét
adta becsületességének: a nagyító ellenében visszaadta az aranyakat, sőt néhány portugál
térképpel és hajózási műszerrel is megajándékozta. Melchiades saját kezűleg leírta Hermann
atya tanulmányainak tömör összefoglalását, útmutatóul az asztrolábium, az iránytű és a
szextáns használatához. José Arcadio Buendía az esős évszak hosszú hónapjaira bezárkózott
egy kis szobába, amelyet a ház legeldugottabb sarkába épített, hogy senki ne zavarhassa a
kísérleteit. A házi tennivalókat is teljesen elhanyagolva, egész éjszakákon át vizsgálta az
udvaron a csillagok pályáját, és a hőguta kerülgette, miközben azon igyekezett, hogy pontos
módszert dolgozzon ki a délpont meghatározására. Miután megtanulta a műszerek kezelését,
úgy el tudott igazodni a térben, hogy ismeretlen tengereket hajózott be, lakatlan földrészeket
fedezett fel, és csodálatos lényekkel érintkezett, bár ki sem mozdult a laboratóriumából. Ekkor
vált a szokásává, hogy a házban fel-alá járkálva, s másokra ügyet sem vetve, magában
beszéljen, miközben Ursula és a gyerekek a veteményeskertben görnyedtek, és a banánt meg a
malangát, a jukkát meg a namét, az ahuyamát meg a padlizsánt gondozták. Lázas
tevékenysége egyszer csak minden magyarázat nélkül abbamaradt, és valami révületféle
váltotta fel. Napokon át, mint egy megigézett, halkan mormogta magában elképesztő
megsejtéseit, mit sem törődve a saját józan esze sugallatával. Végül decemberben, egy keddi
napon, ebédnél hirtelen kitört belőle, ami a lelkét nyomta. A gyerekeknek egész életükre
 
 
0 komment , kategória:  GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ SZÁZ É  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4499
  • e Hét: 34066
  • e Hónap: 79138
  • e Év: 2020418
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.