Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
szeretettel
  2013-10-12 15:32:13, szombat
 
  Lábjegyzetek



1. Németül: Christel = Krisztina. A magyar szövegbe e név sehogy sem illeszkednék. A ford.

2. A forma nehéz volta kimenti a licentiát, hogy a rím kedvéért nevet választott a fordító, a hol az eredetiben nincs név.

3. Egészen Petőfi sora: Anyám, az álmok nem hazudnak. - De a fordító nem tehet róla, hogy az eredetivel teljesen megegyezik. A ford.

4. Eredetiben: Lina.

5. Goethe német kiadásában a Társas Dalok elején nem ez a költemény áll, hanem az «Uj Esztendő» czímű. A fordító úgy vélte, hogy bevezetésnek inkább az a vers való, mely az egész czyklus bölcsőjét jelentő társas körre nézve jellemző.

6. Schiller családjában kanyaró volt. A ford.

7. Goethe is a franczia (Coucou) változatát használja a kakukszónak. A mint a német szövegben, megállhat a magyarban is. A ford.

8. Kedvelt és nem kedves: «das beliebte Ja». A ford.

9. Az eredeti czíme: Generalbeichte. Itt «Nagy gyónás» ad normam: Nagy mosás. A ford.

10. A hova kedvese, Broceliande (az Őrjöngő Roland-ban) bűvölte. Goethe a sírban (im leuchtenden Grabe) szólaltatja meg. A licentia megengedhető, mert ugyanazon mondából van véve. A ford.

11. «Frech und froh». Nem leltem jobb czímet. A ford.

12. Az egész költemény egy gúnyvers egy tényleg létezett weimari egyesületre. A ford.

13. Nem a hazafiasságot gúnyolja itt a költő, hanem a franczia háborúk alatt keletkezett pártot «Patrioten-Parthei», melynek ábrándozásával a gyakorlati hazafiságot állítja szembe.

14. Voltakép jóakaró satyra a költő nejére. A ford.

15. A «Schweizer Lied»-nek, mely különben sem Goethe eredetije, főbáját a naiv tájszólás tévén, talán igazolva van a licentia, mely e czímben és a szövegben rejlik. A ford.

16. Mignont a ravatalon szólaltatja meg a költő. A ford.

17. Lásd a kötet végén a Goethe által írt magyarázatot. A ford.

18. A költő e balladát egésznek tervezte, de csonkán hagyta. A befejezés az lett volna, hogy összeesketik a párt s a vőlegény is halál fia. A ford.

19. Az «Erlkönig» a német magyarázók szerint nem az «Erle» (égerfa) után kapta nevét, hanem annyit jelent, mint «Elfenkönig». Ezért Szász Károly «Willi királynak», Arany János pedig egy kéziratban fönnmaradt töredékben «Tündérkirálynak» fordította. Kozma Andor «Rémkirályt» választott. A «Willi» nekünk idegen; csak irodalmi léte van. A «Tündérkirály» név nem indokolja a gyermek félelmét. A «Rémkirály» viszont ellentmond a ballada elején való csábító hangnak. Én két okból merészlem a «Cserfa-király» nevezetet használni; első az, hogy a ballada naivitásához inkább a naiv, mint a szabatos elnevezés való, a mit Goethe is érezhetett, mert bátran irhatta volna ő is «Elfenkönig» vagy «Elfkönig», ha a «fára» való vonatkozást elkerülendőnek vélte volna. Második okom az, hogy a későbbi német commentatorok fölé helyezem Herdert, a ki a ballada dán mintáját Goethével közlötte, Erlkönigs Tochter czím alatt. Grimm ezért hibáztatta, hogy az Ellekonge nevet, mely Elfekonge helyett áll, tévesen fordította Erlkönigre. Ámde Elle dán nyelven csakugyan annyi, mint Erle. Az égerfa helyébe cserfát tenni nem tulságos merészség, különösen azon egyéb sok merészség mellett, melyet a fordító e páratlan tökélyű ballada átültetésénél el nem kerülhetett. A ford.

20. Egészen azonos tárgyú és méretű magyar népballada is van, úgy tudom, Arany László gyűjteményében. A ford.

21. Noha már Goethénél is fordítás, tartalmánál és (a legjobb székely balladákra emlékeztető) formájánál fogva - Szász Károly véleménye ellenére is - nem véltem kihagyandónak. A ford.

22. A fordító itt 35 év multán - szégyenkezés nélkül - mint plagisator ismer magára. A «Csók»-ban Carlo beszédébe a Szükségről és az Alkalomról nyilván, bár tudtom nélkül, ezen hely reminiscentiái vegyültek.

23. Catullust, Tibullust és Propertiust érti, e műfajban mintáit, kiket a szerelem triumvirátusának nevezett. A ford.

24. Tán legjellemzőbb darab az egész cyklus keletkezésére nézve. A viszonyról, melyet itt Goethe leir, a szinhely, az idő és a személyek szabad változtatása daczára mindenki tudja, hogy Christiane Vulpius viszonya volt Goethéhez, ki őt utóbb minden társadalmi conventio ellenére házába fogadta s később feleségévé tette. Itt az elégia nagyobb fele, mely a jól őrzött, kaczér leány cselét pajkosan rajzolja, bizonyára a valóságból van merítve, mert valamint bizonyos arczképekről, az originale ismerete nélkül, érezzük, hogy jól vannak eltalálva, úgy vannak a fictio országában is dolgok, melyekről tudjuk, hogy nem lehetnek teljesen költöttek. Már most az ilyen apró kaland, milyen az asztalra rajzolt Légyott, magában bizonyára ép' oly kevéssé illik egy antik mértékű, hosszas elbeszélés tárgyának, mint a rajzolt «római viszony» hősnője egy Goethe házastársának, vagy a hogy Goethéhez illett volna, az elégiát munkái közt még akkor is kiadni, midőn Christiane már neje volt, ha ugyanis igazán csupán az érzéki élvezet dicsőítése lett volna e cyklus czélja és ambitiója. De tényleg az ellenkező áll; e halhatatlan énekek, melyekben Goethe sokkal jobban gyönyörködik a nyelv és a vers, mint az asszony formáiban, sokkal bujább gondolatokban, mint csókjaiban, a költészet dicsőitésére vannak írva. Ezt kiérzi a nem épen erotikára mohó olvasó az egész sorozatból. De illusztrálva legjobban látja a XV. darab kompositiójában, midőn a ledér és nem épen szellemdús Rendez-vous-adás után a várakozás óráit oly mély, oly fenkölt elmélkedésekkel tölti be a költő, melyekben a históriai látás, a képzelet ereje a legmagasb és legtisztább régiókba emeli az olvasót. A ford.

25. Flórus, a költő, Spartianus szerint ezt írta Hadrianusnak: «Nem akarnék császár lenni, Brittországba gyalog menni. Tűrni Scythia fagyát.» Mire Hadrián így felelt: «Nem kivánnék Flórus lenni. Minden kocsmát végig enni, Popinákba bújni s tűrni Bolha rút csípéseit.» A ford.

26. Az éjszaka negyedik órája. Római számítás szerint Augusztus táján éjfél. A ford.

27. «A vágy és szenvedély, az élet akadályaiba ütközvén, a szemlélet tükrévé simul» - így merném e mystikus, az eredetiben sem világos költemény értelmét összefoglalni. Düntzer, az adatok dolgában tekintély, de fölfogásában szegényes, e sonettről így szól: Eine glückliche Allegorie der Liebe, insofern diese in der rastlos fortstrebenden Seele des Mannes plötzlich ein neues wundervolles Leben schafft. Ungestüm stürzt sich der Mann ins Leben, die von innerm Drange ihm angewiesene Bahn zu verfolgen; da erfasst ihn plötzlich die Liebe, welche ihn in sich selbst zurückführt, die reinsten und innigsten Gefühle ihn geniessen lässt.» Az olvasó választhat a két fölfogás közül - vagy helyébe teheti a magáét. A ford.

28. Hegyi zivatar. A ford.

29. A két utolsó darab nem e cyclushoz tartozik, hanem Goethe 4-ik verskötetének más helyéről van ide sorozva, formájánál s tartalmánál fogva. Az egyik némi töprengéssel, a másik elszántan igazolja a sonette-kisérletet. A ford.

30. «Deutscher Parnass». A czím fordítása nem oly «szabad», mint a hogy látszik; mert eredetileg «Wächter am Parnass» volt a czíme. Düntzer ezt az egész verset finom paródiának tartja, mely Herdert figurázza ki, mint a ki a Goethe realistikus irányától megijedt. Én azt hiszem, hogy Goethe itt egész meggyőződéssel s a nagy géniust néha kisérő naivitással ront a túlzó realistáknak még pedig úgy, hogy véletlenűl ráillik a mi korunk irodalmának legtöbb kinövésésére is és így az actualitás ingerével is hat. Épen ezért vettem be e darabot a gyüjteménybe - lemondva a Szász K. által praeferált «Ilmenau»-ról, mely minden szépsége dacára a weimari udvarra és uralkodóra való vonatkozásaival a mai és különösen a magyar közönséget kevésbbé érdelkelhetné.

31. Bacchus állata a sertés. A ford.

32. Lásd az I-ső sonettet. A fordító.

33. Az állatoknak Goethe nem tulajdonít képzeleti erőt; Billroth tanár a fordítónak egyszer magyarázta, hogy az ellenkezőt bizonyosnak tartja.

34. Lásd az «Orphikus igék» Elpis strópháját. A ford.

35. A ki itt szól, a harangöntő mestert ábrázoló színész, a weimari drámai művészet képviselője gyanánt. A ford.

36. Czélzás Goethe alkalmi költeményére, mely az ifjú weimari hercegi pár tiszteletére íródott. A ford.

37. E versszak a gyászünnep megismétléséhez, tíz évvel később iratott. A ford.

38. «Frühling über's Jahr». Az utolsó két szó németben rendesen azt jelenti, hogy «mától fogva», azaz itt: A jövő tavasz, - a minek semmi értelme nem volna. A commentátoroknál, kik rendesen azt magyarázzák, a mit úgy is értünk, hiába keresvén fölvilágosítást, úgy fogtam föl a czimet, hogy váratlan, kivételes kikeletnek, mintegy «ráadás»-nak nevezi a (67 éves!) költő itt megénekelt szerelmét s ehhez képest választottam a fölírást. A ford.

39. Lásd Goethe commentárját a kötet végén. - Töredék létére a nagy nehézségek ellenére is azért nem tartottam kihagyhatónak, mert hangra és az előadás módjára Goethe költeményei közt páratlan. Itt ugyanis a legmélyebb tartalmat a legnaivabb alakban akarta kifejezni a költő. Akarta is, birta is, még pedig a stanzában, a legművészibb versformában, mely erre sokkal kevésbbé látszik alkalmasnak, mint a Herman és Dorothea számára választott hexameter. A ford.

40. Lásd a «Hatalmas meglepetés» czímű sonettet, s a fordító magyarázatát mely a rokon hely által, úgy látszik, újabb megerősítést nyer. A ford.

41. A mint a tartalomból látja az olvasó, Goethe itt a «Kunst» alatt főkép - ha nem kizárólag - a Képző Művészetet értette. A ford.

42. Ebben is, mint a megelőzőben, a művészetnek és szerelemnek egybefolyása ismétlődik, mely az Elegiák tárgyát képezi. Itt is feltünik, hogy Goethében a szerelem a művészetet szolgálja, nem megfordítva. S ugyanezt fogjuk találni a Nyugat-keleti Divánban. Goethe mint erotikus költő túlnyomóan költő, nem túlnyomóan erotikus. A ford.

43. A Leányka-bort értem, melyet persze hogy Goethe nem ismert. De az eredeti a Flasche és Falsche hasonló hangzására van alapítva. Szójátékért szójáték: ha gyenge is, még sem oly rossz, mintha a fordító (mint másutt történt) észre sem veszi. A ford.

44. Goethe magáról. A ford.

45. A fogak. A ford.

46. Az összes epigrammákhoz a II. kötet végén.

47. Alig szükséges megjegyezni, hogy itt a szerep beszél, nem a ki írta s a kire e szavak csöppet sem illenek. A ford.

48. Van ilyen czímű csoportja a Goethe verseinek: a harmadik kötetben, hol a rímes mondások (Sprüche in Reimen) élén négy lapot foglal el. Van továbbá «Isten és Világ» czím alatt egy csoport, a második kötetben. A fordító jónak látta azt, mit mindezekből e gyűjteménybe fölvehetett, egy csoportba foglalni össze. A ford.

49. Az eredeti néhol oly kétsoros vagy hosszabb mondásokat is a rendes jellel (-) szakít el egymástól, melyek a tárgyuknál, menetöknél, sőt a mértéknél fogva is összefüggnek s néha kerek egészet képeznek. Ilyen helyeken «-» jel helyett csillagocskákat használok. Az olvasó látni fogja, hogy a fölirások híján e megkülönböztetés jó szolgálatot tesz és nem tekinthető önkényesnek. A jelen esetben például a látszólag elszórt mondások egész kosmologiát jelentenek. Határozott hibának és félreértésnek tartom, hogy Szász K. az ilyen kis csoportokból is egyes sorpárokat válogatva közöl, mintha az egyik a másik nélkül megállhatna. A ford.

50. Szász K. magyarázata szerint annyi, mint «Igehatározó» vagy (?) Kiegészités. A ford.

51. Majdnem szószerint az, a mit Mephisto mond a Faustban a tanulónak. A ford.

52. «Sprüche in Reimen» gyűjtő czím alatt Goethe verseinek harmadik kötete négy csoportot foglal magában: Isten, lélek és világ; Példabeszédformák; Mondások; Szelid Xéniák; a legutóbbiak hét alosztályba vannak fölosztva. Az első csoportot már feljebb különhelyezvén, a többieket minthogy a szertelen sok gyöngyből ugyis csak a szemrevalóbbaknak adhatok helyet, egy csoportba szorítottam össze. Az olvasó úgy fogja találni, hogy sem színre, sem korra, sem tartalomra, sem formára nézve nem olyan különbözők, hogy külön keretbe kellene foglalni. A ford.

53. Az őskeleti formátlan műemlékek ellen írta. A ford.

54. Goethe und Marianne von Willemer - Cotta kiadásban - szerkesztette Creizenach.

55. A Napoleoni hadjáratokat érti, a melyek elől a költő a keleten keres lelkének menekülést. A ford.

56. Magasztos pendant-ja az V. számú elégiának, hol az elaludt kedves vállain scandálja a verset a pásztoróra után a poéta. Az aggastyán élvező kevesebb naivitással és világossággal, nehezebben érthető, mysticus mélységgel itt ugyanazt fejezi ki: hogy a földi gyönyörök alatt vagy fölött a genius mindig az ideálhoz keresi és meg is találja az utat. A ford.

57. Semr-Eddin Mohamet könyv nélkül tudta az egész Koránt; «Hafiz» Hammer szerint annyit tesz, mint «Megőrző».

58. E végstrófát (mely mellesleg mondva, a jambusból a trochaeusba csap át) Goethe német commentatorai, Düntzer és Loeper a felötlő ellenmondás daczára, szintén a keleti versidomra magyarázzák. Én ellenkezőleg azt hiszem, hogy itt a megszokott és merev európai formák ellen kel ki Goethe, mint a melyek elől az Oriens költészetében keres szabadulást. E magyarázatomnak fő erősségét (belső sugallatomon kívül) abban találom, hogy másképen a vers nem is érthető s az utolsó strófának különben annyi értelme volna, mint egy "Utóirat"-nak, mely azt mondja: Tessék a levelemet meg nem irottnak tekinteni. A ford.

59. Olasz útját érti. A ford.

60. A Kelet-Nyugati Diván egyik legjellemzőbb darabja. Itt Goethe Hafiz mezében magát festi s szabadon zengi, a mit a 70 éves agg és államminiszter dallani nem merne, az örömet, melyre a költőt ilyenkor is képesnek és méltónak itéli: a szerelmet, a bort, az ifjakat is édesgető bölcseséget, sőt a nagyok kegyét is. S e mellett, a mi a Divánban is ritka, a keleti hasonlatokból és milieuből egy perczre sem esik ki. A ford.

61. Itt kétségtelen, hogy Willemer Marianne a dal tárgya, a kinek szerelménél csak dala nemesebb. A ford.

62. Igy fordítom az eredeti szöveget, mely úgy szól: «Durchs rauhe milde Leben» határozottan sajtóhibának tartván a milde-t wilde helyett. Düntzerben, a ki tizenhat kötetben commentálja Goethe verseit, s e versnek három lapot szentel, hiába kerestem egy kis megjegyzést e minden esetre feltünő sorról, a mint egyáltalán lélek és kritika nélküli hangyamunkájában épen az, a mi nehézség, soha nem talál magyarázatot. De ha észt nem is, legalább pontosságot várhatna az ember egy pedanstól. Düntzerben még ez sincs. E versben az a sor: «Der Schenke läuft, der Schenke kommt» méltán emlékezteti a «Sänger» czímű balladának egyik hasonlóan hangzó sorára, melyet így idéz (emlékezetből): «Der Page lief, der Page kam», holott valósággal így szól:

Der König winkt, der Page lief,
Der Knabe kam, der König rief, etc.

Furcsa illusztratiója a híres német alaposságnak. A ford.

63. Az első 9 darab az Usk-Naméhből való, mely Goethénél a Szuléjka-könyvtől el van választva. A tárgy azonos lévén, a szemelvényeket egy könyvbe foglaltam össze, mely az egész Nyugat-keleti Diván javát és derekát képezi. A ford.

64. Nem áltatom az olvasót azzal, mintha ezt és a következő verset, (s a hozzá hasonlókat) akár érzés, akár értelem tekintetében magam is igen nagyra tartanám. A formával és a keleti hangulattal űzött játéknak kell ezeket nézni; az, hogy perzsa és arab poesisból vannak fordítva, nem ád nekik sem bájt, sem értéket. A legtöbbet ebből az inkább tudós fajtából ki is hagytam. A ford.

65. A Marianne-nal folytatott levél- és költeményváltás évekig a viszontlátáson fordúl meg. A ford.

66. Egyenesen Szulejka-Marianne-nak szól. «Ja, sie war's, sie hat's gegeben, Hat gegeben sich im Fliehn». E sorokból világos a Marianne leveleiben is homályban hagyott viszony bensősége, melyet a költő kora és - költészete mégis szűziessé tett. A vértelen Düntzer e helyet így commentálja: Die Geliebte, die er geküsst, die aber, als er sie umarmen und sich des Genusses freuen wollte, vor ihm floh.» Szegény commentátor! A ford.

67. Álmában látta. A ford.

68. Goethe ezentúl így nevezi magát Szuléjkával (Marianne v Willemer) szemben. A ford.

69. Marianne költeménye, melyet Goethe mint másokat, hogy e ritka szerelmi Duo teljes legyen, a gyűjteménybe fölvett. Az öreg költő, mondják, Marianne versein sokat simított. De a csodaédes fiatal női lélek sokhelyütt túltesz az öreg lantoson, kinek egyszer élvezett szerelme dalra ihlette a csókja által felavatott ajkakat. A ford.

70. Napoleont érti több helyütt Timur alatt. A ford.

71. A rím itt «Goethét» kívánja - az eredetiben is. A ford.

72. Szintén Marianne verse. A ford.

73. Rossz czím, de merem mondani, hogy nem rosszabb az eredetinél, mely így szól: Hochbild. Jelentése: «Magasztos tünemény». Goethe egy szót akart, nem precisen találót, hanem (mint öregebb korában egyáltalán) sejtelmest-rejtelmest. Azért nem maradtam meg eredeti szándékom mellett, hogy egyszerűen «Szivárvány»-t írjak. A ford.

74. A megelőző vershez. A ford.

75. E híres verset is Marianne írta. A ford.

76. Csodálatos analogia (s egyúttal ellentét), hogy itt a hatvannégyéves Goethen esett meg ugyanaz, a mit a 25 éves Schillerben ifjonti áradozásnak, sőt bombastnak itéltek, hogy t.i. a kedveshez való vonzalmát azon erőkkel azonosítja, melyek a világot szülték és összetartják. A Laurához való «Ábránd» semmivel sem fiatalosabb, mint az öreg Hatem ömlengése: legfeljebb hogy bensőbb az öreg úr szerelme. A ford.

77. Marianne egy zomácz-rózsakeretbe foglalt tükröt küldött neki ajándékul. A ford.

78. E dal Goethe kezeírásában maradt meg; ha nem a Marianne kéziratáról vett másolat, akkor ezúttal maga Goethe írta meg az előző versre a feleletet is. A ford.

79. Itt ujra Hatem beszél. A ford.

80. Csapos könyve, Elmélkedés könyve stb. A ford.

81. A kataloniai hegység, melyen a Loyola által is lakott hires benczés apátság állott, körülte 13 remetelakkal. A ford. jegyezete

 
 
0 komment , kategória:  GOETHE KÖLTEMÉNYEI  
szeretettel
  2013-10-12 15:27:35, szombat
 
  JEGYZETEK.



BALLADA AZ ELÜZÖTT ÉS VISSZATÉRT GRÓFRÓL.

E balladához maga Goethe a következő magyarázatot írta:

A balladában valami mysteriosus van, a nélkül, hogy mystikus lenne; valamely költeménynek mystikus volta az anyagában rejlik, mysteriozitása ellenben a tárgyalás módjában. A dalnok ugyanis praegnans tárgyával, alakjaival, ezeknek cselekvéseivel és indulataival annyira el van telve, hogy nem tudja, miképpen hozza napvilágra. Ezért a költészet mind három alapformájával él, hogy legközvetlenebbül fejezhesse ki azt, a mi a képzelő erőt izgatni, az elmét foglalkoztatni alkalmas; lyrai, epikai vagy drámai hangon indulhat s kedve szerint válogatva a formákban, folytathatja akár siettetve, akár messzire halogatva a befejezést. A refrain, ugyanazon véghangzás visszatérése az, a mi a költészet ezen nemének oly határozottan lyrai jelleget ád.

Ha e formával teljesen megbarátkozunk, (a mi nálunk németeknél körülbelül megtörtént), akkor minden nép balladáit megértjük, mert bizonyos korszakok szellemei, vagy egyidejüleg vagy egymásutánban, mindig megegyező módon szoktak eljárni. Különben ily költemények szemelvényein jóformán az egész proëtikát lehetne demonstrálni, mert ezekben az egyes elemek nincsenek szétosztva, hanem együtt élnek mint egy élő őstojásban, melyet csak ki kell költeni, hogy mint a látványok legdicsőbbike arany szárnyon a magasba szállhasson.

Ily elmélkedésre késztetett engem a fönt czímzett ballada. Cseppet sem mysteriosus az, de mégis előadatása közben többször észrevehettem, hogy még szellemdús és jártas hallgatók sem bírtak első hallásra az elbeszélt cselekmény teljes fölfogásához eljutni. Ezen immár változtatni nem birván, hogy a balladára több világot terjeszthessek, folyó beszédben írt előadással szándékozom a bajon segíteni.

1. Versszak. Régi erdei kastélyban két fiúgyermek, míg apjuk farkasvadászaton van, anyjuk pedig imádkozik, fölhasználja az alkalmat, hogy egy énekest bocsássanak a magános csarnokba.

2. Versszak. Az ősz bárd nyomban belekezd elbeszélő énekébe. Egy gróf, midőn az ellenség kastélyát megszállná, miután kincseit elásta, elmenekül s köpenyébe burkolt kis lányát magával viszi.

3. Versszak. Világgá megyen, segélyre szorúlt dalnok képében. A gyermek, drága terhe, serdül.

4. Versszak. Az évek röptét a köpeny fakulása és foszlása jelképezi. A lányka, szépre és nagyra fejlődve, az oltalomra már nem szorúl.

5. Versszak. Fejedelmi bajnok arra menet a helyett, hogy a nemes szépségű kézbe alamizsnát tenne, mint kérő ragadja meg azt; az apa oda engedi leányát.

6. Versszak. Az esküvő megesvén, nem szívesen válik meg atyjától. De itt az ősz bárd kiesik szerepéből. Ő maga az apa; első személyben szólva mondja el, hogy gondolatban áldja leányát és unokáit.

7. Versszak. Megáldja a gyermekeket és gyaníthatjuk, hogy nemcsak ő a dalában említett gróf, hanem egyszersmind a gyermekek az ő unokái, a herczegnő az ő leánya és a fejedelmi vadász az ő veje. A legjobb kimenetelt reméljük, de nemsokára megrémülünk. A büszke, dölyfös, heves atya hazajő; haragjában, a miért egy koldus a kastélyba lopózott, megparancsolja, hogy börtönbe vessék. A gyermekek megszeppennek, az odasiető anya engesztelőn közbe lép.

8. Versszak. A pribékek nem mernek a méltóságos öreghez nyúlni; anya és fiúk kérlelő szót emelnek; a herczeg csak egy pillanatra fojtja el haragját. A színpadon ez szerencsésen festene. De régebben táplált dühe végre kifakad, ős bajnoki eredetének érzetében a kevély úr már rég titkon bánta, hogy egy koldus lányát választotta hitvesűl.

9. Versszak. Gyalázó és megvető vádakra fakad hitvese és gyermekei ellen.

10. Versszak. Az aggastyán, ki méltóságában érintetlenűl állva marad, megszegi hallgatását s a hercegnő atyjának, a gyermekek nagyatyjának, valamint a vár hajdani urának vallja magát a kit mostani birtokos családja elűzött.

11. Versszak. A részleges körülmények kiderítése. Egy erőszakos kormányváltozás a jog szerinti királyt, kinek a gróf híve volt, többi híveivel együtt kiszorította s most a dynasztia visszahelyezése folytán ők is visszatértek. Az öreg bebizonyítja tulajdonjogát, midőn az elásott kincsek helyét megmutatja s azonkívül általános amnestiát hirdet, úgy az országban, mint családjában s így minden szerencsés véget ér.

E magyarázathoz Goethe hozzáfűzi, hogy egy ó angol balladából vette tárgyát, melyet félig már operának dolgozott föl s melyről hiszi, hogy ügyes költő és zeneszerző keze alatt a színpadon is megállaná helyét.



A REJTELMEK.

E töredéknek maradt, s ezáltal kétszerte rejtelmes eposzáról Goethe 1816-ban a következőket írta:

«A rejtelmek» czímű töredékről.

Éjszaki Németországnak egyik legelső városában egy tanulóifjakból álló társaság akként rendezte barátságos öszejöveteleit, hogy valamely költői mű fölolvasása után erről eszméket cseréltek s így hasznosan töltenek el néhány szórakoztató órát. A nevezett egylet

A rejtelmek

felírású költeményemre is irányozta figyelmét, tartalmát megvitatta s nem tudván egyező véleményre jutni, elhatározta, hogy kérdést intéznek hozzám, vajjon lenne-e mód e rejtélyt fölvilágosítni; egyszersmind közöltek velem egy meglehetősen tartható véleményt, melyben legtöbben közülök találkoztak. Minthogy pedig a föszólítás tényében és modorában annyi jóakaratot, értelmességet és illendőséget találok, annál szívesebben vagyok kész a kért felvilágosítást megadni, mert ama titokszerű alkotás már nem egy olvasóm magyarázó képességét foglalkoztatta, én pedig írói vallomásaimban aligha egyhamar érkezhetném el azon korszakig, melyben e munka született s azonnal egy csapásra s oly rövid idő alatt azon pontig érlelődött, a hogy most ismerik; akkor azután megszakadt a többé föl nem vétetett. Ez a nyolczvanas évek közepe táján történt.

Noha föltehetem, hogy a költeményt magát az olvasó ismeri, tartalmából a következőket említem:

Egy fiatal szerzetes hegy-völgyes vidéken eltévedvén, végűl nyájas völgyben nagyszerű épületre lel, melyben titokteljes, istenfélő férfiak lakhelye sejthető. Tizenkét lovagot talál ott, kik viharos élet küzdelmei után, sok fáradozást, szenvedést és veszedelmet kiállván, végül itten lakni és Istent csöndben szolgálni fogadkoztak. Tizenharmadik társuk, kit feljebbvalójukként tisztelnek, most készül tőlük megválni, - hogy mi módon, az rejtve marad, de a legközelebb múlt napokban elkezdte nekik mondani élete folyását, a miről az ujonnan jött és vendégszeretőn fogadott szent testvért röviden tájékoztatják. Ünnepileg öltözött ifjak csoportjának titokszerű éjjeli megjelenése, kiknek égő fáklyái gyors futás közben megvilágítják a kertet, fejezi be az éneket.

A további szándéknak, nevezetesen a mű tervezetének általában, tehát végczéljának meghatározása végett jelentem, hogy az olvasót valamely képzelt Montserraton[81] akartam végig vezetni akképen, hogy a hegyeken, sziklákon és szirtfokokon átmenvén, alkalmas időben tág, kies síkságra jutott volna. A szerzetes leventék mindegyikét czellájában fölkerestük és égalji, valamint nemzeti különbségek megismerése mellett megtudtuk volna, hogy a föld minden széleiről a legderekabb férfiak gyülekezhettek itt, hol mindenikük a maga legsajátabb módja szerint tisztelheti az Istent.

A Márk szerzetessel körüljáró olvasó vagy hallgató előtt kiviláglott volna, hogy a gondolkozás és érzés legkülönbözőbb módjai, melyeket a légkör, az éghajlat, a faj, a szükségek, a szokás az emberekben kifejleszt vagy rájuk nyomja bélyegét, e helyütt kiváló egyéniségekben nyert volna megtestesülést, olyformán, hogy a legfőbb kifejlődésre való vágy, - bár az egyesekben tökéletlenűl, - de az együttélésnél fogva összhangzatban méltó kifejezést vala nyerendő.

De hogy ez elérhető legyen, oly férfi köré gyülekeztek, ki a Humanus nevel viseli; a mire nem határozták volna magukat, ha nem éreznek magukban mindnyájan hozzá való hasonlatosságot, rokonságot. Ez a közvetitő immár váratlanul elválni készül tőlük s ámulva, de egyszersmind épülve hallgatják mult körülményeinek történetét. Ezeket azonban nem csak ő maga mondja el, hanem a tizenkét társ is, a kikkel idők folytán egyenként érintkezésbe jutott, híradással lehet e nagy életpálya egy-egy részéről.

Itt aztán kitetszett volna, hogy minden egyes vallás legfőbb virágzásának és gyümölcsözésének oly pillanatát éri el, a melyben ama felsőbb vezetőhöz és közvetítőhöz közel férkezett, sőt vele tökéletesen egyesült. E korszakokat kell vala ama tizenkét képviselőben olyképen megtestesíteni és megrögzíteni, hogy az Isten és az erény minden elismerése, bármily csodálatos alakban mutatkozzék is, minden tiszteletre, minden szeretetre méltónak tünt volna fel. És ekkor hosszú együttélés után Humanus bátran válhatott meg tőlük, mert szelleme mindnyájukban megtestesülvén, mindegyikük sajátja lévén, tulajdon földi burokra már nem szorúl.

Ha már most a hallgató, a résztvevő, minden országokon és időkön végigvezettetvén, mindenütt a legörvendetesebbet, a mit az Isteni és emberi szeretet annyiféle formában élőidéz, lélekben áttapasztalta, a lehető legkellemesebb érzésben részesül vala, a mennyiben sem az eltérés, sem a visszaélés és ferdítés, melyek által mindenik vallás bizonyos korszakokban gyülöltté válni szokott, nem jutott volna előtérbe.

Ha továbbá felteszszük, hogy az egész cselekvény a Nagy-Héten foly le; hogy a társaság legfőbb jelvénye a rózsákkal átfonott kereszt, akkor könnyen képzelhető, hogy a fölmagasztosított emberi létnek a husvétünnep által megpecsételt örökkévalósága itt is, Humanus eltünésekor vigasztalóképen nyilatkozatott volna.

Nehogy azonban ama szép szövetkezet fő és közvetítő nélkül maradjon, csodálatos fordulat és felsőbb megnyilatkozás folytán a szegény zarándok Márk testvér avattatik a főméltóságba, a ki terjedt körüllátás nélkül, elérhetetlenekre nem törekedvén, mégis alázat, odaadás és a jámbor körben kifejtett hű munkálkodás által bízvást megérdemli, hogy egy jót akaró társulatnak, a míg tagjai a földön járnak, előljárója legyen.

Ha ezen költemény harmincz évvel ezelőtt, a mikor kigondoltatott és megkezdetett, teljességében talál megjelenni, a kornak némileg elébevágott volna. Most is, noha ama korszak óta az eszmék köre tágult, az érzelmek tisztultak, a nézetek fölvilágosodtak, a ma már általánosan elismerteket költői mezben talán még szívesebben látnák, megszilárdulást merítvén a műből azon érzésekben, melyek egyedül arra valók, hogy az ember, a maga saját Monserratján, boldogságát és nyugtát lelje.
 
 
0 komment , kategória:  GOETHE KÖLTEMÉNYEI  
szeretettel
  2013-10-12 15:26:31, szombat
 
  MÁS KÖNYVEKBŐL.[80]



Boldog, ki csapszékben űl
Egyedűl.
Magam iszom meg boromat,
Senki se zavar s ez alatt
Hemzseg bennem a gondolat
Végtelenűl.

*

Muley, a lurkó, a bort úgy bírta,
Legszebb betűit részegen írta.

*

Hogy öröktől való-e a Kórán?
Nem kérdem én,
Hogy emberi mű-e? Igazat szólván,
Nem nézem én.
Hogy a Könyvek-Könyve, arra minden órán
Mint igazi Mozlem, esküszöm én.
De hogy a bor öröktől való, - mán
Előttem bizonyos számba mén.
Sőt hogy az angyaloktól való, - tán
Az sem merő költemény.
De szent, hogy az Isten, ha ittam jócskán,
Kettős szeretettel néz le felém.

*

A mámor a legjobb emberi sor,
Bor nélkül is ittas az ifjui kor.
S hogy ujra megifjul a bortól a vén,
Nem bűne a bornak, inkább nagy erény.
Gondoskodik egyre uj gondrul az élet -
Hát gondod' elűzni a bort ne kíméljed!

*

Tudja öreg s fiatal,
Hogy tilos a borital,
Azért, ha iszol, komám,
A javából légyen ám,
Mert az kétszeres eretnek.
Kit karczosért tűzbe vetnek.

*

Ki józan, a silányt
Is megbocsátja.
Ki boros, az a jót
Rögtön meglátja.
Csak hogy a túlontúl
Ebben is vétség,
Hafiz, oktass reá,
Mi itt a mérték?

Azt hiszem, nem hibás
Regula ez sem:
Ki nem tud inni, az
Ne is szeressen.
Ám az ivóra is
Illik e szép szó:
Ki nem tud szeretni,
Inni se' méltó.



ÖTFÉLE.

Ötféléből öt másik nem ered,
Ez oktatásnak nyisd meg füledet:
A gőgös szívből nem fakad barátság,
Goromba csak aljasban leli társát.
Nagyságra a gaz hasztalan törekszik,
Irigy szegénynyel jót sohsem cselekszik,
A hazug hitre mindhiába számít -
Ezt tartsd meg jól; ki másra oktat, ámít.



MÁSIK ÖT.

Unalom ellen mi a varázs?
Foglalkozás.
Ki az, kinek ólomsúly az idő?
A semmitevő.
Ki nyer?
A ki mer.
Becsülésben mi tart?
Kard ki kard!



NÉZÉS.

Szépen tekint a lányka, ha szeret,
Szépen az ivó, ha bor integet,
Szépen az úr, ha kérelemnek enged,
Szépen az őszi nap, ha fölmelenget.
De legszebb nézés, mikor összeér
Irgalmas kéz és reszketeg tenyér,
S a segítség, mit szív jósága nyujt,
Könyes szemet hálás örömre gyujt.
Mily nyelv az, melylyel ily szem megigéz!
Ki egyszer látta, mindig adni kész!

S mit Pend-Namé mond, oly malaszt,
Mely kebledből önként fakad:
A kinek adsz, ezentul azt
Ugy szereted mint tenmagad'.
Add vígan hát filléredet
S ne halmozz arany-hagyatékot -
Emlékedet nem élvezed,
Élvezd, hogy adhatsz ajándékot.

*

Kovács előtt ha elnyargalsz, lehet,
Hogy egykor megpatkolja lovadat.
Ha kerti kunyhót látsz, nem sejtheted,
Nem serdűl-e babád a kert alatt.
Ha ifjut látsz, dalit és vakmerőt,
Leverhet egykor téged, vagy te őt.
Ha venyigét látsz, már valószínű,
Hogy terem rajt, mi néked gyönyörű.
Hát bátran! Példát mást is mondanék,
De útravalónak ez úntig elég!

*

Becsűld meg, ismeretlen ha köszönt,
Akár ha meghitt jó barát köszöntne.
Pár szó után bucsúztok - ő keletre,
Te meg nyugatra kelsz, mint végtelenbe;
S ha évek elmultával utatok
Találkozik, mindketten megörűltök.
«Igen! Ez ő!» mint hogyha közbe nem
Esett vón' annyi napi utazás
Vizen meg szárazon, és évek fordulása.
S cseréltek árut, nyervén mindegyik
S uj frigyet szűl a régi bizalom.
Az első üdvözlet sok ezret ér.
Azért köszöntsd, ki nyájasan köszönt.

A nőkkel nem jó szigorúnak lenni,
Az asszony görbe bordából ered!
Isten se bírta egyenessé tenni,
Ha sokat hajlítod, eltörheted.
Magára hagyva, igaz, jobban görbül,
Oh Ádám, hogy bujsz ki e körbül? - -
A nővel csínján bánjatok,
Mert bordát törni nem csekély dolog!

*

A bőkezűt megcsalják,
A fösvényt lopva falják,
Az igazmondót marják,
Eszes szavát csavarják,
A keményt megkerűlik,
A lágynak baja gyűlik.
Csalástól csak egy óvhat,
Ha csalod a csalókat.

 
 
0 komment , kategória:  GOETHE KÖLTEMÉNYEI  
szeretettel
  2013-10-12 15:25:20, szombat
 
  A SZULÉJKA KÖNYVE
EGYESÍTVE
A SZERELEM KÖNYVÉVEL.[63]



(Usk Nameh).

MINTA-SZERELMESEK.

Példa, napsugár
Hat szerelmi pár.

Hírre gyúlt ki, szóra pusztán
Rodawuért Rusztán.
Álomlátás martaléka
Jusszuf és Szuléjka.
Csupa szerelmi kín
Farhad-Szirín.
Hűségre példa
Medsnun és Léjla.
Késő szerelemre gyúl
Botejnára ősz Dsemúl.
Ajak ajakon
Szulamith és Salamon.
Ezeket tartsd szem előtt
S szerelemre lesz erőd.[64]



MÉG EGY PÁR.

Bizony a szerelem nagy érdem.
Nagyobbat mit nyerhetni, kérdem.
Rangot nem ad, nem gazdagít az,
De hírben hőshöz hasonlítasz.
Wamikot s Azrát a poéták
Ugy ünneplik mint a profétát.
Nem kellenek ahoz mesék,
Ha nevük hangzik, már elég.
Ki bánja, mást mit tűrtek s tettek?
Mind tudjuk azt, hogy hőn szerettek.
A többit nem is kérdezik,
Elég ez: Azra és Wamik.



OLVASÓ KÖNYV.

Legfurcsább sok furcsa könyv közt
A szerelem könyve.
Végigolvastam figyelve:
Pár lap öröm - mily kevés!
Füzetszámra szenvedés.
Nagy szakasz a válás.
Viszontlátás kis fejezet,[65]
Töredék csak. Kötet a bú,
Hosszú magyarázatokkal
Végtelenbe nyujtva.
Igazad van, óh Nisámi!
Ki old meg megoldhatatlant?
Szeretők, ha végre
Ujra találkoznak!

*

Igen! Ez volt a szem, a mely rámtekintett,
Igen! Ez az ajk, mely csókkal telehintett.
Ez a vékony derék, ez az öblös lágyék,
Melyért édenből is az ember kivágynék!
Álom-e, hogy itt volt? Lehet-e, hogy eltünt?
Igen, itt volt s egygyé forrott testünk, lelkünk.
Nekem adta magát, s leköté, még szökve
Egész életemet magának örökre.[66]

*

Kedves, ah, most szoros féken,
Mint rab börtön falain,
Ugy tapadnak szabad légben
Néked dalolt dalaim.
De az idő-áradatban
El nem tünnek én velem,
Minden soruk halhatatlan,
Örök, mint a szerelem.

*

Mi gond az, mi szivembe csap?
A lét rövid s hosszú a nap.
Vágyik a szív - ki mondaná,
Hogy égbe-e, vagy máshová?
Békét e szív sohase hágy,
Magától elszakadni vágy,
S ha eljut a lány kebleig,
Az égbe ért és aluszik.
De már viszi az élet-ár,
Onnan meg lelke hazajár,
Nyer, veszt, bont avagy összetűz,
Magával mind bolondot űz.



BEÉRI.

Tied az a szép leány,
De nem szerelemböl ám!
Boldoggá ez hogy' tehet?
Hizeleg csak, nem szeret.

Költő.

Elég, hogy enyém a lány
S ezzel mentem magamat:
A szerelem adomány,
A hízelgés hódolat.



MEGADÁS.

Danolsz, a míg magad' emészted?
Gyönyört okozva tönkre mész?

Költő.

A kedves rám rossz szemmel nézett
S megvallom, hogy szivem nehéz,
A míg ajkamról cseng az ének.
Lám, mint a viaszgyertya égek -
Az is világít s elenyész.

*

A bús szerelem zúgot keresett,
Hol bús rideg éjbe' magára lehet.
Üres szivembe nézett
És oda rakott fészket.



TITOK.

Kedvesem szemforgatásán
Csodálkoznak az emberek,
De csak én tudom valóban,
E szemek mit jelentenek.

Azt jelentik: Ezt szeretem.
Nem pedig mást vagy akárkit,
Rám ne vesztegesse senki
Tekintetit, sóhajtásit.

Bizony szörnyű hatalommal
Néz e két szem köröskörűl,
De csak egynek, ki az ígért
Szép órának titkon örűl.



MEGHÍVÓ.

Kár a Ma elől szaladni,
Mert a nap, melyet elérsz,
Nem fog szebbet, jobbat adni.
De ha magányomba térsz,
Hol a világot kerűlöm,
Hogy szeretnem sikerűljön:
Itt örvendhetsz tiszta jónak.
Ma legyen ma, holnap holnap.
A mi volt és a mi jön.
Meg nem állít, el se ragad.
Csak te maradj örömöm,
Boldogíts s légy boldog magad.

*

Hogy Jusszufot Szuléjka megszerette,[67]
Nem volt mesterség.
Ő fiatal volt s mondják szép felette,
Természetes volt, hogy egymást keressék,
És boldogítsák és szeressék.
De hogy te, régen áhitott leány,
Ifjú tüzes pillantást vetsz reám,
Szeretsz ma s holnap boldogítsz talán: -
Azért hadd dicsőítsen énekem:
Szuléjka légy örökre énnekem.



HATEM.[68]

Tolvajt csinál az alkalom?
Dehogy! A tolvaj ő maga.
Ellopta, a mi nyugalom
S szerelem bennem még vala.

És néked, néked adta mind,
Mit őrzék éltem kincseként
S koldus szivem most rád tekint
S csak tőled várhat lét-reményt.

De már karbunkulus szemed
Fényéből int az irgalom
S biztat, hogy csókod' közepett'
A megujúlást várhatom.



SZULÉJKA.[69]

Szerelmed hangja boldogított
S a tolvajt én nem korholom.
Engem - ha téged károsított,
Gazdaggá tett az alkalom.

Aztán lopásnak mért is tessék?
Add önként magadat nekem!
Én loptalak meg! És dicsőség,
Hogy érted lesz tolvaj nevem.

Az ajándékért dús a kamat
És édes lesz a jutalom;
Vedd éltemet, nyugalmamat
Oly örömest, mint én adom.

Ne emlegess hát szegénységet,
Gazdaggá tesz a szerelem.
Ki nem irigyli szerencsémet,
Mikor Hatem-et ölelem?



HATEM.

Az lehetetlen! Én - öledben?
Én - ittasúlva hangod hallatán? -
De hiszen minden rózsa lehetetlen,
S megfoghatatlan minden csalogány.



SZULÉJKA.

Csónakázván alkonyatnál,
Ujjamról, álomszerű
Könnyüséggel, melyet adtál,
Lecsúszott a kis gyürű.

Fölébredtem, mikor ép a
Rózsás hajnal nyilt ki fent.
Mondd, poéta, mondd, próféta:
Ez az álom mit jelent?



HATEM.

Adok erre, édes szépem,
Jó megfejtést, egyszerűt.
Tudod, mint vált Velenczében
Dóge s Ádria gyürűt?

Szép ujjadról úgy esett le
Euphratesbe a gyürű...
Szítson hálaénekekre,
Ez álom oly gyönyörű!

Azt, ki téged óhajtva,
Hindostánból jött ide,
S innen, új karavánt hajtva
Vörös-tenger szélire: -

Engem összeadsz folyóddal,
Erkélyed hűsével itt -
S néked adom ezer csókkal
Éltem többi napjait.



SZULÉJKA.

Mondd, te, ki költő-varázszsal
Száz dalt írtál gyöngyírással
S ide szórtad, majd oda,
Dús kötésben, arany széllel
Gondos, pontos, szép tökélylyel,
Hogy kézműnek is csoda -
Mind ez, telve szenvedélylyel:
Szerelemnek záloga?



HATEM.

Igen! Szemet, kéjben bolygót,
Ajkat zengett, víg mosolygót
S fehér fogsort énekem -
Fürtöt, kigyóhoz hasonlót
Vállra, nyakra bájjal omlót.
Ebből látod, édesem,
Hogy Szuléjka milyen rég volt
Megjósolva énnekem.

*

Kevés az, a mit én kivánok,
Mert örömem sokban telik
S e kevesért nem kell, mint mások,
Sovárgnom hosszú évekig.

Csapszékben ülök deszkapadon,
S nem szűkelem a kis helyet,
De mihelyt rád tér gondolatom,
Timurrá[70] tesz a képzelet.

Hódolt országit néked adnám,
Úr lennél számtalan hadán,
Rubinttal adóznék Badaksán,
Türkiszszel az ind' Oczeán.

Aszalt gyümölcsöt, édes nyerset
Fizetne napos Bokhara,
Selyempapíron ezer verset,
Samarkand, a papír hona.

Irnám, hogy jönnek, bárha késve
Ormus felől ajándokok,
S hinnéd, a föld kereskedése
Csupán a kedvedért forog;

Hogy a bramínok ősi földjén
Sok ezer ujj számodra fon,
Lotus virágit tűre öltvén,
Hímezve selymen, gyapoton.

Hogy kedvesemnek ékességűl
Ássák Szumelpuz mélyeit,
S földből, agyagból, törmelékből
Gyémántot mosnak néked itt.

S buvár merészen száll az árba,
Halászni gyöngyöt, drága jót,
S hozzáértők egész divánja
Rostálja a neked valót.

Még csak Balsórah adná hozzá
Töményét, ritka füszerét:
Igy az egész föld kincsét hozná
A dús karaván elibéd.

E császár-javakat csudálnád,
De tudnád: csak bódítanak.
A szerető szív boldogságát
Szerető szívben érzi csak.

*

Úgy-e, tudod, nem haboznék
Néked adni Bokharát,
Samarkandot és ahoz még
Mit csak föld meg tenger ád?

Kérdd a császártól, hogy ád-e
Országot szerelmedért?
Dicsőbb, bölcsebb nálam - ámde
Szerelemhez ő nem ért.

Felséged, hogy így tehessen,
Kéne ahoz két dolog:
Hogy egy ilyen lány szeressen,
S koldus légy, mint én vagyok!

*

Szivet szívért, napot napért,
Szóra szó és szembe szem,
Csüggni, ajkhoz ha ajak ért,
Kölcsönös lehelleten -
Így minden nap, minden estén!
Ah, de méla gondolat
Lappang dalaim alatt:
Jussuff bájával szeretném
Viszonozni bájadat!

Csak élvezni vagyok képes
Érdemelni - nem lehet.
Érd be dalaimmal, édes,
S vedd hozzá hű szívemet!

*

Mint a mósusz, oly dicső vagy,
Ha eltűntél is, érzelek.



SZULÉJKA.

Nép és rab, s ki győzött küzdve
Mind csak ezt vallotta rég,
Hogy halandó legfőbb üdve
Jellem és személyiség.

Élni való minden élet,
Csak magadhoz hű maradj.
Veszteség nem érhet téged,
A míg az lész, a mi vagy.



HATEM.

Lehet. Ámde új világot
Gyújt nekem a szerelem:
Én a földi boldogságot
Szuléjkában ismerem.

Míg magát rám pazarolja
Megbecsülöm Én-emet.
Ha elhagyna, érzem nyomba':
Hogy mivoltom elveszett.

Hatem akkor véget ér. De -
Sorsot is vált csakhamar:
Beleszáll a boldog Én-be,
Kit ölel e puha kar.

Kedveért - ha nem is Rabbi
(E rang még sem ingerel)
De Firduzi, Mohanabbi,
Sőt császár leszek, ha kell.



HATEM.

Barna fürtök, mámorítók,
Takarjon be éjetek!
Ez ősz haj, ti lenge kígyók,
Nem versenyez véletek.

De e szív nem állhatatlan,
Örök tavasz az övé
S mint hó lepte Aetna-katlan
Veti lángját ég felé.

Pirt vet a kopár tetőkre,
A hajnalra rápirít
És még egyszer érzi Hatem[71]
Tavasz s nyár fuvalmait.

Fuss, csapos! Még egy üveggel
Hadd köszöntök ő reá!
S ha elégek, mondja reggel:
Értem égett hamuvá!



SZULÉJKA.[72]

Nem hagylak! Hidd, szerelemre
Ád erőt a szerelem,
Szíved erős gerjedelme
Dísz, dicsőség énnekem.

Kéjjel hallom énekesem
Világhírét zengeni:
Föld öröme a szerelem,
De a szellem mennyei.

Ne vond meg rubin ajakad
Korholva a tolakodótúl:
Szív betegének csak szabad
Oda fordúlni, hol kigyógyúl?

Ha olyan távol van is kedvesed,
Mint a nyugattól a kelet,
Szived a Saharán végig siet
A nélkül, hogy az utat eltéveszsze.
Szerető szívnek Bagdad sincsen messze.

---

Minek öt érzék? Sok a boldogságnak!
Egy is elég, ha jő a pillanat.
Süket szeretnék lenni, hogyha látlak,
És vak, ha hallom hangodat.

---

Távol szívem szerelme,
Hogy' lenne víg napom?
Tollat fogok kezembe,
Nem kell a billikom.

Ha kebelén nyugodtam,
Nem szóltunk azalatt.
Mint akkor nyelvem, mostan
A toll is elakad.

Csak töltsd, csaposlegényem!
Ő szótlan int Igent.
Csak ennyit mondok: Éljen!
S ő tudja, kit jelent.

Csokros, bokros ágakon
Nézd csak, kedves, ottan
Mint függ gyümölcs gazdagon
Tüskés, zöld burokban.

Nem ösmerve még magát
Formálódik régen,
Ringatván türelmes ág
Várja, hogy megérjen.

S folyton hajt az erjedő
Barna mag varázsa,
Hogy a nap, a levegő
Birodalmát lássa.

S pattan kérge s húllnak ím
Édes ízzel telve:
Igy hullanak dalaim
Bokrosan öledbe.



DICSKÉP[73]

A nap, a hellén Helioszsza,
Arany fogatján útra kel,
Tudván, a világ szélehossza
Hódolva néz hozzája fel.

S látván, a felhők égi lánya
Buvában könyre könyet ejt,
Minden sugárát néki szánja
S víg tájra sütni elfelejt.

Belé merűl e borzalomba,
A felleg-éjre fényt derít,
Gyötrelmeit megaranyozva
Csókolja minden gyöngyeit.

Fölnéz az, a fényt kéjjel iszsza,
Nem szűnik feltekinteni,
És Helioszt tükrözve vissza,
Alakot nyernek gyöngyei.

S így tarka ívben, nászi kedvre
Várja urát a szép ara:
A Nap feléje jön sietve,
De ah, nem éri el soha.

Így engem, ha feléd repülnék,
Eltilt a sors határzata,
S bár Heliosz-szekerén ülnék,
Nem érlek el soha, soha!



UTÓHANG.[74]

Dicső a költő, ha magárúl,
Mint napról, császárról beszél:
De hogy soványúl, halaványúl,
Ha éjjel, loppal útra kél.

A felhő-foszlányt át nem hatja
A nappal oly azúros ég,
Sápadt és szürke arczulatja.
Szíve könnyei feketék.

Ne hagyj ilyen sötétbe' - vess rám
Kedves fényedből gazdagon:
Te Phosphorusom, mécsem, gyertyám,
Te napom, holdam, csillagom!



SZULÉJKA.[75]

Hogy irigylem nedves szárnyad,
Óh harmatos esti szél!
Mért nem kelhetek utánad
Messze, hol a kedves él?

Vágyra keltesz minden szivet
Ha suhogva szárnyra kelsz,
Fű és virág, domb és liget
Könyez, a mint rá lehelsz.

De kisírt szememhez érvén,
Könnyítsz a sajgó seben:
Meghalnék, ha nem remélném
Viszontlátni kedvesem!

Szállj s köszöntsed lelkem hívét,
De csak vágyam' tudja meg:
Szólj szerényen! Ne bántsd szívét
Azzal, hogy mit szenvedek.

Két szót mondj, mindent jelentőt,
Hogy «Szerelme életem»,
Jöjjön, jöjjön: mind a kettőt
Csak láttán remélhetem!



VISZONTLÁTÁS.[76]

Ujra sütsz hát, általtörvén
A felhőn, szép csillagom?
A távollét, ah, mily örvény,
A válás mily fájdalom!
Te, örömim felezője,
Itt vagy? Merjem hinni azt?
Oly nagy a múlt kín erője.
Hogy a jelen is riaszt!

Mikor Isten szíve mélyén
Szunnyadt még az Egyetem,
S alkotó nagy ösztön késztvén,
Dörgött a nagy szó: Legyen!
És ütött az első óra
S rá fájdalmas Jaj! felelt,
Győztesen a keltő szóra
A mindenség létre kelt.

Megnyilalt a fény - s gomolyba
Folyt a megijedt sötét,
Az elemek szétomolva
Leltek utat szerteszét -
Kába álomként kavargva
Oszlik minden és rohan
Mereven határtalanba,
Vágytalan és hangtalan.

Néma, siket lévén minden
És a magány szertelen,
A hajnalt teremté Isten,
S véget ért a gyötrelem.
A homályba zengve játszott
A sokszínű napkelet,
S mi már szerteválni látszott,
Ujra szeretkezhetett.

S egymást keresé sietve,
A mi egymáshoz való
S kelt a lét végetlen kedve
Szívből szívbe átfolyó.
Mi teszi, hogy szív sziven csügg?
Mindegy, ha erő, ha csáb:
Pihenj, Allah - mi teremtjük
Most világodat tovább.

Ily hajnali csudatétel
Vonz engem ajkad felé,
S a frigyet ezer pecséttel
Csillaghad pecsételé.
Örömünk, keservünk örök
Szerelemre példa-jel,
S ha egy új Legyen-szó dörög,
Az se választ minket el!



HOLDFÉNYES ÉJSZAKA.

Mit súg úrnőm? Szeme zárva,
De mint suttog, ige lebben
Félig nyitott ajakán,
Szürcsölt bornál édesebben.
Talán ajka ikerpárja
Vágyik másik pár után?
Csók kell nékem! Csók, ha mondom!

Lásd, az ezüstfélhomályban
Hajt, virágzik minden ág-bog,
Csillag mosolyogva int,
Bokorárnyból zöld smaragdok
Fénylenek mind szaporábban
S szemed rájuk sem tekint?...
Csók kell nékem! Csók, ha mondom!

Édes-keserűen innét
Szintúgy suttog hű barátod
Az ezüstös hold alatt;
A hold töltén, fogadtátok,
Találkozni fogtok ismét
S ím, megjött a pillanat...
Csók kell nékem! Csók, ha mondom!



TITKOS JELIRÁS.

Király szolgálatában
Bölcs diplomata-had,
Forgasd mind szaporábban
Rejtélyes tolladat.
A titkos jelirás oly
Nagy tiszteletre költ...
Pedig azért magától
Forog tovább a föld.

Szép úrnőmtől jött máma
Hozzám ily jelirás:
Szép lelke találmánya,
Szívéből kelt varázs;
Gazdag szerelmi csoda,
Szűzi lepel alatt,
A köztünk ide-oda
Áramló akarat.

Ezer s ezer virágból
Font fűszeres csokor,
Száz angyalröptü vágytól
Megnépesült fasor,
Az égbe tarkán lengő
Madárkák ezere,
S alant üdítve rengő
Daloknak tengere,

Föltétlen vonzás képe
Kétszínű jegy alatt,
Mely velőnk velejébe
Mint nyílak éle hat -
Mit kedvesem talált ki,
Tudom, hogy régi csel -
Nos vegye hasznát bárki,
De ne árulja el.



VISZFÉNY.[77]

Egy tükröm van s oly kedvvel
Tekintgetek belé,
Mintha királyi rendjel
Díszét jelentené.
Nem mintha saját képem
Ugy tetszenék nekem,
De társaság kell nékem,
S azt itten föllelem.

Mert míg özvegy lakomban
Belé pillantgatok,
Rózsás keretből nyomban
A kedves mosolyog.
Fordúlok, csókra készen -
S eltűnt a drága fő;
De verseimet nézem,
És ujra itt van ő.

Irom is egyre szebben,
A mint tollamba jő,
S meg nem zavarhat ebben
Gúnyos gáncskereső.
S lazúr zománcz-keretben
A rózsadísz közül
A kedves szebbnél szebben
Rám néz és földerűl.



SZULÉJKA.[78]

Dalnokom, mi mélyen érzem,
Mit jelent e költemény:
Látom minden betűjében
Hogy körűlted vagyok én.

Hogy szerelmed távol földre
Száll a hű leány felé,
A ki életét örökre
Csak tenéked szentelé.

Ugy van, hívem - tükröd szívem,
Melyben magad' láthatod,
Melyre csókod ezer ízben
Égő pecsétet nyomott.

Ábránd s való csudaképen
Foly végig e levelen:
A költészet díszmezében
Megtestesűlt szerelem!



SZULÉJKA.

Nagy Sándorra bízd a Világ tükrét!
Mit is látsz, mint jámbor népeket,
Melyeket hatalma, mint a csűrhét
Összeterel és rabságba vet?
Te ne danolj távol nemzeteknek,
De nekem, ki hangod rabja lett,
Gondolj rá, hogy élek, hogy szeretlek
S hogy meghódítottál engemet.

---

Ezer alakba bujhatsz incselkedve,[79]
Legédesebb te, én rád ismerek.
Öltözz, átláthatatlan tündérlepelbe,
Mindég Jelenvaló, rád ismerek.

A Cyprus ifju, tiszta sudarában,
Te, legszebb termet, én rád ismerek,
Habzó patakban, síma csatornában,
Te leghizelkedőbb, rád ismerek.

A gyöngyös kút, hogy felszökelve játszik,
Oh játszi, szökellő, rád ismerek,
Felhő ha száz alakot öltni látszik,
Te sok-sokféle, én rád ismerek.

A réti szőnyeg csillagos szövetjén,
Te tarkán csillogó, rád ismerek,
S hol ezer ágat ölel a hű repkény,
Leghőbb ölelkező, rád ismerek!

A hegytetőn ha a hajnal kigyúlad,
Te mindent felderítő, hívlak én,
S ha lebocsátkozik a hűs borúlat,
Szívtágító te, szomjan szívlak én.

A mire oktat minden kül- s belérzék,
Minden tudást én általad nyerek,
És Allah száz nevéhez egy-egy név még
Hangzik nekem, melyben rád ismerek.
 
 
0 komment , kategória:  GOETHE KÖLTEMÉNYEI  
szeretettel
  2013-10-12 15:24:01, szombat
 
  HAFIZ KÖNYVÉBŐL S EGYEBEK.



A szó a menyasszony,
A szellem a vőlegény,
Hogy ily párt jól egygyé forraszszon,
Azt csak Hafiznál láttam én.

JELZŐ MINT NÉV.

Költő: Mondd, Semr-Eddin Mahomet,
A te dicső nemzeted
Hafiznak[57] mért nevezett el?

Hafiz: Szolgálok a felelettel:
Mert a Korán örökét
Szentűl őrzém, s változatlan,
Tettben úgy, mint gondolatban
Hirdetem a szent igét,
Úgy hogy köznapi sötét
Rosszaság nem fért szivembe,
Sem azokba, a kik hévvel
Állnak a hű jóssal szembe,
Azért dicsekszem e névvel.

Költő: Hafiz, így, bár távol tőled,
Nem maradok el mellőled,
Mert a kivel egyet érzünk,
Azzal tán egy sorba férünk.
Sőt képmásod vagyok ebben,
Őrzöm másoknál hívebben
Szent könyveink eredendő
Képeit és lenyomatját,
Mint ama szent, híres kendő
Isten urunk ábrázatját
S minden tagadással szemben
Nyájas hit derít föl engem.



VÉGTELEN.

Hafizhoz.

Nagygyá tesz az, hogy nem érsz sohse véget,
S hogy sohse kezded, azzal áld a végzet.
Dalod forog, mint a csillagos ég,
Hol egybe forr a kezdet és a vég,
S a közepén is azt találni szintén,
Mi végén lesz, s mi vala eleintén.

Forrása vagy a kéjnek, az örömnek,
Hullámid fogyhatatlanúl ömölnek,
Ajakad mindig csókra kész,
Van öblös hangod, édes mint a méz;
Borértő torkod, a mely sohse szárad,
És szíved, melyből jóság árad.

S ha az egész föld elsülyed,
Csak hadd versengjek én veled:
Csak ezt az egy szerencsét várom,
Hogy kéjben, búban ikrem légy és párom,
És legyen éltem büszke kincse
Szeretni, mint te, - inni, mint te.

---

Szállj, ének, eredeti, friss,
Mert uj is vagy meg régi is!



UTÁNZOTT FORMÁK.

Reménylem, eltanúlom csuda-rímed,
Ismételése sem lesz ellenemre.
Egy ötletből másikra varrok hímet,
De nem is gyártok szókat csupán szemre,
Ha nem szolgáltat rá az eszme czímet,
Mint nálad, költők ősi fejedelme.

Mert mint a szikra (mikor karmazsín lett
Az égő város s a láng gerjedelme
Ujabb vihart szít) még utolsó pírt vet
S kiveszni száll a csillag-végtelenbe,
Ugy szállt dalod, felgyujtani e szívet
Uj kedvre, én hozzám az idegenbe.

Vonz ugyan a ránkparancsolt mérték,
Mely a tehetségnek próbakő,
De hamar megúnod; nincsen érték
E lárvákban - sem vér, sem erő.
Sőt az ész is belefárad végkép,
Míg, új formát szülvén lelke lobja,
Mind a holt formákat tűzbe dobja.[58]



HAFIZNAK.

Hafiz, én - versengni véled?
Őrület!
Hajó is nagy czélt remélhet
És merész lehet,
Hogy ha vászna feszűl, széled
S délczegen siet -
De vihar dúl, - semmivé lett,
Horgonyt sohse vet...
Igy dalod is hűt meg éget,
Könnyű teneked!
Mert a láng, mely szolgál téged,
Engem eltemet.
Ám bennem is büszkén éled
Nagy emlékezet:
Én is láttam nap-vidéket.
Örök kék eget![59]



HAFIZNAK.[60]

Hogy mitől ég mindegyikünk,
Rég tudva van előtted,
Ha koldus vagy király nevünk,
A vágy az, mi erőltet.

Ugy fáj, aztán oly jól esik
A megbolondulásig!
S nyakát ha törte az egyik,
Merész marad a másik.

S így, Háfiz, szíved megbocsát,
Hogy én is merész lettem.
Egy mozgó Cyprus mint a nád
Hajlongván itt mellettem.

Lábát a föld megszereti.
«Vess gyökeret!» kívánja.
Lehellete a keleti
Szellőknek fűszerszáma.

S mind ez vonz oly sejtelmesen,
Hol sűrü fürtje omlik,
Aztán, ha jókor meglesem,
A szélben szerte bomlik.

S szép tiszta homlok néz feléd,
Mely szív-redőd' simítja,
S hallod szép tiszta énekét,[61]
Mely lelked' andalítja.

S az ajk oly édesen gagyog,
Hogy féket nem ismerve
Ugy érzem, most szabadulok,
Hogy - lánczra legyek verve.

Lehünk már vissza nem talál,
Lelkünk egymásba folyna
És illat kél és pára száll
Felhőként gomolyogva.

S az édes láng ki sem aludt,
Kupát fogsz már kezedbe.
A csapos jő, a csapos fut
S az ifju tölti egyre.

Szeme szikrázik, szíve hő,
Ajkad szavára vágyik,
S mint mámorosan száll elő,
Igédet szívja váltig.

A csillagok körébe lát
S mélyébe a sziveknek,
Pelyhedzni érzed ajakát,
Ifjúvá lett a gyermek.

Megfejti, Háfiz, enyhe szód
A föld, a szív rejtelmét.
Fölkelted a gondolkozót,
És míveled az elmét.

S hogy forrást bő kegyekre nyiss,
A trónt is andalítod,
Jó szót adsz a Szultánnak is
S a nagyvezirnek itt-ott.

Mindenre jó a játszi vers,
A melyre lelked pezsdűl,
S így kedvesen vezetsz e nyers,
Vad[62] életen keresztűl.

 
 
0 komment , kategória:  GOETHE KÖLTEMÉNYEI  
szeretettel
  2013-10-12 15:23:12, szombat
 
  AZ ÉNEKES KÖNYVÉBŐL.



HEGIRA.
(Menekülés.)

Éjszak, Nyugat, Dél kigyúlott,
Nép kimúlott, trón lehullott,[55]
Költő, a keletre szállj ma,
Patriarchák szép honába.
Iszogatván, csókolgatván
Üdülj Chizer ős patakján.

Ott a tiszta jót követve,
Nézzünk az ős eredetre,
Oda, hol a nemzetek még
Isten szavát megértették,
S fejtörést se követelvén,
Isten szólott ember nyelvén.

Más istent nem tisztelének,
Becsben álltak még a vének -
Gyermek-nép élt röghöz nőve,
Elme szűke, hitnek bőve.
És a szó még sokat érő,
Mert nem írás, hanem élő.

Pásztorok közé vegyűlök,
Oazison felüdűlök,
Megülöm a teve-nyerget,
Viszek kávét, mósuszt, selymet;
Pusztán, városokon által
Vonulok a karavánnal.

Hol fáraszt a szikla fala,
Megvigasztal Háfiz dala;
Kalauz, az öszvér hátán
Csillagokhoz fölkiáltván,
Hívja az ott fenn alvókat,
S elriasztja a rablókat.

Iszom, fürdöm s újra iszom,
S dalod zengem, szent Háfizom,
A míg vetkezik a kedves.
Haja illat, szeme nedves.
Mert danáid kéjjel telik,
Húrik is megirigyelik.

Ne mondjátok, hogy ez vétek,
Inkább szentnek tiszteljétek.
Szentek a költők s danáik
Paradicsom kapujáig,
Sőt az istenig elérnek
S halhatatlanságot kérnek.



TALIZMÁNOK.

Istené az Oriens,
Istené az Occidens,
Igy az Észak és a Dél
Keze alatt bizton él.

Ő, az egy igaz biró,
Tudja, kinek mi való.
Száz nagy neven magasztalják,
Legszebb neve az Igazság.

Kétség hol hiába kutat,
Igaz ösvényt mindig mutat.
Tetteimben, énekimben
Nála jobb vezérem nincsen.

Földi dolgon járván eszem,
Erről mégis ő kezesem:
Szellem nem porlad a röggel, -
Ha szorítják, égre tör fel.

A lélekzéshez kettős csuda kellett;
Szívsz levegőt és ismét kilehelled.
Egyik szorongat, másik szabadít,
Ily kettős életed e földön itt.
Dicsérd az Istent, mikor megszorúlsz,
S dicsérjed ujfent, mikor szabadúlsz.



VALLOMÁS.

Három dolog az, melyet
Ember bajjal rejteget,
Első a tűz, a falánk:
Nappal füst lesz árulója,
Éjjel meg a szörnyü láng.
Második a szerelem.
Mert titkát a száj ha ójja,
Árulója lesz a szem.
Versemény a harmadik:
Véka alá nem teszik,
Költő verset ha bevégez,
Rögtön oda nőtt szivéhez -
S azt akarja énekesse,
Hogy egész világ szeresse,
Irja tisztán, írja szépen,
Olvassa, csak úgy szakad:
Perczre sincsen az eszében,
Gyötör-e vagy elragad?



ELEMEK.

Mily elemekből szürődjék
Igaz költő igaz dalja,
Hogy szeresse a nagy község
S mester is örömmel hallja?

Szerelem az első théma,
Nincs e nélkül jó poéma
S mi áthatja az egészet,
Inkább bűbáj, mint művészet.

Aztán bor kell a kehelybe,
Hogy peregjen dallos nyelve.
Koszorút kap, a ki csókos,
De duplát kap, ki pityókos.

Aztán csatát ne sajnáljon,
Melytől dala csattog, bömböl,
És a hős, mint Phönix szálljon
Győztesen a lángözönböl.

Okvetetlen' tudjon végűl
Gyűlölni teljes szivébűl.
Azt, mi félszeg, rút és hűlye
Javallani meg ne tűrje.

Költő, ki ez ősi négyet
Összeszűri, míg egygyé lett,
Áldását, mint Háfiz ontja,
Nemzetekre, századokra.



ALKOTÁS ÉS IHLETÉS.

Ádám göröngy volt, míg az Ég
Embert csinált belőle,
De anyaméhből kelve, még
Esetlen volt és dőre.

Orrába fújt most Elohim,
Megérzi Ádám, reszket...
Ez haladás volt, mivel ím'
Már prüsszenteni kezdett.

De így is fél tuskó maradt,
Járó kelő fajankó,
Míg Noé nagyobbat haladt
És létre jött a kancsó.

Mihelyt nyelvéhez ért a bor,
A tuskó szárnyra lendűl.
Mint a kovásztól tészta, forr,
Fölgerjed s elevendűl.

Igy visz, o Háfiz, ajakad,
Mely a bort bőven issza,
Dal közben, koczintás alatt
A teremtőhöz vissza.



TÜNEMÉNY.

Fekete fellegen
- Zápor elállván -
Phoebus ha megjelen,
Kél a szivárvány.

S láttam hasonló kört
Míg ködös éj volt -
Az is az égre tört,
Noha fehér volt.

Víg öreg úr, ne félj
Megöregedni,
Noha hajad fehér,
Fogsz te szeretni!



BÁTRAN.

Mi az, a mi velem jót tesz
S gyógyít mind halálig?
Az, hogy minden mocczanó nesz
Bennem dallá válik.

Ne bánd, mi bánt! Költő vét, ha
Vesztegel útszélen.
Míg él, danol a poéta,
Hát míg danol, éljen!

Harsogjon a lét, mint érczkürt
Költő szivén által,
S ha vele a sors nem békült,
Békül ő magával.



NYERSEN ÉS DEREKASAN.

Fenn héjáz, ki verset ír!
Hát ne szidjatok!
Vérem teszi, nem a hír,
Hogy bátor vagyok.

Ha én is kesergenék
Minden percz baján,
Szerény volnék, mint ti - még
Szerényebb talán.

Szerénység kis lány előtt
Tetszetős nagyon,
Mert mi nyers, az bántja őt
S vonzza, mi finom.

Ott is légy szerény nagyon
S hallgasd estelig,
Hol egy bölcs nagy dolgokon
Elelmélkedik.

Költeni merész dolog,
Bizzátok reám:
Jó barátok, asszonyok,
Mind jöhettek ám!

Csak te, csuhátlan barát,
Ne papolj nekem:
Ásításra bírsz, de ládd,
Szerénységre nem.

Ne daráld szünetlenűl,
Mi a költemény!
Gyermekplundra ez, mibűl
Rég kinőttem én.

Ma a költő malma jár
Nem kell oda gát.
Ki a költőt érti, már
Élvez s megbocsát.



BOLDOG KÉJVÁGY.

Ne hallják, csak bölcsek s vének,
Mert gúnyt űz a pór belőle:
Élő vágyról szól az ének,
Mely a lángba halni dőlne.

Hűs közén szerelmi éjnek,
Mely nemzett, melyen nemzettél,
Egy új vágynak, egy új kéjnek
Hona lett a mécses szentély.

Lelked szárnya kifeszűl, és
Elhagyod a sötét ágyat,
Magasztosabb közösűlés
Kéjét sejti tisztult vágyad.

Távolság már nem riaszthat,
Hol világ van, oda szállasz,
S míglen csak a fényt szomjaztad,
Mint a lepke, lángban állasz.

S míg e kettőn át nem haladsz:
Halálon s föltámadáson,
Csetlő, botló vendég maradsz
Ezen ködös földvilágon.[56]

Ha áldott lőn egy lenge nád,
Hogy a világnak édességet ád,
Ugy áldd, ég, ezt az iró szárat,
Hogy méz legyen, mi ebből árad.

 
 
0 komment , kategória:  GOETHE KÖLTEMÉNYEI  
szeretettel
  2013-10-12 15:21:50, szombat
 
  NYUGAT-KELETI DIVÁN.
(1814-1820.)



A FORDÍTÓ NÉMELY ÉSZREVÉTELE
A NYUGAT-KELETI DIVÁNHOZ.

E csoportot, fordítói ambitióm kedvenczét, nem bocsáthatom világgá egynéhány megjegyzés nélkül. Commentárt, bár a «teljes» Divánra nagyon is ráférne, nem szándékozom adni. Van ebből elég azok számára, a kik tanulmány tárgyává teszik Goethét és irodalmát. Ámde ezek úgy sem érik be a fordított Goethével, s ha egyáltalán olvassák, nem annyira élvezni, mit birálni készek, a mire joguk van s a mivel a fordítót megtisztelik. De mi a megértést illeti, bevallom, hogy előttem azt, a mit a költőből és néhány személyi adat lexiconszerű kiböngészéséből meg nem értettem, a keleti ősirodalomból vett tanulmányok, sőt maga Goethe félkötetes jegyzetei sem világossá, sem élvezhetővé nem tették. Egyáltalán e helyütt különösen ki kell emelnem, a mi ezen egész kiadás összeválogatásának - mind a mennyiségre, mind pedig a minőségre nézve - vezető elve volt, hogy nem tudományt, hanem művészetet kívántam nyújtani az olvasó közönségnek. A mit csak mások után bírok érteni és érezni, azt legfeljebb hogy prosában tudnám valahogy tovább adni, de a költői reproductióra szükséges lelkesedésnek híjával lenne; tehát nem is lelkesíthetne senkit. Ezen elvet követtem az egész munka tervében s mikor már a terjedelem szempontjából is válogatva kellett a rengeteg anyagot az általunk elbírható mértékre leszállítani, legalább nem csupán anyagi vagy önkényesen kritikai tekintetek, hanem eszmei tudatosság, mondhatnám: törvény jelölte ki az útat és a határokat.

Ha tehát commentárt nem, de szorosan vett magyarázatot sem nyújtanak e sorok, mi a hasznuk és rendeltetésük? Szabatosan magam sem bírnám előre megmondani. Azt hiszem, az egyes darabok nem szorulnak más magyarázatra, mint a melyet némely helyütt jegyzetképen interpoláltam. De az egésznek összefüggése van, melyet fordítás közben élveztem, de melyre a naiv olvasót (s főkép ilyent kívánok) külön figyelmeztetni érdemes. Ez összefüggés felismerése fokozza az élvezetet s kitölti a számos darab kihagyásából támadt hézagokat. - Továbbá: a Diván a bölcseség, néhol a mysticizmus és a symbolismus túltengései mellett, főkép erotikus költemény. Sok helyütt az Elegiák merészségein is túltesz - s ez, ha már a negyven éves költőnek is védekeznie kellett elegiái miatt, a hatvanöt éves Goethét a profanum vulgus előtt épenséggel a perversitás, sőt a nevetségesség vádjának tenné ki, ha nem volna bebizonyítható, hogy ez az erotika a legnemesebb, a legédesb asszonyi szerelemnek szülötte, mely valaha költőt önzetlenül, szenny nélkül, tisztán magasztos költői lényeért boldogított. Végül: a csoportozat czíme, alaptárgya, nyelve, színhelye, környezete és hangulata akarva idegen, tehát félreértésnek van kitéve, még a költő hazájában is, hát még minálunk. A fejedelmek mellé, ha külországban tesznek látogatást, benszülött hadsegédeket szokás rendelni, pedig azok európai ruhában járnak. Ha meg véletlenűl, valami szeszélynél vagy mélyebben rejlő tervnél fogva egy rendkívüli alak keleti ruhában, barnított arczczal, brocat palástban, gyöngytől és drágakövektől csillogó turbánnal száll meg nálunk, nem engedhetjük a királyi bölcset egyedül menni az utczára, hanem kisérőt illik melléje adni, ha még oly alárendelt állásbelit is, a ki a bámész népet suttogva rendreutasítja, ha csak kíváncsiságból és fejcsóválással találnak körülötte tolongani, vagy éppenséggel megmosolyogni volnának hajlandók a fenséges aggastyánt. - -

Az irodalomismerők és -tanítók bőven és hitelesen magyarázzák, hogy Goethe már korán érdeklődött a keleti irodalom iránt, hogy az ó-szövetség könyveit már mint ifjú eredeti nyelven olvasgatta, hogy később Hammer és más fordítók révén tanulmányozta a perzsa, az indus és arabs költészetet és mélyen belehatolt az idegen világnézetekbe, szokásokba és a kelet erkölcsi jelmezébe, - hogy e világba menekült a sivár jelenből, a Napoleon kalapácsa által majd ízekre zúzott hazából s végűl, hogy formában teljesen keletivé lévén, mégis megmaradt nyugatinak s a modern világot világította meg a keleti verőfény sugaraival. (Ezt az utóbbi mondatot, nehogy falsummal vádoljon egy tanár, a magaménak vallom, de odaadom olcsón.) Mindezeket meghagyom, a hogy írva vannak; tisztelem a fáradtságot, melylyel írták s óvakodom azzal ingerelni a tanúltakat, (genus irritabile doctorum), hogy mesterségükbe ártsam magamat - apparatus nélkül. De azért őszintén vallom azt a hitemet, melyre olvasóimat is rátéríteni hő óhajtásom, hogy a Nyugat-keleti Diván-ban épen a keletiesség az, a mi legkevesebbet ér és legkevésbbé sikerült. Formában, hangulatban - ha megköveznek is - a Bodenstedt Mirza Schaffy-ját keletiesebbnek s e részt tökéletesbnek tartom, mint a Dívánt. A mi pedig egyenesen a keleti költők és bölcsek szövege után van fordítva vagy átdolgozva, az a németben is jobbára zavaros, idegenszerű, úgy hogy Goethe maga is tán csak akkor értette teljesen, mikor leírta. Én tehát a Divánban nem a keleti világ hatását látom Goethére, hanem annak felhasználását a legnagyobb és leguniversalisabb költő részéről arra, hogy agg korában is költő lehessen, az ifju poéta minden aspiratióival; hogy ne kelljen sem az orakulum tömjénfellegébe bújnia, sem a szemlélődés hideg, noha bölcs «mondásaira» szorítkoznia; hogy másrészt, ha egy még mindig gazdag képzelet és égő szenvedély áradozik dalaiban, ne találkozzék a kétséggel, mely őszinteségét, a gúnynyal, mely tehetségét, vagy a szenteskedéssel, mely erkölcsét vádolná. Ő ezért - tudva és akarva, ha az avatatlanoknak nem hirdeti is - costume-öt választott. Úgy tett, mint egy fejedelem az álarczos bálon. Méltóságán alól levőnek találta az álarczot felkötni; inkább csak kezében tartotta, egyaránt készen arra, hogy a hol illő, a hozzávalókkal szemben, levesse, kényesebb perczekben és helyzetekben pedig föntartsa az incognitót. Hafizt isteníti és elérhetetlen magasságba helyezi maga fölé; de akárhány helyen azonosítja magát vele. Viszont ott, a hol Hafiz teljesen eltakarná (s rá is férne a takargatás), egyszerre kibújtatja valódi arczát, a Morgenröthe szóra rímelve Hatem-et, úgy, hogy minden épfülű ember Goethe-t teszi a Hatem helyébe.

De azért ne higyje senki, hogy a keleti jelmezt csupán opportunitási maskarára akarnám magyarázni. Mélyebb, igazán psychológiai és művészi okok voltak itt döntők, különösen olyan lyrai költőre nézve, mint Goethe, a ki sohasem költötte tárgyát és mégis félszázadnál tovább maradt lyrai költő, a kinek tehát minden verse vallomás és, a mennyiben másokat is ajakára vesz, félig meddig indiscretio. Az ily poéta csodát kíván magától. Két merőben ellenkező dolgot akar egyesítení: mindig új akar lenni - mit a művésznek egyáltalán akarnia kell - s mégis megmaradni a réginek: megóvni szellemi és érzelmi lényének egységét, folytonosságát. Goethéhez nem illett vénségére új «genret» keresni magának, de nem is juthatott eszébe letenni a tollat vagy a lantot, mikor csak úgy hullámzott benne az érzés, égett a tűz, rajongott a képzelet, mint azelőtt s még az eszmék szövődése, valamint a legérettebb kor elvont bölcsesége is - aesthetikai, politikai és vallási felfogása - a legzengőbb és legjátszóbb nyelven, nem prózában, hanem mint zene tódult ajakára. Örökifjú lelkét kénytelen volt kitárni; örökifjú művészete a maga erejéből - nem senilis hiúságból - megnyilatkozást keresett. De restelte volna belső ifjúságát a fiatalság külső sallangjaival cziczomázni. Nem volt az az ember, a ki a «modernek»-hez száll alá, hogy divatban maradjon vagy a ki kényszeredett mosolylyal biztosítja az unokákat, hogy öreg ember nem vén ember. Tehát, hogy fiataloskodni ne látszassék, még öregebbé tette magát - egy pár ezer évvel s mint a görögöknél is avíttabb jós zengte a bölcseséget oly régiókból és epochákból, a mikor az öreg embernek sem vált szégyenére a szerelem, a bor, a dal, a rajongás, a mámor.

Igy nézem én Goethét az ő keleti álomhonában; nem dervis az, se nem koránmagyarázó, sem sultán, sem kalmár, sem Hafiz-fordító, sem csaposlegényt czirógató kéjencz, hanem ugyanaz a Goethe, a ki ifjonta kápráztatta az embereket: az örökifjú lángész, a kiben egyaránt nagy és kifogyhatatlan a genie és a szenvedély; a folyton élvező, de folyton is vágyakozó ős-egyén; az az ember, a kit bámulói is oly ritkán ismernek meg legjellemzőbb oldaláról, mert nem sejtik, mennyit és mily mélyen érzett; azt a költőt, akit Petőfi hidegnek ítélt! Olympikusnak nevezik, sőt félistennek, pedig isten már azért sem lehetett, mert ahhoz nagy volt a temperamentuma.

A szerelemről kellene még itt szólanom, mely az itt közlött versek javának tárgyát teszi. De egész regény lenne belőle, ha Marianne v. Willemer alakját - az utolsó asszonyét, ki Goethet szerette - csak a legfutólagosabb villámfénysugárral is meg próbálnám világítani. Olvasni kell az ő és férje hátrahagyott levelezését Goethével, mely a költő 64 évétől haláláig meg nem szakadt.[54] E levelek közt csak egy van, a melyben Goethe tegezi Mariannet. Ez a «te», valamint a levél közvetlen stílusa, mely Goethe prózájának akkor már feszes és ünnepélyes, tréfában is preciosus modorától elüt, külső bizonyítéka annak, a miről a Diván «Sulejka» könyvéből is meggyőződünk, hogy e nő egy pár napi vagy órai boldogságért odaadta egész lelki életét annak az embernek, a kiért mindent áldozni az ő szemében nem bukás volt, hanem szentté avattatás. Nem is úgy adta neki szerelmét, mint halandónak szokás, a ki tovább is a földön marad. A vágy, hogy viszontlássa, a fájdalom, hogy nélküle már neki üres a világ, édes, szívhasító hangokon, de aranyos szerénységgel is nyilatkozik a szép fiatal asszony leveleiben, tetteiben, verseiben. Hanem azért szíve mélyén úgy érezte, hogy nincs ily percznek folytatása és hogy olyan ő, mint a hellén világ földi szépei, kiket Jupiter látogatott, - a kétszer nem jövő. - Ez a nő, a nép gyermeke, egy linczi színházi fodrásznő lánya, mint gyermek kerűlt a frankfurti színpadra s tánczával, énekével és szépségével feltünvén, a gazdag Willemer, frankfurti senator és színházprotector házába fogadta, hogy romlástól óvja. Később a felserdült hajadont, kit a világ megszólni kezdett, az öreges úr saját, Mariannenal majdnem egy korban levő lányainak beleegyezésével hitvesévé tette. Kevéssel ez után ismerkedett meg Willemer Goethével, ki később Frankfurtba jövet, három hetig vendége lett a «Gerbermühle» nevű nyaralójában. Itt hozta össze a poezis - a Galeottók legnemesbike - a két szívet, hirtelen és hő együttdobbanásra. Egy évvel később Heidelbergában volt új találkozásuk s itt csaphatott ki a láng, melyben ég felé lobogott szerelmük - hogy neveiket dioskur-csillagzatként szegezze a költészet mennyboltozatára. Az asszony ártatlanul botlott lány volt, míg Willemer titkos tanácsos hitvesévé nem tette. Goethe csókja pedig, melyet szűzies odaadással, szenvedélytől menten, mintegy alázattal fogadott el a kedves asszony, nemhogy beszennyezte volna, inkább fölmagasztosította előbbi sorsa fölé. Nem hiába, hogy szerette Goethének elénekelni az «Isten és a bajadér» balladát: a költő volt szemében az a Mahadő, a kiért ő az égő máglyára rohant - s magára vette a zársorokat:

Meghatja az Istent a bűnben a bánat;
Botlott sziveket örök égi bocsánat
Tüzes öleléssel az égbe emel.

Goethét, ki e szerelemből táplálta a Sulejka-könyv oltárlángját, ezért is megszólhatja a banális rágalom, mely önzőnek és szívtelennek szereti feltüntetni a világ legszerelmesebb dalnokát. De azért az igazán fenkölt és érző szívek csak örülhetnek rajta, hogy a sors vagy az énekes korával járó tartózkodás nem engedte meg a csodálatos pár újabb találkozását vagy összeszokását. E szerelem csak versekben folytatódott, tehát nem is aljasodhatott le viszonynyá. De gyönyör és tisztelet tárgya lett milliók és nemzedékek számára az által, hogy költészet vetette ki a szikrát oly érzéshez, melyből ismét a költészet legcsodásabb lángja lobogott világgá.

Ennyit akartam e rendkivüli és sajátságos könyvhöz megjegyezni, nem hogy mélyeit megvilágítsam, hanem, hogy félreértések ellen megvédjem. Hasonlót kell vala tennem - s még jutalmazóbb lett volna tán az igyekvés - az Elegiák, talán a Sonettek dolgában is, de a tér, az idő és a hosszú, bizony nehéz fordítási munkától megcsappant erő nem engedték. Csak annyit hadd jegyezzek meg, hogy mind a két könyvet, az Elegiákat is, a Divánt is, főleg az ifjuságnak és még inkább az öregeknek ajánlom olvasmányul. Amazoknak az idealismus, ezeknek az elmúlt tettekből és szenvedésekből eredt bölcseség fogja megaranyozni. A delelő kor a drámát és az epost kedveli, azt, a mit valónak hirdetnek neki, az élet és viszonyok küzdelmét, a melyben a férfiak és az asszonyok maguk is benne vannak. Az ifjúkor az, mely a vágyban éli világát. Az aggkor viszont a visszaemlékezésben él. De az emlék is alapjában aligha más, mint vágy, mely a múltba visszafordul.

 
 
0 komment , kategória:  GOETHE KÖLTEMÉNYEI  
szeretettel
  2013-10-12 15:20:50, szombat
 
  RÍMEK, PÉLDASZÓK, SZELID XÉNIÁK.[52]



Az emberek közt élve, meglásd
Hogy sohasem kimélik egymást.

---

Ha komolyat tréfálva mondok,
Az igazságon mit se rontok -
S ha komoly szóval néha játszom,
Nem lettem más - csak annak látszom.

---

A szót ne erőltesd... Ha kedvez az óra,
Önként nyilik ajkad az igazi szóra.

---

Akarsz kényelmes életet?
Legyen mindenkor két zsebed.
Egyikből venni kell,
Másikba tenni kell;
Okos király országokat
Boldoggá tesz s kifosztogat.

---

Feledve a múlt csarnokában
Lappang a remek évekig.
Ne félj! Későbben vagy korábban
Majd fölfedik és élvezik.

---

Koszorú-kötésnek
Nem nehéz a titka;
De a fej hozzá,
Az ritka.

---

Ahoz, hogy plánta nőjjön nagyra,
Az irányt a kertész megadja.
De ahogy ember nagyra mehet,
Ahoz legtöbbet maga tehet.

*

De itt is legtöbb hasznot az hoz,
Ha nem tapadsz csak tenmagadhoz.
Vedd mintaképnek a legjobbat:
Ha téveszt néha, mindig oktat.

---

A ténta bölcs egy oktató,
De nem mindég helyén való.
Ha írsz vele, tán gyöngyöt adsz...
Ha ontod, azt mondják: Malacz!

---

Ki nem fér ágyába,
Meghűl a lába.

---

Az arczán látható legott
Ha asszony jó urat kapott.

---

Ismertem furcsa férjet,
Nem példa nélküli.
Megveri feleségét,
Aztán megfésüli.

---

Nem gyötrene engem
Olyan szörnyen semmi,
Mint fönn az édenben
Egymagamra lenni.

---

Inkább farkasnak korbácsot,
Mint ősz hajnak ifju gáncsot.

---

Ezer legyet vertem este agyon.
És még is egy felköltött hajnalon.

---

Az volna dicső, ha kitalálnák végül,
Hogy égjen a gyertya koppantó nélkül.

---

Bolond az, ki esküt teszen:
Ebből az ételből sohasem eszem.

---

Öltöztess föl egy rudat,
Mindjárt kisasszonyt mutat.

---

Ha aluszom, magamnak pihenek.
Ha dolgozom, nem tudom, hogy kinek?

---

Nagy szivem keserve,
Meg vagyok én verve:
Álmaim nem teljesűlnek,
Eszméim nem sikerűlnek.

---

Helybehagytam, belényugodtam -
De szemeimben a köny ott van.

---

Ki abbahagyta, mihez értett
S olyant, mit nem bír, megkisérlett,
Azt nem csudálom én
Ha tönkre mén.

---

Csak egy van, el nem tűrhető:
A szakadatlan szép idő.

---

Holtnak mit ér a tömjénfüst?
Míg élt, azt mondtad mindég: Üsd!

---

Utókor, jól ismerlek téged.
Kinek is állítsz ércz-emléket?
Nem a nagynak!
Csak magadnak.

---

A sok szakács elsózza a levest,
A sok cseléd mind ácsorog csak.
És a világ, nem mondom örömest;
Kórháza - beteg orvosoknak.

---

Bármily nehéz a gondod,
A remény nincs kiirtva.
Ha már az ég beomlott,
Fölszáll még egy pacsirta.

---

Az teljes életére koldúl,
Ki kárt vallott s szégyent azontúl.

---

Akárki légy - egy elől nincsen mentség:
Egy végső napot érsz s egy utolsó szerencsét.

---

Mit a nemes vét ellened,
Ne vedd föl, hanem húnyj szemet.
Adóskönyvébe írja ő,
És nem lesz hanyag fizető.

---

Ki szerencséjének kovácsa,
Aranynyal ér föl kalapácsa.

---

Ne haragudj' az ifju csemetékre -
Becsüld az ifjat és ne köss bele
Természet-nagymamának mért ne
Lehessen néha bolond ötlete?

---

Kifejletlen korunkban
Mi álltunk mindig utban.
Most meg mi mondjuk: Pfuj!
Mindenre, a mi új.

---

A szemtelenség is eltűrhető.
Hogy hogy? A gyermeknél, mert övék a jövő.

---

Szivárvány a szép költemény
Nem kél, csak felhők hátterén.
A költő víg vagy szomorú,
De eleme a mélabú.

---

Nem hatsz a népre? Mind oly tompa?
Fékezd e dűht.
A kő, mocsárba dobva,
Nem vet gyürűt.

---

Nem haragszom én a népre:
Csak dorongot adj kezébe.
Míg dorongol, nagyszerű.
Csak, ha ítél, együgyű.

---

Ki a legdühösb biró,
A ki nékem rontott?
Hát - a dilettans iró,
Ki az írásról lemondott.

---

Én? Önző? Még tán el is hinnék!
Egy önző van csak: az irigység.
Bár mily külön uton megyek,
Irígységen nem értetek.

---

Hogy mi jó van
Cseresznyében és bogyóban,
Csak kettő mondhatja meg:
A veréb és a kis gyerek.

---

A jót, mit néha tettem,
Azt régen elfeledtem.
De azt a pár hibát
Megérzem életemen át.

---

Divide et impera! - Jeles.
De jobb: Egyesíts és vezess.

---

Ha egyszer rászedtél, barátom,
És észreveszem, megbocsátom.
De ha megmondod, szemtől-szembe',
El nem felejtem életembe'.

---

Mi vitte előre azt a kontárt?
Kis ujjakon járt.

---

A példaszóból a nép beszél,
De csak annak, a ki köztük él.

---

Mért bánt úgy némely írásfajta?
Egykor magam is kaptam rajta.
De ha gubóba fonódik a hernyó,
A zöld levél már néki nem jó.

---

Egy törvényt érts meg,
És ne sértsd meg;
Ez furcsa kor:
Nem szív kell néki, csak modor.

*

Illan a jó:
A modor kézzel fogható.

---

Hogy kedvez a szerencse,
Mi hasznát látja Pál?
Ha főtten esik a lencse,
Ő nála nincs kanál.

---

Ez a világ nem darakása,
Azért ne tátsd a szájadat.
Kemény falat nem egy akad
S kinek nincs foga, harapásra,
Az megfulad.

---

Mért szidod az üveget, hogy görbe?
Ne nézz olyan csúnyán a tükörbe!

---

A tenger szája habbal teli.
De azért a földet el nem nyeli.

---

Míg süt a nap, mozdúljatok,
Mert jön az éj, hol senki sem mozog.

---

Ne formáld a földet, meg van az formálva.
Mindent meggondolt a teremtés királya.
Koczkád el van vetve, kövesd, mire mutat,
Pályád meg van kezdve, csak te járd az utat.
Nem változtat azon sem aggság, se bánat,
Arra való csak: hogy sodrodból kirángat.

---

Ha panaszkodik a szegény:
Hogy hagyd, számára nincs remény -
Még mindig üdvhozó
Egy enyhe szó.

---

Panaszlod, hogy van ellenséged.
Hogy is legyen barátod néked,
Kinek, hogy ő ilyen s te más,
Örökös lelki furdalás?

---

Kél a nagy ember, mint a gomba, -
Jó, jó. - És hetykék! - Az se sért.
Tőlem ki-ki lehet goromba,
De csak is abban, mihez ért.

---

Oh ég, hogy érdemeltük ezt?
Az ökörszem is énekelni kezd!

---

Ellent ne mondj! Csak mind halálig
Hallgass, ha bolond prédikál.
Tudós is tudatlanná válik,
Ha tudatlannal szóba áll.

---

Sohase űlj tanácsot,
A jótét hova foly.
Dobd vízbe a kalácsod',
Megeszik valahol.

---

Mért jut a tétlen kéznek épen
Mind az a drága jó? -
Ha a jobb nem diszítné szépen,
A bal mire való?

---

A kelést; ha megszúrod
Nyilik s gyógyúl a seb:
A sz..., ha túrod.
Csak b.........

*

De erőszakkal gyúrhatod,
Hogy testet nyer meg alakot.
S mi lesz akkor? Izé...
Európai nyelven: Pisé.

---

Mint tenger dúl a szenvedély, de végűl
A földön rést sohsem hasít,
Ám partra veti örök nyereségűl
A költészet szép gyöngyeit.

---

«Külön jársz! Ez sokakat sért
S nem is épen bölcs dolog.» -
Nem írok én néktek tapsért,
Hanem hogy tanúljatok!

---

«Barátot bántsz meg ellenséget
Egyszerre! Ez nem bölcs dolog!»
Mit bánom ezt a nemzedéket?
Az unokákra gondolok.

---

Minden öreg ember Lear király.
A ki fegyvertársa volt,
Azt elvitte a halál.
A ki él, az néki holt,
Más vonzalmat s kapcsokat talál.
Az ifjúság meg magának él,
S nincsen abban értelem,
Ha az aggkor így beszél:
Jer és öregedj velem.

---

Ne kérkedj' bölcseséggel,
Jobb volna néked a szerénység.
Ifjú hibáid' alig követéd el,
Már új hibákba ejt a vénség.

---

Tűrd szívesen, ha az ifjú fecseg:
Mi új, az cseng. Mi régi, az recseg.

---

A vén bolonddal már ki gondol?
Mind olyan gomb, mely már nem gombol.

---

Beh furcsa különcz ez az emberiség!
Hiába vagy okos, hiába derék.
Puhúlj, légy nulla! - Ez nékik elég.

---

Nagy hírt hajhászva ne keress,
Kivált, ha alkonyúl már életed.
Csak légy egy századig hires,
S már alig lesz, ki emleget.

---

Nem kell nekem a nyavalyás portéka.
Gyógyúlj, aztán danolj, poéta!

---

Hogy mit beszél a szomszéd,
Eszemben nem forog.
Csak magammal egy volnék!
De hát ketten vagyok.
Minden cselekedetbe
Egy «itt» vagy «ott» vegyűl,
Az egyik elsietne,
Míg a másik leűl.

*

Ezen is egyre-másra
Segíteni lehet:
A tiszta fölfogásra
Jön bátor, fürge tett.
S ha el fogod szalasztni
A czélt véletlenűl,
Fogadd hálával azt, mi
Váratlan sikerűl.

---

A tömegben egy hibát leltem:
Hogy mihelyt kutya van a kertben,
Segédűl hív legott
Csalót vagy zsarnokot.

---

Nem nagy baj, ha butát beszélnek,[53]
S ha írnak is butát sokat.
Nem hal bele se test, se lélek,
Minden a régiben marad,
De hogy megtestesítve nézzék,
Mi félszeg, sokkal bajosabb,
Mert hol az észszel küzd az érzék,
Az ész a rab.

*

Kidobtam hát az országútra
A sokfejű bálványokat,
Pusztúljon Visnu, Bráma, Putra
Játszék, mint Klischnigg, majmokat.
Most rámijesztne Nilus felől
Még kutyafejű Isten is.
Eredjetek már szemem elől,
Szent Osyris és szent Izis!

---

A kommentálás szép dolog,
Én attól sohse fázom:
Mit ki nem magyarázhatok,
Azt belemagyarázom.

---

«Eszedben halhatatlanság jár;
Ha hiszesz benne, add okát már.»
Főok, hogy senki se
Bír élni nélküle.

---

Ha napszerű nem volna már a szem,
Nem látná meg a napot sohasem.
S ha nem lappangna bennünk égi szikra
Az isteni szép sohsem boldogitna.

---

Jól jársz, ha idején kívánsz
Egy csöndes fészket menhelyűl.
A zöldben addig jó a táncz,
A míg Fortúna hegedűl.

---

«Sohse felelsz ellenidnek,
Kik úgy megmartak?»
- Hát te szeretsz oly útra lépni,
Mit tele.......?

---

A varjat; mely környez,
Ne szidd káromkodván.
Mért is lettél rézgomb
Fönn a falu tornyán?

---

A rosszat csak magasztald bátran,
A siker biztos, bére nagy.
Felűl uszol a pocsolyádban
S a kontárok védszentje vagy.

*

De a jót szidni - csak kisértsd meg,
Egy darabig tűrik a csínyt.
De majd ha egyszer észre tértek,
Fölrúgnak érdemed szerint!

---

Mind e kutyát és bitangot
Elintézi más bitang.
Sohse bánd a kutyahangot,
Míg munkára hív harang.

---

A tiszta rím, barátaim,
Tetszést méltán arat,
De becsesebb, mint tiszta rím,
A tiszta gondolat.

---

Mért lettem royalista?
Az oka tiszta.
Mint költő úntam mind, mi korlát,
Szélnek eresztém a vitorlát.
Mit tettem, egymagam tevém meg,
Nem volt, kitől tanácsot kérjek,
Az öreg Fritzet követém:
Annak se kellett vélemény.

---

«Mesterhez soha sem fordúltam,
Szégyennek tartanám.
Én mindent magamtól tanúltam.» -
No, meg is látszik ám.

---

A hogy szeretnek
S gyűlölnek a nők,
Abban lehetnek
Mesterek ők.

De vélemény ha
Nőbe' vagyon,
Az bizony néha
Furcsa nagyon.



AZ EGYESŰLT ÁLLAMOKNAK.

Amérika, te boldogabb vagy,
Mint a mi ódon continensünk!
Ott várromot nem mutogatnak
S bazalton túdós szeme nem csüng.
Munkádból föl nem ver még,
Hogy múltba visszaszállj,
Haszontalan emlék
És hiú viszály.

---

«A Goethe-emlékre mit adjak?»
Kérdik sokan, «ha rám kerűl a sor?»
Ha én nem rakok emléket magamnak,
Honnan kerűlne a szobor?



A PANTHEISTA.

A Minden és Egy! Hagyjuk már!
Nem értek abból mitsem.
Tehát van személyes tanár,
S személyes Isten nincsen?

---

Jó az isteni félelem,
De egyszersmind nagy kényelem.
Hit nélkűl, vallást nem ismerve
Sokkal nagyobb az élet terhe,
Maga eszén kell tenni, venni,
Mással s magával békén lenni
És persze bízni szív szerint,
Hogy Isten mégis ránk tekint.

*

Kiben tudás van és művészet,
Úgy is vallásos.
S a kiben nincs tudás, művészet,
Legyen vallásos.

---

Atyámtól van a termetem,
S a rendes, pontos élet.
Anyámtól víg természetem,
S hogy szívesen mesélek.
Az ük a nők után esett,
Ebből van némi részem,
Az ükné ékszert szeretett,
S ezt néha én is érzem.
Így forrván össze négy elem,
Hogy nincs, ki szétveheti,
Az egész lurkón, kérdezem,
Mi hát az eredeti?

---

Külső, belső életemet
Kettéosztni sohse bírtam.
Mint egészet, nem mint felet
Írtam mindent, a mit írtam.
Szívem és eszem szerint
Adtam híven, a mit adtam.
S így, barátim, váltva színt,
Mindíg ugyanaz maradtam.

 
 
0 komment , kategória:  GOETHE KÖLTEMÉNYEI  
szeretettel
  2013-10-12 15:18:33, szombat
 
  ISTEN, KEDÉLY ÉS VILÁG.[48]



Csak derűljön ki az ég,
Ezret számolsz s többet még.

PROOEMION.

Annak nevében, a ki önmagát
Alkotta s alkot örök léten át,
Annak nevében, ki hitet teremt,
Szerelmet, erőt, munkát, végtelent,
Annak nevében, kit mindég idéznek,
De lényege nem tárul föl az észnek:

*

Ne véld, hogy fül őt hallja, szem meglássa,
Minden, mit ismersz, csupán hasonmása;
S eszed leglángolóbb szökellete,
Hasonlattal, képmással éri be.
Ő vonz, derít, maga felé ragad
S az út virágos lábaid alatt -
Nincs távolság, nincs többé múlt, jelen -
S a merre lépsz, környez a végtelen.

*

Mily Isten volna az, ki csak kívűlről lökve
Így forgatná a teremtést örökre?
Nem! Ő belűl mozgatja az egészet,
A természetben ő és benne a természet.
Úgy hogy mi él s mi kél, mind ő reá vall,
S nincs semmi az ő ereje híjával.

*

Bennünk is világegyetem kering,
Azért szokták meg bölcsen népeink,
Hogy ember, mi tökéletes neki,
Istennek, istenének nevezi,
Reábiz mindent, földet és eget,
Fél tőle, sőt szereti, ha lehet.

---

Egy pár óra alatt
Meglelte az Isten az igazat.

---

Isteni hit
Már magába boldogít.

*

Sőt némely ember így is vallja:
Kit Isten megcsal, meg van csalva.

---

Az ős természet ligetén
Mint hímes réten járok én.
Szép forrás űdít szűntelen:
A hagyomány, a kegyelem.

---

A hol a víz ketté szakad[49]
Az első élet ott fakad.

*

S mihelyt a vízek árja terjed,
Eleven lények ezre gerjed.

*

Ott kúsznak a szörnyek, - gerinczük aszik,
Belőlük a plánta kiágazik.

*

Átlátszó, tiszta űr a levegő,
De kebliben ott az aczél meg a kő
Egymásra csapnak, lángra kapnak.
S lesz kőhullás meg ércz-eső.

*

Mert mit eleven tűz megragad,
Formátlan súly már nem marad -
Elillan és a lég fölissza.
A honnan jött, megy oda vissza.

*

Így száll viszont a földre le,
Minek itt volt eredete:
S így mérték azt a föld fiára,
Hogy egyszer anyag, máskor pára.

*

S ki végig futna az elemeken,
Földön, tűzön, vizen, legen,
Mégis azt látná csak, hogy ő
Tőlük merőbe' különböző.

---

Mért tör a tű éjszakra fel?
Magába nyugtot sohse lel.

*

Vég-megnyugvásra akkor tér,
Ha egyszer pólus pólust ér.

*

Idő fia, ember, áldd a teremtőt,
Hogy össze nem engedi érni a kettőt.

*

A mágnes titka más mi lehet?
A szerelem és gyűlölet.

*

Ha magadforma jő elődbe,
Azonnal fogsz távozni tőle.

*

Mért kell a fiúnak a tánczra leány?
Mert páros páratlant kiván.

*

A parasztok, kik csapszékben űlnek,
Előbb-utóbb birokra kerűlnek.

*

A szolgabíró majd elintézi,
Mert őt a paraszt másnak nézi.

*

De mágneskőtől maradj messze,
Nehogy a delejtűt megtévessze.



A PLÁNTA ÁTVÁLTOZÁSA.

Megzavar, édesem, e sok ezernyi virág sokadalma,
Melytől hemzseg e kert? Ennyi szín! Ennyi alak!
Vad hangzásu nevet hallasz sokat, ámde füledből
Tűnik nyomtalanúl, egyik a másik után.
Más más mind ez idom, mégis megegyez valamennyi
S így rejtett törvényt sejtet a tarka sereg.
Oh ha megadhatnám, kedves szeretőm, a megoldást,
Könnyedén és rögtön lelve a bűvös igét!
Addig nézd eredőben, fokról-fokra a plántán
Mint alakúl a virág, mint jön elő a gyümölcs.
Magból kél a növény, mihelyest termékeny öléből
Mint életre valót napra bocsátja a föld,
És az ingerlő, örökös rezgésü sugárra
Bízza az ifju levél zsenge, finom szövetét.
Egyszerüképen aludt az erő a csirában. Egy élet
Tervszerü mintáját zárta magába a sejt.
Szárt, gyökeret, levelet, még szín és forma hibázván,
Nyugvó életet óv szárazon így meg a mag.
Ámde a nedvesség gyöngéd ölelésinek enged
És a sötét börtönt már odahagyni siet.
Egyszerü még a növény emez első megjelenése,
S tűkrözi az ember gyermeki zsenge korát.
Most hajtást hajtás költ, bog bog után megujítja
Az első képzést; sorra tetézi ujabb.
Mégsem egészen olyan, mert változatosb a levélke.
Fejlettebb mindég, mint az előbbeni volt.
Terjengőbb, rovatosb, részekre, izekre oszolva,
Mellyeket az ős szerv egybe-növeszte alúl.
S így törekednek elő a teremtés adta tökélyhez,
Mellyet egy-egy fajban bámul az emberi ész.
Duzzadt, dús alapon csipkés, ezer águ szövettel,
Mintha a végtelenig nőne a sarjadozás.
Ámde a természet itt vaskézzel megakasztja
A fejlést s nemesebb czélra terelni ügyes.
Nedvet nem pazarol, s az edényeket összeszorítván,
Rögtön gyöngédebb mérveket ölt a növés.
Lassúbbá lesz a szélek túlbuja fejledezése,
Míglen erősb bordát fejt ki magában a szár.
Ám leveletlenűl, sebesen kel a könnyü, nyulánk tő,
Hogy csodaképződés lepje meg a figyelőt:
Számos-számtalanúl sorakoznak körbe a szirmok,
Nő a levélre levél, apraja nagyja' tövén.
Szára körűl a virág magrejtő kelyhe kiválik,
S ebből mint a tökély fő foka: dús korona.
Így pompázik a természet teljes ragyogásban,
Folyton eléd tárván a haladás fokait.
Mindig is új csudaként látod himbálni a rózsát
Egybesimúlt levelek dús szövedéke közűl.
Ámde csak új fejlésnek hirnöke mind e virágzás,
És a szines levelek érzik az égi kezet.
Megzsugorodva maguk, párjával eresztik a szirmot
Gyöngéd frígyre elő, váltva a nőt, a himet.
Kedvesen állanak ott, sűrűn bekerítve az oltárt,
A vágyó jegyesek. Áldva csapong le Hymen.
Fűszert szór körül és hő, enyhe, erőszakos illat
Mindent éltetvén, tölti el a levegőt.
Rögtön kél s dagadoz, egyenként, majd myriádban
A mag, rejtekiben, zsenge gyümölcsök ölén.
Itt befejezte erője örök gyürüjét a teremtés;
Ám rögtön belenyúl ó karikába az új,
Úgy hogy terjed a láncz szakadatlan minden időkig,
S élő lesz az egész, mint az egyes tünemény.
- Most nézz, kedvesem, újra a sokszinű, tarka virányra,
Nem fog bántani mint zűrzavaros keverék.
Minden egyes növevény örökös törvényeket hirdet,
Mind e virág lelkét hangosan érteti meg:
S mint ezeken kibetűzted a természet jegyirását,
Ráismersz egyebütt, bármilyen új is a jegy.
Így, ha a féreg csúsz, vagy a pille lebegteti szárnyát
Vagy alakot ha cserél néhol az emberi test,
Jusson eszedbe az is, hogy' támadt ismeretesség
Köztünk s mint fejlett abbul az összeszokás,
Mint ért majd meg a szív melegében az enyhe barátság
S mint a virágra gyümölcs, hogy jöve a szerelem.
Gondold, mint fejté ki a természet sziveinkből
Ennyi alakban az egy, hű meleg érzületet!
Áldd velem e napot is! Szerelem szent, hogy ha törekszik
A rokonérzület és ész egyezése felé,
S így öszhangzatosan nézvén a létet, a két szív
Összesimúl s magasabb fényre derűl a világ.

(1797.)



EPIRRHEMA.[50]

A természet - csak jól nézzed! -
Nem mutat részt, csak egészet,
Külső nincsen, belső nincsen:
Kívűl, belűl élet minden.
Ez igazság, nem hiányos:
A mily titok, oly nyilvános.

---

Játék s való, mind elegy
Mint ború s derű:
A mi élő, sohsem egy,
Mindig sokszerű.



AZ ÁLLATOK ÁTVÁLTOZÁSA.

Elkészűlve emígy az utolsó fokra ha mertek
Szállani - itt a kezem. Fogjátok s most a tekintet
Hasson a természet tágas mezejére. Az élet
Dús adományait ontja az ős anya; ámde nem érez
Gondot, mint a szülő, hogy bizton elél-e a gyermek?
Két fő-törvényhez szoritotta a lényeket, adván
Mindnek megfelelő szükségeket - adva egyúttal
Végtelenűl bő jót s módot, hogy könnyen elérjék.
Nyugton nézi azontúl és kedvezve a sürgő,
Sokszerü baj környezte szülöttek fáradozását,
Mint nevelés nélkül elrajzanak erre, amarra.

Végczél mindenik állat, a természetnek öléből
Száll ki tökéletesen s folytatja tökélyben a nemzést.
Minden tagja örök törvényből nyerte alakját
S ott van a legritkább formában is őstül a minta.
Mind alkalmas a száj a test alkalmatos étkét
Hogy befogadja, legyen bár gyönge, fogatlan az állnak
Kapcsa, avagy őrlő fogsorral övezve. De mindig
Arra való szerv hozza a tápot a többi tagoknak.
Lába is úgy mozdúl, ha rövid vagy hosszu, az állat
Főszüksége szerint, ős tervezetével egyezve.
Anyjúl jár ki tehát a teljes, tiszta egészség
Minden magzatnak. Mert sohsem mondanak ellent
Az eleven tagok egymásnak: hiszen élet a czéljuk.
Így az idom szabván meg az állatok élete módját
Visszahat az életnek e módja viszont az idomra.
Így bizonyúl be szilárdnak a rendszerü alkat, a mellyet
Sok külső behatás sodrából tolni törekszik.
Ámde a főbb lények magukon befejezve találják
Az eleven fejlés erejét. E határokat Isten
Meg nem szegheti. A természet tiszteli szentűl,
Mert csak e korlát közt jön létre tökéletes alkat.

Lázad azonba' belűl makranczos szellem erővel,
Hogy megszegve a kört, önkényt csempészszen a formák
S ösztönök útja elé. De hiába törekszik örökkön.
Mert ha előnyomul is, hogy egy-egy tag szertelenül nő,
Már senyved, nyomorog, tularányt érezve, a másik.
Hibban a súlyegyen és megsemmisül az idomoknak
Minden bája, kivész szépsége a mozdulatoknak.
Hogyha tehát valamely teremtmény túlos előnyt nyert,
Kérdjed azonnal, hol s mibe szenved másik irányban?
Így kutató észszel mindennemü átalakúlás
Titkához bizton s mint játszva leled meg a kulcsot.
Így, melynek felső állkapcsán teljes a fogsor,
Oly állatnál sohse viselt még szarvat a homlok.
Így természet anyánk, ha akarna, se birna oroszlányt
Szarvhordót alakítani, bármint használja erőit.
Mert az anyagja kevés, hogy híja se légyen a fognak,
S mégis azontúl agancs vagy szarv teljék ki belőle.

Szép ez ikerfogalom: Hatalom s korlátok - az önkény
S a törvény - a szabadság és mérték - hiba és rend, -
Gazdagság s fogyaték. Örvendj neki! Harmoniában
Zengi a Múzsa feléd, édes kényszert gyakorolva.
Az erkölcs-kutató nem jut magasabb fogalomra,
Sem tett embere, sem költő. A király, a ki méltó
Hogy koronát hordjon, csakis általa élvezi tisztjét.
Örvendj, természet legteljesb alkata, hogy te
Legfőbb gondolatát, a melyhez elért a teremtés
Elgondolni birod. Itt állj meg, visszatekintve
Vizsga szemekkel s hogy mind látod, nem meseképen,
Adja meg íme a lant, kedves, biztos tanuságát.

(1819.)



ANTEPIRRHÉMA.

Lássátok, így tekintve szét
Az ős szövőné remekét,
Egy lépés - s annyi szál mozog.[51]
Forog az orsó véghetetlen,
Az ezer szál mind egybefog,
Egy-egy ütésre ki s be reppen...
Nem koldus kézzel gyűjti ő,
Már ős időktől egyre sző
És várja azt az örök-élőt,
Ki bizton veti a vetéllőt.



ALAPIGÉK

ORPHIKUS ÉRTELEMBEN.

ΔΑΙΜΩΝ, Jellem.

A mint a perczben, mikor létre jöttél
A bolygó-kör köszönté a napot,
Úgy s az irányban nőttél és fejlődtél,
Mint lételed első lökést kapott.
Ez vagy, ez léssz! Magadtól hjába szöknél,
Jós ige ez, meg nem másíthatod,
S nincs kor s erő, a melyek szétszakítnák
Az élve fejlő, ős veretü mintát.

ΤΥΧΗ, az Esetleg.

De majd kijátsza a szigoru gátat
Egy bennünk s vélünk játszó változás.
Társúltan élsz, van példa, mely reád hat,
És úgy cselekszel, mint akárki más.
Az élet koczka, s ha forogni láttad
S játéknak űzöd, nem vagy tán hibás.
De közben érik az idők gyümölcse,
S a lámpa szikrát vár, mely lángra költse.

ΕΡΩΣ, Szerelem.

És jön a láng. Az égből jön, a melybe
Fölmenekült a sívárság elűl.
Jön lenge szárnyon, üdítést lehelve,
S tavaszt teremt halántékid körűl;
Jön, megy, száll föl s le mint a tavasz pelyhe,
S a szív majd elszorúl, majd üdvözűl.
Van olyan, mely határtalanba széled,
De a java mindíg csak egynek élhet.

ΑΝΑΓΚΗ, Kényszerűség.

De mégis csak a csillag vezérelhet -
Hiába szándék, föltét, akarat.
Látjuk, csak azt akartuk, a mit kellett,
És kényszer vitt a kény szine alatt,
Tilos, mit a szív legjobban kedvellett,
A vágy s szeszély nem dönt meg érczfalat.
S míg azt hiszed, szabaddá lettél szinte,
Szükebb rabságban élsz, mint eleinte.

ΕΔΠΙΣ, Remény.

De van, mitől, bár érczfalad nem mozdúl,
Lehúll a gyűlöletes börtön zára.
Egy tündér - őt nem ejti senki foglyúl -
Feléd lebeg: röptének nincs határa -
Ködfellegen, fagyasztó viharon túl
Visz szárnya - szenvedőt nem hágy magára.
Isméred! Ott van mindig körülötted.
Egy szárnycsapás, s évezredek mögötted!

 
 
0 komment , kategória:  GOETHE KÖLTEMÉNYEI  
szeretettel
  2013-10-12 15:17:44, szombat
 
  EPIGRAMMSZERÜEK.



Valamire ez is jó:
Eszmét rejt a tréfaszó

PROPOSITIÓ.

A férfi:

Úgy tetszel édes kicsikém,
S oly jól vagyunk itt kettecskén,
Hogy kezdem hinni, már mi
Nem is tudnánk elválni.

A leány:

Te is nekem tetszel nagyon,
Kimondom, mint te, szabadon.
Az ilyenhez kevés kell:
Ha szeretsz, akkor végy el.

A férfi:

Elvenni? Különös dolog!
Elfutnék, ha rá gondolok.

A leány:

Pedig nem nagy dolog minálunk,
Ha meg nem férünk, akkor válunk.



VISSZAEMLÉKEZÉS.

Az úr:

Emlékszel még, hogy' égett
Szívünkben az a láng?

A hölgy:

Untam a mindenséget,
Ha nem találkozánk.

Az úr:

E multban mily varázs van!
Emléke is dicső!

A hölgy:

Csalatkoztunk egymásban -
Az volt a szép idő.



VALLOMÁS.

A. Te nagy bolond, ismerd be hát,
Hogy sok turpisság sűlt ki rád.

B. Lehet. De mindíg jóvá tettem.

A. Mivel?

B. Hát a szokást követtem.

A. Szokást? Milyen szokást? Felelj!

B. Hát új hibát követtem el,
S úgy kaptak rajt' a szedte-vették,
Hogy mind a régit elfeledték.



SZABÓ-BÁTORSÁG.

Eldördűlt egy fegyver.
Ki lőtt? Nézz' az ember!
Kertben a vadász ott
Verébre vadászott.

Veréb, istenverte,
Sok kárt tett a kertbe'.
Két veréb felfordúl
S egy szabó azontúl.

Veréb a seréttől,
Szabó ijedségtől,
Veréb az ugarba,
Szabó meg a - -



TELJESSÉG.

Eszes gavallért, jószivüt,
Jó szívvel látnak mindenütt,
És tartja szörnyü becsbe'
Sok szép lány és menyecske.
De ökle ha nincs jó erős,
Nem védi elmés szája,
S ülő helyet hol lel a hős,
Ha nincsen tomporája?



N. N. KISASSZONY.

Olyan a szíve
Mint a mennyország.
A meghítt vendégek
Nem jövén, aszondják,
Hogy jöhetnek immár
A bénák és a csonkák.



KÉTFÉLE FENYEGETÉS.

Követtem egy szép gyermeket,
Erdőbe ment a lány.
Megölelem s ő fenyeget:
«Uram, kiáltok ám!»

S én fölkiáltok: «Leszurom.
Ki zavar! Jaj neki!»
«Csitt!» sugja, «kedves angyalom!
Meghallja valaki!»

(1767.)



INDÍTÓ OK.

Ha lányt, ki minket hőn szeret,
Az anyja szigorúan fedd,
Erényre int, tanácsot ad
S a lányka szót még sem fogad.
S daczára minden intelemnek
A csók után mohón rohan,
Ebben talán több része van
A dacznak mint a szerelemnek.

De ha az anyai erény
Erőt vesz a leány szivén
S dicsekszik a szülő talán,
Hogy tőlünk elfordúlt a lány:
Nem tudja, mi a fiatalság.
Mert ily lány szíve fenekén
Tán kevesebb a szűz erény,
Mintsem a női ingatagság.

(1768.)



LEGYŐZHETETLEN.

Hányszor esküvém, hogy engem
Meg nem ejt a tüzes Lányka,[43]
Mégis újra éled lelkem,
Hogyha töltik a pohárba.
Mind oly szép: a kristálykancsó
És az aranytiszta lé.
Kiiszom s nem köt parancsszó,
Nem vagyok a magamé.

Hányszor esküvém, hogy engem
Meg nem ejt a hamis lányka!
Mégis újra éled lelkem,
Ha reám süt szeme lángja.
Mi a nagy erőssel történt,
Az nekem se szégyen. - Lám,
Odaadom hajam' önként,
Fogd az ollót, Delilám!



KATONADOLOG.

Ez a hely! Itt élni jó!
Barna lány, fehér czipó.
Másutt máskép lesz talán:
Barna kenyér, fehér lány.



GENIÁLIS ÉLET.

Már így van, másként sohse lesz,
Élek, mint szent Diogenesz.
Ki szállást csak hordóba vesz,
Ki majd gurúl, majd meg evez,
Majd nagyra tör, majd mit se tesz,
Majd tékozol, majd pénzt szerez,
Majd gyűlöl, majd meg epedez,
Kit máma az vonz, holnap ez:
Már így van, másként sohse lesz,
Úgy élek, mint Diogenesz!



ORIGINALITÁS.

Föllép egy Ipse és kiáltoz:
«Nem tartozom én iskolához
És nincsen élő, sem halott,
Ki bármire is oktatott!»
Más szóval mondva: Szegény pára
Bolond a maga szakállára.



ESTÉLY.

Estélyről jött a túdós. Faggaták,
Hogy mint tetszett neki a társaság.
«Ha könyvek lettek volna, engem úgy se -
Nem olvasnám el egyiket se.»



A LEGJOBB MÓD.

Hogy forr még szived és fejed?
Örűlj, bohó!
Ki már nem téved s nem szeret,
Temetőbe való.



MEMENTO.

Lehet a sorssal szembe szállni,
De néha nyakon üt keze.
Ha ő nem akar félre állni,
No hát, állj félre te!



ÉLET-SZABÁLY.

Ha akarsz csinos életet,
Akkor a multat föl se vedd;
Kerüld, mi bosszant szertelen,
Élvezd, a mit hoz a jelen,
Embert ne gyűlölj, bárminőt,
És bízd Istenre a jövőt.



FRISS TOJÁS, JÓ TOJÁS.

Mint osztriga, ollyan a lelkesedés.
Csak frissiben edd meg - de enni ne késs!
Nem héring az, melyet besózva
Évekre eltehetsz hordóba'.



AZ AGGKOR.

Jó nevelésü egy úr az öregség.
Az ajtón többször kopog nálad.
De hogyha senki se mondja: Tessék!
Az ajtó előtt meg nem állhat.
Hát nyomja a zárt, betoppan nyomba',
Aztán ráfogják, hogy goromba.

(1778.)



SÍRIRAT.[44]

Mint fiú, zárkozott és daczos,
Mint ifjú, kényes, akaratos,
Mint férfi, dolgos és erélyes,
Mint ősz, könnyelmü és szeszélyes.
Itt igaz lesz a sírirat:
Ember pihen e hant alatt.



VILÁG FOLYÁSA.

Míg ifju voltam, víg és pezsgő,
Kiből a kedv csak úgy fakadt,
Nem tartá érdemesnek festő
Megörökítni arczomat.
Viszont nem egy kedves leány
Jó szívvel gondolt én reám.

Ma meg, hogy öreg-mester lettem,
Pompázom utczán, piaczon,
Csészén, pipán s aranykeretben,
Mint Frigyes vagy Napoleon.
De hol vannak a szép babák?
Óh, te aranyos ifjuság!



PÉLDA.

Ha néha türelmem kifogyna,
A Föld-mamára gondolok,
Ki annyi ezer évtől fogva
Naponta forog, mind forog.
Hát annyira panaszlanám,
Hogy úgy járok, mint az anyám?



URALKODÁS.

Hogy ne okoskodjék a nép,
Mulattasd mindenfélekép.
De boldogítani is birod,
Ha jól megvéded s jól megnyírod.



NÉPCSALÓK.

Szabad csalni a világot?
Dehogy is szabad!
De ha mondasz hazugságot,
Vigyázz, ne mondj finomat.



ÉGALITÉ.

A legnagyobbra nézni ritka szem mer,
Csak magaformát irígyel az ember.
A legkutyább irígy az olyanféle,
Ki azt hiszi, hogy mind egyforma véle.



KÖLCSÖNÖSSÉG.

Gombolt zsebű takarékos,
Vigyázz, mert hoppon maradsz.
Kéz kezet mos, kezet kéz mos,
Jókor kapsz, ha jókor adsz.



FÖLDSZINT GUSTUSA.

Szigorú szűz asszonyképnek
Meghódolok készen,
De az édes, feslett szépet
Örömestebb nézem.

Nem kenyerem a czikornyás
Színpadi beszédek.
Unom magasztalni folyvást,
A mit meg nem értek.

Czéda mozgás, lendűletek...
Ez bír tűzbe hozni.
Inkább zülleni szeretek,
Mintsem unatkozni.



VÁSÁRI MUNKA.

Hol van máma oly művész,
Mint mi - dolgos, bár eretnek?
Alakítani nehéz,
De ők csak keresztet vetnek.

Dallanak nők kedvire
Papos hőst, ki hitre intsen.
Felső bőr van bővibe',
Ámde talpnak való nincsen.

Versenyez mind, fut, szalad,
De köszönet nincsen benne,
Varga egyik sem marad,
Mindenki poéta lenne.

Mind hallatja nagy szavát,
Mind azt véli, hogy eget ver -
De ki nem tűr kaptafát,
Nem lesz abból soha mester.

Annak, ki olcsót akar,
Jó talp a vásári,
De, fogadom, csakhamar
Mezitláb fog járni.



KRONOS, MINT MŰBIRÓ.

Szülötteit Saturnus
Fölfalja mind egy szálig,
A mint fordúl a turnus,
S egészségére válik.

Shakespeare is várta régen,
Hogy sor kerül reája.
S szólt Polyphemos: Még nem!
Ezt hagyjuk utoljára!



Ő.

«Sok szép név cseng dalodban,
Nincs szeri-száma!»
- Sok szép alak van ottan,
De egy a ráma.

«De az, ki szeretett és
Tán most is szeret?»
- Mind ismeri a zengést,
Mely tőle eredt.



MINDIG A RÉGI.

Ha a város piaczán
Végig járok.
Ott bujkál egy szép leány,
Arra várok.
Túlnan lépést tart velem,
Ám ezt rejti.
Hogy van köztünk szerelem,
Más nem sejti.

«Nem szégyelled már, öreg?
Milyen hóbort!
Mindíg lányok! Mint gyerek
Szép Kató volt.
Hát az újnak mi neve?»
- Hadd firtassák!
Látod, mint köszönt ide?
Az Igazság!



REJTVÉNY.

Legjobb barátaink ha jönnek,
Csak irgalmatlan kínt okoznak,
Utóbb is majd annyit gyötörnek,
A mennyi jót és édest hoznak.
S mikor bucsúznak, szomorú,
S nagyon fájdalmas a bucsú.[45]



BŐ TANÁCS.

Sok ember tanácsát
Kérni sohse kéne,
Minden ember mást lát
S más a véleménye.
Mely'k ád jó tanácsot?

Bizony, ha egyenkint
Ki nem ismered mind,
Végét sohse látod,
S nyele nélkül tartod végül
Kézben kalapácsod'.



VILÁGIRODALOM.

Mint Dávid dallott, hárfán is király,
S vinczellérlány a trónra dallva száll,
Mint perzsa lant zeng bülbül-éneket,
Mint a kigyóbőr vadak éke lett,
Mint sarktól sarkig dalok ezre gyült
S mindez Sphaerák tánczában egyesült -
Úgy egy ég alatt élve mind e népek
Örüljenek a köz nagy szerzeménynek.



A BOLOND VÉGSZAVA.[46]

Sokszor, hiszem, kitettem magamér',
S eb bánja, hogyha senki sem dicsér.
Mit elhibáz az élet, rend szerint
Idővel nyélbe szokta ütni mind.
Ha butaságért tapsokat kapok,
Úgy nevetek, hogy majd megpukkadok.
S ha szidnak olyanért, mit jól csinálok -
Csak hallom s ebben semmit sem találok.
Ha egy hatalmas kéz nyakamba csap,
Úgy teszek, mintha tréfa volna csak.[47]
De merjen ilyent holmi magam-fajta,
Megemleget, úgy vágok végig rajta.
Ha visz a kerék, él'tem dáridó
És danolok in dulci jubilo.
Ha meg legázol, mindjárt, még a porbúl
Kiáltok: Várjatok, már vissza fordúl.
Ha élvezem a víg, napos tavaszt,
Nem tépelődöm, hogy majd tél fagyaszt,
S mikor pelyhedzve hull alá a hó,
Az jut eszembe, hogy szánkázni jó.
A sorsot szidd akár, akár dicsérd,
Azért a nap nem áll meg kedvedért
S megy, mendegél, akard vagy ne akard,
Mint régen, a míg életedbe' tart.
Az úr, a szolga sírja széleig
Kél, fekszik, öltözik meg vetkezik;
Mindenki, bármily kaptafára készül,
Eszik, iszik és temetkezik végül.
Azért ne férjen hozzád semmi gond,
S lehetsz olyan okos, mint én bolond.

 
 
0 komment , kategória:  GOETHE KÖLTEMÉNYEI  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 606
  • e Hét: 606
  • e Hónap: 80164
  • e Év: 2021444
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.