Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
szeretettel
  2013-12-28 13:14:48, szombat
 
 


Link
Heltai Jenő: A halál és az orvos

Egy márciusi éjszakán különös és titokzatos kocsi állt meg a városligetben, Morbidusz doktor szanatóriuma előtt. A libériás lakáj, aki összevont karral, némán ült mindeddig a kocsis mellett, leugrott a bakról. Hevesen és erőszakosan megnyomta a rácsos kapu villamos csengőjét. A csengő éles szava kíméletlenül tolakodott be a csöndes és elzárt szanatóriumba, ahol minden beteg ébren volt. Csak az egészséges emberek aludtak: a portás, az ápolónők, az orvosok és mindenekfölött Morbidusz doktor, a szanatórium igazgatója, világhírű tudós és egyetemi tanár, a lép- és epeoperációk nagymestere.

A lakáj másodszor is, még hevesebben, még követelőbben becsöngetett. A portás álmosan és mérgesen kászálódott, hogy ajtót nyisson. Mikor a libériás lakájt meglátta, rosszkedve valamelyest enyhült a borravaló előrevetett árnyékában.

- Gyorsan! Gyorsan! - mondta a lakáj izgatottan. - Rögtön keltse fel a tanár urat. A kegyelmes úr halálán van.

A portás nagyon jól tudta, hogy aki Morbidusz doktor ilyenkor fölkelteni meri, annak legalábbis milliomosnak kell lennie. Habozás nélkül fölrohant a tanár hálószobájába, ráncigálni kezdte a lép- és epeoperációk nagymesterének hálóingét. Morbidusz doktor nagy nehezen fölébredt: eleinte dühöngött egy kicsit, de amikor meghallotta, hogy valami kegyelmes úrról van szó, vígan és fürgén öltözködni kezdett.

Tíz perc múlva, több személynek elegendő rettenetes bundájába burkolózva, ment is már lefelé a szanatórium szőnyeges lépcsőjén. A lakáj tisztelettel megemelte cilinderét, és kinyitotta a hintó ajtaját.

- Kihez megyünk? - kérdezte a tanár, miközben beült a kocsiba.

- A kegyelmes úrhoz - mondta a lakáj.

- Jó, jó - türelmetlenkedett a professzor -, de mi a neve? Mi a neve?

- A Halál - felelte a lakáj csöndesen.

Aztán becsapta az ajtót. A következő pillanatban a kocsi elindult. Mikor Morbidusz doktor ezt a jól ismert és meglehetősen félelmetes nevet meghallotta, kínosan elnevette magát:

- Álmodok! Álmodok!

Zsebébe nyúlt kis ezüst gyufatartóért, és meggyújtott egy szál gyufát. A kocsi belsejét elárasztotta a föllobbanó fény. Morbidusz doktor rémülten vette észre, hogy feltűnően sápadt és dúlt ábrázat mered rá: önnön ábrázata, amelyet az üléssel szemközt függő kis tükör mutat neki.

- Hm! Talán mégsem álmodok.

Belül a kocsi fekete posztóval volt bevonva. A tanár mind kényelmetlenebbül érezte magát. Sem a kerekek zörgését, sem a lovak patkóinak dobogását nem hallotta, a kocsi némán, nesztelenül gördült tova. Ha ugyan egyáltalán gördült. A tanár inkább azt érezte, hogy a kocsi mozdulatlanul áll.

Kinézett az ablakon, és megnyugodva mondta:

- Mégiscsak álmodok. Ez nem valóság...

Alig öt perce hagyta el a szanatóriumot. Most fekete sziklák között haladtak fölfelé, meredek hegyi úton, amelynek két oldalán feneketlen, sötét mélységek tátongtak. A sziklák oldalában itt-ott egy-egy kékesfehéren izzó árny jelent meg, azután éppen olyan gyorsan eltűnt, a semmibe oszlott.

- Ez nem valóság - ismételte a tanár, de már kevesebb meggyőződéssel. - Hát micsoda? De akár valóság, akár álom, mi történhet velem? Semmi. A világ teremtése óta tudtommal most történik első ízben, hogy a Halál saját kocsiját küldi el valakiért. Eddig személyesen és gyalog látogatott el az emberekhez. Nagy megtiszteltetés, elsőrangú megtiszteltetés.

Szivarra gyújtott, és immár inkább kellemes izgatottsággal várta, mi történik vele. Alapjában attól sem ijedt meg túlságosan, hogy esetleg meghal. De ezt a kombinációt nem látta valószínűnek. Otthon is meghalhatott volna ágyában: emiatt aligha kellett erre a fantasztikus ismeretlen vidékre jönnie.

- Másról van szó - mondta magában.

Ebben a pillanatban kinyílt a kocsi ajtaja. Ott állt a lakáj, kezében a cilinder. Udvariasan meghajolt:

- Méltóztasson.

A tanár kiszállt, körülnézett. Szűk, sötét udvarban volt, amelyet bágyadtan világított meg egy pislogó, rossz olajlámpa. Kaszárnyák, börtönök udvarain van éjszaka ilyen csönd és szomorúság.

A lakáj előresietett egy keskeny csigalépcsőn, a tanár követte.

- Tulajdonképpen mit akarnak velem?

A lakáj nem felelt. Ujját ajkára illesztette, mint a régi romantikus szomorújátékokban a titkolózó színészek. A tanár kedvetlenül ballagott mögötte. Hosszú és szűk folyosó végén álltak meg egy ajtó előtt. A lakáj kopogtatott.

- Ki az? - kérdezte belül egy hang.

- Itt van a tanár úr - jelentette a lakáj alázatosan. Az ajtó két szárnya kipattant, a szűk folyosóra vakító világosság tódult ki.

Morbidusz doktor egy pillanatra eltakarta kezével az arcát. De máris ment befelé a szobába. Ismeretlen és hatalmas erő vonzotta. Az első pillanatban üresnek látta a szobát.

- Tessék leülni - mondta a lakáj. - A kegyelmes úr rögtön jön.

Morbidusz doktor leült, és idegesen, izgatottan nézett körül. A halántéka lüktetett, a szíve rettenetesen dobogott. Akármilyen nyugodt és cinikus ember volt is, érezte, hogy valami nagy és félelmetes dolog történik vele.

A következő pillanatban megjelent előtte a Halál. Fáradtan mondta:

- Én hívattam a tanár urat. Bocsássa meg, hogy ebben a késő órában idefárasztottam.

Morbidusz doktor fölállt, és mélyen meghajolt. Nyugodt volt, sőt derült. Majdnem elnevette magát. Nem, nem ilyennek képzelte a javíthatatlan gyilkost. Ha nem számított is arra, hogy a hagyományos kaszás csontváz-embert látja majd panyókára vetett fehér lepedővel, mégis valami túlvilágit remél, valami impozánsat és megdöbbentőt, vagy valami nagyon szelídet. De ez a Halál...ez alacsony, töpörödött, vékonypénzű öregemberke volt, a derekáig sem ért. Arcán százezer ránc, a keze, a lába akkora, mint a gyermeké. Óriási bacilus, ez volt a kegyelmes úr. Királyi voltát csak nehéz bíborköntöse árulta el.

A Halál intett, a tanár újra leült. A Halál megszólalt. Panaszkodni kezdett:

- Nagy bajban vagyok. Nagybeteg vagyok. Attól félek, hogy meghalok.

Morbidusz doktor értelmetlenül, bambán bámult rá. Zavarodottan dadogta:

- Nem jól értettem a kegyelmes urat. Hogyan tetszett mondani?

- Nagyon jól értette - szólt a Halál szomorú mosollyal -, csak egy kicsit furcsán hangzott az, amit mondtam. És csak azért furcsán, mert én mondtam. Ha más mondja...Vagyis attól félek, hogy meghalok.

- A kegyelmes úr tréfál...

- Eszem ágában sincs. Ha tréfálnék, nem hívattam volna. Ismerem a doktorokat. Ha valaki ismeri, én ismerem őket. Ön az egyetlen, akiben megbízok.

- Kegyelmes uram, igazán nem tudom, hogyan háláljam meg kitüntető bizalmát, de...

- Ne vitatkozzon velem. Beteg vagyok, ezt megállapítja majd ön is, mihelyt megvizsgál. Hogyan jutottam hozzá, nem tudom. Egész életemben olyan egészséges voltam, mint a makk. Vénülök-e, gyengülök-e, az ördög tudja. Annyi bizonyos, hogy nem vagyok a régi. A lépem fáj, a májam fáj, mindenem fáj. Dögrováson vagyok. Ha nem gyógyít meg, végem van.

A Halál ez alatt a beszélgetés alatt mindjobban összeesett, a tanár mindjobban gömbölyödött és dagadt. Ha elfogulatlan harmadik nézte volna ezt a jelenetet, föltétlenül a tanárt ítélte volna hatalmasabb és félelmetesebb lénynek.

A tanár megint fölvidult. Fürge volt, kellemesen izgatott volt. Az ördögbe is, fele se tréfa...A Halál beteg! Miféle furcsa és mérges betegség az, amely ebbe az évmilliók óta pusztító öregemberkébe diadalmasan belefúródott? Micsoda hihetetlen és fantasztikus ügy kerekedne abból, ha a Halál meghalna! És micsoda szenzációs és világrendítő esemény volna az, ha a Halált meggyógyítaná!

Morbidusz doktor alig fért a bőrébe. Jókedvűen dörzsölgette a kezét.

- Türelem, kegyelmes uram, türelem! Nem kell kétségbeesni. Mindjárt megnézzük, mi a baj!

A Halál csüggedten, fáradtan meredt maga elé. A tanár intett. A lakáj fölkapta az öreg kegyelmes urat, és levetkőztette, mint egy kisbabát. Az összeaszott emberke meztelenül még komikusabb volt, mint bíborköntösében.

Morbidusz doktor mohón nekiesett. Körültapogatta, körülszaglászta, benézett mindenhová, ahová csak benézni lehetett. Arca eközben mind nyájasabb lett, lelke azonban mindjobban elkomorodott.

- Semmi baj, semmi baj. Jelentéktelen kis operáció. Egy óra múlva kutya baja a kegyelmes úrnak.

Magában pedig ezt gondolta:

- A végét járja. Ha meg akarom menteni, ki kell operálnom a lépét, a máját meg az epéjét. Még így is kétséges az eredmény...

A Halál fölcsillanó reménnyel nézett a tanárra. De az kerülte a Halál tekintetét. Műszereit szedte elő a kézitáskájából, vízért, törölközőkendőért szalajtotta a lakájt.

A Halál aggodalmaskodott:

- Kibírom-e az operációt?

- Gyerekjáték. Harmincezer ilyen operációm sikerült már. Behunyt szemmel csinálom. Bal kézzel csinálom. Betegeim Bársonykéznek neveznek.

- Bársonykéz! - ismételte a Halál. - Ez a név tetszik nekem. Jó név.

- Meg is érdemlem. Majd meglátja, kegyelmes uram. Mindenesetre elaltatom egy kicsit.

- De kibírom-e a narkózist? Fölébredek-e utána?

- No de kegyelmes uram!...

A Halál maga is elszégyellte magát, hogy ilyen gyáva. Belenyugodott abba, hogy Morbidusz doktor elaltassa. Elaludt.

A tanár egy kis ideig nézegette a nyugodtan alvó Halált.

- Kezemben vagy, gazember. Ha akarom, véged van. Csak egy hajszálnyit kell tévednem, és megváltom a világot pusztításaidtól. És miért ne tévednék? Gazember volnék, ha az emberiségnek nem tenném meg ezt a szolgálatot.

De aztán meggondolta magát.

- Talán mégsem illik. Beteg szegény. Beteg. Az életét rám bízta. Nem lehetek bírája és hóhéra. Úgy kell vele bánnom, ahogy akármelyik más jólfizető, előkelő betegemmel. Megmentem.

Fölemelte a kését. De még nem vágott. Nagyon izgatott lett.

"Őrültség volna - mondta magában, mialatt a vér az arcába tódult és a feje zúgni kezdett -, őrültség. Soha többé erre nem lesz alkalmam. Megmentsem ezt a disznót? Hogy holnap eljöjjön értem, és eltegyen láb alól? Nevetséges! Élni fogunk, mindannyian örökké élünk, mihelyt ez meghal. És meg fog halni."

Erős és biztos kézzel kettőt vágott a Halálon. Azután föléje hajolt, és figyelte. A Halál ne mozdult többé. Meghalt.

A tanár nyugodtan megmosta a kezét.

- Fájdalom, a dolog nem sikerült - mondta a lakájnak, aki mereven állt az ágy lábánál -, a kegyelmes úr meghalt. Az epéje... de hiszen ezt maga úgysem érti. Sajnálom, hogy így történt. Talán, ha előbb küldenek értem...

Közömbösen, nyugodtan beszélt. Belül ujjongott a boldogságtól. Egy pillanatig sem tudta magát gyilkosnak: úgy érezte, hogy nem bűnt, hanem nagyszerű és minden időkre szóló cselekedetet követett el. Hallotta az egész élni vágyó világ örömrivalgását: látta magát, ahogy képekben, szobrokban, interjúkban és tudományos munkákban megörökítik. Látta magát, minden idők legnagyobb emberét, ahogy a népek milliói ünneplik, királyok és pápák kézcsókra járulnak eléje.

Úgy látszott, a lakájnak mindegy volt. Alázatosan fölsegítette Morbidusz doktorra a több személynek is elegendő bundát, és lekísérte a folyosón, a csigalépcsőn, a hintóhoz, amely feketén és mozdulatlanul várakozott az udvaron. A tanár beült a kocsiba, az pedig zajtalanul elindult a hegyi úton lefelé.

Morbidusz doktor a jól végzett munka tudatával gyújtott szivarra. Elégedetten mosolygott. Dicsőség, gazdagság, halhatatlanság...ezt viszi haza éjszakai kirándulásáról.

Hirtelen harsány tülkölés hangzott föl. A hintó megállt.

Morbidusz doktor nyugtalanul nézett ki az ablakon. Hatalmas óriás állott a hintó mellett. Árnyalakja kékesfehér fényben izzott, jobbján véres pallos lángolt. Komoran megszólalt:

- Bocsánat, tanár úr, meg tetszett feledkezni a honoráriumról.

Lepecsételt, nagy levélborítékot nyújtott át Morbidusz doktornak, aki kíváncsian és izgatottan feltörte. Huszonötezer korona volt benne.

- Nagyon kedves - mondta a tanár meghatottan -, köszönöm.

- Én köszönöm a tanár úr szíves fáradozását - udvariaskodott az óriás -, elég szomorú, hogy eredménytelen maradt...

- Bizony, bizony, az öreg kegyelmes úr egy kicsit elhanyagolta a dolgot. Előbb kellett volna...

- Én is mindig mondtam a papának...

Morbidusz doktor megdermedt.

- Tessék? Ön?...

- Igen - mondta az óriás egyszerűen -, a fia vagyok. Most én veszem át az üzletet.

Ezzel eltűnt a sziklák között, mialatt Morbidusz doktort a hintó hazaszállította a városligeti szanatóriumba.
 
 
0 komment , kategória:  Heltai Jenő versei   
szeretettel
  2013-12-28 13:10:36, szombat
 
 


Link
Heltai Jenő néhány verse



Tartalom

Az én kutyám
Vallomás
Kérdőív
A régi nők
Szabadság
Nagymamácska
Öregúr
A lencse
A jó testvérek
Vallomás
Vén fiúk dala
Mikor ő nálam volt
Casanova
Dal
A modell
A másik



Az én kutyám
...... .......

Van egy kutyám, közönséges fajta,
Semmi úri, semmi szép nincs rajta,
Farka lompos, tekintete mérges,
Nem konyít az előkelőséghez.

Nem tudom már, hogy kerültünk össze,
Rossz sorsát az enyémhez kötözte,
És azóta igaz szeretetben
Együtt élünk boldogan mi ketten.

Egy a mással megférünk mi szépen,
Cigánylélek ő is, mint én éppen,
Lusta, léha, könnyelmű is, mint én,
S gyűlöli a szájkosarat szintén.

Éjjelente, amikor a hold süt,
Elkószálunk az utcákon együtt,
Én hallgatok, ő se ugat közbe,
Nem is veszünk soha, soha össze.

Mikor aztán ágyba dőlök reggel,
Odasímul hozzám szeretettel,
Szemembe néz, azt kérdezi aztán:
"Miért is vagyunk oly bolondok, gazdám?"

Kicsiny asztal magányos sarokban,
Szőke szép lány arcképe van ottan,
Szőke szép lány, édes tavasz-álom --
Látod kutyám ez az ideálom!"

Rá se nézek, csak titokba néha,
Nem kell neki a szegény poéta...
De ez a tárgy elkoptatott, régi,
Ugye, kutyám, ne is szóljak néki?

Továbbra is hadd szeressem lopva
Azt a képet abba a sarokba,
De annak a képnek az adója,
Ugye, kutyám, sohse tudjon róla?

Már én, kutyám, megmaradok véled,
Hiszen oly szép ez a cigányélet,
Gyakorta bús, néha-néha víg is,
Ugye, kutyám, meg leszünk mi így is?


Vallomás
........

Mi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört szegény szivének
Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát! szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját
Én, aki angyal nem vagyok?

Olyan kevés amit kivánok...
Ha osztozkodni restel is,
Legyen a tisztelt lelke másé
Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült, ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.
És az enyém: csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe, kérem, nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást
Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat!


Kérdőív
.......

Mikor elnémul megkínzott szived,
Eléd teszik a nagy kérdőivet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni -- mert felelni kell! --
Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?

Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?


A régi nők
...... .....

Tudod-e még a régi nőket?
Fáj még, hogy el nem érted őket?
Üres fejű kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
Te meg dadogtál, mint a részeg,
Azt hitted akkor, túl nem éled,
Hogy mással hálnak, nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk...
Talán még sírtál is miattuk.

Hányszor motyogtad zagyva lázban:
"Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is, mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság."
És hajtogattad még sokáig:
"Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg."

Gőgös királynők, tiszta hattyuk?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év... vagy öt-hat... s fényevesztett
Hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna
Friss, fiatal test vad varázsa?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott... egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány...
Szívedben elcsitult az orkán.

Tudod-e még a régi nőket?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye testvér?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy? Hatvan éves?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szivedben.
Itt nyugszik egy nő... ott megint egy...
Jó volt-e, rossz-e... végre mindegy!


Szabadság
.........

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem igér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.

1945. május 1.


Nagymamácska
...... .......

Nagypapácska, nagymamácska,
Két fehérhajú öreg,
Akik együtt megvénültek,
Lent a kertben együtt ültek,
Harmatos volt még a regg,
Trallala, trallala,
Harmatos volt még a regg.

És megszólalt nagymamácska,
Mint egy régi zongora:
"Rajta, valld be most barátom,
Nem haragszom, megbocsátom,
Nem csaltál-e meg soha?
Trallala, trallala,
Nem csaltál-e meg soha?"

Nagypapácska fejvakarva
Szól: "Bevallom hát... no jó...
Fordítsd félre most az orcád,
Egyszer voltam hűtlen hozzád,
Egyszer voltam áruló,
Trallala, trallala,
Egyszer... érted, kis bohó?"

"Látod, látod, milyen kár volt"
Mondja most a nagymama --
"Hisz az ember gyönge, gyarló,
S az az egy is, te pazarló,
Nékünk mily jól esne ma,
Trallala, trallala,
Nékünk mily jól esne ma!"


Öregúr
......

1.

Most, hogy napom nyugatra hajlik,
És életem már alkonyul,
Szeretnék lenni, ha lehetnék,
Nyájas, nyugodt, bölcs öregúr.

Gyapothajú, gyapotszakállú,
Csöndes, lehiggadt Mikulás,
Csak mesemondó drága bácsi,
Jó nagyapó csak, semmi más.

Jó nagyapó, ki ül pipázva,
Ráncos kezében estilap,
Csontkeretes pápaszemére
Rásüt az áldott pesti nap...

2.

Ez volna szép! Így ülni csöndben,
Így munka nélkül, szabadon,
Szerény nyugdíjra támaszkodva
A ligetben a fapadon.

Így ülni. Nézni. Mit? A semmit.
Messzi plakáton a betűt.
Fűt-fát, virágot, őszi lepkét...
S a múltat látni mindenütt.

Nézni a parkot, a világot,
Egy arra járó régi nőt,
És ráismerni... Szép leány volt
Vagy ötven évvel ezelőtt.


A lencse
........

A lencse, amelyért rajongok
Babámnak a... hogy mondjam el?
Egy kissé csiklandós helyen van,
S ezt mégis respektálni kell.
Szóval a lencse nincs az állán,
A lencse nincs a homlokán
És nincs a karján, nincs a vállán,
És nincs a gömbölyű bokán.
Hogy hol van? Hogy hol van?
Az bizonyos, hogy valahol van.
Szerencse, szerencse,
Hogy én tudom csak, hol van az a lencse.

E lencse oly parányi, selymes,
Ingerlő, mint egy jó falat,
E lencse nincs az orr tövében,
E lencse nincs a fül alatt.
E lencse nincs a szája mellett,
Nincs könyökén és nincs kezén,
És nincsen márványkeble halmán
És nincs a háta közepén.
Hogy hol van? Hogy hol van?
Az bizonyos, hogy valahol van.
Szerencse, szerencse,
Hogy én tudom csak, hol van az a lencse.

A lencse nincs a szíve táján,
A lencse nincs az ajakán.
A homlokán? Ott sincs a lencse,
És nincs se térdén, se nyakán.
A lencse, melybe minden álmom,
És minden vágyam költözött,
Ott van babám hószínű testén
A homlok és a térd között.
Hogy hol van? Hogy hol van?
Az bizonyos, hogy valahol van.
Szerencse, szerencse,
Hogy most már tudják, hol van az a lencse.


A jó testvérek
...... .........

Uci, nyuci anyucinak
Van két kicsi lánya,
Egyik lánya Ilike,
Másik lánya Lilike...
Csípje meg a kánya!

Este, hogy az ebédlőben
Hatot üt az óra,
Betekint a két kis lányhoz
Uci, nyuci, pici, puci,
Anyuci egy szóra.
Csak rájuk néz s mind a kettő
Tudja mit jelent ez,
Mert Ilike és Lilike
Jó és engedelmes.

Ott, ahol a gyerekszoba
Legsűrűbb homálya,
Hat órakor mind a kettőt
Két kis csipi-csupi csupor;
Két kicsi trón várja,
Két kicsi trón porcellánbul
Egymás közelében,
S kéz a kézben Ili, Lili
Elfoglalja szépen.

Addig ül ott igyekezve,
Hévvel mindakettő,
Míg nem marad Ili, Lili
Törekvése meddő.
Míg a nemes ambiciót
Siker koronázza
S a szorgalom gyümölcsével
Ékes a két a váza.

Hanem addig Ili, Lili
Megmoccanni sem mer,
Ellenőrzi az eredményt
Anyjuk vizsga szemmel.
Bábujukat csakis akkor
Adja vissza nékik,
Amikor az éma, léma,
Pribli-prubli nagy probléma,
Meg van oldva végig.

Hát egy este -- szomorú est! --
Úgy hat óra tájba
Ül Ilike, ül Lilike,
Ül, de mindhiába.
Nézik egymást szomorúan
S nem tehetnek róla,
Egyiknek sincs semmi, semmi,
Ici-pici, inspirici,
Inspirációja.

Bárhogy lángol bennük a szent
Kötelességérzet,
Hajh, az estén ellenük volt
A kegyetlen Végzet.
Eltelik egy jó félóra,
Eltelik egy másik
S a két kis leány vállalata
Sehogyse virágzik!

Egyszer csak az Ili arcát
Boldogság önté el:
"Éka, béka, heüréka!"
Mondogatja kéjjel.
Ám Lilike tovább is csak
Szomorúan, némán,
Hasztalanul töri szöszke
Ejecskéjét, fejecskéjét
A nehéz problémán.

"Jó tenéked" -- szól sóhajtva
És a hangja reszket, --
"Azt, amit én el sem kezdtem,
Te már befejezted.
Te mehetsz már, oh te boldog,
Két perc mulva játszol,
Engem sorsom mindörökre
E sziklához láncol..."

Ekkor Ili kis szivében
Nagy szánalom ébred:
"Ne félj Lili, míg engem látsz,
Szerető testvéred.
Míg nekem van, neked is lesz!"
S könnyel a szemében
Az eredményt Lilikével
Megfelezi szépen.

A testvéri szeretetnek
E példája vonzó.
Azért tehát, hogyha egyik
Testvértekről van szó,
Akármikor, akármiben
Szüksége van rátok:
Egymást kedves olvasóim
Csirbe, csorba, csurba, csarba,
Cserbe ne hagyjátok.


Vallomás
........

Kivertem a remény szivemből
Amint kivernek egy kutyát,
Isten veled szerelmi mámor!
Isten veled szép ifjuság!

Magányos ember lett belőlem,
Kissé mogorva, de nyugodt,
Gyűlölni többé nem tudok már,
De már szeretni sem tudok.

És ideált többé nem ismer,
Bálványokért nem ég szivem,
Amit az emberek hazudnak,
Meghallgatom, de nem hiszem.

Olyan vagyok mint a nagyétü,
Ki `átaleszi` a napot,
S az asztaltól csak akkor kel föl,
Ha pukkadásig jóllakott.

Ott kaptam én is az ebédet,
Pompás, remek volt, isteni!
Üres kedéllyel, telt gyomorral
Dőljünk le most -- emészteni.


Vén fiúk dala
...... ........

Barátaink megházasodnak.
Férjhez megyen az ideálunk,
Hajfürtjeink is rendre fogynak,
De még mi rendületlen állunk.

Bár homlokunk is csupa ránc már,
S testünket a hideg kirázza,
Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,
És a szivünkön nincs barázda.

Bár a tüdőnk elég szegényes,
Görbe a hátunk, szűk a mellünk,
Annak, ki nem rátarti, kényes,
Szinte csodás, mennyire kellünk.

Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,
Oh, van a hűtlenségre mentség,
Ha rózsáink itt-ott lefagytak,
Akad azért még jó szerencsénk.

A boldogsághoz oly kevés kell:
Zsebünkbe néhány büszke tallér,
Egy kicsi bor, egy kicsi étel,
Egy jó kabát, egy tiszta gallér.

Felséges Úr, ezerszer áldott,
Nagy alkotója eme létnek --
Add meg nekünk a jó kabátot,
A kicsi bort, a kicsi étket.

Add meg nekünk, hogy míg csak élünk
A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
Ki ne aludjék szenvedélyünk,
És a szemünk mindig ragyogjon!

S mikor eljő a várt, az áldott,
A szigorú halottas ünnep --
Oh, adj nekünk egy jó barátot,
Aki lefogja két szemünket.


Mikor ő nálam volt
...... .............

Eljött hozzám drága nagysád?
Meghatotta önt dalom?
Oh, mi ritka már manapság
Ez a kedves bizalom!

Csakugyan, hát mondja, nem fél,
Hogy utóbb még hírbe jön?
"Kérem, hisz egy gentlemannél..."
Köszönöm, oh köszönöm!"

Tudom, mit kiván a bon-ton,
Mit kiván az etikett,
Édesem, szavamra mondom,
Teljesen nyugodt lehet.

Mint urának jó barátja
Tiszteletben tartom önt,
Ugye érti, megbocsátja
Ezt a rengeteg közönyt?

Bár az ajkam azt hazudja,
Hogy közömbös énnekem,
Ugye érti, ugye tudja,
Hogy szeretem, szeretem!

És hogy forr a vér eremben,
Nemde azt is sejti már?
De lovagnak ismer engem
S annak is tart, ugyebár?

S most bocsánat, drága nagysád,
Hogy önt keblemre vonom,
Kérem, tegye le kalapját
S csókoljon meg, asszonyom!


Casanova
........

Száz éve most, az erkölcsös csehek közt
Szemét lehunyta egy vidám legény,
Fölváltva volt ő koldus, úr, író, hős,
Tiszt, pap, büvész, kém, gazdag és szegény.
De bármi volt is, bármily állapotban,
Ajkán örökkön pajkos szó fakadt,
A nagy Jacopo Casanova volt ő
S mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

Maga megírta sok nehéz kötetben
Kalandjait (nevekkel) sorra mind,
Ez immorális és ledér iratba
A jól nevelt lány bele nem tekint.
Megírta híven, hogy csent, hogy csatázott,
Hogy volt az ólmok börtönébe rab,
De a börtönben, mennyben és pokolban
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

Olasz, görög, német, hollandus, angol,
Lány vagy menyecske, mindegy volt neki,
Heléna, Róza, Toinon, Tereza
Báját e mű lelkesen hirdeti.
S bármerre járt: Velence, Moszkva, Párizs
Szított szivében újabb vágyakat,
Kocsin, gyalog, hajón, lovon, ladikban,
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

Volt felesége, meghalt, elsiratta,
Vett másikat s melléje szeretőt,
Csókolta azt, kiért a szíve lángolt,
Reggel, ebédnél, este, délelőtt.
Nem volt tüzes szivének semmi sem szent
És ujjongott, ha új kaland akadt
Gyermekkorában, ifjan és elaggva,
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

Száz éve most, hogy meghalt, eltemették
Az erkölcsös csehek közt valahol,
Sírja fölött bizonnyal rózsa nyílik
S a bokorban fülemile dalol.
Bár sose tért meg, nem hagyta nyugodni
A szív, e nyughatatlan húsdarab:
Az isten megbocsátja büneit, mert
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.


Dal
...

Én Istenem, ugyan hová lett
A régi jókedvű gyerek?
Ebben a mélabús fiúban
Magamra alig ismerek.

Elüldögélek órahosszat
És közben ásítok nagyot,
A jó barátok azt beszélik,
Hogy szerfölött bolond vagyok.

Barátaim, ilyen az élet,
Aki tapasztalt, tudja már...
A poétából kritikus lesz,
A kis szamárból nagy szamár.


A modell
........

Egy egyszerű kültelki lányka
(Tizenhat éves, jó falat)
"Leszek modell!" Így szólt magában
És egy festőhöz fölszaladt.
Mert megfelelt az arc, a termet,
Így szólt a piktor: "Aktra termett
E karcsu test... e két halom...
Vetkőzz hamar le, angyalom!"
És mert a célhoz ez vezet,
A kis modell levetkezett.

Mit tudta ő, a balga gyermek,
A neveletlen vadvirág,
Hogy fölfedezve már a szappan,
És él vele a nagy világ.
Mert fogyatékos volt a teint-je,
A piktor így szólt: "Ejnye! Ejnye!
E karcsú test... e két halom...
Izé... gyerünk csak angyalom,
Szebb lesz a váll, szebb lesz a kar,
Segítünk rajta csakhamar."

És karon fogta, ahogy illik,
A fiatal, de balga nőt,
A szomszédos fürdőszobába
Diszkréten átvezette őt.
Ott állott martalékra várván
A kád... fenékig csupa márvány!
Ami fürdőnek a jele,
Színültig vízzel volt tele.
Festőnk a kádra mutatott,
Köszönt és eltünt: "Jó napot."

Elmúlt egy óra meg nehány perc --
A lány nem jön ki. Ej mi ez?
A piktor hosszasan eltünődik:
"No, most már szörnyen tiszta lesz!"
Benyit, ijedten hökken vissza:
Ott áll a lány, a vizet issza
És keservesen sírni kezd:
"Én nem bírom kiinni ezt!
Ha mindig ennyit inni kell,
A fészkes fene lesz modell."


A másik
.......

És szólt a nő:
"A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem,
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok..."
S a férfi szólt:
"A másik elhagyott."

És szólt a nő:
"Piros az ajkam
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja...
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?"
S a férfi szólt:
"A másik csúnya volt."

És szólt a nő:
"És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája,
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?"
S a férfi szólt:
"A másikat szerettem!"


- * -
 
 
0 komment , kategória:  Heltai Jenő versei   
szeretettel
  2013-12-28 13:00:10, szombat
 
 


Link
Heltai Jenő versei



Heltai Jenő - Vallomás

Mi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom.
Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört szegény szivének
Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát! szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját
Én, aki angyal nem vagyok?

Olyan kevés amit kivánok...
Ha osztozkodni restel is,
Legyen a tisztelt lelke másé
Nekem elég a teste is.


Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült,
ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden
poézis.
És az enyém: csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe, kérem, nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást
Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat!

Heltai Jenő (1871-1957)




MERT DALAIMNAK...

Mert dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
- Minek tagadjam gyöngeségem -
Kegyedhez írtam, kis Kató.

És dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható,
Kegyednek semmiképp se tetszett,
Sőt visszatetszett, kis Kató.

Igaz, hogy önt tegezni mertem,
Ami botránynak mondható,
Mert önt csupán magáznom illik
Vagy kegyedeznem, kis Kató:

De dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
Mégis szívemből szívhez írtam,
Az ön szívéhez, kis Kató.

Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
Már ez malőrnek mondható,
Ha bánatomban meghalok most,
Magára vessen, kis Kató.

Magára vessen, ha belőlem
Más nem marad meg, kis Kató,
Mint dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható.



SZABADSÁG

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem igér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.



KÉRDŐÍV

Mikor elnémul megkínzott szived,
Eléd teszik a nagy kérdőivet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni -- mert felelni kell! --
Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?

Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?

Öreg Marci, jó cigányom,
Szürke madár száraz ágon,
Vedd elő a hegedűdet
Sirassuk a jó időket.

Gyere öreg, ide hozzám,
Huzzad el a kedves nótám,
Egyszerűen, símán, halkan,
Érezzem csak, meg se halljam

Azt a régi magyar nótát...
Tudod-e még? Hogy is volt hát?...
"Szárad a bokor a tetőn,
Haragszik rám a szeretőm..."

Legénykedő, kedves nóta,
Nem hallottam évek óta,
Kiben ez a nóta járta,
Hova lett a pesti csárda?

Akihez sírt a panaszom,
Hová lett a szőke asszony?
Szőke asszony forró csókja?
Elszállt az is, mint a nóta.

Elszállt az is, mint a nóta,
De más világ van azóta!
Régi tüzünk be kiégett,
Vége már a dicsőségnek!

Te is én is megrokkantunk
Hova lett a régi hangunk?
Hova lett a régi kedvünk?
Bizony nekiöregedtünk.

A hegedűd nem úgy szól már,
Nem vagy az már, aki voltál,
Sebaj Marci, így is jól van,
Én se vagyok aki voltam.

Vén költőnek, vén cigánynak
Keze reszket, szíve fáradt,
Le is tesszük már maholnap
Te a vonót, én a tollat.

Elég soká muzsikáltunk,
Szép csöndesen félreálljunk,
A költő is, a prímás is...
Had huzza már egyszer más is!

Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,
Az ablakon bedobta tegnap éjjel.
Ó, furcsa ákombákom!
Még meddig élem világom?

Kisasszony napján búcsúzik a fecske,
Elszállt a nyár és elszállt a szerencse.
Üres a fecskefészek...
Már én sem fütyörészek.

Az ablakomban fázó, bús virágok,
A háztetőn a pék macskája nyávog,
Sarlója fénylik a holdnak,
Most mennek a bálba a holtak.

Kinyílt az ajtó, de senki se jött be,
Valaki némán meglapult mögötte.
Idebent csak a kétség,
Odakint a sötétség.

Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,
Az ablakon bedobta tegnap éjjel.
Ó, furcsa ákombákom!
Még meddig élem világom?


 
 
0 komment , kategória:  Heltai Jenő versei   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1784
  • e Hét: 7076
  • e Hónap: 86634
  • e Év: 2027914
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.