Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2013-12-28 14:25:10, szombat
 
 


Link
Bernardin Schellenberger: Hallgassunk a szívünk mélyéről feltörő kiáltásra



Imádkozni nem tanulhatunk meg úgy, mint egy idegen nyelvet; nem sajátíthatjuk el, mint valamilyen más képességet. Az imádkozás, az igazi, eredeti imádkozás - amely nem kívülről átvett formulákból és megismételt frázisokból áll -, ezt az imádkozást saját lényünknek egy mozzanataként kell felfedeznünk. Hiszen mindig hozzánk tartozik. Úgy van ez, mint amikor egy napon felfedezzük légzésünket, szívverésünket vagy vérünk lüktetését. Jóllehet, mindig velük éltünk, de talán évtizedeken keresztül nem figyeltünk rájuk és nem tudatosultak bennünk. Pedig, ha csak egy kis időre is kihagytak volna, meghaltunk volna.
Egy iszlám misztikus mondta, hogy az ember félelem-kiáltással kezdi az életét, amikor elhagyja az anyai méhet, és félelem-kiáltással fejezi be az életét, amikor elsüllyed a föld méhébe. Egy félelem-kiáltással veszi első lélegzetét az újszülött, és egy félelem-kiáltással bocsátja ki utolsó lehelletét a haldokló. E két kiáltás fogja közre az ember életét, és - pontosabban megnézve - e kettő voltaképpen egyetlen kiáltás. A gyermekekből még gátlástalanul szakad fel a kiáltás, ha elviselhetetlennek tűnik számukra a szakadék aközött, amit akarnak és ami a valóság. Amikor felnőttek lesznek, ,,értelmessé" válnak és szinte sosem kiáltanak többé, vagy legfeljebb csak egészen kétségbeejtő helyzetekben. Ezentúl elutasítják maguktól a kiáltásnak, a hangos nyögésnek vagy fájdalmuk borba fojtásának felszabadító tapasztalatát - vagy csak nagyon titokban teszik ezt, amikor senki sem hallja. A környezetük azt mondja nekik, hogy ez nem emberhez méltó, gyerekes dolog és a gyengeség jele. Ezért erősnek mutatják magukat és kiáltásukat számtalan általánosan elfogadott formába zárják: nyugtalan sietségbe, hektikus tevékenysébe, önmagukkal és a világgal való örökös elégedetlenségbe, hősies teljesítménybe, kíméletlen karrierharcba, neurózisba és egyéb általános szokásokba, hogy meneküljenek önmaguk elől, hogy elkábítsák magukat, és hogy túlharsogják belső kiáltásukat.
Ez az elemi kiáltás, ez a nyugtalanság és zaklatottság, ez a kipusztíthatatlan vágyódás és törekvés egy olyan állapot felé, amit még nem sikerült elérni: ez az imádság. Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében úgy értelmezi ezt, mint az egész világ sóhajtását és vajúdását, amely világ egy teljesebb, megváltott életbe való újjászületésre vár. Ebben az éretelemben az ateista is és az olyan ember is imádkozik, aki már nem képes többé hinni Istenben, ám aki sok jámbor ember szemében igazán szolgálatkésznek, készségesnek, elérhetőnek tűnik. Ebben az értelemben minden olyan ember imádkozik, aki még szenved, és aki még remél és vár valamit; és ebben az értelemben az is imádkozik, aki nem lát már kiutat és jövőt, és öngyilkos lesz; magában ebben az utolsó, kétségbeesett tettben válik nyilvánvalóvá egy biztonság és beteljesedés után vágyódó ember kiáltása. A lélekben szegények, a keresők és kérdezők, a kételkedők és maguk a kétségeesettek mindig közelebb vannak Istenhez, mint a jómódúak, magabiztosak, jóllakottak és érzéketlenek.
Ha eljutunk ebbe a mélységbe, meglátjuk, hogy olyan időben élünk, amikor nagyon sokan imádkoznak. Mert a mi időnkben nagyon sok ember szenved, nagyon sok kutat egy jobb jövő után, nagyon sokan érzik úgy, hogy kitépték őket a védettségből és biztonságból; nagyon sok ember szüntelenül úton van valami más felé, mint amit elébe tettek és rákényszerítettek. Mégis egyre inkább úgy tűnik, hogy imádkozásuk nem tudatosul, hanem a tudatalattiban marad; egy anonim, vak, nem elszánt és nem koncentrált erő marad. A legtöbb ember igen elcsodálkozna, ha azt mondanák neki, hogy ő imádkozik és még csak észre se vette ezt; mert egyáltalán nem tűnik úgy neki, hogy olyasmit tesz, amit a keresztények és más istenhívők imádságnak neveznek. A valóságban az a gyakorlat, amit ,,imádkozásnak" szokás mondani, gyakran csak egy sajátságos forma - és olykor egy át nem látott, meg nem értett forma -, hogy általa kijátsszák és elnyomják az emberi szívből feltörő elementáris kiáltást, ahelyett hogy hitelesen megfogalmaznák azt. Nem ritka, hogy az emberek a sok imádkozással meghiúsítják és elfojtják az igazi, mély imádságot. A radikálisan keresők és kérdezők, az olyan emberek, akik meghallják a lényük legmélyéből feltörő kiáltást, és ez a kiáltás szorongatja őket, ösztönösen megérzik, hogy az ilyen kegyes emberek és ,,hívők" érzéketlenek az ő kérdésfeltevésük radikális volta iránt. Ezeket a ,,hívőket" jámbor életük elaltatja és fásulttá teszi, és becsületesség és szavahihetőség kérdése, hogy a kérdezők nem csatlakoznak hozzájuk.
Mélységes tragédia rejlik ebben. Azoknak, akik hivatottak lennének arra, hogy az emberiségnek ezt a megváltás utáni kiáltását felfedjék, felerősítsék, szavakba foglalják és magának az Istennek a kiáltásával - Jézusnak a Getszemáni kertben és a kereszten elhangzott félelem-kiáltásával - egyesítsék, tehát az úgynevezett hívőknek maguknak igen gyakran kevesebb érzékük van eme kiáltás iránt, mint az úgynevezett hitetleneknek. És így ezek is, azok is járják a maguk útját, egymástól elszigetelten: ezek a maguk vak kérdéseikkel, azok a maguk látszólagos válaszaikkal. A megváltás utáni kiáltás nem válik történelmi méretű, hatalmas erővé, hanem ezeknél elnémul a kétségbeesésben és rezignációban, azoknál pedig jámbor csevegéssé laposodik.
Azt mondják, az imádkozásnak Istennel folytatott beszélgetésnek kell lennie. Ez igaz, de ugyanakkor félreérthető is. Isten nem közvetlenül adott a tapasztalatunk számára, mint bármelyik ember, akivel beszélünk és aki a maga részéről rögtön szóban válaszol nekünk. Azok a jámbor emberek, akik érzik ezt, de nem akarják beismerni, úgy oldják meg ezt a problémát, hogy egyszerűen végnélkül csak magukról beszélnek, és Istent - bár ő akarna szólni - egyáltalán nem engedik többé szóhoz jutni. És így imádkozásuk egyenesen Isten-nélkülivé válik, az önmagával foglalkozó ember monológjává, aki szavak és frázisok rendszerével serényen biztosítja magát a valóság és az élet minden kérdésével szemben. Nem csoda, hogy komoly emberek nem akarnak ebbe belekapcsolódni. Isten sem áll szóba velük. Világos pillanatokban elfoghatná ezeket az imádkozókat az az érzés, melyet Maire-Luise Kaschnitz így írt meg egyik költeményében:
Durván bánsz azokkal, akik Téged
A régi módon akarnak megismerni.
Elpusztítod szívüket oltáraid előtt,
Szép völgyeidben vaksággal sújtod őket,
Azokkal, akik Téged dicsérni próbálnak,
Lábuk elé sodrod a felpuffadt holttestet.
Azoknak, akik szeretetedről kezdenek beszélni,
Visszájára fordítod szájukban a szót,
Hagyod, hogy üvöltsenek, mint kutyák az éjszakában. (M-L. Kaschnitz: Neue Gedichte. Claassen Verlag GmbH, Düsseldorf 1957. 13.)
Akik megtapasztalják ezt, hajlamosak lesznek arra, hogy még nagyobb erőfeszítést kifejtve túlbeszéljék és túlharsogják ezt a tapasztalatot, ahelyett, hogy végre befognák a szájukat és hallgatnának.
Inkább ne mondjuk tehát: az imádkozás beszélgetés Istennel. Hanem azt mondjuk: az imádkozás hallgatás, vagy mindenesetre: hallgatással kezdődik. Ha a második lépéssel kezdenénk, rögtön azt kellene mondanunk: Istenre-hallgatás. Kezdjük szerényen, és egyszerűen hallgassunk. Mire hallgassunk? Hallgassunk korunk valóságára, a környezetünk, felebarátaink, sajátos helyzetünk valóságára; hallgassunk a világ megváltás utáni kiáltására. Mérlegeljük egészen józanul helyzetünket a világban itt és most. Szükséges lesz, hogy alkalomadtán elvágjunk ezért minden elterelést, minden kifogást, mindenféle hasznos vagy szórakoztató tevékenységbe való menekülés lehetőségét, s csendet és hallgatást rójunk ki magunkra. Maradjunk tehát végre egyszer egyedül önmagunkkal; egyszer legalább egy kicsit álljunk meg utunkon és kérdezzük meg magunkat: Hová sietünk, hová futunk tulajdonképpen? Amikor odafigyelünk magunkra és a világunkra, megsejthetjük és felfedezhetjük, hogy több rejlik abban, mint pusztán a világ vagy önmagunk; felfedezhetjük akkor, hogy a szomorúságban, a hálában valami túlmutat önmagunkon és a világon. Meg fogjuk tapasztalni, hogy a világban és önmagunkban bizonyos dinamika jelentkezik, amely lehetetlenné tesz minden egyéb kifogást, színlelést. És ez a tapasztalat a forrása, a kezdete az imádsának; ebben jelentkezik ismét az Isten utáni kiáltás, amely kiáltás ott rejtőzik mindenben.
Az imádkozás, a valóságos, igazi, élő imádkozás megkívánja, hogy ezt teljes egészében elismerjük és ráhagyatkozzunk erre a dinamikára. Megkívánja, hogy vállaljuk a beteljesüléssel együtt járó feszültséget, hogy ráhagyatkozzunk a világra és egyedülálló lényünkre. Megkívánja, hogy megértsük, hagy azok a legkülönbözőbb vágyak, szenvedélyek, az embereket vonzó evilági célok, és az, ami ezekben a célokban nem hagyja őket nyugodni akkor sem, ha elérték céljukat - mindezek szétforgácsolt, tévútra vezetett ösztönök. Ha ismernénk, megértenénk és egyetlen erőben összpontosítanánk ezeket az ösztönöket, úgy számtalan függőségtől megszabadulnánk, és életünk elnyerné azt a belső egységet és célirányosságot, amely egyedül képes megadni annak igazi értelmét.
Ennek a tapasztalatnak a hatására - amely tapasztalat csak a szótlanságban és hallgatásban jelentkezik - majd ismét szavakat fogunk megfogalmazni és kimondani. És rá fogunk bukkanni mások szavaira, melyek segítségével meg tudjuk fogalmazni, és érthetően ki tudjuk fejteni saját tapasztalatunkat. Ezek akkor már nem pusztán kívülről átvett, elismételt szavak lesznek, hanem bensőnkből feltörő, valódi, becsületes szavak. Valószínűleg egyáltalán nem lesz túl sok szó.
Az imádkozást tehát nem tudjuk úgy megtanulni, mint egy idegen nyelvet. Úgy fedezhetjük csak fel, mint régen elfelejtett, őseredeti, sajátos beszédünket. Az imádkozás megkívánja, hogy a kiáltást, az egész teremtés és saját egyéniségünk sóvárgását kibontsuk valamennyi álruhájából, bezártságából és elfojtásából, és hogy ezt a kiáltást, ezt a sóvárgást felfogjuk, megtapasztaljuk; megkívánja, hogy meztelenül, csupaszon szálljunk szembe ezzel a tapasztalattal, elviseljük azt és időről-időre szavakba foglaljuk.
Istenem -
nincs már szavam hozzád.
Nincs már fogalmam rólad.
Már csak hallgatni tudlak téged.
Egyedül vagyok
gondolataim és aggodalmaim locsogásával,
vágyaim, örömeim, félelmeim,
bizonyosságaim és kétségeim fecsegésével.
Ám mindez nem hagy nyugodni.
Ez az én néma kiáltásom,
az én vak tapogatózásom,
az én süket hallgatásom feléd.
Ebben akarok megállni,
ebben akarok kitartani -
mindaddig, amíg egy szót hallok tőled,
mindaddig, amíg egy szikrányi fény jön tőled.
Mint egy sütővas,
nyomod bele magad remegő húsomba.
Rémületet és fájdalmat
véstél belém,
letörölhetetlen sebet, pecsétet:
A tiéd vagyok. (Sich auf Gott verlassen. R. Walter Hrsg. Herder 1980. 77-83.)
 
 
0 komment , kategória:  Bernardin Schellenberger: Hall  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1575
  • e Hét: 13320
  • e Hónap: 92878
  • e Év: 2034158
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.