Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2013-12-30 14:11:51, hétfő
 
 


Link
A tó - Gálla Nóra

Egy mozdulatlan alak ült a halott tó partján.
A sötét, élettelen vizet figyelte. Nem vette észre, hogy az idő milyen rettenetes sebességgel száguld el a tó fölött. Várt. Tudta, hogy eljön a nap, amikor megbánja majd, amit tett, de nem döntene máshogy akkor sem. Lassan sötétedett. Nem, az a nap még nem jött el. Még nem.
Amióta az eszét tudta, itt élt, a sivatag közepén, egy mélységesen kék tó mellett. Egyedül és mégsem egyedül. Ha szólt, a hangját visszaverték a messzi hegyek, de a visszhang csak hetek múlva érte el őt. Mintha állandóan a múlttal élt volna együtt.
A tó volt az élet. Az apró hullámok a hátukra vették a kóbor hangokat, soha nem hagyták őt magára a gondolataival. Naphosszat ült a lankás parton és a csevegő vizet hallgatta. Szerette az estéket, amikor a lenyugvó nap utolsó sugarai végigsiklottak a hullámok hátán és a tó énekelni kezdett. Halk dallamok születtek a hullámokból és a fényből. Csodálatos esték voltak ezek. Becsukott szemmel feküdt a fűben és hagyta, hogy a gondolatai megszabaduljanak a nappal béklyóitól. Azokban a percekben szabad volt.
Így éltek ketten, magányosan a hatalmas semmi közepén, ő és a mélykék tó. Az évek egymáshoz csiszolták őket. A tó mintha olvasni tudott volna az érzéseiben. Ha szomorú volt, a csobogó víz megvigasztalta. Ő pedig minden este odaült a lankás partra meghallgatni az éneket. Szükségük volt egymásra. Néha arra gondolt, olyan ez, mintha egymás részeivé váltak volna. Soha nem gondolt arra, hogy ez valaha is véget érhet. Pedig így történt.
Így utólag visszagondolva fogalma sem volt, honnan jöhetett ez a gondolat. De nem tudott szabadulni egy lassan alakot öltő érzéstől. Ott volt minden percben, mint egy tüske a bőr alatt. Mi van akkor, ha hazugság az egész... Ha nincs is szükségünk egymásra annyira, mint ahogyan gondoltam. Mi van akkor... Elhessegette a gondolatot. Felnézett a végtelenbe vesző kopár horizontra. Megfulladnék a magánytól, gondolta. Micsoda őrültség. És belemerítette a kezét a kristálytiszta, élettel teli vízbe. Az apró hullámok vidáman csacsogtak a fülébe. Semmit sem ért az egészből, gondolta. Nincsenek gondolatai. Csak a dal. És itt vagyok neki én, hogy meghallgassam, ha szüksége van rám... Aznap éjjel alig tudott aludni. Hánykolódott és a csillagok közönyösen hunyorogtak a tó fölött.
Megfoghatatlan szomorúság vett rajta erőt. Néha azon kapta magát, hogy nem figyel úgy a tó énekére, mint régen. De a tó dalolt tovább, mintha nem is vette volna észre, hogy magára hagyták. Napokig küszködött a gondolatok szavakba öntésével. Aztán már készen állt. Már tudta, mit fog tenni. Nem érzett sem fájdalmat, sem örömet. Üres és közönyös volt belül. Aznap este a tó hiába várta az utolsó napsugarak énekével. Csak a döbbent csönd ült a szürke ég alatt.

Másnap nem is ment a tó partjára. Amikor eljött a második este, sokáig csönd volt. Aztán meghallotta a víz hangját. Így még sohasem hallotta a dalt. Halk volt, könyörgő. Egy domb tetején ült, messze a tótól. Hallotta a dallamot, de nem mozdult.
A harmadik napon a tó ismét néma maradt. Végtelennek tűntek a percek. Aztán egyszerre vinni kezdték a lábai, maga sem tudta, miért, a tó partjára. A nap már lenyugodott és a víz sötéten és némán hömpölygött a lábai előtt. Még sohasem látta ilyen hatalmasnak. Megállt és belenézett a csöndes mélységbe. Akkor hallotta utoljára a dallamot. Fájdalmasan és messziről szállt feléje, mint egy jajkiáltás. Elfordult és elindult arrafelé, ahol a magas hegyek megtörték a halott pusztaságot.
Napokig vándorolt a port kavaró szelet követve. Maga sem tudta, hová is tart. Aztán egy este ismerős vidéket talált. Felkapaszkodott a domb tetejére, és a lábai előtt ott hömpölygött a higanykék víz.

Visszaért oda, ahonnan elindult. Így kellett lennie.

Leült a lankás partra. A szél ugyanúgy játszott a hullámokkal, mint valamikor régen. A kék víz a régi nyugodt méltósággal fogadta. De volt a csöndben valami megmagyarázhatatlan. A víz fölé hajolt és akkor vette észre, hogy nem látja a hegyek, a part tükörképét. Mint ahogy nem látta többé a saját arcát sem visszatükröződni a vízben. Órákig ült némán a parton, gondolataiba merülve. Észre sem vette, hogy már esteledett. A fekete víz némán és üresen fogadta az este utolsó sugarait.
Talán egyszer, valamikor bánni fogja, amit tett. De ahogy ott ült, ölébe ejtett kézzel a halott tó partján, tudta, hogy addig még sok este és hajnal köszönt majd a néma tóra a semmi közepén.
 
 
0 komment , kategória:   Gálla Nóra A tó   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 620
  • e Hét: 15849
  • e Hónap: 60921
  • e Év: 2002201
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.