Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2014-01-02 12:42:01, csütörtök
 
 


Ajtay Andor Hulló falevél
Link
Almoragh : Ősz

1.

,,Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr."
(Berzsenyi Dániel - A közelítő tél)

I.

Nyár volt. A vad forróság elcsitult, és néhány szeles, szúrós szemű esőt pergető napok jöttek, aztán kitisztult az ég.
Úgy éreztem, valami megváltozott; a nyár élénk, erős napsugarai eltűntek, a fák folyamatosan mozgó lombkoronáját bágyadt, ferde, mélysárga napfény világította meg.
Bágyadt voltam, fáradt és beteg; a lusta napfény nem tudta feloldani a testemben kószáló borzongást.
Kerestem az okokat. Orvosokra, gyógyszerekre, forró teára és takarókra gondoltam, nyugalomra, pihenésre, halk szavakra és mély álomra.
Az erdő fái álmosan zúgták a napfényes öregkor bánatos énekét. A napsugár csúfondárosan vigyorgott rám: ,,élvezd ki az utolsó lehetőséget, hús-lélek. A fák és én csak elgyengülünk; nálad valóban beköszöntött az ősz. A hajadat dér lepte be, a bőröd ráncos, akár az őszi falevél... Élvezd a meleget, míg teheted, mert a nedves föld hidege vár."
Aztán gyönyörűen, rózsásan, vörösen bukott le a Nap a hegyek mögött.

II.

Elrohant az ősz. Láttam az utolsó falevelet a deres földre hullani, hallottam, ahogy recsegve befagyott az élet.
Vadállatok nyomai pettyezik a szűz havat. Durva csizmanyomok törik meg a rajzokat. Egy megfagyott, ráncos csipkebogyó lóg a bokor ágáról.
Fázom. A testem hat láb mélyen a hó alatt feküdne, a lelkem viszont feltörne a felhőkkel fátyolozott téli nap felé, mint egy éhes madár.
A jégkéreg megvágja a kezemet. A vér vörös rubinkristályokká változtatja a jég gyémántjait.
Érzem, ahogy megfagy a lelkem. Talán a nyár felengedi.
Búcsút intek az utolsó kifutó bárkának. A jég vékonyodik, már csak a parton hártyásodik a víz. Ropogva törik be a partra húzott csónakok alatt, jeges víz lepi el az emberek lábnyomait. Köd lengi be a sziklákat.

III.

Gondold el, milyen lenne az egész életedet egy helyen eltölteni. Lassan megértenéd a téged körülvevő világ minden apró rezdülését. Először unalmas lenne - ugyanazok a fák, ugyanaz a hegy, ugyanaz az otthon. Egy idő után viszont megszoknád, és elkezdenél mélyebbre nézni. Értenéd a fák beszédét, tudnád, milyen szél fúj, mikor jön a váratlan vihar, hallanád, ahogy lüktet az élet a növények szívében; értenéd a sólyom és az ölyv röptét, a madarak csicsergését, a mókus sikkantásait. Ha vihar lenne, te is együtt görnyednél a fákkal; a villámok természetfeletti fénye téged is megrémítene. Együtt üvöltenél a kutyákkal, ha felkúszik az égre a telihold.
És eldőlnél a kalászokkal, mikor lekaszálják a réteket.

2.

,,Őszi éjben, őszi éjben
Óh, be nehéz
Fölnézni a csillagokra."
(Ady Endre - Három őszi könnycsepp)

I.

Az elsuhanó hónapok, évek csak szaggatott, hideg villámfényben felbukkanó képek sorozataként jelennek meg.
Villanás. A hótakaró olvadni kezd, megszólal a tavasz első madara. A vékony jéghártyákon táncot jár a frissen született nap fénye. Egy hóvirág dugja ki a fejét a hideg földből.
Villanás. Illatos hópelyhekként örvénylenek a cseresznyevirág szirmai a balzsamos levegőben. A szétpattanó rügyek hangja már eloszlott a szélben, hatalmas cseppekben paskolja a földet az életet adó eső. Madarak trilláznak a búzavirágkék égen. Szerelmes a föld a napba, a nap az égbe, az ég a világba.
Villanás. A talajt széles repedések szaggatják, a kabócák monoton zizegése lebeg a forró kövek fölött. Egy gyík sütkérezik a napon, aztán egy árnyéktól megrettenve megmoccan, és már sehol sincs.
Villanás. Sötét, fenséges felhők kavarognak az égbolton. Mennydörgés gurul végig a fák fölött, meghajlítja a koronáikat és megremegteti az ősi mészkősziklákat a hegy oldalában. Minden nyugodt, csendes. A természet a viharra vár. Egy kis szamóca hajol a föld felé, hogy átvészelhesse a vihart. A vén tölgyfák megropogtatják az ízületeiket, hogy újra felvehessék a harcot a széllel.
A Nap szemkápráztató ívet húz az égen, aztán megáll. A fénye tompa és fátyolos, okkerszínű, mint az őszi falevél.
Újra itt az ősz.

II.

Ősszel születtem, és csak ősszel élek igazán. A nyár forró nappalai és balzsamos estjei alatt irtózom a hanyatlástól, a falevelek hullásától, a nyirkos ködtől, de tudom, hogy a meleg nem tarthat örökké. Lassan, észrevétlenül kúszik felénk a hanyatlás.
Az avarban sétáltam, csodáltam a tájat, a tompa színek végtelen kavalkádját, a csupaszodó erdőt. Összehúztam magamon a kabátomat, de a fagy nem kívülről marta a testemet. Egy ösvényre tévedtem, amely a hegygerinc felé vezetett; a kődarabokkal és sárrögökkel borított út egyenesen tört a súlyos felhők felé. A két oldalán csupasz fák, zörgő halotti lepelbe burkolt tölgyek és komor fenyők magasodtak. Botladozva haladtam a rögös úton, ősi állatok és növények megkövült emlékei fordultak ki lépteim nyomán a földből. Eljött az ő idejük - és elmúlt már az ő idejük.
Alkonyi sötétség borítja be az erdőt. A Nap lándzsái átszúrják a szürke felhőtakarót, hogy még utoljára kipillantsanak a hegyek mögül, mielőtt belefulladnának a horizontba. Az út világosabb sávja fölé támadóan, gonoszul hajolnak a göcsörtös fák, a gerincen álló két fenyő sziluettje komoly, vigyázó szemmel figyeli a vándort.
Szél zörgeti meg a száraz tölgyleveleket, elsöpri a rongyos felhőket az égboltról. A csillagok felbolydulnak, két hal csobban bele a Hold nyugodt tükrébe. Egy görnyedt alak, hatalmas korsóval a vállán, fáradhatatlanul rója az útját a láthatár és a Tejút között - amit kimer a csillagködből, leönti a világ peremén. Egy gyönyörű nő fekszik az ég puha bársonytakaróján, kicsit távolabb tőle egy férfi térdel egy márványtömb előtt. Egy unikornis hajtja a fejét a lány ölébe, párás, akvamarinkék szemekkel bámul szerelmére.
A hűvös szél fellebbenti a kabátom szárnyát, gonoszul kiragadja belőle a testem melegét. A csillagok tovább pislognak, hunyorognak, kacsingatnak - egy pillanatra betekinthettem a titkaikba, de ez a pillanat elmúlt, most már csak pokoli forrósággal égő gázgolyóknak tettetik magukat. A józan ész szétzúzta az égi csodát.

III.

Leesett az eső. A virágok rég elhervadtak, a fű megfagyott, a fák bevonták zöld zászlóikat. A csillagok elbújtak. Ahogy a zöld lombfüggöny megsárgult és lehullott, előtűnt minden, amit oly jótékonyan fedett el: a házak, az utak, a szemét. A Nap is ködfüggönyt húzott a szeme elé, hogy ne kelljen látnia ezt a szomorú, csupasz világot. Majd jön a hó, és elfedi a sebeket. Füst kígyózik az égre. Ugatnak a kutyák. Tüsszögnek az emberek. Előkerülnek a kesztyűk és a sapkák, eljön a kései hajnal és a korai alkonyat ideje.
Hamarosan bealkonyul.

3.

,,Míg hulló lombok
Rőt fénye rebben,
Ó, mit is mondtok
Egymásnak ketten?
Hold mondja: ,,Már csak
Jegem ragyog",
Föld mondja: ,,Várj csak,
Fáradt vagyok".

,,Várj türelemmel
Jövök már, meglásd,
Átkom, az ember,
Kiirtja egymást,
És csend lesz aztán,
Mély, őszi csend,
S az égi pusztán
Holt por kereng...""
(Tóth Árpád: Őszi beszélgetés)

I.

Az ősz csodái tovább csalogatnak. Évek, évtizedek röppentek el és hullottak a semmibe, mint a pasztellszínű falevelek, és én egyre gyakrabban láttam egy-egy pillanatra az unikornist ágaskodni. A szobrász lassan munkája végére ér, a halak ugyanúgy csobbannak az ezüstszínű égi halastóba, a vízöntő még mindig folytatja egyhangú munkáját.
Az ősz mindig az erdőben talál; én vagyok az, aki meglátja az első lehullott falevelet, aki megízleli a tompa napfény első sugarát, aki a hűvös ködben jár esténként. Az avar és a sokáig zöldellő moha a legpuhább szőnyeg; a szigorú fenyő és a magas tölgy a legjobb barát. A som piros gyümölcsei már rég lepotyogtak, a dércsípte csipkebogyó makacsul függ az ágon, a kövek figyelmesen hallgatnak. Lassan megértem őket.

II.

A szobrász megpihen, vésőjét és kalapácsát maga mellé teszi. A vízhordó egy korsót ad a kezébe, a halak kikönyökölnek a Hold kerek hajóablakába. Az unikornis felkapja a fejét, a szűz hosszan, kéjesen kinyújtózik. Egy kos ballag át a ködön, leszegett fejjel. Tudom, hogy hozzám jön.
- Szállj be a Cet szájába - mondja nekem. Leszáll a köd, hatalmas, meleg test ölel körül. Vadul dobog a szívem; hallom, hogy a szél vadul cibálja a nyekergő fákat. A fenyves sötét katonái utat adnak és hajbókolnak, ahogy átúszunk közöttük. Az ég felmorajlik, félelmetes hangú harsonák hirdetik az őszi csodát.

III.

Most itt ülök, fent a Hold-tó partján. A halak néha ki-kidugják a fejüket, a kos békésen legelészik. A szobrász elkészült művével, letörölte a verejtéket a homlokáról, aztán egy hatalmas kalapácsütéssel porrá zúzta. A fehér kőpor szétoszlott a sötét égen. Újabb márványtömb került elő, a leány ismét lehanyatlott puha éj-párnái közé, az unikornis engedelmesen hajtotta le újra a fejét.
Látom, ahogy odalent lepörögnek az évek, városok épülnek és dőlnek romba, de egyetlen dolog sosem változik: a nyár után mindig ősz jön, az az évszak, mikor gyermeki, csodaváró szemmel fürkészhetem a Földet, és várhatom azt az ezüstösen csengő hangot, amellyel az első száraz falevél földet ér.

2006.08.15.
 
 
0 komment , kategória:  Almoragh : Ősz  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1130
  • e Hét: 25791
  • e Hónap: 70863
  • e Év: 2012143
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.