Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2014-01-04 13:44:17, szombat
 
 


Whigfield - Saturday Night
Link



Jónás Tamás
A magányról jut eszembe

Vince bácsi. Éltek nála öregebbek a faluban, de olyanok, akik öregebbnek is látszódtak volna, nem. A falu közepén lakott, az elnök háza mellett, az udvar második házában. Az elsőben Ilony néni élt, míg élt. Vele beszélgetett még a legtöbbet, ezt a történetet is Ilony néni mondta el anyámnak, ő meg egy csendes, nagy meleg nyári este mesélte egy vendégnek, akinek csak nem akaródzott elmenni tőlünk. Ott is aludt végül. Ágy, felesleges, nem volt, hát a rozzant fotelt cipelte ki a konyhába, s még reggel is abban gubbasztott, amikor felkeltem. Lábujjhegyen osakodtam el mellette, de a nyikorgó konyhaajtóra így is felébredt. Utánam jött, együtt vizeltünk az orgonabokorba.
- Ember legyél, gyerek!
Talán nem is tudta, mit mond, elnézett a fejem felett, mintha a kapaszkodó napot keresné. Mink akkor már városba költöztünk, ez az ember egy tízemeletes házban lakott a feleségével meg két kamasz fiával. Sokat veszekedtek, gyakran előfordult, hogy nem engedték be a lakásba, amikor hazament.
Én nem láttam Vince bácsit soha, az arca nekem ennek az embernek az arca, tartása is az övé, ahogy ott állt mellettem az orgonabokor mellett, friss nyári kora reggelen. Borostás arcára a szomorúság olyan árnyakat vetett, hogy megborzongtam a szépségétől.
- Megfázol, öltözz fel rendesen.
Aztán a pottyantós felé indult, s rottyantott is egyet útközben.

Vince bácsi nyolcévesen fent ült a házuk tetején, a kémény mellett, nézte a falut, a készülődő vihar rendetlenkedését, a felhőkatonák regimentjét, a távolban már fel-felvillanó villámokat. Karnyújtásnyira lehetett tőle a villámhárító, hol abba kapaszkodva, hol a kéménynek dőlve tartotta magát az egyre erősödő szélben. Anyja az udvaron állva, csípőre tett kézzel kiáltozott utána, nagy hangon, az egész falu ismerte, milyen csípős tudott lenni, ha méregbe gurult. Vince bácsinak már évekkel korábban megtiltották, hogy a háztetőn mászkáljon, mert egyszer már lezuhant onnan, csak a csodának meg az udvaron bóklászó tehénnek köszönhette (annak a hátára esett), hogy életben maradt. Nagyot nyekkent a tehén is, Vince bácsi is, de csontjuk nem törött. Igyekezett elbújni a kémény mögé, de sok hely nem volt, s ahogy helyezkedett, megcsúszott, egy cserép megindult, s az anyja éppen felnézett, hogy a tetőn is keresse fiát. Így hát a zsindely éppen az arcába csapódott, de olyan szerencsétlenül, hogy az egyik szemét ki is ütötte, ott jajveszékelt az asszony, csak az egyre erősödő vihar dörgése nyomta el az átkait. Ki hallotta, ki nem, Vince bácsi igen:
- Soha ne szeressen téged senki! - kiáltotta az asszony. - Soha, se állat, se ember!
Aztán jöttek a hónapok, múltak az évek, az anya megbocsátott fiának. Mi volt már neki az az egy elvesztett szem, amikor Vince bácsi torokgyíktól fuldoklott a betegágyban; amikor kezét törte, mert lelökték társai a cseresznyefáról; amikor tüdőgyulladásban kínozta a negyven fok feletti láz; amikor sírva szökött haza az iskolából, mert senki, de senki nem akart vele még szóba állni se.
Nem volt szép gyerek. A fogai összevissza álltak, mint a düledezett fakerítés az özvegyasszonyok udvarai körül, a haja tüskés volt, seszínű, és a járásában is volt valami visszataszító. A hangja pedig halk, inkább károgás, mint emberi beszéd. Hiába volt szelíd, félénk, és került minden összecsapást, csak belekötöttek, csak pocskondiázták, csak nem szerették. Huszonhat éves volt, amikor az anyja meghalt. Akkor bányásznak állt, a föld alatt bujdosott az emberek elől. A legerősebb, legvakmerőbb vájár volt, nem győzték dicsérni, a legveszélyesebb munkákra vitték, s míg mellette sokan tüdejüket, lábukat, kezüket, életüket veszítették, neki soha semmi baja nem esett.
Majdnem ötvenéves volt, amikor nem engedte többet bujkálni, próbára tette az élet. Szerelmet, szeretőt küldött neki. Rögtön kettőt.

Vince bácsi, ahogy mindennap szokta, felkaptatott még jó korán a dombtetőre, pár másodpercig állt a magasban, épp csak ránézett a falura, az erdőkre, aztán indult vissza, megetette az állatokat, elült egy kicsit a rádió mellett, tenyerét dörzsölgette, majd az arcát mosdatta benne, homlokáról dörzsölte a zsírt száraz, repedezett ujjaira. Könyvet vett elő, találomra, üvegpolcos szekrényében rendezetlenül állt pár száz könyv. Komolyabb, könnyedebb, színesebb, képes vagy csupa betű. Ha városban járt, sose volt, hogy ne vett volna valami könyvet. Nemigen tudta, mit vesz. Hol a könyv formája, hol a vastag borító vagy éppen a gyenge, vékony kötet, hol a színe, hol a címe tetszett meg neki. Hetente egy-két könyvet el is olvasott, s ahogy a tíz évek múltak, úgy tűnt neki, nincs is olyan sok dolog a világban, végeredményben minden könyv ugyanarról a pár meséről, gondolatról, lázról vagy közönyről szól. Az olvasást, a gyűjtést azonban nem hagyta abba, talán még nagyobb élvezettel falta a könyveket, egyre nagyobb lett benne a kíváncsiság, ki hogyan színezi a mindig ugyanazt.
Swiftet olvasott, Brobdingnagban járt, amikor szokatlan hangokra figyelt fel. A tanácselnök kutyája ugatott, ráérősen, de mégis sokáig, kitartóan. Kinézett az ablakon, de nem látta, mi történt. Lassan kiment az udvarra, de onnan se látta, mi történik az utcán. Előresétált hát, s megállt a fa villanyoszlopnál, nekidűlt, onnan nézte, mi történik. Egy fiatalos, jól öltözött nő állt a tanácselnök háza előtt. Farmeros nő, lapos sarkú, férfias cipőben. Fel és alá járt, a kutyától nem mert közel menni a kapuhoz. Néha kiáltott egy-egy ,,jó napot"-ot, de az elnök talán nem volt odahaza, nem jöttek ki a házból.
- Nincs a Demény itthon. Szerintem. De a kapu nyitva. Menjék be!
A nő rámosolygott, de csak egy pillanatra, máris komor lett megint.
Vince bácsi zavartalanul nézte a tanácstalan nő kínlódását. Kis válltáska volt nála meg egy doboz alakú másik, ami nehéz lehetett, mert nem bírta sokáig tartani, a földre tette.
- Nem harap az. Csak ugat.
- Akkor bemenne maga?
- Be.
Vince bácsi komótosan a ház elé sétált, bátran belépett az udvarra, a kutya nagy zavarában nekiugrott, de Vince bácsi egy mozdulattal, mintha csak szúnyogokat hessentene el, ellegyintette magától a lusta bernáthegyit. Az meg, ahova esett, ott is maradt. Lehasalt, csak néha morgott, aztán már azt se, lábaira hajtotta nagy, szomorú fejét.
- István, itthon vagy?
Válasz nem érkezett.
- Nincs ez idehaza, mondtam.
A nő nyugtalanul sétálgatott fel-alá. Nem is volt olyan fiatal, amilyennek meszsziről tűnt. Igaz, öregnek se lehetett volna mondani, de fiatalítani igyekezett magát: a nadrág nagyon feszült rajta, nem lehetett könnyű belebújnia, aztán az arcán a rúzs, a szeme körül a festék. A fekete haja is feltűnően csillogó volt. Festett az, gondolta magában Vince bácsi. Olvasott már ilyesmiről.
- A városból jött maga, nem?
- Budapestről.
Vince bácsi felhúzta a szemöldökét, hogyan keveredett ilyen messze egy magányos nő. Még mindig Demény udvarán volt, onnan beszélgetett a nővel, mintha otthon lenne.
- Mi dolga van az Istvánnal?
- Újságíró vagyok.
Vince bácsi bólogatott. Ez valami olyan dolog miatt jár itt, ami engem nem érdekelhet, gondolta. Indult is haza.
- Várjon!
- Mire?
- Talán maga is tud nekem segíteni. Hát hogyne tudna, egy faluban semmi sem marad, ugye, titokban... - A nő erőltetetten nevetett, Vince bácsi után szaladt, a nehéz dobozt is felkapta.
- Abban mi van?
- Magnó.
- Olvastam már róla.
- Én a miatt az idegen ember miatt vagyok itt. Az a néger, biztos hallott róla.
- Hallottam.
- Angol, ugye?
- Nem értettem én, mit beszél.
- Hol találom meg?
- Itt nem.
- Miért?
- Mert az a másik faluban van. Busszal jött, mi?
- Igen, miért?
- Mert egy faluval korábban szállt le róla.
- Az nem lehet.
- De már ez van.
- Milyen messze van az a másik falu?
Vince bácsi végignézett a nőn, a ruháján, a kényes, finom kezén, a gyenge, városi cipőn.
- Magának elég messze.
- Hát a busz?
- Az esti van má csak. Fél kilenc körül. Munkásjárat.
A nő lemondóan lehajtotta a fejét, a vállait leeresztette, aztán hátracsapta a fejét. Hosszú haja lehetett még nem olyan régen, mert úgy csinálta ezt a mozdulatot, mint azok, akiknek számolniuk kell a hajrengeteggel.
- Most mit csináljak?
- Mért, eddig mit csinált?
- Ezt hogy érti?
- Mit akar csinálni?
- Azt a négert... kellene... interjú... szóra bírni.
- Nem beszél az magyarul.
- De én beszélek angolul.
Vince bácsi megint felhúzta a szemöldökét.
- Van nekem egy angol könyvem. Vagy tudja az isten... Az lehet, angol. Kihozom, ha megvár.
- Nincs itt valakinek autója, amivel átvinne engem abba a másik faluba? Kifizetném.
- Autó? Szekér. De az se. Ilyenkor?
- Miért, mi van most?
Vince bácsi elmosolyodott.
- Munkaidő.
- És maga?
- Nekem állataim vannak.
A nő lemondóan sóhajtott.
- Nagyon nehéz ez a vacak...
- No, megnézi azt a könyvet?
- Meg.

- No, gondoltam, hogy ezt nem kéne megvennem, de olyan... mit tudom én.
- Németül van. Azt én se beszélem, épp csak egy kicsit.
- No, a címét legalább.
- Ahhoz nem kell tudni németül, híres könyv ez: Im-ígyen szóla Zarathustra. Nietzsche írta.
- Hát ezeket én nem ismerem.
Vince bácsi leült egyetlen székére, nem törődött vele, hogy a nő le tud-e ülni valahová, forgatta kezében a könyvet, aztán gondosan visszarakta a helyére, mint aki azt gondolja, még az is lehet, megtanulja valamikor azt a nyelvet, ha meg nem, hát ellesz az ott magában, szép a borítója.
- Mit akar az a néger itt?
A nő csak zavartan hallgatott, beszélt is volna, nem is, mintha titok lenne a dologban, aztán csak egy szót bökött ki:
- Politika.
Vince bácsi elhúzta a száját.
- Mi a baj a politikával? - kérdezte a nő.
- Semmi. Az én életembe sose szólt bele.
- Mindenkiébe beleszól. - A nő levetette magát a konyhai dikóra.
- Magát hogy hívják?
- Irén.
- Engem Vince bácsinak szólít ebbe a faluba mindenki.
- Nem olyan öreg pedig - mondta a nő, csak egy pillantást vetve Vince bácsira. - Legalábbis a szeme.
Már kint álltak a tornácon, a nő rágyújtott, nagy élvezettel fújta a füstöt a magasba, s nézte, hogyan oszlik semmivé.
- Nem is vagyok én olyan öreg. Az igazság az, hogy meg se születtem igazából.
- Honnan van ez a rengeteg könyve?
- Innen-onnan, könyvre költök, ha tudok.
- S talált bennük valami ... okosat? Vigasztalót?
- Nem úgy megyen ez. Ha tanál is az ember, nem veszi azt észre. Csak ha majd az élete végén visszatekint abban az egy-két másodpercben... Nekem sincs az má messze.
Irén csak a fejét rázta, érzelgős, önsajnálós embernek gondolta Vincét. Lassan elsétált az udvar hátsó felébe, néha az órájára nézett, aztán a földet nézegette, rugdosta, majd leguggolt, úgy vizslatott valamit.
- Mit tanát? - kérdezte Vince bácsi, lassan követte Irént, nem bizalmatlanságból, csak nem akarta, hogy véget érjen a beszélgetésük.
- Akarja tudni, Vince, milyen, amikor meghal az ember?
- Láttam én má halottat, haldoklót is. Nincs abba különös.
- Magának nincs, de annak, aki meghal?
- Nem értem én, min járnak a gondolatai...
- Ismeri ezt a növényt? - kérdezte Irén.
Vince bácsi házának egyik sarkában érdekes virágú gyomnövény kókadozott.
- Ki szoktam néha tépni. Mink maszlangnak mondjuk.
- Csattanós maszlag.
Irén leszakított a növényről egy-két levelet, előbb elmorzsolta az ujjai között, aztán egy keveset a szájába vett, s Vince bácsinak is nyújtott belőle.
- Csak keveset!
- Büdös ez!
- Csak rágja! Lassan, sokáig. Aztán nyelje le.
Fél óra se telt bele, mindketten ott ültek a konyhában, a földön, néztek maguk elé, nem mozdultak, nem beszéltek. Egyszer Vince bácsi eldőlt, és úgy is maradt.
Amikor magukhoz tértek, a munkásjárat már régen elment. Irén kábultan mászott fel az ágyra. Besötétedett. Vince bácsi úgy tért magához, mint aki el is felejtette, hogy vendége van, bizonytalan lépésekkel ment ki az udvarra, a ház falára vizelt, hosszasan, aztán visszalépegetett a konyhába, ledőlt az ágyra, s akkor vette észre, hogy már más is fekszik ott. Irén, ahogy Vince bácsi melléfeküdt, felé fordult, átölelte, de látszódott azon a mozdulaton, hogy maga sem tudja, kit ölel. A gyengédség, a bamba mosoly, a szégyenlős érintés arról árulkodtak, nem tudja, valójában ki van ott, mást hitt maga mellé. Irén szeme csukva volt, úgy gombolta ki Vince bácsi nadrágját, úgy a magáét, s tolta le magukról a ruhadarabokat. Aztán a magatehetetlen, tiltakozni is képtelen Vince bácsi fölé kerekedett, s lassan, egyre lassabban, ahogy az órák járhatnak, amikor a végítélet felé közeledik az idő, s le kell lassulnia, hogy mindenkire sor kerülhessen, aki fent van ördög vagy isten listáján, körözni kezdett, táncba, fejét lehajtotta, s homlokát Vince bácsi homlokához nyomta.

- Ilyen a halál? - kérdezte Vince bácsi másnap délután, amikor megint magukhoz tértek.
- Nem ilyen. De nem kezdhettük rögtön azzal. Veszélyes növény a maszlag.
- Az má igaz. Vót egyszer egy malacom... - De már nem fejezte be a mondatot.
Irén kikecmergett az ágyból, aztán újabb levelekkel érkezett vissza. Vince bácsi addig a plafont bámulta. Semmit nem látott, de kitartóan kereste, hátha történik ott valami. Mindenhol kell történnie valaminek. Minden csak energia, olvasta valahol. A plafon is az. A plafonon is élnek. Emlékek, ha már más nem. Ott kellene nyüzsögniük. De egy elszáguldó vonaton kívül mást nem látott.
- Óvatosan, lassan rágd, sokáig, aztán nyeld le. Van ebben egy... valami... ami... az agyban is van valami, ami... el van zárva. Valami vegyület, méreg vagy... ital, mit tudom én. Ez a maszlag felszabadítja.
- Minek az nekem?
Mindketten olyan lassan beszéltek, mintha csak álmodnák saját gondolataikat.
- Megkönnyíti a halált a szerencsétleneknek. De annak, aki nem hal meg, annak... menny.
- Menny. Itt? A konyhában?
- A konyhában. Az agyadban. Az istenedben.
- Nincs istenem.
- Ne szarakodj, edd meg! - Irén belenyomta a leveleket Vince bácsi szájába, ügyetlen, kába volt még mindig, látszott rajta, hogy nem először csinálja, de így is bizonytalanok voltak a mozdulatai, fel is karmolta valahogy Vince bácsi arcát. Erősen vérzett a seb, de az öreg meg sem mozdult, nem szisszent, nem nyúlt a sebéhez. Azt érezte, hogy egy apró kínai patak átfolyik az arcán, s ez már így marad örökre. Az arca föld lett, kínai, barna föld, szemei források, s onnan csermely folyt egészen az orráig, ahonnan újabb föld alatti vizek törtek elő a barlangokból, s erősítették a csermelyt patakká, s az folyik aztán le a nyakán, le a párnára, s tűnik el a konyha padlóján, az ágy alatt. A pokol, a végtelen erdők és gonosz erők előszobájában.
- Ne bújj az ágy alá! - szól Irénnek utolsó erejével, aztán szemei üvegessé válnak, és nézik a plafont kitartóan. Egy csigát és egy cseresznyemagot lát, ahogy fertelmesen mocskos módon szeretkeznek.
- Nem fogok. - Irén is le akart feküdni, de csak az ágy mellé esett, úgy ült ott, mint egy rongybaba.
Az ajtó lassan nyílik ki. Egy medve köszön be rajta.
- Jó napot, fésűt árulok vagy veszek.

- Nekem anyámmal van bajom - mondta lassú, vontatott szavait Vince bácsi.
Irén az összetörött borotválkozótükör fölött guggolt, azt leste, mintha hangyabolyt vizslatna.
- Nekem már el kellene mennem. Az interjú... - Ő sem volt egészen magánál.
- Mer az én anyám úgy halt meg, mint egy távirat. Egyszer csak ott a papír, még a mezőre is utánad hozza ez a postás, rendes ember, szomorú, kútszemű parasztgyerek. Mentem vele az úton, tejet meg kis seprűt akartunk venni. Anyámmal. Anyámról beszélek má. Az úton. A nagysoron, ahol a Demény is... Nem szoktunk sokat beszélni, de akkor én mondtam neki valamit, de már ha belevakulok az erőlködésbe, akkor se emlékszem, mi volt, semmilyen dolog lehetett. Oszt anyám meg nem válaszolt. Kerestem, nem volt mellettem. Vagy öt lépéssel mögöttem feküdt. Összecsuklott. Nyekkenés nélkül. Mintha valaki kihúzta volna belőle a gerincet, ahogy a halakból szokták. Vagy ahogy megyen az. Ott feküdt, mint egy odahajított takaró. Hasonlított anyámra, de már nem ő volt. Én meg nem tudtam mit csinálni, álltam felette, nagyon kellett volna, hogy válaszoljon arra, amit mondtam. Nekem valami köd borította el az agyamat, mintha szétrepedt volna a fejemben egy félliteres tejeszacskó, már csak arra ébredtem, hogy el van temetve anyám, én meg, mint aki évek óta azt csinálja, virágokat hordok a sírjára. Nem is értettem, miért. Csókolgattam a keresztet, pedig mink nem voltunk csókolgatós fajták. Nem így kellett volna ennek lenni.
- Hogy?
- Papírhajó.
- Papírhajó.
- Olyannak kellett volna. Amikor papírbó hajót hajtogatsz, ráteszed a vízre, oszt szaladsz a patak mellett, mégy a hajó után. Az meg szép lassan megszívja magát a vízzel, oszt elsüllyed. Lassan. Te meg ott állsz a parton, nézed, siratod, búcsúztatod.
Irén lassan az ágyhoz ténfergett, hanyatt feküdt, magára húzta a pokrócot, s a plafont bámulta.
- Gyere, ülj ide mellém! Fiam!
Vince bácsi az ágy szélére ült, megfogta Irén kezét.
- Már csak egy dolgom maradt.
- Mi, anyu?
- Kipihenni az életemet.
- De még nem meséltél. Mesélj nekem valamit. Ami fontos. Fontos volt neked vagy fontos lesz nekem.
- Az a szerelem, fiam.
- Milyen a szerelem?
- Barack. Őszi. Nagyon össze tudod vele magad mocskolni. De édes. Nekem volt egy szeretőm...
- Szeretőd?
Vince bácsi az arcához szorította Irén kezét, a szeme elhomályosodott, nagy nehezen könnycsepp is szakadt belőle.
- Szeretőm, aki körte volt. Az is édes. De körte. Szaladgáltam utána, mert abban lelte a kedvét, hogy menekült előlem. Nevetős körte volt. Szeplős, barna. A szeme csillogott, mint egy forrás, amibe beleköpött a nap. Aztán egyszer elém ugrott egy fa mögül, átölelte a derekamat, és azt mondta: elcsókolom az idődet.
- Mit jelent ez, anyu?
- Ő volt az apád.
- Az apám? Hány apám volt nekem?
- Kettő. Három. Vagy öt. Sok apád volt. Csupa édesapa.
- Hol vannak ők most?
- Itt fekszenek a hasamban, a köldököm körül. Félnek, vacognak... hogy meg kell halniuk.
- Félek én is. Nem tudok semmit, anyu, a halálról.
- Csokor rózsa. Tiszta tányér. Lavór víz. Ez a halál.
- Mit csináljak én, ha meghalsz?
- Bármit csinálhatsz. De ne akarjál semmit. Úgyis az a fontos, az idő mit akar veled. Az idő nagy úr. Néger ember. Alig beszél. Tudja, hogy csak kevesen értik meg. Pedig nagy mesélő. Nekem már duruzsol.
- Mint a tűz?
- Mint a tűz. Azt duruzsolja, hogy megsajnált. Elvisz magával. Ha elengedsz.
- Elengedjelek?
- Engedj el, fiam!
Vince bácsi csókot nyomott Irén kézfejére, aztán felállt az ágy széléről és hoszszasan nézte a nőt, ahogy lecsukja szemét és mély álomba merül. Az ágy fölötti kis konyhaablakról letépte akkor Vince bácsi a csipkefüggönyt, hogy lássa, hogyan nyújtózkodik kint a hajnal. Meztelen, combos, melles nő. Egy pohárba vizet merített a vizesvödörből, s Irén hasára öntötte. Irén meg se mozdult. Vince bácsi lefeküdt az ágy mellé, hagyta, hogy a lecsorgó víz az arcára folyjon. Azt hitte, sír.

Amikor felébredt, Irén már nem volt a házban. Kereste előbb az udvaron, a Deménynél, körbeszaladt a faluban, láttak-e egy városi nőt valahol. De senki. Azt hitték róla, részeg.
Szép lassan hazasétált akkor, maszlagot keresett a disznóólak körül, zsebébe gyömöszölt jó párat, s elindult a dombtetőre. Fent leült, tisztaság volt, csend. Morzsolgatta a maszlag levelét, s nézte a falut. A templom kalapot emelt előtte, de kalapjával a koponyáját is leszedte, s ott ült a pap, éppen székelt, rosszallóan nézett Vince bácsira, ő meg közönyösen figyelte, hogyan erőlködik a vén ember. A sírok nyugtalankodtak, mint a tyúkok vihar idején. Rugdosták magukon a sírhanttakarót, de szabadulni nem szabadulhattak. Az ég ráásított a falura, mintha be akarná kapni, pedig éppen hogy unta a tájat. Az örökké vemhes dombokat, a szaladgáló, ideges embereket. A kevély utat, aki hasra feküdt a falu közepén, és úgy tett, mintha halott lenne, sértődöttségében még csak levegőt se vett, úgy fulladt meg inkább. Ha ugyan megfulladt, mert néha mintha megmozdult volna, ha el-elzsibbadt egy-egy mellékutcája.
Vince bácsi nézte-nézte az eget, a tenyerében tartotta a csattanós maszlagot, még utolsó erejével szájába gyűrte az összeset, ami nála volt, szinte rágás nélkül nyelte le. S aztán nem mozdult többet.
Világot szült. Hatalmas, mozgalmas világot magának, s ahogy a szíve dobogott, minden egyes ütésre, úgy lett az a belső világ egyre nagyobb és nagyobb, fényes, ragyogó világ, amelynek ez az itteni csak árnyékokhoz szokott, csonka mása.
Azt mondják, három napig ült fent a domb tetején. Amikor rátaláltak, már hiába noszogatták, hiába faggatták, nem szólalt meg többet. Ha kérdezték, mi történt vele vagy hogy tudja-e, kicsoda ő, s mit keres fent a tetőn, csak a vállát rándította meg, de olyan apró mozdulattal, hogy azt is lehetett hinni, csak kirázta a hideg. Valami gondolattól, amit már soha senki nem tudhatott meg, mi az.
 
 
0 komment , kategória:  Jónás Tamás A magányról jut   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 748
  • e Hét: 6040
  • e Hónap: 85598
  • e Év: 2026878
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.