Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2014-01-07 10:09:02, kedd
 
  Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani - Latinovits Z.
Link



Kamarás Klára
A tarka lepke



Talán hatéves lehettem, amikor a Malom utcába költöztünk. Nem járt hozzánk senki és mi sem szaladtunk a szomszédba sóért, paprikáért vagy egy kis pletykáért. Már tavaszodott, mikor anyám először beszédbe elegyedett egy házbeli asszonnyal.
Czabóné pici volt, gömbölyű, pirospozsgás és mosolygott. Egy korombéli kisfiú tipródott mellette, én meg anyám kezébe kapaszkodva figyeltem az élénk beszélgetést, ami eleinte körülöttünk, gyerekek körül forgott, de később más, számomra érthetetlen és unalmas fordulatot vett.
Igyekeztem a felnőttek viselkedését utánozni, hiszen hatévesen, új dirndli ruhámban igazi nagylánynak éreztem magam, de hiába voltak a szoknyámon csodálatos apró virágok, hiába a bordűr és a könnyű, puffos ujjú blúzocska, csakhamar nyűgösen tekeregtem anyám mellett, egyik lábamról a másikra állva...
... És ekkor a kisfiú elengedte anyukája kezét, hirtelen előrelépett... megfogta a szoknyám szegélyét, és mielőtt szólni tudtam volna, elkezdte finoman jobbra-balra lengetni, mint egy kis kendőt, vagy zászlócskát és halkan szinte dúdolva megszólalt:
- Tarka lepke... tarka lepke...
Így kezdődött egy hosszú barátság, amelyben a tarka lepkéből királykisasszony lett... kicsit kegyetlen... önző rabszolgatartó, a kisfiúból lovag és rabszolga..., néha lázadó rabszolga, de visszagondolva rá, azt hiszem, mind a ketten, mindig azt a szerepet játszottuk, amiben látni szerettük volna magunkat.
- A legszebb kisfiú, akit csak láttam életemben - mesélte anyám odabenn.
- Igen. Hihetetlen, milyen szép szeme van... a hosszú, fekete szempilláit egy sztár is megirigyelné... - tódította nagynéném. Én csak csodálkoztam, mert semmi különösre nem emlékeztem, tulajdonképpen alig figyeltem oda Gyurikára.
Gyurika lassan mindennapos vendég lett nálunk. Mindig hozott valamit megmutatni: papírból hajtogatott hajót, vagy repülőt, ami szebben szállt, mint az enyém, így aztán addig kunyeráltam, míg végül nekem adta. Nagyon ügyes volt: két aprófa és egy szög, gombostűvel rátűzött papír légcsavar... ez már egy komoly repülőgép volt a szememben, még ha repülni nem is tudott. Berregve futkostunk vele az asztal körül, míg végül minden a nagy álló tükör mögött kötött ki a többi rejtett kincs között.
Micsoda kincsek voltak ott!
Fegyverek. Mogyoróvesszőből hajlított íjak... igaz, hogy húr helyett csak cukorspárga feszült rajtuk, de így is csodálatosak voltak, hiszen talán másfél méterre is elvitték a nyílvesszőnek kinevezett botocskákat... ha éppen nem úgy tartotta kedvük, hogy mindjárt az orrunk előtt pottyanjanak a földre.
A csúzlik már komolyabb darabok voltak. Nem is nagyon mertük előszedni, mert tudtuk, hogy a felnőttek rögtön elkoboznák.
A szép kavicsok, üveggolyók, de különösen a színes üvegdarabok különleges megbecsülésben részesültek. Átnézve rajtuk, színes mesevilággá változtak a szürke hétköznapok.
Legtöbbször azzal fogadtam Gyurikát:
- Mit hoztál?
Soha nem jött üres kézzel.
A legpraktikusabb ajándék egy nagy tányér túróstészta volt az infláció idején. Az anyjától kunyerálta, s úgy hozta büszkén, mint egy haditrófeát. Leült a földre a lábam elé és úgy nézte áhítattal, ahogy eszem... eszem...
Egyszer egy kis játék tevével állított be. Azonnal ráismertem.
- Ezt nem! Ezt nem szabad! Azonnal vidd vissza! Zolié...
Másnap elmondta, hogy letörte a teve négy lábát és úgy dobta vissza, a kerítésen át a szomszédba, mert ha nekem nem kell, másé se legyen.
Időnként átragadt ránk a felnőttek megélhetési gondja. Ilyenkor azon tanakodtunk, hogyan lehetne pénzt nyomtatni, vagy legalább valami jövedelmező gyárat alapítani.
Illatszergyár. A kísérleti telepet az a pár kétdecis üveg jelképezte, aminek az alján a karácsonyfa lehullott tűlevelei áztak, természetesen, csapvízben.
Vagy a gyertyagyártás. Nemcsak a fellelhető csonkokat szedtük össze, hanem a padlóviasz is hamar a tükör mögé került beolvasztásra várva. Bizony szerencse, hogy fel nem gyújtottuk a lakást a nagy igyekezetben.
Néha kinn az udvaron üldögéltünk Gyurkáék küszöbén, maszatosan, mezítláb sütkéreztünk a napon és álmodoztunk pénzről, finom falatokról és rengeteg nagyszerű kincsről, ami senki másnak nincs csak nekünk, kettőnknek. Az volt a legjobb, ha harmadik gyerek is csatlakozott hozzánk. Mesélni kezdtünk a nem létező, csodálatos automata játékainkról. Mindig olyasmit találtunk ki, ami még a játékboltokban sem volt. Mint az összetanult hamiskártyások a lapot, úgy adtuk egymásnak a szót, bizonyítva, hogy minden igaz... amit akkor találtunk ki szinte röptében. Csodálatos összjáték volt, akár a legjobb színészek rögtönzése az ámuló közönség előtt.
Ránéztem a kis bádog babatűzhelyre és már meg is született a következő nagy kitaláció: a játék húsüzem. Mint egy igazi, csak kicsi. Már ahogy azt elképzeltük. Tengelyen forgó apró bárdok szeletelik benne a szalámit. Na nem igazit, hiszen még a cserkészkolbász se férne el a csöppnyi futószalagon. Ki is hitte volna el, hogy ilyennel játszhatunk, mikor az üzletekben is ritkán kapható. Az ennivaló nem játék! Persze, kolbász helyett földigilisztát vágnak a bárdok! Bárki láthatja, mennyi van a kertben, mind igazi! Ez a húsüzem létezését is kellően bizonyítja!
- Meg is lehetne nézni, csak anya nem engedi kihozni az udvarra, mert nagyon kényes darab: Made in Germany.
- Ja?
Ez így teljesen hihető volt, kétség sem férhetett hozzá.
Persze, ahogy múlt az idő, lassan változtunk mind a ketten... Játék helyett a mozi került az érdeklődési körünkbe. Engem különösen foglalkoztatott, mert már jóval az iskoláskor előtt, nagyanyám mindig magával cipelt, mikor a felügyeletére bíztak s kettesben minden filmet megnéztünk, volt, amit háromszor is. A család anyagi helyzetének romlása bizony megfosztott ettől az élvezettől. De ott volt a nyár! A szomszédságban lévő szabadtéri vetítés... Csak fel kellett mászni a hátsó kert magas tujafájára... onnan gyönyörű kilátás nyílt a vetítővászonra. Hallani sajnos alig lehetett valamit. Meg aztán másfél, két óra alatt ugyancsak törte a fenekünket az ág, a karunk is elzsibbadt a kapaszkodásban. Máskor a padláson a tető cserepeit bontottuk meg, hogy a résen nézhessünk ki a vászonra.
- Be fog ázni a lakás! - kiabált a házmester, mikor egy lakó bepanaszolt minket.
Bezárták a padlást, a mi külön páholyunkat, de a film varázsának nem tudtunk ellenállni. A balkonról átmásztunk a pénztár tetejére, onnan néztük az ingyenmozit. Alig láttunk valamit, mégis csodálatos volt. A veszély és a tilalom megsokszorozta az élményt: Allah kertje... A könnyező madonna... Gilda ... A kirchfeldi pap - mind, mind a háztető ajándéka volt számunkra.
*
Nyurga kislány lett belőlem, kibírhatatlanul szemtelen és gonoszkodó, ő meg csúnyácska kamasz, és alacsony maradt, mint az édesanyja. Már nem fogadta a cicásan hízelgő ,,Mit hoztál?"-t.
Ráförmedtem:
- Mit akarsz itt, te kis stepszli?! - de azért csak eljött... újra és újra.
Néha ő is átvette ezt a fennhéjázó stílust:
- Na te Penészvirág! Egész nyáron a szobában akarsz kotyolni?
Máskor a tánciskolai tapasztalataival szórakoztatott, vagy éppenséggel a lányoknál elért sikereit ecsetelte a maga darabos módján:
- Böbe? 5 perc Böbével! Tcc! Az igen!
- Akkor menj már, menj a Böbédhez!
Elköltöztünk. Időnként megkeresett. Egyre ritkábban láttam. Szabadidejében a motorját szerelgette. Autóvezetést tanult, gépkocsivezető akart lenni. Én már főiskolára jártam. Repült az idő.
Szerelem. Persze mással...
Távoli munkahelyre kerültem, Pécstől vagy 180 kilométerre.
Egyik nap hármasban beszélgettünk a szobában: édesanyám, a vőlegényem, meg én. Kopogtak.
- Gyuri!
Ahogy belépett, meglátta, hogy egy másik fiú van nálunk... Nem tudta, hogy közben menyasszony lettem. Honnan tudta volna?
Összeismertettem őket:
- A vőlegényem.
- Nem hozzád jöttem - mondta zavartan.
- Hm! Ezért motoroztál 180 kilométert?
- Csak anyukáddal akarok beszélgetni...
- Ja? Akkor mi mehetünk is! - azzal belekaroltam az én fiúmba és otthagytam Gyurkát.
Órákig sétáltunk. Nem gondoltam a látogatóval. Mire hazaértünk, már elment.
Még egyszer találkoztam vele.
Már asszonyként, nyolchónapos terhesen utaztam rokonnézőbe. Érkezésem hírére gyorsan összecsődültek a réglátott ismerősök. Az asszonyok:
- Hogy megnőttél! Hát persze...
- Hihetetlen, hogy múlik az idő!
- Mikor lesz a baba?
Czabó Zsuzsi, a gyerekkori barátnő:
- Jaj! Nagyon megváltoztál! Első pillanatban nem is ismertelek meg! Dagadt az arcod, a kezed és a lábad is... Orvoshoz készülsz?
Alig ment el, a bátyja állított be: Gyurka...
Kicsit lihegett a futástól. Ragyogott a szeme:
- Nem igaz! Nem igaz! - lelkendezett.
- Mi nem igaz?
- Amit mondanak, hogy más vagy ... Te semmit nem változtál! Ugyanolyan szép vagy, mint régen...
Nem sokat adtam én arra, mit beszél... Alig figyeltem rá. A baba, meg a magam élete járt a fejemben: mi lesz, hogyan lesz.
Csak mostanában, amikor egyre gyakrabban gondolok arra, szeretett-e valaki engem valaha is őszintén, önzetlenül... csak most jut eszembe, hogy talán az a fiú, aki úgy tudott rám ragyogni és szépnek látott akkor is, amikor más gyerekétől elformátlanodva pillantott meg... talán ő szeretett... És én azt se tudom, él-e még...
 
 
0 komment , kategória:  Kamarás Klára A tarka lepke  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 200
  • e Hét: 12402
  • e Hónap: 57474
  • e Év: 1998754
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.