Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2014-01-07 11:08:16, kedd
 
  Angyal zene
Link



ange



Sok-sok hosszú esztendeje már annak, hogy egy gyönyörű május éjszakán útnak indult. Egy csöpp kis csillag volt az égen, szabad szemmel szinte észrevehetetlen. Ki tudja hány évezred óta élt ott mozdulatlan az éj rejtekében. Egy nap azonban gondolt egyet, nagyot nyújtózott, hunyorított néhányat, majd elindult. Először szép lassan, óvatosan, majd egyre sebesebben suhant át az égen, egyenesen a Föld felé.
Akik látták, mind megcsodálták és azon tanakodtak, vajon hová tarthat, mi lesz most vele. Egyesek úgy gondolták, meghalt és vele az árnyékvilágba költözött közülünk is egy. Mások hosszú tudományos fejtegetésbe fogtak különféle sziklákról, amik a légkörbe jutva hamuvá égnek, és fölényesen kioktatták azokat, akik ostobán hulló csillagnak nevezik őket, hisz a csillagok óriási gázgömbök, elképzelhetetlenül nagy atomreaktorok. Néhány arcon azonban földöntúli mosoly suhant át, különös áhítattal tekintettek az égre, hisz tudták a titkot: angyal jött közénk.
Eleinte nagyon gyámoltalan volt. Minden különös volt és kicsit ijesztő is. Meg kellett tanulnia használni új testét, kommunikálni a körülötte levőkkel. Sokáig nem értette, ha o belelát mások szívébe, ok miért nem értik meg őt. Aztán szép lassan felnőtt, s annyi minden mellett megtanult beszélni, hisz itt így társalognak a lelkek egymással. Azt hitte, így már minden sokkal könnyebb lesz, de rá kellett döbbennie, a szavak sokszor egészen mást jelentenek, mint önmaguk. S nem csak azért, mert az, akinek szájából vagy tollából életre keltek, szándékosan csalt, hanem legtöbbször azért, mert bármennyire is ügyesek, a lélek apró rezdüléseit képtelenek pontosan érzékeltetni. Ráadásul az embereknek az a furcsa szokásuk van, hogy képesek végtelen gondolat-útvesztőkben elmerülve boncolgatni a velük történteket, még akkor is, ha egyszerűen csak a szívük hangjára kéne figyelniük - de ehhez nincs fülük, vagy nem mernek hinni neki.... erre még nem jött rá - pedig már 26 éve itt él közöttünk.
De ne siessünk ennyire...... szóval fura egy családba pottyant. Legalábbis neki nagyon annak tűnt, bár lehet, hogy a Földön ez a normális. Először majd kiugrottak a bőrükből, amikor megérkezett (bár titkon fiút vártak, s a csalódás ott biggyeszkedett ajkukon)..... persze fogalmuk sem volt, hogy kicsoda. Erre később sem jöttek rá, azt viszont egyre erősebben érezték, hogy más mint ők. Ezt pedig a Földön valahogy nem nagyon tolerálják. Fejükbe vették, hogy gonosz, sőt mi több, talán meg akarja ölni a kishúgát. Pedig csak szeretett a kulcsokkal játszani. Olyan érdekes formájuk volt és furi kis lukakba illettek. Persze meg kellett találni a megfelelő párosítást. O meg olyan egyedül volt, a testvére épp az álmok birodalmában kalandozott. Szóval fogott egy kulcsot, és beleillesztette a zárba.... majd elfordította, az ajtó pedig bezárult. De kinyitnia nem sikerült. Nem találta a megfelelő kulcsot. Pedig ott kellett lennie annak is, egy bezáró kulcs és egy másik, a kinyitó - de azt sehogy sem találta. Így hát segítséget kért a szülőknek nevezett felnőttektől. Azt hitte, ok majd megmondják, melyik is az a kinyitó... és ha újra kitárul az ajtó, ok boldogan ölelik magukhoz. Ehelyett kétségbeesetten rohantak a szomszéd építkezésre, ahonnan kerítettek egy hatalmas létrát, ezt az erkélynek támasztották és eszet-vesztve rohantak fel rajta, be az ajtón, majd a kiságyhoz, és hatalmas kő esett le a szívükről. A kicsinek semmi baja. Őt pedig jól összeszidták és elvették a kulcsait örökre. Nem sokkal később - talán egy év sem telt el- valami érthetetlen dolog miatt szíjjal verte az, akit apának szólított. Ekkor döbbent rá, hogy o valóban Idegen. És már nem is próbálkozott megértetni magát a körülötte élőkkel.
Később is mindenki furin nézett rá..... nem tudták miért van ez, de mindenki megérezte, hogy Más. Azt mondták, zseni. És ezzel el is volt intézve a dolog. Minden furibogárságát és szótlanságát, csacsogását és érdeklődését a világ minden csodája iránt megmagyarázták ezzel. Olyanná vált, mint egy értékes festmény, amit széfbe zárnak, ha fontos vendégek jönnek mutogatják, de amúgy felé se néznek, hisz csak zavarba hozza őket, mivel nem értik, mit is akar ábrázolni.
Egyébként kezdetben ő sem tudta igazán, hogy miért is kívülálló. Csak furcsa sejtései voltak, meg megérzései. Próbált olyan lenni, mint más, de sehogy sem bírt. És ettől nagyon szenvedett. Nem voltak barátai, nem voltak szerelmei. Még csak valami nagy tettet sem sikerült végrehajtania. Nem volt hős, még csak zseni sem. Ráadásul mélységes félelem ült a szívében. Olyasmiket is félt megtenni, ami mások számára hétköznapi rutin. Elintézni egy telefont, vagy megkérdezni, hol is találja a keresett árut a boltban.
Pedig volt valami titkos képessége. De ez nem igazán tűnt fel neki, vagy csak nem akarta elhinni. Végtelen mosolya és tündöklő tenger szeme beteg lelkeket gyógyított, szeretni tanított, de legalábbis fellibbentette egy pillanatra a bánat fátylát. Még akkor is ha az ő szíve mélységes fájdalommal volt tele - de ezt mások elől jól titkolta. S ha megkérdeztél volna bárkit, hogy ki is ő, mi is ő, biztos csupa kedveset mondtak volna Róla, bár igazán nem ismerték, s vele szinte sosem beszéltek.
Szép lassan felnőtt és - bár az apa brókernek vagy híres ügyvédnek szánta - ő nyelveket tanult és egyszer csak egy idegen országban találta magát, több ezer kilométerre az otthonától - ha ugyan nevezheti az otthonának... Hajnali öt óra volt és ott állt az októberi hidegben egy idegen ország idegen fővárosában egy nagy rakás bőrönddel..... és senki sem várta. Pedig megmondta, hogy jön, és azt is, hogy mikor és hova. De a no, akinek dolgozott, máshol várta - és nagyon dühös volt rá, annak ellenére, hogy semmiről sem tehetett. 9 hosszú hónapig élt itt. Furcsa időszak volt, egyszerre félelemmel és izgalmas kalandokkal teli. Szolga volt, mégis szabadabb, mint valaha. Mivel általában du.4tol este 10ig dolgozott, napközben egyedül kóborolt a vidéken. Legtöbbször gyalog, bár néha villamosra vagy vonatra szállt. Igyekezett felfedezni az idegen arcok mögött rejlő titkos vágyakat, gondolatokat, próbálta magába szívni új otthona varázsos üzeneteit. Mert szép lassan otthonának érezte ezt az idegen országot, egy idő után már álmaiba is elkísérték az új élmények, s idegen nyelveken álmodott: franciául, angolul és flamandul... hisz napjait e három nyelv furcsa örvényében élte, néha egyszerre mindhármat használta, hogy megértesse magát, vagy másokat megértsen.
Aztán egy novemberi éjjelen különös remegést érzett a lelkében, s ez a remegés visszhangot keltett egy másik lélekben, egy álmok és virágok közt kóborló lélekben. Napok teltek el és egy átbeszélgetett éjszaka után, a zuhogó esőben búcsúzóul megcsókolták egymást. Aztán nem történt semmi. A félelem közéjük furakodott. A lányt ki akarták toloncolni, mert nem volt munkavállalási engedélye, a fiú pedig inkább egy gyönyörű lengyel szépség karjaiba vetette magát, aki csak arra használta, hogy legyen valahol laknia, amíg nem talál új munkát. Néha még beszéltek, aztán már azt sem. A lány elköltözött, az új számát nem adta meg neki, mert félt, ismét csak nevetségessé vált, mint annyiszor előtte. Vagy fél évig semmit sem tudtak egymásról, aztán egy napfényes májusi délután találkoztak. Szinte a véletlennek köszönhetően, bár a lány titkon remélte, hogy összefutnak. Mosolyuk összetalálkozott és megbeszélték, majd találkoznak. De újabb hetek teltek el, míg ez valóra vált. Nem is értették, mi történik velük, csak élvezték e furcsa rajongást és nem akartak tudomást venni arról, ami nyilvánvaló volt: épphogy egymásra találtak, máris elveszítik egymást. Az utolsó reggelen, mielőtt visszautazott volna távoli otthonába, megajándékozta szerelmét egy kis virággal. A legnagyobb kincsével. Aztán minden úgy összezavarodott, egész úton hazafelé (vagy 22 óra egy ócska, talán lopott buszon) levelet írt neki. Őszintét, fájdalmasat. Egyszerre a mennyekben és a bűn legmélyebb bugyrában érezte magát.
Csak egyetlen éjszakát aludt régi ágyában, másnap hajnalban fogott egy kis fonott bőröndöt, belepakolt néhány pólót, szoknyát és természetesen a fürdőruháját, vonatra szállt és meg sem állt egy kis fürdővárosig. Ott rég nem látott barátok vártak rá. Barátok, akiket épphogy megismert, mielőtt a messzi országba utazott volna, s akik valami csoda folytán most itt vártak rá, és azóta is élete részei. És csak mesélt és mesélt nekik órákon át, és annyira örült, mert ezelőtt nem igazán voltak barátai. Kivéve egyet, akivel szinte születése óta ismerték egymást, s akit a sors sokszor elszakított mellőle, de mégis mindig újra egymásra találtak - most is több ezer kilométer választja el őket, mégis tudja, bármikor számíthat rá. Néhány felhőtlen nap után visszatért a múltjába, a szülőkhöz, akik ismét úgy néztek rá, mintha a tulajdonuk lenne, önálló gondolatok nélküli lény. Szemlesütve járt, és rossz hangulatát a szörnyű hőségre fogta, nem is merte megmondani, hogy szeret. Csak annyit mondott, két barát érkezik hamarosan abból a távoli országból. Egyedül a húga érzett meg valamit, s őt részben beavatta a titkába. És eljött a nap, mikor ott állt szerelme a kapuban, mellette egy távoli ismerős. Annyira örültek és oly nagyon zavarban voltak. Egy egész hetet töltöttek együtt különös távolságtartással. Nem mertek magukról beszélni, nem merték ágyukat egymással megosztani, csak sétálgattak kézen fogva, a lány próbálta megmutatni hazája szépségeit, vagyis inkább azokat a dolgokat, melyek az ő szívében az otthont jelentették. Néha forró csókban forrtak eggyé, aztán zavartan szétrebbentek.
És aztán olyasmi történt, ami egész életüket megváltoztatta. Napsütötte nyári délelőtt volt, ők kirándulni indultak négyesben az ismerőssel és a húggal együtt. Hirtelen elsötétült előtte a világ és egy pillanatra azt sem tudta, hol is van. Aztán emberek jöttek oda, idegenek, és furcsán bámultak befelé a kocsiba. És o látta, hogy az autót vezető srác arca csupa vér, a szemei alig látszanak. Azt hitte fának ütköztek, de nem, egy másik autó jött nekik, pont szemből. A férfi pedig, aki azt vezette, meghalt. Bár nem is látszott igazán halottnak, csak olyasvalakinek, aki elfáradt és most rádőlt a kormányra, hogy aludjon egyet. Nem is tudja már, hogy keveredtek ki a kocsiból, csak arra emlékszik, hogy szerelme kétségbe esetten próbálja kirángatni húgát a kocsi ablakán át, majd lefekteti egy fa alá, aztán visszamegy, hogy megnézze, mi is lett a sofőrrel. De őt nem meri megmozdítani. Aztán odajön hozzá, s o zokogva borul a vállára... Utána jöttek a tűzoltók, kivágták az autóból a sofőrt, ő mentőbe szállt vele, mert tolmácsolnia kellett, a másik mentővel jött a kedvese és a húga, akit furcsa felfújható ágyra fektettek. A kórház rémes volt, koszos és szűk, az ápolók barátságtalanok, az orvosok dilettánsok. Mindkét beteget pár nap után hazaküldték, mondván, semmi bajuk, pedig el volt törve a csigolyájuk... ha az anyukája nem az idegsebészeten dolgozik, most húga is, a sofőr is nyomorék lenne.
Még egy hónapig éltek együtt, immár mindenki előtt vállalva kapcsolatukat. Mégsem sikerült soha igazán közel kerülniük egymáshoz. Talán a stressz miatt, amit a rengeteg ügyintézés, kórházi látogatás, követségi kilincselés okozott - talán a tudat okozta, hogy hamarosan újra messze kerülnek egymástól - talán az, hogy a fiút még súlyos szálak kötötték a múltjához, s nem merte szívét kitárni a lány előtt. Ezt már sosem fogja megtudni. Egy augusztusi nap repülőre szállt a fiú és hazament. Ígérte írni fog, ígérte januárban várni fogja őt. De egyetlen emailre sem válaszolt, pedig a lány minden nap írt, s amikor novemberben felhívta, azt felelte, komoly magánéleti problémái vannak, de nagyon örül, hogy kitart mellette és így szereti, hamarosan találkoznak - a lánynak mintha kést szúrtak volna a szívébe: hiszen o nem a magánélete része?! mégis élt a remény a szívében s hitt a szerelem erejében s abban, hogy valami fontos szerepet szánt neki a Sors, hisz túlélte. Azonban soha nem látták viszont egymást.....
A lány egyetemre járt, francia tanár szeretett volna lenni. Sokat tanult és néha könnyek peregtek az arcán, ha régi kedvesére gondolt. Bár tudta, ennek így kellett történnie, és azt is, hogy őszinte szeretete újra életre keltett egy haldokló lelket. Mégis nagyon nehéz volt minden nap. Küzdött a magánnyal és az idegenség érzésével. Leginkább otthon. És szép csendben eltelt 5 hosszú év, szinte észre se vette.... próbált olyanná válni, mint mások, talán akkor könnyebb lesz. Egy ideig együtt is élt valakivel, de csak idegenebbnek érezte magát, mint valaha. Aztán vett egy mély lélegzetet és ugrott. Nem érdekelte, hogy hová, nem érdekelte, hogy mi lesz vele. Csak el innen.
Nemsokára találkozott egy különös lénnyel... Nem tudta, mi vonzza felé... nem tudta, miért e különös szenvedély a szívében. Szeretett volna hinni neki, hinni, hogy újra szárnyai vannak, hogy ég és föld között lebeghet, hogy bűnöket megválthat... Ám rövid szárnyalás után hatalmas zuhanás következett... Hiszen új társa Lucifer volt... egyszerre Fényhozó és Bukott Angyal... magával rántotta a mélybe... majd kést döfött szívébe: Nem vagy elég szép hozzám!!!!... szörnyű fájdalom volt... de nem bánta meg cseppet sem... hiszen utat mutatott neki... még ha szinte járhatatlannak tűnőt is... Összeszedte erejét, begyógyítgatta sebeit, törött szárnyait... verseket kezdett írni és prózai szösszeneteket, s ami ennél is fontosabb nagyszerű barátra lelt... egy lányra, kinek élete fordulatai sokban hasonlítanak övére... mégis egészen más... egy törékeny lányra, kiben óriások ereje lakik... tollából varázslatos költészet forrása bugyog... Igazi Költészet... nemcsak ilyen apró vallomás-töredékek, miket maga írt.
Egy februári napon aztán felnézett a Holdra. Mindig is vonzotta (már az óvodában is ez volt a jele) - de most valahogy a szokásosnál is erősebb késztetést érzett arra, hogy beletekintsen... Mintha egy arcot látott volna halványan derengeni benne... majd egyre világosabban és élesebben körvonalazódott... de hisz ez egy Manó! Olyan álom-hozóféle. Bölcs homlok, vidám, ragyogó szemek, huncut orr, mindig mosolyra álló száj és persze igazi manó szakáll... Hamarosan befészkelte magát az álmaiba... kitörölhetetlenül... szavak röppentek az éterben, aztán levelek egy kis csavargótól... hamarosan bevezetést nyertek egymás hangtartományába, egymás tekintetébe is... Született néhány Vasárnapi történet... majd az ifjú elutazott síelni... Ő pedig remegett és remegett... tele volt kérdésekkel, tele volt félelmekkel... érezte, a nevét súgják, mégis annyira nagyon félt, hisz bántották már - annyian azelőtt... és félt, hogy ő is bánt, hogy erőszakos, hogy önzően követelő a kis szíve... mindezt leírta, suttogta, kiáltotta Felé... de Manó csak annyit felelt: Álmodj bátran! S ő álmodott is...
Álmodott és remegett, sosemvolt csodákat élt át... és szégyellte magát a félelmei miatt... hiszen minden olyan természetesnek, olyan magától értetődőnek tűnt kívülről nézve... legalábbis ő úgy gondolta... úgy érezte, sosemvolt szeretettel szereti Kedvese, pont olyannak, amilyen... és hogy ez így van jól, csak ő nem tudja még felfogni, és talán ezzel a sok reszketéssel elijeszti őt... ez persze tovább növelte a remegését... Minden pillanatát az töltötte ki, hogyan is tudná ezt a csodát viszonozni, hogyan tudná meghálálni ezt a biztonságot adó meleg kuckót... Apró ajándékokat eszelt ki, titkos üzeneteket küldött, utazott az éjszakában, hogy láthassa, hogy érinthesse, hogy ölelhesse, hogy szárnyaival takargassa... és minden találkozás új csodát ígért, és minden csók új reményeket... hogy IGEEEEEN! Végre megtalálta az otthonát... megtalálta önmagát... és ami a legfontosabb, képes Adni, úgy, hogy az Jó, hogy az Boldogságot fakasztó...
Szerette volna égre írni, felhőkbe bodorítani, szélbe kiáltani fájdalmas boldogságát... Így aztán megszületett egy apró virágoskert... meg azért is, mert Manó ismét elutazott... Franciaországba... ő pedig hirtelen szörnyen magányos lett... pedig tudta, tudta, hogy csak pár nap az egész, és hogy valójában ott van Vele, hisz minden napra külön kis borítékba zárt csodát adott Neki... aztán eljött a nagy nap, és egész éjjel alig aludt, és hajnalban forró teával várta Őt... Picit szomorú volt, mert nem érezte a viszontlátás végtelen örömét a másikban... de ezt akkor, ott a fáradtságra fogta.. Segített vinni a csomagot, utaztak haza az első busszal... Olyan vidám volt minden! Hörbi ott ugrándozott a téren, Anyu mosolyogva fogadta őket... és később, abban az ölelésben benne volt a viszontlátás minden öröme...
Kezdte lebontani a falakat maga körül, kezdte átadni magát az új, igazi, pozitív értelemben vett hétköznapi életének... igyekezett kevesebbet remegni és kevesebbet rajongani, merni tervezni és bízni, hinni... hinni, hogy ő sem kevesebb, sem több, mint mások, hogy vele is történhetnek ilyen igazi, hétköznapi csodák. Közben folyton csak figyelt és tanult, próbálta ellesni, mások hogyan viselkednek ilyenkor... mert ez vele még soha, de soha nem történt meg...
Ám valahol, valami eltörött, elveszett... talán pont Franciaországban... vagy ki tudja... és miközben ő a falak lebontásán igyekezett, nem vette észre, hogy egy másik épp akkor épül közéjük, köréjük... hogy szeretete bánatot és félelmet fakaszt, hogy fájdalmat okoz pont annak, kitől sosemvolt békét kapott... álmot egy igaz életről.
Három hónapja, hogy Manó elment... ugyanolyan valószerűtlenül, ahogy eljött... talán a szél... igen, a szélnek kell lennie... akár Mary Poppins esetében... S ő azóta is csak lesi, lesi, mikor fúj újra e titokzatos irányból... a Hold felől...

És most már tudja, ki is ő valójában. Emlékszik mindenre. Az aprócska csillagra, a zuhanásra az égen át, a furcsa eszmélésre... arra a gyönyörű fényre, ami földi élete 8. karácsonyán suhant át előtte, s ami nem volt más, mint egy másik angyal, aki megérintette őt és felébresztette... most már látni véli az Utat, a Sorsot. Arra jött e világra, hogy rádöbbentse a szeretet erejére az embereket, hogy mosolyt csaljon az arcukra, hogy - ha akár csak néhány meseszép pillanatra is - feledtesse velük a világ őrületét.
Egyszer valaki azt mondta neki: "Te mersz szeretni és hinni a szeretetben. Szerintem ehhez bátorság kell." Talán igaza van, talán tényleg mindenkinél bátrabb. Bár ő ezt nem érezte soha, csak a szívét követi, a megérzéseit, a legmélyebb ösztöneit. És sokszor nagyon is fél... Csillagfényes májusi éjszakákon végtelen vadvirágos mezőkön láthatod kóborolni. Vagy tündöklő eperföldeken. Ilyenkor bánatos nosztalgiával tekint fel az égre, hajdan volt otthonára. Forró könnyek peregnek orcáján s arra gondol, bárcsak az angyaloknak is lenne saját őrangyaluk.... De a könnyek apró gyöngyszemekként tovagurulnak, ő megrázza magát, s amint felfénylik a kelő nap első sugara, újra köztünk jár, hogy mosolya vérző szíveket gyógyítson.
 
 
0 komment , kategória:  ange  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4499
  • e Hét: 34066
  • e Hónap: 79138
  • e Év: 2020418
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.