Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2014-02-09 11:25:55, vasárnap
 
 


Helena: Hajnali vallomás....
Link



Karancsi Csaba:
Az aranybóbita

A madarak világában élt egyszer egy kismadár, egy aranybóbita. Nem olyan volt, mint az őt körülvevő madársereg. Fióka korában még hasonlított a társaira, de ahogyan cseperedett, egyre nagyobb lett a különbség. A szárnytollai aranysárgává váltak, mint a nyári nap alkonyi sugarai. A begyétől a farktolláig, az ég azúrját fokozatosan váltotta fel a tenger mély kékje. A szintén aranysárga bóbitája - amiről a nevét kapta - pedig koronaként ékesítette kecses alakját.
A többiek nem nézték jó szemmel a különcségét, sokszor megbántották, kicsúfolták. Ő pedig lassan megtanulta befelé fordítani különleges tollait. Társaságban félrehúzódott, megpróbált láthatatlanul jelen lenni, pedig szeretett volna ő is csiripelni és dalolni a többiekkel.
De amikor senki sem látta, akkor szívesen énekelt. Ha öröm érte, vidáman teli torokkal zengedezett, ha szomorú volt, szívig ható fájdalommal trillázott.
Egyszer valaki meghallotta az énekét és elhatározta, hogy megszerzi magának. Kölesmagokkal addig édesgette, szép szavakkal addig kecsegtette, mígnem az egyszer a vállára szállt. Az ember óvatosan megfogta, hazavitte és egy szép kalitkába tette.
Az aranybóbita nem bánta: hálás volt a gondoskodásért, a szeretetért. Biztonságot, nyugalmat jelentett a számára a kalitka. Érezte, hogy ez az új otthona, és hogy boldog lesz itt. Örömmel rendezgette a kis fészkét, és türelmesen várta az ember hazaérkezését. Amikor hazaérkezett, a vállára repült és énekelt kedvesen, szépen, odaadóan. Ilyenkor felborzolta a tollát és teljes pompájával mutatta magát. Az ember pedig nézte, és ujjongott a szívében, hogy ilyen szép és kedves madara van, aki csak neki énekel.
Egy alkalommal vidám társaság jött össze az embernél. A kis aranybóbita nagyon jól érezte magát, jókedvűen repdesett az emberek között, sőt le is szállt egyik-másik vállára. A társaság rajongott érte.
Másnap vidáman ébredt és rögtön énekelni kezdett. Az ember azonban rászólt:
- Tegnap nem hangoskodtál eleget? Repdestél ide-oda, mindenkinek a vállára. És a tollaidat is úgy borzoltad, mint ahogyan csak nekem szoktad. Te az enyém vagy, az énekedet csak én hallgathatom, a tollaid szépségét csak én láthatom!
A kis bóbita gyorsan elhallgatott. Nem értette, hogy miért neheztel a barátja, de nem haragudott rá. Úgy gondolta, hogy biztosan igaza van, és illetlenség, amit művelt. Békítőleg újra a vállára repült, de már nem tudta, hogyan viselkedhet, ezért visszahúzódott a kalitkájába.
Ezentúl az ember éjszakára bezárta a kalitka ajtaját. Ezt sem értette, hogy miért teszi a barátja, de úgy érezte, hogy tartozik neki, és ezért elfogadja a történteket.
Hosszú évek teltek el így. Ha eljöttek a barátok, a kalitkában maradt. Néha meg is jegyezték:
- Mi van a madaraddal? Olyan szürke lett, és nem is énekel!
Valóban, a gyönyörű tollait újra befelé fordította, így azok egyre szürkébbnek látszottak, és ha énekelt is, a hangja egyre fátyolosabbá vált.
Időközben új lakó költözött az albérleti szobába. Kedves férfi volt. Hamarosan őszinte vonzódás alakult ki benne a kis bóbita iránt. Először csak félve a tenyerébe vette. A kismadár elcsodálkozott rajta, hogy félénksége ellenére hagyta magát megfogni, és hogy igazából kedve sem volt elrepülni a puha kezekből. Átengedte magát a kényeztető kezek simogatásának. Észre sem vette, hogy a tollait teljes díszükben tárta fel.
- De szép vagy! - mondta ámulattal a férfi.
A madár ijedten húzta össze magát, lelkiismeret-furdalása volt, hogy idegen előtt így mutatkozik, de valami megmagyarázhatatlan bizalmat érzett új barátja iránt. A meghitt együttlétben egyébként is úgy érezte, hogy mindig is ismerte.
- Nagyon-nagyon szép vagy! - mondta újra a férfi.
Az aranybóbita zavartan igazgatta a tollait, amitől az inkább borzosabb lett. A gyönyörű tollak összevisszasága és csapzott bóbitájának bohókás bája teljesen lenyűgözte a barátját. Ettől kezdve mindent megtettek, hogy lopva együtt lehessenek. Az aranybóbita félszemmel mindig az ajtót leste, és várta az egyre kedvesebbé váló arc megjelenését. A férfi is, amit lehetett, mindent elkövetett azért, hogy akár egy pillanatra is, a madárka közelébe kerüljön. A véletlenül nyitva hagyott albérleti szoba ajtaját leste ő is. Szíve nagyot dobbant, amikor meghallotta az ismerős szárnysuhogást. A sietős szárnycsapásokból tudta, hogy hozzá igyekszik, és nemsokára megjelenik az izgalomtól ragyogó fejecske. Boldog perceket, órákat, másodperceket töltöttek így. A férfi simogatta, becézgette, tenyerében hordozta, a kis bóbita pedig a vállára száll, és énekelt neki kedves, gyönyörű dalokat. Kicsi szíve teljes melegét, szeretetének apadhatatlan tengerét szőtte bele. A férfi szívta, egyre csak szívta magába a kedves dallamot. Érezte, hogy egész belseje megtelik vele és álomként ringatja el.
Az idő kereke azonban megbolondult és csúfondáros játékot űzött velük. Amikor együtt voltak, táltos paripaként száguldozott, de ha egymásra vártak, akkor csiga módjára vánszorgott.
- Mindig veled szeretnék lenni! - sóhajtotta az egyik búcsúzáskor az aranybóbita.
- Én is kedves, de nem lehet - mondta a férfi.
- Kérlek! Vigyél magaddal!
- Nem lehet. Meglátnak, és soha többé nem jöhetsz ide vissza.
A kismadár elszomorodott, mert nem akart megválni a régi barátjától, mert azt is nagyon szerette. Mégis újra kérlelni kezdte a férfit:
- Kérlek! Vigyél mégis magaddal!
- Ne fájdítsd a szívemet, édes! Hogyan tudnának én téged innen elvinni?
- Tégy a zsebedbe! Ígérem, nyugton maradok, és visszajövök veled!
Addig-addig kérlelte a férfit, hogy az a kezébe vette és a belső zsebébe tette a szíve fölé. Szinte együtt hallotta a kis madárszív és a saját szíve lüktetését.
"Jaj, csak ki ne oltsa a piciny szívecske dobogását az én durva, eret döngető szívverésem!"
Sietve vitte, egyenesen a városszéli erdőbe. Egy tisztáson aztán kiengedte a rejtekéből. Az aranybóbita kíváncsian nézett körül. Aztán egy gyors röppenéssel a közeli fán termett, onnan pedig a kéklő ég felé vette az irányt. Kis idő múlva eltűnt a férfi szeme elől. Az kezdte bánni, hogy ilyen engedékeny volt. Féltette a kedves teremtést. Szíve a torkában zakatolt, őrjítő gondolatok gyötörték:
"Lehet, hogy vissza sem talál... vagy tőrbe csalják... vagy valami nagyobb madár prédája lesz! Miért is hoztam magammal?"
Már azon tanakodott magában, hogy hogyan meséli el a főbérlőjének a dolgot, amikor ismerős szárnysuhogásra lett figyelmes. Ahogyan eltűnt, olyan hirtelen került elő a kis bóbita. Rászállt a barátja vállára, odabújt a nyakához és fejecskéjével simogatta, piciny csőrével csipdeste.
- Köszönöm! Köszönöm, hogy elhoztál! Olyan boldog vagyok! Nagyon szeretlek téged!
- Én is nagyon szeretlek, kicsi, édes aranymadaram! - súgta a férfi, és szelíden az ég felé lódította a tenyeréből.
Az aranybóbita a szeretettől és a szabadságtól megittasulva röppent ágról-ágra és énekelt. Gyönyörű hangon dicsérte a kéklő eget, a harmatos füvet, a falevelek illatát, a barátság és a szeretet nagyszerű voltát. Aztán újra a férfihoz repült, és már csak neki énekelt, üde és mégis bársonyos hangon. A lelkében összegyűlt határtalan szeretetét akarta a férfi lelkébe átdalolni. A férfi úgy érezte, hogy illatos olajjal kenegetik láthatatlan puha kezek, és közben lágy szellő simogatja meztelenre vetkőztetett lelkét.
"Most lenne jó meghalni - gondolta -, hogy örökké tartson ez a pillanat."
A lemenő nap figyelmeztetése szakította meg az idillt. Ahogyan jöttek, úgy mentek vissza is. Mire hazaértek, a kis aranybóbita a sok repdeséstől és az izgalomtól kimerülve elaludt. A férfi óvatosan tette be a helyére. A bóbita, miközben kereste a kényelmét, hirtelen feltekintett, de amint meglátta a férfit, ragyogó fényességet sugárzott ki a szeméből. A férfi még soha nem látott ennyi szeretetet, bizalmat és boldogságot szemekben csillogni. Gyöngéden megsimogatta a kicsiny madarat. Az kéjes fészkelődéssel válaszolt. A hátracsapott fejecske aranybóbitáin és a hanyagul kiterjesztett aranyszárnyakon csodálatos tündököltek a lenyugvó nap sugarai. A kéjes fészkelődés néha-néha megismétlődött.
"Álmodik! Szépet álmodik!" - gondolta a férfi.
Nézte-nézte, sokáig nézte, ahogyan alszik a szívének, lelkének olyan kedves kismadár. A látvány és a nap eseményeinek hatására a szíve megtelt melegséggel. Tolultak, egyre tolultak fel benne a gyönyörű érzelmek, átjárták testének minden bugyrát, lelkének minden mélységét, hogy végül a könnycsatornában kössenek ki, megnyitva annak rozsdás csatornáit. A nagy férfikönnycseppek végigfolytak barázdált arcán és kisimították, újra suhanccá formálták.
- Soha-soha nem szerettem még így senkit! - mondta, és csendesen belopódzott a szobájába.



Szerelmi mámor [Teljes Film] HUN
Link



Celtic Tiger Michael Flatley
Link





 
 
0 komment , kategória:  Karancsi Csaba: Az aranybóbita  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1975
  • e Hét: 10733
  • e Hónap: 37979
  • e Év: 2102960
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.