Belépés
furaila.blog.xfree.hu
"Nem az a fontos, hogy milyen iskolákat végeztél, hogy mit dolgozol, hanem hogy milyen EMBER vagy!" BMI ******
2005.10.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Az én 1956-om
  2006-10-18 06:47:48, szerda
 
   
  ,,Kísérő"levél a TIBORCA (Adjátok vissza a gyökereimet!) című regényem kéziratához

Olyan nehéz a szívem attól a szégyentől, amit amiatt érzek, amit elkövettek velem szemben azok, akiket szerettem és rokonaimnak hittem! Éppen ezért, ólomnehéz ujjakkal írom ezt a kísérő-levelet.

Most le kellene írnom pár sorban azt, amit 410 oldalon sem tudtam igazán megfogalmazni... Arra azonban rájöttem - úgy a 300. oldal tájékán - sokkal nagyobb bajban vagyok, mint ahogy ötvenhárom évig (1998-ig) hittem! Ugyanis, az azóta eltelt hat év alatt megbizonyosodtam arról, hogy valaki (vagy valakik még) a föld színéről is el akar tüntetni! Ma már tudom, hogy csak addig kímélik meg az életemet, míg nem lázadozok rabsorsom ellen. Éppen ezért, minden leírt szóm, mondatom lázadásértékű
v á d b e s z é d
azok ellen, akik életemre, életünkre törnek!
Mióta elkezdtem származási múltamat felkutatni, vizsla szemek követik minden lépésemet! Ez azt jelenti, hogy ezt a levelet egy otthon nevezetű helyről (amit inkább tartok egy jól őrzött "börtönnek") próbálom célba juttatni. Még abban sem vagyok biztos, hogy sikerül-e? Miért gondolom így?
Talán azért, mert olyan emberekkel voltak a szüleimnek hitt emberek kapcsolatban, mint például "Laci bácsi", vagyis, Kovács László, aki azonnal felötlött emlékezetemben 2004. október 23-án.
Máskor is gondolok rá és megbízóira, de ekkor konkrét oka volt. Végignéztem az M1-en azt a filmfelvételt, amit egy angol újságíró készített és vágatlanul kijuttatott az országból 1956 karácsonya után. A kommentátor angolul beszélt, miközben olvasni lehetett a magyar feliratot. Azért nem tudtam kellő pontossággal megfigyelni azt, amikor a Köztársaság téri kazamatáknál hallgatóznak a felkelő forradalmárok, mert a feliratra koncentráltam, vagyis arra, hogy kellő gyorsasággal el tudjam olvasni. Ezt követően azonban, a Hír tv-n megismételték ugyanezt a filmriportot, magyarul kommentálva az eseményeket. Pontosan meg tudtam figyelni, hogy amikor az aknába hajoló ember csendre inti a tömeget, akkor a mikrofonba behallatszó zaj, ami a föld alól jött, egy működő géphez, vagy darálóhoz volt hasonló. Ekkor a levegőbe lőtt valaki, aki látszatra a lenti raboknak akart jelezni. Ezt követően a zaj megszűnt és akkor arra gondoltam, hogy a lövés, akár a zajkeltőt is figyelmeztethette?
Nem tudom, hogy miért, de azonnal felötlött bennem egyik gyerekkori emlékképem. Kislánykoromat nagyszüleim tanyáján töltöttem és hirtelen a szecskavágó - amit kukorica-morzsolásra is át lehetett állítani - jutott eszembe! (Lásd az erről szóló írásom 6. oldalát! Címe: Helytörténeti-néprajzi hagyományok Kunszentmiklóson...)
Már akkor kezdtem érezni, hogy nagy bajban vagyok, amikor a rádió Vasárnapi újság című műsorában hallottam A húsdaráló című színdarabról készült riportot! Eszembe jutott az Adjátok vissza a gyökereimet! című regényem, III. fejezetében, a 236. oldalon leírt epizód.
Itt arról a Kovács László (aki csak névrokona az ,,egypárti" külügyérnek) nevezetű emberről írok, aki 1994 őszén, a Pesti Fekete Doboz által- a pince-börtönökről készített sorozatában megjelent. Pontosabban, a Köztársaság téri pincében forgattak, amikor váratlanul felbukkant ,,Laci bácsi" és kijelentette, hogy: "A szóban-forgó épület alatti pince-rendszerben soha, semmiféle rabokat nem tartottak..."
Laci bácsi úgy rondított bele az életembe, hogy a Bóna család barátjának hazudva magát, valójában 1957-től, mint ügynök "kísérte figyelemmel" családom minden egyes tagját, legfőképpen apámat, Bóna Gábort (a regényben: Tiborca György). ,,Apuka", szerepet vállalt 1956-ban, a Magyar Gyapjúfonó és Szövőgyárban a Nemzetőrség megszervezésében. Ő úgy mondta, hogy azért volt erre szükség, ,,nehogy széthordják a gyárat!". (Lásd a regény I. fejezetének a Forradalom című részét!)
Tehát, Laci bácsi, mint egy igazi SPION, ,,ANYUKÁN" KERESZTÜL RÁTELEPEDETT A CSALÁDUNKRA, A CSALÁDOMRA! Még ,,anyuka" halálakor is egy utolsót alázott rajtam!!! Megtehette, mert, ,,apukának" nem volt annyi pénze, hogy eltemettesse a feleségét! Férjem engem használt föl, mint közvetítőt, hogy pénzért kuncsorogjak ennél a pióca-spionnál! Ezt követően, az egyetlen testvéremnek hitt ember közölte velem, hogy ,,Apuka", vagyis, ahogy ő hívta: ,,A Papa a nevére vett..." Pontosabban, kiderült, hogy az anyám nem az anyám, az apám nem az apám, a testvérem sem testvérem. És az is nyilvánvalóvá vált később, hogy a szerelmem sem volt a szerelmem 1970-71-ben... A barátnőm, volt iskolatársam sem a barátnőm? Lehet, hogy férjem is ,,feladatot" teljesített, amikor házasságot kötött velem?

Most úgy tűnik, mintha ezekről a testet-lelket nyuvasztó dolgokról könnyedén tudnék írni, beszélni. Hát, erről szó nincsen!

2003. szeptemberében olvastam Kertész Imre Sorstalanság című regényét. Azóta úgy feszít itt belül valami, amit ki kell végre mondanom, mert különben felrobban bennem! Ez nem más, mint az a rettenetes csalódás, amit az elfuserált, elsikkasztott rendszerváltozás miatt érzek. Akkor, 1990-ben, azt hittem, hogy eljött végre az én időm! (Adjátok vissza... III. fejezet Érvényesülési kísérleteim a rendszerváltozásban c. rész.) Ebben leírom azt a katartikus lelkiállapotot, amit az első, "szabad" választás előtti kampány során éreztem. Valósággal megsemmisültem, amikor a rendszert változtató párt képviselő jelöltje visszautasította a felajánlott segítségemet, mondván: "Maguknak ott vannak a baloldali pártok!".
Hazaérve, jajveszékelve szétszaggattam a ruhámat magamon és kisöpörtem a szekrényből, majd megtapostam az írásaimat, miközben ököllel ütlegeltem azt a senkinek sem kellő, semmirekellő "munkás-idiótát", akinek nézett a képviselő jelölt.
Idősebbik kisfiam akkor tizenhárom éves volt. Ő, akkor felnőtt férfiként, koravénen reagált, mert erősen átölelve leszorította az önmagamat ütlegelő kezeimet. Addig tartott így, míg ki nem ment belőlem a szörnyű, önpusztító indulat.

Az is egy rendkívüli, ma már szintén történelminek számító, rendszerváltozás nevezetű korszaka volt életünknek. Ezt a rendkívüli korszakot megelőzte olyan negyvenhat év, melyben az emberi méltóságomtól fosztottak meg folyamatosan. Nekem is egy láthatatlan bélyeggel, - amit nem kívül kellett hordanom a ruhámon (mint a regénybéli ,,Köves György"-nek és sorstársainak a sárga csillagot) hanem beleégetve a lelkembe - kellett felnőnöm! Az én tragédiám az, hogy a mai napig sem tudhattam meg, hogy miért volt a puszta létezésem is bűn? A mai napig nem tudom, hogy miért kellett úgy felnőnöm, hogy nem ismerhettem meg a rokonaimat, a családom múltját, egész viszonyrendszerét, ami miatt - állítólag nekem bűnhődnöm kell! Ami miatt még 1997-ben is a ,,T"iltom-listán lévőkkel szembeni negatív diszkriminációt kellett elszenvednem a főiskolán (JPTE FEEFI művelődésszervező szak) Agárdi Péter ,,professzor úr"-tól, a kultúraközvetítés elmélete c. szigorlaton? MIÉRT?
Miért, hiszen rendszerváltozás van? Tettem fel és teszem fel azóta is a kérdést kompetenséknek, de választ senkitől nem kapok! Azért viselkedtem és viselkedek olyan kétségbe esetten, mert engem, a saját - magyar - fajtám kényszerít folyamatosan emberhez méltatlan élethelyzetekbe, és még azt sem tudhatom, hogy miért?
Kertész Imre hőse, aki ő maga, úgy szenvedte el az emberhez méltatlan élethelyzeteket, szörnyűségeket, kegyetlenkedéseket, hogy azoktól csak és kizárólag szeretet kapott, akikről úgy tudta, hogy a rokonai, barátai. Az ellenség, viszont nyíltan tört az életére.
Nem is tudom, hogy ez a suttyom-terror, amiben nekem és sorstársaimnak részem van, nem kegyetlenebb-e?
Ez ellen nem lehet védekezni. Ez ellen nem lehet elbújni, mert megeshet, hogy aki elbújtatna, azért teszi, mert valamivel erre ösztönözték és könnyen megeshet, hogy rabtartóddá válik az illető! Ezért, a suttyomban-lassan- és fajtársainkkal való- folyamatos ,,megöletés" miatt nem lehet bírósághoz fordulni, nem lehet kárpótlásért folyamodni, stb...
Az egészben az fáj a legjobban, hogy ehhez az élethez asszisztálva és ezt megörökölve nőttek föl gyermekeim. Mire felnőttek, ők is elfordultak tőlem, mert csak így tudják elhatárolni maguktól mindazt a rosszat, amiben nekem kényszerű részem volt és van a mai napig!

Amikor ,,Köves György" hazajött a koncentrációs táborból, az egyik szomszéd bácsi a házból azt mondta neki: ,,Felejtsd el!" ,,Köves György" felháborodva mondta:
- Hogyan felejthetném el, hiszen egy éven keresztül, minden nap, minden órájában nekem tovább kellett lépni. Ezért, nem tehetek úgy, mintha az az egy év történése meg sem történt volna!
Meg is írta a Sorstalanság című regényében, hogy mások se felejtsék el!

Innen szeretném tudatni honfitársaimmal, hogy én sem tudom elfelejteni az eddig megélt ötvennyolc évet, mert az ötvennyolc év minden hónapjának, minden napjának, minden órájának, minden percében nekem is tovább kellett lépni!
És, hogy gyermekeimnek el tudjak számolni azzal, hogy miért azt hagyunk rájuk, amit, megírtam az ötvennyolc év történetét.

Budapest, 2004. november 15.
(Bóna Mária Ilona)


1956-os részletek a TIBORCA c regényemből

Akinek az érdeme a hibája

Legközelebb azt hiszem 1956-ban kerültem a tanyára ismét. Halványan feldereng egy földrengés emléke.
Ángyika, apa idősebbik fiútestvérének Tiborca Imrének felesége éppen kisbabáját etette. Benyitottam és be is mentem a hálószobájukba, mert szerettem volna megtudni, hogy miért maradt el a reggeli?
Meglepve láttam, hogy ők éppen reggeliznek. Nagyon zavarban voltam, ezért leültem az egyik ágyra, hogy erőt gyűjtsek a kérdéshez. Amint így várakoztam, bízva abban, hogy majd az én reggelim is szóba jön, amikor megmozdult alattam az ágy...
- Ez földrengés! Haragszik az Úr!
Mondta ángyom, majd levette a polcról a Bibliát és fölolvasott belőle valamilyen ,,példabeszédet".

A tanyán, meglepődtem a változáson. Ugyanis nagymama és Boriska nénikém ekkor már nem laktak itt. Jóval később tudtam csak meg, hogy nagypapa halála után beköltöztek nagymama városi házába.
Ők, mármint Boriska néni és nagymama elég kalandos módon tudták meg, hogy egyáltalán a tanyán vagyok...
(Most, hogy e sorokat írom, ötlik föl bennem, hogy első elszakíttatásom Boriska nénémtől - amikor "Anyuka" és "Apuka" ágyában, vagyis mellette az ágyelőn töltöttem az éjszakát - akkor történt, amikor nagybátyám és ángyika összeházasodtak, talán az ő esküvőjük alkalmából volt a tanyán az a sokadalom?)
Szóval, ott tartottam, hogy drámai volt a változás. A "begyűjtők" jó munkát végeztek, mert szinte mindent elvittek. Két lovat, két tehenet hagytak, meg pár szem tyúkot és egy akolnyi birkát. A ház körüli kertet körülölelő kerítés ki-bedőlve, a virágok helyén csupa sár és sár, meg puszta föld volt. Ángyika a lakóház mögé vetette a konyhára legszükségesebb zöldségféléket.
(Sokszor jutott ez az elhanyagoltnak tűnő porta eszembe, amikor nekem is kicsik voltak a gyerekek.)
Minden esetre, jól jött minden segítség, mert nagybátyám vagy szántott, vagy kapált, vagy kaszált a maradék földön, vagy az akolnyi birkát hajtotta ki a mezőre legelni. Ilyenkor még ganézni is kellett, meg új, tiszta almot hordani a jószágok alá. A baj csak az volt, hogy én mit sem tudtam arról, hogy mekkora szolgálat vár ott rám!
Nem volt ott anyám-helyett-anyám-nagynéném, hogy minden dolgot megmutasson. Dolgoztam én, ahogy csak bírtam, de egy csomó olyan feladatom volt, amit akkor csináltam először. Bizony nem volt, akitől a hogyant eltanuljam! Nagybátyám ezért gyakran mérgelődött.

Előfordult, hogy amikor vágtam a fattyat a kukoricásban, bizony az anyanövénybe is belevágtam. Az is előfordult számtalanszor, hogy amit fölpakoltam a talicskára az egyik oldalon, leborult a másikon. Majd, amikor végre el tudtam indulni vele a szántástól föllazult barázdában, majd megszakadtam, mert a talicska kereke félig elsüppedt a földben.
Szerettem volna hamar végezni, azért raktam olyan sokat egyszerre. Ez meg azért nem volt jó, mert nem láttam tőle az utat, ugyanis a rakás magasabban végződött, mint az én szemem a fejemen. Hogy ne kelljen leszedni belőle, kitaláltam hogy nem tolom, hanem húzom.
Bizony: sokszor éreztem, hogy megfordul a dolog: a talicska visz engem.
Mégis ebben a munkában voltam a leginkább érdekelve, mert nagybátyám felesége azt mondta, hogy a zsenge kukorica-fattytól tejelnek igazán jól a tehenek. Én meg a tejet, meg mindent, ami belőle készült, nagyon szerettem.
Azaz, csak szerettem volna, mert hiába fáradoztam, a tehenek csak nem adtak elég tejet. Reggelente hiába tartottam a bögrémet - mert akkor kaptam csak, ha jutott - rendszerint nem jutott. Kezdtem magam rosszul érezni.

Egy napon ángyika levelet írt anyukájának. Kértem én is papírt, meg írószerszámot, mert rám is rám jött az írhatnék.
"Anyukám, apukám és Györgyi!" volt a megszólítás. Folytattam egy beszámolóval és azzal, hogy milyen ,,nagyon hiányoztok, és anyuka gyere értem, mert haza akarok menni"!
Nem tudom, hogy megkapták-e, de bennem föl sem merült, hogy ángyika nem adja föl, amikor piacolni ment a városba biciklivel.
Ettől kezdve úgy vártam a postást, hogy minden kutyaugatásra eldobtam a villát, kapát, vagy ami ép' a kezemben volt és "hagyva csapot-papot", rohantam be a házba - hiába...

Amikor esténként végre "elültek" az állatok, ángyika lefektette a kicsiket, kimentem a városba vezető gyalogútra és ott leültem az út szélén a fűbe. Hallgattam a bakér békáinak kurutty-koncertjét. Néztem, amint kigyúlnak az égen a fényes kis pontocskák és egyszer csak rám szakadt az egész hatalmas mindenség. Na nem úgy, mintha agyon akarna nyomni, hanem úgy, mint egy mezőillatú, végtelen nagy dunna. A csillagos égbolt volt a takaróm, a békák koncertje, pedig az esti mesém. Olyan gyönyörűséges volt az egész és én mégis keservesen sírtam, mert nem volt senki emberfia, akivel mindezt megoszthattam volna!
Mint mindig, ekkor is egy "Édesanyucika" nevű lényt emlegettem, aki mellém ül a fűben, átölelve magához húz és én úgy bújok a hóna alá, mint egy kiscsibe a kotlósmama szárnya alá.
Nekem azonban nem jutott soha hely azok alatt a bizonyos ,,szárnyak" alatt. Akkor még nem sejtettem, hogy soha nem is jut! Akkor még bizakodtam, és hittem benne, ha erősen akarom értem jön az a bizonyos "Édesanyucika".

Nem jött; és levél sem. Legalábbis attól nem, akitől annyira vártam és nem nekem. Posta és "üzenet" azon a nyáron az égből jött. Pontosabban: amint a mezőn legeltettem az állatokat, halk motorzúgáshoz hasonló zaj után bálák, vagy bála-szerű csomagok hullottak a földre, meg rengeteg papír. Ezek a papírok tőlem elég távol keringtek a levegőben. Ott kellett hagynom az állatokat, hogy egyet elkapjak. Alig kezdtem el silabizálni a szöveget, ott termettek ángyikáék és erővel elvették tőlem a "röplapot", mondván:
- "Ez nem gyeröknek való!".
Ettől kezdve nagyon nyugtalan időszak következett. A család tette a dolgát, mintha mi sem történt volna, de nagybátyám is - aki addig nagyon türelmes, nyugodt volt - vibrált a nyugtalanságtól. Hatalmas vihar előtti csend vett körül bennünket...

Az állatok is, mintha megérezték volna, állandóan gondot okoztak.
A lovak, hiába voltak megbéklyózva - főleg a Mirza - örökké átballagott a mözsgyén a szomszéd legelőjére legelni. Ilyenkor nekem kellett volna visszafordítani.
Egy alkalommal nagybátyám ismét engem szalajtott, de ostort nem adott a kezembe. Ez azért volt baj, mert hiába álltam - tisztes távolságban a ló "elejbibe" és hiába nógattam visszafordulásra. Az csak jött velem szemben, szép lassan, amint zablás pofájával ropogtatva harapja a füvet. (Hogy tudott attól a zablától legelni? A mai napig elképzelni sem tudom.) Amint ott hadonásztam az orra előtt a két karommal - eltökélten, hogy lesz, ami lesz én innen el nem mozdulok, majdcsak rájön arra, hogy mit akarok tőle - és egész közel ért, már attól féltem, leharapja a nagy lábujjam. Ekkor megtorpant. Egy horkantással kezdődő nyerítéssel fölém ágaskodott és átugrott, majd tovább legelt, mintha mi sem történt volna.
Az ijedtségtől remegve, sírva mentem be a tanyára. Ott, nagybátyám a legnagyobb ostorát leakasztva a fogasról, odaszólt nekem:
- “Azt a kínyös pösti mindönödet, hát még ezt sé löhet rád bízni?!", azzal elindult a Mirzát visszafordítani.
Sokszor gondoltam erre a lóra későbbi életem során. Érdekes, hogy egészen más esemény kapcsán.
Mirza már nagyapa idejében is megvolt. Emlékszem arra, hogy nagypapa soha nem adta át a gyeplőt senkinek, ha Mirza is be volt fogva a szekér elé. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért csak őt nógatja örökké, a Csillagnak meg soha nem szól.
- Mert az szó nélkül is tudja mi a dolga. A Csillag akkor is hazatalálna, ha ő elaludna a bakon. A Mirza viszont csak fickándozik mellette úgy, hogy még az ő részét is a Csillag húzza. Ez nem igazságos, és azért sem lehet hagyni, mert előbb-utóbb szétszaggatnák az istrángot és fölborulna a szekér.
Mondta nagyapa, aki úgy látszik nemcsak a lovakról tudott sokat, hanem az Életről is.
De sokszor jutott eszembe ez a mondása, amikor anya és apa igencsak szaggatta a házasság "istrángját"!

Visszatérve még ehhez a nyárhoz, megpróbáltatásaim ezzel a lovas-kalanddal nem értek véget.
Nagyon sok dolgom volt, ezért nem jutott idő a játékra, pedig unokahúgommal kezdtem összebarátkozni.
Amikor ángyika főzött, vagy a pici babával volt elfoglalva, unokahúgom kijött hozzám a mezőre. Ilyenkor belekezdtem azokba a történetekbe - Csipkerózsika, Hófehérke és a hét törpe, Hamupipőke, Odüsszeusz kalandos utazásai - amelyeket apától kapott könyvekből olvastam. Unokahúgom, ha csak tehette, ott téblábolt körülöttem.
Egy alkalommal, amikor nagybátyámat nagyon lekötötte a birkanyírás, rám maradt a lovak déli megitatása. A lovak azonban nem voltak hajlandók abból a vályúból inni, ahol előzőleg a birkák itatása és mosdatása folyt. Ezért ki kellett mosni az itatóvályút és újra kellett merni a vizet a mély gémeskútból. Annyira össze lett pancsolva a kút környéke, hogy amint húztam föl a dézsa vizet, egyfolytában csúszkáltam az agyagos sárban és nagyon féltem attól, hogy úgy megcsúszok, hogy a gémrúd beleránt a kútba. Annyira féltem, hogy csak félig merítettem meg a dézsát, így meg nagyon lassan telt meg az óriásinak látszó vályú.
Unokahúgom is ott sertepertélt körülöttem, hogy: "mikor fejezed már be a mesét?" - kérlelve engem.
Végre, amint ittak a lovak, már éppen akartam szólni nagybátyámnak, amikor látom ám, hogy a vályú melletti gödörben - amit a kiloccsanó víz és a benne dagonyászó disznók kimélyítettek - eltűnik unokahúgom.
Először arra gondoltam, hogy hívok segítséget, de ekkor már a kicsi lánynak csak az egyik keze látszott ki a sárból.
Ez volt az a pillanat, amikor tudtam: nekem kell őt onnan kihúzni, de gyorsan, mert megfulladhat!
Elindultam a gödör felé, de én is kezdtem belecsúszni. Nekem azonban volt erőm lefékezni magam és visszafelé esni. Majd hasra fordultam és a bal kezemmel, tiszta erőmmel az agyagos-sáros-gödör szélébe vájva megkapaszkodtam és a másikkal elkaptam a vészesen távolodó kezecskét.
Nem tudom hogyan, de kihúztam.
Már a derekam a gödör pereméig csúszott, amikor ott termett nagybátyám és fölkapta kislányát.
Végre ángyika is odafutott. Ösztönösen nyújtottam felé a jobb kezemet, mert azt hittem, hogy az én megmentésem következik. Vetett rám egy pillantást, de érthető módon gyermekével volt elfoglalva.
Én ott maradtam egyedül, azzal küszködve, nehogy fejjel lefelé belebillenjek a kiszámíthatatlan mélységű sáros masszába.
Örökkévalóságnak tartott az az idő, míg azért küzdöttem, hogy a gödörtől elfelé csússzak. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a sáros vízben tükröződő fényességben - álmaim légies ,,Édesanyucikája" megjelenve átölelt volna. Már-már szinte megszólítottam: ,,Jaj de jó, hogy végre értem jöttél!"
Ő, mintha ellökött volna magától, és egyik pillanatról a másikra, könnyedén föl tudtam állni.

Nagymama másnap megjelent a tanyán és üdvözlés helyett annyit mondott:
- Hol van az a gödör? Mutasd mög!
Én megmutattam, és ekkor olyat láttam és hallottam, amit addig még soha. Nagymama fennhangon leckéztette menyét és fiát. Szemrehányást tett nekik az elhanyagolt portáért, a kidőlt kerítésért, meg még sok mindenért. Majd összepakoltatta velem kis motyómat és kézen fogva elindultunk az egyik közeli tanyára.
Ezen a tanyán élt nagymama húga, aki ugyanolyan sudár termetű idős néni volt, mint nagymamám, csak neki még nem volt annyira ősz a haja. Neki is a feje tetejére volt a konty fésülve és kis göndörkés pihék kócolódtak a nyakszirtjén, mint Boriska nénémnek, (meg azóta született Orsika lányomnak). A szeme neki is fekete volt, de valahogy olyan élettel-teli huncutkásan mosolygott, ahogy apának is - nagy ritkán.
Őt is nénnyének kellett szólítani, férjét pedig sógor bácsinak.

Ezen a tanyán még együtt élt a három generáció: nénnye egyetlen fia, annak felesége és három kisgyerekük. Az idősebbik kisfiú olyanforma korú lehetett, mint én.
Itt olyan volt minden, mint a Tiborca-tanyán nagypapa idejében. Mintha a beszolgáltató végrehajtói is elkerülték volna. Mintha, még a TSZ-melletti agitátorok sem nyaggatták volna őket. Itt lehetett érezni, hogy a "szekér" elé fogottak egyformán húznak és egyfelé haladnak...
Mi lehetett ennek az oka? Talán az, hogy nénnyének nem volt az "egyszem" fián és annak családján kívül senkije, aki a városba kerülve egy gyárban dolgozott volna, mint "Apuka"?
*
Apát ekkortájt iskolázták be művezetői tanfolyamra, hogy ki lehessen nevezni. Majd, amikor elvégezte a tanfolyamot derült ki, hogy a politikai megbízhatóság nélkül nem lehet művezető. Kérnie kellett a pártba-, akkor már az egyetlenbe(!), való felvételét.
Ezt akkor mondta el nekem, amikor hetente íratták vele újra az önéletrajzát, mert mindig találtak benne kivetnivalót...
Vagyis, ez az önéletrajzírás úgy zajlott, hogy apa mindig leírta egy füzetbe, majd én lemásoltam egy lapra. Amikor az, hogy "...földművesek voltak a szüleim..." nem találtattak elég jónak, elfogadhatónak, bőrkabátos emberek jelentek meg az ekkor már a városban lakó nagymamánál "környezettanulmány" címén.
Apa képtelen volt leírni, ezért - a könnyeit nyeldekelve - diktálta, hogy "nincstelen zsellérek voltunk". Amikor rákérdeztem, hogy: "az meg mi?", rám förmedt, hogy
- írjál, és ne kérdezz semmit, és jól teszed, ha örökre elfelejtesz mindent, ami a tanyával kapcsolatos!
Apa ezt olyan félelemmel teli indulattal mondta - függetlenül attól hogy tudtam: hazudik - mégis úgy csináltam, mintha mindent elhinnék.
*

Folytatva hányattatásom történetét: nagymama húgának tanyáján hamar kitelt a becsületem...
Még aznap ki kellett hajtanom a disznókat a tarlóra az elhullott szemet fölötetni, pedig napokig remegett a gödör-tragédia után a kezem-lábam és aludni, meg enni sem tudtam az idegen helyen.
Valószínű megrendített az is, hogy senki nem volt arra kíváncsi, hogy én is majdnem meghaltam!
Az is bántott, hogy akárhányszor szóba hoztam az unokahúgomat, rám szóltak, hogy: "evés közben nem illik beszélni", vagy sürgősen megbíztak valamilyen feladattal.
Ezért aztán, unokahúgomról számomra csak évekkel később derült ki, hogy nem lett semmi baja. Nekem azonban igen, mert ott a tarlón ismét a Jó Istennek kezdtem elsírni, elpanaszolni bánatomat, lelki problémáimat. Ezek az "óbégatások" nagyon rosszul jöttek volna akkor, a "kulák"-üldözés idején - ha illetéktelenek meghallották volna.
Lehet, hogy ezért pár nap után jött értem Boriska nénikém és - ángyika biciklijét kölcsönkérve - bekerekeztünk a városba.
A városi házat akkor láttam először. Amikor este lefekvéshez készülődtünk, Boriska néni megkért, meséljek:
- "...hogy vannak, apudék azon a Pestön?"
Elég szabad szájúan adtam elő az elmúlt évek történettöredékeit, amelyekről kiderült, hogy itt sem szabad róluk beszélni.
Nénikém ugyan, semmiről nem nyilvánított véleményt, csak azt tette szóvá, hogy csúnyán beszélek.
Elmondtam neki azt az esetet, amikor apa pofon vágta Györgyit, mert csúnyán beszélt. Majd, amikor szolidaritásból bejelentettem:
- "én is csúnyán beszéltem", "Apuka" csak annyit mondott: neköd szabad, mert té proli vagy."
Nénikém nyelt egyet és megkérdezte:
- "Azt nem mondta, hogy anyud nem az?"
- Nem, semmit nem mondott, csak furcsán mosolygott.
Anyám-helyett-anyám-nagynéném szemét elfutották a könnyek, de el is tűntek valahol belül, mert nem gördült le egy csepp sem az arcán. Úgy sírt, mint apa: befelé.
- "Na, gyere csak velem! Mutatok valamit!"
Keresztül vezetett a házon. Az egyik szobában megmutatta a megvetett ágyat, azzal hogy majd ott fogok aludni, majd továbbmentünk.
Egy kicsi, fehérre meszelt fülkeszerű helyiségbe vezetett, ami kamrának volt berendezve. Értetlenül néztem a polcokon a befőttes üvegeket, mert az épület másik felében lévő éléskamrában is lett volna hely még bőven az üvegek számára. Azon lepődtem meg igazán, ami ezután következett. Az ajtóval szemben lévő faltól nénikém elfordította a befőttet tároló polcot és előtűnt egy, a falra rögzített (lovas)huszár portréja.
- "Ő az én édösapám, a té nagyapád."
Olyan ünnepélyes arccal közölte ezt velem, hogy majdnem elmosolyogtam magam kínomban. Nekem ugyan semmit nem mondott a kép, azonban megéreztem, hogy ez nem a vidulás ideje, ezért komoly maradtam és elolvastam a feliratot. "Vitéz Tiborca György, magyar királyi 1897-beli huszár, 7. huszárezred, 3. század, 4. czuk. hős katonája(?)..."*
Láttam még ott olyan keresztformájú kitüntetésfélét, amivel kapcsolatban Isonzót emlegette ,,nénikém".
Nem tudom már pontosan felidézni, csak az egész helyzet furcsa voltára emlékszem és arra, hogy eggyel több olyan információ birtokába jutottam, amit nem tudtam kötni semmihez.

* Természetesen, ezt nem akkor jegyeztem le, hanem sokkal később: negyven év múlva.





A megváltoztathatatlan rossz reménytelensége

Kunszentmiklósnak volt egy kertvárosi része, aminek Tasskertes volt a neve. Itt lakott apa idősebbik nőtestvére (akit lány korában ugyanúgy hívtak, mint engem) és családja. Ennél a családnál hagyott pár napra anyám-helyett-anyám-nagynéném. Ezt hosszas tanácskozás és szervezkedés előzte meg. A tanácskozásnak fültanúja voltam, de nemigen értettem, hogy miről esik szó nénikéim között...
Itt is azt tapasztaltam, hogy a család - minden tagja, apraja-nagyja - egyfajta szervezettségben, rendben teszi a dolgát. Csak én lógtam ki a sorból. Úgy éreztem magamat, mint abban a bizonyos kocsiban az ötödik kerék...

Talán öt nap múlva jött Borika néném, hogy mehetek vele, ha van kedvem a TSZ-ben paprikát kapálni...
Már hogyne lett volna kedvem vele lenni! Ott azután fokozatosan lelohadt a lelkesedésem, mert nénnye nemigen ért arra rá, hogy velem foglalkozzon.
Munkaegységre "termeltek", vagyis egy bizonyos idő alatt kellett az adott földterületet a gaztól megtisztítani. Nénikém ment elől, meglazította kapával a földet a gaz körül, elvágva annak gyökereit. Én, meg kihúzkodtam és egy nyalábba összegyűjtve a sorok között leraktam.
Elég rossz volt, mert tűzött a Nap nagyon és nénikém munka közben mindig hallgatott.
Annyira szerettem volna, ha végre beszélgethettünk volna!

Uzsonna-, meg ebédidőben a brigád többi tagja mind körénk gyűlt és kérdezgettek: főleg "Anyukáról", meg "Apukáról".
Nagy kínban voltam, mert megéreztem, amit ma már tudok, hogy az együtt töltött gyerekkor mindent megszépítő emlékével a lelkükben gondoltak a városba elszármazó földijeikre: azokra, akiknek már nem kell a "földet túrni" többé...
Nénikémre is tekintettel voltam, ezért igencsak nyögve-nyelve próbáltam róluk valami jót kitalálni, vagy felidézve elmondani.
Nénnye ilyenkor nagyon hallgatag volt és szomorú. Én, pedig értetlenül néztem rá, mert úgy éreztem cserbenhagy azzal, hogy nem segít hazudni. Olyan reménytelennek tűnt ilyenkor, mint akinek fáj, hogy: "Szögény gyerök(!), így köll majd egész életiben élnie!".

Pár nap múlva kiderült, hogy olyan munkák következnek a brigádban, amit "gyerökre nem löhet rábízni".
Így alig láthattam, mert olyan korán kellett kelnie, hogy még aludtam, amikor elindult és már esteledett, amikor hazajött. Ilyenkor nagyon fáradt volt és csak nagymamával váltott pár ingerült mondatot.

Ott volt az egész nap és én nem tudtam mit kezdeni magammal, mert nagymama úgy kezelt, mint egy gyereket.

A ház körül volt egy nagy kert, ahova nagymama kiment délelőttönként dolgozni. Bántott, hogy semmilyen munkát nem bízott rám és ettől olyan feleslegesnek éreztem magam, mint még soha!
Az előkertben szép virágok nyíltak, a gangon - ládában és dézsában leánderek illatoztak. Mégis olyan nyomasztó hangulat lengett körül mindent, mint a tanyán.
Dél körül bementünk a házba és nagymama hozzáfogott a főzéshez. Nekem, pedig végre megengedte, hogy segítsek. Megpucoltam a zöldséget: borsót fejtettem, zöldbab bajuszát szálkáztam. Érdekes, hogy a fehérrépa és sárgarépa pucolásának annyiféle módját tanultam, ahány háznál megfordultam. Igazzá vált számomra az a közmondás, hogy: "Ahány ház, annyi szokás.".

Nagymama ilyenkor is szomorú hallgatásba burkolódzott és gyakran sírt. Neki sem lehetett a könnyeit látni. Onnan tudtam, hogy sír, hogy sűrűn kifújta az orrát, meg amikor háttal állt nekem, rémülten vettem észre, hogy rázkódik a teste.
Még a háború befejeztét követő tizenegyedik évben is úgy várta haza a fronton eltűnt fiát, mintha az az "egyszem" gyereke lett volna!
Ilyen sírdogálós napokon virágot szedtünk a kertből, amit szép csokorba rendezett, majd átadta nekem, hogy vigyem.
Ő kézbevett egy kis kerti locsolókannát, meg egy kicsi kapát és kézen fogva kimentünk a temetőbe férje és (valamilyen gyerekbetegségben elhalt) Sándor nevű gyermekének sírjához. Jó is volt ez a "kézenfogás", meg nem is.
(Valahogy úgy voltam ezzel is, mint a játék-babával, amit akkor kaptam meg, amikor már nem tudtam vele játszani, mert közben kinőttem a babázós koromból.)

Előfordult az is, hogy számomra ismeretlen, elhagyatott sírokra is tettünk virágot. Ő álldogált egy darabig, majd megkért, hogy mondjam el vele együtt a "Mi Atyánk!" imádságát a "sírban pihenők lelki üdvéért".
Útközben, meg a temetőben mindig találkoztunk ismerőssel, akik nagy tisztelettel előre köszöntek nagymamának. Persze, mindenki azt kérdezte, hogy: "Melyiké ez a szép kislány?". Nagymama soha nem adott egyértelmű választ a kérdezőnek és azért nem tudtam, hogy mit mondott, mert suttogóra fogták a hangjukat...

Egyik piaci napon otthon hagyott egyedül. Nagyon fájt és amint sírdogálva azon törtem a fejem, hogy utánamegyek, zongoraszóra lettem figyelmes. A szemközti házban laktak az orvosék, és ott zongorázott valaki. Kinyitottam az ablakot és ott álltam elbűvölten. Már elzsibbadt a lábam, de a gyakorlás csak nem maradt abba. Így kiültem az ablakba és ebben a "keleti kényelemben" arra gondoltam, hogy hasonlót érezhetett Odüsszeusz is a szirének hangjai hallatán, az árbocrúdhoz kötözve. Annyira fájhatott neki is, hogy nem mehetett oda hozzájuk - észre sem vette, a szabadulni akarás közben a kötél mélyen belevájódott kezébe- lábába.

Nekem nem volt kezem-lábam megkötözve, de éreztem a társadalmi kötöttséget. ,,Apukára" gondoltam, amint örökösen bizonygatja szegénységét. Tudtam már ekkor, hogy örökre elérhetetlen vágyálom marad számomra az, hogy valaha is zongorázhassak.
Azzal vigasztaltam magam: -"... milyen jó hogy legalább a hallgatásában nem akadályozhat meg senki!".

Nagymama egyszer csak hazajött a piacról és mit lát? Az unoka, akit nem győztek a világ elől dugdosni, kint ül az ablakban! Megrökönyödését és fölháborodását dorgáló szavakkal adta tudtomra. Ebéd után nem engedett el az asztaltól, hanem elővette a Bibliát és egy díszes dobozt, amiben kártyák sorakoztak. Húznom kellett egyet és a rajta lévő számokat leolvasni. Majd nagymama föllapozta ott a Bibliát, ahol a számokkal jelzett szöveg volt, és fölolvasta nekem, mint "az Úr üzenetét", amit "nagyon mög köll szívlelni!".
Nem ültem ki soha, sehol többé az ablakba, de a zongora hangjaira azóta is odüsszeuszi lélekkel gondolok!

Hazakerülve a tanév kezdetére, Györgyinek szerettem volna élménybeszámolót tartani, de a figyelmét, mint mindig, nem tudtam lekötni. "Anyuka" azonban nagyon figyelhette, hogy: "...mivel traktálom azt a gyerököt", mert amikor odaértem a "mesélésben", hogy hogyan mentettem ki unokahúgunkat (akiről ötvenkét évesen tudtam csak meg, hogy "Anyuka" keresztlánya) a sárgödörből, rám förmedt.
- "Bolond vagy te, csak nem keringélsz! Csak nehogy kiderüljön a nagy dicsekvésben, hogy te lökted bele!"
A döbbenettől szólni sem tudtam, csak néztem és nyeltem vissza, kibuggyanni készülő könnyeimet. Ekkorra tanultam meg befelé sírni (mint ,,nénikém", nagymamám és apa).



Az 1956-os forradalom

1956 őszén alig kezdődött el a tanév, - és az én sorsdöntő ötödik osztályom - máris szokatlan esemény zavarta meg a tanítást. A rádió is megszakította adását, hogy valamilyen tüntetésről adjon hírt.
Apa, Ferenc nevű testvére, aki a szomszédban lakott, október 23-án szaladt át hozzánk, hogy:
- "Gyerökök, zűr van! Alig tudtam hazajönni, mert bent Pestön az utcákon özönlik a nép. Mindenki azt kiabálja, hogy le Rákosival, meg Gerővel és ki a ruszkikkal!"

A hír hallatán izgatott tanácskozásba kezdtek élelemről; lisztről, cukorról, krumpliról, téli tüzelőről, meg arról, hogy mi lesz a kisbabával, akit "éppen ekkor rendeltek meg..."
Anya dermedt szótlanságba burkolózott. A szomszédasszonyokkal, meg sógornőjével még viccelődtek előttünk: gyerekek előtt a gólya-mesével, de éreztem valami bántja.
Apa lázasan csavargatta a gombokat a rádión. Amikor sikerült fogni a "Szabad Európa" adását, én is odakuporodtam egészen a közelébe, és kamaszos lelkesültséggel ittam minden szavát. Egy Petőfi-kötettel a hónom alatt közlekedtem, és ilyeneket idézgettem belőle: "Föltámadott a tenger," - "A népek tengere;". Meg: "Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek" - "Az emberiségért valamit!"...". Majd: "Ha férfi vagy, légy férfi," "S ne hitvány gyönge báb," "Mit kény és kedv szerint lök" "A sors idébb-odább." Még soha nem sajnáltam olyan őszinte, heves érzelmekkel, hogy nem fiúnak születtem (és ráadásul még csak tíz éves voltam), mint akkor!
Azt hiszem lélekben soha "nem nőttem föl" igazán, mert hiába ment rajtam többször is át az élet úthengere, ezek a versek, ezek a gondolatok ma is ugyanolyan érzelmi lelkesültséget váltanak ki belőlem, mint akkor!
A "Szabadság, szerelem!" "E kettő kell nekem." "Szerelmemért föláldozom" "Az életet," "Szabadságért föláldozom" "Szerelmemet." hitvallása, pedig naponta figyelmeztet arra, hogy milyen nagyon-nagyon messze kerültem életemmel szellemiségétől.
Akkor, azonban nagyon jó érzés volt kimondani, amit gondoltunk. Apa kifejezetten jóságos volt velem a forradalom alatt, meg még egy kicsit utána is, mert soha nem szólt rám, hogy hallgassak!
Itt, Dél-Pesten, a szomszédos Jutadombnál még nov. 4-e után is ágyúztak. Elszöktem otthonról, mert nem bírtam elviselni, hogy kimaradok mindabból, amiről a rádióban, meg az emberektől lehetett hallani: Molotov-koktélokról, meg gyerekekről, akik a benzines palackkal együtt vetették magukat a tankok elé. Azért, mert csak alulról lehetett felrobbantani az orosz tankokat. Fölülről védte őket a páncél.
Sajnos, nekünk nem volt otthon benzinünk...

Azt a tizenhárom napot az 1848-as ifjak hevületével éltem meg, majd amikor leverték a forradalmat, nagyon nehezen törődtem bele...
Vagy talán sohasem tudtam igazán elfogadni azt az "égbekiáltó igazságtalanságot", ami akkor hazámat érte! (Akkor még 'mit sem tudtam Trianonról!) Elkeseredésem határtalan volt és ismét nem volt egyetlen ember sem a környezetemben, akivel mindezt megoszthattam volna, mert Apa ismét nagy szótlanságba burkolódzott!

Amikor újra beindult a tanítás, minden házi feladat dátuma mellé odarajzoltam a Kossuth-címert. A kerítésünkre még 1957-ben is olyanokat irkáltam krétával, hogy: "Éljen október 23!", Meg: ,,MÚK!" Ami annyit jelentett, hogy: Majd Újra Kezdjük! Azután gyorsan elzárták a krétát és évekig, - még a tanároknak is(!) a portástól kellett vételezni!

Anya és apa élete nagy fordulópontjához érkezett. Anya kedvese - számomra ismeretlen okból - visszalépett. Szemtanúja lehettem teljes összeomlásának. Ismét szanatóriumba került. A neki írt levelemre is rárajzoltam a Kossuth-címert. (Egy ilyen levelet megtaláltam anya megőrzött emlékei között.)
Anyának ebből kellemetlensége lett és kétségbe esve kérte apát, hogy csináljon valamit! Hát, csinált. A kamraajtóra fölszerelt egy ruhafogast és arra fölakasztott egy nadrágszíjat, hogy állandóan szem-előtt legyen. Megígérte, hogy
- ezzel foglak elverni, ha még egyszer politizálsz!

Apa a gyárban talált egy megbízható társat, akivel egyre gyakrabban voltak közös programjaink. Valamilyen szünidő következett és apa - mint egy politikai száműzöttet - a hölgy vidéken élő családjához vitetett.
Forradalmi hevületem ott is csak akkor csitult el, amikor éjszakánként nem lehetett a szovjet harckocsik rettenetes zajától aludni, mert szűnni nem akaró áradatként vonultak (demonstráltak) az alföldi utakon. Másnap félelmetes barázdák és kátyúk árulkodtak még az aszfaltozott részeken is!
Ez a demonstráció olyan félelemmel töltött el, hogy lassan-lassan kihunyt lelkemben a harci kedv, a "szabadság" utáni vágyakozás.
A család, ahol akkor éltem, olyan szeretettel és türelemmel vett körül, (pedig velük dacoltam a tankok helyett), hogy azóta is minden évben, ahogy közeledik október 23-a, szeretném megköszönni a hölgynek és családjának azt az oltalmazó szeretetet, amivel körülvettek.
Akkor azonban nem tudtam mit kezdeni velük. Úgy kezeltek, mint egy tizenegy éves gyereket! Honnan tudták volna, hogy már két éves koromban elvárták(!) tőlem, hogy vigyázzak “Anyukára" és ezzel olyan felelősségérzet alakult ki bennem, hogy - ott, távol az eseményektől - agyon aggódtam magam hazám és anyám sorsa miatt. Annyira féltem, hogy mire visszamehetek, talán meg is hal bánatában! És akkor ki fog a "kishúgom"-ról gondoskodni? Az is zavart, hogy ott senki nem hallgatott rádiót. (Talán nem is volt nekik.)
Egyszer azonban (az újabb tanév kezdetekor(?) hazakerültem. Azt nem tudom, hogy az alatt az idő alatt, míg én vidéken voltam mi történt otthon, csak azt tudom, hogy a forradalomról soha többet nem volt szabad beszélni.

Anya is ismét otthon volt, de mintha a lelke örökre meghalt volna. Sokat sírt és állandóan gyógyszert szedett. Attól való félelmében, hogy apa is elhagyja, diktált nekem egy levelet megszólítás nélkül, amiben olyanok voltak, hogy: "...ne vedd el tőlem az én apukámat...!"

Ezután, egy napon arra mentem haza, hogy anya és apa veszekszik. Apa megfogta anyát és megrázva azt kérdezte tőle:
- "Mit tettél? Mit csináltál vele, hogy szóba sem áll velem?
Elvetted tőlem, akit én úgy szerettem!"
Azonnal eszembe jutott az a levél, amit anya diktált...

Apa épített a galambjainak az udvar végében egy "galambházat". Attól kezdve megszűntünk számára. Csak a gyár és a galambok léteztek. Soha többet nem hozott nekem könyveket és tudományos folyóiratot - még karácsonyra sem. Soha többet be sem tette a lábát az iskolámba. Még a ballagásomra sem jött el.

Pedig, annak idején, amikor a tanyáról Pestre hoztak, "Anyuka" olyan félelmet ültetett el a lelkemben az örökös ijesztgetéssel, mondván: "majd az iskolában hátra kötik a sarkadat, meg kitépik a körmödet, tüzes parazsat tesznek a nyelvedre" - az első osztály első hetét úgy voltam hajlandó végigjárni, hogy "Apuka" ott ült mellettem az utolsó sorban lévő iskolapadban!
Ennek köszönhető-e, de úgy megszoktam, majd megszerettem iskolámat, hogy nem volt szakkör, amire ne jelentkeztem volna.

Anya egyre kevesebbet sírt és többet eljárt otthonról. Kezdte régi énjét megtalálni, de mintha a mások boldogságát elviselni sem tudta volna.
(BMI)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Címkék: örökkévalóságnak, kiszámíthatatlan, fordulópontjához, beszélgethettünk, szervezettségben, rendszerváltozás, megbizonyosodtam, visszautasította, megszervezésében, élménybeszámolót, kunszentmiklóson, visszafordulásra, élethelyzeteket, megrökönyödését, elszakíttatásom, kitüntetésfélét, kellemetlensége, összepakoltatta, összeházasodtak, élethelyzetekbe, diszkriminációt, nyugtalanságtól, legszükségesebb, visszafordítani, reménytelensége, szolidaritásból, felelősségérzet, szellemiségétől, összebarátkozni, lelkesültséggel, honfitársaimmal, megkapaszkodtam, zongorázhassak, emlékezetemben, reménytelennek, délelőttönként, szívem attól, azóta eltelt, föld színéről, otthon nevezetű, szüleimnek hitt, angol újságíró, országból 1956, kommentátor angolul, magyar feliratot, felkelő forradalmárok, feliratra koncentráltam, aknába hajoló, mikrofonba behallatszó, föld alól, működő géphez, levegőbe lőtt, Kovács László, Pesti Fekete Doboz, Bóna Gábort, Tiborca György, Magyar Gyapjúfonó, KERESZTÜL RÁTELEPEDETT CSALÁDUNKRA, Kertész Imre Sorstalanság, Köves György”, JPTE FEEFI, Agárdi Péter, Kertész Imre, Bóna Mária Ilona, Tiborca Imrének, Vitéz Tiborca György, Szabad Európa, Majd Újra Kezdjük,
Új komment
Név:
E-mail cím: ( csak a blog tulajdonosa látja )
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
01.19. 20:22 Erdő Péter: a keresztények egységéhez kevés az emberi erőfeszítés
01.19. 20:21 Férfi kézilabda Eb - Továbbra is százszázalékos a norvég válogatott
01.19. 20:21 Vízilabda Eb - A férfiaknál is több gólt lőtt a magyar női válogatott
01.19. 20:12 Férfi kosárlabda NB I - Körmendi siker Szolnokon
01.19. 20:11 Férfi kézilabda Eb - Bánhidi: a második félidők specialistái lettünk
01.19. 19:51 Női kosárlabda NB I - A címvédő Sopron nyerte a megyei rangadót
01.19. 19:32 Triál-vb - Nagy csatában nyert a címvédő Toni Bou Budapesten
01.19. 19:32 Korrupciós vádak súlyemelésben - Aján Tamás: egyéni érdekek állnak a támadá...
01.19. 19:21 Férfi kézilabda Eb - Gulyás István: várható volt, hogy jobb erőben leszünk
01.19. 19:21 Férfi röplabda Extraliga - A Pénzügyőr legyőzte a címvédő Kazincbarcikát
Tudjátok ?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
Hogyan lehet megszabadulni a kuponoldalak és a maikupon hírlevéltől ?
Kívánhatok, Boldog Új Évet, minden megmaradt Csatilakónak?
Káros az alkohol ? Ha igen akkor mennyire ?
még több kérdés
Blog Címkék
Még várok rád  Facebookon kaptam Krisztina...  Kellemes délutánt kívánok  Halál  Kellemes délutánt kívánok  Harmónia......  Anyámat is felkeresem  A spenótról jó tudni  Nők téli öltözékben  Facebookon kaptam  Anyámat is felkeresem  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Tündöklik  Macska -egér játék......  Az Atlanti-óceáni út Norvégiáb...  Árpád-házi Szent Margit szűz  Facebookon kaptam  Halál  Halál  Téli kép  Kellemes délutánt kívánok  A karalábé gyógyhatásairól  Tudtad e?  Facebookon kaptam  Jákób kútjánál  Facebookon kaptam  Rózsa csokor  Ausztrália.....  Önismeret  A nap képe.......  Facebookon kaptam  Kellemes délutánt kívánok  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Nő téli öltözékben  Taps  Kellemes délutánt kívánok  Kellemes délutáni pihenést  Harmónia......  Téli kép  Korpacibere  A nők szeretik, ha meghallgatj...  Ribizlis  Cica kérés.........  - És, ha ez a zene szól...  Aranytorta  Önismeret  Akkor vagy szép Akkor vagy sz...  Aranytorta  "Hányszor gondolsz bele mélyen...  Orchidea  Jó ember leszek, saját magam s...  Jó éjszakát  Facebookon kaptam  Készüljünk együtt testben és l...  Facebookon kaptam Mírjam bará...  Harmónia......  Szép estét  Halál  Facebookon kaptam  Gyümölcslevekkel a betegségek ...  A történelmi tények elhallgatá...  A spenótról jó tudni  Facebookon kaptam  Harmonia kártya után......  Ausztrália.....  Mikler Roland férfi kézilabda ...  Halál  Facebookon kaptam  Vajda Pál: Az alázatosság útja  Téli este  Pöttyös  A spenótról jó tudni  Képes idézet !  Csak egy igekötő  Izland........  Billy a koala......  Visegrádi vár......  Kellemes kávézást!  Tudtad e?  Gyümölcstorta  Nő téli öltözékben  Kellemes kávézást!  Az ekcéma, a pikkelysömör és a...  Facebookon kaptam Cs Ildikótól  Derűvel viselni az öregedést  Kislány  Facebookon kaptam  Szép téli napokat az erdőben  Csend kell ahhoz  Facebookon kaptam Cs Ildikótól  Marcellus Hesperus: AZ ÚR SZÍN...  Egyszer eljön majd a pillanat ...  Mancs őrjárat........  Gyertyástorta  Dr. Székely János megyéspüspök...  Posertube  Visegrádi vár......  Az Úr szeretetével tele van a ... 
Bejegyzés Címkék
szívem attól, azóta eltelt, föld színéről, otthon nevezetű, szüleimnek hitt, angol újságíró, országból 1956, kommentátor angolul, magyar feliratot, felkelő forradalmárok, feliratra koncentráltam, aknába hajoló, mikrofonba behallatszó, föld alól, működő géphez, levegőbe lőtt, lenti raboknak, erről szóló, rádió Vasárnapi, húsdaráló című, pince-börtönökről készített, szóban-forgó épület, igazi SPION, utolsót alázott, egyetlen testvéremnek, nevére vett&#8230, szerelmem 1970-71-ben&#8230, testet-lelket nyuvasztó, katartikus lelkiállapotot, rendszert változtató, felajánlott segítségemet, baloldali pártok, ruhámat magamon, képviselő jelölt, önmagamat ütlegelő, rendkívüli korszakot, emberi méltóságomtól, láthatatlan bélyeggel, regénybéli &#8222, sárga csillagot, lelkembe &#8211, puszta létezésem, családom múltját, kultúraközvetítés elmélete, kérdést kompetenséknek, saját &#8211, emberhez méltatlan, élethez asszisztálva, koncentrációs táborból, egyik szomszéd, éven keresztül, eddig megélt, tanyára ismét, földrengés emléke, egyik ágyra, tanyán vagyok, ágyelőn töltöttem, akolnyi birkát, virágok helyén, lakóház mögé, konyhára legszükségesebb, elhanyagoltnak tűnő, maradék földön, mezőre legelni, csomó olyan, hogyant eltanuljam, egyik oldalon, szántástól föllazult, talicska kereke, rakás magasabban, talicska visz, munkában voltam, leginkább érdekelve, zsenge kukorica-fattytól, tehenek csak, napon ángyika, városba biciklivel, kezemben volt, városba vezető, bakér békáinak, egész hatalmas, csillagos égbolt, békák koncertje, esti mesém, kotlósmama szárnya, bizonyos &#8222, égből jött, mezőn legeltettem, papírok tőlem, család tette, szomszéd legelőjére, alkalommal nagybátyám, csak jött, zablától legelni, orra előtt, nagy lábujjam, horkantással kezdődő, ijedtségtől remegve, legnagyobb ostorát, kínyös pösti, lóra későbbi, , ,
2019.12 2020. Január 2020.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 18 db bejegyzés
e év: 18 db bejegyzés
Összes: 7648 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 706
  • e Hét: 706
  • e Hónap: 17672
  • e Év: 17672
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.