|
2016-07-11 21:16:27, hétfő
|
| |
| |
Az alázat és a szentség
,,Kitártam kezemet naphosszat a lázadó nép felé, amely nem a jó úton jár, hanem saját gondolatai után. Azt mondják: Maradj távol, ne közelíts hozzám, mert én szent vagyok! Olyanok ezek, mintha egész nap égő tűz füstje csavarná orromat" (Ézs. 65: 2, 5).
Az igaz alázat legjobb bizonyítéka - az alázatban való növekedés. Az alázat lehetővé teszi, hogy az Isten szentsége jelen legyen a teremtményben, és általa megnyilatkozzon. Jézus bennünk - a szentségünk. Az Ő isteni alázata - az Ő életének, halálának, feltámadásának titka, - a mi életünk titkává is kell válnia. Ezért szentségünk egyedüli, valóban kétségbevonhatatlan bizonyítéka - az Isten és az emberek felé megnyilvánuló alázatunk.
Tehát, a hamis szentség legfőbb jellemzője - az alázat hiánya. Mindannak, aki a szentséget keresi, arra kell figyelnie, hogy amit lelkiekben elkezdett, ne testiesen akarja befejezni, mivel a büszkeség éppen ott bujkál, ahol arra a legkevésbé számítunk! ,,Két ember ment a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő volt". Nincs olyan hely, olyan tisztség, bármilyen szent is lenne az, ahol ne tudna gyökeret verni a farizeus. Még Isten templomában is képes felütni a büszkeség a fejét, és a szent helyet is képes felmagasztaltatásának arénájává tenni.
Attól fogva azonban, hogy Jézus megfeddte a farizeus nagyravágyását, a farizeus buzgón fogadta el a vámszedő állapotát; ezért az, aki elismeri saját mélységes bukását, éppen olyan figyelmesnek kell lennie, mint annak, aki már elérte a szentség magas fokát. Éppen mikor figyelemmel kísérjük azt, hogy szívünk Isten temploma legyen, fogjuk meglátni azt, hogy egy időben vagyunk farizeusok és vámszedők is. A vámszedő hirtelen rádöbben arra, hogy a veszély nem a farizeusok oldaláról fenyegeti, hogy ő szintén képes arra, hogy ,,nagyszerű megtérésével" dicsekedjen, mint ahogyan a farizeus is dicsekedett a maga erényeivel! Ezért Isten jelenlétében óvakodjunk büszkén a legszentebbekhez sorolni magunkat (mindegy, hogy kik azok, vámszedők vagy farizeusok)! ,,Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is" (Lk. 18: 11). Énünk talál okot az önelégültségre még a hálaadás közepette is, még akkor is, mikor elismerjük, hogy mindennel Istennek tartozunk. Még akkor is, mikor a templomban a megtérés, és az Isten kegyelme iránti bizalom szavai hangzanak el, a farizeus belecsempészheti abba az önelégültség dallamát; Istent statisztává tesszük, Akinek üdvözölnie kell sikerünket. A büszkeség így képes magára ölteni még a megtérés és az Isten dicsőítésének a ruházatát is! Még ha nem is mondjuk nyíltan, hogy ,,Én nem olyan vagyok, mint mások", és még ha el is határoljuk magunkat ezektől, annak lényege gyakran meghatározza felebarátaink és hittársaink iránti viselkedésünket.
Ha meg szeretnéd tudni, milyen széles körben terjedt el ez a gonoszság, figyeld meg azt, hogyan beszélnek a keresztyének egymásról. Milyen kevés krisztusi szerénység és szeretet van ezekben a szavakban!
Nagyon gyakran előfordul, hogy a hívők körében (kezdve a kisebb körtől egészen a nagy missziókig) nincs egyetértés, és az Isten ügyének terjedése sokszor csak azért akadályoztatik, mert a ,,szentekben" nagyon kevés olyan szerénység és alázat találtható, amely az igazi szentség jellemzője. Ezzel szemben azonban nagyon sok törekvés van a saját pozíció megerősítésére és megóvására, a barátságtalan beszédekre, az éles véleményekre, a túlságos érzékenységre, sértődékenységre és türelmetlenségre. Istennek nagyon sok gyermeke élt át élete során mélységes összetöretést és bűnbánatot. De mennyire különbözik ez a végbemenő összetörettetés attól az alázattól és teljes önmegtagadástól, amely képessé tesz minket az egymás iránti szolgálatra, hogy bennünk kirajzolódjon Jézus természete!
Ézsaiás könyvében a következőket olvashatjuk: ,,Maradj távol, ne közelíts hozzám, mert én szent vagyok"! A szentség mekkora megcsúfolása ez Izrael népének részéről, amely Istenhez tért! Milyen végtelen nagyképűség ez! Mindennek a fordítottja igaz; valójában csak Isten szent, nekünk csak annyi szentségünk van, ami a bennünk lakozó Isten által a mienk. Így van ez az alázat mértékével is, amely annak a mértéknek felel meg, amennyire jelen van Isten a szívünkben. Csak annyi alázat lesz bennünk, amennyi helyet Istennek biztosítunk, engedve, hogy Ő legyen minden mindenekben, hogy megmutathassa mindenben az Ő erejét. Az alázat - nem egyéb, mint saját énünktől való elhatárolódás, az önszeretet gyökeres kitépése. A mi szentségtelen énünk helyébe Isten lép, Jézus Krisztusban. És mivel Jézus Krisztus - az alázat megtestesülése, ezért a legszentebb egy időben a legalázatosabb is lesz. Hol találhatunk azonban magunk között ilyen alázatot?
Igaz, hogy közöttünk aligha lehet olyan alávaló dölyfösséget tapasztalni, mint Ézsaiás idejének emberei között, mivel lelki alkatunk nem engedi ezt kifejezésre jutni, ennek ellenére azonban úgy a hívők, mint a hitetlenek között, az a természet, amelyet az előbb vizsgáltunk meg Ézsaiásnál, nagyon gyakran megtalálható.
Annak a módja, ahogyan kifejezzük nézeteinket, végrehajtjuk törekvéseinket, és szembesítünk másokat hibáikkal, nagyon gyakran a vámszedő látszata alatt a farizeus gondolkodásmódját juttatjuk kifejezésre: ,,Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember". Ez a fennhéjázó ,,szentebb vagyok, mint te" gondolat nagyon gyakran lép fel viselkedésünkben, habár általában rejtett formában mutatkozik meg.
,,Lehetséges-e egy olyan alázat, amely lehetővé teszi, hogy a szentek között a legkisebbekként kezeljük magunkat, és amelynek köszönhetően mindenkinek szolgájává leszünk?" - kérdezhetné valaki. Mindenkit biztatni szeretnék: Istennek hála, erre van lehetőség! ,,A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat" (1 Kor. 13: 4-5). Ott, ahol a szívben a szeretet lelkülete uralkodik és Isten fog át mindeneket, ahol valóban Jézus lakozik, Isten alázatos és szelíd Báránya, ott valóban jelen van az igaz szeretetnek az ereje.
Az ilyen szeretet megfeledkezik magáról és örömöt, valamint megelégedést talál abban, hogy boldogságot szerezzen másoknak, hordozva és tisztelve őket. Ahol lakozást vesz ez a féle szeretet, ott Isten is lakozást vesz. És ott, ahol Isten az Ő dicsőségében és erejében MINDENNÉ lesz, a teremtmény SEMMIVÉ lesz. Mikor azonban a teremtmény semmivé lesz Isten előtt, akkor a másokhoz való viszonya nem lehet más, csak alázatos. Isten jelenléte változhatatlan lesz: mint egy lepel, amely alatt a lélek állandó formában él. A lélek mélységes megalázottsága Isten előtt szentséges templommá teszi őt, betöltve az Ő jelenlétével, ahonnan származik minden szó és tett.
Oh, bárcsak megtanítana Isten minket arra, hogy szavaink, gondolataink és érzéseink a felebarátaink irányában - csak az Isten előtt való alázatunk megvizsgálása, míg Előtte való alázatunk - az egyedüli erő, amely képessé tesz minket megalázni magunkat felebarátaink előtt! Az igazi, és nem a ,,saját termesztésű" alázat egyedül a bennünk élő Krisztustól származik.
Oh, bárcsak mindaz, aki felhívást kap a szentségre, hallgatna a szóra: nincs veszedelmesebb büszkeség a képmutatás büszkeségénél, mivel ez annak a legalattomosabb és legkifinomultabb megnyilvánulása. Igaz, senki sem fogja egy az egyben azt mondani: ,,Állj! Én sokkal szentebb vagyok, mint te"! Az ilyen egyértelmű büszkeség ellenszenvet váltana ki belőlünk. Mikor azonban elégedetten nézünk valamelyik jótéteményünkre, akkor lelkünkben láthatatlanul titkos gőg alakul ki. Ez nem mindig durva alávalóságban vagy szemmel látható dicsekedésben mutatkozik meg, hanem nagyon gyakran csak annak a mélységes megalázkodásnak a hiányában, amely az egyedüli bizonyítéka annak, hogy a lélek látja az Isten dicsőségét. Nézzük meg, mit mond Jób: ,,Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban" (Jób 42: 5-6). Ézsaiás pedig így kiált fel: ,,Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom" (Ézs. 6: 5).
Eme mélységes alázat hiánya nemcsak a szavakban és a gondolatokban jelenik meg, hanem még a hanghordozásban, és abban a módban is, ahogyan másokról beszélünk. Aki képes belelátni a szívbe, ezen jelek alapján megtudhatja azt, hogy mi van elrejtve az ember lelkében. A világ is a maga igazság és hamisság iránti kifinomult érzékével nagyon jól érzékeli a mi titkos büszkeségünket, és ez megerősíti őt abban, hogy a szentségre való felszínes igény nem mindig termi meg annak mennyei gyümölcsét.
Ezért legyünk nagyon figyelmesek magunkra! Ha a szentségben elért sikereinket nem követi az alázatban való növekedésnek a vágya, akkor mi, természetesen örülhetünk a szépséges gondolatoknak és érzéseknek, a hit buzgalmának és a szentségnek, nem lesz meg bennünk az Isten jelenlétének egyetlen fokmérője - énünk halála. Ezért siessünk Jézushoz, Aki számunkra MINDEN és rejtőzzünk el Benne, hogy fel tudjuk öltözni az Ő alázatát! Csak az lehet a mi szentségünk. (folyt. köv.)
Andrew Murray |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Alázat |
|
|
|
Címkék: türelmetlenségre, viselkedésünkben, sértődékenységre, belecsempészheti, legszentebbekhez, legkifinomultabb, önmegtagadástól, hanghordozásban, összetörettetés, megnyilatkozzon, megalázkodásnak, jótéteményünkre, megnyilvánulása, legalattomosabb, legkisebbekként, viselkedésünket, megerősítésére, megalázottsága, veszedelmesebb, törekvéseinket, feltámadásának, akadályoztatik, önelégültségre, büszkeségünket, változhatatlan, legalázatosabb, megtestesülése, nagyravágyását, büszkeségénél, barátságtalan, megnyilvánuló, megmutathassa, összetöretést, dicsőítésének, megfeledkezik, természetesen, igaz alázat, alázatban való, alázat lehetővé, emberek felé, hamis szentség, alázat hiánya, szentséget keresi, büszkeség éppen, legkevésbé számítunk, templomba imádkozni, egyik farizeus, másik vámszedő, szent helyet, farizeus nagyravágyását, farizeus buzgón, vámszedő állapotát, Ezért Isten, Jézus Krisztusban, Jézus Krisztus, Andrew Murray,
|
|
Offline
