|
2019-01-21 16:32:13, hétfő
|
| |
| |
Lépések énekelnek
Mint sebes zápor sűrű cseppje,
kopog korán a kövezetre
a dolgosoknak, szorgosoknak,
nagy életharcon harcosoknak
szapora lépte... és az álmos,
szürkéllő óriás, a város,
érezve, hogy új napra ébredt,
a sürgölődő hangyanépet
sietve gyűjti dús bolyokba:
gyárba... száll a füst gomolyogva...
irodába, iskolapadba...
Ha árván, hangtalan, magadba'
ott jársz, s a különös zenére,
szapora léptek ütemére
figyel a lelked, annyi titkot
és annyi dalt sejthet el itt-ott.
Én a léptek zajába hulltan
hosszan hallgattam, megtanultam:
kettőt dobognak, dübörögnek
a földnek, égnek, kőnek, rögnek.
Akárhová is sietnének,
kettő a dal, kettő az ének.
"Kell, kell, kell" - lükteti az egyik.
És százezerszer újrakezdik.
"Kell, kell, kell... ez csak, sohse hajt más.
Kell, kell... visszafojtott sóhajtás.
Kell! Nagy parancs, kérlelhetetlen.
Kell - menni végtelen menetben.
Kell - tenni, áhítva az estét,
amit diktál a kötelesség.
Kell... és mindennap. Kell... halálig,
míg a fejünk szürkére válik,
és az arcunkra ráncok róják
a kell kegyetlen indulóját. -
Kell, kell! Születni, élni, lenni,
a föld ölébe visszamenni...
kell, kell, kell!" - Gyárba, iskolába
menvén a millióknak lába
dübörgi, döngi. Minden zajbul
kihallik, úgy hogy belesajdul,
aki lélek, és visszaretten.
Olyan sivár! Olyan kietlen!
Milliók meggyötört fülének
kél erre, ím, egy másik ének.
"Cél, cél!" - dalolja diadallal.
És együtt lépdelnek a dallal
apák, anyák... és nem pihennek:
puha kenyérre vár a gyermek!
Sivár, sok akta hegybe rakva...
de ott mögötte és alatta
- kis arcokról röppenve - folyvást
bujósdit játszik a mosolygás!
A gyermekért! És a családért!
A testvérért! Hordani rádmért,
minden nehéz, robotos terhet!
Vállalja-e vígan a lelked?...
"Cél, cél!" Hazát, népet szeretni,
mindent a küzdelembe vetni,
erőt, időt, életet, önként! -
Megszerezni lassan, rögönként
a boldogság ígéretföldjét!
Elvetni a jövendő zöldjét!
"Cél, cél!"... Amint zeng diadallal,
lábam is lép, megy már a dallal.
Fent, mindenek felett ki székel,
kis porszemecske embernéppel
ki törődik, araszos léte
míg tart a földön: Isten! Érte!
Győzelmes cél! Nem drága semmi,
ha gát a küzdelemre menni.
Érte, ha gyermeket, ha népem,
ha testvérnek szolgál a létem!
Mindannyi célnak Ő a napja!
Fényét a többi tőle kapja.
"Cél! Cél!" E szent ütemre járva
büszke jog lesz a munka járma.
Lélek hevít, a test ha restül,
s visz áldozatra mindenestül.
"Cél! Cél!" Ez nem rabszolgaének.
Szabadon zengik, akik élnek,
akik élnek, s akik ma, holnap
a lépteikkel így dalolnak.
A célkitűző büszke daltul
a kell, a kell mindegyre halkul.
Mind többen állnak kezet adva.
A cél felé törő csapatba.
Dalukban értelmet találnak
az életnek és a halálnak,
s míg zengi léptük, éltük, ajkuk,
az Isten áldó jobbja rajtuk!
Ezt a léptek zajába hulltan
így hallottam, és így tanultam.
Túrmezei Erzsébet
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
Címkék: kérlelhetetlen, visszafojtott, ígéretföldjét, rabszolgaének, porszemecske, visszaretten, százezerszer, szorgosoknak, iskolapadba, megtanultam, embernéppel, hangyanépet, harcosoknak, visszamenni, dolgosoknak, megszerezni, mindenestül, hallgattam, kötelesség, meggyötört, lépteikkel, millióknak, küzdelemre, dübörögnek, újrakezdik, gomolyogva, testvérnek, belesajdul, testvérért, gyermekért, küzdelembe, életharcon, mosolygás, gyermeket, célkitűző, hallottam, sürgölődő hangyanépet, füst gomolyogva, különös zenére, léptek zajába, fejünk szürkére, arcunkra ráncok, kell kegyetlen, föld ölébe, millióknak lába, másik ének, küzdelembe vetni, boldogság ígéretföldjét, jövendő zöldjét, küzdelemre menni, többi tőle, munka járma, Túrmezei Erzsébet,
|
|
Offline
