|
2019-02-05 14:38:03, kedd
|
| |
| |
Fölfelé! Tefeléd!
Uram, sárgul a lomb.
Uram, elfogy a fény.
Itt az ősz, jő a tél,
s Tefeléd megyek én.
Alkonyul idelenn,
a homály mindent elfed:
hogy ne lássa szemem,
csak az arcod, a szentet.
Ez az arc tölti el
derűs fénnyel szívem.
Ez az arc néz reám
szenvedés éjiben.
S von a vágy, egyre von,
hogy színről-színre lássam,
teljes szépségiben,
örök, nagy ragyogásban!
Odafenn ez a cél.
Megbízás idelenn.
Boldog munka, feléd-
mutatás szüntelen.
Szomorú, vak szemek
hogy megláthassák orcád!
Így az élet, az út
idelent is mennyország.
De Te többet akarsz.
Bár az út ködbe vész:
,,Fölfelé! Tefeléd!" -
sóhajtom, ha nehéz.
Hű kezed vezet át
a sötétségen, harcon,
hogy orcád tükrivé
alakítsa arcom.
Uram, jó nekem így.
Hogyha nő a setét,
arcodról tiszta fény
hull alá, hí feléd.
S von a vágy, egyre von,
hogy színről színre lássam,
teljes szépségiben,
örök, nagy ragyogásban!
Túrmezei Erzsébet |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
Címkék: megláthassák, szépségiben, ragyogásban, mennyország, sötétségen, szüntelen, szenvedés, megbízás, arcodról, alkonyul, sóhajtom, alakítsa, erzsébet, túrmezei, idelent, tükrivé, odafenn, színről, fölfelé, tefeléd, fénnyel, szentet, idelenn, mindent, szomorú, mutatás, többet, akarsz, éjiben, sárgul, szemek, szívem, színre, homály, teljes, lássam, homály mindent, Túrmezei Erzsébet,
|
|
Offline
