|
2019-03-25 20:24:48, hétfő
|
| |
| |
Tebenned bíztunk...
A pokol üstje forr és sistereg.
Rakják a tüzet sátáni kezek.
Kénes gőz száll, vad láng kél, lila-zöld,
s e lángban, gőzben fő, forog a föld.
Forr, lüktet, mint az őrült veleje,
s az öt világrész vonaglik bele.
Nem orvosság a tudás s az erő sem,
valami téboly száll a levegőben,
s mint égő erdőben rémült vadak,
az ember őrjöng, öl, tipor, harap,
s ki előtt hódolt, csúszva sárba, porba,
süket marad imádott Aranyborja,
mely, - míg fölötte szállt ezredre ezred, -
tehénné nőtt már s új borjakat ellett.
Test-istene se tud segíteni,
bár lelke árán vett gyönyört neki.
Mint rothadó gyümölcs hullás előtt,
úgy csüng az Űrben rothadtan a föld,
lelki vörheny ütött ki mellén, hátán:
vörös zászlót lobogtat rajt a Sátán!
Le kell hullnia!... s lehullt volna rég,
de a Kereszt kocsánya tartja még!
S már ássák, törik, döntik a Keresztet:
minden népek idege belereszket,
s a pokol várja, élesztve a lángot,
mikor veti ki Isten a világot!...
Zajló világ... Tomboló elemek...
- Mit akarsz itt, te maroknyi sereg?
Világba szétszórt magyar kálvinista
nép, - a szíved mért hozott ma vissza
e földre?... Baljós, vad szelek suhognak,
nem tudhatod, hogy mit hoz rád a holnap!
Nem volna jobb elbújni a vacokba
imádkozva, reszketve, fogvacogva?
Látsz még kiutat? Ragyog még remény,
hogy ez a világ új hajnalt megér?
Hisz a bűn már az egeket veri,
érdemes még valamit kezdeni?
Hiszed, hogy e föld, mely táplált, nevelt,
virulva él át újabb évezert?
Hogy megépül, begyógyul sok sebe,
békességgel, örömmel lesz tele,
s magyar magyarral nem vív tusát,
mert más hitben imádja Krisztusát?...
Mi gyűjtött egybe?... A remény! a hit! :
hogy ez a föld még adhat valamit,
mit nem adhatott se arany, se csók,
se tengerek, se felhőkarcolók,
se északfény, se piramisok, pálmák,
se más népek, se feketék, se sárgák,
mit nem leltél, míg jártad a világot:
... az ős hitet, a tiszta gyermekálmot,
a harangszót, mely száll a táj felett,
az illatozó szénarendeket,
a határt, melyen pengnek a kaszák,
a friss cipó, s az akác illatát,
s hol oly jólesett kisírnod magad:
a csendes temetőt, a domb alatt,
a szent földet, mely életet terem,
s melynek minden röge történelem,
a templomot, mely egyszerű, fehér,
de benne Isten nyelveden beszél,
s hol velünk zengted könnytől fuldokolva,
hol ujjongva, hol boldogan zokogva
a drága zsoltárt, mint gyermekkorodba:
- Tebenned bíztunk eleitől fogva!
Nincs még egy hely a világon, ahol
így felüdülhetsz, így megnyughatol.
A múltak dicsősége rád ragyog,
megáldanak szent, hősi századok.
E város a mi Jeruzsálemünk,
idejöttünk, hogy itt lelket vegyünk.
Összejöttünk együtt, egy akarattal,
mindnyájunkat egy közös hit vigasztal,
táplál ős föld-anyánk áldott szíve,
egy lélek erősít és egy Ige,
s egy hitvallás, hogy bár elégtelen
minden erőnk: - - elég a kegyelem!
S amíg szívünk egy hitben összeforr,
megzendül itt e színmagyar Akol,
zúgását halljuk tüzes égi szélnek,
érezzük, hogy árad ki ránk a Lélek,
s akárhogy reng a föld és zúg a vész,
szívünkben nincs már kétségbeesés,
a bűn az eget akárhogy veri,
tudjuk: érdemes tenni kezdeni,
s míg a világ őrült, vad táncát ropja,
fellobban bennünk Mózes csipkebokra,
s új hittel zengjük, fel a csillagokba:
- Tebenned bíztunk eleitől fogva!
Az a hitünk, reményünk, biztatásunk,
hogy pünkösddé vált e találkozásunk.
Erőt vettünk s erőt nyertél Te is
Testvér, kit utad innen messze visz,
oda, hol rád tán szebb csillag ragyog,
vagy terhed a miénknél is nagyobb.
Ez a koldus föld most íme megáldott:
lángot kaptál, tündöklő, égi lángot,
mely világít majd útlan utakon,
pajzs lesz, ha rémít az embervadon,
becsület ott, hol trónon ül az Érdek,
hit marad ott is, hol templomok égnek,
s vigasz, ha sorsod rabigába görnyeszt
rablott csonkjain e kifosztott földnek,
hol millió magyar sír domborul,
s most imádkozni is bűn magyarul.
Erőd lesz, útad akármerre visz,
s elkísér a világ végére is!
Testvér, szívünk eggyé lett szeretetben.
Mi nem felejtünk el, s te se feledj el.
Zárd a szívedbe földed, népedet,
és maradjon a Szent Lélek veled.
Ezzel telve menj új hazádba vissza,
s maradj magyar és maradj kálvinista:
Rád tör a világ, a gyáva, a hitvány:
szállj szembe véle, mint bátor tanítvány,
s mi éghez köt, tartsd hittel a Keresztet,
vigyázz! halálba hullsz, ha elereszted!
Addig nem lehet pusztulás, halál,
míg egy szívben is a keresztfa áll,
s nem hervadhat el soha a remény,
hogy ez a nemzet szebb jövőt megér,
s kit más hazába kényszerít az élet,
egyszer, - tán nemsokára!, - hazatérhet!!
Hazajön még e föld sok-sok fia,
itt kell élnie, s itt meghalnia,
mert nem segít bár se bálvány, se test,
de mi a Krisztus által hisszük ezt,
s Az által, kinek volt és lesz ránk gondja,
mert Benne bízunk,
s mert Benne bíztunk eleitől fogva!
Bódás János
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek |
|
|
|
Címkék: gyermekkorodba, találkozásunk, szénarendeket, felhőkarcolók, jeruzsálemünk, mindnyájunkat, összejöttünk, megnyughatol, kétségbeesés, gyermekálmot, felüdülhetsz, szeretetben, belereszket, biztatásunk, csillagokba, békességgel, csipkebokra, fuldokolva, aranyborja, színmagyar, idejöttünk, megáldanak, kálvinista, harangszót, szívünkben, hazatérhet, fogvacogva, kényszerít, krisztusát, embervadon, történelem, kifosztott, elereszted, elégtelen, pünkösddé, reményünk, pokol üstje, tüzet sátáni, őrült veleje, ember őrjöng, pokol várja, szíved mért, egeket veri, tiszta gyermekálmot, illatozó szénarendeket, friss cipó, akác illatát, csendes temetőt, domb alatt, szent földet, drága zsoltárt, múltak dicsősége, Szent Lélek, Bódás János,
|
|
Offline
