|
2019-04-01 18:48:01, hétfő
|
| |
| |
A kálvinizmus gyakorlati következményei
Előszó
A kálvini tanítást szokás ,,kőkeménynek" és ,,logikusnak" mondani, sőt azt a vélekedést is gyakran hallhatni, hogy Kálvin János istene távolságtartó úr, aki leginkább ítélkezni szeret a minden tekintetben kiszolgáltatott, vigaszra szoruló ember felett. A. N. Martin tanulmánya a kálvinizmust az Istennel való találkozás sajátos eseményeként értelmezi, nem egyszerűen dogmatikai rendszerként, amelyet bárki megérthet. Hiszen érteni ebben az esetben azt jelenti: megváltozni, mássá lenni, késznek mutatkozni arra, hogy Isten a Szentlélek által hathatósan munkálkodjék személyes és közösségi életünkben. Megérteni azt jelenti: megváltozni. Ebből következően a kálvini tanítás meghamisítása a tehetetlenség és a mozdulatlanság hirdetése azon az alapon, hogy Isten úgyis eleve elrendelt mindent, nekünk csak az Ő megismerhetetlen akaratában való megnyugvás jut osztályrészül. A mindenható Isten a szabadítás Istene, aki az Ő Fiában, az Úr Jézus Krisztusban közénk jött, hogy a benne helyreállított életünket az örökkévalóság jegyében tegye értékessé és folyamatossá.
A KIADÓ
Isten megtapasztalása
B. B. Warfield a kálvinizmust úgy írja le, mint ,,Isten felségességének egész életünket és minden tapasztalatunkat elárasztó látványa". A kálvinizmus örömteli tanúságtétele az üdvözülés tanával kapcsolatban e három sokatmondó szóban foglalható össze: Isten megváltja a bűnösöket. Valahányszor a Szentírás egy-egy nagy jelentőségű dogmatikai tételével szembesülünk, Isten nem csupán a tételt adja elénk. Az ő igazságának, amelyet népével közölt, az a célja, hogy a nép miután megértette azt, megtapasztalja a hatását az ő életében. Ezért van az, hogy az Efézusi levél első három részének jelentős dogmatikai tételeit ezen tételeknek az élet gyakorlati oldalára és a tapasztalatra való alkalmazása követi a 4., 5. és 6. részben. Isten nem azért közölte velünk az ő igazságát, hogy elménket oktassa, hanem sokkal inkább azért, hogy megváltoztassa az életünket. Az ember azonban mindaddig nem tudja megélni az Igét, amíg értelmével fel nem fogja azt. Ezért Isten az értelemnek jelenti ki az ő igazságát, és Isten Lelke, mint a bölcsesség és tudás Lelke segít megérteni ezt az igazságot. De Isten nemcsak azért világosítja meg értelmünket, hogy agyunk, mint egy íróasztal adattároló fiókjai, megteljen információkkal; azért oktatja elménket, hogy megváltoztathassa életünket.
Melyek tehát a kálvini tanítás és igazság személyes következményei az egyén életében, illetve az egyén által végzett szolgálatban? A személyes következményeken azokat a következményeket értem, amelyek szolgálatodtól függetlenül az Istennel való kapcsolatodból származnak. Persze ezt a kettőt nem lehet szigorúan szétválasztani, hiszen - nagyon helyesen már megállapították, hogy ,,a szolgálattevőnek a szolgálat az élete." Nem választhatod szét azt, aki vagy, attól, amit teszel; amilyen mértékben hat az igazság az Istennel való személyes kapcsolatodban, annyira fog ez a hatás érvényre jutni a szolgálatodban is. Én most szétválasztottam ugyan az Istennel való személyes kapcsolatot és a szolgálatot, hogy bizonyos alapelvekre jobban rávilágíthassak, de semmiképpen sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy ezek külön kategóriákba tartoznak.
A kérdésein tehát az, hogy melyek a kálvini tanítás személyes következményei, milyen hatással van az emberre az Ige megváltó igazsága, Isten felségének a látványa? Hogy válaszolhassunk a kérdésre, hadd térjünk vissza ahhoz az általános alapelvhez, amit B. B. Warfield ,,a kálvinizmus formáló erejének" nevez. Idézem B. B. Warfield szavait:
,,Ez az erő, hadd ismételjem el, abban áll, hogy átérezzük Isten felségességét, amely élmény óhatatlanul társul azzal a megrendítő felismeréssel, hogy Isten kapcsolatban áll a teremtménnyel, ráadásul a bűnös teremtménnyel. Kálvinista az az ember, aki látta Istent, és aki minekutána látta őt az ő dicsőségében, egyrészt iszonyúan méltatlannak érzi magát arra, hogy teremtményként, méghozzá bűnösként az ő színe előtt álljon, másrészt viszont imádattal teljes csodálat keríti hatalmába, hogy mindennek ellenére ez az Isten olyan Isten, aki elfogadja a bűnöst. Aki kételkedés nélkül hisz Istenben, és szívében eldöntötte, hogy minden gondolatában, érzelmében és akaratában -- egész élete során, minden szellemi, erkölcsi és lelki tevékenysége közepette - minden személyes, a társadalmi és egyházi kapcsolatában figyelembe veszi azt, hogy az Úr az Isten, az szükségképpen kálvinista, mégpedig a logikák legszigorúbbikának erejénél fogva, amely az elveknek az életre és gondolkodásra való alkalmazására ügyel fel."
Figyeljük meg, hogy amikor B. B. Warfield meghatározza a kálvinizmust és a kálvinistát, erőteljesen a tapasztalatra utaló szavakat használ. A ,,megértés" és ,,felismerés" szavak, ha nem is kizárólagosan, de elsősorban az értelemre vonatkoznak, ám ami ezeket a kifejezéseket illeti: ,,látta Istent", ,,méltatlannak érzi magát", ,,imádattal teljes csodálat", ,,gondolatában, érzelmében és akaratában", ezek a tapasztalattal kapcsolatos kifejezések. B. B. Warfield tulajdonképpen arról beszél, hogy senki sem igazi kálvinista, senki sem gondolkozik a Bibliával összhangban Istenről, senki sem igazán vallásos, senki sem mondható evangéliumi keresztyénnek mindaddig, amíg érzékeibe bele nem ivódtak ezek a tapasztalatok. Mintha Warfield azt mondaná, hogy az elméleti kálvinista éppen olyan értelmetlenség, mint az ,,élő halott" kifejezés. Amikor a lélek elválik a testtől, beáll a halál. Warfield pedig arra tanít, hogy amikor a kálvini tanítás hiányzik vagy halott, csak a tetem marad, amely Isten orra alatt bűzlik, és bűzlik gyakran az egyházban is, amikor egy-egy lelkész találtatik halottnak.
I.
Minekutána felvázoltuk a kálvinizmus személyes következményeinek a hátterét, szeretném, ha megvizsgálnánk egy történeti beszámolót tartalmazó bibliai részt arról, hogy hogyan tesz Isten valakit kálvinistává. Nyissuk ki bibliánkat Ézsaiás könyve 6. részénél! ,,Amely esztendőben meghala Uzziás király, látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben." Ézsaiás, aki jól ismerte Uzziás királyt, és látta őt trónján, azt mondja, hogy abban az évben, amikor ez a király meghalt, látta az igazi Királyt. Újra említést tesz erről az 5. vers végén: ,,hisz a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim!" És ami nagyon fontos, trónuson ülő királyként látta őt: ,,Látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betölté a templomot; szeráfok állanak vala felette: mindeniknek hat-hat szárnya vala: kettővel orcáját fedé be, kettővel lábait fedé be, és kettővel lebegett; és kiált vala egy a másiknak, és mondá: szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével! Es megrendülének az ajtó küszöbei a kiáltónak szavától, és a ház betelt füsttel. Akkor mondék: Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim! És hozzám repült egy a szeráfok közül, és kezében eleven szén vala, a melyet fogóval vett volt az oltárról; és illeté számat azzal" - a szeráf a száj érzékeny szöveteit olyan forró szénnel érintette, hogy nem is tudta szabad kézzel elvenni, hanem fogóval kellett megfognia. Ezzel égeti meg a próféta ajkait. Aztán halljuk a vigasztaló szavakat: ,,Ímé ez illeté ajkaidat, és hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett. És hallám az Úrnak szavát, aki ezt mondja vala: Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? En pedig mondék: Imhol vagyok én, küldj el engemet! És monda: Menj, és mondd ezt e népnek: Hallván halljatok és ne értsetek, s látván lássatok és ne ismerjetek; kővérítsd meg e nép szívét, és füleit dugd be, és szemeit kend be: ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel, ne értsen szívével, hogy meg ne térjen, és meg ne gyógyuljon. És én mondék: Meddig lészen ez Uram?! És monda: Míg a városok pusztán állanak lakos nélkül, és a házak emberek nélkül, s a föld is puszta lészen."
Íme annak a leírása, hogy Isten hogyan tesz valakit kálvinistává, hogyan mutatja meg az ő dicsőségét egy embernek, akinek a látvány hatására teljesen megváltozik az élete. Ebben a látomásban a prófétát először is a trónon ülő Isten nagysága és fensége ragadta meg, ezért bármi más, ami e látomásban megmutatkozik - az ő szentsége, kegyelme, bűnbocsánata - Istennek mint királynak a kisugárzásai: ,,Látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben." Elmondhatjuk tehát, hogy Isten uralkodói szentséget és szent uralmat gyakorolt. Magatartását az uralkodói kegy és a kegyes uralom jellemezte. Istennek, a Királynak a látása pedig a próféta életében számos jól meghatározható következménnyel járt.
Először is mélységesen megtapasztalta saját bűnösségét. ,,Jaj nekem. Elvesztem. Iszonyú megrázkódtatás ért. Egy világ omlott össze bennem. Darabokra hullott az életem." Ki volt ez az ember tulajdonképpen? Talán valami utcáról felszedett hippi, aki rögtön káromkodásban tört ki, ha valaki a felfogását kritizálta? Vagy valami nők után futkosó diák volt, aki az új erkölcs köntösében tetszelgett, pedig mást sem tett, mint hogy, engedett állati ösztöneinek? Nem. Ez az ember Ézsaiás volt, akit a Szentírás szent emberként, Isten embereként tart számon, akit ma elkötelezett keresztyénnek neveznénk. Mégis, látnia kellett az Urat, és ez a látomás megrázta, összetörte, leleplezte bűnben fogant, velejéig romlott életét. Állítom tehát, hogy Isten csak úgy tesz dicsőségének és felségének látása által kálvinistává, ha ugyanakkor hatalmának és szentségének fényében megmutatja bűnösségünket is. Az Úr jelenlétében a próféta mélységesen átérzi saját nemzedékének az állapotát is, megfigyelhetjük, hogy vallomásában nemcsak arról beszél, hogy ,,tisztátalan ajkú vagyok", hanem arról is, hogy ,,tisztátalan ajkú nép közt lakom." A nép állapotát bemutató részekben, például az Ézsaiás 58-ban azt olvashatjuk, hogy az emberek rendkívül vallásosak voltak, naponta mentek a templomba áldozatokat bemutatni. Ha elolvassuk az Ézsaiás 1. részét, meggyőződhetünk afelől, hogy a próféta kortársai bemutattak minden előírt áldozatot és megtartották az ünnepnapokat. Isten mégis azt mondta: ,,Belefáradtam ebbe az egészbe. Elegem van. Ne hozzatok több hiábavaló áldozatot... Sokat imádkoztok, de én nem hallgatlak meg titeket." Pedig, ha te meg én kívülálló nézőkként ott lehettünk volna, azt mondtuk volna, hogy Izraelben a vallásos élet javában virágzik. De amikor ez az ember látta és átérezte Isten felségességét, tudatára ébredt nemcsak a saját, hanem nemzedéke bűnösségének is.
Továbbá megtapasztalt¢ Isten kegyelmét és bűnbocsánatát. Miközben Ézsaiás tisztátalanságának súlya alatt megsemmisülten áll az Ur színe előtt, az egyik szeráf elvesz egy égő parazsat az áldozati oltárról és megérinti vele a próféta ajkait. Az eleven széndarab, amely Isten bűnbocsánatának a jelképe, éget, érintése fájdalmat okoz, ugyanakkor azonban felhangzanak a kegyelem csodálatos igéi is: ,,hamisságod eltávozott és bűnöd elfedeztetett". Íme egy ember, aki annyira átérezte bűnösségét, hogy nem érti, hogyan maradt mégis életben Isten előtt. Csak az ilyen ember számára igazán lefegyverző, magával ragadó és alázatra vezető a megbocsátás szava. Napjainkban azért becsülik olyan kevésre a kegyelmet, mert Isten mennyei felségét, szuverenitását és szentségét sem tisztelik eléggé. Azt hiszik, hogy bűnös lényünket alig választja el Istentől több, mint egy fél lépés. Ézsaiásnak ez a távolság végtelen szakadéknak tűnt. Az Ur azonban határtalan irgalmából áthidalta ezt a szakadékot és megérintette a prófétát, kegyelme gyümölcsözővé tette az életét.
Harmadszor pedig lemondott arról, hogy saját maga rendelkezzen a sorsa felől, teljesen átadta magát Istennek. Megtisztulása után Ézsaiás így folytatja: ,,És hallám az Úrnak szavát, aki ezt mondja vala: Kit küldjek el és ki megyen el nékünk?" Figyeljük meg, mit mond erre a próféta. Miután látta az Urat az ő uralkodói fenségében és szentségében, magát pedig a maga tisztátalanságában, miután meghallotta a kegyelem és a bűnbocsánat szavát, mi mást tehetett, mint azt, hogy Ura kérdésére így feleljen: ,,Ímhol vagyok!" Hol vannak ettől a misszionáriusok könnyfakasztó történetei az ember bűnéről és rászorultságáról, amelyekkel megpróbálják rábírni a fiatalokat arra, hogy felhagyjanak önteltségükkel és Isten kinyilatkoztatott akarata elleni lázadásukkal, és kinyögjenek egy ,,ímhol vagyok"-at. Ézsaiás tette önkéntelen reakciója volt annak az embernek, aki látta az Urat, hallotta az Ő hangját, és így válaszolt: ,,ímhol vagyok én, küldj el engemet!" Ezek után az Úr mintha próbára akarná tenni Ézsaiást, aki viszont teljesen alárendeli magát az ő akaratának, nem kérdőjelezi meg szándékát, pedig már az elején világossá válik számára, hogy elsősorban ítéletet kell hirdetnie: ,,Menj, és mondd ezt e népnek: Hallván halljatok és ne értsetek, s látván lássatok és ne ismerjetek; kövérítsd meg e nép szívét." ,,Ézsaiás, a megkeményítés és az ítélethirdetés szolgálatát bízom rád." Mit tesz erre a próféta? Talán megtorpan, és ezt mondja: ,,Uram, ez nem igazságos. Ne hívj el engem ilyen munkára"? Szó sincs róla! Csak ennyit kérdez: ,,Meddig lészen ez Uram?" Vagyis: ,,Uram, feltétlenül jogodban áll, hogy olyan szolgálatot bízz rám, ami főleg megkeményítést és ítélethirdetést jelent. Te vagy az Isten. Te vagy a trónuson. Én a trónus előtt álló teremtmény vagyok. Te szent vagy. Én bűnös vagyok. Mi mást tehetnék, mint hogy alávetem magam kinyilatkoztatott akaratodnak, bármibe kerül is?"
Így tesz az Úr kálvinistává valakit. A nagy és fenséges Isten megjelenik az ő dicsőségében, uralkodói hatalmában, szentségében, és ez a jelenlét arra kényszeríti az embert, hogy mélységesen átérezze saját, illetve nemzedéke bűnösségét. Egy ilyen találkozásban megtapasztalja Isten kegyelmét, megtanulja felismerni az ő hangját, lemond saját akaratáról és teljesen átadja magát neki.
II.
Ha mindezt alkalmazni is akarjuk, azt kell mondanunk: senki se mondja magát kálvinistának csak azért, mert a kálvinizmus teológiai rendszere tűnik számára a leglogikusabbnak! Láttad az Urat? Közel kerültél már hozzá? Ez a kérdés. Hadd emlékeztesselek B. B. Warfield szavaira: ,,A kálvinista olyan ember, aki látta az Urat". A ,,nyakas kálvinista" helytelen kifejezés. Ha azt az embert nevezzük kálvinistának, aki látta a magasságos Istent ülni az Ő trónusán, akkor ez az ember összeroskad a trónus előtt, akárcsak Ézsaiás. ,,Testi" kálvinista? Íme, egy újabb tévedés. A trónuson ülő Isten szent, de közösségben akar lenni mindazokkal, akik királyként és szentként tisztelik őt. Az Ézsaiás 57,15 gyönyörűen összekapcsolja ezt a kettőt. Így szól a próféta: ,,Ezt mondja a magasztos, a fenséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is." (Újford.) Mit jelent az a szó, hogy ,,megtört"? Megtört ember az, aki a szent Isten színe előtt töredelemre jut. És mi az alázat? Az alázat az alattvaló magatartása az uralkodó jelenlétében. Ézsaiás sohasem felejtette el ezt a látomást, és ezt mondja: ,,Ez a hatalmas Isten azon a magas és szent helyen lakik, de együtt van a megtört és alázatos lelkűvel is, hogy megelevenítse az alázatosak lelkét, hogy megelevenítse a megtörtek szívét."
Ha azt képzeled, hogy a kálvini felfogás megengedi számodra azt, hogy kérkedj szabadságoddal és szabadosságra használd azt, akkor soha nem voltál igazi kálvinista. Isten ma is úgy tesz kálvinistává valakit, ahogyan Ézsaiás idejében.
Véleményem szerint senki nem mondhatja magát kálvinistának csupán azért, mert papagáj módra el tud ismételni a reformáció irodalmának hatalmas hagyományából néhány frázist. Ehelyett el kellene gondolkoznunk azon, hogy elvezetett-e mára Szentlélek Istennek olyan mély megtapasztalására, ami ha egy kevéssé is, de alázatra indított. Megáldott-e Isten tehetséggel, képességekkel? Ha igen, mim van, amit ne kaptam volna? Ki az, aki különbözővé tesz? Ha Isten megáldott akár értelmi vagy egyéb képességekkel, el kell ismernem, hogy csak azért birtokolhatom azokat, mert tetszett a Királynak, hogy azokkal megajándékozzon. Ezért köztem és egy szegény fogyatékos gyermek között, akit szívemből sajnálok, csak annyi a különbség, hogy Isten engem mássá kívánt teremteni. Ki tett téged különbözővé? Aki a trónuson ülő Isten színe elé került, látta, átérezte az 6 felségét, és felismeri, hogy mindenét, amije van, kapta. Az alázat nem szerénykedés. Az alázat az, hogy hajlandó vagyok őszintén beismerni: ő az Úr, én csak teremtmény vagyok. Mindenem, amim van, tőle van, hálával és tisztelettel neki kell visszaadnom. Ez a magatartás pedig engedelmességet szül, akárcsak Ézsaiás esetében. Isten ül a trónuson, én nem követelhetem a jogaimat, de van egy kimondhatatanul nagy kiváltságom: ismerhetem és cselekedhetem az ő akaratát. Nem ez volt Ézsaiás önkéntelen reakciója is? Az Úr ül a trónon; én a teremtmény vagyok. Mit mondhatnék egyebet, mint hogy ,,Ímhol vagyok!"?
Ó, micsoda kimondhatatlan öröm ismerni és cselekedni Isten akaratát! Ez nemcsak az alázatosság és az engedelmesség forrása, hanem a valóságos bűnbánaté is, mert szembesít azzal, hogy minden vétkem tulajdonképpen erőszakos, lázadó szellemiséget képvisel, amely Isten uralmára tör. Nem tudtam teljes szívemből szeretni az Urat? Ez lázadás volt. Mert az Úr megköveteli és méltó is az én osztatlan szeretetemre. Nem tudtam úgy szeretni a felebarátomat, mint magamat, és ez úgy nyilvánult meg, hogy nem tiszteltem a szüleimet, vagy mások életét és jogait, mások tisztaságát és szentségét, mások hírnevét? Olvasd át a Tízparancsolatot és jegyezd meg, hogy ha megszeged bármelyiket is e parancsolatok közül, lényegében erőszakos lázadást követsz el Isten uralma ellen. Mi a büszkeség, ha nem kísérlet arra, hogy osztozzunk a trónt és a trónon ülő Istent megillető dicsőségben, miközben így rimánkodunk: ,,Ó, Isten, kérlek, engedd meg, hogy ránk is figyeljenek egy kicsit, hogy minket is dicsérjenek." Nemde ez a büszkeség: gonosz próbálkozás, hogy a trónuson ülő Isten dícséretében részesüljünk.
Éppen ezért Istennek e fenséges látványa egyrészt alázatra, engedelmességre és bűnbánatra késztet, másrészt viszont eltölt hálával azért, hogy Isten uralkodói jogainak gyakorlása közepette ép elmével, egészséggel, tisztánlátással áld meg engem, mindenek fölött pedig kegyelemmel és azzal a biztos tudattal, hogy ő az Úr, és legyen bár jelenvaló, múltbeli vagy jövendőbeli, semmi sem ingathatja meg az ő trónusát egy ezredcentiméternyire sem. Jehova uralkodik, reszkessen a föld! Bízzunk benne, rendíthetetlenül bízzunk benne, és örüljünk, bármi történjék is a látható világban! Minden rendben van ott, ahol ő uralkodik.
Kálvinistává tett-e már Isten? Nem azt kérdezem, hogy kálvinistává lettél-e egy-egy Boettner-, Kuyper- vagy Warfield-könyv hatására, hanem azt, hogy megmutatkozott-e neked Isten? Összetört-e a vele való találkozás? Megajándékozott-e kegyelméből alázattal, engedelmes szívvel, bűnbánattal, hálával, bizalommal és örömmel? Ezektől lesz valaki kálvinista.
Az üdvözítő vallás hatalma
Ezek után vizsgáljuk meg a kálvinizmus különböző szoterológiai (üdvözüléstani) vetületeit - a kegyelemtanokat. Már említettem, hogy figyelmünket a bibliai igazságok megváltásra vonatkozó, kálvinizmus néven ismert tanításaira fogjuk irányítani - arra a hitvallásra, hogy Isten megváltja a bűnösöket. Milyen hatása kellene hogy legyen ennek az egyén életében? Elmondható-e a kálvinizmusról, különösen ha az üdvözüléstan szempontjából nézzük, hogy Isten megváltó kegyelmének a kijelentése, amelyet ő szuverén módon, hatalma teljességében gyakorol a kiválasztott bűnösökön? Ha igen, akkora megváltásra vonatkozó kálvini biblikus gondolkodás középpontjában az a meggyőződés áll, hogy Isten cselekedett elsőként, véghezvitt valamit, és most is cselekszik. Warfield azt mondja erről: ,,Tehát a kálvinizmus semminek nem áll ellene határozottabban, mint az önmagunk üdvözítésére tett kísérleteknek, az önmegváltás mindenféle formájának. Mindenekelőtt kész elismerni Istent, aki a Szentlélek által munkálkodík, Jézus Krisztusban, az ő Fiában, akit elküldött, hogy valóságos Megváltónk legyen."
A kálvinista úgy látja, hogy a bűnös embernek megváltásra van szüksége, nem pedig indítékra vagy segítségre, hogy megmenthesse magát. Azt vallja, hogy Jézus Krisztus nem azért jött el, hogy tanácsokkal lássa el, sürgesse, győzködje vagy segítse az embert, hogy üdvözítse magát, hanem azért, hogy a Szentlélek hatékony működése által a bűnös emberben ő üdvözítse az embert. Erre épül a kálvini üdvözüléstan.
Ha ez így van, ha a kálvini üdvözüléstan arra a hitvallásra épül, hogy Isten megváltja a bűnösöket, és törekszünk is arra, hogy ezek a szavak ne veszítsenek a jelentésükből, akkor ennek két következményét kell az egyéni életünkben meglelnünk.
I.
Először is őszinte, biblikus önvizsgálatra kellene hogy késztessen. Nem egy Istentől elrugaszkodott, neurotikus önelemzésről beszélek. Sőt, azt hiszem, hogy a neurotikus önmagunkba tekintéstől való félelem református köreinkben sokakat megakadályoz az őszinte, biblikus önvizsgálatban. Biblikus önvizsgálaton azt értem, hogy egyszerűen engedelmeskedem olyan igerészek parancsainak, mint például a 2Korinthus 13,5: ,,Kísértsétek meg magatokat, ha hitben vagytok-e? Magatokat próbáljátok meg. Avagy nem ismeritek-e magatokat, hogy a Jézus Krisztus bennetek van? Kivévén ha méltatlanok vagytok"; hogy megfogadom a 2Péter 1,10 intelmét: ,,Annak okáért, atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhívatástokat és kiválasztatásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha." Az Újszövetség tele van hasonló biztatásokkal: ,,senki se tévelyegjen", ,,senki se tévesszen meg titeket", ,,ne tévelyegjetek". Erről a szent feladatról van szó.
Gondolom, nyilvánvaló, hogy ez az önvizsgálat miért tartozik a kálvini megváltástan következményei közé. Az Ige kijelenti, hogy akiket Isten megvált, azok az ő alkotásai (Ef 2,10). Válaszolnom kell tehát arra a kérdésre, hogy vajon én Isten alkotása vagyok-e? Nem az a lényeg, hogy őszinte volt-e az én döntésem, elhatározásom vagy mit tudom én még minek nevezzem, nem az számít, hogy mit tettem én Krisztussal és az ő váltságművével kapcsolatban, hanem az, hogy mit tett értem Isten. Nem azon kell gondolkoznom, hogy elfogadtam-e Krisztust, hanem azon, hogy Krisztus elfogadott-e engem. Nem az a kérdés, hogy megtaláltam-e az Urat, hanem az, hogy ő megtalált-e engem.
Egy öreg zsidó tanítónak az volt a szokása, hogy két kérdést intézett azokhoz, akik szerettek volna részesülni az úrvacsorában, vagy felvételüket kérték az egyházba. Az első így hangzott: ,,Mit tett Krisztus érted?" Kíváncsi volt arra, hogy ezek az emberek tudják-e, hogy Isten a bűnösöket milyen tőlük független alapon fogadja magához, illetve megértették-e, hogy Isten kizárólag Jézus Krisztus váltságműve alapján fogadja el az emberi Amikor megbizonyosodott afelől, hogy a kérelmező egyáltalán nem gondolja azt, hogy bűnbánatáért, könnyeiért, jó cselekedeteiért fogadja el őt Isten, hanem egyedül Krisztus érdeméért, akkor feltette a második kérdést: ,,Mit munkált Krisztus benned? Tudod már, mit tett érted. Most azt kérdem, mit munkált benned?" Ezt azért kérdezte, mert felismerte azt az iszonyú lehetőséget, hogy valaki az értelmével felfogja ugyan, hogy mit tett Krisztus a bűnösökért, és mégis teljesen idegen marad tőle Krisztus hatalmas munkája a bűnösökben.
Most pedig én is fel szeretnék tenni nektek néhány kérdést, válaszoljatok rájuk lelkiismeretetek szerint. Először is: Feltárta-e már előtted Isten oly mértékben romlottságodat, hogy úgy érezted, rád is érvényes az első két boldogmondás? Csak azok igazán boldogok, akiket annyira megedzett már a Lélek, hogy megtapasztalták ezeknek a mondatoknak az igazságát. ,,Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak." Hogyan tesz Isten igazán áldottá, igazán boldoggá? Mindenekelőtt ráébreszt arra, hogy bűnös emberként mennyire szerencsétlen vagyok, és ezzel mélységesen elszomorít. Mit jelent a lelki szegénység? Talán azt, hogy álkegyes módon megpróbálom bebeszélni magamnak, hogy szánalmas, nyomorult féreg vagyok? Egyáltalán nem! A lelki szegénység annak a következménye, hogy szembesülsz azzal, aki valójában vagy, ráeszmélsz arra, hogy semmi vagy, hogy nincs semmid, és nem is tehetsz semmi olyat, ami méltóvá tenne Isten üdvözítő kegyelmére; a lelki szegénység abból a meggyőződésből ered, hogy Isten az ő igazságos haragjának örök céltáblájává tehetne és hagyhatna elveszni a pokol tüzében. Megtapasztaltál-e már ebből valamit? Ha nem, akkor kétlem, hogy Krisztust Megváltódnak mondhatod, mert ő azt mondta, hogy nem azért jött, hogy az igazakat, hanem hogy a bűnösöket hívja megtérésre. A lelki szegényekben tudatosult romlottságuk, az, hogy énjük bűnös.
Megtörténhet, hogy valaki elismeri ugyan a teljes romlottság tanát mint teológiai igazságot, de közben olyan gonosz, gőgös és önelégült, akár az ördög. Átéltél-e már egy olyan belső lemeztelenítést, amitől úgy érezted, hogy te is lelki szegény vagy, hogy bánkódsz a bűneid miatt, hogy a mindenható Isten ellen vétkeztél? Eljutottál-e már addig, hogy annyira utáld a bűnödet, hogy képes légy felhagyni vele és csakis Krisztushoz ragaszkodni? Egy hajdani író nagyon szépen fejezte ezt ki: ,,Amikor a Szentlélek elkezdi a kegyelem húrját pengetni egy ember életében, mindig a legmélyebb hangot játssza le először." Az ítélet basszus hangján kezdi, mert így derül ki, hogy Megváltóra van szükségünk. Tudom-e, hogy ha Isten nem kezdeményezne, magamtól semmire sem volnék képes?
A következő kérdés, amit fel szeretnék tenni, így hangzik: Terem-e gyümölcsöt bennem az Isten munkája? Mi ennek a biztos, tagadhatatlan jele? A Szentírás fényében én erre azt válaszolnám, anélkül hogy félnék, hogy ellentmondok magamnak, hogy a jel, a bizonyíték a bibliai értelemben vett szentség. A kálvinizmus öt pontját tagadó formában fogalmazták meg, és ezért bizonyos szempontból félrevezetők lehetnek. Mindazonáltal nem változtathatjuk meg a történelmet, ez az öt pont ránk hagyományozódott, nekünk pedig meg kell tanulnunk együtt élni velük. Vizsgáljuk meg az elsőt kivéve ezeket a pontokat - feltétel nélküli kiválasztás, korlátozott engesztelés (Krisztus halála bizonyos embereknek szerzett üdvösséget), ellenállhatatlan kegyelem, és a szentek állhatatossága: mi áll ezen alapigazságok gyújtópontjában? Ezek a tételek végsősorban Isten kegyelmének a dicsőségére világítanak rá, ahogyan azt az Efézusi levél 1. részében is olvashatjuk, de a közvetlen fókusza ezen pontoknak mégiscsak az, hogy ez a dicsőség hogyan, mi által mutatkozik meg. A kálvinizmus tanítása szerint Isten kegyelmének a dicsősége abban nyilvánul meg, hogy Isten a teljes romlottság állapotában lévő embert az ő Fiának hasonlatosságára újjá tudja teremteni. Mi a kiválasztás célja? Az Efézus 1,4 ezt mondja erről: ,,Aszerint, amint magának kiválasztott minket őbenne a világ teremtése előtt - hogy kiválasztottságunkban megdicsőüljünk? Nem, hanem - hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek őelőtte szeretet által." Kiválasztattunk, hogy megszentelődjünk. Mi a Krisztus váltságművének a célja? Hallgassuk meg ezzel kapcsolatban Titusz bizonyságtételét (Tit 2,14): ,,Aki önmagát adta miérettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt." Azért halt meg, hogy népe ,,jó cselekedetre igyekező" és szent legyen.
Nézzük meg továbbá, hogy mire vonatkozik az ellenállhatatlan kegyelem avagy hatékony elhívás tanítása. ,,Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre." (1Kor 1,9) Krisztussal való igazi, éltető közösségre szólít az Ige! ,,Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten." (1Thessz 4,7)
A kálvinizmus utolsó pontjával, a szentek állhatatosságával kapcsolatban pedig elmondhatjuk, hogy szentségben és engedelmességben való állhatatosságról van itt szó. Ezt mondja az Írás: ,,Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat." (Zsid 12,14) ,,Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal az én tanítványaim vagytok; és megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket." (Jn 8,31.32) Ez tehát a kálvini üdvözüléstan sajátossága: akármelyik tételét vizsgáljuk, Istennek mindig azzal a szándékával találkozunk, hogy népe megszentelt legyen.
Isten predesztinál, de mire? ,,Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között." (Róm 8,29) Ha ez így van, fel kell tennem magamnak a kérdést: Megvalósul-e bennem az, amiért Isten kiválasztott? Ő azért választott ki engem Krisztusban, azért váltott meg és hívott el, hogy még itt a földön elkezdődhessen a megszentelődésem, ami aztán az örökkévalóságban tökéletességre is jut. Az egyedüli biztosítékom arra nézve, hogy szentségre hivattam el és megszentelődésem egy nap teljessé is lesz, az, hogy már itt ebben a földi életben a szentségre törekszem. A megszentelődés valójában azt jelenti, hogy gondolatban, szóban és cselekedetben engedelmeskedem Isten kinyilatkoztatott akaratának a Szentlélek ereje és a Jézus Krisztussal való egység által. Az engedelmességben megmutatkozó szentség és istenképűség a bizonyítéka annak, hogy Isten elérte bennem azt, amiért kiválasztott. Ezért mondhatja János apostol azt, hogy: ,,Aki pedig megtartja az ő beszédét, abban valósággal teljessé lett az Isten szeretete." (lJn 2,5) Előre eltervezett célját abban az emberben látja megvalósulni Isten, aki megtartja az ő Igéjét. Van-e nyilvánvaló jele az életemben annak, hogy közösségben vagyok Jézus Krisztussal az ő Igéje által? Ő ugyanis önmagával való közösségre hívott el. Éppen ezért, ha az én elhívásom hathatós volt, akkor valamilyen módon találkoztam már az Úrral.
Vallom-e azt, hogy Isten megtartó hatalma megőriz engem? Ha igen, akkor megtartatáson ismertetőjegye az, hogy állhatatos vagyok. Annak, hogy Isten megtart engem, az az egyetlen biztosítéka, hogy kegyelme által állhatatos tudok lenni.
Ez a kálvini üdvözüléstan gyakorlati következménye: arra késztet, hogy ilyen kérdéseket tegyek fel, amelyek aztán arra is rávezetnek, hogy hogyan kell őszinte, biblikus önvizsgálatot tartani. John Bunyan fején találta a szöget, amikor halhatatlan művében, A zarándok útjában arról ír, hogy hogyan találkozik Keresztyén és Hívő egy Fecsegő nevű emberrel. Olvassátok el ezt a részt figyelmesen! A történetből kiderül, hogy Bunyan rájött arra, hogy fel tudjuk ugyan fogni az értelmünkkel a megváltás tényét, azt, hogy csakis Isten válthatja meg a bűnösöket, de a valódi kérdés az, hogy ez az igazság elhatott-e a szívünkig, megváltoztatta-e az életünket.
Egy évvel ezelőtt felkeresett egy fiatalember, aki éppen akkor végezte el a teológiát. Zavarták bizonyos dolgok a szolgálatommal kapcsolatban, és beszélgetni szeretett volna róluk. A következő szavakkal fordult hozzám: - Martin úr, egy egyszerű dolgot szeretnék kérdezni. Úgy gondolja, hogy ön arra hivatott, hogy járja az országot, és megzavarja az emberek lelki nyugalmát? - Így válaszoltam: - Nem arra hivattam, hogy az országot járva megzavarjam az emberek lelki nyugalmát, hanem arra, hogy Isten igazságát hirdessem, amihez hozzátartozik az a figyelmeztetés is, hogy a tiszta tanítás ismerete, a hitről való tudás nem elég az üdvösséghez, ezek birtokában is lehetek elveszett, kegyelemre szorult. Ezt mondja az Írás: ,,Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben." (1Kor 4,20) Pál apostol így vall erről: ,,Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szentlélek tanít." (1Kor 2,13) Amíg a Bibliában benne van a Máté 7,21-23, amíg ad Isten erőt hozzá, szüntelenül kiáltani fogom lelkészeknek, jövendőbeli lelkészeknek és gyakorló keresztyéneknek, hogy sokan mondják majd azon a napon ,,Uram, Uram", akiknek Krisztus azt fogja válaszolni: ,,Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők."
Semmiképpen sem akarom, hogy szándékom ellenére ugyan, de a Sátán eszköze legyek és összezavarjam Isten valamelyik igaz gyermekének a hitét, aki esetleg Bunyan Bizalmatlanjához, Félénkjéhez vagy Tudatlanjához hasonlít, akik a mennyei városba igyekeznek, de nincsen reménységük, kételkednek és elbuknak. Soha nem lennék testvéreim vádolója, Isten őrizzen attól, hogy leromboljam vagy megsértsem egy igaz keresztyén hitét. De senki ne várja el tőlem, hogy hallgassak mint a csuka arról, hogy nem elég beleszületni egy dogmarendszerbe, legyen az akár kálvini, akár arminiánus. A kérdés tehát az, hogy ha a megváltás az Úrtól jön, elkezdte-e az Úr ezt a munkát bennem. Meggyőződésem, hogy ezek a tanítások őszinte, biblikus önvizsgálatra indítanak, ha szív szerint is elfogadjuk őket.
II.
Másodszor, a megváltásra vonatkozó kálvini tanítások arra ösztönzik a keresztyén embert, hogy egészséges, Istennek tetsző módon a mindennapi életben megnyilvánuló szentségre törekedjen. Mi jellemzi ezt a törekvést? Röviden szólva, három dolog:
1. Szent éberség és önmagammal szembeni gyanakvás. Valóban hiszem-e azt, hogy természetemnél fogva annyira bűnös vagyok, hogy a megváltást Isten kell hogy elkezdje bennem, hogy romlottságom maradványai, még akkor is, ha újjászülettem és eggyé lettem Krisztussal, olyan hatással lehetnek rám, hogy ha Isten csak egy pillanatra is levenné rólam a kezét, visszaesnék a gonoszság emberileg lehetséges mindenféle formájába? Az ilyen hit szent éberséget és önmagammal szembeni egészséges gyanakvást eredményez. Ha felismerem, hogy a bennem maradt romlottság olyan, mint a száraz tapló és minden kísértés, mint a parázs, akkor nem lesz merszem a bűnnel játszani. Ha pedig egy szűk látókörű, fundamentalista, bizonyos erkölcsi szabályokra kínosan ügyelő gyülekezethez tartozom, és felfedezem a Krisztusban levő szabadságunk dicsőséges igazságát, nem fogom szabadságomat szabadosságra használni. Szabad vagyok Krisztusban, de tudom, hogy megvan bennem a hajlam arra, hogy újból vétkezzem, ezért éberen figyelek és imádkozom.
2. Rendszeres, állhatatos imaélet. Ha a megváltás teljes egészében az Isten munkája, akkor nekünk segítségre van szükségünk, és ő segít is mindazoknak, akik kiáltanak hozzá. Neki munkálkodnia kell bennem, hogy az ő tetszése szerint akarjak és cselekedjem, nekem pedig kérnem kell őt erre. A Szentírás rámutat arra, hogy milyen gyönyörűen fonódik össze ez a kettő: Isten szövetségi ígérete, hogy szuverén és hatalmas módon megcselekszik valamit, és népéhez szóló parancsa, hogy könyörögjenek azért a dologért, amíről ő megígérte, hogy megcselekszi azt. Az Ezékiel 36. részében, mely az új szövetség áldásait tartalmazza, Isten csodálatos kijelentéseket tesz (lásd a 25-36. verset), és mégis a 37. versben ezt olvassuk: ,,Igy szól az Úr Isten: Még arra nézve is kérni hagyom magamat Izrael házának, hogy cselekedjem ővelük." ,,Tenni akarok velük valamit." ,,Kérni fognak rá." A kegyelem üdvrendje az, hogy Isten felébreszti az ő áldásai utáni vágyat azoknak a szívében, akiket szuverén és hatalmas módon meg akar áldani. Matthew Henry a maga egyszerű, keresetlen, de eredeti stílusában így beszél erről: ,,Amikor Isten meg akarja áldani az ő népét, odateszi őket imádkozni azért az áldásért, amelyet adni akar nekik." Szóval, ha hiszem és vallom, hogy Isten megváltja a bűnösöket, hogy bűnbánat és hit által nemcsak újjászüli, hanem meg is tartja őket mindaddig, míg az ő színe elé járulnak - ha mindezt az ő munkájának hiszem, akkor ez állhatatos imádkozásra fog ösztönözni. Amellett, hogy szent éberséggel figyelem magam és gyanakvó vagyok magammal szemben, állandóan könyörögni fogok hozzá, hogy teljesítse be rajtam ígéreteit. Mert végül is mi az imádság? Az imádság nem más, mint tehetetlenségem tudatos feltárása Isten előtt. Az igazi kálvinista az, aki a szájával vallást tesz arról, hogy nemcsak arra van szüksége, hogy a kegyelem éltre keltse és újjászülje, hanem arra is, hogy a kegyelem által állhatatos maradjon. Erről úgy tesz bizonyságot, hogy térden állva így kiált Istenhez: ,,Ne vígy engem a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Még a betevő falatomat sem tudnám megszerezni a mai napra, Uram, ha nem tartanád meg az életemet és nem áldanád meg kezeim munkáját: az én mindennapi kenyeremet add meg nekem ma."
3. Bizalomteljes ráhagyatkozás Istenre, hogy beteljesítse mindazt, amit eltervezett. Elvet magától Isten, amikor vétkezem? Semmiképpen nem! Ezt mondja az Írás: ,,Mert ha hétszer elesik is az igaz, ugyan felkél." (Péld 24,16) Így hát ismét az új szövetség közbenjárójához menekülhetek, mert tudom, hogy Isten nem az engedelmességem miatt igazít meg, nem ezt számítja be nekem, amikor tisztátalan bűnösként hozzá fordulok. Péter apostol az Istenhez folyamodásról jelen időben beszél: ,,Akihez járulván...", nem pedig ,,akihez járultatok". Napjainkban gyakran halljuk, hogy valaki találkozott Krisztussal. A Krisztus követése azonban folyamat, a keresztyén ember mindig úton van, útban Krisztus felé. A Zsidókhoz írt levél 12. részében ezt olvassuk: ,,mert nem járultatok...", és a továbbiakban néhány ószövetségi jelenet leírásával találkozunk, majd így folytatódik az ige: ,,hanem járultatok...", és itt az Újszövetség áldásai következnek, amelyek közül az egyik ez: ,,járultatok ... az új szövetség közbenjárójához." ,,Es ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus."
Ez az oka annak, hogy egy igazi keresztyén nem retten meg, ha lelepleződik a bűne. Egy igazi keresztyén, ha szembesül bűnével, újból Megváltójához fordul, és minden, ami arra készteti, hogy őhozzá meneküljön, a maga számára még értékesebbé teszi őt. Mikor a legvonzóbb az életed, ha nem akkor, amikor a megbocsátás csókja még friss az arcodon? A felismert és megbánt bűn a keresztyén embert újra az új szövetség közbenjárója felé fordítja, aki tudott már az összes bukásáról, amikor elhívta ól, és aki kegyelméből és irgalmából szenvedő Főpapként, vérének érdemeire hivatkozva állandóan közbenjár érte az Atyánál. Ezért bizalommal támaszkodhatunk Istenre, mert ő véghezviszi bennünk mindazt, amit eltervezett. Amikor gyenge vagyok, jusson eszembe, hogy ő könyörög értem. Ezt mondta Péternek: ,,Ímé, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited." ,,Nem azért imádkoztam, hogy ne fogyatkozzék el a bátorságod. A bátorságod elfogyatkozik, Péter, de én imádkoztam, hogy el ne fogyatkozzék a hited." Még a Péter tagadásában sincs meg a hit megtagadása. Mert azt a munkát, amit Isten jósága elkezd bennünk, karjának ereje be is fejezi a Krisztus Jézus napjáig.
Ha valaki kálvinistának tartja magát, és azt az elvet vallja, amit az üdvözüléstan úgy fogalmaz meg, hogy Isten megváltja a bűnösöket, de nincs meg benne az előbb említett szent éberség, nem imádkozik rendszeresen, és nem tud bizalommal Istenre hagyatkozni, hogy ő véghezvigye benne mindazt, amit kegyelmesen megígért, akkor ellentmond önmagának. Napjaink egyik nagy panasza, amely néha nagyon is jogos, az, hogy egyesek, különösen fiatalok, akik megismerik a kálvinizmus tanítását, de csak egy megcáfolhatatlan, megtámadhatatlan filozófiai rendszert látnak benne, gőgössé válnak és visszatérve iskoláikba tíz perc alatt megingatják filozófiatanáruk addigi világnézetét. Önteltek, fölényeskedők lesznek. Ez nem igazi kálvinizmus, csak annak karikatúrája.
Milyen személyes, gyakorlati hatása van a kálvinizmusnak az ember életében: ha valaki látta Istent, ez a látás megtöri őt, és ha megérti, hogy Isten megváltja a bűnösöket, bizakodó, imádkozó, éber keresztyénné válik, aki a mindennapokban is a szentségre törekszik. Rád is, aki ezt a könyvet a kezedben tartod, ilyen hatással voltak ezek a tanok? Lehet, hogy egyesek, akik először hallották ezeket a dolgokat, megijedtek és ezt gondolják: ,,Ó, az ilyesmik lelki sivársághoz, unalomhoz vezetnek!" Nem így van! Ezek Isten Igéjének az igazságai; ebben biztos vagyok. Összességükben azt az igazságot képviselik, ami a gyakorlati kegyesség szerint mintegy válaszképpen Főpapunk imájára megszentel minket. Adja Isten, hogy az igazság elvégezze benned és bennem is ezt a munkát!
A. N. Martin
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: A kálvinizmus következményei |
|
|
|
Címkék: szolgálattevőnek, engedelmességben, következményeken, rászorultságáról, megismerhetetlen, megcáfolhatatlan, tapasztalatunkat, szétválasztottam, leglogikusabbnak, bizalmatlanjához, megszentelődésem, hasonlatosságára, megszentelődjünk, bizonyságtételét, ellenállhatatlan, hagyományozódott, megbizonyosodott, lelkiismeretetek, rendíthetetlenül, örökkévalóságban, megtámadhatatlan, állhatatosságról, tisztátalanságra, tízparancsolatot, következményeket, filozófiatanáruk, kegyelemtanokat, közbenjárójához, meggyőződhetünk, gyújtópontjában, misszionáriusok, támaszkodhatunk, megállapították, megfigyelhetjük, kimondhatatanul, határozottabban, kálvinizmus gyakorlati, kálvini tanítást, minden tekintetben, kálvini tanítás, mozdulatlanság hirdetése, mindenható Isten, szabadítás Istene, benne helyreállított, örökkévalóság jegyében, kálvinizmus örömteli, üdvözülés tanával, tételt adja, élet gyakorlati, tapasztalatra való, ember azonban, értelemnek jelenti, Kálvin János, Jézus Krisztusban, Ezért Isten, Isten Lelke, Idézem, Mintha Warfield, Miközben Ézsaiás, Szentlélek Istennek, Megáldott-e Isten, Jézus Krisztus, Krisztust Megváltódnak, Urunk Jézus Krisztussal, Jézus Krisztussal, John Bunyan, Bunyan Bizalmatlanjához, Matthew Henry, Amikor Isten, Krisztus Jézus, Ezek Isten Igéjének, Adja Isten,
|
|
Offline
