|
2020-05-21 10:09:03, csütörtök
|
| |
| |
A lét elviselhetetlen könnyűsége
Ébredés - egy újabb terhes nap,
Mitől válna elviselhetőbbé a holnap?
Míg szemeink egy jobb világ után tekintgetnek,
Bajaink megállíthatatlanul növekednek.
Fájdalom, te mellőzhetetlen töviskóró,
Mindenkori jelenésed mély sebet hagyó;
Oly gyenge minden ember, halandó,
Magát a gyásznak tehetetlenül megadó.
Félelem, érzékeny szíveket megbénító méreg,
Belső felületbe eszed be magad te parazita féreg,
Hatásodra hirtelen elhomályosulni látszik az értelem,
És valami vészesen ösztöni lesz az újdonsült lételem.
Düh, te rombolod porrá a féltve őrzött várat;
Vámos mondja ki a megfizethetetlen árat;
Mi magára várat, el nem marad,
Az ember lassan végérvényesen magára marad.
Magány, te leszel úrrá a társaságfüggő nemesen,
Gyereken, fiatalon, felnőtten és idősön, csöndesen
Az egyedüllétet megszerető ismeretlen betegen,
Ki napok óta vándorol már szívtikkasztón puszta helyeken.
Halál, érkezésed szele csapja meg a ragaszkodót,
Emlékezete óta az élet szépségei után áhítozót;
Mégse vársz, nem kedvezel, könyörtelen kényszerszolga -
Könnytócsákat képez lábnyomaidban a gyászolók jajjszava.
Nincs tovább, az egykori lehetőség hajnala
Ma a szüntelen ,,Miért?" és ,,Elég!" alkonya,
S a régen örömódát zengő madárszó
Immár a fiókák és a fészek hiányát jelző sirató.
Megfáradnak a korszaképítő dolgos kezek,
Feledésbe merülnek az egykor büszkén hirdetett nevek,
Kiüresedik az otthon, évtizedek multán csend honol,
S a ,,Jobban is csinálhattam volna" sokkterápia az elmébe hatol.
Ki nem a csöndet, a zsivajt elégeli meg;
Forralást idéz elő a zajos közeg.
Lázadás hajt ki a szolgaságból,
Megbánás a megesküdt bizonyosságból.
Pusztai vándorlás következik vagy viharos tenger fenyegetése,
Mikor eredménytelennek bizonyul minden ígéret felidézése,
Hasztalannak a legfontosabb közelség, a mennyei kíséret;
Bűn és bánat homályosítja el a családi s baráti egységet.
Tekints fel, hitves, szülő, gyermek, testvér és barát,
Múló földi léten túl az örök együttléttel hívogató hazát
Vedd észre, kezdetek óta szunnyadó testednek a kegyelem érintése
Hadd legyen kómába merülést örökre megtagadó ébredése.
Lépj ki - ha teheted -; színvesztett zajtengerből az élők földjére,
Növények nemes öltözetét csodálva figyelj a természet énekére,
Selyemfodrú felület tükrözze vissza megtisztult lényed éberségét,
S kalászmező sűrűjében fekve tapasztald meg a mindenség közelségét.
Halld, mily fenséges az isteni ihletet sugárzó zeneszó,
A hívek ajkain őszinte vallomásként felcsendülő dicsszó,
A szívből jövő ,,Köszönöm" és ,,Szeretlek",
S ahogy gyermeked szájából a szavak tavaszra rügyeznek.
Mondd el, add tovább az ige minden egyes szavát,
Oszd meg az elvérző sebesülttel a győzelem titkát.
A szívszorító kitörést hadd váltsa fel a szelíd suttogás,
Halk hálaadás, s ha a szólás csak rombolna, a hallgatás.
Láss, messzi célokra szegeződő vérmes szemeidnek
Engedd, hogy egy pillanatra elvesszenek
A parányi csodák oly gyakran átugrott patakjában,
S azokban a jelenléted nélkül kialvást remélő megszentelt szembogarakban.
Ha munkád megvetéssel végzed, keress tovább,
Szenvedéllyel végezd hivatásod, ne add alább,
Örömmel kelj, ha azt csinálhatod, minek van gyümölcse,
S örömmel feküdj, tudva, hogy Isten előtt igyekezeted nem vész feledésbe.
Fogd kézen barátod, hat zárral védett szobádba vezesd,
S a köteléket soha el nem múló ígéretnek nevezd;
Magányos farkasállapotodban hű barátodhoz visszatalálj,
Elvárásaidat az alázat óceánjában elveszejtve szolgálj.
Férj, feleséged tanácsát ne szégyelld kikérni,
És ne restelld keze munkáját naponta dicsérni,
Immár egy vagy vele, szabadulni ne vágyjon szíved,
Hisz ő a legtündöklőbb isteni ajándék, mely érhetett téged.
Feleség, megtérül a férjedért hozott számos áldozat,
Tetteid miatt mindkettőtök csillaga fényesebben ragyoghat,
S ha hálaszó neked ezért nem jut, akkor se lázadj,
Ha egyedül is, de esküd megtartva az igában imádkozva maradj.
Szülő, emlékszel még a születés csodájára?
Újszülöttedet kezedben tartva lélegzeted elállására?
S mikor lázadás tör ki otthonodban, enyhe bár vagy drasztikus,
Vigyázz, neveljen, ne sebezzen a megfeddést indikáló impulzus.
Gyermekszív, tudom, időnként rémisztően nagyok az elvárások,
Az állomások túl gyakran váltakoznak, a feladatok és csalódások
Pedig egyre csak szaporodnak, és szüntelen imádságra nem jön látható felelet,
Ám állandó a bizonyosság - az isteni és szülői szeretet.
Te kiváltságos, ki testvérnek mondhatod magad,
Példát vegyél és mutass, és a közös pillanatokat megragadd,
Hisz ha elfordulsz vagy szembefordulsz, kő kövön nem marad;
Munkálkodj hát, s a szoros köteléken kinövő virág soha el nem hervad.
Nézz vissza, isteni képmás, a gyereklét egyszerű pezsgésébe pár percre térj vissza,
Éveidnek száma megnőhet bár, a gyerekkor ajtaja álljon mindig tárva-nyitva;
Gondtalanul nevetve mássz vissza az öreg gyümölcsfára,
Szamócát szedegetve alkotó képzeleted hadd kapjon szárnyra. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kovács Ábel versei |
|
|
|
Címkék: eredménytelennek, megfizethetetlen, elviselhetetlen, mellőzhetetlen, kényszerszolga, szívtikkasztón, bizonyosságból, elviselhetőbbé, szembefordulsz, szembogarakban, elhomályosulni, lábnyomaidban, végérvényesen, könnytócsákat, legtündöklőbb, szenvedéllyel, újszülöttedet, társaságfüggő, szolgaságból, vallomásként, együttléttel, tehetetlenül, hasztalannak, legfontosabb, homályosítja, színvesztett, zajtengerből, gyümölcsfára, elvárásaidat, mindkettőtök, egyedüllétet, pillanatokat, csinálhattam, visszatalálj, korszaképítő, tekintgetnek, újabb terhes, jobb világ, gyásznak tehetetlenül, újdonsült lételem, féltve őrzött, megfizethetetlen árat, ember lassan, társaságfüggő nemesen, egyedüllétet megszerető, élet szépségei, gyászolók jajjszava, egykori lehetőség, szüntelen „, régen örömódát, fészek hiányát, korszaképítő dolgos,
|
|
Offline
