|
2021-07-23 16:03:57, péntek
|
| |
| |
Távol álljon tőlem a politizálás nem értek hozzá, de most kicsit hangosan
gondolkodom.
A gyermekvédelmi törvényről szükség van az érzékenyítésre!
Az én szemszögem azonban ebben a kérdésben a következő:
Abban a társadalomban, ahol még ma is megalázóan megbámulják, hova
tovább megszólják, címkézik, kibeszélik, megalázzák, kinevetik, megvetik,
lenézik, kiközösítik, ignorálják, verbálisan bántalmazzák stb. egymást az
emberek BÁRMIÉRT is, abban a társadalomban igenis szükség van az
érzékenyítésre szükség van a MÁSSÁG elfogadására.
Tudomásul kell vennünk, hogy a gyerek arra van ráhangolva, amilyenek
vagyunk, nem pedig arra, amit mondunk neki. Sőt. Klinikai tapasztalatok
azt mutatják, hogy a gyerekek közvetlenül felfogják a velük együtt élő,
számukra fontos felnőttek beállítódását, érzelmi állapotait, képzet
áramlását. /Vekerdy/
,,Ne mondd, mutasd meg!" - a gyermeknevelés alapja a felnőtt minta -
elsősorban a családból, illetve a tágabb szocializációs körből, mint pl. az
óvoda és az iskola.
Ennek ismeretében számomra nem az a kérdés, hogy szükség van-e
érzékenyítésre, hanem az, hogy kiknek van erre szükségük??!! Amennyiben
ugyanis a fentiekből indulunk ki, akkor elgondolkodtató - legfőképpen az
elmúlt hetekben, a gyermekvédelmi tv. kapcsán kialakult hol elfogadható, hol
ordenáré módon magából kivetkőzött módon megnyilvánuló vélemény
nyilvánítás kapcsán zajló, emberek (szülők, nagyszülők, leendő szülők)
közötti párbeszéd -c sak jegyzem meg ezt is, - mint minta!
Amikor az ,,elfogadás" jegyében óriási verbális arroganciával képtelen vagyunk
elfogadni a másik ember nézőpontját, amikor csak és kizárólag támadásnak és
személyes sértésnek fogadunk bármit, ami éppen együtt gondolkodást és
toleranciát kíván!
Véleményem szerint a felnőtt társadalom jelentős része rászorul az
érzékenyítésre!
Amikor pl. egy társaságban megszóljuk, aki ,,csak" egy tragaccsal jött, és panelban
lakik, vagy nem a Gucci kollekcióban parádézik, vagy amikor egy gyermek
közösségben kinevetés tárgya a nagymama által sütött girbe-gurba, ám nagy
szeretettel és törődéssel késztett torta, kontra a rendelt művészi cukrász csodával
szemben, - tönkretéve ezzel az ünnepelt szülinapi pillanatait, és a hozzá fűződő jó
érzéseit, amikor különbséggel illetjük a vidéki és a fővárosi embereket, nyilvánvalóan
pejoráló megkülönböztetéssel, amikor nevetséges egy iskolában, ha valaki ,,csak" a
Balatonnál nyaralt és nem világkörüli úton járt, amikor egy pl. nevelőtestületben
kirekesztődik valaki, csak mert a pl. turkálóból öltözködik, amikor nincs eszközünk
arra, hogy megakadályozzuk a szemüveges kisgyermek csúfolását, vagy a még
bepisilő kicsi kigúnyolását, amikor nem vagyunk képesek megakadályozni a
dadogós gyermek kinevetését, vagy lemondóan tudomásul vesszük, hogy a
közösség láthatóan BÁRMIÉRT kirekeszt valakit, és sorolhatnám vég nélkül a sort
még - nos, akkor azt gondolom, nagy szükség van a családokban a szülők
nagyszülők, a gyermekintézményekben a pedagógusok, illetve valamennyi ott
dolgozó felnőtt érzékenyítésére!
Hogy, hogyan legyünk MI FELNŐTTEK ELFOGADÓAK, hiszen a mi példánkon
keresztül, mindenféle érzékenyítés nélkül lesznek a gyermekink is el/befogadóak!
Most, ma a gyermekink egy őskáoszt látnak, egy megosztottságot, ahol mindenki
acsarkodva, egymást felfalva bizonygatja a maga igazát ebben a zűrzavarban
mintaképpen éppen nem az elfogadás az, amit a gyermekink megtanulhatnak
tőlünk nagyon nem! Azonban, ha az óvodákban, iskolákban a pedagógusok
képesek lennének azokat a helyzeteket kezelni, amiben a másság elfogadását
interpretálnák, sokkal előrébb lennénk csak egy példa:
egy 6 éves kisfiú - legyen Géza - láthatóan a nőies színek, női kiegészítők és a
női szerepek iránt érdeklődik, másol, jeleníti meg a játékában az inkább női
szerepekehez köthető mintákat. Imádja a csillogós karkötőmet minden nap odajön,
és óvatosan megjegyzi, nagyon szép. Én kedvesen reagálok: örülök és köszönöm,
hogy tetszik Neked. A többiek is tanúi ennek. Nincsenek más szavak, mosolyogva
megsimogatom és ennyiben maradunk. (Nem kezdem a gyermeket a masculin
erők felé tolni, és nem tartok előadást, hogy ilyet csak a nénik hordanak, fiúknak
ez nem való, menjél autózni) Másnap is csodálja, majd óvatosan megkérdez:
,,felpróbálhatom?" - én odaadom, és mosolygok rá. A többi gyermek tanúja ennek.
Egyvalaki a csoportból elkezd nevetni, majd többen követik, és mondják, a maguk
gyermeki módján: ,,Jaaahhhajjjdebéna! Ez olyan lányos...hahaha..."
A kisfiú láthatóan zavarba jön, a varázs megtörik, a karkötő visszakerül a karomra,
én pedig mélyen együtt érzek Gézával. A fejét lehajtja, zavartan toporog, a szégyen
teljes valójában, megsemmisülten áll a többiek előtt. Ekkor szólok a többeikhez:
Tetszik Neki a karkötőm szerintetek is szép? Kórusban mondják, hogy igen!
Szerette volna felpróbálni, és én megengedtem, mert örülök, hogy tetszik neki.
Ki szeretné még felpróbálni? - kérdezem. Végül a csoportból mindenkinek a
kezébe/kezére került a karkötőm igen, a fiúkéra is anélkül, hogy a nevetgélők
viselkedését bárhogyan is minősítettem volna a helyzet ennyiben maradt.
Elfogadtuk, hogy a karkötő szép, és BÁRKI felpróbálhatja, és BÁRKINEK tetszhet
is, ha fiú-ha lány is az illető. ELFOGADTÁK, hogy ez így is megengedhető, ennek
a kisfiúnak is megengedhető, túlléptünk egy sztereotípián. Elfogdás - fogadd el,
hogy őt érdekli, szereti, tetszik neki, stb.
Lényeges lenne, hogy a pedagógusok képesek legyenek kezelni olyan helyzeteket,
melyek megsegítik a másság elfogadását, hogy toleránsan kezeljenek helyzeteket,
hogy ne címkézzenek, illetve segítsék a közösségben azokat a gyermekeket, akik
BÁRMI miatt elfogadásra szorulnak.
Amennyiben ezt jól csináljuk, olyan társadalom alakul ki, ahol a ,,másság" kérdésének
elfogadásához nincs szükség direkt irányított, esetleg a szülők egy része által kifogásolt,
nem támogatott eszközökre és módszerekre, külső beavatkozásra!
Ám, amíg egy család szégyelli, hogy mozgásterápiára, vagy logopédiára kell járnia a
gyermekének, és ahol inkább szembe mennek a gyermek szükségleteivel, csak, hogy
benne maradjanak az áltatuk elegánsnak tartott és hőn áhított körben, ezért a rész
képesség zavaros gyermeküket inkább különböző divatos külön foglalkozásokba
kényszerítik bele, amíg mindehhez a pedagógusok asszisztálnak, és nincs, aki kiálljon
és MEGVÉDJE(!!!) ettől a gyermekeket, amíg kiközösítik az SNI-s gyermekeket nevelő
szülőket, amíg ciki egy nagyszülőnek fogadni a környezetében élő szomszédok/rokonok
miatt a fogyatékkal élő kisunokáját, amíg azért kell iskolába mennie az iskolaéretlen
gyermeknek, mert mit szólnak a rokonok, amíg egymás véleményét, érzéseit képtelenek
vagyunk elfogadni, amíg "komcsizunk, libsizünk, birkázunk, buzizunk" és különböző
méltatlan jelzőkkel illetjük egymást - addig a másság elfogadásának érzékenyítésére a
felnőtt társadalomnak van szüksége! Hiszen mi vagyunk a gyermekink számára a
követendő példa!
Fóris Marietta óvodapedagógus, családkonzulens nyilvános oldala
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek az életből 2. |
|
|
|
Címkék: mozgásterápiára, megakadályozzuk, megosztottságot, érzékenyítésére, foglalkozásokba, elgondolkodtató, családkonzulens, szükségleteivel, érzékenyítésre, óvodapedagógus, megtanulhatnak, megsemmisülten, gyermekvédelmi, megakadályozni, felpróbálhatom, felpróbálhatja, interpretálnák, szocializációs, gyermeknevelés, elfogadásának, elfogadásához, társadalomban, megnyilvánuló, beavatkozásra, beállítódását, nyilvánvalóan, tapasztalatok, asszisztálnak, iskolaéretlen, sztereotípián, társadalomnak, környezetében, kirekesztődik, arroganciával, megsimogatom, elfogadására, gyermekvédelmi törvényről, társadalomban igenis, gyerek arra, gyerekek közvetlenül, velük együtt, gyermeknevelés alapja, felnőtt minta, tágabb szocializációs, fentiekből indulunk, másik ember, felnőtt társadalom, társaságban megszóljuk, tragaccsal jött, nagymama által, rendelt művészi, ünnepelt szülinapi, FELNŐTTEK ELFOGADÓAK, Tetszik Neki, Fóris Marietta,
|
|
Offline
