|
2021-12-06 06:27:24, hétfő
|
| |
| |
Fáradtnak tűnsz! - ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Már rég nem beszéltünk.
Túl rég. Már nem is beszéltünk. Csak voltunk egymásnak, és ez mégis többet jelentett mindkettőnknek bárminél. Tudtuk, hogy van a másik. És ennyi elég volt.
A megismerkedésünk épp olyan érdekes volt, mint a barátságunk. Az égiek játéka.
Véletlenek összeesküvése. Két világ találkozása volt ez. Csak álltunk az életünkben,
és nem tudtuk, mit is kellene kezdenünk a helyzettel. Az addig biztonságosnak hitt
világunk hirtelen szertefoszlott, és kaptunk helyette valami mást. Bizalom játékot.
Éveken át tartó húzd meg erezd meg játékot, amellyel sem én, sem ő nem tudott
mit kezdeni.
Aztán észrevétlenül átformáltuk a másikat. Teltek a hetek, a hónapok, és mi
változtunk.
Mennem kell. - mondta. Állt a sötétben, a csillagos ég alatt, és csak ennyit mondott.
Nem szóltam, nem mondtam neki, hogy maradjon. Némán néztem őt. Kiabálni
akartam, hogy ne menj, maradj még! De nem jött ki hang a torkomon.
Szerettem volna tudni, mit vár tőlem. Marasztaljam? Mondjam neki, hogy nem mehet
el? Mondjam neki, hogy maradnia kell? De nem láttam a gondolataiba. Csak néztem
mélyen a szemébe, és reméltem, tudja, hogy én mit szeretnék.
De vajon számít-e neki? Vajon valaha számítottam-e neki?
Istenem. Hányszor, de hányszor szerettem volna neki elmondani, hogy mennyire
szeretem, mennyire akarom őt. De csak ültem mellette némán. Nevettünk sokat
nevettünk. Mindig csak nevettünk. Elvicceltük az életünket, a gondjainkat, és az
érzéseinket.
Küzdöttünk ellene. Én akartam őt, ő akart engem, és mégis csak ültünk egymás
mellett, és beszélgettünk. Életről, lélekről, szerelemről. De soha nem a bennünk
rejlő igaz érzésekről.
Ellöktük magunktól a csodát. Talán mert nem értünk még meg rá, talán mert féltünk.
Túl sokat csalódtunk. Túl sokat.
Ő mindig is racionális, földhöz ragadt ember volt. Én pedig a hebrencs, egyszer
élünk életérzést tettem magamévá.
Volt egy hosszú beszélgetésünk. Éjszakába nyúló, végtelen hosszú beszélgetés.
És eldöntöttük. Nem fogjuk szeretni egymást. Vagyis ő eldöntötte, hogy nem fog
szeretni. És én elfogadtam a döntését. Nem akartam őt elveszíteni. És maradt a
remény. A remény, hogy talán majd egyszer arra ébred, félredobja végre a félelmeit,
az aggódását, és belevág a kalandba.
De nem tette. Sosem tette. És én csak reméltem. Bíztam, hittem. Hiába jöttek,
mentek a nők körülötte. Mindig reméltem, hogy egyszer majd arra ébred én kellek
neki.
Nézem őt. Elfáradt. Mint ahogyan én is. Meddig lehet remélni, hinni? Meddig lehet
bízni valamiben, és mikor kezdődik az önámítás? Mikor mondja azt a szív, hogy
már nem dobog többé azért, aki annyi reményt adott, és annyiszor megölte azt.
Nézem őt. Kezébe adom a kávét. Mosolyog. Erőltetett mosoly.
Észrevétlenül hozzáér a kezemhez. Beleborzongok az érintésébe.
Mennem kell. - mondja. Tudom! - felelek neki.
Nézem őt. Többet tudok róla, mint bárki, és többet tud rólam bárkinél. Ismerjük
egymást. Vagy talán mégsem?
Szeretném tőle megkérdezni, hogy érezte-e valaha irántam azt, amit én iránta?
Szerettem volna tőle megkérdezni, szeretett valaha engem? Akart engem valaha?
Vagy csak én ámítottam magam oly hosszú időn keresztül?
De, ha nem érzett semmit, miért adott apró jeleket, miért adott reményt? Talán
maga sem tudta mit cselekszik. És vajon én, miért vágytam ezekre az apró
jelekre, a szemei csillogására, az éjszakai üzeneteire?
Talán nem is ő adott reményt, csak én hittem azt? Mert annyira akartam hinni?
"Akaszd le a képet a falról!" - mondta nekem egyszer valaki.
"Legyen helye az újnak!"
- Vajon valaha le tudom akasztani azt a képet? Vajon eljön az az idő, amikor el
tudom őt engedni, és vele együtt a reményt, az álmodozást? Vajon egyszer képes
leszek elfogadni a döntését, az akaratát?
Talán nem kellene annyira hinnem az igaz szerelemben. Talán nekem is bele
kellene törődnöm egy középszerű kapcsolatba, mint sem várni valamire, ami
talán soha nem is fog megérkezni.
Egyáltalán létezik igaz szerelem?
A legszebb dallam is véget ér. Ennyi. Néha el kell engedni az álmokat, hogy helyet
adjunk az újnak. Néha el kell búcsúzni, hogy valami véget érjen, hogy aztán
kezdődjön egy új, egy szebb, egy másabb.
Nézem, ahogy távolodik. Nézem, és csak állok, némán, csendben, szótlanul.
Még visszanéz, még integet.
Rohannék utána, hogy a rohadt életbe, legalább megpróbálhatnánk, és végre
eldobhatnánk a hülye racionális érveidet, és belevághatnánk egy nagy kalandba.
Nem hiszem el, hogy tudsz ennyire makacs lenni, hogy tudsz ennyire gátat szabni
az érzéseidnek, és hogy tudsz ennyire veszettül arra gondolni, hogy mi van, ha nem
fog működni? Miért nem tudsz arra gondolni, hogy mi van akkor, ha működne?
Miért nem adsz legalább egy esélyt ennek az egésznek?
Miért nem adsz lehetőséget magadnak, s nekem, nekünk?
De csak állok a teraszon a csillagok fényében.
És arra gondolok, a legszebb dallam is véget ér.
/Kata Vank/
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek az életből 2. |
|
|
|
Címkék: megismerkedésünk, megpróbálhatnánk, mindkettőnknek, biztonságosnak, szertefoszlott, belevághatnánk, beszélgetésünk, összeesküvése, beszélgettünk, észrevétlenül, beleborzongok, gondolataiba, marasztaljam, csillogására, eldobhatnánk, beszélgetés, eldöntöttük, találkozása, számítottam, megkérdezni, átformáltuk, kapcsolatba, szerelemben, barátságunk, elveszíteni, érzéseidnek, szerelemről, gondjainkat, érzéseinket, lehetőséget, elvicceltük, életérzést, erőltetett, véletlenek, megérkezni, egyáltalán, utolsó szavai, égiek játéka, addig biztonságosnak, hosszú beszélgetésünk, szemei csillogására, éjszakai üzeneteire, igaz szerelemben, középszerű kapcsolatba, legszebb dallam, rohadt életbe, hülye racionális, nagy kalandba, esélyt ennek, csillagok fényében, Kata Vank,
|
|
Offline
