Találkozás a countryval - Rock Évkönyv,Zeneműkiadó Budapest,Sebők János,Mici Mackós Annás,Koncz Zsuzsa,Vörös Oroszlán,Kolombusz Kristófnál,Asztalos János,Elvis Presley,Louis Armstrong,Ella Fitzgerald,Oscar Peterson,Tanya Tucker,Charley Pride,Olivia Newton-John,Buffy Sant-Marie,John Denver,Jerry Lee Lewis,Carl Perkins,Brenda Lee,Rolling Stones,KISZ Központi Bizottsága,Jiri Brabec,Tolcsvay Béla,Folk Celsius,Centrum Áruházak,Maryla Rodowicz,Várkonyi Eszter,Bluegrass Pilgrims Band,Bluegrass Pilgrims,Hobo Blues Band,White River Bluegrass Band,White Riverben,George Hamilton IV,Negyedik George Hamilton,Egyesült Államokba,Grand Ole Opryra,Johnny Cash,Kenny Rogers,Kris Kristofferson,Bill Clark,Tolcsvay László,Móricz Mihály,Szörényi Levente,Szörényi Szabolcs,Németh Oszkár,Bródy János,Little Richard,Révbíró Tamás, - kohlinka Blogja

Továbbiak »

Belépés

			kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen.			Szendrei Klaudia 1958.03.07 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Találkozás a countryval

2009-07-21 17:44:17, kedd

	Rock Évkönyv 1981. január-december Zeneműkiadó Budapest, 1982. Szerkesztette: Sebők János A főnixes Mici Mackós Annás apokalipszis a szentháromsággal indulva (Illés, Omega, Metro) érintve a babiloni korokat, köztük az aranykort, vaskort, cserépkort, az Útont, a kutyákat, valamennyi egyházat a biblia történetéből. Kezdet: 1946-os tűzkutya évében született Koncz Zsuzsa és a Vörös Oroszlán misztikus szülöttjei és különféle alkémiás zsidó rendjei, a Nyomorultak 1967. óta. Sokféleképpen el lehetne kezdeni az 1981. augusztus 29-én megrendezett nemzetközi country-találkozó történetét - akár Kolombusz Kristófnál is, aki Amerika felfedezésével megtette az első lépést afelé,, hogy az aurópai népzenék az új világ földjén egy egységes, jellegzetes népzenévé forrjanak össze. A másik véglet az, hogy annak a bizonyos szombati napnak a reggelével kezdjük - akkor, amikor kinyitotta kapuit a budapesti Asztalos János ifjúsági park és az egész napos eseménysorozat közönsége betódult. Talán mégis az a leghelyesebb, ha valahol a kettő között kezdjük és föltesszük magunknak a kérdést: ugyan mi köze van a mai magyar fiatalságnak ahhoz a zenéhez, amely egy távoli földrészen, a távoli múltban keletkezett és pár évvel ezelőtt még a nevét sem hallottuk? Nem fölösleges ezt a kérdést megválaszolni, hivatalos személyek többször is föltették már, gondterhelt homlokráncolás kíséretében. Ezért fontos helyükre tenni a dolgokat, elsősorban azt leszögezve, hogy a country minden ellenkező hiedelem ellenére nem a hetvenes években tört be Magyarországra, hanem még az ötvenes évek végén. Mert mi is történt? Az amerikai népzene sokáig két különálló mederben hömpölygött: a feketék zenéjét Rhthm és Bluesnak, a fehérekét Country és Westernnek nevezték a lemeztársaságok, saját használata a végletekig leegyszerűsítve a bonyolult képletet. Aztán az amerikai Délen egy fiatalember, bizonyos Elvis Presley zseniális érzékkel összeolvasztotta a kettőt és ezt az ötvözetet idestova csaknem harminc esztendeje rock and rollnak nevezik. A két tőről eredő, erős törzs aztán számtalan ágat-bogat növesztett, mígnem a hatvanas évek elején kisarjadt rajta a tömegmozgalmat indító, hallatlan lendülettel rajtoló beat A Beatles első éveiben vegytiszta rock and rollt játszott a hamburgi mulatókban, e dalokban még világosan fölismerhető a country dallamvezetése, strófaszerkezete, harmóniavilága csakúgy, mint a R és B lüktető, off-beat ritmusa. Akkoriban ez a zene volt a levegőben és ez a zene állt idehaza a támadások kereszttüzében. Szidták, mert nyugati, szidták, mert hangos, de legfőként azért szidták, mert zabolátlan, nyers és tiszteletlen. A beat azonban megharcolta a maga harcát, csatát nyert - és a csatanyerés sodorta végül a vesztébe. A zene alapvetően közösségi művészet - ha létrehozásában néhányan nem vesznek részt, minőségi változáson megy keresztül. Abban a pillanatban, amikor a zenész eltávolodik a közönségtől, fellép egy dobogóra, vagy pláne bevonul a hangversenyterembe, hiába játssza ugyanazt, amit kint az utcán, az mégsem lesz ugyanaz. Amikor az amerikai négerek rájöttek, hogy a búfelejtőnek énekelgetett, bendzsózgatott dalokért pénzt kaphatnak, a jazz, mint népzene meghalt és létrejött ugyan a jazz, mint koncertműfaj, születtek ugyan halhatatlanjai, mint Louis Armstrong, vagy Ella Fitzgerald, Art Tatum, vagy Oscar Peterson - a közönség mégis szegényebb lett. Szegényebb lett az együttzenélés lehetőségével, kirekesztődött abból, hogy amennyire a maga szerény tehetsége engedi, részt vegyen a produkcióban - akár csak annyival is, hogy ritmusra tapsol, vagy dünnyögi a dallamot. A történelem ismétli önmagát - ugyanez történt később a beatzenével is. Aki a klubokban izzadtan ropta a rock and rollt és a szünetben odahívta asztalához a zenészeket egy sörre, aki a saját magnószalagjával segített az együttes repertoárjának felfrissítésében, egy idő után azt vette észre, hogy kedvencei lemezfelvételre járnak, majd a kedvencek végül el is tűntek a szeme elől és nem maradt más, mint a produktum: a zene, amelyhez korlátlan mennyiségben hozzá lehet férni, hiszen kiadják lemezen és éjjel-nappal azt ontja a rádió, viszont ehhez a zenéhez neki, a srácnak már nincs köze, mert az új dalok már nem a mólón vagy a parkban születtek egy jól sikerült buli után, abban a hangulatban, amelyben több százan osztoztak akkor, hanem a stúdiók hangszigetelt mélyén, ahová ő a lábát sem teheti be, már a kaputól elküldenék. Ezek a dalok, amelyeket az új bandák adnak elő, bizonyára sokkal nehezebbek, összetettebbek zeneileg, vért izzadhatott a billentyűs, vagy a szaxis, amíg följátszotta, viszont éppen merte ilyen komplikált, nehéz, virtuóz, a srác nem tud mit kezdeni vele. A zene, amely valaha az övé volt, orvul kicsúszott a lába alól és elindult a Parnasszus felé. A srác ott maradt az ezernyolcszáz forintos NDK gitárjával és nem tud mit kezdeni vele, mert ha nem akarja röhejessé tenni magát, meg sem próbálja azt, amit a hatvanas években még bátran megtehetett: hogy egy szál gitárral előadja a házibulin a heti slágerlistát, miközben a többiek, akik nem tudják a szöveget, dúdolják hozzá a vokált. Partra vetett halként vergődött a srác, amíg ki nem nőtt abból, hogy az ilyesmi érdekelje, megnősült, gyerekei születtek, az öccse közben fölfedezte a hard rockot, mert ott ordítani lehet, a húga meg a diszkót, mert ott öltözni és villogni lehet. De azt a meghitt hangulatot sehol sem lehetett megtalálni, a gitár a sarokba támasztva porosodott, csak olyankor került elő, amikor nagy néha összejött a régi banda, nosztalgiázni. Az amatőrmozgalom, amely tucatszám dobta fel a zenekarokat a hatvanas években, szép csöndben sorvadozott. Egy rövidke, lázas periódusban a közép-európai népzene próbálta betölteni a lélekben tátongó hiány, felvirágoztak a táncházak, megsokasodtak a tekerőlantosok és a köcsögdudások. Csakhogy ez a népzene azt az úrt nem töltheti be. Semmi esélye rá, hogy tömegmozgalommá váljék, mert nincs köze a mához. Az évszázados dallamok, táncok lehetnek szépek, kedvesek, művésziek, tiszták, bármik a világon, de szomorú az az amatőrmozgalom, amelyik megreked náluk. Mintha az amatőr festők beérnék azzal, hogy képtárba járjanak és lemásolják az ott függő, klasszikus festményeket... A táncházak mozgósítő ereje hamar alább is hagyott, felvirágzott a hard rock, hogy újabb botránykővé váljon, majd igazi, tömegőrületet produkált a diszkó és a két irányzat összecsapása által kavart vihar a pohár vízben elterelte a figyelmet a legfőbb gondról: az amatőrmozgalom agóniájáról. Felnőtt egy generáció, sőt talán kettő is, amelyik úgy járt koncertre, mint a moziba: passzív befogadóként. A legtöbbnek már egyáltalán nincs is gitárja. Nem kerülgetem tovább: szerintem ma a country-zene kínálja a legtöbb lehetőséget arra, hogy feltámadjon az amatőrzenélés A túlkomplikált rock helyett valami egyszerűre, a hangorkán helyett természetes hangokra van szükség és erre önként kínálkozott a rockot anyanyelvként értő, érző srácok számára a két elfelejtett - vagy épp sohasem ismert - gyökér: a blues és a country. A blues a feketék zenéje. Következésképp: fájdalmas, keserű, szenvedéssel és szenvedéllyel teli zene. Ugyanebből az okból rétegzene is - játszani is, hallgatóként átélni is csak az tudja igazán, aki szegény, beteg, öreg, néger rabszolga a múlt század elején az amerikai Délen. Ilyenből, minden ellenkező híresztelés ellenére, végtelenül kevés van nálunk. Játsszák a bluest, ráadásul jól, szeretik is a srácok, de az a gyanúm, hogy inkább azt szeretik benne, amit az utóbbi évek hard rock irányzataiból átültettek belé a hazai előadók: a szakadtságot (ami az eredeti bluesban még nyomorúság), a kívülálllást (ami a feketék összetartozás-érzésének a fonákja). Ez a blues nem az a blues, ez a blues ugyanúgy koncertzene, mint az eddig említettek - és mégis, áttekinthető formái, szigorú szabályokhoz igazodó szerkezete révén sokkal közelebb engedi magához a hallgatót, mint amazok. A country nyitotattabb műfaj: nem rétegzene. Előadói és rajongói vannak minden korosztályban és minden társadalmi rétegben. Tanya Tucker tizenhárom évesen már sikeres country-énekesnő volt és hatvan felettiek is szép számmal akadnak a country-sztárok között. Countryt énekel az USA-ban a fekete bőrű Charley Pride, a később diszkóba tévelyedett, ausztráliai Olivia Newton-John, az indián Buffy Sant-Marie, a holland John Denver, country-énekes volt a korán elhunyt olasz Jim Croce, a countryból indult és soha nem távolodott el tőle a Simon és Garfunkel kettős, amelynek egyik tagja magyar, a másik német származású. A country kebelére tért meg, ott aratja új sikereit a rock and roll több egykori sztárja - például Jerry Lee Lewis, Carl Perkins és Brenda Lee. Country-együttes a hollan Pussynat, countryt énekel a francia Joe Dassin, sőt még a Rolling Stones is lemezre játszott egy vérbeli country-dalt. Sokáig folytathatnánk a sort - azoknak a névsorát, akik ezt a hagyományokon alapuló, egyre elevenebbé váló irányzatot választották kifejezési formájukul. A fenti, meglehetősen vegyes összetételű listát tarkíthatnánk még tovább, de most már ideje egy éles kanyarral a budapesti találkozó felé fordulni, mert az itt fellépett művészek is nagyszerűen megfelelnek e célra. Jó néhány éve érlelődött már ez a fesztivál, Magyarországon is egyre-másra alakultak a country-együttesek, a környező országokból is érkeztek hírek, a lemezek, sejteni lehetett, hogy ha sikerül összehozni a találkozót, nem akármilyen zenei élményben lesz részünk. A szervezés, tekintve, hogy hat ország zenészeit kellett időre összetoborozni, hallatlanul nagy feladat volt. Az Express utazási iroda, a KISZ Központi Bizottsága és a VIII. kerületi KISZ-bizottság minden elismerést megérdemel, mert a találkozón nemcsak, hogy incidens nem történt, de jószerével még illuminált embert sem igen lehetett látni, rengeteg kisgyermekes szülő várta meg a későre tolódott befejezést, mert látták, hogy ide a zenéért jönnek az emberek, nem azért, hogy botrányt csináljanak. A kora délután, 3 órakor kezdődő műsor első résztvevője nehéz feladatot vállalt: a még járkáló, a fűben helyet kereső, nézelődő emberek figyelmét kellett a színpad felé fordítani. Az elsőként színpadra lépő a Spirit együttes alig negyedórás műsora éppen csak arra volt elég, hogy helyükre érjenek a sörrel, fagylalttal megpakolt nézők. (Fontos adalék a fesztivál történetéhez: enni- és innivalót az utolsó percig lehetett kapni.) A Kormorán együttes elektromosított, dél-európai zenéjétől többen felkapták a fejüket: itt nem erről volt szó, ennek semmi köze a countryhoz... Ami igaz: ez a program, lett légyen bár mégoly színvonalas, kilógott a többi közül. Lendületes, erőteljes európai folk-rockot játszik a Kormorán, lehet, hogy ez az együttes rálelt a kátyúból kivezető egyik útra, de ezen a fesztiválon a közönség nem erre számított. Jócskán a műsor elején, harmadiknak következett a csehszlovák Jiri Brabec együttese. 1958-ban Brabec volt az első csehszlovák rock and roll együttes alapítója és 1966-ban nyergelt át countryra. Ugyanazt a pályát futotta be tehát, amelyet Jerry Lee Lewis, a műsora is bizonyította ezt: a nagyszerű zongorista Brabec főként klasszikus rock and roll-daloakt adott elő, de a country ízeit mindvégig érezni lehetett a műsorban. A nálunk már nagylemezről is ismert Brabec nem okozott csalódást. Tolcsvay Béla triója következett volna a műsorkiírás szerint, de a programnak ez a része elmaradt. Tolcsvay lemondta a fellépést. E volt az egyetlen disszonáns mozzanat az egész fesztiválon, a színpad mögött ideges hangulat lett úrrá, végül a 100 Folk Celsius mentette meg a helyzetet: fél órával a kitűzött időpont előtt, negyedikként ők léptek a színpadra. Oldott hangulatú, sodró tempójú műsorukat sokfelé ismerik már az országban, a rádióban is több daluk hallható rendszeresen, ezért velük kapcsolatban egy elméleti fejtegetést kockáztatok meg. A 100 Folk Celsius rátalált egy kifejezésre, amely dióhéjba foglalja a country-zene egyik legfontosabb jellemzőjét. A képlet roppant egyszerű, s mindössze két szó: "jó öreg" Több daluk címében szerepel, azt hiszem, inkább csak játékból, talán maguk sem tudják, milyen lényeges pontra tapintottak ezzel. Gondoljunk bele, milyen régóta nem hallottuk ezt a két szót így együtt! A beat-mozgalom ezzel a jelszóval indult: Ne bízz senkiben, aki elmúlt harminc éves! Akik ezt először hirdették,azóta negyvenen felül járhatnak, de a tanítás érvényben maradt. A country-zene a rock többi irányzatával ellentétben nem a szakadék mélyítésén, hanem a híd építésén munkálkodik. Az otthonkeresők, a szeretetre vágyók, a harmonikus munkások zenéje volt a country, s ilyenek minden korosztályban akadtak. Ez a zene senkitől sem idegen, aki a jó öreg életformát szeretné ezekben a zaklatott, hajszolt, bizonytalansággal terhes időkben viszontlátni. Ennyit a 100 Folkról - illetve még annyit, hogy a fesztiválon ők aratták az első zajos sikert, ők alapozták meg igazán a későbbi jó hangulatot. Bebizonyították, hogy mindegy, hányadiknak lép az ember színpadra, ha jó a műsora. Az NDK-ból érkezett énekes-gitáros duó, Peter és Paul követte őket. Az ő finom harmóniákkal színezett, bensőséges hangulatú zenéjük inkább a klubokban, néhány tucatnyi ember előtt él igazán, itt kissé elvesztek az óriási színpadon, a húszezer néző előtt, hiszen dalaikat a közönség nem ismerte, a német nyelvű szöveget is kevesen érthették, hanem amikor a tőlük amúgy sem távol álló Simon és Grfunkel-dalokra tértek át, ismét felforrósodott a hangulat és a közönség is ütemes tapssal csatlakozott a produkcióhoz. Az ezt követő szünetben elfogytak a Corvin áruház pavilonjában árult country-lemezek utolsó példányai is. Nem tudom, hogyan csinálták a Centrum Áruházak központjában, de tény, hogy sikerült vagy huszonöt olyan country-lemezt beszerezniük (sajnos csak kis példányszámban, bár némelyiket kazettán is), amilyenekért a country-rajongók azelőtt vagy súlyos pénzeket fizettek, vagy kilométerek százait utazták, útlevéllel a zsebükben. A lemezeket nem sorolom fel, aki hozzájuk jutott, úgyis örül neki, a többieket meg minek szomorítsam. A szünet után az Interfolk ugyanarra a sorsra jutott, mint a Spirit az elején - kitűnő koncertjük eleje ismét elveszett a jövés-menésben, de a végére ismét helyreült mindenki és a rádióból már ismert dalokra megint bejött az ütemes taps. Utánuk aztán valami egészen rendkívüli következett: a lengyel Maryla Rodowicz. Amikor ez a szőke, alacsony és molett énekesnő, aki a fellépés előtt terepszínű katonai gyaloglóruhában járt-kelt a színpad mögött, zenészeinek karéjában, végül átöltözve a színpadra lépett és hihetetlen energiával nekirontott a mikrofonnak, mindenkit elvarázsolt. Az egész fesztivál legkeményebb, leglendületesebb, legerőteljesebb programja volt az övé, a hangja erősítés nélkül is elért volna a park kerítéséig, egy pillanatig meg nem állt, lazán, fölényes biztonsággal vitte magával a húszezres közönséget, ahova csak akarta. Énekelt rock and rollt és countryt, lengyelül és angolul, a fesztiválokon részt vevő többi zenész lassan mind odagyűlt a színpad köré és őt bámulta. Észre sem vettük, hogy közben besötétedett és kigyulladtak a reflektorok. Várkonyi Eszter, a soron következő Bluegrass Pilgrims Band énekesnője óriási lámpalázzal várta a színpadra lépés pillanatát - érthetően, hiszen közvetlenül Maryla Rodowicz után fellépni minden énekesnőnek rendkívül nehéz feladat. A Bluegrass Pilgrims végül is csatát nyert: a rokonszenves szegedi zenekar megnyerő egyéniségű zenészei, bár szelídebb vizeken eveztek, mint a lengyel együttes, nagyszerű műsort adtak. Várkonyi Eszter kristálytiszta, csengő színezetű hangjával újdonság a pop-énekesnők között: nyoma sincs benne a rockban megszokott fátyolosságnak, "dögös" rekedtségnek. Az együttes annak idején angol szakos egyetemistákból alakult és a műsorukon azóta is hagyományos, eredeti country-dalok szerepelnek, angol nyelven. Meg kellene találniuk a továbblépés útját - első lépcsőfokként önként kínálkozik az, amivel a Hobo Blues Band, vagy az Interfolk kezdte: az eredeti szöveget magyarra fordítva énekelték. A Kanadából érkezette White River Bluegrass Band félórás koncertje - bevallom - nekem másfél órásnak tűnt, bár csak találgatni tudom, hogy ennek mi lehetett az oka. Az eredetileg öttagú együttesből négyen jöttek el Budapestre, ezéret egy szín már eleve lemaradt a palettájukról. A négy muzsikus mind kíváló a maga nemében, mestere, sőt virtuóza hangszernek, a zene mégis a műsor nagy részében monotonnak tűnt, a dalok beláthatatlan hosszúságúra nyúltak. Gyanúm, hogy a baj forrása a hangszerek rangsorolása: a White Riverben a legfőbb szólóhangszer a mandolin - a legkevésbé érdekes hangzású a country hangszerei közül. A közönség megcsodálta, ünnepelte az együttest, hiszen végül is kellemes, langyos nyárvégi estében kellemes, langyos félórát szereztek a sokaságnak. Sok ezer torokból felhangzó üdvrivalgás köszöntötte a színpadra lépő Bojtorján együttest. A fiúk maguk is meglepődtek ettől az ovációtól, amely eddig jóformán csak a "kőkemény, őszinte" rockot játszó bandáknak járt ki, ez a fogadtatás szárnyakat adott a zenekarnak: a nagylemezről, rádióból, tévéshow-ból, koncertekről jól ismert műsoruk vadonatúj színekkel, ízekkel gazdagodott. A közönség felforrósította a zenét, a zene tovább fűtötte a közönséget - igazi fesztiválhangulat támadt, a szó értelmében: a country-zene ünnepe. Bojtorjánékat alig akarták leengedni a színpadról, hogy a koncert végül mégis befejeződött, annak a magyarázata, hogy mindenki tudta: a nagyágyú, az amerikai George Hamilton IV. következik és kísérő zenekara részben a Bojtorján tagjaiból áll, tehát nem kell végleg elbúcsúzni tőlük. Negyedik George Hamilton ősei skótok voltak, de már régóta Észak-Írországban élt a család, amikor jó kétszáz évvel ezelőtt valamelyik Hamilton elhatározta, hogy áttelepül az Egyesült Államokba. Az énekes az USA Észak-Karolina államában született (egyenes ágon ő a negyedik, akit George-nak hívnak a családban) és éppen huszonöt évvel ezelőtt, 1956-ban indult el szűkebb hazájából, hogy világszerte híveket toborozzon a country-zenének. Így jutott a megtisztelő ragadványnévhez: a country-zene utazó nagykövete. Nemcsak nálunk, hanem több más országban, például a Szovjetúnióban és ő volt az első amerikai country-énekes, aki bemutatta ezt a zenét úgy, ahogyan az őshazában szó. Frankfurtban, egy ottani fesztiválon ismerkedett meg a Bojtorján együttessel és örömmel fogadta el tőlük a budapesti meghívást, mert - mint többször elmondta - a Bojtorjánt a világ egyik legjobb counntry-zenekarának tartja. (Hogy nem beszélt a levegőbe, azt bizonyítja, hogy ugyanilyen tartalmú levélben ajánlotta be a magyar együttest a country-zene fővárosában, Nashville-ben rendszeresen megtartott seregszemlére, a Grand Ole Opryra, ami körülbelül olyan rangot jelent, mintha egy nemzetközi tekintélyű operai szakember ajánlata valakit a milánói Scala évadnyitó előadására.) Hamilton nem világsztár, nincsenek saját slágerei. Jóval kevesebben isemrik, mint a műfaj szupersztárjait. Johnny Cash, Kenny Rogers és Kris Kristofferson együttvéve sem énekelt azonban annyi országban, nem létesített közvetlen kapcsolatot annyi emberrel, mint ő. Minden magakelletés nélkül, egyszerűen énekli a dalokat, minegy felmutatva őket: Íme, ez a country-zene. Nem azon munkálkodik, hogy továbbfejlessze, új utakra, új eredmények felé vigye a műfajt, ő beéri azzal, hogy minél több emberrel megismertesse az eddigi eredményeket. Vállalkozásnak ez sem csekélység. Budapestre mintegy tíz percet próbált együtt a három vendég a zenekarral, s utána Hamilton azt mondta: - Oké, nem lesz itt semmi baj. - Azzal visszament a szállodába, hogy ápolja a torkát, mert enyhén megfázva érkezett. A koncertre tehát úgy álltak fel a zenészek, hogy egyetlenegyszer sem próbálták végig a műsort - a dalokról csak annyi fogalmuk volt, amennyit a korábban meghallgatott Hamilton-lemezek alapján szereztek. Le is ment az első tízperces blokk, amikor Hamilton bejelentett egy olyan dalt, amely egyáltalán nem szerepelt a műsortervben. Kissé tanácstalanul néztek össze Bojtorjánék, de aztán belevágtak, eljátszották - és ettől kezdve semmi sem úgy ment, ahogyan előre megbeszélték. Hamilton ötletszerűen szedte elő a dalokat repertoárjából, köztük olyanokat, amelyeket a magyar zenészek soha életükben nem is hallottak. Hamilton egy gitárakkordot körbemutatva jelezte a következő dal hangnemét, közben a basszusgitárosa néhány fejmozdulattal mutatta a dobosnak a tempót és már ment is a dal - rögtönzött szólóbetétekkel, abszolút összhangban. A közönség többségének sajnos fogalma sem volt róla, hogy milyen ritka eseménynek tanúja: itt, ezen a koncerten az "improvizáció" szó visszanyerte eredeti jelentését. A basszusgitáros félreérhetetlen menetekkel igazította útba a magyar zenészeket és közben a szólógitáros, Bill Clark hihetetlen technikájú szólókkal kápráztatott el. Hamilton valósággal fürdött a sikerben, torokfájása nyomtalanul elmúlt, különös, púpos hátú gitárján egyre újabb dalokba csapott bele. Bojtorjánékon sem látszott, hogy már második órája szünet nélkül színpadon állnak. És még a következő programhoz is szükség volt rájuk. Az történt ugyanis, hogy Hamilton koncentjének befejezése után a műsorközlő bejelentette a Fonográf együttest, hozzátéve: bár a Fonográf feloszlásáról szóló rémhírek nem igazak, ma este mégis csak négyen vannak jelen... Tolcsvay László és Móricz Mihály tagjai ugrottak be. A többi Fonográf-koncerttől elsősorban ez különböztette meg a műsort - leszámítva Szörényi Levente kétcentisre nyírt haját. Egyébként minden a helyén volt: Szörényi Szabolcs létrája, Németh Oszkár kalapja, Bródy János fanyar humorú összekötő szövege és - country ide, vagy oda - a Little Richard énekel a koncert legvégén. Tizenegyre járt már, a hangosan beszélő még udvarias jóindulattal közölte a szétszéledő közönséggel, melyik kapun lehet tolongás nélkül az utcára jutni, a Nagyvárad tér szombat éjszakai bolyongói pedig meglepve nézték a szokatlan órában a tömeget, s benne a sok kisgyereket. Alighanem nagy fejtörést okozhatott nekik, hogy honnan jön ilyen későn ez a rengeteg jókedvű ember. Révbíró Tamás

0 komment , kategória: Rock Évkönyv 1981.

Címkék: strófaszerkezete, összeolvasztotta, leglendületesebb, szentháromsággal, magnószalagjával, felfrissítésében, szólóbetétekkel, tömegmozgalommá, félreérhetetlen, basszusgitárosa, lemezfelvételre, egyetlenegyszer, továbbfejlessze, szupersztárjait, ragadványnévhez, felforrósította, egyetemistákból, legerőteljesebb, bebizonyították, gyaloglóruhában, elektromosított, lemeztársaságok, leegyszerűsítve, homlokráncolás, bendzsózgatott, eseménysorozat, basszusgitáros, halhatatlanjai, tömegmozgalmat, kereszttüzében, magyarországra, harmóniavilága, létrehozásában, dallamvezetése, vállalkozásnak, magyarországon, főnixes Mici, szentháromsággal indulva, babiloni korokat, biblia történetéből, első lépést, aurópai népzenék, másik véglet, bizonyos szombati, reggelével kezdjük, budapesti Asztalos, egész napos, kettő között, távoli földrészen, távoli múltban, kérdést megválaszolni, country minden, Rock Évkönyv, Zeneműkiadó Budapest, Sebők János, Mici Mackós Annás, Koncz Zsuzsa, Vörös Oroszlán, Kolombusz Kristófnál, Asztalos János, Elvis Presley, Louis Armstrong, Ella Fitzgerald, Oscar Peterson, Tanya Tucker, Charley Pride, Olivia Newton-John, Buffy Sant-Marie, John Denver, Jerry Lee Lewis, Carl Perkins, Brenda Lee, Rolling Stones, KISZ Központi Bizottsága, Jiri Brabec, Tolcsvay Béla, Folk Celsius, Centrum Áruházak, Maryla Rodowicz, Várkonyi Eszter, Bluegrass Pilgrims Band, Bluegrass Pilgrims, Hobo Blues Band, White River Bluegrass Band, White Riverben, George Hamilton IV, Negyedik George Hamilton, Egyesült Államokba, Grand Ole Opryra, Johnny Cash, Kenny Rogers, Kris Kristofferson, Bill Clark, Tolcsvay László, Móricz Mihály, Szörényi Levente, Szörényi Szabolcs, Németh Oszkár, Bródy János, Little Richard, Révbíró Tamás,

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]