Benned áramló patak vagyok,
kilépek az idő vonzásából,
hallgatom a hangod,
én is mondok valamit,
valami semmiséget,
együtt fürdőznek a szavak,
kócos nagy kékségben,
majd elhalkul a szó,
és gyengéden szerelmeskedik
az alt a baritonnal,
sokáig nézem,
milyen szépek,
milyen szépen összecsengnek,
zene ez már,
zenébe mártott szavak.
Álmok földre eső gondolatain járok,
seperni kéne,
valami tökéletes tisztaságú seprővel,
s mire kész a szoba,
a lélek is szép fehérre tisztulna,
így őrizhetném
talán valakit mégis beengedhetnék,
egy kedves vendéget,
mint régen anyám a tisztaszobába,
halkan bekísérte,
mintha templomba menne,
de előtte titokban még benézett,
minden rendben van e
mikor a csipkével díszített szófára ülne,
csóksüteményt kínálnék,
mosolyogva nézném ahogy a méz íze,
cseppenként olvad az ajka szélén,
s ezt mondanám,
tessék itt van,
neked sütöttem az egész tálcával,
mind meg kell enni,
vaníliás porcukor van a tetején.
Úgy sétál a lelkembe ki és be,
mintha virágos rétre kirándulni menne,
vasárnap reggelente,
nevem soha ki nem mondta,
csak úgy csinál,
mintha nagyon szeretne,
csak úgy csinál,
mintha engem szeretne
nem hiszek a szép szavaknak,
egyszer volt hogy elhittem amit súgtak,
szívembe is beengedtem,
összes kincsem mind elvitte,
csak úgy csinált,
mintha nagyon szeretne,
csak úgy csinált,
mintha engem szeretne
piros virágokat tűzött hajamba,
lángba borult utánam minden utca,
amerre előle elrohantam,
valahogy mindig megtalált,
csak úgy csinált,
mintha nagyon szeretne,
csak úgy csinált,
mintha engem szeretne
mikor megkérdeztem szeret e,
szemembe nézve hangosan nevetett
és azt válaszolta,
ezek csak szép szavak,
csak úgy csinált,
csak úgy csinált,
nem hiszek én már,
nem hiszek én már a szavaknak.
Vége lesz a bánatnak,
úgy eltűnik ez a tél is,
akár a többi,
felébred a Nap,
s kéklő liliomlugason,
hozzánk lép a tavasz,
tudom,
holnap már,
karmazsinpiros folyók,
lágy hullámain táncolunk,
és csillagokat festünk,
az ég taftszoknyájának,
csipkeszegélyére
útra kelnek szívünkből
a szürke bánatvirágok,
jázminokat ültetünk helyébe
Adorján éjjelén,
gyertyát gyújt a képzelet,
fehér színe,
kezedre emlékeztet,
árnyék táncol a falon,
szívemig hajlong,
selyemszavak fénylenek
a függönykarnison,
jó így most nagyon,
bár tudom,
ha leég a viasz,
szétfoszlik a varázs,
akár a szerelem,
ha nem vagy velem,
s ami marad,
egy táncoló árny,
Adorján napján,
a házam,
gyöngyszürke falán.
Préselt szén fut a rajzlapon,
a kezed nézem,
remeg,
fekete-fehér képek sírnak benned,
szürke árnyak kísérnek,
reszket a lélek a papíron
vajon hol vesztetted el,
már megint a színeket,
majd a szivárványhoz felágaskodom,
ellopom belőle az írisz kékjét,
pitypang sárgát,
legyen piros is,
mint a pipacsszirom,
lenvászon lepedőre összegyűjtöm,
ha kölcsön adsz egy ecsetet,
több rétegben ráfestem,
ruha nélkül,
becsukott szemmel belefekszel,
mint sebre a gyolcsot lágyan rád tekerem,
közben altatódalt dúdolok,
veled maradok,
míg a bőröd beszívja a festék illatát,
és színesek nem lesznek az álmok,
ha majd felébredsz,
rám nevetsz,
ezt mondod,
szépnek látom már a világot
Offline
