|
2019-04-07 20:36:43, vasárnap
|
| |
| |
I. Jézust halálra ítélik
Az ítélet Feszült és késhegyre menő csend,
süket és átkiálthatatlan.
Mindenki tudja, hogy csak Ő szent,
Kiben a Szó világra pattant.
Pilátus szűköl, kezét mossa,
törülközik a FESZÍTSD MEG-ben,
míg derengő oszlopokra
a Kereszt sötét árnya lebben.
Ott állok én is, már előre,
bűneim méltán képviselnek.
Kiáltanék, de nincs még nyelvem.
Csak bámulok a hideg kőre,
szemem az égre s földre dermed:
Hová kellene térdepelnem?
II. Jézus vállára veszi a keresztet
A kereszt
Ki dolgozott egykor a gyalupadnál,
a gyalulatlan fát ölelheti.
A bámész népség föl-alá szaladgál,
s ha úgy kívánja, le is köpheti.
Nehéz elhinni, hogy így jár a végén,
mi szent volt, így roskadozzon a váll,
hogy két gerenda útkeresztezésén
találjon rá a megváltó halál.
Az elveszett bárány, ki voltam egykor,
ezen a vállon leltem meg hazám,
s most, hogy messze a tündöklő gyerekkor,
sajog minden kitépett lepkeszárny.
Ha én volnék a Kereszt egyik ága,
Mit karcolnék az üdvösség falába?
III. Jézus először esik el a kereszttel
Az első esés
Meg se mozdul a levegő. Akik még
reggel a tűznél ültek, elszéledtek.
Péter már valahol ledobta ingét.
Tagadásán a tűző napfény reszket.
Kiéhezett hull a vad bazaltra
utolsó útján megtörten az Ember.
Vérrel patakzó testét ölbe kapja
a kemény kő s tetézi gyötrelemmel.
Esem én is, de csak a bűn torkába.
Kóválygó fejem tisztán látni kába
és szememen a sűrű, vaksi hályog.
Kövülten állok, mint a sóbálványok.
Falábam sincs, és mégis csetlek-botlok.
Köröttem szakadékok, égő poklok.
IV. Jézus szent Anyjával találkozik
A találkozás
A titokba csak ő van beavatva,
finom metszésű száján ott remeg,
s míg átkozódnak bakók, fogdmegek,
zsoltárt rebeg halványra ájult ajka.
Az Asszony ő, a Szűz, az Isten Anyja,
a zajló árban nyíló rést kutat,
hogy könnyben ázó emberarcukat
bemárthassák isteni aranyba.
Micsoda perc! Tanú vagyok megint.
Fúvatlanul a szél arcon legyint:
a Találkozás észbontó kegyelme.
Én vétkeim, volna mit hallanom,
és szégyenkeznem mélyen és nagyon,
de átölel a Megváltó szerelme.
V. Cirenei Simon segít Jézusnak a kereszt cipelésében
A cirénei
Ez a csata a vállak ívén dől el.
Ha egy nem bírja, mellé lép a másik,
de meg kell küzdeni a gyors idővel,
mert győzni kell a végső roskadásig:
vinni a Fát, elültetni a Hegyre,
hogy rettentő szép gyümölcsöt teremjen,
hogy függjön ég és föld között lebegve,
Kiért egy ezred angyal itt teremne,
ha szólna... nem, de nem szól, némán néz rám,
mint Simonra, a termetes parasztra,
ki tovább álmodozna még a szénán,
de belecsöppent itt az áradatba.
Elsárgult testtel vergődik az Isten:
Simon vagy én, de valaki segítsen!
VI. Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak
Veronika
Aztán egy másik láb indul feléje.
Virágszál testet hordoz, illatát
elszállt nyaraknak, és ki tudja, mért, de
könny futja el szemének csillagát.
Kendő zizeg a csendes rémületben.
Puha selymén megáll a vérpatak.
Nem festi ennél meg hitelesebben
senkise már, milyen e drága Arc.
Veronika, hacsak lennék a kendőd,
csak a kendőd, se több, se kevesebb,
ha őrizném híven a szívemen nőtt,
kegyelem-vájta árkot, sebeket,
megélhetném talán a szép jövendőt,
mit a Kereszt egemre szegezett.
VII. Jézus másodszor esik el a kereszttel
A második esés
Permetezik a rettenetes átok
cserjére, fűre, fára.
Körülötte az óriási lárma,
az ezerfejű sárkány torka tátog.
Megint lehull. Másodszor immár.
Keresztje szára hegyes szögben
kapaszkodik a rögben,
felül álomba zuhant fejet himbál.
Mi mindennek vagyunk kitéve
járhatatlan utakra dobva,
árkokba, szurdokokba,
és nem látjuk, mivégre
tövis, korbácsolás és béklyó,
és mégis így jó.
VIII. Jézus vigasztalja a síró asszonyokat
Az asszonyok
Kiket boldog pír öntött el, ha rájuk nézett,
most színevesztett arccal jönnek, könnybe fúlt
szavuk dalba már nem szökik, a mélybe hullt,
magához vonzza most a vérködös igézet.
Megáll, lelkükbe lát, és hangja újra zeng:
Ne ontsatok könnyet a hunyó lámpabélre,
mikor kardélen szárad fiaitok vére.
Az árnyak nőnek, ím, a többi néma csend.
Viharsodortan, árván, mindig siratatlan,
frázissá koptatott eszmékhez szegezetten
állok azok között, kiket megért szívem.
Sírok velük az éjben, ujjongok a napban.
Egy percre megpihen vállamon keresztem,
aztán megyek, s minden marad a régiben.
IX. Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt
A harmadik esés
Harmadszor. Meddig számolunk még?
A bukást ki jegyezgeti?
Tikkasztó szomját nem a beborult ég,
csak a föld melle emteti.
Már nincs embernyi magasságban,
lenn a kövek között pihen
s bár maréknyi por van a szájban,
nem tört meg benne semmisem.
Ahogy a summás aratókat
sem sújtja le a nap heve,
ahogy a fülledt csöndbe olvad
s fölkel újra a friss zene,
egyre csengőbb kövekre lépdel
szívébe rejtett énekével.
X. Jézust megfosztják ruháitól
A vetkőztetés
Csak azt vehetik tőle el, amit adtak.
De mit is adtak ők? Csak rongyokat.
Kik maguk is mindennél rongyosabbak,
vetkőztetik, ki náluk boldogabb.
Még így is, pőrén, föltépett sebekkel,
szűz testével a baljós égig ér.
Csúffá tesszük - határozták el reggel,
s előttük áll a föltétlen tökély.
Ha nézek este kristályos tükörbe,
elmém biceg, vágyam-kedélyem görbe,
bizony e kép a kedvemet szegi.
Szörnyülködöm, rám hull az éj homálya:
Hogy lennék én Teremtés-koronája,
Ki napjait féregként tengeti?
XI. Jézust a keresztre szegezik
A keresztre feszítés
Még azt sem engedik meg, látod,
művét maga fejezze be.
Rásújtanak a kalapácsok,
húsába fúr a szög hegye.
Mások dolgoznak annak szobrán,
Ki egy világot alkotott,
kinek szavában zúg az orkán,
s lángra gyúlnak a holnapok.
Neked most le kell térdepelned,
mert a kereszten fekszik Ő
s imára mozdítani nyelved.
Lehet, hogy most vagy utoljára
Vele s nem lesz rá már idő,
ha rád szitál az esti pára.
XII. Jézus meghal a kereszten
A kereszthalál
Aztán megint függőleges a test, a fa,
szélesre nyílnak a sebek.
Alattuk János, Mária
sáppad, remeg.
Rendül a föld, a csillagok,
a kárpit is kettéreped,
közli velünk a hírt, amint megíratott,
hogy beteljesedett.
Állok messze, időben, térben is,
mint aki silbakol,
és nem tudja, hol az út, merre visz,
hol van az egy-akol,
de mindenen túl Benne hisz,
akár a jobb lator.
XIII. Jézus testét leveszik a keresztről
A levétel
Ahogy megszabadul a szögektől, egyszerre
anyja ölébe hull, mint egykor Betlehem
hűs éjjelén, de már nem sír, csak meztelen,
s éneklő angyalok sem szállnak el felette.
De Nikodémus s József arca gyöngyözik,
mert mérhetetlenül nehéz, akit a mélység
magának megkívánt, íme, görnyedve, hétrét,
holtan is csak anyja ölébe költözik.
Két páratlan szív elhaló páros magánya
odaszegez a sziklához, megtorpanok,
belékiáltom én is az alkonyi tájba
a századossal együtt: Isten Fia volt:
tévedhetetlen, bölcs és felülmúlhatatlan.
Halálba kergették, de él és halhatatlan.
XIV. A sír
Befektetik a kőbe vágott sírba.
Anyja le nem veszi róla szemét.
Feje alját is még megigazítja,
lesimítja a szikla peremét.
Azt hiszi, hogy csak elnyomta az álom,
s ha jót pihent, talpra szökken megint.
Ha meghalt is, erőt vesz a halálon,
s gyermekszemével újra rátekint.
Jónás is három napig volt a halban,
a bábból pillangó lesz, könnyű, szép,
s ha lerontják is ezt a templomot,
három nap múlva áll és fölragyog,
égnek feszíti oszlopát, ívét,
s Atyjához száll egy fényes pillanatban.
*
Tűz Tamás a pap-költő 1916. április 18-án született. A katolikus lelkipásztor sokoldalú, szerteágazó érdeklődésű fiatalember volt, és ilyen is maradt mindvégig.
...... ........... .............
Egyik visszaemlékezésében többek közt így vall: ,,A művészetek úgyszólván minden ága érdekelt. ... Érdekes, hogy a három transzcendens érték, az igazság, jóság és szépség közül leginkább a harmadik keltette föl érdeklődésemet. Az esztétikum bűvölt el." Igen, az esztétikum-hordozók közül különösképpen a szépirodalmat művelte. Ennek egyik ágaként a költészetnek, azon belül a lírának sajátos hangú mesterévé vált.
Egybehangzóan állítják tehát Tűz Tamásról, hogy méltó folytatója a Sík Sándor, Harsányi Lajos, Mécs László által megújított katolikus szellemű lírának. Évfordulós szokásunkhoz híven költőnk esetében sem a nyelvét, stílusát boncolgatjuk, hanem néhány példát hozunk arra, hogyan vall verseiben az édes anyanyelvünkről. Papi ember, ha költő, igencsak szótárában tudja a nagybetűs ,,Szó"-t, vagyis az Istent, a görögül Logoszt. Őnála is megtaláljuk: mint a kicsivel írandó ,,szó"-nak az éltetőjét. A magánhasználatra szánt keresztút ciklus legelején ennek lehetünk tanúi:
"Feszült és késhegyre menő csend,
süket és átkiálthatatlan.
Mindenki tudja, hogy csak Ő szent,
Kiben a Szó világra pattant."
Kanadában halt meg, de magyar földben, Győrött nyugszik Tűz Tamás. Akik Sík, Mécs, Harsányi líráján nevelődtek s tán otthonosak benne, azoknak is be kell látniuk: a staféta továbbvivője valamiképp másabb. Tűz Tamáshoz föl kell nőnünk. És a Tűz Tamás-i poézis épp e centenáriumon hozzátesz még valami fontosat: ̶ Föl kell nőnünk az anyanyelvhez is... |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Jézus a keresztúton |
|
|
|
Címkék: felülmúlhatatlan, magánhasználatra, átkiálthatatlan, gyermekszemével, anyanyelvünkről, útkeresztezésén, érdeklődésemet, mérhetetlenül, színevesztett, beteljesedett, különösképpen, egybehangzóan, szépirodalmat, szörnyülködöm, viharsodortan, tévedhetetlen, szégyenkeznem, centenáriumon, transzcendens, lelkipásztor, kereszthalál, továbbvivője, költészetnek, hitelesebben, anyanyelvhez, bemárthassák, emberarcukat, gyötrelemmel, belecsöppent, boncolgatjuk, szokásunkhoz, rongyosabbak, térdepelnem, megfosztják, gyalupadnál, magasságban, ítélet Feszült, hideg kőre, bámész népség, megváltó halál, elveszett bárány, vállon leltem, tündöklő gyerekkor, üdvösség falába, első esés, tűznél ültek, tűző napfény, titokba csak, zajló árban, szél arcon, kereszt cipelésében, vállak ívén, FESZÍTSD MEG-ben, Isten Anyja, Cirenei Simon, Alattuk János, Isten Fia, Harsányi Lajos, Mécs László, Akik Sík,
|
|
Offline
