|
2019-12-22 08:05:37, vasárnap
|
| |
| |
Nem tudom én, mi volt velem ezen a napon. Csak tettem-vettem céltalanul, mintha kerestem volna valamit vagy valakit; mintha a szoba nem az lett volna, mint máskor, mintha nem találtam volna meg magamat.
Kiálltam néha a vadászház ajtajába, s elnéztem a messze tájat, a havas, erdős hegyoldalakat, a ködös völgyet, aztán újra bementem a szobába, megraktam a tüzet, és néztem, amíg a tuskó lángra kapott.
Aztán megint csak egyedül lettem, mintha vártam volna valamire, vagy el kellett volna mennem valahova.
- Szenteste gyere be majd, fiam - mondta nagybátyám, de én nem ígértem semmit.
- Tavaly is egyedül voltam - mondtam, és ez igaz is volt.
Egyedül voltam, de nem hiányzott senki. Sötétlő alkonyattal gyertyát gyújtottam, eloltottam a lámpát, és ünnep lett egyszerre körülöttem. A sötét ablaküvegben fellobbant a kis láng, és visszanézett rám, mint az emlékek emlékeztetője, régi karácsonyok messze világossága és élő szemek, amelyek elhunytak azóta.
Akkor békesség lett a szívemben s imádság most semmi. Csak nyugtalanság és tétova vágy, amelynek nem volt neve.
Kiálltam újra az ajtóba, s az erdőszagú, nyers levegő mintha megmosta volna tétova gondolataimat.
- Haza kellene menni! Igen - gondoltam, s egyszerre más értelme és célja lett mindennek. Ámbár késő van már - akadékoskodott bennem valaki, de az elhatározást már nem változtathatta meg senki és semmi. Az órám ugyan már három napja megállt, de nem is volt rá különösebb szükség, és nem is húztam fel újra. - Csütörtök van, és délután három óra lehet - gondoltam -, esetleg fél négy... Átvágok az erdőn, és még világoson leérek az országútra. Onnét már csak hét kilométer a falu.
Lázas sietséggel rántottam fel a bekecset, hátizsák, puska, és szinte vidáman csattant a zár, mert mintha a sötétséget és a szorongást zártam volna az alkonyodó szobába.
Aztán neki az erdőnek és a hegynek.
A völgyben sűrűsödött a köd, de itt, fenn még világos és tiszta volt minden. Valahol a magasban holló károgott, s egy másik válaszolt neki messziről.
Alkonyodott, s én megálltam kicsit szuszogni, mert itt meredek volt a hegy nagyon, és már kimelegedtem. Az út egy kanyargós, régi fahordó út volt, és pihenés közben arra gondoltam, hogy okosabb lesz egyenest északnak átvágni az erdőn, mert így rám sötétedik. Talán több is volt, mint három óra, amikor elindultam...?
Irányt vettem hát északnak, s erre a hegyoldal nem is volt olyan meredek. Itt már nem lehetett sietni, mert bokrok közé értem, és nagyobb is volt a hó.
Jobbra egy elhagyott kőbánya volt, azért még egy kicsit balra húzódtam, miközben megállapítottam, hogy nem lehetett buta ember az, aki először kimondta a közmondást, hogy “Járt utat a járatlanért el ne hagyd!" A fahordó út, ha kanyarog is, mégis biztosan levezet az országútra, én meg itt bolyongok össze-vissza...
Nekifordultam hát újra a meredeknek, de most már bizonytalanul, és nagyon megörültem, amikor a hegyoldal újra lejteni kezdett.
- Valahol itt kell lenni az útnak - gondoltam, de meg is döbbentem abban a pillanatban, mert enyhe szél mozdult alulról, és ritka ködöt hajszolt maga előtt.
- Úristen, csak köd ne legyen! - fohászkodtam, de ebben a sötétedő délutánban nem hallgatott rám senki. A köd kúszott, mint az igazságtalan ítélet, s én már térdig jártam benne. Aztán derékig, aztán, ahogy mentem a hegyoldalon lefelé, egyszerre elborított mindent.
Megálltam.
- Arra volt észak... - gondoltam, de már nem voltam biztos benne... - De igen! Arra volt észak, és én balra húzódtam a kőbányától!...
A szél egyre terelte a ködöt, ami lucskos páraként tapogatta izzadt nyakamat.
De azért mentem. Lassan, az igaz, mert már nem lehetett látni, csak pár lépésre, de tartottam az irányt, amelyet egyre bizonytalanabbnak éreztem. Ki kellett kerülnöm egy-egy bokrot és nem voltam biztos benne, hogy a régi irányra álltam-e vissza...
S a köd egyre vastagodott.
- Van erre valahol egy szénégető kunyhó gondoltam -, ha azt megtalálnám, talán ki lehetne húzni reggelig... Tüzet raknék...
- Kellett neked a Szenteste... - csikorgott bennem a szemrehányás -, otthagytad a meleg szobát... Tüzet rakni? Hiszen itt csepeg minden a ködtől...
De azért mentem, bár ez már csak út vesztett tántorgás volt.
- Mennyi idő lehet? - gondoltam, csak hogy gondoljak valamire, és ne arra, hogy tökéletesen eltévedtem.
Aztán ritkult a köd, s annyit még láttam, hogy kiértem az öreg erdő szélére, s megbotlottam egy frissen vágott tuskóban.
Ezt a vágást én nem ismertem, de ha ismertem volna se veszem semmi hasznát, mert újra vastagon elborított mindent a köd.
De azért lassan és ijedt konoksággal, meg-megbotolva, szinte tapogatva mentem egyre-egyre, míg végül nekimentem a régi szénégető kunyhónak. Körüljártam, kitapogattam a bejárást, az avult, nedves szalmát, és inkább lerogytam, mint leültem.
Ez egy kicsit megnyugtatott, de hamarosan fázni kezdtem, és arra gondoltam, hogy ha nem is fagyok meg, reggelig halálos nyavalyát szedek össze. Hiszen nem lehet több, mint hat óra, vagy talán annyi se...
Édes Istenem!
Aztán csak ültem, de hogy mennyi ideig - nem tudom. Régi karácsonyesték jutottak eszembe, régi barátok, és gyermekkorom egy kályhája, ami mindig meleg volt...
Régi nyarak lobbantak fel előttem, szénaboglyák a napsugaras, meleg réten, és régi tüzek, ahol szalonnát pirítottunk.
Nagyon fáztam!
Pedig nem volt nagyon hideg, de az ideges útkeresésben agyonizzadtam magam, s a verejték, mint a hideg hólé, folyt le a hátamon.
- Uram, Isten, hát itt pusztulok? Vagy jobb lenne elindulni? Csak ültem, s amennyire lehetett, összehúztam magam.
A köd hol ritkult, hol sűrűsödött, de látni nem lehetett semmit.
- A gyertyákat eddig már meggyújtották, a szobában gyantás fenyőszag és a szeretet puha melege...
Az erdőben megzendült a szél, s a köd mintha most visszafelé folyt volna le a völgybe.
Kimásztam a kunyhóból, s a szél mintha vizes lepedőt borított volna a hátamra, de a köd ritkult, és néha mintha az eget is látni lehetett volna.
- Káprázat - gondoltam, de aztán nagyot dobbant a szívem, mert megláttam egy apró kis csillagot. Aztán még egyet, aztán az egész Göncölszekerét, s a hátsó tengely végében, magasan - Uram Isten! - a Sarkcsillag! Észak! Egészen balra kellett fordulnom, mert erre egyenesen belemegyek az elhagyott kőbánya szakadékába.
Végigfutott a hátamon a hideg, de jól megnéztem az irányt, s mentem sietve a csillag irányába, amíg csak újra el nem borította a köd.
De most már nem bántam, mert negyedóra múlva a régi fahordó úton botlottam meg, és félóra múlva tapogatózva és meg-megállva bár, de kint voltam az országúton.
Most már melegem volt, mert kiléptem, amennyire lehetett, de aztán megálltam, és hálás szívvel néztem fel a ködös boltozatra, mert az a gondolat formálódott ki bennem, hogy az emberi élet nyomorúságában, félelmében és sötétségében irányt mutató sok csillag mind-mind ugyanaz a csillag, mint az Idők, Királyok és Pásztorok útmutató betlehemi csillaga.
Mire letalpaltam a hét kilométert, már csak vendéglátó nagybátyám volt ébren, és meglepődve, szinte ijedten nézett rám.
- Valami baj van?
- Nem... nincs... csak elkéstem... a gyertyagyújtásról. Nagy volt a köd...
- Nincs semmi baj, fiam - nevetett -, csak annyi, hogy az órád megállt, a naptárod meg siet. Ma ugyanis szerda van, és holnap lesz Szenteste, és a gyertyagyújtásról már semmiképpen nem késel el... |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Karácsonyi üdvözlet |
|
|
|
Címkék: megállapítottam, göncölszekerét, nyomorúságában, változtathatta, karácsonyesték, akadékoskodott, emlékeztetője, hegyoldalakat, gondolataimat, nekifordultam, meggyújtották, bizonytalanul, megnyugtatott, agyonizzadtam, elhatározást, kitapogattam, nyugtalanság, útkeresésben, kimelegedtem, szemrehányás, sötétségében, megbotlottam, gyermekkorom, ablaküvegben, igazságtalan, fohászkodtam, szénaboglyák, visszanézett, letalpaltam, karácsonyok, alkonyattal, világossága, pirítottunk, alkonyodott, tökéletesen, pillanatban, lett volna, vadászház ajtajába, messze tájat, ködös völgyet, tuskó lángra, sötét ablaküvegben, emlékek emlékeztetője, órám ugyan, szorongást zártam, alkonyodó szobába, völgyben sűrűsödött, magasban holló, másik válaszolt, hegy nagyon, elhagyott kőbánya, kicsit balra, Fekete István, Édes Istenem, Uram Isten,
|
|
Offline
