Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
Francesco Petrarca, a szerelem nagy költője, a szonettek at
  2020-10-21 20:30:06, szerda
 
 







FRANCESCO PETRARCA, A SZERELEM NAGY KÖLTŐJE, A SZONETTEK ATYJA


Francesco Petrarca (Arezzo, 1304. július 20. - Arquà, 1374. július 19.) itáliai költő, esszéista, filológus, a humanizmus egyik legjelentősebb alakja, akit a “szerelem nagy költőjének" és a szonettek atyjának is neveznek. Életműve évszázadok óta befolyást gyakorol az olasz és az európai költészetre, hatása érződik Magyarországon is Balassi Bálinttól a kortárs Rózsássy Barbaráig.

Fő műve a Daloskönyv (Il Canzoniere). A kötet darabjaiban Petrarca az emberi lélek csodálatos területeit, az emberi szenvedélyek világát énekli meg.

A versek ihletője a Petrarca által Laurának (laura = babér, babérkoszorú) nevezett hölgy. A kötet 366 költeményt tartalmaz, melyekben nem annyira az imádott női alak, Laura a fontos, hanem a költő érzelmei, megfigyelései önmagáról, a vágy hatalmáról, lelki szenvedésről, boldogságról, boldogtalanságról. Ezekben a versekben a kedves elérhetetlen, a szerelem egyszerre jelenti a boldogságot, beteljesületlenség miatti boldogtalanságot. A költő szerelme Laura halála után sem szűnik meg, de ekkor a reménykedés helyett a visszaemlékezés hangján szól verseiben. A kötet versei óriási hatással voltak a későbbi korok költőire.

1327. április 6-án, nagypénteken, a klarisszák avignoni templomában pillantotta meg először Laura de Novest, élete nagy szerelmét, verseinek legfőbb ihletőjét.

A szonett a reneszánsz korában az olasz Francesco Petrarca nevéhez kapcsolódik, a reneszánsz korában népszerűvé vált versforma, kötött formájú vers.

“Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért olyan halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?"



Francesco Petrarca - Videó - nem magyar nyelvű!

Link



Francesco Petrarca Daloskönyve

Link



Petrarca összes szerelmi szonettjei

Link









APOLLÓ ÉS DAPHNÉ

Apolló, hogyha él még drága vágyad,
amely Thessáliában gyúlt ki benned,
s imádott, szőke fürtjét nem feledted,
ámbár az évek egyre-másra szálltak:

hol tőrbe estél, aztán én utánad,
óvd ezt a tisztes Lombot, ezt a szentet,
ha - mert fénylő arcod felhőkbe rejted -
rá lomha dér s bús ég haragja támad.

S szerelmes-szép reménységed jegyében,
mely megtartott keservektől lesújtva,
a fullasztó leget fújd messzi tájra.

Akkor - csodás - láthatjuk majd a fényben
mi Asszonyunk, hogy karjait kinyújtva
a fűben ül, s árnyékot hint magára.










ÁLDOTT A NAP, A HÓ, AZ ÉV


Áldott a nap, a hó, az év, s az évnek
ama szaka, órája, perce s egyben
a szép ország is, melyben rabja lettem
két szép szeme büvös tekintetének.

Áldottak az első gondok s remények,
melyeknek árán elszerelmesedtem,
s az íj s a nyíl, melytől sebet szereztem,
s a sebek is, melyek szivemben égnek.

Áldottak hangjaim, mik szerteszálltak,
Hölgyem nevét búgván a messzeségben,
s a sóhajok, a könnyek és a vágyak;

s áldott minden lap, melyen megkisértem
dalolni őt; s a gondolat, mi szárnyat
nem kap más senkiért, csupán csak érte.

(Ford.: Sárközi György)







FRANCESCO PETRARCA DALOSKÖNYVE


Magamban, lassan, gondolkodva járom
az elhagyott, a puszta, néma tájat,
s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,
hol a homokban emberé a lábnyom.

Menekvésem csak ez; rejtőzni vágyom
az emberek elől, kik rámtalálnak,
mert arcom őrzi visszfényét a lángnak,
mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.

S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,
folyók és erdők érthetik meg éltem,
mert máshol mélyen rejtve van keserve.

De bármilyen vad s zord utakra törjek,
el nem hagy Ámor, ő kíséri léptem
vitázva, kérdezgetve és felelve.


Fordította: Szabolcsi Éva










AZ ÉDES DOMBOKON ÉN OTT MARADTAM


Az édes dombokon én ott maradtam,
nem hagytam el testi távozásban,
előttem lengnek; s egyre nyomja vállam
a drága súly, amely Ámor miatt van.

Csodálkozom magamon önmagamban,
hogy nem dobtam el a távolodásban
szép jármomat, bár levetni kívántam,
tart, mennél óbban, annál szorosabban.

És mint a szarvas, nyíltól sebesülten,
a mérgezett vesszővel az oldalában
fut, s jobban szenved, ha fut hevesebben,

én is balról nyílvesszővel találtan
emésztődöm - habár részben gyönyörben -,
kíntól hullok, s lankadok a futásban.

Fordította: Weöres Sándor








XIV. SZONETT


Ha, merre őt találom, arra nézek,
S Madonnám bűvös arcza rám ragyog,
S eszembe' forgatom a fényességet,
Amelytül olvadok meg lángolok:

Remegve, hogy közéig már az enyészet,
S hogy már a végtől messze nem vagyok,
Megyek, mint a kit vakká tőn a végzet,
S ki, czélja nincs bár, tovavánszorog.

Megyek - s futok előle a halálnak...
De hajnal bármilyen rohanva járjak,
A vágy nyomon követ mindenfelé.

Némáji megyek; hisz bánatos szavam
A népet sírni kényszerítené:
S én szívesebben így sírok: magam







9. SZONETT LAURÁHOZ


Ha nem szakad meg addig életem,
nem sorvaszt el a szenvedés a bánat,
és életed ezüstös alkonyának
végnapjait veled megélhetem,

ha ősz leszel és szemed fénytelen,
s nem ékíti kacér virág ruhádat,
arcod bársonya színtelenre sápad,
s rózsáira csak én emlékezem,

akkor erőt ad majd a szerelem,
hogy felsoroljam azt a sok napot,
órát, percet és hosszú éveket,

melyek miatt gyászt öltött életem,
ó, akkor majd kárpótol sóhajod,
s megszépíti a holt emlékeket.







HA NEM SZERELMET


Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

Miért sirok-rivok, önként ha égek?
S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes szenvedése,
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
fázom hő nyárban, s égek puszta télben.

(Ford.: Sárközi György







ITÁLIÁM /CXXVIII/


Itáliám, bár a beszéd hiába,
s nem gyógyul sok halálos
sebed, melyeket testedszerte látok,
hadd sóhajtsak, mert sóhajomra vár most
Tiberis, Arno tája,
s a Poé, hol nagy búsan meditálok.
Ki e földre leszállott,
hogy irgalmazzon: ó, Egek Királya,
hazánkra bár egy pillantást bocsáss le,
és könyörülve lásd be:
ok nélkül mily gonosz háboru járja;
s őket, kik Mars szavára
gőgben megkövesedtek,
lágyítsd Atyám és szívüket emeld fel.
S volnék akárki, engedd,
hogy meghallják igazad énekemmel.

Ti, kiknek a sors kezetekbe adta
gyeplőjét szép hazámnak,
hogy is nem ébred bennetek a részvét,
láttán idegenek rontó hadának?
Miért kell hogy itassa
barbárok vére földünk annyi rétjét?
Hiún tévedtek ismét:
keveset láttok, hivén látni sokra,
pénzsóvár szívben hűséget remélve.
Kinek több hadinépe,
annál több ellenséget rejt a bokra.
Mily vizözön sodorta
vad pusztákról e népet,
elárasztván a hazai mezőket!

Ha önlelkünk nem ébred,
kicsoda üzze el nyakunkról őket?
A természet gondoskodott hazánkról
rakván az Alpok ormát
gátul közénk s a német düh elébe;
mégis nekirontott a vak mohóság,
mesterkedett galádul,
míg az ép testet rühvel nem lepé be.
Nos, egy-ketrecbe téve
úgy fészkelődik a vad s szelid állat,
hogy a jámbor húzza a rövidebbet;
még rosszabb, hogy e nemzet
sarja ama garázda siserának,
mely, mint könyvekbe láthatd,
Mariustól kapott oly
sebet, hogy máig is emlékezetben:
midőn is a folyóból
vért s nem vizet szürcsölt fáradt-epedten.

Császár, nem is mondom, hogy szanaszerte
szívük vére lepé be
a rétet, hála a latin vasaknak.
nem tudom, mily rossz csillag jelére,
győzelmed mégis az ég átka verte:
Te bűnöd, bár rád nagy dolgok bizattak;
köszönd hóbortjaidnak,
ha puszta lőn a föld legszebb hazája.
Mily bűn, itélet, vagy miféle törvény
a szomszédot gyötörvén
lecsapni mentett, elszórt vagyonára,
hajszolni héthatárba,
ölni s örülni közben,
hogy vérzik s lelkét áruba bocsátja?
Igazság szól belőlem,

nem düh s felebarátom csúfolása.
A zsoldos-cselt - hisz kézfelemeléssel
menti bőrét a német -
nem értitek meg ennyi próba árán?
Nagyobb a kár, miként csúfsága, félek.
Véretek szerte-széjjel
folyik, tőlük kegyet hiába várván.
Szállván hajnali órán
magatokba: mondjátok hogy becsülje
más azt, ki magát semmire se tartja?
Latin vér tiszta sarja,
magadról ezt az átkot már törüld le;
a bálványnak ne dülj be;
vak-hír, hiába költi,
hogy égből szállt le; ha e szörnyű falka
furfanggal fog legyőzni,
mienk a bűn, nem a természet adta.

Nem ez a föld, amelyen megszülettem?
Nem ez az ősi fészek,
hol hűséges reménnyel fölneveltek,
a Haza, melyre bizakodva nézek,
az anyaföld, amelyben
atyánkfiai rendben elpihentek?
Az Úr adjon tinektek
ehhez szivet: s lássátok meghatottan
a nép szemében könnyeit a gyásznak,
s hogy az Isten után csak
bennetek hisz, remél; ha irgalom van
szivetekben s ha nyomban
mutatjátok: e hű nép
fegyvert ragad s a csata gyorsan eldől;
mert a régi dicsőség
nem halt ki még az itáli szivekből.

Urak, nézzétek, az idő futása
oly gyors, repül az élet,
és a halál nyakatokon maholnap.
Még itt készüljetek fel, hisz a lélek
mezítlen, s mint az árva,
kétes útján magában bujdokolhat.
E völgytől búcsuzólag
elvessetek dühöt, rátartiságot,
a békesség megannyi mérgezőjét,
s kik társaik gyötörték,
időtöltésből: méltóbb múlatástok
eszeljétek ki mármost,
kezdvén vitézi próbán,
avagy tisztes tanulmányokba bújva;
itt lenn így ki-ki jól jár,
s nyitott előtte az egeknek útja.

Énekem, azt tanácslom,
illendőképpen mondd el az okát, hogy
mért célszerűbb kerülnöd büszke főket,
ama fenekedőket,
kik gyűlölik, mert régi rossz szokások,
a jó-szót s igazságot.
Inkább próbálj szerencsét
jóért küzdő igazak szűk körébe,
s kérdvén: mi az, mi megvéd?
Azt kiáltom: a béke, béke, béke!

Jékely Zoltán








KELETEN MÁR LÁNGOLT A SZERELEMNEK


Keleten már lángolt a szerelemnek
szép Csillaga, és az Északra szálló
Fényes Szekér, a hét csillagból álló,
sugarakat lövellve elkerengett;

rokkához kelt anyó, amint derengett,
s borzas-mezítláb fújta a parázsló
szenet; itt volt a szeretőkre váró
bús óra, melyben sírnak és merengnek.

Ekkor tűnt fel már-már halott Reményem
szívemben, és nem a szokásos úton,
mit álom zár s a nedves ujjú bánat.

Mennyire más volt, mint valaha régen!
Ne félj! - mintha így szólott volna súgón -
még láthatod szemem s megnyílni számat.

Fordította: Sárközi György







MOST ŐRÜLT VÁGYAM VI.


Most őrült vágyam - eloldozva tőlem -
fürgén szegődik tűnt hölgyem nyomába,
Ámor igáját könnyedén lerázta
s röpül - míg lábam lassan lép - előttem.

Hiába hívom egyre vissza - ő nem
térít a jó, a biztos útirányba,



gyeplő, sarkantyú meg nem zabolázza:
a vágy makacs mén, s hívó szóm erőtlen.

S ha pányva fogja, zabla tartja féken,
ha szilajsága kezességbe tört épp:
vesztemre elragad, halálba tűnve.

Csupán azért, hogy egyszer majd elérjem
"babéros" álmom keserű gyümölcsét,
mely méreg inkább, mintsem ír sebünkre.










A NAP, A HÓ, AZ ÉVSZAK ÁLDVA LÉGYEN


A nap, a hó, az évszak áldva légyen,
s az évet, órát, pillanatot áldom
s a szép tájat, ahol elért sugárzón
szép szeme, és rabul ejtett egészen;

áldott az első édes szenvedésem,
mit éreztem, hogy megérinte Ámor,
az íj íve, a nyíl, sebezve, fájón,
és a sebek, szívembe vésve mélyen.

Áldott özönlő hangja dalolásnak,
mit hölgyem szólongatva szétfolyattam,
a sóhajok s a könnyek és a vágyak:

és minden ív és árkus áldva mostan,
melyen hírt szerzek néki, senki másnak,
s eszméim is, mind néki áldozottan.

Fordította: Weöres Sándor








NINCS BÉKÉM


Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.

Őröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.

Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,

nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.

(Sárközi György)







Ó, SZÉP SZEMEK - LXIII.


Ó szép szemek, elnézve síri színem
- mely mindenekben elmúlást idéz fel -
szánalmatok felindult, s égi fénnyel
köszöntve éltettétek árva szívem.

A jó erő, mely életben marasztott,
áldása volt az Ön csodás szemének
s angyal-hangjának, édes, lágy szavának.

Ön adta nékem, asszonyom, a létet.
Serkenté - mint az ostor lomha barmot -
a lelkemet, mely renyhe volt s kifáradt.

Boldog vagyok, mert szívemen a zárat
csak Ön nyithatja, mindkét kulcs kezében,
s ha kell, tovább hajózom bármi szélben,
mert Ön mit ád, számomra drága minden.







Ó JAJ, BE ROSSZ IS VOLT - LXV.


Ó jaj, be rossz is volt kezdetben, Ámor
midőn nyilával életembe sebzett,
s lassan királya lett az életemnek,
kormányoz engem égi trónusáról.

Nem hittem el, hogy íly erős a ráspoly,
s kikezdheti szilárdságát szivemnek,
kudarca teljes ím a képzeletnek:
így jár, ki többet gondol önmagáról.

Minden más védelem hiába mától,
a kérdés az csupán, hogy mind e kérést
elveti-é vagy pártfogolja Ámor?

Nem kérem már, hogy mérsékelje mérték
szívemnek lángolását, ám e lángból
kívánom, hogy Ő is megkapja részét.







PÓ, FÖLDI KÉRGEM...


Pó, földi kérgem bárhogy is sodorjad
vized hatalmas, száguldó folyásán:
a szellemem mélyen belül tanyázván,
erőd nem féli s másétól se borzad;

vitorlát jobb vagy bal felé se forgat,
mégis jó széllel, nyílként, vágya szárnyán
az arany Lomb felé lebegve száll már,
s erősebb, mint hab, szél, lapát s vitorla.

Egyéb folyók közt te királyi, büszke,
ki ott éred a napot, merre támad,
nyugaton százszor szebb Fényt hagyva messze:

csak földi részem hordja szarvad-ágad;
a másik, vágya szárnyával fedezve,
repül révébe édes Otthonának.







A SZEM, AMELYRŐL OLY FORRÓN DALOLTAM


A szem, amelyről oly forrón daloltam,
a kar, a kéz, a lába, arca, keble,
melyeknek láttán magam is feledve
az emberek közt elmagányosodtam,

a színarany haj, száz fényes bodorban,
angyal-mosolyt villantó játszi kedve
s mi még földünk menyországgá tehette:
most ott hever mind egy maroknyi porban.

S én mégis élek! Búban és haragban,
mert elhagyott a fény, mit úgy szerettem,
s romlott hajóm vihar tépázza-rázza!

A szerelem dalát így abbahagytam:
az ér kiszáradt bennem, és rekedten
csap át kifáradt lantom is sirásba.

(Sárközi György)







159. SZONETT


Szerelem! Állunk őt ámulva, kit
káprázatul küldött az ég a földre.
Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője!
Az angyal ő, ki földünkön lakik.

Nézd ritka köntösét, - hogy elvakít
elefántcsont-dísze s aranyja, gyöngye!
Mily andalítva ring e karcsú, gyönge
test, míg csábítja árnyékos csalit!

S a zöld füvet s ezer színű virágot
nézd: a vén tölgy alatt mind esdve kéri ,
hogy rálépjen, vagy csak érintse lába.

S a szem szikráitól kigyúlni látod
a felhőt, - földön, égen minden élni
s örülni kezd, amerre néz a drága.

(Fordította:Képes Géza )







162. SZONETT




Ti szerencsés füvek, boldog virágok,
kiken tapos mélázgató madonnám,
part, mely édes szavát figyelve andán,
szép lábának nyomát magadba zárod,

sima fácskák, friss lombbal ékes ágok,
halovány, kedves ibolyák a lankán,
sötét erdők, melyek fürödve lomhán
a Nap tüzében, oly sudárrá váltok,

ó, nyájas táj, ó, tiszta, friss erecske,
mely tükrözöd szép arcát s szép szemét is,
s élő fényétől gyúlsz tündökletesre,

irigylem tőletek tekintetét is!
Ne lássam itt ridegnek a követ se:
lángoljatok, hisz lánggal égek én is.







VÍG S BOLDOG SZIRMOK...




Víg s boldog szirmok, szerencsés fűszálak,
melyeken Asszonyom merengve lépdel,
vízpart, mely édes szavára felérzel,
s szép rajzát őrzöd némely lábnyomának,

zsenge cserjék, sarjadzó hamvas ágak,
violák, lepve vágy sápadt szinével,
árnyas erdők, miket sugár-tüzével
a nap délceggé növesztve eláraszt,

ó, gyengéd táj, folyóvíz tiszta sodra,
szép arcát, csillogó szemét szelíden
fürösztő, eleven fényként ragyogva:

vonzó mozgását tőletek de féltem!
Nem lesz többé e tájon árva szikla,
mely versenyt az én lángommal ne égjen!

Fordította: Szabolcsi Éva










 
 
0 komment , kategória:  Világirodalom  
Orth László versei III.
  2020-10-17 21:00:47, szombat
 
 




ORTH LÁSZLÓ VERSEI III.




Orth László, a tűzzel, szenvedéllyel, reményekkel teli 22 éves ercsi fiatalember még nem annyira ismert az olvasók körében, ám tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a száznál is több verse és prózája, melyek kivétel nélkül mind az élet nagy kérdéseivel, a szerelemmel, az érzelmekkel foglalkoznak.

,,A művészet egy eszköz,
Mi kitölti az ürességet,
Ég és Föld, ember és ember közt,
Ezzel ad némi reménységet"

,,Ki vagyok én, nem tudom,
Tán már tudni se akarom,
Élem az életem, törekszek a szépre,
Hogy szeretetet hozzak sorvadó létre."

Orth László



Link









III: SUTTOGÓ SZAVAK







ÁLMODOZÁS


Őszi délután,
Az ablakod oldalán,
Nézed a fákat,
A kopasz ágat,
A levelek lehulltak,
A zöldből megbarnultak,
Nézel az égre,
Mi beborult délre.
Szürke a táj,
A szíved fáj,
Elmúlt a nyár,
Nem tudod, mit csinálj.
Nincs kedved semmihez,
Nem tudod, magad hova tedd.

A télre gondolsz,
Várod, hogy szánkózz.
A fehér hópelyhek,
A karácsonyi ételek,
Szádban érzed ízét,
Nézed a karácsonyfa díszét,
Elolvad a hó és a jég,
Kiragyog a kék ég.

Kibújik a Nap,
Csiripelnek a madarak,
Az utcára kihallgatsz,
Gyerekek üvöltik: "Hurrá itt a tavasz!"
Kizöldül az erdő és a rét,
Fújdogál a meleg szél,
Felpezsdül az élet,
Búcsút intesz a télnek.

Eljött a nyár,
Mire várva vártál,
Strandon pihensz,
Víz után sietsz,
Hogy forró tested,
Gyorsan lehűtsed.
Lassan vége a nyárnak,
Az ősz lábai körüljárnak,
Lehűl a levegő,
Vihar jő,
Dörög az ég, s villámok csapnak,
Felébredsz a zajra, ahogy hadakoznak,
Mert egy őszi délután,
Felébredtél az ablakod oldalán.







ÁLMOK


Álmok, melyek szépségbe ringatnak,
Utat mutatnak fényes csillagnak,
Elvisznek oda, hol léted szebb,
De életedben soha ne feledd,
Ezek csak álmok, s nem a valóság,
Ebben ez a kínzó gyalázság.
Miért nem telesülhet vágyunk,
Reményekkel teli, szép álmunk?
Talán azért, mert ilyen az élet,
Ad, majd elvesz minden szépet,
Képek, melyek erőt adnak,
A szürkeségből kiragadnak,
Segítenek a bajban, s rosszban,
Süppedő, húzó, s nedves homokban,
Jövőt ad, s felejtet is,
De az érzés ál, hamis.
Nélküle viszont nem élhetünk,
Mert hiányában csak szenvedünk.
Segít, hogy túléld a mát,
S meglásd a holnap hajnalát.







ÁLMOS VAGYOK


Álmos vagyok, de nagyon
Nemsokára elalszom,
Pedig reggel van, nem este,
De álom kúszott szemembe.
Fejem lehajtom, nem hallok semmit,
Nem zavarok én senkit,
Ha egy órácskára lehunyom szemem,
Kipihenem magam, friss létem legyen.







ÁRTATLANSÁG




Olyan ártatlan, s szép,
Mint egy ragyogó kép,
A kisbaba piros arca,
Édes kis mosolya.
Olyan ártatlan, s okos,
Mint egy kis tudós,
Olyan naiv a kicsike,
És még olyan picike.
Kis kopasz feje,
S hatalmas barna szeme,
Ő maga az Ártatlanság,
S a nagybetűs Szabadság!







BÚCSÚ


Dohos levegő, penészes falak,
Szemedből a könny kifakad,
Oly szép emlékek törnek elő a mélyből,
Kifakad minden, egy érző szívből.

Érdes tenyered simogatja a falat,
Oh, ezernyi és ezernyi gondolat,
Mi lesz most, hogy elhagyod,
Hogyan fojtod el bánatod?

Lépcső, mennyiszer ültél tetején,
Hányszor átkoztad, hányan vagytok még?
Korlát, hányszor bújtál hozzá átölelve,
Bánatodban osztozva, a múltat feledve?

Minden megkopott, de minden a régi,
Pislákoló lámpák halovány fényei,
Hangok, mik ezer évesek,
De mégis, fejemen léteznek...

Kisgyerekként játszadozva, pöttyös labda gurul,
A szomszéd gyerek, ki könnyen bedurvul,
Az első édes csókot is te láttad,
A csalódásban is társad találtad.

Az első cigaretta füstjét is te szívtad,
Az első versem is te írtad,
Még mindig ott van, de a por belepte,
Falra vázolt apró kis versike.

Te voltál tanúm, mikor igent mondtam,
Te voltál, mikor boldog apa koromban,
Meséltem, miket csináltunk mi együtt,
És ez a mi titkunk, nem feledjük.

Most vérző szívvel állok előtted,
Könnyeim bevallom, csepegnek,
Isten veled, te legjobb barát,
Lépcső, és odabújós korlát.

Kimegyek, nem nézek vissza,
Hallom, ahogy óriás gép lecsapja,
Hatalmas vérszívó karjait,
Érzem életem emlék porait.

Fekete ruhában másnap elmegyek,
Hatalmas sírodra egy virágot teszek,
Hidd el, örökre szívembe zártalak,
És örökké bezárult e fájdalmas lakat.

2007.

Közkincs pályázat, korlát fénykép alapján







BŰNTUDAT


Bűn és bűntudat,
Ez együtt fakad,
Bűnben élni könnyed tett,
De bűntudattal élni nem lehet.







BÜSZKE GYERMEK


Különös téli éjszaka volt,
Fényesen ragyogott a Hold,
A gyermek a szobájában feküdt,
S zavaros gondolataiba merült.

Nem kellhetett ki az ágyból,
Nem nézhetett ki szobája ablakából,
Csak feküdt, szinte mereven,
Nem csodálhatta a hulló pelyheket!

Szobájában a fényt gyertya adta,
Kis zugát halványan világította,
Csak nézte a plafonon játszó bogarakat,
Mik a téltől félve bent maradtak.

Meleg dunyhák közt feküdt teste,
Hogy melegen tartsa őt az este,
Hideg volt kint, s bent a lakásban,
Nem égett a kandalló a kis szobában.

Arcán csurgott végig verejtéke,
Testében izzott forró vére,
Arcára volt írva minden fájdalom,
Minden, mi kínzó rágalom.

Anyja lépett be a szobába,
Borogatást hozott fia arcára,
Ezzel próbálta hűteni törékeny testét,
Szavaival ápolta érzékeny lelkét.

Csurgott a verejtéke, de a hideg rázta,
A halál felé vezető utat járta,
Egy kis csíny, mennyi bajt okozhat,
Kínzó szenvedést, fájdalmat hozhat.

"Anya, nemsokára meghalok?
Félek, én nem akarok!"
Anyjában végigszaladt a gondolat,
Lehet nemsokára egyedül maradhat!

Könnybe burkolódzott kék szeme,
S ezt súgta édes fia kis fülébe:
"Nem fiam, meglátod, jobban leszel,
A szeretet minket féltve ölel!"

Összeborultak, s már együtt sírtak,
Könnyeik hadával nem bírtak,
Az anya szorosan átölelte egyetlen gyermekét,
Tán utoljára szoríthatja így kis testét.

"Anya, ugye tudod, nagyon szeretlek! Téged?
Kérlek, ölelj meg, én annyira félek!
Kérlek, soha ne hagyj el soha!"
Remegő szájával ezt suttogta.

Az anyja nem bírta, kirohant,
Szíve majd összeszakadt,
Nem bírta nézni gyermekét,
Nézni kínzó gyötrelmét.

Tudta jól, tehetetlen,
Nem bírt tenni a betegség ellen,
Tudta, végig kell nézne.
Fia eltávozik egy örök életre.

Erőt vett magán a szomorú anya,
Gyermekét nem szabad magára hagynia,
Odament fiához, simogatta,
S halkan a fülébe suttogta:

"Ne félj fiam, mindig veled leszek,
Én soha el nem veszítelek,
Követlek én, bármerre mész,
Követlek, bármely útra is térsz!

Nem lesz úgy perc, ne lássalak,
Nem lesz óra, na halljalak,
Nem lesz soha, nem fogom kezed,
Mert örökre ott leszek veled!"

Megfogta kezét, szorosan,
Forró volt, mint tűz a kazalban,
A gyermek belenézett anyja könnyes szemébe,
Őszinte vallomásnak készült elébe:

"Anyám, ki életet adtál nekem,
És mindig fogtad két kezem,
Büszke vagyok rád, te vagy az életem,
Bocsáss meg, fájdalmat okozok neked!

Kérlek, ne sírj miattam, nem érdemlem,
Hogy könnyed szemedből értem csepegjen,
Gyere kérlek, hadd öleljelek,
Hadd mondjam el, mennyire szeretlek!"

Lassan halványodott a gyertya fénye,
Uralkodott már az éj sötétje,
Hideg szellő tört be a szobába,
Fekete holló szállt a havas párkányra.

Mindketten tudták, itt az idő,
Tudták már, mit hoz a jövő,
A gyertyák elaludtak hirtelen!
Oh, a világ, miért ily kegyetlen?

A gyermek már nem szorította anyja kezét,
Anyja már nem érezte fia forró leheltét,
Csönd lett a szobában, üresség szívében,
Csak ült némán a rideg sötétben.

Könnyei lassan peregtek arcáról,
Szívesen ordítana kínzó fájdalmáról,
De egyedül volt már, senki nem hallgatta,
Nem érdekelt már senkit fojtó bánata.

Ígéretet tett fiának, soha nem hagyja egyedül,
Elővett egy üveget, s kortyolt a méregből,
Egy mondat hallatszott még ki száján:
"Megyek hozzád angyal szárnyán!"

Holtan esett össze az anya,
Nem volt miért maradnia,
Most már újra együtt anya és gyermeke,
Örökkön együtt, ott fent a Mennybe!

Különös téli éjszaka volt,
Fényesen ragyogott a Hold,
A gyermek a Mennybe került,
S a szeretet tengerébe merült.







CSODÁS TÉLI ÉJSZAKA


Egy sötét téli éjszakán,
Ülsz az ágyad oldalán.
Merengsz a messzi sötétségbe,
Csillagok fénye ragyog az éjbe.
Hópelyhek hullnak egy sötét felhőből,
S egy alak előbúj a sűrű ködből.
Karimás kalapja és ballonkabátja,
Itt jelenik meg, s pont ma.

Tested el kezd remegni,
Mert ne tudsz feledni.
Előtörnek régi képek,
Giliszták, s ronda férgek,
Csúsznak, másznak melletted,
S feletted szörnyek lebegnek.
Egyre közeledik a titkos alak.
S szűkülnek a szürke falak.

Szíved, olyan hevesen ver,
Tested, mint egy kő, úgy hever.
Mozdulni se tudsz a félelemtől,
Lélegezni is alig a rémülettől.
Érzed, ahogy a vad idegen,
Egyre uralkodik lényeden,
Félsz, hogy mi lesz veled,
S kezed, a szemed elé teszed.

Várod, hogy az ismeretlen alak,
S az összemenő falak,
Végezzenek Veled,
Elbúcsúzol: Isten veled!
Felkészülsz a nagy halálra,
A misztikus másvilágra,
Látod, ahogy nyílik az ajtó,
S szívedben landol egy karó.

Hirtelen felugrasz az ágyról,
Üvöltve rohansz ki a szobából,
Eltűntek a férgek és a rémalak,
Helyükön maradtak a régi falak.
Kinyitod a falat, a villanyt feloltod,
A sötétből kibújó rémalakot látod,
Szíved megnyugszik, már nem ver hevesen,
Apád jött be szobádba hirtelen.

Boldogan rohansz oda, átöleled,
Szemedből a könny lassan csepereg.
Apád karjában megnyugszik lelked,
Ágyba fekteti felhevült tested.
Betakar, s ott marad Veled,
Te lassan lehunyod szemed,
Ő vigyáz rád egész éjjel,
Hogy többé ne harcolj a sötétséggel.







EGY PILLANAT


Gyors, rohanó világban élünk, mi emberek,
Mint némafilm, életünk úgy pereg,
Az utcán, mint vonat, úgy robognak társaink,
Mint termék, gyár monoton sorain.
S ha egyszer meglátsz egy szerelmes párt,
Kik egész életükben a másikra várt,
Megcsókolják egymást érzékien, de hevesen.
S az idő lelassult, szinte teljesen,
Szíved mélyébe boldogság költözik hirtelen,
Rájöttél, e világ nem oly kegyetlen,
Aztán fejed elfordítod, s lassan mész tovább,
Éled tovább léted monoton világát.







ELVESZTEM


Elvesztem, nem találom magam,
Csak sodródok a folyamban,
Saját magamban vesztem el,
Kérdésemre senki nem felel.

Elvesztem, magányosan járok,
A gondolataimmal együtt szállok,
Hova, merre visz az utam?
Hol találom meg magam?

Gondolataim szanaszét szállnak,
Egymásra nem találnak,
Elvesztem, vége mindennek,
Nincs így értelme az életnek!







EMLÉKEK


Ablakomon fagyos jégvirágok,
Az utcán összenéző szempárok,
Hideg, hűvös lett az éjszaka,
Mindenki siet valahova.

Én csak nézek ki az ablakon,
Szemem tágra nyithatom,
Figyelhetek, nézhetem őket,
Az elsuhanó szép időket.

Oly szép emlékek feljutnak,
Mik eddig a mélyben lapultak,
Az elsuhanó pillanatok,
Rajtuk mosolyoghatok.

Mindenki rohan, de itt bent,
Nyugalom és halk csend,
Csak a gondolatok, emlékek,
Mik a mélyről feltörnek.

Mennyi szép pillanat,
Mennyi szép gondolat,
Mi meghat, megragad,
Suhanó e forgatag.

Az idő is lassan jár,
S már üres a kinti táj,
Mindenki otthon van már,
S a gondolatom is alászáll.

Emlékek, visszakúsznak a mélybe,
Megmaradva ínséges időkre,
Hol kell majd a boldog pillanat,
Ezernyi szép gondolat.







ESZTELEN


Fent a magasban ül egy ember,
Minden időt egynek szentel,
Annak, hogy másokat rommá tegyen,
S mástól mindent elvegyen.

Ül ott fent egymagában, magányos,
Ő az egyetlen kard nélküli harcos,
Csak irányít ezreket a halálba,
A pokol vérengző kapujába.

Nincs joga, de mégis ő határoz,
Nem ért máshoz, csak a halálhoz,
Ahhoz, hogy fájdalmat okozzon,
S vérengzést szítson, s fokozzon.

Ő egy esztelen gyilkos, mint Néró,
Szerinte a vérengző hatalom a jó.
De ha ő feláll trónja kényelméből,
Más ül, helyére egy pillanaton belül.

A trón megváltoztat, gyilkossá tesz,
Ha beleülsz, nép kezedbe hatalmat tesz,
De csak azért, mert félnek, gyávák mind,
Félnek vezér nélkül, odakint.

Ő az, kire ezernyi fegyveres hallgat,
S fegyverük által, milliók halnak.
Mert egyetlen őrült, esztelen,
Parancsba adta hirtelen.

Ártatlanok, kik semmit nem tettek,
Mégis ők, kik bűnhődnek,
Észre se veszik, s egyetlen perc alatt,
Életük sodró viharának vége szakad.

Esztelen, ki kioltja az életet,
Kioltja az egyetlen szépet,
Mi az ártatlanoknak adatott,
Mert más jót nem kapott!

Könnyű fentről parancsot osztani,
Bársonyszékben, ezreket fosztani,
Nem látni, s nem hallani a könyörgést,
A fájdalmat és a hatalmas szenvedést.

Könnyű így ítélkezni ezrek fölött,
Minden szép, s jó között,
Lelkiismeret nélkül birtokol,
S ha nem, megtorol.

Háborúkat szít világszerte,
Félőn néznek e esztelen emberre,
Hogy ki lesz a következő áldozat,
Ki e világon nem maradhat.

Koholt indokkal teszi rá kezét,
Egy hazára, s követeli a részét,
S a szép az, hogy odaadják,
S őt a megváltónak tartják.

Pedig ő nem vált meg senkit,
Csak kihasznál mindenkit,
Aztán, mint rühes kutyát,
Elhajtja a kihasznált hazát.

Nem ember az ki ilyet tesz,
Hogy a másiktól csak vesz,
Kihasznál, majd odébbáll,
Szíveknek ez nagyon fáj.

Magának akarja az egész világot,
Erdőt, fűt, s minden virágot,
Nem elég neki az óriási hatalom,
Ezrek fölött lévő kínzó uralom.

Volt, mikor csak úgy támadtak másokra,
Nem nézték, hogy kit is gyilkolva,
Nyomnak el egy egész népet,
Szabadságban többé nem élhet.

Nem lenne baj, ha egyedül lenne,
S senki neki nem hinne,
De vannak kik, vakon követik,
S tetteit nem ellenzik.

Ez lett a baj, e világgal,
Hogy esztelen emberekkel szárnyal,
S ha esztelen örültek irányítanak a jövőben,
Nem lesz szép e csodás Földben.







ÉLETEM VÉGÉIG


Életem végéig, hű társ leszek,
Életem végéig, adok is, s veszek,
Életem végéig, segítek a bajban,
Életem végéig, nem lesz rajtam,
Bűn, s mocsok, mi e világon fertőz,
Tiszta leszek, mint a víz, s forró tűz.

Életem végéig, téged szolgállak,
Életem végéig, csak téged látlak,
Életem végéig, csak rád nézhetek,
Életem végéig nem vétkezhetek,
Senki ellen, e romlott gúnyos világban,
Mert lelkem elvész, a világi homályban.

Életem végéig, gyáván raboskodom,
Életem végéig, megalázkodom,
Életem végéig, láncolt rab leszek,
Életem végéig, belőlem étkezzetek.
Belőlem, mert feláldoztam magam értetek,
Raboskodó estemből egyetek, hogy ti éljetek!







FALAK


Átölelnek, néma, fehér kezükkel,
Nem szólnak semmit, csak állnak,
Minden kis szót hallanak fülükkel,
Nem tesznek semmit, csak várnak.

Mire? Azt nem tudom meg soha,
Beborítja őket a pór sötét fátyola,
Csak állnak, nem szólnak hozzám,
Állnak, mint katona, mogorván.

Átölelnek, néma, fehér kezükkel,
Csend, szavak nélkül is tudják,
Látják fehér, csillogó szemükkel,
Életük végéig a dísz sort állják.













FEKETE MELÓDIA


Fekete nap, fekete emberek,
Fekete Hold, fekete lelketek,
Fekete szemek, fekete minden,
Fekete száj, fekete kincsem,
Fekete szép, fekete homály
Fekete csúf, fekete sár,
Fekete fa, fekete jó,
Fekete domb, fekete hó,
Fekete rózsa, fekete virág,
Fekete lét, fekete világ,
Fekete lap, fekete írás,
Fekete toll, fekete vívás.
Fekete holt, fekete élő,
Fekete rét, fekete felhő,
Fekete minden, fekete átok,
Fekete ég, fekete álmok,
Fekete ég, fekete madarak,
Fekete ember, fekete hallgatag,
Fekete ló, fekete állat,
Fekete munkás, fekete fáradt,
Fekete fehér, fekete szín,
Fekete édes, fekete szín,
Fekete könny, fekete baj,
Fekete arc, fekete haj,
Fekete utca, fekete ház,
Fekete torta, fekete máz,
Fekete élet, fekete minden,
Fekete én, fekete kincsem.







HAZÁM
. . . . . . . . . . .




"Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar,
Bölcsöd az, s majdan sírod is, mely ápol, eltakar"
Így szól dicső Szózatunk első két sora,
Melynek igaz, s bölcs, minden egyes szava.

Ezred éve élünk Kárpátok lágy ölében,
Lankák, s völgyek ölelő kezében.
Hegyek óvnak minket, vigyázznak létünkre,
Minden titkunk féltve őrizve.

Hegyek oldalán ezernyi szőlőtőke,
Édes bor vörös, s fehér nedűje,
Ez oltja szomját a magyar embernek,
Ez ad színt a magyar életnek.

Zöldellő erdők, virágos rétek,
Sűrű lombok közt, szűk ösvények,
Ezernyi tiszta patak csordogáló vize,
Öleli hazát, mint védő keze.

Sárgán aranyló búzamezők a messzeségben,
Együtt hajladoznak a langy szélben,
Ezernyi madár száll a kék égen,
Eljőnek ők minden évben.

Balaton kék vize halk, s csendes,
Mint nyugalom szigetén lenne, kedves,
A nyugalom tengere,
A Balaton hullámzó kék vize.

E kis hazában, ezernyi régi emlék,
Mit múlt ősi anyja ellék,
Őrzi magyar ember, félti mindentől,
Mert büszke rá, mit múlttól örököl.

Büszkén néz egy romos várra,
Vagy a múltban vívott nagy csatára,
Vállalja múltját, mindegy kudarc vagy dicső,
A múlt örök, s becsülendő.

E föld, miből mi vétettünk,
Életet adott mi nekünk,
E föld, e szent haza,
Létünk meleg otthona.

Jaj, hogy balsorsunk mindig megtalált,
Ez tükrözi hazánk fájdalmát,
Ezernyi csata zajlott az országban,
E csöppnyi vérző hazában.

Mindig a rossz oldalra álltunk,
De meg soha nem hátráltuk,
Szembenéztünk vele, s vesztettünk,
De lélekben soha el nem vesztünk.

Sokszor tiporták e hazát a földbe,
Lökték a végtelen, sötét mélybe,
Feledett mindig e vesztes haza,
Mert holt népe sírva, ezt akarta.

Oh, mily rég volt, mikor a hét vezér,
Büszkén felvágta lüktető erét,
S együtt közösen keresték a hazánkat,
Nagy árat fizetve, de magtaláltak.

Mikor látták Kárpátok lágy ölét,
Hegyek zöldellő szép völgyét,
Tudták már, ez lesz az új hazánk,
Hol békésen álhetünk talán.

Mikor volt utoljára dicső hadunk?
Mindig a rossz oldalra álltunk.
Hányszor éltünk elnyomás alatt?
Oh szívünkben hány seb felszakadt!

Mindig büszkén vállaltuk kik vagyunk,
Szívünkben, e hazának mindig helyet szorítunk,
Emlékezzünk azokra, kik értünk haltak,
Mert számunkra békét akartak.

Sírjuk fölött álljunk meg egy szóra,
Egy percet gondoljunk a múltra,
Hajtsuk meg előttük fejünket,
Hogy érezzék, tiszteljük őket.

Mi is ebből a földből vétettünk, s azzá lesz testünk,
Porból vétettünk, s majd azzá is leszünk.
Itt lesz majd végső nyughelyünk,
Hol örökre álomra hajtjuk fejünk.

Ne csak vegyünk, adjunk is a hazának,
Tiszteljük, hajtsunk fejet múltjának,
Óvjuk őt, vigyázzunk törékeny testére,
Ezt tette ezred év nemzedéke.

Ne okozz fájdalmat e szép hazának,
Ne hozz csalódást őseid múltjának,
Ne áruld el őket soha létedben,
E szép hazát ne hagyd cserben.







HOLTAK NAPJA


November első napján, tisztelgünk,
Halottainkra fájóan emlékezünk,
Virágot viszünk sírúkra,
Némán megállunk egy szóra.

Gyertyát gyújtunk értük,
S rájuk emlékezünk,
Egy imát is elmondunk magunkban,
Jó sorsuk legyen a másvilágban.

Teszteljük e napot, gyújtsunk gyertyát,
Hajtsuk fel a gyászoló özvegy fátylát,
Emlékezzünk némán a holtakra,
Ez a perc szóljon csak róla.







HOL VAN AZ IGAZSÁG?




Hol van az igazság, merre jár?
Mikor jő elénk már?
Eltűnt életünkből örökre?
Sose jő már eme földre?

Nem tudom, de már várom,
S csak szerény érvem javaslom,
E hazugsággal teli világban,
Higgyünk még a csodában!

Higgyünk abba, hogy eljő még,
Elment közülünk, olyan rég!
Keressük, csábítsuk újra közénk,
S ha jő, el soha ne üldözzék!

Szükség van rá, nem csak nekünk,
Hanem ezernyi utód, s gyerekünk,
Számít rá, hogy széppé teszi a világot,
S csodát hoz, mit várok.







HULLÓ FEHÉR CSILLAGOK


Este van, kigyúlnak a fények,
Csodája az éj, e földi létnek,
Nézem az eget, felleget,
Mik betakarták a sötét eget.

Fehéren pompáznak, a város fénye,
Világítja őket, s eltűnőben éj sötétje,
Fehér hópelyhek hullnak a tájra,
Fehér leplet vonva rája.

Mindent betakar a hó, a fehérség,
Gyönyörű a táj, szépség,
Hogy a tekintetet megragadja,
S engedni többé nem akarja,

Barna fáknak fehér lombja,
Kis utcának fehér dombja,
Fehér a háztető, fehér minden,
Fehér minden, nagyon szépen.

Csoda ez, s olyan szép,
Mikor így áld minket az ég,
De nem tart soká, jön a tavasz,
De jövőre a tél, újra hozza a havat.







ISKOLA
. .




Iskola-iskola,
Minek járok én oda?
Olyan, mint egy óvoda,
Csak nagyok járnak oda.

Általános első osztály,
A számolás is megy már,
Abbahagyni most lenne kár,
Jöhet a második osztály.

Lassan telnek az alsós évek,
Dogánál mindig halasztást kérek.
Azt mondják: jó útra térek,
De ezek téves hírek.

Már öt éve járok ide,
Osztályom az iskola elitje,
Mindenki hajt izibe,
Csak én nem illek ide.

Szüleid hajszolnak,
Nyugton nem hagynak,
Adjak esélyt magamnak,


Arra, hogy tovább tanuljak.

Bekerültem egy gimibe,
Nem tudom, hogy vettek fel ide.
A lányok belezúgtak Fridibe,
Mi meg nyomultunk előre.

Eljött az utolsó esztendő,
S jött egy sötét felhő,
Megcsapott egy furcsa szellő,
S ülök, mint érettségiző.

Sikerült minden,
Ezt nem értem,
Mert attól féltem,
Nem megy ez énnekem.

Most itt van a főiskola,
A gimisek nagy álma,
Az utam visz valahova,
Csak még nem tudom hova...











KARÁCSONYI ÉJSZAKA


Végtelennek tűnő, hosszú napokon,
Barangolok kihalt tájakon,
Fehér takaró alatt szunnyad a rét,
Lélegzetem eláll, gyönyörű e kép.

Kis házikó, gyertyák fénye,
Világosság a sötét éjbe,
Boldog család a fa körül,
Kéz a kézben együtt örül.

Örülnek, hogy együtt vannak,
Örülnek az ajándéknak,


Egy pillanatra megállnak,
Ki nincs velük, rá gondolnak.

Kint állok a havas tájon,
Szívemet csak fájdítom,
A könny kicsordul szememből,
A hó csak hull a sötétből.

Hátat fordítok a kis háznak,
Remegő lábaim alig járnak,
Nem nézek vissza soha többet,
Fájdalmas emlékek gyötörnek.







KINCS, AMI NINCS


Keresel, kutatsz, semmit nem találsz,
Fáradtan szíved börtönében sétálsz,
Keresed a kincset, nem találod,
Elvesztél, legyél is bárhol.

Kincs, mi nincs meg szívedben,
Volt vagy csak veszett a rengetegben?
Nem találod bent, se kint,
Ez az a kincs, mi nincs.

Sorvadt, érzelem nélküli szíved,
Nagy, hiányzó kincsed,
Az érzelem, mi a legnagyobb kincs,
De ez a csoda, benned nincs!







KIÚT AZ ÁLOMBÓL


Kopár táj,
Fakult homály,
Ködös minden,
Kiút nincsen.

Elindulok,
Nem tudok,
Lábam leragadt,
Egyhelyben maradt.

Megijedek,
Féltelek,
Mi lesz veled.
De baj nem lehet!

Itt vagyok veled!
Fogom a kezed!
El nem megyek,
Nem merek.

Együtt lépünk,
Nagyon félünk,
Kéz a kézben,
A sötétségben.

Ahogy megyünk,
Már nem félünk,
Fényt látunk,
Megállunk.

Egymásra nézünk,
Nevetünk.
A fényen kimegyek,
Majd felébredek.







KÖD


Köd ereszkedik le a tájra,
Senki nincs közel, s távolba,
Az orromig is alig látok,
Lassan, óvatosan járok.

Olyan, mint ha tél lenne,
Hideg, s hó is esne,
De csak a köd szitál az égből,
Sűrű permetben fentről.

Nyomasztó ez a szürke világ,
Az, hogy mindent ellep a homály,
Nem akarok mást, csak meleget,
Nyarat, s vizembe hűsítő jeget.

De a nyár még messze van,
Először még jő a téli had,
A hó, a hideg és a jég,
Oh, hány nap van még?

Meddig kell még várni a nyárra,
Meddig leszek még a homályba?
Meleget akarok forróságot,
Nyarat, s boldogságot.







LÁBNYOM A HÓBAN


Az est lassan leszáll a városra,
Én nézek, s közben álmodva,
Figyelem az elsuhanó alakot,
Ki a hóban nyomot hagyott.

Ki lehet ő, ily hevesen jár,
Tán emberi lét fölött száll?
Vagy ábránd csupán, képzelet,
Játszik velem az élvezet?

Ki lehet ő, nem tudom, csend,
A lábnyom mégis ott lent,
A hóba mélyen süppedve,
Nézek ki, görnyedve.







LÁTHATATLAN ISMERETLEN


Valaki jön, de nem látom,
Egy kéz megpihen vállamon,
Megfordulok, senki mögöttem,
Szavak helyett, csak hörögtem.

Csend van, de mégis, lágy hang,
Szólít, békét nem hagy,
Félelem helyett megnyugszom,
Még érzem kezét vállamon.

Érzem, erőt ad az idegen,
Bár lehet, már rég ismerem,
Ki vagy? Kérdezem, de nem válaszol,
A nyugalom, szívem mélyébe hatol.

Ki ő, tán tudni se akarom,
Lehet ő, az én angyalom,
Érzem jót akar, s nem hagy el,
Vigyáz rám, óv, s figyel.







LÉGY BÜSZKE RÁM


Atyám, e sorokat csak te olvashatod,
Jó anyámnak meg nem mutathatod,
Félek, ha olvasná soraim, hirtelen,
Összeesne, s elvinné a végtelen.

Fogságba estem apám, sajnálom,
Nem írható le az a fájdalom,
Mit érzek, hogy szégyent hoztam rád,
Már nem lehetsz büszke rám.

Tudom, én vagyok a mindened,
Az egyetlen kis gyermeked,
Aki szégyent hozott fejedre,
S fogságba esett egy életre.

Azért írom e sorokat, mert nem tudom,
Hogy világon van e maradásom,
Nem tudom, hogy élek e még,
Mikor megérkezik e levél.

Nem biztos már semmi sem,
Már felkészült fiatal lelkem,
Hogy itt hagyja a földi életet,
Mindent mi széppé tette a létet.

Nem tehettem semmit apám,
Nem viselkedtem gyáván,
Ezrek haltak körülöttem,
Én mentem, nem menekültem.

Azt tettem, mire neveltél,
Azt, hogy más életért,
Enyémet áldozzam, ha kell,
Még ha ezernyi holt is hever.

Ezrek közt rohantam életért,
Életet áldozzak egyetlen gyermekért,
Ki közénk keveredett hirtelen,
S a golyók szálltak esztelen.

Társaim estek össze mellettem,
Hideg rázta reszkető testem.
Szinte már megérintettem a gyermeket,
Mikor az ég elszólította e kis életet.

Holtan zuhant össze, kezembe esett,
Vérzett sebe, teste reszketett,
Ott térdeltem a forró vérében,
Üvöltöttem! Miért Istenem!?

A németek csak törtek előre,
Nem volt menekülés előle!
Megsebesítettek, nem volt mit tenni,
Nem lehetett vérbosszút, nem volt merre menni.

Tarkómhoz fegyvert szegeztek,
Áruló féregnek neveztek,
Agyon akartak lőni, mint egy kutyát,
Elhajítani, mint egy használt csizmát.

Felkészültem, én is ezrek közt vesztem létem,
Nem könyörögtem, nem kértem,
De megkegyelmeztek életemnek,
És fogolytáborba vezettek.

Ne aggódj apám, egy szó se jött ki ajkamon,
Ha azt kérdezték, ki vagyok, csak a rangom,
Mondtam nekik folyton folyvást,
Nem tisztelem én az árulást.

Kínoztak, ütöttek, s vertek,
Ha kellett, akkor éheztettek,
Megtettek mindent, hogy szóra bírjanak,
De én ellen álltam a kínzó kínoknak.

Szörnyű állapotok vannak a táborban,
Hatunknak egyetlen kicsi katlanban,
Kell aludnunk, s élnünk,
Földbe tiporják a létünk.

Mocskosak vagyunk, seben nem gyógyul,
Elegem van már a bajból, s búból,
Ha nem végeznek ki nemsokára,
Betegség visz a másvilágra.

Megváltás lenne a halál nekünk,
Ne kelljen itt szenvednünk,
Vannak, kik végeztek magukkal,
De én nem játszom a sorsommal!

Ha az a sorsom, hogy itt szenvedjek,
Az hogy kínzó fájdalma legyen testemnek,
Akkor elhiszem, s elfogadom,
Úgy várom majd halálom.

Szökni nem tudunk, e kegyetlen fogságból,
Menekülésünk nincs a haláltól,
Érezzük, hogy vár minket, hívogat,
Közben biztos kacag nagyokat.

Várjuk, mikor kerül ránk a sor,
Mikor folyik vérünk, mint a vörös bor,
Mikor száll ki lelkünk testünkből,
Mikor lesz szabad raboskodó lelkünkből.

A csontjaink kilátszanak éhezünk,
Éhínségtől szenvedünk,
Úgy bánnak velünk, mint állattal,
Mint az utcára vetett kutyával.

E sorokat azért írom apám,
Mert tudom, a halál vár rám,
S lehet ezek az utolsó szavaim,
S többet nem beszélnek ajkaim.

Kérlek légy büszke egyetlen fiadra,
Ki életét a hazáért áldozta.
Őrizzetek meg emléketekben,
Szárnyaljak a képzeletben.

Kérlek vigyázz jó anyámra,
S ne mondj átkot a hazámra,
Légy büszke rám, jó apám,
S gondolj néha rám!

Éljetek boldogan, drága szüleim,
Őrizzétek meg utolsó szavaim,
Értem néha gyertyát gyújtsatok,
Búcsúzok, Egyetlen fiatok.







MIÉRT?


Drága! E sorokat, Neked köszönhetem!
Mert kérdéseid mély nyomot hagytak bennem!
Miért vagyunk, s miért létezünk?
Mit várhatunk, nyugodjunk? Vagy félhetünk?

Vannak olyan dolgok az életben,
Mikre válasz nincs, esetleg véletlen,
Megtalálunk egy részletet az egészből,
De ezernyi új kérdés tőr ki a mélyből.

Miért létezünk? Miért vagyunk?
Egyáltalán meddig? Örökre maradunk?
Biztos nem időtlen időkig élhetünk,
Talán addig, míg hatalmasat nem vétkezünk.

Tudjuk, hogy mikor jön el a pillanat,
Vagy villámcsapásként fogad?
Holnap, egy hét, évek múlva?
Készülődjünk? Milyen hosszú útra?

Miért vagyunk egyáltalán idelent?
És mond, van valaki odafent?
Van rajtunk kívül más is az égben,
Vagy egyedül vagyunk a sötétségben?

Még nem válaszoltam, miért is vagyunk?
Talán azért nem, mert nem tudunk,
Választ adni e kényes kérdésre!
Senki se, se Te, és Én se!

Persze mindig lesznek, akik megmondják,
Hogy mi az igazság, és megválaszolták,
De ez egyszerűen lehetetlen,
Hiszen ez megismerhetetlen.

Van Isten, ki vigyáz, s figyel,
Hatalmas tágra nyílt szemekkel,
Irányítja sorsunk, akarata tükrében,
S mi csak bábuk vagyunk a kezében?

Azt hiszem kevés ezernyi élet,
Hogy tisztázzuk ezt az ismert létet.
Ismert? - nevetséges! - azt hisszük, mindent tudunk,
De a hatalmas tengerben csak egy apró csepp vagyunk.

Annyi kérdés van még tisztázatlanul,
S csak egyre több marad megválaszolatlanul.
De egy esetleges választ követ ezernyi kérdés,
S így oda a csodás, világmegváltó felismerés!







MIT ÉR...?


Mit ér az élet,
Ha nincs kiért élned?
Mit ér az élet,
Ha csak óvód és félted?
Mit ér, ha nem mozdulsz,
Csak állva koldulsz?
Mit ér embernek az ember,
Kihez fordulhat, ha mer?
Mit ér anyának a fia,
Ha nincs kihez fordulnia?
Mit ér gyereknek az anyja,
Ha nem talál megértést a szava?
Mit ér a pénz,
Ha nincs egy kéz,
Mi megfogja kezed,
Csak azért, mert szeret?
Mit ér a tudás,
Ha nincsen maradás,
Ebben a romlott világban,
A halál karmában?
Mit ér a halál,
Mi csak ordibál,
Vár minket odaát?
Találkozunk! Viszlát!







MŰVÉSZET SUGALLATA


A művészet egy eszköz,
Mely kitölti az ürességet,
Ég és föld ember, s ember közt,
Ezzel ad némi reménységet.

Reménységet ad az embernek,
E nagy, rohanó, s elveszett világban,
Arra, hogy élők legyenek,
E pusztuló, sötét homályban.

Nincs különbség gazdag, s szegény,
Fekete s fehér közt,
Itt mindenki szerény,
S becsüli eme eszközt.

Ez az összhang teszi széppé,
A szétszórt világ kis zugát,
Egyszer minden ember megérté,
A művészet lágy sugallatát.










NYOMASZTÓ SZÜRKESÉG


Vég van már a meleg nyárnak,
A mezőn hűvös szelek járnak,
Az ősz hideg karja körülfonja testem,
Belém hatol, nyomasztja lelkem,
Nyomasztó lett e szürkeség,
Költözz szívembe melegség!







ÖRÖKKÉVALÓSÁG


Egyetlen perc is tűnhet óráknak,
Az idő nem relatív, lassulhat,
Egy pillanat, mi szürke, örökké tart,
S azt kapod, mit sorsod adni akart.

Van, mikor élvezi az ember,
Ha egy perc órák alatt telik el,
Ilyen a forró csók, az ölelés,
Vagy egy hatalmas nevetés,
Ilyen a boldogság, egy pillantás,
S ily egy szerelmi vallomás.

De van rossz is abban, ha egy pillanat,
Órákon keresztül tart, s nyomaszt,
Egy kellemetlen dolog mi elkísér,
S váratlan kór megkísért,
Ily egy rossz szó, egy rossz pillantás,
Vagy a fülbe súgott hazug vallomás.

Nem kívánhatok Neked semmi mást,
Csak azt, hogy mindenben a jót lásd,
Legyen minél több boldog pillanatod,
Mi órákon keresztül rád hatott.







ŐSZI MAGYARORSZÁG


Barna, szürke, fekete,
Kopár színek tömkelege,
Eljött az ősz Hazámra,
A kis Magyarországra.

A levelek lehulltak,
Zöldből megbarnultak,
Az ég kékről szürkére váltott,
Így szomorítja e kis Országot.

A levelek, mint selyem,
Barnulnak a földre hevesen,
Mintha szőnyegen lépkednék,
Érintése oly gyengéd.

Szürke fellegekből eső csepeg,
Lágy szellőtől fák ezrei remeg,
Hűvös szél járja a tájat,
De csak lassan, Ő is fáradt.

Fáradt, mint minden ősszel,
Ő se harcolhat a sötéttel,
Lassan mozog, már szinte áll,
De muszáj, így lassan tova száll.

Körüljárja Kárpátok mezeit,
Viszi kis hazánk ősi híreit,
Szürkeséget hoz Magyarországra,
E világ apró kispontjára.

Hegyek és völgyek között,,
Mezők, s hegyek fölött,
Viszi szerte szét,
Itt az ősz, s közeleg a tél.

Végigjárja e szép országot,
Eme csodás kis külön világot,
Majd suhan tovább hirtelen,
Hogy másoknak is hírt vigyen.







ŐSZINTESÉG


Őszinteség, mi fontos az életben,
Ott lapul minden egyes lélekben,
De milyen mélyen, azt csak te tudod,
De ha nagyon lent, megbánhatod.

Előbb vagy utóbb kiderül az igazság,
S szörnyé válik a hazugság,
Légy őszinte és tiszta ember,
Ki bevall mindent, ha kell.







REGGEL
. . . . . . . .




Álmos vagyok egy őszi reggelen,
Szobámban a fényt nem lelem,
Nem találom saját magamat,
Eltévedtem a sötét éj alatt.

Hol vagyok? Ki vagyok?
Most épp mit is akarok?
Zavartan ülök az ágy szélére,
Pislákoló Nap fényére.

Szemem kinyitni alig tudom,
Fáradság látszik arcomon,
Szanaszét áll a hajam,
S nem találom önmagam.

Kávémat lassan szürcsölgetem,
Érzem, lassan felébreszt engem.
Már tudom, ki vagyok,
S nemsoká utamra indulok.







SUTTOGÓ SZAVAK




Hallod te is? Valami halk morajlás,
Csendben létező halk suttogás,
Hallod te is? Kérnek valamit, nem értem,
Suttogó szavaik, szinte elvesznek a létben.

Mit akarnak szavak, ki mondja azokat,
Vagy bennem van egy tékozló gondolat?
Nem értem, nem értem mit akarnak,
Suttognak, sejtelmesek maradnak.

Figyelem ahogy lüktet a szó újból-újból,
Egyre mélyebben szívemre nyomás zúdul,
Érzem, valami ki akar törni, de nem képes,
Érzem, valami várja a szabad létet...

Csend...

Nem hallod te se? Nincs halk morajlás,
Nincs már csendben létező halk suttogás,
Nem hallod te se? Nem kérnek már engemet,
Suttogó szavaik, egy perc, s feleded létüket.







SZÁMVETÉS


Sok mindent átéltem,
Volt, mikor féltem,
S volt, mikor, mint a gladiátor,
Olyan voltam, bátor

Soha nem kértem, de adtam,
Az élettől jót nem kaptam,
Száműzött engem egy életre,
Erre a nyamvadt földre.

Volt, hogy boldog voltam,
Volt olyan, hogy loptam,
Volt, hogy megvolt mindenem,
Volt, hogy híd alatt éltem.

Volt, hogy szerettek,
S sokszor feledtek,
Volt, hogy szerettem,
De én soha nem feledtem.

Volt, hogy drogoztam,
Néha azért gondolkoztam,
Csináltam dolgokat,
Miket magyarázni nem tudtak.

Volt, hogy menekültem,
Volt, hogy csak ültem,
Egy helyben, mint egy szobor,
Mi soha nem mozdul.

Volt, hogy életem értelmét,
Szívem egy pici helyét,
Szabaddá tettem,
Átengedtem.

E helyet nem becsülték,
Földbe, mélyre döngölték.
Csalódtam mindenkiben,
Már nem bízom senkiben

Összeomlott bennem a világ,
Rájöttem, nem szép virág,
Ez a rohadt élet,
Miben élek.

Én is okoztam csalódást,
Sokszor magamnak vívódást.
Sejtettem, s most már tudom,
Nincs helyem a világon.

Álomvilágban éltem,
De már tudom, végem.
Csak fájdalmat okoztam,
De mindig jót akartam.

Nincs értelme semminek,
Nem hiányzom majd senkinek.
Öngyilkos leszek!
Többé majd nem létezek!







SZESZÉLYES ÁPRILIS


Szeszélyes ez az április,
Tavasz van, de még fagy is,
Egyszer izzadok a melegtől,
Máskor megfagyok a hidegtől.







SZÉP ÁLMOKAT




Csukódik le lassan szemed,
Az égben egy angyalka lebeg,
Ő vigyáz rád az éjjel,
Aludj jól, s álmodj széppel.







A SZÓNOK


Egy ember, kire ezrek hallgatnak,
Nagy jelentőséget adnak e szavaknak,
Minden szónak, s árnyalt jelentésnek,
Nincs jövendője a különbségnek.

Ezrek bíznak benne vakon,
Jót akar ő vajon?
Nem tudjuk, de szavai hatnak,
Maradandók, lesznek, s vannak.

Vakon bízunk, s reménykedünk,
Hogy nem kell tőle szenvednünk,
Mert nem csak üres szavakat mondott,
S elfelejtjük a sok gondot.

Mert a szónok már csak ilyen ember,
Ki harcolni nem, csak szólni mer,
Buzdítani, majd elbújni,
Üres szavakat hazudni.










TAVASZ
. . . . . . . . . . . . . .




Eljött a tavasz, nyílnak a virágok,
Ez az az évszak, mit annyira imádok,
Nyílnak a virágok, a fák rügyeznek,
Hóvirág nyílik, mit gyorsan leszednek.

Sétálok egy kis erdőben,
Egy illat száll a levegőben,
Ez az az illat, mit annyira imádok,
Ha nyílnak a tavaszi szép virágok.

Az erdő felébredt téli álmából,
Erőt merítenek a nyári Nap sugarából,
Hajnal van, s a zúzmara helyett,
A harmat, mi a fákon megjelent.

Látom, hogy az erdő ébredezik,
S azt, hogy ily csodás létezik,
Felnézek a gyönyörű kék égre,
Nem láttam ilyet, már vagy fél éve.

Boldog szívvel az erdőt járom,
Egy pillangóval játszom,
Kacérkodik velem önfeledt,
Mert szabadnak született.

Madarak hangja töri meg az erdő csendjét,
Majd rajuk elborítja az ég kékjét,
Ezrével jöttek, hogy tavasz, s ősz között,
Boldogítsanak minket, fejünk fölött.

Hisz mikor arra ébredek,
Hogy egy kismadár csipereg,
Boldog lesz, s felvidul lelkem,
Mert egy kismadár dalára keltem.

Sétálok a tó partján,
Színe még oly halovány,
Mert még a nap sincs fent az égen,
De már vöröses, olyan, mint régen.

Nézem, hogy a kis patak,
Töltögeti a hatalmas tavat,
Gyönyörű a táj, szavakkal leírni nem lehet,
Nincs rá szó, se hang, se képzelet.

Leülök egy kőre a vízpart mentén,
Kiskacsák úsznak a nádas szélén,
Anyuk mögött hat csibe,
Lassan úsznak ide.

Lassan a Nap is előbújik,
S a tó aranyszínben játszik,
Ahogy megérint az első napsugár,
Rájövök, felkelni nem volt kár.

Nézem, hogy a gyenge szellő,
S egy elhajított kis kő,
A tó vizét megzargatja,
De ezt hamar abbahagyja.

Újra csendes a tó vize,
Érkezik két őzike,
Ügyet sem vetnek arra,
Hogy én ott vagyok balra.

Megállnak a tópart mellett,
A hűsítő vízből isznak egyet,
Rám néznek hatalmas barna szemekkel,
Majd továbbmennek kis félelemmel.

Idegen vagyok e csodás világban,
Csak fekszem az árnyékban,
Egy tölgyfa ad nekem menedéket,
Mert a felkelt Nap, úgy éget.

A tó víztükrén,
A csillogó napfény,
Elvakít engem,
Innen el kell mennem.

Besétálok az erdő sűrűjébe,
A Nap nem süt be, csak szűrve,
A homályban sétálok egymagam,
Senki nincs közel, s távolban.

Hisz oly erősen süt a Nap,
Még a gyík is napszúrást kap,
Én is árnyékot keresek,
Majd a fűbe újra lefekszek.

Az erdő csöndes, nyugodt,
Csak pár méhecske dolgozott,
Egyik virágról a másikra,
Munkát ne hagyjanak másnapra.

Lenézek a barna földre,
Hol ezernyi hangya sürögve,
Dolgozik körülöttem,
S egy fakopács van fölöttem.

Kiráz a hideg,
Még a fa is beleremeg,
Mikor hosszú csőre,
Beleváj a fatörzsbe.

A Nap az égen kúszik lefele,
Kicsordul a fa könnye,
Ahogy a fakopács csőre,
Belemélyedt a fatörzsbe.

Az erdő újra ébredezik,
Hisz a Nap már lefelé kúszik,
Felkelek a védő árnyékból,
Egy harang szól a távolból.

A madarak újra szállnak,
Zsákmányra vadásznak,
Közben a Nap lefele,
Lassan bújik a hegyek fele.

Lassan elindulok, merre jöttem,
Az ég rózsaszín felettem,
Még fent van a napkorong,
De az ég délről borong.

Visszatérek a tó mellé,
Hogy megnézzem a naplementét,
Az ég gyönyörű színei,
Olyan, mint színes virágok mezei.

Lassan a Nap eltűnik,
Pár kacsa még fürdőzik,
S délről egyre közelebb,
Lopóznak a sötét fellegek.

Még egy utolsó pillantást vetek a tájra,
Mielőtt elvész a homályba,
Tavaszi zápor jön erre,
S az eső cseperedni kezde.

Fellélegzik az erdő,
Hogy megjött az eső,
Hisz egy meleg nap után,
Felfrissülést hoz tán.

Kiérek s sűrű erdőből,
Eső hull a felhőből,
Arcomon a csepp végigpereg,
Az egész testem beleremeg.

Mikor a sötét felhőből,
Dörgés csap ki, a mennyből,
Egy pillanatra a sötét táj,
Világossá vált az erdei homály.

Az erdő nyugtalan,
Olyan, mint egy katlan,
Az állatok ijedtek,
Menedékből kijönni nem mernek.

S ahogy sétálok a kihalt utcán,
Közben az eső zuhog rám,
Visszagondolok e csodás napra,
Visszatérek majd napról napra.

Beérek a kis házba,
Mi menedéket nyújt mára,
Első lépéseim az ablakhoz vezetnek,
Mi az erdőre néz, s nem feledtet.

Kicsit fáradtan fekszem az ágyba,
S majd visszatérek álmomba,
Arra a csodás tájra,
Hol oly boldog voltam ma.







TORZULJ




Kövesd az utat, melyen jársz,
Tudod, a világgal szabadon szállsz,
Torzulj kedvedre, ne haladj mással,
Küzdj meg minden kihívással.

Ne kövesd az átlagot, lépj tovább,
Szállj szabadon, mint a madár,
Érezd, szabad akarod szárnyal,
Ne sodródj tovább az árral.

Lépj tovább, nem idegen az a világ,
Létezett álmodban e szirmos virág,
Minden szirma, egy új szirmot bujtat,
Szirmok melyek jelképei vágyaidnak.

Torzulj bele, légy te az, ki vállalod,
Hogy tömegből kilépve feladod,
Eddig megszokott monoton életed,
Láss, s vidd magaddal elvakult tömeget.

Legyél te a szónok, kire hallgatnak ezrek,
Kiknek szavait isszák milliós tömegek,
Mutasd meg, állj ki, s meséld a szépet,
Tereld szép útra az ezernyi létet.







ÚJJÁ SZÜLETTEM


Hűvös őszi délután volt,
Nem láttam már semmi jót,
E romlott, bűzös világban,
Létem eltűnt a homályban.

Szitál a köd, mintha eső esne,
Fejemre, s egész testemre,
Elegem lett e rideg világból,
Nem kérek már fájdalmából.

Lassan sötétedik, kigyúlnak a fények,
Az emberek, mint mérgezett férgek,
Csúsznak, másznak egymáson át,
Hogy elérjék életük végső célját.

Ők látják a célt, vagy csak hiszik,
Hogy a vég tényleg létezik?
Már nem látom, s nem is hiszem,
Már nincs miért léteznem.

Nincs ki szeret, ki megfogja kezem,
Ha bajban van nehéz létem,
Nincs senki, kire számíthatok a bajban,
Csak nézik, elsüllyedek a lápban.

Nézik, s senki nem nyújtja kezét,
Hová lett az emberiség?
Érzem, hogy fulladozok a láptól,
Már nem félek a haláltól.

Elveszek majd, senki nem sirat,
Nem látogatja majd senki síromat,
Senki nem visz majd virágot kövemre,
Elveszek majd, a feledés sötét gödrébe.

Akkor miért van értelme létemnek?
Földbe tipornak, féregnek neveznek,
Miért kéne maradnom e világban?
Inkább önként eltűnsz a homályban

Ahogy sétálok a kihalt utcán,
Varjú károg a pislákoló lámpán,
Tudtam, megértettem a jelet,
A halál már vár engemet.

Felszáll, mintha az utat mutatná,
Olyan, mintha a halált kutatná,
Futok utána becsukott szemmel,
Követem őt tiszta lélekkel.

Megbízom benne, tudom jót akar,
Tudom, megváltást hoz hamar,
Nem tehetek semmit, jobb lesz a világ,
Ha nem nehezítem nehéz sorsát.

Szakad az eső, lehet valaki sirat?
Áh, ez eltévedt gondolat,
Ki siratna engem, s miért tenné,
Arcát értem miért könnyezné?

A Lánchídnál állok, követem a kárhozót,
Követem, mint a rosszat megváltót,
Odamegyek hozzá, ő a korlátra repül,
S károg rám a sötét mögül.

Odamegyek a korláthoz, tudom sorsom,
Életem majd habok közt oltom,
Lenézek a sodró Dunára,
Mint habzó, s sötét óceánra.

A csúszós korlátra felállok,
Gondolatban már szállok,
Az ég felé, fel a Mennybe,
A boldog, s örök létbe.

Ahogy néztem a sodró Dunát,
Lelkem játszotta szomorú dalát,
Életem rideg fájdalmát,
Kínját, s összes bánatát.

Könnyem csorogni kezdett szememből,
Miért részesültem így a földi létből,
Miért én voltam a különc, a áruló,
Miért értem jött a tollas hírmondó?

Miért velem történnek ezek,
Azért, mert senki nem szeret?
Miért nem szeret engem senki,
Miért nekem kell menni?

Tudom, ez a sors akarata,
Ellenszegülésnek nincs hagyata,
Már megszoktam életem folyamán,
Csak rossz ér a létem során.

Nem érdekel már semmi e világon,
Már vár a boldogságom,
Mennem kell, hív a halál hívó szava,
Lelkemnek nincs miért maradnia.

Kisebb tömeg gyűlt össze a túloldalon,
Talán, hogy osztozzanak fájdalmamon?
De akkor miért csak állnak ott egyhelyben,
Miért nem segítenek elveszett lelkemen.

Nem azért vannak, hogy segítsenek,
Nem akarják nyújtani kezeiket,
Hogy kihúzzanak a szívó lápból,
Túlságosan félnek a haláltól.

Ők csak nézni akarják utolsó percemet,
Lássák, a halál elviszi lelkemet,
Látni akarják a léttel való utolsó csatámat,
Mit majd elveszítek, késő bánat.

Utolsó ütközet, utolsó párbaj,
Utolsó fájdalom a halál által,
Már nincs sok, s vége lesz mindennek,
Jobb helye lesz majd lelkemnek.

Szinte már kiéhezve várják,
Lelkem és a halál csatáját,
Követelik, önként dőljek bele a halál kardjába,
Már úgy is minden hiába.

Így döntöttem, nincs visszaút,
Vár a fehér, s fényes út,
Vár engem, bele kell dőlnöm,
Testemet a kardba döfnöm.

Becsukom szemem, s felállok a korlátra,
Megteszem, mire a tömeg vár órája,
Egy utolsó pillanatot vetek a Dunára,
S beleugrok végzetem zuhatagába.

Megkapták, mit akartak oly hevesen,
Önként feladom siralmas életem,
Miközben zuhanok, csak nevetek rajtuk,
Ők maradnak, én az égbe jutok.

Szinte örömtáncot járnak,
Ahogy zuhanni látnak,
Majd belecsobbanok a rideg folyamba,
Hogy eltűnjek majd a sötét homályba.

A víz alá merül egész testem,
Magamnak már nem volt ura lelkem,
Csak süllyedek a folyam aljára,
Síromba, az öreg Dunába.

Levegő helyett a vizet nyelem,
Csak remeg tehetetlen testem,
Lehunyom szemem, várom végzetem,
Hogy a habok közt a halál rám leljen.

Már nincs sok hátra földi létemből,
Érzem, valaki jön értem az égből,
Könyörgöm, vigyen el bárhova innen,
Csak jobb lehet, mint e világi létem.

Érzem, valami megragad engem,
De csak lelkem száll, marad testem,
Testem hullámsírban fekszik,
Szomorúságom benne rejlik.

Látom, ahogy lelkem száll az égbe,
Hogy a tömeg vígan, röhögve,
Nézik a Dunát, süllyedő testem,
De nem látják szálló lelkem.

Röhögnek rajtam, vígadnak vesztemen,
De majd rájuk is jő veszedelem,
Majd lesz számotokra is rossz az élet,
Miközben élvezem a földi létet.

Majd én se sírok értetek,
Majd nem fogom kezetek,
Hagylak titeket elveszni a homályban,
Nagy fájdalmatok lesz még e világban.

Szállok egyre feljebb az égbe,
Már csak a város pislákoló fénye,
Látszik ki a felhők mögül,
Ezernyi kis fény, a sok közül.

Egyé olvad, mint ezernyi mécses,
Mint holtak napján, ezernyi mécses,
Gyönyörű a látvány, csodálatos,
Mint karácsony, oly hangulatos.

Hirtelen világos lesz az egész térben,
Hol vagyok, már fent az égben?
Elvakít a tiszta fehér fény,
Szívem tüzes forróságban él.

Valami új, valami változás vár létemre,
Megváltás ez földi létemre nézve,
Lábam alatt fehér köd száll,
Lelkem a felhők tetején jár.

Homály van, de ez olya kellemes,
Lelkem szinte száll, repdes,
Attól az örömtől, végre itt vagyok,
S örökre itt is maradok.

A gomolygó köd mögött kapu látszik,
Közelebb megyek, lelkem rá vágyik,
Tetején ez a szöveg olvasandó,
Eljött az idő, halandó.

Átlépek boldogan a küszöbén,
Vissza se nézek a világ peremén,
Belevetem magam az ismeretlenbe,
A fehér köd sűrű rejtélyébe.

Nagy alak áll előttem,
A kapu bezárult mögöttem,
Nem látom arcukat, elvakít a fény,
De ősz szakálla a gomolygó ködig ér.

Nézem őket. Kik ők, mit akarnak?
Ők az őrzői a menny kapujának?
Mély hangon szól az egyik hozzám,
Mi szél, sugallat hozzánk?

Szólni nem merek, rémisztő a hangja,
Lelkem sűrű ködben az eget tapossa,
Toporgok, a válaszon gondolkodom,
Hogy mondjam el hatalmas bánatom.

Látták, hogy félek, s nem válaszolok,
Tudják ám, hogy mi szél hozott,
Mondta a másik érdes hangján,
Nem volt maradásod a föld világán.

Biztos ezt akarod tenni léteddel,
Hagyni mindent, mi érdekel,
Ott hagyni azokat, kiért életed,
Egy életen át szentelted?

Megváltoztatnunk nem szabad akaratod,
De segítünk jó döntést hoznod,
Gyere lépj közelebb, szedd össze magad!
Hagyd, hogy a képek magukkal ragadjanak!

Gyere, nézz bele a fortyogó üstbe,
Halld a lágy zenét füledbe,
Szippantsd magadba jó mélyen illatát,
Lásd meg múltad világát!

Hirtelen magukkal ragadnak a képek,
Pedig még anyám pocakjában élek,
Látom magam, mikor megfogantam,
S mikor először a világot láttam.

Látom magam, hogy egyre cseperedek,
Látom, hogy kezembe tollat veszek,
Látom, szüleim mennyire szerettek,
S tudom, soha nem felednek.

Nem ők tehettek róla,
Elsodorta őket életük sorsa,
Elhívta magához őket az ég,
S egyedül voltam még.

Látom, hogy nem maradtam egyedül,
Látom, valaki rendületlenül,
Vigyázott rám, tudtom nélkül,
Figyelt engem a felhők mögül,

Sose voltam egyedül, velem volt anyám,
S óvó kezével védett az apám,
Látom az embereket, kik szerettek.
Csak tudnám, eddig hol rejteztek?

Miért nem mutatták ki, mit éreznek?
Féltek, vagy ők féltenek?
Miért nem tudtam meg soha,
Szerettek, oh Istenem, mióta?

Látom magam, már nagy vagyok,
Szobámban, magányosan rohadok,
Hívtam engem barátok, legyek velük,
De akaratommal lelkem szembeszegült.

Nem, ők szerettek engem,
Csak én rejtettem igazi létem,
Én akartam, de lelkem nem,
Oh, ezt sosem feledem.

Én voltam a rossz, a gonosz,
A rút, áruló és alattomos,
Én voltam a féreg ezrek tömegében,
Nem ők, kik szerették romlott létem.

Könnyek csordulnak ki szememből,
Sebek szakadnak fel szívemből,
Oh, Istenem! Én voltam a hibás,
Csak én, s senki más.

Megbántottam azokat, kik szerettek,
Hogy bocsátom azt meg lelkemnek?
Már nem tehetek értük semmit,
Már nem szerethetek soha senkit.

Letérdelek zokogva a gomolygó ködbe,
Vigyen el inkább a pokol ördöge,
Azt hittem itt az égbe boldog leszek,
De minden érzelmem elveszett.

Itt fogok szenvedni magányosan,
Ez tettemért bűnöm, hogy botrányosan,
Viselkedtem azokkal, kik szerettek,
S soha nem felednek.

Látom magam, mikor síromba tesznek,
Azt, hogy százak koporsómra virágot ejtenek,
Fátyluk alatt könnyük hull értem,
Hogy ily módon adtam földi létem.

Ahogy eresztenek be végső nyughelyembe,
Vihar jő, s ezernyi könnycsepp hull a földre,
Apám és anyám sirat az égben,
Hogy elhagytam e világi létem.

Fekete ruhában, fekete emberek,
Síromra szomorún koszorúkat tesznek,
Elmormognak egy imát feledtem,
Gyertyát gyújtanak mellettem.

Vége lett a képeknek hirtelen,
Saját könnyeim közt fetrengem,
Zokognék és ordítanék a világnak,
Bocsássatok meg e vak barbárnak.

Érdes, öreges hangon szól hozzám az egyik,
Ugye, az igazság néha a szívünkben rejlik?
Ránézek, de nem látom a fénytől,
S könnyem még mindig hull szememből.

Nézz mélyen szíve zugába,
Mutass megbánást tetteid nyomára,
Megbántad mit tettél, kitárod szíved,
S visszakapod földi léted!

Szemem felcsillan, mikor kisgyerek,
Sírás helyett, a kezébe csörgőt rezget,
Szívembe boldogság költözik, oh Istenem,
Köszönöm, még egy esélyt adsz nekem!

Hírtelen újra tiszta fehérség,
Csodálatos e szépség,
Olyan fehér, s csillogó,
Oly szépen vakító.

Újra felhők közt száll a lelkem,
S tömeg még mindig felettem,
Nézik testem, hogy a víz a felszínre hozza,
Értem magát két ember a vízbe dobja.

Megragadják sodró testemet,
Kihúznak a partra, merevedett,
Végtagjaim nem mozognak,
S tüdőmbe levegőt pumpálnak.

Nézem a tömeget, aggódnak értem,
Hogy nem vettem észre, nem értem,
Ők féltenek, s nem a halálom akarják,
Nem kergetnek, maguk halálra aggódják.

Lelkem lassan leszáll a földre,
Parton fekvő testem melléje,
Belebújik testem a ruhájába,
S létem visszatért e világba.

Vizet köhögök fel átázott tüdőmből,
S könny csordul ki a szememből,
Ránézek az emberek arcára,
Látom, nyugvást hoztam rája.

Arcuk kisimult lett, már nevetnek,
Hogy visszatértem közéjük, örülnek,
Boldog vagyok én is, hogy újra itt vagyok,
Hogy az élettől még egy esélyt kapok.

Esküszöm mindenre, mi e világon szép,
Hogy többé nem leszek olyan, mint rég,
Már nem leszek soha többet szomorú,
Undok ember, s érzelem romboló.

Esküszöm saját életem minden percére,
Hogy az életet élvezem, örökre,










UNALOM


Mi is az unalom?
Azt én nem tudom!
Én vidáman élek,
Az unalomtól nem félek.
De mikor egyedül,
Senki nem vesz körül,
Nincs kihez szólnom,
S csak magamba mondom.
Hiányzik a nevetés,
A kiadós beszélgetés.
Csönd van, s sötét,
S az idő holt terét,
Nem tudom eltölteni,
Nincs kivel nevetni.
Félek, hogy így marad,
És én, elunom magam.







VAKVÁGÁNY




Elveszett érzelmek bolyonganak testedben,
Kínzó, széttépett álmok szállnak fejedben,
Egyetlen csepp nyugalom sincs lelkedben,
Kínzón égető, piszkos vér folyik eredben.

Szétmarja tested a gyötrő fájdalom érzete,
Ordítasz, majd lassan lerogysz tértedre,
Könnyező szemekkel vársz a végzetre,
Elvigye lelked egy szép, sötét verembe.

Pokol tüze égeti bűnös tested, karjaid,
Pokol édesen izzó csókja égeti ajkaid,
Hallod ezernyi küzdő lélek hangjait,
Vívja mind, az életért fájó harcait.

Zárkád falai vörösen izzanak, s várod,
Végzet karjai átölelnek, s ez az átok,
Széttépi minden reménnyel teli álmod,
Vétkeztél, ez lett sorod, vak vágányod.







VÁROM


Kint hűvös szél fúj, a lombok hajolgatnak,
Búcsút intenek a szép napos hajnaloknak,
Jön az ősz, már betette lábát a küszöbön,
Szárnyalva suhan, a sötétszürke felhőkön.

Egyre érzem, átölel hideg kezeivel, karol,
Borús gondolat szívem legmélyére hatol,
Nem akarom, nem szeretem, az évszakot,
Mikor minden rideg, heves esőtől áztatott.

Nem tagadom, van szépsége az őszi tájnak,
Mikor a levelek, színpompában szállnak,
De akkor se szeretem ezt a zord évszakot,
Várom már, hogy a Nap újra rám ragyog.







VERSEK
. . . . . . . . . . . . . . . .




A vers maga Én vagyok,
Sorai a végtagok,
Benne van szívem, lelkem,
S hogy leírtam, azzal jót tettem.

Legalábbis azt gondolom,
Hogy van rá indokom,
Hisz ezzel mondom el,
Azt, mire senki nem felel.

Leírom azt, mit látok,
De senkit nem bántok,
Csak kérdéseket szögezek,
Mikre választ keresek!

A választ gyakran meglelem,
S azt egy másik versben felfedem,
Ha nincs, tovább keresem,
Addig, míg meg nem lelem.

Nyitott szemmel járok,
S soha meg nem állok,
Gyorsan pörög életem,
S gyakran hitetlenkedem.

Papírra vetem gondolatom,
De azt sokszor eltitkolom,
Mert nem tartozik senki másra,
Csak rám, s a magányra.

Gyakran van, hogy leírom,
De nem azt, mit gondolom,
Csak így fejezem ki érzésem,
S azt a rengeteg kérdésem.

Van, mikor csak bambulok,
Úgy vagyok, mint a vándorok,
Elvesznek a táj csodájába,
Ahogy én, gondolatom hadába.

Ilyenkor pörögnek a rímek,
Előtörnek csodás, s furcsa képek,
Mintha kiszállnék magamból,
S mindegyszerre a világból.

S hogy miért vetek papírra ilyet?
Gyakran kérdezem - Egyáltalán minek?
Hisz mindenki képes erre,
Ki nyitott szemmel jár világszerte.

Az biztos, abba nem hagyom,
Hisz nincs rá indokom,
S mikor dicsérő szót kapok,
Önbizalmat, s választ is kapok.







VÉGTELEN VÁNDOR


Fehér lepel, kisimult arc
Véget ért az élet, a harc,
Csak a gyertyák égnek,
Vége van a földi létnek.

Nincs már visszaút, vég,
A gyertya is lassan elég,
Vége van, nincs semmi,
Ideje régi lantot letenni.

Megpiheni félúton kissé,
Az idő már végtelen lété,
Nem rohanok már sehova,
Létnek végtelen vándora.







VIHAR
. . . .




Tavaszi enyhe délután,
Kinézek a szobám ablakán,
Gyönyörűen süt a tavaszi Nap,
De jő egy sötét felhőhad.

Lassan, vészjóslón jön felém,
S a zord fellegeket mérvén,
Becsukok minden ablakot,
Majd gyorsan visszarohanok.

Nézem tovább a sötét felleget,
Majd egész testem beleremeg,
Mikor a felhők közül,
Villám csap ki, üdvözül.

Még süt a Nap a kék égen,
Menekülni nem tud, vétlen,
Majd fényes testét betakarja,
Sötét felhők növekvő hada.

Homály ereszkedik alá a tájon,
Nem tudom miért, a vihart várom,
Vészjóslón elsötétül minden,
Menekülésem nincs innen.

A sötét fellegek,
Elborítják az eget,
Feltámad a viharos szél,
S állatok ezre fél.

Érzik a veszélyt, mely közeledik,
A táj néma, semmi nem hallik,
Csak a zöld zizegve zörgő levelek,
Mely zord zene füleknek.

Lassan, a sötét felhő közeleg,
Lehűlt a levegő, elszállt a meleg,
Elkezd cseperegni az eső,
A felhőből kicsap a mennykő.

Egyre sűrűben csapkodnak,
Tán az istenek hadakoznak,
Egyre hangosabban szólnak,
Mert dűlőre nem jutnak.

Most mindennek hálát adok,
Fedél nélkül nem hagyott,
Mert eleredt a jégeső,
Fehér lett a szürke felhő.

Hatalmas jégszemek esnek,
Az állatok menedéket keresnek,
Majd a jeget tavaszi zápor váltja,
Mely felfrissülést hoz mára.

Zuhog az eső,
S a sötét felhő,
Lassan tovább áll,
Fellélegzik a táj.

Az eső már csak csöpörög,
Az ég is távolból dörög,
Már az ég se sötét, halovány,
A táj se néz már oly mogorván.

Felhők közül kibújik a Nap,
Mi meleget, s jókedvet ad,
Az első napsugár játéka,
A kismadarak szép dallama.

A szivárvány szép árnya,
Oly szép, én meg csak állok magamba,
S nézem az elázott tájat,
Lassan újjáéled, de fáradt.










VILÁG


Világ, Te csoda vagy!
Mert tested, életed ad,
Életed adsz mindennek,
Mi oly kedves szívednek.

Te adsz életet a fának,
A fűben mászó kis bogárnak,
A kutyának, s madárnak,
Mindennek, mi csodás e világnak

Te adsz életet az embernek,
Ha tehetik, önfeledt nevetnek,
Köszönöm Neked szép világ,
Velem is díszíted e csodát!







"...az álmodozás egy csodás ajándék, egészen addig a pillanatig, amíg nem az álmodozás veszi át a létünk felett az irányítást, és önmagunk felett mi magunk tudunk maradunk az úr..."
/ Álmodozás /

"...sokszor nem azt látja az ember, ami ott van előtte, hanem azt, amit odaképzel, csak játszik velünk a képzelet, így próbálja olykor szépíteni, olykor torzítani a világot..."
/ Képzelet /

"...a drog boldoggá tesz egy pillanatig, de ez alatt az idő alatt mész el kábultan az igazi boldogság mellett..."
/ Fehér boldogság /

"...az öngyilkosság csak a gyávák eszköze, azoknak kik félnek szembeszállni saját magukkal, és életük kihívásaival. Aki így áldozza életét, az mások szemébe mindig is gyáva, meghátráló marad..."
/ Öngyilkosság /

"...vannak az életben olyan pillanatok, mikor az idő nem számít, szinte megáll, s magával ragad a szépség..."
/ Szépség /

"...azt hiszed csak magadért vagy felelős? Tévedsz! Vannak, kik szeretnek téged, s szívük megszakadna, ha te nem lennél, s a tiéd szakadna meg, ha te miattad nem lenne más..."
/ Felelősség /

"...a természetnek vannak olyan csodái, miket se megmagyarázni, se megérteni nem tudunk, egyszerűen csak csodáljuk őket..."
/ Természet csodái /

"...a háborúhoz nem kell, csak annyi, hogy legyen egyetlen örült, kire hallgat milliónyi elvakult ember. E milliónyi ember bízik egyetlen vezetőjükben. Képesek életüket is feláldozni? - ÖRÜLTEK - de majd ők is rájönnek, mikor szeretteiket látják odaveszni a harcmezőn, hogy a béke az, amiért az életet kell feláldozni, s nem a háború..."
/ Háború /

"...Isten adta jogunk a szabadság, s ki ezt nem tiszteli, az örökre legyen kárhozott, és érezze a szenvedést, amit a szabadságától megfosztott ember érez..."
/ Szabadság /

"...a bűntudat mindig árnyékként követ minket, ha vétkezünk, s mikor a legkevésbé várjuk, akkor alattomos módon hátulról támad ránk, s addig kínoz minket, míg meg nem bűnhődünk tettünkért..."
/ Bűntudat /

"...érdekes szellem az emberiség, mindig keresi a megoldást arra, mit nem tud megismerni, mindig belebukik, s mindig újrakezdik.- Miért? - mert hisznek abban, hogy az ismeretlen megismerhető..."
/ Ismeretlen /

"...míg fiatalok vagyunk lázadunk, majd mikor felnövünk, emlékezünk, hogy mily csodás éveink voltak azok a gyermekkori évek..."
/ Lázadunk /

"...a szerelem gyönyörű érzelem, de ugyanakkor a legélesebb tőr is a világon, mert ha szívedbe hasít a szerelem fájdalma, akkor azt a sebet soha nem tudod elfeledni, s mindig lesz valami, mi emlékeztet arra, ki okozta..."
/ Szerelmi tőr /

"...sok embernek megváltás a halál, de az igazság az, hogy valójában ők a legönzőbb emberek a Földön, mert csak magukkal törődnek, s nem érdekli őket, hogy szeretteiknek milyen mély, s keserű fájdalmat okoznak..."
/ Önzőség /

"...mit ér az élet? - számodra a legdrágább kincset! Minden értékes a világon, csak ki kell nyitni a szemed, s meg kell látnod benne az értéket..."
/ Érték /

"...az érthetetlent nem tudjuk megismerni, mert nem vagyunk képesek eldönteni azt, hogy az érthetetlenre adott válasz igaz e, vagy sem, hiszen az érthetetlen tartalmát, sőt egész létét nem ismerjük, tehát a válaszba vetett hitünk, csak a bizalom stabil pillérein múlik..."
/ Érthetetlen /

"...érzéseinket mi saját magunk tükrözzük, s mi mutatjuk meg a világnak. Eme érzéseket nem tudjuk palástolni, mert mindig lesznek olyanok, kik belelátnak lelkünk mélyébe, s szemünkből olvassák ki az igazságot, s érzéseinket..."
/ Lélek tükre /

"...az egyik legnagyobb ajándék az élettől, hogy reggel felkelhetünk, s tudjuk, még egy napot élhetünk..."
/ Csodás ajándék /







 
 
0 komment , kategória:  Orth László  
Orth László versei II.
  2020-10-16 22:30:22, péntek
 
 





ORTH LÁSZLÓ VERSEI II.




Orth László, a tűzzel, szenvedéllyel, reményekkel teli 22 éves ercsi fiatalember még nem annyira ismert az olvasók körében, ám tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a száznál is több verse és prózája, melyek kivétel nélkül mind az élet nagy kérdéseivel, a szerelemmel, az érzelmekkel foglalkoznak.

,,A művészet egy eszköz,
Mi kitölti az ürességet,
Ég és Föld, ember és ember közt,
Ezzel ad némi reménységet"

,,Ki vagyok én, nem tudom,
Tán már tudni se akarom,
Élem az életem, törekszek a szépre,
Hogy szeretetet hozzak sorvadó létre."

Orth László



Link








II. ÉRTELMETLEN ELMÉLKEDÉS







ÉRTELMETLEN AZ EGÉSZ...


Értelmetlen az egész életem,
Soha nincs kihez fordulnom,
Az Istent, az eget kérlelem,
Könyörgöm, ne kelljen maradnom.
Mi értelme az egésznek,
Ha egy perc alatt felednek?

Nem tudom, miért vagyok,
Ha jót nem, csak rosszat kapok.
Nem tudom, miért kínoztok engem,
Élvezitek, hogy szenvedek?
Miért kell nekem itt lennem,
Hogyha utáltok, s nem szerettek!

Mi bajotok van velem?
Hallotok egyáltalán az égben?
Vigyétek el sorvadt lelkem,
Ne kelljen már többet élnem.
Miért száműztetek ilyen sorsra,
Hogy pesszimista versem minden sora?!

Miért kellet így élnem?
Oh, merülne feledésbe létem!
Miért kell itt szenvednem?
Könyörüljetek rajtam!
Tudom, hogy vétkeztem,
S utálom is magam!

Miért kínoztok napról napra?
Miért nem hagytok már engem?
Miért kell nekem holnapra,
Felkelő napra kelnem?
Könyörögve kérlek Téged az égben,
Hallgasd meg hozzád szóló beszédem!

Ne engedd el füled mellett,
Könyörgő szavaimat, melyet,
Siránkozva kiáltok feléd,
Bocsássatok már meg nekem!
Térdre rogyva sulykolom beléd,
Vigyetek már el engem!







ÉRTELMETLEN EÉMÉLKEDÉS


Mi értelme, ha úgyse hallgattok,
Csak álltok, némán maradtok,
Hiába ok, s okozat fejtése,
Ha a gondolat elvész sötét mélybe.

Értelmetlen elmélkedések hada,
Elvész, mert nem figyeltek oda,
Nincs értelme így a gondolatnak,
Visszabújnak, talonba maradnak.

Talán eljön az idő, s az elmélkedés,
Nem álom lesz, hanem cselekvés,
S nem lesznek értelmetlenek a szavak,
S a mélyből egyszer, talán előbújnak.







ÉRTETEK!


Nincs visszaút a pokol tornácáról,
Nem menekülhetsz a kínzó haláltól,
Van pokol, mi lent van a mélyben,
S van, mi rajt van a földi kérgen.
Ebben élünk egy életen át,
Ez tükrözi létünk fájdalmát.

Nézd meg a várost, balkáni állapot,
Örökös hazugság, hatalmas fájdalom,
Nézz az emberre! Nézd az arcát!
Lásd rajta az élettel vívott harcát!
Nézz a szemébe! Nem ragyog!
Mikor láttad, őszintén mosolyog?

Nézd, hogy görnyed a gondok súlyától,
Összeroppan az élet ezernyi gondjától!
Megéri? Megéri, hogy itt szenvedünk
Az, hogy ezernyi gond közt élhetünk?
Pokoli állapotok e világban,
Nincs kiút közel, s távolban.

Nyisd ki szemed! Lásd a valóságot!
Hagyd magad mögött az álomvilágot!
Nézz mélyen az emberek szemébe,
Tekints bele lelkük tükrébe,
Nem látsz mást, csupa félelmet,
S egy érzés nélküli sötét, s gonosz létet!

Szürke az ő világok, monoton, s sötét,
Elveszik bennük, mint fényes szempár az éj ölén.
Pokol is ez a világ, annak is a legalja,
Ugorj bele, Fel a tornácra!
Nem tehetsz semmit, egyedül maradtál,
Szavadra nem hallgat ezernyi barbár.

Hová fajul az a földi pokol?
Megáll, vagy tán tovább romol?
Ki az, kire hallgatnak az emberek?
Új Krisztusok jöjjenek?
Születik e még Antikrisztus e földre,
Hogy milliónyi életet taposson a mélybe?

Lesz e Napóleon és Hitler után,
Olyan, ki a pokol tornácán,
Szemet huny a törvény fölött,
Egyezséget köt, halál, s pokol között,
Feláldoz majd ezernyi ártatlan létet,
Kik méltatlanok erre, s félnek.

Fog még vörös víz folyni a Dunán,
Ezernyi vérző ember sebe után,
Fognak még árván maradt gyerekek siratni,
Fogják még szüleiket utolsó útra kísérni!
Lesz még tömegsír a puszta közepén,
S lesz még egy Néró az világ tetején.

Lesznek még pusztító fegyverek,
Mi ezernyi felnőtt, s gyerek,
Életét ontja ki egy pillanat alatt,
Pedig nemrég még vígan kacag.
Ez lesz a világból, ha így marad,
Az ember kergetőzik, s a vesztébe szalad!

Szürke világ menetelő serege,
Ellenállás nélkül, tőr előre,
Szürke sereg, szürke embereket gyilkol,
Hogy elvegyék őket, élettől való joguktól.
Szürke emberek feltett kézzel várják,
Egy lövéssel tarkójuk szétroncsolják.

Mi értelme van annak, hogy testvérünk,
Saját családi vörös vérünk,
Irtjuk ki a másik embert?
Pedig ő semmit nem tett!
A szürke sereg egyetlen parancsra,
Ugrik, mint ragadozó a vadra!

Szürke sereg vezetői, diadalmasan állnak,
A holtak kupacán, miközben az árvák sírnak,
Ahogy a büszke, s áruló vezér,
Tapos, emberek holtan vérző tömegén.
Áruló mind, kinek kezéhez vér tapad,
E jelző megpecsételi, örökre ez marad!

Kegyetlen vérengzés lett az egységből,
Kölcsönös utálat a tiszta szeretetből,
Elromlott a világ, megváltozott,
Rossz irányba mozgott!
Hiába akarsz bármit tenni, nem tudsz,
Jobb, ha szemed lehunyod, s elfutsz.

Hiába minden vesződség, feledésbe merülő idő,
Már szinte biztos mit hoz a sötét jövő.
Nincs már visszaút a pokol tornácáról,
Nem menekülhetsz a kegyetlen haláltól!
Minden tetteddel egy lépést teszel,
Jobb, ha barátkozol a pokoli léttel.

Már hiába minden, inkább tégy még szépet,
Rögzíts magadban még egy csodaszép képet,
Arról, hogy milyen volt e szép világ,
Legyen mit nézned, ha a Föld magából kivág!
Hiába bújsz el, s ha futsz,
Messzire úgy se jutsz!

Megtalál téged is a halál hívó szava,
Ha hallod, létednek nincs miért maradnia!
S ha már nem bírod a fájdalmakat,
Azokat a tetteket, mik szívedre hatnak,
Ha nem bírod nézni a szenvedést,
Jobb, ha felteszel egy kérdést!

Ne azt, miért történik ez a világgal!
Választ úgy se kapsz, se imával!
Jobbá tenni nem tudod, nincs visszaút,
Ez olyan, mint a feneketlen kút,
Egyre mélyebben süllyedsz el benne,
S egyre távolabb kerül a fényes eleje.

Fontos döntés elé állítod magad!
Saját kezeddel vess e véget sorsodnak?
Neked kell dönteni, más nem segíthet,
Mikor, s hogy hagyod el e földi étet!
Megvárod, míg a szürke sereg végez veled,
Vagy saját kezedbe veszed létedet?

Biztos, majd fájdalmat okozol másoknak!
Biztos lesznek, kik majd hiányolnak!
De ez a te sorsod és életed,
Döntsd el, s mond: Ég Veled!
Jobb lesz, ha nem látod, s nézed végig,
Ahogy a szürke sereg szeretteid sorba kivégzik!

Ne félj, biztos lesz, ki sírodra,
Virágot tesz, s könnyet hullajt fátyolra,
Hidd el, sírodon minden virág téged idéz,
Ég felé fordított fej, s összetett kéz,
Imádkozik érted, halkan, suttogva,
Hogy szürke sereg hada, meg ne hallja!

Példát mutattál minden embernek,
Mert amit más nem mert, te megtetted!
Feláldoztatd magad, ne legyen élvezet az öldöklés,
A halottak ezrein való dicső lépkedés!
Te lettél a hős és a vezér,
Kinek sírjára ezernyi ember borul és remél.

Te mutattad meg számukra a helyes nézetet,
Azt, hogy szürke sereg szablyáitól ne féljenek,
Te voltál, ki reményt adott a szép életre,
Ezt ezernyi ember neked köszönhette!
Te voltál, ki megmutatta, hogy a tiszta szeretet,
Mindent felejtet, s töröl minden szörnyű tettet.

Sírod mélyén boldogan fekszel,
Mert tudod, halálod után is jót cselekszel,
Milliónyi ember köszönheti neked életét,
Mert tudtad, hogy a szabadság mennyit ér!
Mottód is ez maradt: Egy mindenkiért!
Feláldoztad magad, ezernyi életért!

Szebb tettet nem is tehettél volna,
Ezreket tanítottál szépre, s jóra!
Megmutattad nekik, mi a tiszta szeretet,
Mit az ember soha nem feledhet,
Megmutattad, mi a szabadság,
Milyenszép, e kis világ!







ÉRTHETETLEN


Milliónyi értetlen ember,
Ki kérdezni nem mer,
Mert félnek értetlen lenn,
Kérdésük értetlen léte,
Mert érthetetlenül kérdeznék,
S érthetetlenül néznék,
A válasz értelmes létét,
Mert nem tudnák értékét,
Hiszen ők az értetlenek,
Tehát nem tudják miértjüket.
Mit akarnak érteni?
Úgy se tudnák élvezni,
Nem tudnák élvezni az érthetőt,
Érhetetlenül néznék a kérdezőt,
Honnan tudnák igaz e az érték,
Ha nem érték a lét kérdését.







FELLEGEK KÖZT...


Ott fekszik holt testem,
Lassan kiszáll lelkem,
Látom magam, hogy mozdulatlan,
Csak fekszem összeroskadtan.
Mosolygok, boldog vagyok,
Mert tudom, mindent itt hagyok.

Lassan szállok fel az égbe,
Azt hajtogatom “Na végre!"
Fehér köd lepi el a tájat,
Lassan mozog, lehet fáradt.
Egy utolsó pillantást vetek a földre,
Majd eltűnök a fehér füstbe.

Most fellegek közt járok,
Innen mosolygok rátok.
A látványt leírni nem lehet,
Nincs rá szó, se hang, se képzelet.
Itt végre boldog vagyok,
Ki tudja, lehet az is maradok!

Nem hiszem, hogy sírnátok.
Mert én fent, Ti meg lent vagytok.
Innen látlak Titeket,
Hogy örömtáncot lejtetek.
Most Mindenkinek megbocsátok,
Lássátok! Jó vagyok hozzátok.

De nem azért, mert feledtem,
Hanem azért, mert boldog lettem.
Nem akarom magammal hozni,
A múltat, s így haragudni!
Itt van az, ki fontos nekem,
Édesanyám, s szeretett nővérem.

Ők most itt vannak velem,
Segítik elfáradt lelkem,
Elterelnek a helyes útra,
Bíztatnak, ne forduljak vissza.
Utoljára hozzád szólok Kedvesem,
Most már, hogy nem vagy nekem!

Ne búslakodj miattam,
Hogy életem feladtam,
Mert én akartam, így legyen,
Azt, hogy már ne fogd kezem.
Csak magamtól féltelek,
De még nagyon Szeretlek!

Éld az életed bátran,
Én mindig Rád vártam!
Legyél erős, s bátor!
Már most úgy hiányzol!
De hidd el, így jobb lesz,
Legalább örökké szeretsz.

Én megvárlak Téged!
Másra rá se nézek,
Csak Te jársz majd eszemben,
S míg én a Mennyben,
Te a Földön létezel,
S ha majd egyszer megöregszel,

S lelked a Mennybe száll,
Szívem többé nem fáj,
Mert együtt leszünk örökre,
A felhők közt, csak Én és Te!
Nem törődünk senkivel,
Csak egymás szeretett lelkével

Tudja meg az egész világ,
Hogy síromon minden egyes virág,
Egy könnycsepp értetek,
Mert ti még lent éltek.
Itt végre boldog lettem,
Nem olyan, mint Földi létem.







A III. ÉVEZRED KÜSZÖBÉN


A III. évezred küszöbén járunk,
S még mindig a nagy csodára várunk,
Hihetetlen, mi a jelenbe folyik,
Évezredek óta, nem változott semmit.
Róma és Athén, vagy a véres középkor,
Ugyanaz mi akkor, s nem máskor,
Ugyanúgy folyik az emberek vére,
De soha nem azoké, kiknek kéne,
Ártatlanok hullnak, hozzátartozók sírnak,
Hisz egy röpke perc alatt vége lett az álmuknak.

A III. évezred küszöbén járunk,
Egyre veszélyeztetettebb világunk,
Földrengés, lavina és természeti katasztrófa,
Ez mind benne van a írva íratlan sorsba.
Az itt szedett áldozatok emlékei is fájnak,
De nem annyira, mikor ártatlanok ezrei halnak.
Egy értelmetlen, s gaz ügyért.
Mit fentről indítottak, a még több pénzért.
Hisz fent a fellegek közt a kéjmámor oldalán,
Döntenek, hogy élsz, vagy halsz talán.

A III. évezred küszöbén nem szabadulhatsz,
Nem Te adod az irányt sorsodnak.
Vagy azt teszed, mit ők mondanak,
Vagy hamar a pokolban találod magad.
Ez a világ, amiben élünk,
Borzalom, hisz mindannyian félünk,
Nem tudjuk, mit hoz a holnap,
Békét, vagy egy újabb forradalmat.
De attól félek az utóbbit,
Ami öl, s ezreket pusztít.

A III. évezred küszöbén állunk,
Ott tartunk, senkiben sem bízunk.
Hátat fordítani nem mersz senkinek,
Mert félsz, hogy pont a senki teszi meg,
Ilyenkor nem mozdulsz, nyugton maradsz,
Várod, hogy a senki meghúzza a ravaszt.
Holtan esel össze az utca közepén,
Senkit nem érdekel, mindenki tovalép,
Ez is egy háború, mit meg kell vívnod,
Kivéve, ha a pisztolyod magad felé fordítod.

A III. évezred küszöbén egyre nagyobb a nyomás,
Mely alatt összeroppansz, s elindul a hatás.
Pisztolyt ragadsz,
Meghúzod a ravaszt,
Vagy kést kapsz,
Mindegy, lényeg, hogy ott maradsz.
Ez a baj a mai világgal,
Senki nem nézi, mi van a másikkal.
Ezért kéne egymás kezét fogni,
S nem a földön fekvőbe rúgni.
Ez lenne az a nagy csoda,
Mire várunk évek óta?!







HÁBORÚ


Mi értelme van a vérengzésnek?
Annak, hogy emberek ezrei félnek?

Válasz nincs erre a kérdésre,
Ne is keresd, mert elhallgatsz örökre.
Vigyázz, ha belevágsz ebbe,
Eltűnhetsz a sötét süllyesztőbe.

Nevetséges, hogy halálunk, s életünk,
Pár ember kezében van, tőlük függünk.
Nem törődnek az egyszerű néppel,
Nem számolnak a következményekkel.

Mit okoznak a ,,nagy" emberek,
Kik halálról és életről döntenek?

A harctér közepén vagyunk,
Csend van, semmit nem hallunk,
Vége lett a vérengzésnek,
Szerte szét halottak hevernek.

Vörös lett a patak vize,
Megváltozott a táj színe.
Halál szagát viszi a szél,
S emberek ezre fél.

De hogy miért félnek az emberek,
Hisz élnek, ez nem remek?

Nem, sajnos, ez nem remek,
Bajban vannak az élő emberek.
Félnek attól, mit hoz a jövő,
Attól, jön egy még sötétebb felhő.

Nincs, ki megművelje a földet,
Nincs, ki nemzze a gyereket,
Hogy lesz ebből élet?
Hát, az emberek ettől félnek.

Rengeteg olyan kérdés van, mire válasz nincs,
De ha egyszer megleled, az egy értékes kincs.







HIÁBA...


Hiába minden remény, s könyörgés,
Az egész csak egy tévedés,
Nem lesz jobb e világ soha,
Embernek nincs miért maradnia.

Hiába teszünk már bármit,
Már nincs olyan, mi számít,
Elveszünk majd hirtelen,
Gyorsan majd, esztelen.

Hiába reméljük majd, jobb lesz,
Ha mindenki tesz, tenni nem tesz,
Csak gyorsan robogunk végzetünkbe,
Kietlen, s sötét vesztünkbe.

Hiába szólok már nektek emberek,
Ha nem tesztek, s nem mertek,
Féltek a változás homályától,
Senki sincs, ki erős, s bátor?

Mit érek én, egyedül, magam,
Ha szavamra fül süket marad?
Mit érek én magam ezrek közt,
Elveszek a sodró tömeg közt.

Tehetetlen vagyok, rossz érzés,
Nem értem az ember, és,
Nem értem, miért ilyenek,
Ily rosszak, s kegyetlenek.

Kegyetlenek ők magukkal,
Magukkal, s másokkal,
Nem értékelik a csodát,
Nem látják a világ baját.

Nem látják, vakok mind,
Azt hiszik jobb, ha kint,
Kint, ahova mind megyünk,
Mert e világban elveszünk.

Azt hiszik jobb lesz kint,
Ők még nem látják a kínt,
Mi rájuk vár a sötétben,
A világ olvasztó vödrében.

Oda kerülünk majd mindannyian,
Hogy a világ tisztuljon a bajban,
Mindannyiunk odavész, de nem hiába,
Mert egyszer újra szép lesz a föld világa.







JÓ VAGY ROSSZ?

Jó vagy rossz, ha így teszek?
Jó vagy rossz, ha nem veszek,
Tudomást arról mi a rossz vagy a jó,
Mi piszkos, vagy tiszta, mint a hó?
Mindegy, mert mi nekem jó lehet,
Az másnak lehet gonosz tett,
Lényeg, ne törődj vele, mi a rossz, vagy a jó,
Hallgass szívedre, s tedd azt, mi neked jó!







KEGYETLEN SORS


Kegyetlen a sors mindenkivel,
Nem törődik az senkivel,
A jó jót kap, a rossz rosszat,
De mindig sújtja a nyomorultat.
Miért nem lehet mindenki egyenlő,
A sors kiismerhetetlen, nem érthető.







KUDARC


Kudarcot vallottam. Sajnálom!
Vétkeztem, őszintén belátom!
Én, csak én vagyok a hibás,
Csak én, és senki más!

Többre véltek, mi vagyok,
De mást nem adhatok,
Kudarcot vallottam, vétkeztem,
Borússá tettem életem.

Fáj, többet nem adhatok,
Fáj, hogy bennem bíztattok,
De én csak csalódást okoztam,
S a szürkeségben ragadtam.

Hagyjatok engem ott lent,
A törődést nem érdemlem,
Nem vagyok én jó semmire,
Hagyjatok elveszni a sötétbe!

Engedjetek el, hagyjatok!
Már örökre az maradok,
Kudarcot vallott, megtört ember,
Ki sorsával harcolni nem mer.

Szürke porból vétettem,
S rögtön azzá lettem,
Majd szürke porrá válik testem,
Szürke tévedéssé lettem!







LÁNCRA VERVE


Korlátok között, sötétben vagyok,
Hangok, melyek érdesek, haragok,
Szállnak szerte szét, jobbra balra,
Gondolatok zavaros kavalkádja.

Elegem van, korlátok közé taszítottak,
Nem engednek, magukhoz láncoltak,
Mindenki csak néz, senki nem segít,
Árvaként hagynak, magába taszít a lét.

Egyedül, magányosan csak feszengek,
Közben átkozott gondolatok keringnek,
Mi lesz velem, láncra verve, egyedül,
Kin mindenki átjár, kasul, keresztül?

Mit tegyek, szabadulni akarok végre,
Esküdjek az igaz, se egyetlen létre?
Szabadulni akarok, engedjetek szabadon!
Nem engedhetitek, hogy lelkem így maradjon!

Hallotok? Engedjetek, ne menjetek,
Ne, kérlek, ne feledjetek,
Egyedül...kihalt minden, s csak láncra verve,
Itt maradtam, földönt tiporva, egy életre.

2007.

Közkincs pályázat, korlát fénykép alapján







LÉGY ÖNMAGAD!


Légy önmagad,
Ne hagyd, más írja sorsodat,
Ragadd kezedbe életed tollát,
Írd meg vele léted sorsát.

Ne hagyd, irányítsanak,
Ne hagyd, rosszat mutassanak,
Ne hagyd magad eltéríteni,
S a világban elveszni.

Legyél Úr magad felett,
Minden gondod feledd,
Ragad kezedbe életed tollát,
Írd meg vele léted sorsát.







MIÉRT KELL...


Miért kell másoknak lennünk,
Miért kell másoknak hinnünk?
Miért nem hisszük el azt, mit látunk?
Miért mások mondják, mi mit látunk?

Ezredéve nem teszünk, csak hiszünk,
Mások ellen vakon vétkezünk,
Csak tűrjük, hogy vakon vezetnek,
Mint kutyát, úgy is neveznek.

Mi vagyunk azok, kik egyetlen szóra,
Ugrunk, mint éhes vad a húsra,
Nem nézzük azt, kinek hozunk fájdalmat,
Csak az érint, hogy a nagyok minket akarnak.

Nagyok, áh, furcsa szó az elnyomókra,
Nem jók ők semmi jóra,
Miért akarunk rájuk hasonlítani,
Miért jobbak ők, mint bárki?

Miért kell másoknak lennünk, kik vagyunk?
Miért kell az ő nyomukba járnunk?
Miért, azt hiszik, nem vagyunk jók semmire?
Azt hiszik, nem vigyázunk mi senkire?

Tévednek mind, van önérzetünk,
Van szívünk, s becsületünk,
Csak valahogy az élet hozza,
Hogy sose hallgatunk az igaz szóra.

Hagyjuk, hogy a földbe tiporjanak,
Gúnyos szavakkal alázzanak,
Hagyjuk, hogy csatlósként nevezzenek,
Fejünkre vizes lepedőt tegyenek.

Nem vagyunk mi mások, csak gyávák,
Olyanok, mint a magukra maradt árvák,
Nem állunk sarkunkra, nem harcolunk,
Egyedül maradtunk, magunk vagyunk.

Nem számíthatunk senkire, pornép vagyunk,
Nem számít nekik, élünk e vagy halunk!
Addig vagyunk jók nekik,
Míg őket szolgálják tetteink!

Nem tűrhetjük tovább az alázást,
Nem nézhetjük a gyalázást,
Mit velünk tesznek, ezredek óta,
Bárcsak ne így lett volna.

Már nem tehetünk semmit, vétlenek vagyunk,
Már csak a szépről álmodunk,
Már sose lesz olyan, mit képzelünk,
Nem marad más, csak a reményünk.







MI LESZ MOST ÉNVELEM?


Volt egy álmom,
Egy saját világom.
Volt egy életem,
Mi maradt énnekem?

Összeroskadtam teljesen,
Csak rohantam esztelen,
Mit tettem, szörnyű dolog,
Szabadulni tőle többet nem fogok.

Az, mit tettem, nem enged,
Árnyékként követ, terjed,
Egész létem fölött,
Így marad örök.

Soha nem fogom,
Lehet, nem is tudom,
Megbánni azt, mit tettem,
Azt, hogy gyilkos lettem.

Nem tudom, mi lesz velem!
Rajtam nem látszik félelem,
Bátran állok a dolgok elé,
Így kerülök majd hátuk mögé.

Volt egy álmom,
Egy saját világom!
Volt egy életem,
Mi lesz most énvelem?







NE ADD


Bármibe fogsz, vidd végig,
Hagyd, hogy munkád beérik,
Kezd az elején, lépésről lépésre,
Lassan, óvatosan haladj előre.

Ha elkezded, ne hagyd abba,
Ne hagyd majd másnapra,
Ha belefogsz, már nincs visszaút,
Előtted még a járatlan út.

Ne félj, s ne csüggedj,
Munkád gyümölcse érett,
Lesz majd, ha kitartó vagy,
S őszintén adod magad.

Nincs visszaút, de minek kéne,
Ha belebuksz, úgy is vége,
Legfeljebb, ha rosszul sikerül,
Tanúság lesz küzdelmedből.

De ha sikered lesz, megcsináltad,
Előtted a világ kapui kitárulnak,
Büszkén mehetsz be, melyiken szeretnél,
Mert érett, s bölcs ember lettél.







NYISSÁTOK KI SZEMETEK


Kitaszítottként élni, mégis boldogan,
Korlátok közt, magányos sorsomban,
Alkotok, s elveszek a gondolatokban.

Nézem, fájó arcok, kik mellettem állnak,
Leláncolva, téves szabadságban szállnak,
S korlátok közé taszítva, várnak, s várnak.

Nem tudják ők se, lesz e még szabadság,
Vagy elnyeli őket is, e kínzó boldogság,
Korlátok közé zárt, állandó hazugság.

Néznek, nyúlnának kifelé, nem tudnak,
Szűk résen, levegőt is csak alig kapnak,
Hallod te is? Egy elveszett lelket siratnak.

Kínzó, fájó gyötrelem hazug életük értelme,
Nincsen már remény, az igaz, s szép életre,
Korlátok közt élni, vakon, s várni a végzetre.

Nekem sikerült, én szabad vagyok már,
De szívem mégis, a raboskodók miatt fáj,
Kínzó gyötrelem, szörnyű a benti táj.

De ők akarták, s lecsukták fáradt szemüket,
Nem hitték, hogy már rég eladták lelküket,
S most érzik hazugsággal átitatott létüket.

Nyissátok ki szemetek, döntsetek korlátot,
Érezzétek ti is, e valódi, boldog szabadságot,
A porba tiport korlátot, magatok mögött hagyjátok!

2007.

Közkincs pályázat, korlát fénykép alapján







ŐRÜLTEK HÁZA


Este későn hazaérsz,
Fáradtan, alig élsz,
Csak kis nyugalmat kérsz.

Nem vágysz másra, csak csöndre,
Arra, hogy lefeküdj a heverőre,
S ezt a napot feledd örökre.

Majd egy hatalmas puffanás,
Egy magas, hangos kiáltás,
És kezdődik az ordibálás.

Egymásnak ugrik anya és fia,
Ez olyan, mint a maffia,
Megölnék egymást holnapra.

Dühösen kikelsz az ágyból,
Mérgelődve kilépsz a szobából,
Meglátod őket, s kikelsz magadból.

Hogy csak kis csöndre vágytál,
Egész nap, emberek közt jártál,
Estére nagyon fáradt voltál.

Az anya kirohan sírva,
A gyerek megy a sarokba,
Te meg visszatérsz nyugovóra.

Leteszed magad mára,
Kipihend magad, hátha,
Mert ez egy örültek-háza.







PENGE ÉLÉN


Vékony jégen állunk,
Csak a végzetre várunk,
Penge élén táncolunk,
Lehajtott fejjel járkálunk.
Melyik oldalára esünk vajon?
Dönthetünk erről szabadon?
A választ nem akarom,
Tán nem is tudhatom.
De lehet hogy a penge,
Hogy mi esve,
Szétvág minket szerte,
S e mesének vége.







SEMMI KÖZE


Senkinek nincs köze hozzá, mit teszek,
Adok épp, vagy tán elvezek,
Hogy hogyan viselkedek, hogy vagyok,
Hogy meddig is maradok!

Miért érdekelne engem, mit mondotok?
Nem érzitek át e gondot,
Csak mondjátok nekem folyton folyvást,
Fejemre az átkot, s rontást!

Honnan tudjátok, mi a jó most nekem,
És azt, mi van most énvelem?
Felétek fordulok őszintén, s egyet kérvén:
Hagyjatok már végre békén!







SZABADSÁG


Egy sötét cellában fekszem,
Rácsok vesznek körül,
Életem már itt vesztem,
Nincs kiút a rácsok mögül.

Itt fekszem már húsz éve,
Egyedül, magányosan,
Itt lennem nem kéne,
Emlékszem, de csak homályosan.

Mit, s miért tettem,
Azt nem tudom,
Ember életét elvettem,
De nincs rá indokom.

Egy sötét cellában fekszem,
Dohos szag árad,
Minden zugát ismerem,
S érzek egy vágyat.

A Szabadság az, mit érzek,
Eme érzés körülvesz,
De olyat nem kérek,
Mit nem teljesítesz.

Cellám oldalán, a kis ablakon,
Soha nem süt be a Nap,
Könny csorog az arcomon,
Mert napsugarat nem kap.

Húsz éve, ugyanazok a falak,
S ugyanazt az ételt kapom,
Ágyam mellet patkányhadak,
Ételem felét nekik adom.

Ötven éves vagyok,
És még húsz év van hátra,
Kegyelmet nem kapok,
De reménykedek, hátha...

Lassan beleörülök a magányba,
Soha nem lesz vége,
Nincsen helyem e világba,
Immáron húsz éve.

Megbántam mit tettem,
Hogy életet elvettem,
A büntetést megérdemlem,
De innen el kell mennem.

Mert hív a Szabadság,
De szökni nem lehet,
Az életem badarság,
Életemnek véget vetek.

A Szabadság oly fontos nekem,
Az, hogy újra szabad legyek,
Már nem számít életem,
Így bármeddig elmegyek.

Reggel jönnek az őrök,
És én ott lógok felakasztva,
Torkom még hörög,
Leszednek, de már halva.

Nem tudtam mást tenni,
De SZABAD VAGYOK!
Nem sirat senki,
De végre SZABAD VAGYOK!







TÉTLENSÉG


Van egy olyan rossz érzés,
Mely maga után vonz sok kérdést,
Ez az érzés a tétlenség,
Mikor magába szív a sötét mélység.

Ez az érzés, mi nyomaszt téged,
Múltból előbújnak régi képek,
Nem emlékszel rosszra, csak a jóra,
Csak az együtt töltött szép napokra.

Ilyenkor felejted a gondokat,
S kering benned egy gondolat,
Mi lesz veled, ha nem lesz több boldog nap,
Mert az élettől több esélyt nem kap.

Alig tudsz, de ránézel,
Könnybe lábadt szemekkel,
Megfogod kis fehér kezét,
Majd egy imát mondasz életéért.

Nem bírod nézni, hogy vétlen,
Te meg csak ott ülsz tétlen,
Kirohansz a fehér teremből,
S könny folyik szemedből.

Remegő kezekkel rágyújtasz,
S az érzés, úgy nyomaszt,
Segíteni akarsz, de nem tudsz,
A gondok elől elfutni nem tudsz.

Erőt veszel magadon, s visszamész,
A fehér terembe belépni félsz,
Félsz, hogy könnyed megint kifakad,
S Te teljesen elhagyod magad.

Odamész mozdulatlan testéhez,
Fejed lehajtod kis kezéhez,
Lehunyod szemed csendesen,
S Te cirógatod kedvesen.

Nem kell látnod, érzed, hogy szenved,
Hisz oly erősen szorítja kezed,
Oly fáradt vagy, hogy nem bírod,
S szemed estére lehunyod.

Reggel, mikor megérint az első napsugár,
S vörös színben játszik a táj,
Ránézel szerelmedre, ahogy ott fekszik,
S gyönyörű kék szeme, lassan kinyílik.

Elmúlik a sok gond,
Mikor e szót hallod,
Mit érzéki hangján kiejtett,
E szó, a SZERETLEK!







TUDATLANSÁG


A tudás egy éltető elem,
Mi az embernek lételem,
Ha nincs, akkor félelem,
Ha van, akkor kényelem,
Nos a kérdést felteszem:
Kényelem vagy félelem?







UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS


Nem vigyázunk, vesztünkbe rohanunk,
A fellegekből a mélybe zuhanunk,
Saját magunknak köszönhetünk mindent,
Hogy nem tiszteltük e drága kincset.

Az utolsó figyelmeztetéseket kapjuk,
S mi csak a kegyelemdöféseket adjuk,
Nem veszünk tudomást, nem figyelünk,
S a csúcsról, majd a mélybe szédülünk.

Veszélyek vesznek körül minket,
Elpusztítanak, felőrölnek mindent,
Nem veszzük észre, miért történik mindez,
Majd csak akkor, mikor már késő lesz.

Végveszélyben vagyunk, mi csak virulunk,
Mi a kínt okozza, abba nem hagyunk,
Nem látjuk magunk előtt a jövő dolgait,
Süketek vagyunk, nem halljuk kínzó szavait.

Pusztulás vár minden egyes lényre,
Nem figyeltek a veszélyre,
Nem lesz maradása senkinek a világon,
De senkit nem érdekel, úgy látom.

Minket nézve nem fenyeget,
De ezernyi apró kis gyereket,
Kiket majd unokáink szülnek e világra,
Eltűnnek majd a végső homályba.

Féltem őket, hiszen saját vérünk,
Azok, kik e világi létük,
Hagyják itt, mert mi vétkeztünk,
Mi hibánk, tévedtünk.

Istent akartunk játszani, nem tudtuk,
Hogy a játékban gonosz bábuk voltunk,
S tönkretettük a szépséget,
S milliónyi apró létet.

Sajnos már vissza nem lehet fordítani,
Nem lehet, ha fáj ordítani,
Szembe kell nézni a kínzó halállal,
S e szép Föld pusztulásával.







VALÓS SZÜRKESÉG


Emberek! Ti, kik e világban éltek!
Mit láttok, mikor egymásra néztek?
Nem kell mondani, hisz tudom a választ!
Nem láttok semmit, csak szürke árnyat.
Értitek? Ezek vagytok ti emberek!
Futószalagon gyártott, érzelem mentes lények.
Húsból és vérből vagytok, mint én,
De van köztünk egy különbség, a tény,
Bennem dúlnak az érzelmek, s kétségek.
Áh, azt se tudjátok, miről beszélek!
Fogalmatok sincs, mi a szeretet,
Hogy mi a bosszúság és a gyűlölet.
Nem éreztetek soha semmi érzelmet,
Ezek vagytok ti, lélek nélküli létek!
De mit ér az a drága élet,
Ha nincs semmi, mi minket éltet?
Nem értettetek meg semmit gondolom,
Csak én vagyok, ki ezt mondom!
De mindig lesz pár ember, ki érzelemmel,
S hatalmasan tágra nyílt szívvel,
Felétek fordul, kinyitja szemetek,
Hogy ne a képzeletbe, a valóságba nézzetek.
Szemeitek mindig lehunynátok,
Olyan ez, mint egy rossz átok,
Lassan én is lehunyom szememet,
Nem bírlak nézni titeket,
Visszatérek saját magányomba,
S reménykedek, nem volt hiába.
Hogy kinyitottam az emberek szemét,
Hogy megmutattam valódi értékét,
E csodás világnak,
Miket rejtenek a láthatatlan fátylak.
S reménykedek, hogy belátja,
Érzelmek nélküli az ő világa.







VÍG MELÓDIA


Kacaj töri meg az éjszaka csendjét,
Az utca komoly, rideg esti rendjét,
Valaki vígan kacag, nevet az éjszakába,
Vakon bele a vak homályba.

Nevet, mi olyan, mint ördögi kacaj,
Mint sátán, ha megesik a baj.
Nevet, üvölt önfeledt,
Nem látja senki lent.

Elbújik az éj leple alatt,
Szívéből a kacaj, csak fakadt,
Szüntelen, folyton folyvást,
Kacagja felénk az áldást.

A kihalt utcán rohanva nevet,
Örült tán, bolond lehet?
Kínzó kacaj ez, valami lelkét,
Nyomasztja, s sorvasztja szívét.

Sírás hangja hallatszik a kacaj között,
A sötét árnyak leple mögött.
Kacag, s közbe sír, milyen lélek ez?
Ki sírva bolondságot tesz.

Hatalmas bánat nyomja aprócska szívét,
Nem hagyja nyugodni földi létét,
Egy gondolat, hogy egyedül maradt,
S a gondok elől elszaladt.

Kacag a sors kegyetlen fintorán,
Hogy őt csak nézte bambán,
Aztán az egyik percről a másikra,
Átkot hozott reája!

Magán kacag, hogy ily ostoba,
Mert hogy buta, s otromba,
Megunta hogy csak játék az élet,
S búcsút mond néktek.

Nem kacag, síri csend lett hírtelen,
S az idő oly végtelen,
Holtan esett össze a kacagó ember,
Mert a gondokkal szembenézni nem mert.

Holtan esett össze, nem törődtek vele,
Nem fogta kezét Isten keze,
Elhagyta örült lelke egy világot,
Sírjára nem visz senki se virágot.





 
 
0 komment , kategória:  Orth László  
Orth László versei I.
  2020-10-16 22:15:28, péntek
 
 




ORTH LÁSZLÓ VERSEI I.




Orth László, a tűzzel, szenvedéllyel, reményekkel teli 22 éves ercsi fiatalember még nem annyira ismert az olvasók körében, ám tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a száznál is több verse és prózája, melyek kivétel nélkül mind az élet nagy kérdéseivel, a szerelemmel, az érzelmekkel foglalkoznak.

,,A művészet egy eszköz,
Mi kitölti az ürességet,
Ég és Föld, ember és ember közt,
Ezzel ad némi reménységet"

,,Ki vagyok én, nem tudom,
Tán már tudni se akarom,
Élem az életem, törekszek a szépre,
Hogy szeretetet hozzak sorvadó létre."

Orth László



Link








I. ÉRZELMEK VIHARÁBAN







ÁLMODOM


Álmodom tán, hisz oly csodás,
Mint látatlanba a vak vallomás,
Rabul ejt, bűvöl, s nem enged,
Az álmok mögött, mit rejthet?

Hagyom, vigye utam a végzet,
Itt szorongatom, s nézem a képet,
Miről visszamosolyogsz rám kedvesem,
Te lettél mindenem, te lettél az életem.

Álmodom, hisz nem lehet ilyen az élet,
Nem adhat ennyi csodát, szépet,
Mégis, oly hihetetlen, oly csodás az álom,
S én most már csak te rád vágyom.

Beléd szerettem, nem tagadom,
De nincs is rá indokom,
Nem éreztem még soha ily szépet,
Szerelmes lett egy kósza lélek!







ÁLMODTAM EGY ÁLMOT


Álmodtam egy világot,
Te voltál a közepén,
Álmodtam egy álmot,
Az ég sötét egén.

Álmodtam egy világot,
Hol virág mezein lépkedtem,
Álmodtam egy álmot,
Hol csak mi voltunk kettesben.

Álmodtam egy világot,
Hol megcsókollak Téged,
Álmodtam egy álmot,
Hol éltem, de csak Érted!

Álmodtam egy világot,
Hol kéz a kézben jártunk,
Álmodtam egy álmot,
Hol a boldogságtól szálltunk.

Álmodtam egy világot,
Hol egymásba szerettünk,
Álmodtam egy álmot,
S a szerelem tengerébe merültünk.

Álmodtam egy világot,
Miről azt hittem, ne létezik,
Álmodtam egy álmot,
Reméltem egyszer megérint.

Álmodtam egy világot,
Tudtam, ez már nem talány,
Álmodtam egy álmot,
S szerelmed rám talált!







EGYETLENEM


Arcod olyan, mit nyíló rózsa,
Mi kipirul a szép szóra,
Bőröd oly selymes, érzékeny,
Mint kisbabáé, ki alszik szépen.

Szemed ragyogása, mint kék tenger,
Szemedbe nézni senki nem mer,
Mert rabul ejt mindenkit,
S ha belenéztek sosem feledik!

Szépséget oly vakító, mint fényes Napsugár,
Ki megpillant, tudja felkelni nem volt kár,
Ajkaidon mindig édes mosoly lapul,
Mindig, ha szép nap van, vagy ha szél fúj.

Egyetlen vagy e világon, te vagy a csoda,
Te vagy, kire mindenki vár évek óta!
S te az enyém lettél Életem,
Te vagy az egyetlenem!







AZ ERDŐT KÉRVÉN


Vége van a nyárnak,
Hűvös szelek járnak,
A táj színpompában játszik,
A távolban egy léghajó látszik.
Barna, sárga, fekete.
Pont olyan, mint a táj színe.

A távoli homályban előbúj egy torony,
Én az erdőben barangolom,
Harang töri meg az erdő csendjét,
Egy felhő az ég kék fényét,
Sétálok egyedül, magamban,
Senki nincs közel, s távolban.

Egyedül vagyok és gondolkodom,
Kezemben a képed tartom,
Leülök egy kőre a vízpart mentén,
Az erdőtől egy választ kérvén,
Tölgyfa árnyékában meghúzom magam,
Szememből a könny lassan kifakad.

Nézem, hogy a Duna lassan folyik,
Hogy a mókus a fán játszik,
Nézem, hogy a barna levelek,
S a kis bárányfellegek,
Szállnak együtt a széllel,
S lassan leszáll a sötét éjjel.

Kúszik lefelé a fényes Nap,
De az erdő választ nem ad,
Hallgat az erdő, s a kopár táj,
Hallgatok én is, mert nagyon fáj,
Az ég kékből vörösre váltott,
A táj hangulata is megváltozott.

Csend lett újra hirtelen,
Lényemen eluralkodik a félelem,
Köd ereszkedik alá a tájon,
Érzem, kissé fázom,
Elindulok, lassan megyek,
De kiutat az erdőből nem lelek.

Keresztül, kasul járok ez erdőben,
Csak ő jár bódult eszemben,
Képed még mindig kezemben tartom,
A kiutat keresve fel nem adom,
Nehezen, de meglelem a kiutat,
De a kérdés nyitottan nem marad.

Hazafele az utcán, a sűrű ködben,
Az utcai lámpák halovány fényében,
Megállok, s kezem összeteszem,
Majd a képed széttépem,
Szememből a könny cseperegni kezd,
Lelkem romokban, de idővel mindent feled.







ÉBREDÉS


Fekszel, én csak nézlek, s fejtem álmodat,
Minden apró rezdülésed egyetlen gondolat,
Oly édesen alszol mellettem, s mélyen,
Úszol álmok habzó, kék tengerében.

Vállamra hajtod fejed, átölelsz karjaiddal,
Szorosan ölelsz, köszönsz édes csókjaiddal,
Madarak ülnek a kis ablak párkányán,
Érzések játszanak szívünk dallamán.

A szerelem érzései körülfonják testünket,
Szorosan, a láthatatlan kötelek feszülnek,
Az első napsugár beér az ablakon,
S forró ajkad érzem ajkamon.

Mintha még mindig álmodnék, itt fekszel,
Átölelsz szorosan édes két kezeddel,
Örökké így szeretnék ébredni kedvesem,
Legyél mellettem, s cirógass kedvesen.







ÉJFÉLI ÁLOM


Éjfélt ütött már az óra,
A város már eltért nyugovóra,
De te, még papírok fölött görnyedsz,
A betűk összefolynak, szenvedsz.

Lehajtod fejed, a gyertyát eloltod,
Fejed álomra hajtod,
Elalszol lassan csendesen,
Fáradság volt az úr testeden.

Hirtelen felébredsz, egy árnyat láttál,
Mi elsuhant a szobádnál,
Felkapod fejed, s odamész,
Senki nincs ott, félsz.

Visszamész a szobába,
De egy lány feküdt az ágyra.
Csodálkozva néztél rá, s ő rád,
Mindketten szótlanul, nincs vád.

Elbűvölt téged, hogy rád nézett,
Magával ragadott az érzet.
Forró tűz égett szemében,
Elégtél égető tűzében.

Elvarázsolt, fedetlen keble,
Gyertyával világított édes teste,
Leülsz mellé, megfogod kezét,
Nézed tűzben égő szemét.

Félve hozzá hajolsz, megcsókolod,
Elnyom, de te nem akarod,
Csókolod, s simogatod egész testét,
Érzed vágytól duzzadó létét.

Fedetlen testét simogatod,
Közben ajkát csókolgatod,
Már viszonozza tetteid,
Nézed izzó, égető szemeit.

Az ismeretlen nő, leveszi köntösöd,
S simogatással ösztönöz,
Arra, hogy tedd ma magadévá,
Csak egyetlen éjszakává.

Engedsz a kísértésnek, és magadra emeled,
Együtt mozgatjátok izzadó testetek.
Egyre hevesebben, hogy a vágy ég bennetek,
És egyszerre becsukjátok szemetek.

Egyszerre értek fel a csúcs élére,
Testek rángva, remegve,
Ölelkeztek, egymás karjaiban,
Vágy érző rabjaiban!

Végigfeküdtök az ágyon,
Úrrá lettetek a vágyon,
Simogatva, csókolgatva,
Elalszotok hajnalba.

Reggel felébredsz, nem tudod,
Hogy csupán álom volt,
Vagy valóság az a csodás este,
Mert az asztalra voltál fekve.

Papírjaid, dolgaid felett,
Szomorú lett lelked,
Hogy csupán álom volt az éjszaka,
Bárcsak örökké álomba maradna.

Fáj a hátad, nem tudod mitől,
Sebet érzek, a köntös mögül,
Leveszet, s tükörben megnézed,
Hátadon karcolás nyomok égnek.

Elmosolyodsz, valóság volt az este,
De ki volt a lány, kinek gyönyörű teste,
Elvarázsolt téged, egyetlen éjszakára,
Reménykedsz, holnap este is hátha...







ÉJSZAKÁKON ÁT


Éjszakákon át, néztem a csillagokat,
Ahogy az égen fényesen ragyognak,
Tűnődtem, s egy arcot láttam bennük,
Fényes út nyílt arra, s rohant feléjük.

Felléptem rá, fehér fátyol vitt az égbe,
Egyenesen bele, a vakító fényességbe.
Repültem, szárnyaltam, s nem néztem,
Miért repülök, a fénylő fehérségben.

Érzem, húznak magukhoz a csillagok,
Engedem, menekülni már nem akarok,
Elbűvöl, magával ragad, olyan szép,
Gyönyörű a csillagokban az a kép.

Arcod rajzolódik ki a fényben,
Nap vagy Te a sötétségben,
Gyönyörű szemeid csak ragyognak,
Ajkaid, rám mosolyognak.

Kilépsz a fényből, ott állsz előttem,
Szemeid égnek, a vagy tűzében,
Odalépsz hozzám, megfogod kezem,
Érintésed olyan, mint lágy selyem.

Rám nézel, rabul ejted szívemet,
Elvarázsoltad egész lényemet.
Nem akarom, hogy elengedj,
Azt szeretném, szeretgess.

Érzem, ahogy forrón ég testünk,
Csillagok ölén, csendesen fekszünk,
Lehunyom szemem, pillanat,
S ajkad, ajkamhoz ragad.

Hosszasan, s forrón csókollak,
Édes nektárt adsz ajkamnak,
Boldog lett lelkem, mert itt vagy velem,
Csókolsz, s fogod két kezem.

Álom csupán, de úgy szeretném,
Hogy kezed valóságban hozzám ér,
Ajkaid forrósága megéget,
Érezni szeretnélek Téged.







ÉRZELMEK


Érzelmek, mik szívünkre hatnak,
Érzelmek, melyek akaratlanul akarnak,
Érzelem, mi legszebb e világon,
Érzelem, mi oly csodás, mint álom.

Érzelem, mi bonyolult szeretet,
Érzelemből legszebb a szép szerelem,
Érzelem, mit Irántad érzek,
Érzelem, mit csak Tőled kérek.

Érzelem, mi a legmélyebb Szerelem.
Érzelem, mit neked köszönhetek Életem,
Érzelem, mi értelmet ad az életnek,
Érzelem, amiért e világon élek.

Érzelem, mi nélkül életem sötét lenne,
Érzelem, mi örökké tartana, más nem kéne,
Érzelem, mit csak Te adhatsz nekem,
Mert Te vagy a mindenem.

Te vagy számomra a levegő,
Olyan, mint kék égnek a felhő,
Te agy nekem a tiszta víz,
Mi szomjas toroknak olyan, mint édes méz.

Te vagy nekem a nyári zápor,
Mi felfrissít, s nem baj, ha elázol,
Olyan vagy nekem, mint mezőnek a virág,
Minek tavasszal érezni bódító illatát.

Olyan vagy számomra, mint a tűz,
Mi megvéd, s gondot távol űz,
Olyan vagy, mint fény a sötétben,
Mint napsugár a sötét égben.

Olyan vagy nekem, mint a szabad madarak,
Gondtalanul szállnak, s dallamra fakadnak,
Olyan vagy nekem, mint édes bor,
Mi szűziességével szomjat olt.

Mindent, mit leírtam, fontos a világnak,
Olyan fontosak, mint Te szívem minden kis zugának,
Többet már nem adhatok Neked,
Csak még egyetlen szót, Nagyon Szeretlek!







ÉRZELMEK VIHARÁBAN


Boldogság, szerelem, fájdalom, csalódás,
Mennyi értelmetlennek tűnő vak vallomás,
Egyetlen szó, s egyetlen apró kis rezdülés,
Az ész elszáll, s mint értelem, vakrepülés,
Száll alá, értelmes gondolatok nincsenek,
Értelmesnek hitt dolgok már értelmetlenek.
Szerelem beléd vési égető szavakkal jelét,
Boldogság fogja körül tested szegletét,
Csalódsz, tőrt érzel szíved kellős közepén,
Fájdalom, marcangol, Föld bármely féltekén,
Ez a sors, ez az élet apró, kicsiny játéka,
Bábok vagyunk, egy érzelemmel teli viharba.







FAGYOTT SZÍV


Elég ahhoz egy-két szó,
Mi oly hideg, mint a hó,
S szíved jéggé dermed hirtelen.
A világ miért ilyen kegyetlen?

Gondolataid szana-szét szállnak,
Egymásra nem találnak.
Elveszetnek érzed magad,
Fagyott szívből véred fakad.

Véred csurog testeden,
Emlékeid elhagynak,
A világ oly esztelen,
Érzéseid egyedül maradnak.

Vérben izzik szemed,
Sírnod kéne, hogy fájdalmad,
Csillapítsd, de nem mered,
Kikiáltani a világnak.

Szemed lehunyni nem tudod,
Érzéseid, mint bukott
Emberé, kinek világa színtelen,
S szürkét lát mindenben.

Lehet így élni egyáltalán?
Érzések nélkül, bambán?
Úgy érzed, megaláztak,
Földbe tiportak, rúgtak-vágtak.

Magadra hagytak,
Gondjaid vállad nyomják,
Csak ők maradtak,
Megoldásuk várják.

Összeroskad térded a gondok fölött,
Letérdelsz a vörös tócsába,
Ahogy jeges szívből, véred csöpög,
Beleordítasz a nagyvilágba.

Ott állsz, nézel az égbe,
A végtelen sötétséget lesve.
Nem bírod, elsírod magad,
Forró könnyed olvasztja havat.

Melegíti egész tested,
De szíved jégfogságba szenved,
Meghalt benne minden érzelmed,
S e nélkül, nincs miért létezned.







FÁJDALMAS HALLGATÁS


Kérdés, mire nincs válasz,
Csak a néma hallgatása,
S furcsa gondolat áraszt,
Miért vagy hibás?

Némán telő lassú percek,
Kínos csend, s hallgatás,
Vérző szíveden sebek,
Miért vagy hibás?

Értetlenül nézel magad elé,
Kínos csend, s hallgatás,
Kezed összetéve fordulsz ég felé,
Miért vagy hibás?

Könny lassan csurog szemedből,
Nem hagyod! Csak hallgatás,
Eleged lett mindenből,
Miért te vagy a hibás?

Nincs mit tenni, belátod,
Nem akarsz már hallgatást,
S őszintén bevallod,
Biztos te vagy a hibás.







FÁJDALOM


Mély sebet hagynak szavak,
Mik szívembe belemartak,
Azok az értelmetlen mondatok,
Mi édes ajkadból elhangzott.

A sebek lassan gyógyulnak,
Mert szívembe mély nyomot hasítottak,
S akár egyetlen kis szavad,
Elég ahhoz, hogy sebem felszakad.

Édes gyógyír a sebre,
Szép emlékek perce,
Kérlek, ne okozz több sebet,
Mert szívem, nem bír több terhet!

Nem hallgattál szavamra,
Mi ajkamat könyörögve elhagyta,
Felszakítottad sebemet,
Így kínzol engemet?

Nem vagy tekintettel másokra,
Se az egyetlen párodra.
Nem nézed, hogy szavaid,
Kinek sebeit tépik.

Csalódtam benne örökre,
Többet nem akarok belőle!
Próbálok nem rá gondolni,
Tőle távol maradni.

Nem tudok tenni semmit,
Gondolhat bárki bármit,
Hiányzik, ahogy átölel,
Ahogy hozzám szól, figyel.

Hiányoznak csókjai,
Ahogy hozzámérnek ajkai.
Bevallom neki, még szeretem,
Azt, hogy vele akarom leélni életem!

Úgy érzem, megaláztak,
Fel nem ráztak.
De legalább most boldog vagyok,
S remélem, az is maradok.







HIDEG TÉLI ÉJJELEN


Éjszakákon át, csak Rád gondolok,
Mosolyognak rám, égből a csillagok.

Lobog a tűz a kandalló mélyén,
Halvány fényt adva, téli éjén.

Érzem bőrös illatát, érzem ajkaid,
Érzem tested, érzem karjaid,
Érzem, átölelnek szorosan,
S csak fekszem oly boldogan.

Érzem tested minden rezdülését,
Érem kezed, minden érintését,
Érzem, hogy érzed, mit érzek,
Örökké tartson, csak erre kérlek.

Lassan lehunyod gyönyörű szemed,
Álomra hajtod vállamon fejed,
Én nézlek, hogy alszol csendesen,
Oly gyönyörű vagy Kedvesem!

Éjszakákon át, csak Rád gondolok,
Mosolyognak rám, égből a csillagok.

Kihunyt a tűz a kandalló mélyén,
Nem adva fényt, téli éjén.







A HÍD


Két ember, mint határ, távol, s mégis közel,
Hol eltaszít, hol, mint anya gyermekét, féltve ölel,
Hol egymást védik önzetlenül, hol eltaszítja a másikat,
Oly szép e gondolat, de csak hiú ábrán, áhítat?

Hol van a híd, mi egységet teremt határok oldalán,
Hol van az, ki meglátja értelmét a hazugság szaván?
Ki lesz az, ki megérti, szükség van a másik emberre,
Hogy ne vesszünk el, a végzetes, sodró örvénybe?

Kell egy híd! Építsük közösen, legyünk társak,
Hadd teljesüljenek ezer éves, hőn áhított vágyak!
Teremtsünk szárnyakat, vigyük el híreink a más világnak,
Híd épül két határ közt, hogy teljesüljenek a vágyak!

Halk kopácsolás, zúg a messzi határ két oldalán,
Merész gondolat, az álmok vad világán,
Teljesül az, ami évek óta, oly szép álom,
Híd épüljön, két vágyakozó, érző határon?

Lassan, minden akadály leomlik, s nincs sok hátra,
Fényes nap virrad, két kivirágzó határra,
Örömünnep, míg eltelt e perc, míg a híd épült,
Egy perc csupán, s két szív, mint ég, kiderült.

Egy mosoly, egy ölelés, s tudják, nem volt hiába,
Híd épült két határ közt, egy ismeretlen világba,
Most kéz kézben járják be az új utat,
S jövőjük innen Egy, s ugyan arra mutat.







HULLÓCSILLAG


Megismerni, s megszeretni egy pillanat műve volt,
Most itt ragyog rám ezernyi csillag, és a teli Hold,
Gyönyörű éjszaka,
Hullócsillag lágy ostora.

Nézem, kiválasztok egy csillagot a sötét égen,
Az lesz az, mi értünk ragyog, örökké égjen,
Gyönyörű éjszaka,
Hullócsillag lágy ostora.

Kívánhatnék ezernyi dolgot, de csak egyet teszek,
Hogy átöleljem kit szeretek, drága szerelmemet.
Gyönyörű éjszaka,
Hullócsillag lágy ostora.

Teljesüljön az álom, csak ezt kérhetem,
Ez az, mire vágyik szerelmes életem,
Gyönyörű éjszaka,
Hullócsillag lágy ostora.

Megismerni, s megszeretni egy pillanat műve volt,
Most itt ragyog rám ezernyi csillag, és a teli Hold,
Gyönyörű éjszaka,
Hullócsillag lágy ostora.







KEZEDBE ADOM


Belenézek szemedbe, s most tudom,
Sorsom csak a Te kezedbe adhatom,
Várok rád, hogy elfogadd e kincset,
Tegyél rá szép, szerelmes bilincset.

A kulcsát tedd el, hajítsd messzire,
Zárj örökké szíved édes mélyébe,
Tiéd lett már életem, közös a lét,
Már tudom, szívem csak érted él.

Nem tudtam, mily csodás az élet,
Míg nem ismertelek meg Téged,
Fényt adtál életem kis világának,
Utat törve egy érzés mámorának.

Minden perc, ragyog e gondolat,
Mi megnyugvást, szép életet ad,
Szeretlek, mást nem mondhatok,
Csak kezedbe egy sorsot adhatok.







KISHERCEG


Egyszer valaha, még réges régen
Hittem én is a szép mesékben,
Azt hittem, én leszek a herceg,
Ki fehér lovon henceg.

Se lovam, se címerem,
De mégis boldog az életem,
Mert megtaláltalak Téged,
Olyan, mint a mesebeli élet.

Te vagy a királylány, én a herceged,
Örökre rabul ejtem szívedet,
Nem engedlek majd soha ki kezemből,
Szeretlek örökké tiszta szívemből.







LÉLEKBEN VELED


Mikor elalszol, gondolj rám,
Tudd, féltve vigyázok rád,
Még ha távol is vagyok Tőled,
S nagyon hiányzom mellőled.

Mikor álomra hunyod szemed,
Tudd. Lélekben ott vagyok veled,
Én vigyázok majd álmodra,
Míg el nem ér a Nap első sugara.







“MIKOR VAGY VELEM vagy..."


Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
Bennem meghal valami olyan dolog,
Mitől szívem oly boldogan ragyog.

Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
Szívem, mint kipréselt virágszirom,
Oly üres, ha nem érzem csókod ajkamon.

Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
Szívem, mint száraz oázis a sivatag közepén,
Oly száraz, ha nem kettőnkre ragyog az éj.

Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
Olyan vagyok, mint egy letört virágszál,
Csak arra várok, mikor látlak már.

Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
Körülöttem megszűnik minden, mi szép és jó,
De tudom, visszatérsz, s csak ez vigasztaló.

Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
Kezembe képed veszem, nézegetem,
Ábrándozok, mikor fogod újra kezem.

Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
Könnycsepp csurog végig arcomon,
Fáj, hogy Kedvesem nem láthatom.

Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
Bennem megszakad valami, mi törékeny,
S ápolni csak te tudod Édes Egyetlenem.

Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
Kivel nézem majd ezernyi csillag ragyogását,
S kinek látom a tükröző tóban édes pillantását?

Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
Szürke felhők borulnak körülöttem,
S csak Te kergetheted el fölülem.

Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
Szívembe kínzó fájdalom tőr, s szétzúz mindent,
Mintha meghalna bennem minden, miért éltem.

Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
Még ha tudom is, csak pár nap az egész,
De annyira fáj, mert szívembe oly erősen égsz.

Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
A szép emlékeket felidézem, s mosolygok,
Már csak pár óra, s látlak, ezért boldog vagyok.

Mikor nem vagy velem,
S nem fogod kezem,
Szörnyű, de ha eljön a pillanat, mikor újra láthatlak,
Elfelejtek mindent, s szorosan karomba zárlak.







A NAP


Oly szép, oly csodás volt e nap,
Szemeim fényesen ragyognak,
Megcsókoltalak, hozzám bújtál,
Fülembe édes szavakat súgtál.

Nem akarlak többé elengedni,
Egy tűzben akarok örökké égni,
E tűz, a szerelmünk tüze, mi lángol,
S izzón parázslik a ki nem alvó vágytól.

Nem tudok mást adni, mint szívemet,
Szürke világba szerelmes színeket,
Nem tudok mást mondani, szeretlek,
S köszönöm, hogy szerelemben éghetek.







NEHÉZ LEÍRNI


Nehéz leírni azt, mit érzek,
De szívem azt súgja, nem féljek,
Hagyjam, rabul ejtsen érzésem,
Sodorjon, bárhová is érjen.

Azt hittem, nincs csoda a világban,
És akkor, egyszer csak Rád találtam.
Szavaid, kedvességeid rabul ejtettek,
Bármit csinálok, nem engednek.

Olyan lettél nekem, mint Nap az égen,
Mint fény, az örök sötétségben,
Hiányzol nekem, ha nem vagy velem,
Hiányzol, mert boldoggá teszed életem.

Nem kérek mást, csak hogy lássalak,
Azt, hogy karomba forrón zárjalak,
Nem kell más, csak érezzem érintésed,
Hogy szemedben lássam csodás érzésed.

Érezni szeretném égető csókodat,
Hogy ajkaid ajkamhoz simulnak,
Nem kérek mást csak, hogy lássalak,
Mert szívembe, már rég belezártalak.

Nehéz volt leírni, mit érzek,
De szívem folyton súgja, ne féljek,
Hagytam, rabul ejtsen érzésem,
De nem tudom, mi lesz a jövőben.







NÉZLEK


Éj, mikor kigyúlnak az esti fények,
Lassan, gyönyörű szemedbe nézek,
Nézem, ábrándozok csillagok felé,
Bőröd selymes, mint lágy tengeré,

Nézlek, s órákon keresztül nézlek,
Félő kéz, selymes bőrödhöz érek,
Érzem illatod, elcsábítasz kedves,
Nézlek, szemünkben könnycsepp.

Boldogság, érzelmi kitörések sora,
Erre vártam régen, ez életem sorsa,
Te vagy kezdet, s már a végzetem,
Csak Te kellesz, örökre énnekem.

Karomba zárlak, vallomást teszek,
Szorítalak, s többé nem engedlek,
Életem része lettél, s álomképek,
S a szép álomból valóság érett.

Nézlek téged, szemünk tükrében,
Boldogság, mely e léptékben,
Maga az élet, maga a sors, a lét,
A csoda, a gyönyörű, s a szép.

Végre megtaláltalak, rád vártam,
Eddig a világban vakon szálltam,
De egymásra találtunk, s szeretlek,
E szó, most már csak egyet jelenthet.







REMÉNY


Van remény arra, új életet kezdjek?
Arra, hogy a múltból mindent feledjek?
Van reményem arra, befogadjanak,
S a bajban magamra ne hagyjanak?

Mi a remény, hogy az élet szép lesz?
Hogy velem már semmi rosszat nem tesz?
Sose biztos semmi sem,
Nem, sajnos sose nem.

Reménykedek, hogy szép lesz minden,
Hogy megtalálom rég vesztett kincsem,
Megtalálom, s majd vigyázok szépségére,
Életem, rég vesztett kincsére.

Már nincs visszaút, jöjjön az igazság,
Jöjjön, már a kellemes valóság!
Várom, hogy kezeivel átöleljen,
S várom, magával ragadjon, vigyen!

Eltelt az idő, már jobb lent minden,
Azt hiszem megtaláltam kincsem,
Megtaláltam, s remélem örökké tart,
De ez a jövő zenéje majd.







SZERELEM


Bűn a szerelem, ha valaki érez?
Bűn az, ha valaki ad, s élvez?
Bűn az, ha valaki szerelmes,
Bűn az, mi csodás, s kellemes?

Nem, s nem, nem bűn a szerelem,
A legcsodásabb dolog az életben,
Vak, káprázatos, merész,
Ha kezedet fogja egy kéz.

Pillanatok, mik évekig tarthatnak,
S a vágyak, mik nem konyulnak,
Egymás iránt, csak szüntelen,
Tombolnak oly hevesen.

Tiszta szerelem érik majd az évekből,
Miközben az élet során a gyerekből,
Öreg lesz, s megfáradt ember,
Ki ugyanúgy szeret tiszta szívvel.

Ez az igazi szerelem, s nem fellángolás,
Ha valakinek az első a pártfogás,
S évtizedek után is azt érzi a másikra nézve,
Mint első pillantásra, mikor villámcsapás érte!

Megragadta őt, rabul ejtette,
S soha többé nem engedte,
Egyek ők már nagyon régen,
S együtt lesznek fent az égben.







SZERELEM VÍZTÜKRE


A szerelem víztükrén egyetlen csepp,
Mégis ezernyi hullám keletkezett,
Mily erősek, és mily csodásak,
Lágyan ringatózó apró vágyak.

Hogy tud egyetlen apró csepp,
Mi kis jel, egy gyöngéd tett,
Ekkora vihart kavarni a víz tükrén,
Lágyan simuló szép létén?

Egy csepp, ennyi a szerelem?
Ezernyi fodrozódó érzelem?
Ez a csepp, mi széppé teszi életem,
A szerelem víztükre én lettem.







SZÉTTÉPETT LEVÉL


Egy őszinte vallomás,
Egy szívdobbanás,
Ihletett egy levelet,
Melyben leírod érzésed.

Beleírod, mit érzel,
Nem törődsz a veszéllyel,
Szíved, oly hevesen ver,
S a levél ott hever.

Nem kell több, csak egy mozdulat,
Mi eltörli minden gondodat,
Átadod, kinek szánod,
De félsz, hogy megbánod.

Szemezel a levéllel,
Meg az Ő képével,
Széttéped a levelet,
Az idő gyógyít minden sebet.







VALLOMÁS


Vártam csókodat, s végre ajkad ajkamhoz ért,
Tüzes parázsként hatott, mosolygott ránk az ég,
Izzó ajkaink a vágytól égve egymáshoz tapadtak,
Forró percekig játszottak, s tüzesen maradtak.

Vágy lett úrrá rajtam, kívánom édes csókodat,
Vágyként járja át testem egyetlen szép gondolat,
Beleremegek, ha csak Rád gondolok Kedvesem,
Beléptél életembe, s most már te vagy az Életem.

Szemeidben elveszek, húz magával az érzelem,
Vágyódok mindenre, nem vagyok úrrá létemen,
Vágyom minden érintésedre, minden csókodra,
Vágyódok minden percben, Rád gondolva.

Nem voltak bennem soha ilyen mély érzések,
Ez csodás varázsa a szerelem gyönyörű létének,
Szárnyalok fellegekről fellegekre könnyedén,
Egy csepp, s ezernyi hullám a szerelem víztükrén.

Oly szép, oly csodás, mint egy gyönyörű álom,
Hihetetlen, az életben már csak arra vágyom,
Ez az érzés, és a tűz örökké égjen Kedvesem,
Te lettél az életem, Egyetlen Szerelmem







VÁGY


Vágy, hogy megfogjam kezedet,
Hogy érintsem selymes bőrödet,
Vágy mely nem hagy nyugodni,
Képes lennék érted, mindent feladni.

Vágy, hogy szemedbe nézzek,
Hogy lássak ezernyi szépet,
Vágy, mely nem hagy nyugodni,
Képes lennék érted, mindent feladni.

Vágy, hogy karomba zárjalak,
Hogy gondolatok együtt járjanak,
Vágy, mely nem hagy nyugodni,
Képes lennék érted, mindent feladni.

Vágy, hogy érezzem forró ajkaid,
Hogy érezzem oly édes csókjaid,
Vágy, mely nem hagy nyugodni,
Képes lennék érted, mindent feladni.

Vágy, hogy érezzem szerelmed,
Hogy igaz létet adj az életnek,
Vágy, mely nem hagy nyugodni,
Képes lennék érted, mindent feladni.







VERSEK


A vers maga Én vagyok,
Sorai a végtagok,
Benne van szívem, lelkem,
S hogy leírtam, azzal jót tettem.

Legalábbis azt gondolom,
Hogy van rá indokom,
Hisz ezzel mondom el,
Azt, mire senki nem felel.

Leírom azt, mit látok,
De senkit nem bántok,
Csak kérdéseket szögezek,
Mikre választ keresek!

A választ gyakran meglelem,
S azt egy másik versben felfedem,
Ha nincs, tovább keresem,
Addig, míg meg nem lelem.

Nyitott szemmel járok,
S soha meg nem állok,
Gyorsan pörög életem,
S gyakran hitetlenkedem.

Papírra vetem gondolatom,
De azt sokszor eltitkolom,
Mert nem tartozik senki másra,
Csak rám, s a magányra.

Gyakran van, hogy leírom,
De nem azt, mit gondolom,
Csak így fejezem ki érzésem,
S azt a rengeteg kérdésem.

Van, mikor csak bambulok,
Úgy vagyok, mint a vándorok,
Elvesznek a táj csodájába,
Ahogy én, gondolatom hadába.

Ilyenkor pörögnek a rímek,
Előtörnek csodás, s furcsa képek,
Mintha kiszállnék magamból,
S mindegyszerre a világból.

S hogy miért vetek papírra ilyet?
Gyakran kérdezem - Egyáltalán minek?
Hisz mindenki képes erre,
Ki nyitott szemmel jár világszerte.

Az biztos, abba nem hagyom,
Hisz nincs rá indokom,
S mikor dicsérő szót kapok,
Önbizalmat, s választ is kapok.







 
 
0 komment , kategória:  Orth László  
Orbán Hajnalka versei
  2020-10-15 21:00:04, csütörtök
 
 







ORBÁN HAJNALKA VERSEI


Versei

Link








ÁLARCOK




Farsang van. Álarcok táncolnak.
Ha vége van majd, akkor a porba hullnak.
De az igazi álarc sosem esik le.
Eleinte még figyeled lesik e,
és néha még leveszed.
Hogy rajtad van, később már észre sem veszed.
Nyomorú életed, szomorú végzeted ez az álarc.
Örökös szomorúság, végtelen harc.







BÁRCSAK




Bárcsak kenyér volnál!
Megennélek.
Még a morzsáid is nagy becsben lennének!
Bárcsak víz volnál!
Meginnálak!
Még a szélét is megcsókolnám a pohárnak!
Ha föld volnál elültetném magam,
s ha kiszáradnál se hallanád jajszavam.
Ha ég volnál, én szél lennék,
s minden felhőt elfújnék,
s hogy mindig veled lehessek,
befognék egy felleget,
ráülnék a szélére,
s fent maradnék örökre!







ISTENEM


Tetszeni akarok Istennek.
Amikor a felhők mennek, szivárványban,
jégesőben, végtelen nagy szeretetben,
amikor fáj, vagy amikor jó, amikor leesik a szűztiszta hó,
Te Uram mindig velem, mindig fogod Te a kezem,
s ha hajóm süllyedne is olykor,
Te mindig lenyúlsz, mindig jókor,
szeretlek téged Istenem, maradj kérlek mindig velem.







MÁSHOL ÉBREDNI


Szeretnék valahol máshol ébredni. Egészen messze.
Halványkék égbolt alatt, mélyvörös szerelembe.
Amit érzek, nehezen elmondható.
Tudom, hogy szeret engem a Mindenható.
Hűs felhők közé álmodom magam,
lehullik onnan önvádló szavam,
megyek, ameddig csak menni tudok,
talán valahova el is jutok, szél cibálta létem egy darabkáját,
itt hagyom, mint egy barát a száját.
Kövér kövek foglyaként ülök, lassan teljesen megőrülök.
Félelmeim sokasága, kijut már már az utcára.
Nem tudom, hogy merre menjek, de azt igen,
hogy szeressek, egy másik világban ébredve,
hó tiszta, fekete szerelembe, nincs már múlt,
sem jövő, jelen sincs, csak álomszövő szépséges vágy,
pihepuha, kőkemény ágy, szirtaki rózsa, elhervadt egy szóra,
ütni kéne vagy simogatni, a labdát elgurítani,
és játszani, játszani úgy, ahogy csak gyerekként lehet.
Amikor nézed azt a hazugan őszinte szemet, várod,
hogy a labda pattan, várod kint a rab szabadban,
hulló falevelek között, egy pici lepke meg is szökött,
nem törődve semmi mással, dacolva a vad világgal,
mindent feladva, felszállt a magasba,
fel a felhők tetejéig, hol hideg szelek már nem érik,
feljebb repült, sokkal feljebb, hol megnyílnak a tiszta egek,
föl, ahol már nem bánthatják, oda,
hol már nem láthatják, vakon repült, már nem látott,
a fénylő napig felszállott, és érezte magát nagyon szabadnak,
amikor nekirepült ő a napnak.













ŐSZI TÁJKÉP


Harang zúg,
messze száll a hangja,
fekete varjú lépked az avarba,


vén tölgyfa búcsúzik a nyártól,
levele, mint szálló lepke válik el a fától.







SOKAT VAGYOK EGYEDÜL


Sokat vagyok egyedül.
Sokat.
Ülök bent, a sötét szobában,
mélységes mély, őrült magányba,
keresnélek, de ma már fáradt vagyok,
az álmok szárnyán elutazok,
sétálok egyet a felhőkkel,
a nagy áttörés ma sem jött el,
holnap is ugyanúgy kelek,
hogy még egy nap,
mint az elmúlt ezer, nélküled.










TE


Hóhérom vagy.
Véremet akarod.
Fogaddal húsomat szaggatod.
Miért teszed ezt velem?
Csendben kifolyik a szemem.
Ne bánts engem, már nincs miért.
Meghaltam a semmiért.
Kotort árkot, majd mélyen szántott,
akit szem még sose látott, bennem: a magány.
Tudom, hogy élsz, egyszer láthatlak majd talán,
tekerjünk még egyet életünk fonalán,
vigyél el innen, élni akarok!
A madarak mind szabadok.
Ha nem jössz értem,
hamarosan meghalok.













 
 
0 komment , kategória:  Orbán Hajnalka   
Mielőbbi jobbulást és nagyon jó egészséget kívánunk kedves l
  2020-10-14 21:30:47, szerda
 
 





MIELŐBBI JOBBULÁST ÉS NAGYON JÓ EGÉSZSÉGET KÍVÁNUNK KEDVES LILA!



Tegnap este kaptam az alábbi levelet nagyon kedves régi Ismerősömtől, Papp Györgynétől itt a TVN-en. Nagyon régóta ismerem és nagyon szeretem. Biztos sokan Ismerik Ti is itt a TVN oldalán, és - hozzám hasonlóan mások is - sokan szeretik és tisztelik őt. Lila néven ismerhetitek inkább, lilagondolatok.blog.xfree.hu blog kategória szerkesztője.

Kérte, hogy osszam meg azt közösségünkkel, mert nagyon szeret itt lenni:







,,Kedves Gábor!

Én nagyon beteg vagyok már régen, de most már alig tudok lábra állni. Autoimmun
RA,valamit sok-sok műtét. Férjem halála óta a CAT idősek otthonában élek egy szép
kis apartmanban az erdőre néző terasszal. Nehéz a gép mellé ülnöm. Nem tudom,
hogy honnan, de sok angol nyelvű bejegyzésem van, amit a fordítóval próbálok
olvashatóvátenni. Nem tudom, hogy kik ők? Némelyiknek magyar a keresztneve.
Hogyan olvasnakakkor, ha nem tudnak magyarul írni? De mind nagyon aranyosak.
Miattuk csináltam eddig is ezt az egészet. Belemásoltam most és ide teszek néhányat belőle:

Nem tudom, mit mondjak, amit nagyon jól és hasznosan osztasz meg a közösség
számára, úgy érzem, hogy ez sokkal fejlettebbé teszi közösségünket, köszönöm

Ennek a cikkoldalnak a tartalma, nagyon érdekes és hasznosnak találom a tartalmat,
köszönöm a megosztást

Csodálatos itt lenni mindenkivel, rengeteg tudásom van abból, amit megosztasz,
köszönetet mondani, az itt található információk és ismeretek sokat segítenek nekem

A bejegyzésed sok tapasztalattal és mély benyomással fog számomra bírni, remélem,
a közeljövőben még több jó bejegyzésed lesz, amelyet megoszthatsz az olvasókkal.

Bejegyzésed sok tapasztalattal és mély benyomással hagy nekem, remélem, a
közeljövőben még több jó hozzászólás lesz, amelyet megoszthatsz az olvasókkal.

Ez rendkívül hasznos információ !! Nagyon jó munka. Minden nagyon érdekes
megtanulni és könnyen érthető. Köszönjük, hogy információt adott.

Köszönjük hasznos megosztását. Nagyon olvastam ezt a tudást, sok mindent ad nekem.

Nagyon jó üzenet, amelyet nagyon élveztem olvasni. Nem mindennapi alkalmam van
arra, hogy ilyesmit látjak.

Nagyszerű a véleményed, pontosan ezt gondolom. Ha ebbe az irányba haladunk,
minden sokkal tökéletesebb lessz.

Örülök, hogy látom az írásadet, pontosan erre van szükségem, nagyon részletesek

Nagyon jó információ, szeretem a blogbejegyzést. Köszönet a megosztásért.

Köszönjük, hogy megosztotta az információkat. Nagyon értékelem erőfeszítéseidet, és
várom a további írásodat.

Köszönjük minden információját, a weboldal nagyon kedves és informatív tartalommal
rendelkezik

Köszönjük, hogy megosztotta ezt a cikket. Nagyon hasznos, remélem, meg tudsz
osztani még más cikkeket

Ez a cikk valóban fantasztikus. köszönöm az értékes üzenet megosztását.
...... ........... .......

További jó blogolást kívánok, és szeretettel gondolok majd rád:

Lila "







Eddig az Üzenet és a nagyon rossz hír benne, hogy Lila idős kora miatt az utóbbi időben sokat betegeskedik. Férje halála néhány éve nagyon megrázta, üresnek érezte életét nélküle. Hiánya nagyon fájt Neki azóta is, de szívében Ő vele volt - emléke benne élt tovább. Élete és hűsége már korábban elhunyt férjéhez legyen példa mindannyiunk számára, legyünk büszkék arra, hogy a barátai, Ismerősei lehetünk.

Én remélem, hogy Lila még nagyon sokáig köztünk marad és blogbejegyzéseivel még nagyon sok örömet okoz valamennyiünknek.

Kedves Lila!

Tiszta szívemből kívánom, kívánjuk Neked, hogy betegséged, fájdalmaid enyhüljenek, és hogy az Érted való, szívünket marcangoló aggódásunk meghallgatásra kerüljön az égieknél.

Mielőbbi jobbulást és nagyon jó egészséget kívánunk Neked valamennyien!





 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Mikodi Bianka
  2020-10-14 20:00:26, szerda
 
 





MIKODI BIANCA VERSEI




Mikodi Adrienn /1992. február 12./ óvodapedagógus Velencén







CÍM NÉLKÜL


Haldokló poraimban, most előtted térdelek,
S szerelmem miatt szenvedek.
Meghalni félek, de még sincs más esélyem,
Hisz érted léteztem, érted éltem.
Kértem bízz, ahogy én
Mert hittem, van egy utolsó remény.
De meghalt, és most én is vele megyek
Inkább, minthogy halott lélekkel éljek.
Mit ér élő testem,
Ha elpusztulni készül lelkem?
A sors hozta így nekem
Azt akarta mindent elhiggyek neked.
De minek szeretni, ha csak fájdalmat okoz?
Ha nincs érzelem, amit boldogságig fokoz?
Most dúl a háború, megírt utam és lelkem között,
Talán ő nyer, talán én leszek mindenek fölött!







SEMMI SEM ÖRÖK


Ostoba dolog volt azt hinni
valami jó, tud örök lenni.
Hisz egyszer el kell menni,
és ott a vége ennyi.
Semmi sem örök csak a halál
Az tuti, hogy valahol rád talál.
Vonz a veszély, a kaland, a kihívás
Ez az élettel való örökös vívódás.
Magad ellen hívod ki a sorsot,
És most nem intézheted el egyszerűen a dolgot.
Öröm, bánat, csalódás vagy szerelem
Végig kell játszanod, ha tetszik, ha nem.







SZENVEDÉS


Csak szeretni tudom, hiába fáj már,
hiába tudom rám a lelki halál vár.
Ha őt akarom nincs esélyem több,
a magány nyomorba dönt.
Nem marad már más csak sajgó szívem,
és a viszonzatlan érzelem, mellyel napjaimat élem.
Egyedül maradtam a csenddel,
de ha kell még ezt is vedd el.
Hisz úgy is megfosztottál már mindentől,
a reménytől, a szeretettől, a lelkemtől.
Érzéketlen halott lettem.
És miért? Mert szerettem.
Miért van ez az érzés, ha csak tönkretesz,
és ha mindent csak elvesz?
Mindent mi fontos volt nekem
játszik csak velem!
A csábítás kezére ad,
mely percek alatt magával ragad.
De nem tart meg sokáig
csak pár napig, óráig.
Aztán tovább passzol, mintha nem jelentenék semmit.
Magányba, nyomorba, csalódásba taszít.
Ahol vége lesz mindennek
NEKEM, és a kegyetlen életnek.







SZERELEM


Az ember bűnt - bűnre halmoz,
S ez benne nagy fájdalmat okoz.
Akárhányszor hallod, kit szeretsz, nem lehet a tiéd.
Csak annyit kérdezel, MIÉRT?!
Mit tettél, mellyel ezt érdemled?
Miért olyan kínzók az érzelmek?
Nem érted a sors, akkor mégis, mit akar,
Hisz szó szerint a karjaiba zavar.
Mikor látod gyermeteg lesz lényed,
S pillanatok alatt több lesz, mint remélted.
Rosszabb ez, mint a betegség, a láz,
Rosszabb, mint mikor a hideg ráz.
Kínoz akkor is, ha vele vagy
És életed végéig, még ha el is hagy.
Ez a szerelem, mely ellen védekezni nem lehet.
Hisz szíved a síron túl is SZERET...







AZ UTOLSÓ ESÉLY


Haldoklom; szívem a porral egyesül
A halál előttem, megtestesül.
Vártam már hívogató szavát
Az angyalok andalító dalát.
És vártalak téged, ki most ágyamhoz lépsz
S talán már te sem remélsz,
Csak vágysz egy csepp remény után,
Hogy te vezethess a vég útján.
Könnyeid talán most először igazak
S talán most, jelentenek valamit a szavak.
A szó, mit karjaidban mondtam,
S róla soha sem hazudtam.
De itt már nem segít a szerelem,
Csak kérlek maradj itt velem.
Az utolsó órámon, mikor már senki nem felel,
Mikor a halál angyala számra csókot lehel.
Az utolsó pillanatban,
Az utolsó alkonyatban.
Kérlek csak ezt hagyd meg nekem,
Ha már örökké úgysem lehetsz velem.

2008. január 14.










 
 
0 komment , kategória:  Mikodi Bianka  
Maczkó Edit versei
  2020-10-12 21:00:55, hétfő
 
 







MACZKÓ EDIT VERSEI


Link









ANYU SÍRJÁNÁL


földi fényeket rég nem látott
sírján a halál kivirágzott
isten féltő nagy kegyelme
áldón vigyáz az égi rendre...







APÁMHOZ


Hatvanhárom év barázdája
arcod minden rezzenése
testi fájdalmad elfojtott lángja
az idő mintha évek óta állna
szomorú
kegyetlen nyomor

leplezted sajgó szívvel
selyemként omlik emlékezetembe
- azt hazudtad nem vagy éhes -
hátat fordítottál a tésztalevesnek

szénporos kenyered
majszoltad naponta
táskádban hordtad az esti tüzelőt
nem voltál szomorú
gyomrod csak nevette
boldogan nyelted a
szegényes betevőt

sok-sok év szerelme
féltése
megromlott egészséged szólt
meg kell állnod
nem hallgattál
megszűkült ereid
hiába daloltak
szomorú románcot

nem fogadtad el a valóságot
nem hitted hogy vége a nyárnak
vonszoltad magad
még menned kell
gondoznod kell
a sarjadó ágat

szomorú kormos ég
borult a fára
lepergett minden
bimbózó virága
minden levele
elhagyta az ágat
cserbenhagyta tested
tönkrement lábad

imádtál minket
de nem férfidolog
a babusgatás
köszönöm hogy voltál
te felejthetetlen varázs

nótád ma is fülembe cseng
borillatú mosolyod
lágyan átkarol
sietek hozzád ne virrassz hiába
tudom már
régóta vársz VALAHOL







ASZÁLY


Kardélű, száraz
pikkelyek,
éles a rög,
gyűlik a seb.

Térdig sem ér
a búzavetés,
sikérje is
nagyon kevés.

Perzselt kalász
szára pattan,
Hegyalja egy
forró katlan.

Szemölcsös föld
repedt, vérzik,
száraz vetés
elenyészik.

Sovány termés,


nem lesz kenyér,
hasztalan fényes
a kapanyél.

Ilyen aszály
rég nem végzett,
a forróság
mindent éget.

Perzsel, szinte
lángra kapna,
ha verejtékünk
elapadna.

Ég haragja
szürkén gyűlik,
háborúra
készülődik.

Villám csattan,
vihar tombol,
falu népe
fohászt mormol.

Száll a perje,
parázs kéve...
Sír a harang
újkenyérre.







AZÓTA SEM...


Azóta sem tudom elengedni
szorítom,
fuldokol köztünk a lég...
Minden erőmmel ölelem,
forrónak érzem
jég-leheletét.

Maga mögött hagyott
tizennyolc év...
Átlépett a huszadik század.
Azóta is érzem elégett bőrét.

Nem tudom elengedni
közös életünk.







ÁRNYÉK


A jólét árnyéka Ő
megroggyant lábaival az utcát járja
rácsap a maradékra
mindenki eldobott feleslegére
a kenyér már száraz
mégis kelendő
gondolatban-most veszi ki a pék a kemencéből
mint ahogyan a varjak teszik
ő is úgy köröz
hatalmas háztömbök parkjaiban
rongyos ruháján a gomb
ritka vendég
cipőjében vékony kötözőmadzag
arca redői közé telepedett
és örökre befészkelte magát
a nyomor ékszere
a piszok
a levakarhatatlan fekete ráutaltság
a hátralévő gúnyos jövő
már nem szépít rajta
lehet úgy nyolcvan éves
meggörnyedt dereka
a park virágaival ölelkezik
homlokán hatalmas barna var
mi megcsúfolja
mindennapjait
megmosolyogja a világ
nevetnek rajta ostoba némberek
sokat dolgozott
árulkodik kérges keze
mi beárnyékolja a nemzetet
válaszra készteti a XXI. századot
a szociális hálót
a demokráciát
a válasz elmarad
csak lökdösi maga előtt
meghazudtolva önmagát
a talmi csillogás árnyéka Ő
de nem törődik
a csúfolódó szóval
csak megy
keresgél tovább
békésen kukázik
könyökig mocsokban
helyette... szégyellje magát a világ
nem érünk rá
rohanunk az úton
csak bűzét érezzük a közönynek
mely körülveszi
a virágos várost
már az UNIÓ illatát áhítjuk
a néni csak keresgél...
mit sem gondol az uj világra
hangtalanul imádkozik
hogy a mindennapi kenyér megtalálja







ÁTVÁLTOZÁS


Nap tüze perzsel, dőzsöl a tájon,
tűz-zivatar van az ég peremén,
vérpirosan süt, pusztít e nyáron,
- gazdátlan fészek a fák hegyén.

Félszárnyú gólya hervad a földön,
- eleség után indult talán -,
ez lett a veszte, szikkadt göröngyön.
Síri csend feszül a ház falán.

Füstszínű fellegek kúsznak az égen,
eltévedt szellő tolja magán,
kalászban tengődő kenyérmag éled,
reccsen a száraz gally a fán.

Haragos daccal dördül az égbolt,


villámok cikáznak szerteszét,
zúdul az áldás, sunnyog a félhold
jég veri zordan a hegy levét.

Kicsorbult kapa fénylik az éjben.
Sós ízű könnycsepp az arcokon.
Isten haragja szunnyad a fényben,
megkönyörül a holnapon.







BIZTATÁS


Hol emberek lépte koppan,
ajkukon mosoly dalol,
a szívem a léptükkel dobban
keress, mert ott leszek valahol.

Ahol az ifjak feketében járnak,
mert lelkükben a gyász rakott fészket,
ha észt veszejtve menekülnek
fuss, engem is utol érheszt!

Ahol az ajkak egybeforrnak
és szerelmek lángja lobban
ölelj, mert hidd el, ott leszek
abban a rég elkésett csókban!

Ott lenn a mélyben, örök porban
ha sötét lesz is, megtalál a lélek,
én várni foglak az éj kapuján,
hogy veled végleg hazatérjek.







A BOHÓC


Torzkép
ferde tükör csak a tisztelet.
Görnyeszt a súlya
lehajtom bús fejemet.
Rőt levél vagyok, felkap a szél
fénycsóva, villanás csupán
folton-folt seb holdudvarán.
Tovafutok, ahogy folyón a habok
madzagon rángó bohóc vagyok.
Úri játékszer, hajam kóc
elfáradt nagyon a bohóc.







BUROKBÓL A GOLGOTÁRA


Sorsa, évei meggyötörték
lelke tán ettől gazdagabb,
újra építi miden percét,
de hitéért semmit se kap.

Ajkán a mosoly ritka vendég,
az is szétroppan félúton,
mint barázdált zománc a Nap tüzétől
Szúette, szurtos ablakon.

Szemének ékköves kékjét
ellopta rég a könnyeső,
mint gyanútlan koldus túlélését
a haszonra éhes leskedő.

Arcán a redők mélyre ültek,
mint barlang falán a lenyomat.
Megbúvik benne összes búja,
követelve sarcukat.

Mállott lábain kopott cipő;
kukában lenne rég helye,
álom csak, hogy szekrényt is látott,
fűző is fonódott bele.

Talpát már a földig eljárta,
Munkáért, kenyérért kuncsorog.
Csordult lélekkel, kopott ruhában,
Elnyűtt cipőben csoszog.

Megy az úton, míg viszi lába.
Érjen célba? adja az ég!
A kénköves poklot a földön bejárja,
Burokból indult a Golgotára.










CSALÁDOMHOZ


Éltető erő
fény s a nász,
aranyba öltözött
búzakalász.
Friss hó alatt
az út haza,
csillagablakja
éjszaka.

Harmat a hajnali
avaron,
örömöm
és bús napom,
az élet
és az értelem,
ez mind
ti vagytok nekem.
Nélkületek
az ég alatt
nem virágzik
és nem hervad
a Nap.







EGYSZERŰ SANZON


egy szót sem szóltál
úgy néztél énrám
a föld is beleremegett
a szemed azt súgta
még kezdhetem újra
én vakon hittem neked

nem kellett volna
elcsépelt nóta
a szívem majd meghasadt
elhitetted velem
a daróc is selyem
már több nem is kellett nekem

most itt állok némán
egy összetört téglán `
ismételem` nevedet
leírtam százszor
vagy ki tudja hányszor
hogy gyűlöllek de nem lehet
ha a szív szeret...







AZ ELMÚLÁS SZELE


A könnyeim már kiapadtak
befelé sírok Anyám
az elmúlás szele lengedez
őszbe fordul lassan a táj
lelkemben még most is őrzöm
a gyermekkort a nádfedeles házat
Apám úgy várt, mint magát az Istent
szeretet lengte át a házat
felnézek a néma temetőre
ott pihentek kik voltatok nekem
a lenge szellő mikor arcomhoz ér
csókjaim küldöm vele csendesen
lassú lépetekkel jön a november
s könnyezik kiszáradt szemem
Anyu, Apu, ti ott vártok rám
e biztonságba belefeledkezem.







ELPATTANT EGY HÚR


Hallom...,
felfoghatatlan, de hallom
azt a fájdalmas utolsó szívdobbanást.
Lelkemet szaggatja a kifeszített csend,
mely már szinte üvölt a tömjénszagú éjszakába,
a lángokádó csillagokra rátelepszik
a döbbenet homálya.

Gazdátlan már a bendzsó,
némán, könny nélkül sírnak
épen maradt húrjai.
Dermesztő a hír, a valóság,
és visszavonhatatlan.

Most olyan üres a lélek.
Pillanatra megbénul a tudat,
az élet filmje pereg...
s hófehér a vászon,
elpattant egy húr
lázad, az értelmetlen gyászon.

A hangjegyek megfagytak
a még nyomdaszagú könyved


meleg lapjain.

Tik-tak...
tombol tovább
ostobán az óra.
Fordul a mutató, jár tovább,
mit neki egy élet sorsfordulója.

S Te... Te már Isten karjában álmodsz,
háttal állsz a mának,
fityiszt mutatsz a holnapok fájdalmának,
az irigységnek, a közönynek,
minden egyéb másnak,
ennek a fura, ki tudja
hovatartozásnak.

Míg susog egy bús akkord
az árva hangszeren, s
dallama szétfolyik kottás füzeted
gyászos oldalán.
Megdermedt ujjad nyoma még sistereg
az elpattant húron,
utolsó szívdobbanásod
gyanútlan hajnalán.







AZ ÉN IMÁM


Lelkem idő rágta fájdalmával szembeszállok
ezzel a könyörtelen világgal.
Uram, általad élek,
tehozzád fordulok imámmal.
Szívem szaggatott dobbanással
ad hálát néked Istenem.
Hiszek hatalmadban, s ha te is úgy érzed,
vigyázd életem!

Míg stigmád forrósága égeti testemet,
szürke létünk
csak lassan kígyózó gyászmenet.
Amíg a Hold világtalan szeme
koldus életünkre hunyororg,
nem töviskoronát raknak a fejünkre,
kést szurkálnak szívünkbe
fogadatlan prókátorok.

Lelkemben vérzik a világ.
Ha csordultig telik majd
egy szunnyadó napon,
légy velem Uram!
Mária képe is könnyezzen a falon!

Szavakkal öl ma az ember,
mégsem látja a hályogszemű világ.
Ezért áldozta bűneinkért
áldott véred a Golgotát?







FÁTYOLMÚLT




rímre, rímet-verset írok
születnek lángoló dalok
már csak mese, már csak álom
merengek volt ifjúságon

gondolok néha még szerelmet
a rím újra rímet kerget
szerelmet, igen...Istenem!
évek óta már nem ismerem

úgy múlt el az ifjúságom
mint éjszaki lázas álmom
maradnak a versek a dalok
hosszan elnyúló sóhajok

verset írok, rímre rímet
sorok közt képzelt szerelmet
elbújt a napfény nincsenek rózsák
a múlté a boldog valóság.







FUTOK HOZZÁD


A régi házat nézem önfeledten
benne látlak most is jó Anyám
a korláton a virágokat öntöd
anyák napja csendes hajnalán

gyönyörködsz a piros tulipánban
az elviruló muskátlit szeded
és kezedben a rozzant locsolóval
minden nap ezt újra megteszed

és látom, hogy a kötényed felhajtva
mert mindig rajtad volt mint hű cseléd
nagyon finom házi tésztát gyúrtál
az volt csak a fenséges ebéd

és érzem mikor verejtéked hullott
mert nem ültél le soha percre sem
míg el nem végezted a házi munkát
s ahogy magadról megfeledkezel

és látom, hogy a kezed felém nyújtod
hogy ölelésre boruljon karod
és futok hozzád ...de nem érhetlek már el
az én Édesanyám már rég halott

A szereteted itt maradt utánad
én vittem neked tegnap orgonát
leültem a sírodnál pár percre
már lekókadt a sok színes virág

és most is egész nap csak téged látlak
hallom hangod gondolok terád
megígérem este is megnézlek
viszem az illatos orgonát

hosszú évek teltek el azóta
hogy elmentél és nem vársz már haza
nem tudlak még elengedni most sem
egyszer csak megérkezel Anya!







GYERMEKKOROM KARÁCSONYA


Formás kis fácska,
nem volt eget-verő,
szekrényünk tetején
egy apró erdei fenyő.

Rajta sok-sok
kézzel formált csoda,
aranypapírral bevont
szegények karácsonya.

Piros alma mosolygott
tüskés ág-bogán,
papírlánc-füzér
gyermekkorom karácsonyán.

És ezernyi láthatatlan csillag,
Apám és Anyám
minden szeretete.


Ez volt az év legszebb ünnepe.

Petróleumlámpa bódító illata
átölelte az est hangulatát,
körülültük a rozzant lábú asztalt,
boldogan ettük az ünnepi vacsorát.

Béke szállt a szegényes házra,
mosolygott tetején az ócska nádfedél,
a mi egyszerű karácsonyunk
senki cifraságával nem cserélt.

Elfújtuk a fán az apró gyertyákat,
víg táncot járt a hópihe a házon,
dalolva füstölt a szabadkémény,
elringatott a Szent Karácsony.







HA


Ha langyos szellő lengedez
és átoson a fák ölén,
emlékeim dajkálom mik`
leülnek körém.

Az őszi fény, ha simogat
mint bágyadt irgalom,
szél pólyában szunnyadva
simul arcomon.

Zúzmarában dideregve
fűszál csillan olykoron.
eszembe jut, ha megvillant
Napnak fénye hajadon.

Ha szikes földben élet sarjad
imáimmal öntözöm.
Ha szikra kell a kemencébe...
én pokolra költözöm.







HANGTALAN KIÁLTÁS


valaki gondol rám ma éjjel
valaki rólam álmodik
befelé fojtott könnyel
csak értem imádkozik

valaki mért szenvedi épp úgy
az elátkozott vágyat
mint, ahogy felsértette szívem
a végtelen fohász utánad

valaki holnap is elsírja
hiába titkolt álmát
a könnyek somfordán elrejtik
egy élet elhazudott kínját

én is elmondom imámat
de hiába jön az áldás
keserű méz már mit sem ér
csak hangtalan kiáltás







HAZAVÁGYOK


Megpihenni, feledni jöttem
ide, hol zajos a város,
itt is csak halandók élnek,
a szív itt is magányos.

Betonházak falai mögött
pókerarcú a bánat,
a közöny nagyobb, mi perzseli
a magánynak vetett ágyat.

Madár nem száll villanydrótra,
s bár ékesebb az este,
az én falum mégis fényesebb,
mint mások Budapestje.

Mesébe illő ott az ég,
megérintek minden csillagot,
csodálom a sárból rakott viskót,
mit ereszünk aljára fecskepár rakott.

Vadgalamb hívja dalolva párját
a vén diófa tetején,
kövér verebek csivitelnek
ezüstlombú nyárfák hegyén.

A talmi fényből hazavágyok
sorsok ölelnek minden ház falán,
jó az a nyugalom és a csönd,
mely őrzi álmomat minden éjszakán.







HÁLA


Hála,
mert aranyba öntötted
hamuvá szürkült vágyam.

Jó ez,
bár zaklat és fölkavar
mégis jó, hogy
nálad jártam.

Kérlek!
ne engedj közelebb,
megfakult már
puha párnám!

Csillag!
csak nekem ragyogj
ha jöttöd mint
üstököst várnám.

Tudom.
érzésem nem más
csak megkopott,
foltozott álom

Csak
hagyd nálam emléked
szépítse
koldus magányom.













HEGYALJAI ŐSZ




Dérfátylat borzol a szél
Csörren a fán alélt levél

Fáradt tőke termést hordoz
Fakó napfény felhőt oldoz

Füstös légben varjú rikolt
Ezüst nyárfa folton-folt

Lomb ritkul nyúlt ágakon
A rozsdásszőnyeg avaron

Ködpaplan zsíros föld fölött
Hegyaljára az ősz beszökött.







HIDAK


Megkel a kenyér
felfrissül a vér
készen már a híd
megdobban a szív.

Puha a kenyér
hív a szenvedély
selymes puha ágy
nyílik a virág.

Szikkad a kenyér
kérges a tenyér
csalfa a szerető
nincs pihenő.

Hosszú még a híd
fárad már a szív
mély a szakadék
integet feléd.

Száraz a kenyér
korhad a pillér
törékeny a híd
elhalkul a szív.

Népes temető
ékes szemfedő
leszakad a híd
elnémul a szív.







HOZZÁD HAZÁM


Elnyűtt hónapok
parttalan évek
megértés helyett
vesződések
a árny között
cikkázó fények
a hitem
és a hitetlenséged
a szeretet nélküli létezésed
a szemrehányó következtetések
állásnélküli dolgos évek
elszenvedett betegségek
megfakult örömtöredékek
jutatják eszembe
ember vagyok... ,még élek.







AZ IDŐ MÚLÁSA


Rám telepedett:
polipkarjával
vonszol a múló idő.
Történelmet rajzoltak
kezemre az évek.
Hajam:
kóbor lepke fehér szárnya,
fél évszázad sápadt virága.
Testem:
korhadó fa,
tarajos mező.
Évgyűrűit lelkembe véste
a könyörtelen idő







AZ ISTEN-HEGY FELETT...


Tüzet okád a nyári Nap,
felperzselt mezőkön száradt bogarak,
döglött madarak lába az ég felé mered,
táncol a tűz az Isten-hegy felett.

Nem sír az ég hetek óta,
porfelhőben fuldoklik az élet,
a mezőn kicsorbult kapa koppan,
aranyára lesz a magyar kenyérnek.







IZZÓ LÁVA


Ha el is szálltak fölöttem az évek
az örökvándor, szürke fellegek,
hajkoronám dérlepte avar csak,
redők borítják a bőrömet.
Öblös keblem,
Szemfényvesztés csupán,
Erőm is rég elhagyott,
megbecsülök minden napot,
mi Istentől
Ajándék - kapok.
Emlékszem a tomboló nyárra,
ha el is hervadt tündöklő virága,
az alázatos, tiszta szerelemre,
félévszázadommal is ölelem epedve.
A csókjaidat nem lehet feledni
Itt lapul még, szürke bőrömön,
Benn, zörömbölsz megkövült szívemben
Harcol veled életösztönöm.
Hozzám ér még Napnak ragyogása
Lelkem szégyenkezik csupán,
Elragad még vadvíz tombolás
Magával cipel-e
Örök talány.
A vágy konokul tombol,
mostoha az élő szerelem,
évekig burjánzó vadóc vadhajtásból,
Talán még nemes gyümölcs terem.
Vágyom azt, hogy rám találjon
adja az ég, hogy így legyen!
Perzseljen, mint izzó láva!
vagy porladjon, hamuvá legyen!







KÉSEI SZERELEM


Csöndesen kopog
az ősz az ablakon,
pók szövi hálóját
az ócska falon.
Álmosan integet
a nyár illata,
kulcsra zárja melegét
a Nap sugara.

Nyálkás, ködös napok
elnyújtózva várnak,
hűvös reggelek
a lelkembe vájnak.
De eltévedt sugara
még kibukkan a Napnak,
késteti fénykorát
a hideg téli fagynak.

Lényemet is
átjárja a nyár,
új szerelmet kínál
az őszi napsugár.
Akkor is szép,
ha lelki kegyelem:
- Imádlak, te drága
őszi szerelem!







KÍSÉRT A MÚLT


A tegnapok terhe rám telepedett,
s ólomsúlyával dőrén cipelem.
Miért akarja, hogy ne szeressek
élni nélküled?

Míg lélegzem, vonszoljam édeni szerelmünk
rejtett titkait.
Lomhán dobott hátára sorsom.
S mint kormos mozdony a gomolygó füstöt,
húz maga után
és én görcsösen szorítom
közös életünk ritka perceit.

Üres a testem...
bőröm tartja csak össze
huzatos lélekcsatornáimat.
A rám tapadt emlék leheli be,
mely átjárja árnyéklényem.
Meleget ad,
mint kábult kristálypohárnak
a csillogást adó vízsugarak.

S akkor...vérereimben,
- mint éjjeli tolvaj,
lépdel a pókhálós szerelem.
Megbotlik.
Tehetetlenül feszülök emlékképeden.
Te..., te nem hagyod, hogy fölegyenesedjek.
Buján kavarog bennem a múlt és a jelen.
Sápadt vagyok, elhervadok.
Az élő szerelem megtagadott.

Fátyol ölelésed puha paplan,
nálam hagytad,
hogy szemfényvesztőn magányomat
eltakarjad.










KISZÁRADÁS




Kiapadt a felhő
könnycsatornája,
száraz mezőt
borzol a szél,
sír a vetés,
szomjas a föld,
s a kalászban
elvetélt kenyér.







KŐBEVÉSETT SZERETET


Nem is rég volt talán éppen
harminc éve, hogy a réten
futott, játszott cseperedett,
cserfeskedett és nevetett.

Csillag szempár rám ragyogott.
Kócos hajába szél kapott.
Futott ,játszott és nevetett
áradt belőle a szeretet.

Rám-rám nézett, s szeme lángja,
ajka édes mosolygása,
éltetett és reményt keltett,
Isteni ajándék: gyermek

De jó, hogy ő megszületett,
karocskája ölelgetett,
fonta kezét a nyakamba
arcomat Nap simogatta.

Bár már felnőtt, most is látom,
éjszakánként úgy dajkálom.
Gyermek marad, mindig gyermek,
míg szívem kővé nem dermed.

Istennek köszönöm, hála!
Ő nekem világok világa.
Vénülő kezemmel dédelgetem,
soha sorsára nem engedem.

Óvom széltől, zúgó ártól,
szenvedésnek viharától,
betakarom szeretettel,
Istenke... Te se engedd el!







KŐVEL, KEGYELEMMEL


Ha megdobtak kővel,
én kegyelmet adtam,
Záporoztak tovább
sebet hagyva rajtam.

Ha sziklát dobtak,
én foszlós kalácsot.
Szórtam a kegyelmet,
hogy ne fogjon az átok.







LÉGY VELEM...


Légy velem, ha sírok,
akkor is ha félek,
légy velem, mert
vulkán tűzben égek,

légy velem ha szánnak,
és ha kínoz a bánat
légy velem, mert
szeretlek, imádlak,

légy velem ha vége,
ha megpihenek végre,
légy velem,
mikor felnézel az égre.







MAMA


Egy megfakult képet nézek
magam mellett érezlek Mama.
A képről egy kicsi lány néz vissza
de szép is voltam valaha!

Maréknyi hajam szikrázó Nap
vakító, selymes tünemény.
Rémült arcocskám olyan bársonyos
Mama... ilyen voltam én?

Hatalmas masni göndör hajamban
érzem még rajta kezed illatát.
Szegények voltunk, jól tudom
mondd, miből vetted ezt a szép ruhát?

Majd' ötvenéves a kép
nem fogott rajta az idő, Mama.
De te elmentél tőlem
több mint húsz éve nem jösz haza.

Szikrázó hajam őszbe vegyül
gyűlnek fölöttem kormos fellegek.
Mióta itt hagytál, semmim nincsen
csak a toldozott emlék, mit kergetek.

Nekem nincs kihez mennem
nem vár senki gyermekként haza.
Nem búcsúztál, úgy hagytál el.
Miért nem vigyázol rám, Mama?







MA NEM TUDOM


Ma nem tudom miért, de rossz a kedvem
Ma két karral ölel a fagy
Nem tudom miért, miért csak fázom
mikor tüzével simogat a Nap.

Ma nem tudom miért, de csöndre vágyok
Ma belém hasít a fájdalom
Nem tudom miért, csak szürkét látok
Ma a lelkem fáj nagyon.

Ma nem tudom miért, de kabátot öltök,
Pedig verejtékezik homlokom.
Nem tudom mi, de elszakadt
ma cserben hagyott a bizalom.

S ma fél évszázad igazsága éget
itt kéne hagyni az egészet
a világot mi rám telepszik
csöndben t?rök ? veszekszik.

Pókhálós évek fehérre festik
Hajkoronám dérrel vetekszik.
Ólomsúlyával ráncoltak az évek
Itt kéne hagyni az egészet.

Ma nem tudom mi történt velem
Ma átgondoltam az életem,
De gondolok inkább egy merészet,
hogy csak álmodom az egészet.







MEGSZOKÁS


Nem lesz könnyű, de elkerüllek
fájni fog, majd megszokom.
Nem fogja senki észrevenni,
hogy hamis mosoly ül arcomon.

Lassan belátom, azt, hogy nem vagy,
sohasem hívsz telefonon...
Túlélem, mint annyi más bajt,
de hiányod elsorvaszt, tudom










MIÉRT


Olyan csend van és átkozottul hideg,
vakon fekszem, a fényt ki menti meg?
Kinek van útjában egy ártatlan gyerek,
ki tehet róla, hogy ez megesett?

Ki az, ki eldönti, hogy élhetek,
hogy felnőjek, szeressek embereket,
hogy tovább is éljem a kis életem,
hogy párnára hajtsam este fejem?

Mért van, hogy kegyetlen ez a világ,
mért jó, ha mindennap ejtünk hibát,
volt-e valaha álomhajó,
volt-e valaha igazi szó?

Nem tudom, most sem, ki hiszi el...?!
Egy eltorzult erkölcs, miért felelni kell.
Összetört testem már nem válaszol,
titeket hívlak támaszomul!

Vigyázzatok, mert jön a halál!
egyszer mindenkit szíven talál.
Az nem mindegy, hogyan kap el,
és az sem, ki milyet érdemel.

Köszönöm a sok könnycseppet én,
Istenem, most fordulj felém,
tudd meg, hogy innen is hálás vagyok,
azt is köszönöm, ha ennyi jutott!

Jó lett volna még élni talán,
játszani jókat a folyó partján,
jó lett volna még élni kicsit,
rugdosni tovább még a focit.

Nem, én már soha nem tehetem.
Sorskerék, mért voltál fukar velem?!

Szita Bence emlékére.











MONDÓKA


Januárban dermedt a táj
Udvarunkon hóember áll.

Februárban hív a farsang.
Maskarában vigadoznak.

Márciusban hosszabb a nap.
Pihent földből élet fakad.

Áprilisban zöld már a rét.
Traktor hátán fényes ekék.

A május virágba borul.
Madársereg víg dalt dalol.

Júniusban csibék kelnek.
Tyúkudvarban jól megférnek.

Júliusban gyümölcs érik.
Hűs patakban béka fürdik.

Augusztusban learatnak
Örülünk a kenyérmagnak.

Szeptemberben becsengetnek.
Játszóterek csendesednek.

Októberben szüretelnek.
Bújára seregélyseregnek.

November a ködnek hava.
Sarki csillag vezet haza.

Decemberben télapó jár.
Gyertya ég a karácsonyfán.







MOSTOHA MÁJUS


Ázik a rózsa
könnyes a szirma
füstös a felhő sír ma az ég,
Fázik a madár
borzas a tolla
mostoha május, hol a kék?
Hervad a rózsa
könnyezek én is
várom, hogy eljöjj, várom újra.
Fagyos az ajkad
hideg a csókja
mintha a szíved jégből volna.







MOST OLYAN JÓ


Most olyan jó , hogy itt vagy velem,
megbékéltek feszült sóhajok,
olyan lassú a szívem szava,
hogy késleltesse a holnapot.
Most olyan jó ez a némaság,
átértékelődnek a tegnapok.

A csönd érti csak a szívemet,
ha mellettem vagy,
a Világot hozod nekem.
Ha szemembe nézel,
nem látok mást,
megszűnik a félelem.

Nem kellenek az érvelések,
elárul mindent egy ölelés,
csak az kell nekem,
hogy velem maradj,
ha eljön a sötét,
s a nagy számvetés

Csak az kell majd, hogy érezzelek,
tudjam, hogy megmaradtál nekem,
csak annyi kell,
hogy vigyázz majd rám,
ha a holnap fukar lesz velem.
Mint egykor én ,
Te is mesélj, hogy álmom szép legyen.

Most olyan jó,
hogy játszani engedsz,
hogy látom mozdulataid.
és Te se engedd
hogy eltorzítsa az idő
a szív hangjait.

Ahogy csörgedező patak
alján a csillogó kagylón
a homokszemek,
úgy rád telepszem én.
Mi ketten egyé olvadunk,
belőlem létezel,
s belőled én.







NAPSZÁMOSOK


Bús dalt sír az esti szél
Rátelepszik a lomha fákra
Borzong a holnap kezétől
Mintha a tegnap is fájna

Vörös dunnában pihen az ég
Esőillattól részeg a hajnal
Elázott virágok bólogatnak
Kezet fognak a felkelő nappal

Ráleheli csókját a harmat
A föld elfásult szolgáira
Sós ízű nedvet rak a tűzmadár
Homlokuk mély barázdáiba

Dacol e korral az akarat
Új idő, új gátakat rakat
Míg szolgája lesz a Földnek
Nászukból csak szolga marad







RÉGI HÁZ...


Régi ház falán szél vacog,
rángat egy törött ablakot.
Ajtón a rozsdás zár mögött,
ezüst pókháló nyöszörög.

Szúette rajta a keret:
fakó emlék egy ágy felett.
Legszebb napunk mosolya
arcunkra dermedt fintora.







SZERETNÉK


Szeretnék boldogságot adni
szebbé tenni a világot,
arcáról könnyét lecsókolni
annak is, ki ártott.

Szeretném lágyan fölemelni,
útcák elhagyott vándorát,
vállamon egyedül cipelni...,
a világ összes fájdalmát.







SZÜLETÉSNAPOMRA




Sötéten, mint érett bodzabogyó
lógok saját csontvázamon.
Fakón vetődik rám a téli napsugár,
átlépek árnyékomon.
Agyam: szitakötő védtelen szárnya,
átlátszó, tiszta kirakat,
bús szívemnek dobbanása
gyermekökölnyi akarat.

Került a szerencse.
Barbárok vasbakancsban
léptek rajtam át.
Lehelet gyönge lelkemen
vértócsát izzad
az örkségül kapott gyávaság.

Negyvenkilenc éves lettem.
Szeretnék átvedleni,
mint kivert kutya,
ki új bundában tündököl.
Bábu testem gyökeret ver,
a valóság tovább gyötör.
Arcomon ezernyi barázda,
balgaságról árulkodik.
Ezüstös hajam homlokomba hull,
mint fűzfavessző lombja törzséhez,
redőimbe kapaszkodik.

Ritmustalan szívverésem,
mint jámbor jószág nyakán
a bús hangú kolomp.
Életem gondjait
egy kupacba gyűjtöm,
s beterítenek,
ahogy kifosztot földet a lomb.

Felidézek sok gyermekkori álmot
az illúzióvá lett gazdagságot.
Üvegvár lelkem kandalló-melege
még bíztatja szívemet.
Bár szerelmem vihara régen elcsitult,
kacérkodnak még velem a szelek.

Igaz barátaim sosem voltak
csak talmi ragaszkodások.
Az idő rég kikezdte őket;
álarcot váltott Júdások.

Ma, Vízkereszt napján
mégis mindent köszönök.
A rabul ejtett emberiségnek
nyíljanak ki a börtönök!

Nekem elég egy tekintet,
egy puha, meleg símogatás,
ha fogadják köszönésem,
vagy levéllel jutalmaz a postás.
Ha friss kenyeret kapok a boltban
vagy nem avas a szalonna.
Megköszönöm a Napnak,
hogy a Földet beragyogja.

Köszönöm az állatok hangját,
a virágok illatát a réten,
a jó meleg szobát,
hogy nem híd alatt alszom télen.
A gyertyának fényét,
ha villanyra majd nem telik,
hogy tudok miről írni
s gondolataim egymást kergetik.

Köszönöm, hogy Anya lehetek,
várnak unokák,
megköszönök minden napot,
mit velem akar eltölteni a világ.







SZÜNIDŐ


Madarak trilláznak bozontos ágon
kertekben illatos rózsafák
fa árnyékában cirmos dorombol
elnémultak az iskolák.
Gyerekek szájából örömszó hallik
végre-végre itt a nyár,
- csomagolok, mert vidékre megyek
oda, hol engem nagyika vár-.
És vár az a sok finom étel
mit szemem-szám megkíván
fogunk majd lepkét úgy mint régen,
tudod , a görnyedt körtefán-.
- Álmodat őrzöm minden éjjel
csak siess hozzám kis Feca
alig várom, hogy hangod halljam
és velem együtt Nagypapa.
Így várunk mi minden nyáron
csak veled kerek az életünk,
És ha egyszer megöregszünk
te leszel majd az nekünk:
Ki gyámolít és megvigasztal
fáradt óráink után,
hát siess hozzánk ne késlekedj
gyöngyszemem, kicsi unokám.







TORZÓ


Szívem telve szószögekkel,
sorvadok csontvázamon.
Sorsom - bár acélfeszület -,
keselyűk dőzsölnek árnyékomon.

Fájdalmaim az éjben
ragyognak, míg fordul a Nap
Én mindig kegyes voltam,
nekem még sincs, ki irgalmat ad.

Néma könyörgésben
kérdések zihálnak.
Rám lépnek hatalmak,
nyomot sem hagyok.

Keresztre feszített halandó,
képmásom is fényt kapott







TŰZVÉSZ
/A Miskolci Deszka-Templom pusztulása/


Magasba csapott az indulat,
dalolni támadt kedve.
Lángnyelve a toronyig ért
csillagok útját lesve.

Szentelt harang
kormot kongott,
hajnalra
perjét fújt a szél.

Jézus testén
a stigmából
kicsordult a vér.







AZ UTCAZENÉSZ


Rendhagyó nap, tavasz a télben,
galambok hada morzsát csipeget.
Arrébb egy kukát túr elnyűtt ruhában
bozontos hajú embergyerek.

Tűsarok kopog a zsúfolt téren,
elegáns kabát a földig ér.
Amott a tér egyik szegletében
valaki szerényen utca-zenél.

Megáll mellette sok kíváncsi ember,
a befőttes üveg dalra fakad,
két rövid pálca a zenész kezében,
vízkottájával , békességet ad.

A Monti csárdás, s más ismerős dallam...
Ezüst bőröndbe koppan a pénz.
Köszönöm mondja, s játszik tovább,
szívből teszi az utcazenész.

Nincs sok ideje, előre lép,
hallgatná tovább a furcsa zenét...
Finom kezével a lelkét is adja,
Ötszázas lapul az ezüstdobozba'.

Egyszerű színpad, de meseszép,
dajkálja napjaink jaját.
Egyetlen ember feledteti
ezernyi másik bánatát.

Tiszteld koncertjét, állj meg mellette!
Tehetné másként, de hálánkból él.
Boldog, ha csattan sok tenyér felette,
az élte, ha nekünk utcazenél.







VADVIRÁGOK




szavak szavak kérő szavak
kopott kabát hónom alatt
vállamon is kopott a sál
szürke napok emléke vár

szavak szavak óvó szavak
feslett világ talpam alatt
fejem fölött rongyos égbolt
lelkemen rőt száraz vérfolt

milyen élet milyen világ
nem értjük meg egymás szavát
az emberek vadvirágok
meleg van de varjú károg.







VALLOMÁS


Várlak, mint nyugalmat az este
felhők alatt, csillagokat lesve
éhezlek, mint koldus a kenyeret,
kérdést a hangtalan felelet.

Porszem vagyok, ha te vagy a szél,
csak öledbe', magaddal vigyél.
Ha te vagy a ma, a holnapnak háttal állok,
- csak egy meleg ölelésre várok.







VÁGYAKOZÁS - Dalvers


Szellő lennék
tűző napban
megmártóznék
patakhabban

tarka mező
lepke szárnya
égbolt ékes
szivárványa

virág lennék
illatfelhő
szurokégen
csillagernyő

pillekönnyű
hópelypárna
haldoklónak
puha ágya

hajléktalan
menedéke
háborúra
világbéke.







VELÜNK AZ ISTEN


Arcom már rég barázdák ágya
nem sebzi szívem szerelem vágya
hajamba régen nyomát beásta
ezüstös dérrel évek múlása
fölöttem mégis szivárvány égbolt
nem bánok semmit bár nagyon nehéz volt
ha titeket látlak széppé lesz minden
szeressük egymást velünk az Isten.













VÖRÖS HAJNAL


Ősz járt, jött a hajnal
gyötrő fájdalommal,
vérvörös kín csurgott minden ház falán.
Sírtak ifjak, vének,
házuk dőlt, semmivé lett.
Fohászuk elszállt, elvitte bőszen az ár.
Dermedt ajkak kértek;
Isten, segíts meg, kérlek!
Óvd meg a gyermek lelkét, ki bűnbe veszett!
Hol van, ki ellenük vétett,
miért kell szenvedni vétket,
mért csak a pénz kell? A zsarnok sosem tanul.
Csönd lett, égbolt vérzett.
Sorsuk semmivé lett.
A vörös iszap a párnájuk, s a végzetük.
Így veszett semmibe egy nap az életük...

A Devecseri és Kolontári tragédia emlékére













 
 
0 komment , kategória:  Maczkó Edit  
Hasonmása játssza el Diana szerepét
  2020-10-10 21:16:06, szombat
 
 










HASONMÁSA JÁTSSZA EL DIANA SZEREPÉT


Megszólalásig hasonlít a néhai Diana hercegnére A korona című sorozat fiatal üdvöskéje. A Netflix közzétette a brit királyi családról szóló produkció negyedik évadának kedvcsináló fotóit, amelyeken a Szívek hercegnőjét megformáló Emma Corrin még a rajongókat is megtévesztette, annyira hasonlít az 1997-ben tragikus autóbalesetben elhunyt hercegnére.

A novemberben érkező új évad középpontjában Károly herceg és Diana esküvője áll, a készítők a hitelesség kedvéért még a hercegné 1981-es esküvői ruháját tervező David Emanuellel is konzultáltak.

- Nem akartuk Lady Diana eredeti ruhájának tökéletea mását megalkotni, de szerettük volna, ha ugyanolyan a kisugárzása, mint a David és Elzabeth Emanuel által tervezett esküvői ruhának - mondta a The Sunnak egy bennfentes.







Károly herceg és Lady Diana Spencer 1981.július 29-én kelt egybe a londoni Szent Pál-székesegyházban. Az eseményt becslések szerint mintegy 750 millió tévénéző kisérte figyelemmel.
A walesi hercegi pár házassága a nyolcvanas évek végére megromlott, 1992-ben különköltöztek. A válást végül egy évvel Diana halála előtt, 1996-ban mondták ki.







Diana menyasszonyi ruhája a világ egyik leghíresebb esküvői viselete lett, a törtfehér taftselyem ruha mai árfolyama szerint 60 millió forintba került.







Lady Di eljegyzési gyűrűjét kék zafír és gyémántok díszítették. Idősebbik fia, Vilmos herceg később ezzel a gyűrűvel kérte meg Katalin hercegné kezét © Getty Image







A 24 éves Emma Corrin színésznőnek ugyan nincs sok tapasztalata, de a rajongók szerint szakasztott mása a Szívek hercegnőjének


Link








Olaj a tűzre

Diana szomorú lenne, ha látná, milyen viszály dúl fiai, Vilmos és Harry közt. A korona című sorozat szakértője, Robert Lacey udvari tudósító új könyvében, a Battle of Brothersben arról ír, Vilmosnak egyáltalán nem volt szimpatikus öccse választottja, Meghan Markle, és úgy vélte, elsietik az esküvőt. A cam­bridge-i herceg még édesanyja öccsét, Charles Spencert is megkérte, hogy próbáljon Harry lelkére beszélni, de ezzel csak még jobban magára haragította a testvérét.














 
 
0 komment , kategória:  Szépek szépei   
35 éve, hogy Molnár Csilla fejére került a korona A tragiku
  2020-10-10 20:00:33, szombat
 
 








35 ÉVE, HOGY MOLNÁR CSILLA FEJÉRE KERÜLT A KORONA

A TRAGIKUS SORSÚ SZÉPSÉGKIRÁLYNŐRE EMLÉKEZÜNK


35 évvel ezelőtt az egész országot elkápráztatta tündöklésével a mindössze 17 éves Molnár Csilla, 1985. október 5-én az ő fejére került a korona a Magyarország Szépe választáson. Abban a pillanatban nem volt nála boldogabb lány, kilenc hónappal később mégis önkezével vetett véget életének.


Ki tudja, miért van az, hogy bizonyos emberek halála egy fájó pillanat csupán, másoké pedig soha el nem múló gyász... Marilyn Monroe vagy James Dean évtizedek múltán is ikonok és valamiért Molnár Csilla is ott maradt a szívünkben.

Régebben nagy hagyománya volt a szépségversenyeknek Magyarországon, 1929-1939 között minden évben megtartották, és volt aki tudott is élni a győzelmével - lásd: Gábor Zsazsa (1936). Aztán a háború alatt természetesen nem volt, utána pedig azért nem lehetett megrendezni, mert ugye a szocialista erkölcsök nem engedték...





Fotó: Pinterest


Az első szépségverseny a vasfüggöny mögött


Így egészen 1985-ig nem létezett Miss Hungary, de akkor a Magyar Média Reklám és Propaganda Szolgáltató Vállalat vezetője megkereste az osztrák verseny szervezőjét, aki örült, hogy a vasfüggöny mögé bejuttathat egy ilyen látványos show-t, tehát meghirdették a jelentkezést.

Több mint 2000 lány gondolta magát elég szépnek ahhoz, hogy megmérettessen, de a döntőbe csak huszonöten kerültek. Közöttük volt Molnár Csilla Andrea is - aki harmadik nevét azért vette fel, mert rajta kívül volt még egy lány, akit pontosan ugyanígy hívtak.

Csillát barátnője kapacitálta, hogy jelentkezzenek, neki ez magától eszébe se jutott. Pont elérte a 16 éves korhatárt, de édesapjával meg kellett küzdenie azért, hogy elmehessen a válogatóra, mert ő nagyon féltette lányát ettől a világtól - joggal. Ám anyukája támogatta és végül a döntőn már az apa is ott izgult Csilláért. A verseny annyira különlegesnek számított, hogy két filmes - Dér András és Hartai László - mozit csinált belőle. Azt akkor még nem tudhatták, hogy a Szépleányok című filmjük egy dráma képeit rögzíti az első pillanatoktól szinte az utolsóig. A film egyébként kordokumentumként is érdekes.







MOLNÁR CSILLA ANDREA
(1969. január 20. - 1986. július 10.)

A tragikus sorsú, fiatal Szépségkirálynő.


Volt egyszer egy kedves és szép fonyódi diáklány, aki 1985 kora tavaszán, alig 16 évesen jelentkezett az 50 év kihagyás után először megrendezett magyar szépségversenyre. Rajta kívül mintegy kétezren tették meg ugyanezt. A több mint fél évig tartó versenysorozat végén őt találták a legszebbnek, s méltán került fejére a szépségkirálynői korona.

Volt egy lány, aki egy pillanatig azt hitte, önként akar a halálba menni; de tettét csak segélykiáltásnak szánta.

Fájón korán ment el - még csak 51 éves lenne!







TRAGIKUS TÜNDÉRMESE


Volt egyszer egy vidám, kedves és gyönyörű fonyódi diáklány, Molnár Csilla Andrea. Tizenhat éves volt, amikor 1985 tavaszán jelentkezett az ötven év kihagyás után megrendezett "első" magyar szépségkirálynő-választásra. A győzelem után csaknem egy évvel már nem élt.

Molnár Csilla Andrea idén lett volna ötvenegy esztendős.

Molnárék 1972 óta éltek Fonyódon. '85 tavaszán az egyik osztálytársnője, Cseh Erika vette észre egy újságban a szépségversenyről szóló felhívást. Ő ajánlotta Csillának, nevezzenek be mindketten. Csilla édesanyjának nem volt kifogása, édesapja viszont mindvégig ellenezte.

Kétezren jelentkeztek, hatszázan jutottak be a selejtezőkbe. Az elődöntőkből tízen jutottak tovább. Csilla az első helyen végzett, Cseh Erika kiesett. Csak a középdöntő alkalmával tudták meg a fonyódiak, hogy "lányuk" is indul a szépségversenyen. Mindenki gratulált Csillának. A középdöntőre is sokan elkísérték. Csilla a negyedik lett.

Budapesti Kongresszusi Központ, 1985. október 5. - a döntőt az akkor vadonatúj épületben rendezték. Óriási felhajtás fogadta a résztvevőket. Csilla annyira izgatott volt, hogy észre sem vette: szinte maximális pontszámot ért el. Csak a koronával a fején tudatosult benne: a második Kruppa Juditot és a harmadik Füstös Veronikát megelőzve ő lett Magyarország legszebb lánya. Molnár Csilla Andrea győzött, de a "királynő" élete pár nap múlva visszazökkent a régi kerékvágásba.

Sokan sokat kerestek a szépségkirálynőn, neki morzsák jutottak: nem kapta meg a győztesnek felajánlott ezer dollárt, a máltai Európa Szépe verseny előtti müncheni fotózásokért, divatbemutatókért egy fillért sem kapott, miközben három hivatalos kísérője kiemelt napidíjjal tetszelgett körülötte.

Zenészek, fotósok, önjelölt menedzserek, színészek, hivatásos liliomtiprók forogtak körülötte, meg akarták szerezni maguknak, ettől is roppanhatott össze. Sokáig igyekezett tartani magát: a szépségverseny után azt tervezte, főiskolára megy, közben manökenkedik.

A máltai Miss Európa 1986 Szépségversenyen a verseny összesített végeredménye alapján Csilla kapta a legtöbb pontot, kereken 60-at. A második és harmadik helyen holtverseny alakult ki: a svéd és a spanyol lány 56-56 pontot kapott, a francia és az osztrák pedig 55-55-öt. Ekkor a zsűri újra kihívta az első 5 helyezett lányt a színpadra, tehát Csillát, valamint a svéd, spanyol, francia és osztrák lányt. Körülbelül két percig álltak a színpadon, ekkor pontot már nem kaptak, csak kihirdették a végeredményt. Nagy meglepetésre az addig második helyen álló svéd lány, Raquel Bruhn lett az első helyezett, első udvarhölgy az előtte harmadik helyen álló francia Cecile Lartique lett, és az addig legmagasabb pontszámot kapott Csillát már csak a harmadik helyezettnek hozták ki.

Soha nem derült ki, hogy vajon miért csupán harmadik helyre került Molnár Csilla a maximális pontszámával, Csillának sem mondták meg soha. Ma már - egyes szakértők szerint - több verzió létezik: az első, hogy a szervezők nem akarták, hogy egy szocialista ország szépe legyen megválasztva Európa szépének.

1986. július 11-i hír: "Molnár Csilla Andrea, 1985 szépségkirálynője tegnap kora délután fonyódi otthonában tragikus hirtelenséggel elhunyt". Aggasztó előjelek azért voltak. A hirtelen jött népszerűség után hirtelen mindennek vége szakadt. Csilla az iskolából egyre rosszabb jegyeket vitt haza. Édesapja tudta nélkül titkos szerelmi viszonyt folytatott egy 41 éves herceggel. Amikor Molnár István megtudta, ez egyenesen önkívületbe kergette. Mindennapossá váltak a veszekedések. Az utolsó csepp a pohárban az lehetett, hogy nem utazhatott el a világszépe-választásra. Csilla teljesen összeroppant. Július 10-én szobája magányában, egy búcsúlevelet maga után hagyva gyógyszert vett be. A mentők nem tudtak rajta segíteni. Magyarország szépe örökre elaludt...

Emlékét két dal is őrzi, az Első Emelet együttes A szépek balladája című száma, és Homonyik Sándor felvétele, az Álmodj, királylány. Emlékére honlapot indítottak, sírja, amelynél temetése után egy szegedi tinédzser felvágta az ereit, s amelyhez Melocco Miklós szobrászművész készített kőemléket, kultikus hely lett, máig a leglátogatottabb sírhant a kaposvári temetőben.

Halála intő jel volt, de senki sem tanult belőle.

Molnár Csilla Andrea az örök szépség és az örök szerelem szimbóluma.


Homonyik Sándor - ÁLMODJ KIRÁLYLÁNY

Link



Első Emelet - SZÉPEK SZÉPE BALLADÁJA

Link



MOLNÁR CSILLA EMLÉKÉRE

Link











 
 
0 komment , kategória:  Szépek szépei   
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 22 
2020.09 2020. Október 2020.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 22 db bejegyzés
e év: 226 db bejegyzés
Összes: 3963 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2411
  • e Hét: 10858
  • e Hónap: 39049
  • e Év: 539733
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.