Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
Szent-Gály Kata
  2019-07-15 22:30:17, hétfő
 
 






SZENT-GÁLY KATA


Szent-Gály Kata ( Máramarossziget 1916. november 29. - 2000. november 13.) magyar költő és író

A magyar katolikus olvasóközönség és az Új Hajtás hűséges olvasói számára évek óta jól ismertek Szent-Gály Kata versei, gondolatai, sőt a kicsiknek szóló kedves meséi is. “Soraival az életet tárja elénk minden szövevényével, akárcsak a Szentírás és azok a kiemelkedő testvéreink, akik küszködő emberek és Istennek derűsen komoly gyermekei maradnak. A napi gondok és örömök közepette a feleség és édesanya “műtermében": a konyhában öltöttek sokszor formát ezek a modern fölfelé pillantások" - írja dr. Lékai László bíboros a költőnő egyik könyvének előszavában.



Életrajz

Link



Szent-Gály Kata: A fényen túli Fény

Link








AKIT SZERETSZ, BETEG

-- akit szeretsz, beteg --
(Jn 11, 3)


úgy akartad
hogy kiálljak az élet rohanásából
s az örökkévalókra irányuljon figyelmem

úgy akartad
hogy tudjak vezekelni bűneimért
és hogy ráérjek egyszer
mások helyett is könyörögni







AJÁNDÉK...


Hallgató hegyekkel szívem körülvettem,
meszelő-nagy fákkal be is kerítettem,
senki ne találjon tengerszem-tavára,
senki ne találjon tenger bánatára.

Hallgató hegyeknek tetejére hágtam,
meszelő-nagy fáknak tetejébe szálltam,
pirosába néztem hasadó tüzeknek,
aranyába néztem nyugvó esteleknek.

Hallgató hegyekről fények csorgadoznak,
meszelő-nagy fákról fények futamodnak,
vízbe folyamodnak, fekete-nagy tóba,
ezüsthabú vízbe, aranyhabú tóba.

Hallgató hegyeknek hallgató vizéből,
meszelő-nagy fákkal gyantázott vizéből,
megkínállak ízes, harmatozott fénnyel,
feketeség árán felviruló széppel.







ANYÁM


Anyám,
úgy szeretném, ha szeretnél engem,
és fölém hajolnál, miként Betlehemben
szent Fiadat nézted!

Anyám,
úgy szeretném, ha tanítanál járni,
szavakat pötyögni, az Istent imádni
égő szeretettel!

Anyám,
úgy szeretném, hogy ha messze tértem,
aggódó szíveddel visszafordulj értem,
mint Jézussal tetted!

Anyám,
úgy szeretném, ha munkámat néznéd,
gondjaimat látnád s arcom verítékét
letörölnéd lágyan!

Anyám,
úgy szeretném, ha örülnétek vélem,
ha sikerülne kedvetekre tennem -
Fiaddal együtt!

Anyám,
úgy szeretném, hogyha velem sírnál,
és találkozhatnánk ott, a keresztútnál,
s imádkoznál értem!

Anyám,
úgy szeretném, hogyha majd felérek
a nagy Golgotára, s hazatérni félek,
ott légy énmellettem!

Anyám,
úgy szeretném, hogy vedd a karodba
elszálló lelkemet, és vidd a magasba
örök öleléssel!

Szent-Gály Kata: Anyám - Videó

Link








Az ATYA ELÉBE SIETETT


Te átöleltél
amikor nagyon sírtam
és eléd hoztam minden
nyomorúságomat
és ahogyan feltört belőlem a szó hogy ezt tettem meg azt is tettem úgy öleltél magadhoz
egyre szorosabban és melegebben
és amikor már mindent kimondtam
és elhallgattam
Te megsimogattál és csak annyit mondtál
hogy örülsz nekem
és hogy ne féljek
Szeress hallgatni,
hogy meg tudjon érni szívedben az a gondolat, melyet már kimondani is érdemes.
A hivatás olyan rendkívüli kegyelem,
melynél sem nagyobb,
sem nehezebb,
sem boldogabb nincsen.
Keresd az igazságosságot, de tedd minden döntésedet az irgalmasság mérlegére.
A világot nem a jólét fogja lakhatóbbá tenni, hanem a mások felé forduló szeretet.







BIBLIÁS SZAVAK


Boldog a virág és boldog a levél,
mert igazán virág és igazán levél,
és nem akar látszani másnak.

Boldog az ember, ha igazán ember,
és nem ismeri útját a hamisságnak.







Boldog a virág és boldog a levél
Mert igazán virág és igazán levél,
És nem akar látni másnak.

Boldog az ember, ha igazán ember,
És nem ismeri útját a hamisságnak.

Szent-Gály Kata:







A bűn olyan, mint a kagylóba került homokszem: gyöngy lehet belőle, de verejtékes munka árán.

Szent-Gály Kata: Esztendő December 9. Valéria gondolata







,, A csend: a bölcsesség várószobája. "

Szent-Gály Kata







A CSODÁLATOS PILLANAT


A Fényen túli Fény,
a hangon túli Hang,
s a lángon túli Láng
körülvesz - és a tiéd
a csenden túli csend,
s a léten túli lét.







Egészet adni - sohase felet,
Vállalni mindent, bármit is jelent,
Egészet adni, mindent, ami van,
Ami csak vagyok - maradéktalan.

Szent-Gály Kata







ESTI GONDOLATOK


Lobog a láng. Tán önmagán tűnődik,
azért, hogy van, -- de mért kell lennie?
A vak sötétből ki hozta ide,
s ki szabta meg, hogy ő
csak ott tud élni, hol felélhető
valami más, mi eggyé lesz vele?

Az ember néha önmagán tűnődik,
s lobog, lobog bele.







ÉRDEMES VOLT


Törött nád szárával írok víz színére,
hullámok hegyére, hullámok völgyére:
a nevemet írom,
életemet írom,
mélyen belevésve fénylő tükörébe.

Nem marad a nevem, hiába is vájom,
az a megkavart víz elsimul utánam,
- de valamit tettem:
víz útját tereltem,
másítottam mégis ezen a világon.





ÉRTHETETLEN


Miért kell a sebet hasogatni, ha egyszer beforrt?
Mién kell a másik ajtajába seperni a port?
Mén kell sziszegve felnagyítani egy apró hibát?
Mén kell ecettel megkeverni a másik borát?
Mién kell a kezet félrelökni, ha kérni akar?
Mién kell a kezet félrelökni, ha adni akar?





,, Értünk hozzá, hogy mások életét megkeserítsük, hogy nehezebbé tegyük azt, ami amúgy is nehéz, nem sajnáljuk a gúnyos megjegyzést a hivatalban, s a gyárban szívesen adunk rossz szerszámot a kezdők kezébe. Kihasználjuk a gyengébbek erejét, zsarnokoskodunk otthon, pihenünk mások verejtéke árán, és mindezek dacára elvárjuk, hogy kereszttel jelölt gyászjelentést adjanak ki rólunk, mely azt állítja, hogy mi voltunk a legjobb szülő, nagyszülő, testvér, sógornő, munkatárs és rokon. Vajon Isten is aláírja ezt? "

Szent-Gály Kata






GONDOLAT


Mit ér kalász, ha még tejes belülről?
Mit ér gyümölcs, ha íze még fanyar?
Mit ér az ember, hogyha félig készen
Betelt magával s többet nem akar?







GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY


Ma gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a Krisztust, aki bennem él,
aki növekszik
s még olyan kicsi,
mutasd be, kérlek,
az Atyának.

Ma gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a szívet, mely alig remél,
csak tépelődik
s a felét hiszi,
tedd ki a Fénynek,
gyógyulásnak!






Ha tudsz megbocsátani, akkor azok közé tartozol, akik értenek a boldogsághoz.

Szent-Gály Kata: Szent-Gály Kata: Esztendő Október 6. Brúnó gondolata







Ha világítani tudnánk mások életében, és mégsem világítunk, milyen fiai vagyunk a Világosságnak?

Szent-Gály Kata Tudás







A hála: talajigényes virág, csak nemes szívben tud gyökeret verni.

Szent-Gály Kata: Esztendő Brigitta gondolata







A hit ott kezdődik, ahol az értelem nem jut tovább, ahogyan a csillagok is csak besötétedés után jönnek elő, hogy megmutassák az ég távlatait.

Szent-Gály Kata: Esztendő Április 18. Apolló gondolata





ÍGY KELL


Egészet adni,
sohase felet,
vállalni mindent,
bármit is jelent.
Egészet adni,
mindent, ami van:
ami csak vagyok
maradéktalan.





ÍGY VAN


Milyen különös, hogy
mindig egyedül
maradunk ott, ahol
egészen mély az élet.
Elhalkul a szó is,
már csak a ,,nem értem"
vallomása suttog
bennünk, kicsinyre
zúzott magunkban,
Istenem - Isten -







IKON


Szeress nagyon most engem, Mária,
bár nem morzsoltam úgy soha neved,
mint anyám tette, vagy a nagyanyám,
s az orosz ősök.
Gyertyát sem gyújtok. Tőlük
már messze estem.
De én is szerettem, sőt megőriztem
ezüst-virággal átszőtt képedet,
és mint a gyerek,
hozzád hazamegyek,
ha baj van.
Lásd, ma csalódtam:
másképp gondoltam el
és ellenem menetel
minden, de minden.

Ők még a pócsi
Máriához jártak, kocsin, gyalog
- én azt szeretném, ha fehér kezed,
ez az ötujjú keskeny mozdulat,
mely itt a képen ma is felragyog,
elindulna felém,
akár a Fény.





- ÍME A TE ANYÁD -


Te nem hagysz el soha
Te velem jössz a legsötétebb
éjszakába is
mikor a virrasztók szeme
lecsukódik
és megmutatkozik a halál
Te nem hagysz el soha
még át is ölelsz elesettségemben
mert Te anyám vagy





,, Jó ember vagy, ha tetteidben nem hibázol, de tökéletes csak akkor, ha gondolataidban sem vétkezel! "

Szent-Gály Kata






KARÁCSONY ELŐTT


Már hó szitái a fenyvesek között és
korán beálló esték fénye ég,
oly mély a csend és én úgy
készülődöm
ujjongó szívvel, Istenem, feléd.
Most én megyek. Te voltál már a
földön.
Ó hány karácsonyt játszottam neked!
Amim csak volt, a két kezedbe tettem
egymásután: egy hosszú életet.
Mondd, vársz reám? Olyan remegve
kérdem
s oly boldogan, mint szentestén
kölyök.
Most rajtad áll, hogy szívemet
betöltsed.
Csitt! Angyal jár a zárt ajtók mögött.




-


A KEGYELEM


Te soha többé nem leszel nyugodt,
S nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
Mert beléd hullott az Isten vetése,
És azt kitépni nem lehet,
Vagy nem mered,
Mert érezed, hogy éned jobbik része.

Azt megteheted, hogy soha se kapálod,
Hogy letaposod a kihajtó ágat,
Hogy nem öntözöd,
- de Harmat is van,
és néha, akaratlan
meglep.

És valahogy elindul benned
Egy gondolat, egy szó, egy meglátás, egy semmi -
S amit már kezdtél elfeledni,
Vagy letagadni, duzzad, újra él.

A gyökér,
A mag,
Beléd szövődik és szállá fakad,
És vakmerő kalandra bátorít:
Kilépni önmagadból,
Az átlagosból
-komolyan venni azt amit hiszel.

Tulajdonképpen mért nem kezded el?







A KEGYELEM PILLANATA


Isten átmegy a világon,
akkor is, ha nincs Karácsony.

Néha megáll - csend a csendben -
hogy sorsára fölszenteljen

szántóföldet: legyen bátrabb,
mikor a nagy ekék járnak,

tengervizet: hamar forrjon
benne össze a hajónyom,

kismadarat, hogy a szárnya
készüljön a magasságra,

hogy a kő, mit összezúztak,
útja legyen taposóknak, -

csendesülj le, hogy megértsed,
mire szentelt az Úr téged.







KERESZTÚT


1. JÉZUST HALÁLRA ÍTÉLIK

Testvérek,
mint a földalatti mozgólépcsőjén a mélyből érkezők,
úgy haladunk az Úr ítélőszéke felé:
néha egészen sűrű, tömött sorokban állunk,
máskor vannak üresebb lépcsőfokok is,
-- de valamennyien rajta vagyunk
az Idő mozgólépcsőjén
és valamennyien az Úr elé jutunk hamar.

Addig, amíg van időnk bűnbánatra
és megjobbítására életünknek,
addig, amíg útközben vagyunk,
Testvérek, nézzünk magunkba!

Mi az elítélt Krisztus követői vagyunk
s ha nem ítélnek el bennünket azért,
mert hősiesen teljesítettük a szeretet parancsát:
akkor mi letértünk az Útról, az Ő Útjáról!

A mi tanúságtételünk Krisztus mellett
az az egyszerű, keresztény élet,
mely Isten véleményéhez igazodik egyedül.

Testvérek, osztályrészünk,
hogy bolondnak mondjanak a hűségért,
mellyel kitartunk egymás mellett,
hogy megszóljanak a gyermekért,
melyet nehézségek árán is vállalunk,
hogy megbotránkozzanak a szereteten,
melyből nem akarunk senkit sem kizárni.

Testvérek,
mérjük fel magunkat őszinte szívvel
és tartsuk meg a magunk bűnbánatát,
-- mert rajta vagyunk az Idő mozgólépcsőjén
s az Úr ítélőszéke elé jutunk hamar.


2. JÉZUS VÁLLÁRA VESZI A KERESZTET

Testvérek,
ne akarjátok a keresztet ledobni mindenáron,
és ne rendüljön meg a hitetek Istenben!
A teremtés kezdetét is homály borítja,
újjáteremtésünkben is sok a sötét,
-- de Isten mindig ott van a mélységek felett,
és figyelemmel kíséri, mi hogyan alakul.
Ő jobban ismer bennünket önmagunknál:
bizalommal fogadjuk el kezéből a jót
és azt is, ami sorsunkban érthetetlen.

Testvérek, higgyünk a szeretetben,
és engedjük Istent bátran cselekedni!
Nehezebb utat nem fogunk járni Krisztusnál,
és jobban összetörve sem leszünk soha.

lsten meg tudja fogni kezünket akkor is,
ha már erőnk sincs felemelni hozzá,
mert ő velünk van és soha sincsen messze,
ő ma is alkot, ma is alakít:
a szenvedés, amit mi úgy nem értünk,
csak az ő sűrű, teremtő homálya.
Testvérek,
ne akarjátok a keresztet ledobni mindenáron,
és ne rendüljön meg a hitetek Istenben!


3. JÉZUS ELŐSZÖR ESIK EL

Testvérek,
mennyi jóakarattal indultunk el az élet útján,
mennyi lelkesedés, mennyi tervezés volt bennünk,
-- ha többet nem: egy igazi otthont
valamennyien akartunk,
egy béke-szigetet a zavaros világban.

Mi lett belőle? mennyi szenvedés!
Csalódtunk magunkban, másban. --
és mennyi nehéz terhet tettünk le az évek során
a bűnbánat szentségében,
vagy le se tettünk!

Testvérek, jó az Isten.
Hazavár minden tékozló fiat.
Irgalmassága: mint a tengerek,
sokszor kutatták már az emberek,
kutatta Péter
s hétszeres kötéllel egy bűnös asszony
messzi Magdalából,
s nem ért benne véget.

Irgalmassága tengereknél mélyebb:
mert ha minden vétket,
-- mely gyerekkorunktól szövődik össze
nagy, sötét fonattá,
és úgy növekszik, mint az esti árnyék,
egyre nagyobbra, egyre vastagabbá --,
kezünkbe vennénk kémlelő kötélnek
és ón helyett piros szívünkkel mérnénk
mélységeit az irgalom vizének,
véget nem érnénk benne.
Testvérek, jó az Isten.
Ma még nem késő, keljünk fel hamar!

4. JÉZUS TALÁLKOZIK ÉDESANYJÁVAL

Testvérek,
Krisztus nemcsak mondotta,
hogy olyanok legyünk, mint a gyermekek,
hanem gondoskodott arról,
hogy felnőtt fejjel is azok maradhassunk.

Keresett számunkra egy jó édesanyát
-- egy végtelenül szelíd és halkszavú asszonyt --
aki már végighaladt ezen a sáros földön előttünk,
de soha semmi por sem tapadt reá.

Milyen kár, testvérek,
hogy sokszor vele is úgy bánunk,
mint általában a földi anyákkal:
nem érünk rá meghallgatni se panaszát,
se aggódását a világ életéért,
lerázzuk magunkról a jótanácsot,
a figyelmeztető szavát is,
és mert úgy sietünk reggel munkahelyünkre,
arra sincs időnk, hogy Ave-t köszönjünk néki.
A gyermekek is követik példánkat,
-- hiszen oly régen elhagytuk az esti közös imát,
a rózsafüzért se mondjuk már a családban --,
s annyi tennivalónk van mindig,
még a pihenés napjaiban is,
hogy a fohászok üdvözlő lapjait se adjuk fel címére
az élet különböző állomásain.

Egyedül a szenvedés juttatja eszünkbe anyánkat,
vagy a halálnak szent közelsége, --
ilyenkor jajgatunk és hozzá kiáltunk,
ő pedig jön azonnal,
jön egyszerűen, puha kézzel, anyásan,
mintha mindig a legjobb gyermekei lettünk volna.
Testvérek, szeressük ezt a halkszavú asszonyt,
Máriát!

5. ClRENEI SIMON VISZI JÉZUS KERESZTJÉT

Testvérek,
Isten a szeretet,
és nekünk meg kell tanulni szeretni,
hogy hasonlók lehessünk hozzá.
Ez az egyetlen tantárgy az ő nehéz iskolájában,
melyet életnek hívunk,
s melyet mégis annyira szeretünk.

Isten mindennap kitűzi elénk a feladatokat:
az egyszerű kötelesség az ő bevált tanítási módszere,
ezzel akar bennünket rászorítani
a szeretet elsajátítására, --
hiszen magunk is természetesnek tartjuk,
hogy dolgoznunk kell a családért, mely mienk,
s hogy abból élünk,
ha valamiképpen szolgálunk testvéreinknek.

Isten, mint legfőbb Pedagógus, azt akarja,
hogy az állandó gyakorlatozás által
annyira vérünkké váljék a szeretet,
hogy megszokottan tegyük a jót
és szívből azt, ami kötelesség, --
de szeretné velünk elérni azt is,
hogy kevés legyen számunkra a szorosan vett lecke
és örülni tudjunk minden segítésnek az életben.

Testvérek, szeressünk szeretni,
és ne fáradjunk bele a szeretetbe még akkor sem,
ha mások azt nem viszonozzák,
-- mert annyira fogjuk ismerni az Istent odaát,
amennyire szeretni tudtunk a földön.
Testvérek,
nekünk meg kell tanulni szeretni!

6. VERONIKA MEGTÖRLI JÉZUS ARCÁT

Testvérek,
egészen mindegy,
hogy világraszóló tetteket viszünk-e véghez,
vagy az élet kicsiségei morzsolják szét napjainkat,
csak Krisztus búzájává őröljön bennünket
a taposómalom is!

Isten előtt a szeretet számít egyedül,
és egyedül azok a tettek a nagyok,
melyeken ott ég a szeretet pecsétje.
Voltak és vannak finomabb szövésű kendők,
mint Veronika fehér szőttese,
de csak ezen az egyen maradt meg Krisztus arca,
mert hitelesíteni akarta a teremtmény mozdulatát
az embersorsot vállaló Isten felé.

Testvérek, Krisztus számított arra,
hogy mások is akarnak majd vallani szeretetükről,
ezért azonosította magát testvéreinkkel,
mégpedig személyválogatás nélkül.
Éljünk tehát nagy hittel,
hogy amint Veronika felismerte az Istent
a megkínzott emberség mögött,
úgy mi Krisztust felismerjük
a Kenyérnél is nehezebb színeváltozásokban:
a nekünk ellenszenves emberekben,
és legyőzzük a rosszat
a szeretet mozdulatával annyira,
hogy életünk hitelesítéseképpen
kialakuljanak bennünk is az Úr vonásai.
Testvérek, egészen mindegy,
hogy világraszóló tetteket viszünk-e véghez,
vagy az élet kicsiségei morzsolják szét napjainkat,
-- mert csak a szeretet számít egyedül.

7. JÉZUS MÁSODIK ELESÉSE

Testvérek,
sokszor és sokban vétünk mindnyájan,
s az élet útját botladozva járjuk,
boldogtalanná teszünk másokat önzésünkkel,
-- és magunkat is.

Testvérek, kezdjünk újra!
Legyünk jó és igaz emberek!
Kiáltsunk fel Istenhez a mélyből,
abból a szédítő mélyből, ahová lebuktunk,
hol megszokottá vált az ezerarcú bűn!

Testvérek, ne mentegessük magunkat,
ne mondjuk azt, hogy mások is úgy teszik,
ne soroljuk fel mások bűneit:
ez a mi megtérésünk ideje
és a mi számadásunk egyedül.

Isten jobban hisz nekünk sajátmagunknál
és komolyan veszi jóakaratunkat akkor is,
ha úgy megrendült bizalmunk önmagunkban,
hogy már szégyenlünk javulást ígérni.

Testvérek, fogjuk le Isten büntető kezét
valami egészen nagylelkű szeretettel
és legyünk a Béke jó munkásai!
Tőlünk induljon az első békülő szó,
ha szét akar szakadni családunk,
simítsuk el a félreértéseket körülöttünk
és nyújtsunk kezet országhatárokon is át.
Testvérek,
tegyünk sok jót, mert sokban vétettünk
-- és csak a szeretet tudja betakarni,
hogy boldogtalanná tettük a Világot önzésünkkel.

8. JÉZUS BESZÉL AZ ASSZONYOKHOZ

Testvérek,
ez az asszonyok állomása,
-- az élet kedves szolgálóié --,
kik oly közel vannak az Úr meleg szívéhez,
mert ők is fájdalommal adnak életet.

Övék az örökös építőmunka:
akár főzésnek hívják, vagy mosásnak,
a mindennapi élet feladatain keresztül
az Isten-ország teljesedik ki általuk.

Maga a Krisztus jön el otthonukba:
ott van a sok kis gyermekarc mögött,
ő nevet kék vagy fekete szemükben,
s ő ad viszonzást isteni mértékkel
az érte végzett fáradságokért.

Annyira szereti nővéreinket az Úr,
hogy megállt előttük még a keresztúton is,
tartott nekik egy Külön Oktatást,
egy Végső Intelmet, új Búcsúbeszédet,
hogy el ne vesszenek örökké azok sem,
kik vétettek volna már az élet ellen.

Maradt egy Út, hogy visszatérjenek még:
a bánat útja és a könnyeké.
Ha tudnak sírni önmaguk felett
s az ismeretlen gyermekek felett:
még vár reájuk irgalom az Úrnál,
s elcsendesül a tipegés szívükben.
Testvérek,
ez az asszonyok állomása.

9. JÉZUS HARMADIK ELESÉSE

Testvérek,
valamennyien keresztet hordunk,
akkor is,
ha nem vagyunk Jézus Krisztus tanítványai.
Ez a közös, emberi sors,
ez Isten bölcsességének titka.

Ahogyan Krisztus keresztje által győzött
a halál és a bűn felett,
úgy mi is a rosszat legyőzve
lehetünk igazán jókká, --
de sok erő és bátorság kell az élethez,
mert a szenvedést nem tudjuk elkerülni akkor se,
ha jajgatunk, vagy akár lázadunk is miatta.
Nem könnyű elviselni Isten gondolatait,
nem könnyű elviselni egymást a közösségben
s nem könnyű elviselni magunkat a magányban.

A kereszt kereszt marad akkor is,
ha tudjuk, hogy az Istent szeretőknek
minden javukra válik,
a gyémántnak is javára válik a csiszolás:
a rajta tündöklő fény megsokszorozza értékét,
de a csiszolás folyamatát ki kell bírnia.

A kereszt nehéz, --
a búzaszemnek is nehéz a föld,
melyben gyökeret ereszt
és felnő, felnő a magasba!

Testvérek,
minden szenvedésnek megvan a maga célja,
-- elég, ha Isten tudja azt.


10. JÉZUST MEGFOSZTJÁK KÖNTÖSÉTŐL

Testvérek,
eljön a halál.
Megfoszt bennünket mindattól,
amit úgy megszoktunk magunk körül:
megfoszt a szobánktól, a könyveinktől,
az írógéptől, főzőkanáltól,
kiveszi kezünkből a kormányt és kalapácsot.

Megfoszt az arctól, mely bennünket jelentett,
s melyet naponta láttunk a tükörben,
megfoszt a testtől, melyet bőséggel etettünk,
és oly nehezen törtünk be a lélek szolgálatába.

Látható lesz,
hogy a cím és gazdagság mögött
-- vagy akár a szegénységben is --
mennyire közönségesek voltunk,
s milyen gondosan betakartunk mindent
a társadalmi formák köntösével.

Napfényre kerül az a bűn is,
melyet már régen elfeledtünk,
vagy amit kimagyaráztunk a bíróság előtt sikerrel,
napfényre kerül,
hogy ki volt a hibás a család bomlásában
és hány gyermek ült volna asztalunk körül.

Látni fogjuk azt a kevés jót, amit tettünk,
és azt a sokat, amit elmulasztottunk,
ami szebbé tette volna a világot körülöttünk,
és közvetítette volna Isten szeretetét.

Testvérek,
az irgalmasság ideje véget ér hamar,
lehull a lepel
és láthatóvá lesz a Bálvány,
az a torzalak,
melyet magunkból faragtunk magunknak.
Testvérek, eljön a halál.

11. JÉZUST KERESZTRE SZEGEZIK

Testvérek,
Isten csodálatos sorsot szánt nekünk:
a teremtmény eljuthat Istenéig,
ha vállalja a végtelenül egyszerű törvényt:
szeressük Őt és szeressük egymást.

Krisztus, a Mester,
megélte előttünk a szeretet legnagyobb példázatát:
áldozatul adta magát a kereszten,
és nekünk adta önmagát a Kenyérben.

Minél nagyobb a szeretetünk,
annál kevésbé érezzük az áldozatot tehernek, --
Krisztus is önként feküdt a keresztre,
és mikor rászegeztette magát önként,
bizonyságot tett arról,
hogy a szeretet nem választható el az áldozattól,
mert a szeretet adni és áldozni akar.

Ha szeretettel vállaljuk azt a sorsot,
amit kaptunk az Atya kezéből,
és vállaljuk, hogy mint a kenyeret
darabokra szedjenek és feléljenek testvéreink,
akkor az életünk keresztje tartani fog bennünket is,
sőt fölemel a földről,
hogy a mély hasonlóság által
mi is eljussunk az Atyához,
aki csodálatos sorsot szánt nekünk.
Testvérek,
a teremtmény eljuthat Istenéig.

12. JÉZUS MEGHAL A KERESZTEN

Testvérek,
mindig kockázat igen-t mondani valakinek,
de Isten akaratához igen-t mondani előre:
vakmerőség,
mert elgondolásai felülmúlják értelmünket,
még Jézus Krisztus közvetítésével is.

Isten is kockáztatta,
hogy nem fogjuk őt megérteni,
mikor igen-t mondott Krisztusban az emberi sorshoz,
-- és kockázata be is teljesedett a keresztben.

Mégis, vannak testvéreink,
kik vállalják a szeretet vakmerőségét,
elhalnak másokért, mint búzaszemek,
az Akarat lesz mindenük,
és átadják magukat Isten vezetésének,
mint Mária.

Ők azok, kik életük állandó igen szavával
szüntelenül az Úr kíséretében vannak,
s ott állhatnak egészen a Kereszt tövében:
ez az ő kiváltságos helyük.
Ők értik az Urat,
értik az emberarcú Istent,
-- mert a kereszt
nemcsak Krisztus szeretetének próbatétele,
hanem a miénké is.
Testvérek,
merjünk vakmerőnek lenni!

13. A HALOTT JÉZUS ÉS MÁRIA

Testvérek,
Mária átöleli Jézus testét a kereszt alatt
és benne a világ minden szomorú gyerekét,
akik hontalanná lettek, elárvultak
emberi gonoszság vagy nehéz sors miatt.

Külön babusgatja azokat a kicsiket,
akiknek fészkét a saját szüleik verték széjjel
és nem kellenek sehol,
felnőnek idegenek között,
mert kényelmetlen kísértetek
és zavaró emlékek
az újabb házasságokban.

Magához vonja az ingajáratban élő gyerekeket is,
-- ők kétfelől hallják a szülők panaszát egymásra --,
s korán megtanulnak mellébeszélni
a nevelés nélküli édesgetésben.

Menedéket találnak nála
az ütőkártyának használt kis boldogtalanok,
-- belőlük úgy kiég a hit az emberekben,
hogy már az összeroppanás határán állnak.

Mária mindenkit átölel kezével:
a csavargókat és a nagyon jókat,
az ütötteket és ütődötteket,
a fiatalkorú bűnözőket,
a magányosságra ítélt egykéket,
-- -- és míg a könnye hull halott Fiára,
talán bennünket sirat meg,
hogy mennyire felelőtlenek vagyunk,
s mennyire halottak a szeretetben.
Testvérek,
Krisztus meghalt bennünk.

14. JÉZUST SÍRBA TESZIK

Testvérek,
a mi temetőink tele vannak ünnepi csenddel,
és ez a csend az élet kisugárzó jelenléte:
mert benne élünk az Örökkévalóságban.

Az út, amit a születéssel kezdtünk,
nem áll meg a sírnál,
hanem keresztülhalad rajta diadalmasan:
mert mi nem a halál számára születtünk,
de élni és hozzátartozni Istenhez,
mindazokkal együtt,
akik szeretni tudtak a földön.

Isten az élők Istene,
mi pedig az ő tulajdon népe vagyunk,
a Nép, mely mindig útban van feléje
az egyéni sorsban éppen úgy,
mint a történelem lapjain.

Testvérek, megmenekedtünk a haláltól Krisztus által,
épüljünk vele, a Fővel, egybe!
Éljünk úgy, ahogyan ő tenne a helyünkben,
éljünk a nekünk adott Lélek irányítása szerint,
és hozzunk sok gyümölcsöt!
Legyünk termés az óriási Szőlőtőkén,
tárjuk ki szívünket a kegyelem sugarának,
szeressük a csendet,
melyben tetté érik bennünk a gondolat.
És tudjunk vívódni magányos imákban,
-- ha nehézségeink vannak a hittel --,
míg Krisztus alakja kitisztul az emberi elképzelésekből,
megjelenik isteni ragyogásban,
és valóban találkozunk mi is a Feltámadottal.
Testvérek,
mi nem a halál számára születtünk.

15. Testvérek,

bevégeztük a keresztút-járást gondolatban,
elkísértük Krisztust a feltámadás kapujáig,
menjünk folytatni megszokott életünket:
saját keresztútunkat,
megbékélt szívvel és jóakarattal.

Addig, amíg várakozunk a jövendő életre,
növekedjünk, Testvérek, az emberiességben,
hogy Krisztusról szóló tanúságtételünk
hitelt érdemeljen,
és hogy a Kereszténység kézzelfogható legyen
írott könyv nélkül is a Világ számára.
Testvérek,
menjünk folytatni saját keresztútunkat!

VÉGE








KERESZTÚTON


,,Azt mondja az Úr:
Kevés az, hogy a szolgám légy,
s fölemeld Jákob törzseit,
és visszatérítsd Izrael maradékát.
Nézd, a nemzetek világosságává tettelek,
hogy üdvösségem eljusson a föld határáig."
(Iz 49,6)

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem...?
Reszketni, remegni az Olajfa-kertben...?
Elhagyatva lenni, egyedül a bűnnel...?
Szemben a Halállal, szemben a közönnyel...?

Adnád-e kezedet szorító kötélnek...?
Arcodat a gúnynak, lenéző köpésnek...?
Tudsz-e mellém állni fojtogató csendben...?
Az ostorozásnál eltakarnál engem...?

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szeretlek...?
Tudsz-e tűrni értem, hordani keresztet...?
Roskadva, remegve, föl, egész a célig...?
Akkor is, ha szíved ezer sebből vérzik...?

Tudod-e karodat szélesre kitárni...?
Az egész világért áldozattá válni...?
És tudsz-e pihenni úgy a kereszten,
hogy örvendezz rajta: mindig ezt kerestem...?

Tudsz-e mellém hágni...? A helyembe lépni...?
Magadat feledve életemet élni...?
Egészen eltűnni, elmerülni bennem...?
Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem...?





KÉRDÉSEK


Mért pattan a rügy ki az ágon,
s mért bomlik levelekre a belső
tompa tömeg, ott benn, a magokban?

Mért így megy a hangya,
mért száll a madár úgy,
s mi vezérli a nagyszerű indát,
hogy zöld borítást sorjázva magából
megmássza a fal meredékét?

Mi adja a víznek a sodrást,
estének a csendet,
s honnan a szívnek vágya: szeretni?







KÉRDÉSEK VÁLASZ NÉLKÜL


Mért nincs szavam, hogy elbeszélni tudjam
hányféle sárgában, vörösben, aranyban
kel föl a nap,
milyen a nyári alkonyat,
és hogy a felhők belángolt széle
most milyen,
és milyen az a cirpegő béke,
mely az elalvó réteken pihen?
S mért kell sötétlő háttért festenem
Neked: mi nem lehetsz?
Mért kell a bűn, hogy érteném: szeretsz?
Fényed mért így ragyog?
Mért nem tudom leírni sohasem:
milyen vagy, Isten, akié vagyok?





KICSi JÉZUS VÁNDORÚTJA


1
Hull a hó, és szép palásttal
Ráborul az útra,
Sapkát rak a háztetőkre,
S a fákat behúzza.
Fehér már az egész világ:
Ünneplőben várja,
Hogy leszálljon a szívekre
Karácsony varázsa.
Nagy tányérú sarki lámpa
Álmosan világol,
Nincs egy árva, kósza lélek
Sem közel, sem távol.
Megnövekszik hangja csendnek,
Tiszta szívek hallják,
Kicsi Jézus kezdi benne
Karácsonyi útját.

Régi templom szentélyében
Rengeteg az angyal,
Bejáratig sorban állnak,
Földre borult arccal.
Kis Jézusra várakoznak,
Hogy nyitná a zárat,
Ráfael hoz zsámolyocskát,
Így könnyen leszállhat.
Égszínű-kék, meleg köntöst
Adnak reá lágyan,
Csizmácskát is, hogy ne fázzék
Sűrű havazásban.
Szűz Mária gondos keze
Fönn, a magas égben,
Megfoltozta, talpaltatta,
Mint a földön, régen.
Oly sokat jár a Kis Jézus
Így karácsonytájban,
Hogy igazán megtehetné,
Másikat kívánjon,
Hanem akkor egy csizmával
Kevesebb jut másnak!
Kicsi Jézus megtartja hát
A régit magának.
Gábriel mond búcsúszókat,
Szent Mihály olt mécsest,
Oltárszekrényt nyitva hagyják:
Kis Jézus kilépett.
Fején barna, prémes sapka,
Bő tarisznya vállán,
Az angyalok csodálkoznak
Ég és föld Királyán.


2
Templom utcán Öreg Koldus
Hazafelé ballag,
Tészta, kalács a kezében,
Mit jó szívek adtak.
Sok is talán az ajándék,
Lehull egyik-másik,
Nyögve hajol le utánuk,
S oly messze hazáig!
Kicsi Jézus fürge kézzel
Összeszedi szépen,
Elkíséri Koldus Bácsit,
S kunyhó belsejében
Kisepreget, és vidáman,
Kedves szóval mondja:
Anyámnak is segítettem,
Ha sok volt a dolga.
Öreg Bácsi a legszebbik
Kalácsból vág néki,
S mert ízlik a fiúcskának,
Cukorral tetézi.
Kályhába is begyújtanak,
Vígan száll a füstje,
Csak az a kár, hogy alig van
Mit tenni a tűzre!
Nem sokáig tépelődik
Kicsi Jézus rajta:
Hosszú, ékes vándorbotját
Térdén megroppantja.
Jaj, nem szabad! -- szól az Öreg,
De Ő fejet ráz csak:
József, az Ács nevelt engem,
Majd faragok másat.
Ez olyan fa, hogy nem ég el,
E vidéken nincsen,
Meg sem lehet venni soha,
Semmiféle kincsen.
Ó, ha tudnád, milyen távol,
Messze földön termett!
Ott Iehet csak megtalálni
A Keresztfa mellett.
Ugye, nevét kitalálod?
Szeretetnek hívják.
Neked hoztam, neked adom
Boldog élet titkát.
Most mennem kell, de amíg csak
Kályhád tüzét látod,
Gondolj arra, ki szerette
Az egész világot!

3
Ott, amerre három utca
Összefut, a téren,
Három gyermek játszott még a
Sűrjedő sötétben.
Hógolyóztak. Kacagásuk
Csak úgy szállt az égre!
Kicsi Jézus oly örömmel,
Szeretettel nézte!
Beállt Ő is a játékba,
Az volt ám a játék!
Hej, de az a nagy békesség
Nem tartott sokáig.
Egy dobáson összevesztek,
Ki ütött, ki karmolt --
Kicsi Jézus közbelépett:
Hagyjátok a harcot!
De hiába magyarázott
Okos, szelíd szóval,
A vad fiúk nekiestek,
S kemény hógolyóval
Kergették ki maguk közül
Az ártatlan bárányt.
Kedves arca belesápadt,
Könny ült szempilláján.
Aztán elment szomorúan,
S visszanézve látta,
Hogy a három gyermek körül
Gonosz táncát járja
Három sötét, csúnya ördög,
Kacagásuk rémes!
Jaj, ki simul őhelyettük
Szerető Szívéhez?
Jó madárkák jöttek hozzá:
Veréb, cinke, sármány,
Gyöngyös tollú kis bagolyka
Ott pihent a vállán.
Jött sok angyal, s egy kicsike
Ily szavakra tévedt:
Megmondom a Szűzanyának,
Hogy bántottak Téged!
Kicsi Jézus megtörölte
Szemét, s úgy mosolygott:
Hagyjatok rám, angyalkáim,
Minden földi dolgot.
Az emberszív furcsa jószág:
Ha magára ébred,
Kétszeresen teszi jóvá,
Amit egyszer vétett!


4
Ha ez így van -- csicseregték
Ahányan csak voltak --
Hallgasd meg a kérésünket!
S a rigónak szóltak,
Mondja el ő, hogy élt itt egy
Vénséges vén bácsi,
Az szór nekik mindig enni,
De misén nem látni.
Ők ezt tudják, mert vasárnap
A toronyra szállnak,
Imádkoznak, s megbeszélik
Sorát a világnak.
Két kutya ül ajtajában,
S a kaput lánc védi,
És hogy nem ád segítséget,
Akárki is kéri.
Minket szeret. Jó Királyunk,
Térj be hozzá mára!
Hadd ragyogjon őnála is
A szeretet fája!
Jó, megteszem -- szólt a Gyermek,
S hogy a kutyák látták,
Állukat a földre tették,
Farkukat csóválták.
S mindehhez még nyüszítettek
Oly különös módon,
Hogy a házból kirohant a
Bácsi torzonborzon:
Hé, te fiú! Állj, ha mondom!
Mit keresel itten?
Kicsi Jézus válaszolta:
Szívet kérni jöttem.
Te jó vagy a madárkákhoz,
De sok ember éhes.
Segíts rajtuk énérettem,
S a szíved, a vétkes,
Megfehérül, szép lesz újra!
Nézd: a karom tárva!
Szeress nagyon! Szeress Engem!
Ne légy ilyen árva!
Öreg Bácsi könnye hullott,
S a kapuhoz lépett,
Levette a nehéz láncot,
Mint a rabbilincset,
És úgy kérte: Jöjj be hozzám,
Légy Te itt a gazda,
Aki az én két kezemmel
A jót másnak adja!


5
Minden házban gyertya égett,
Karácsonyfa Iángja,
Kicsi Jézus úgy vágyódott
Jó meleg szobára.
Élesült az esti szél, és
Odafent az égen
A vadludak vé betűje
Szállt a messziségben.
Nézett jobbra, nézett balra,
Végül is megállott:
Függönyön át, új lakásban,
Egy kisleányt látott,
Aki éppen játszogatott
Hatalmas mackóval,
És csillogó karácsonyfát,
Sok, színes cukorral.
Becsengetett a zárt ajtón,
Szép szerényen kérve:
Szeretném, ha bemehetnék
Karácsonyestére.
No de ilyet! -- csapta össze
Két kezét a Néni --
Nem is tudnád tán kevesebb
Dologgal beérni?
Itt ülni az asztalunknál?
Enni minden jóból?
Játszani az új mackóval?
Ugyan, mire gondol
Egy ilyen kis elcsavargott
Senki-semmiházi!
Nem adom az új mackómat!
Visongott a Bábi.
Nem adom a játékomat!
Kiabálta egyre.
Kicsi Jézus a nagyajtót
Csöndesen betette.
Szöszke fejét lehajtotta,
Mint akit megvertek,
Mint igazi, otthontalan,
Szegény koldusgyermek.
Aztán intett: A hóesés
Azonnal megálljon!
Lábnyomomra a legkisebb
Hópehely se szálljon!
Maradjon úgy, ahogyan van:
Emlékeztetőnek!
Maradjon úgy, ahogyan van:
Figyelmeztetőnek!


6
A csillagok felragyogtak,
S a Kis Jézust nézték,
Aki egyre bizony rászólt,
Mivel minden fényét
Csak rá szórta, sugározta,
Úgy, mint egykor régen,
Betlehemi istállóban,
Szent karácsony éjen.
Kicsi Jézus nem akarta,
Hogy most felismerjék,
Hadd kutassa magányosan
Emberszívek mélyét.
Ment, csak ment a sötét utcán,
S mint előbb is tette,
Házak előtt, ajtók előtt
Meg-megállt egy percre.
Egy kapunál sirást hallott,
Csikordult a zár is:
Árva Panka nagykendőben.
Odalépett máris.
Mondd, mi baj van? -- Nagymamuskám,
Beteg ő, a drága.
Senkim sincsen rajta kívül,
Megyek patikába.
Kicsi Jézus vigasztalta,
S megígérte néki,
Hogy majd addig, őhelyette,
Figyelemmel nézi.
Ahogy Panka tovaszaladt,
Munkához is látott:
Tarsolyából elővett egy
Zöld fenyőfa-ágat.
Díszítette sok cukorral,
Csillagot tett rája,
Alája meg teli perselyt,
Hogy legyen ruhára.
Aztán könyvet, pöttyös labdát,
Kalácsot egy tálon,
Beteg Néni azt sem tudta,
Valóság, vagy álom?
Kicsi Jézus rámosolygott:
Én vagyok, valóban,
Ki születtem Betlehemben,
És keresztet hordtam.
E szent napon visszajárok
Hozzátok a földre,
Gyermekformán, Én, ki voltam
S vagyok mindörökre!

7
Ment, mendegélt a Kis Jézus
A Fő utcán végig,
Ki egész a Határosba,
Hol már nem szegélyzik
Az utakat széles járdák,
A villany is távol,
S a házak is elhúzódnak
Jó messze egymástól.
Talált ott egy tiszta, rendes,
Nádtetőjű házat:
Öt mosolygó édestestvér
Éppen vacsorázott.
Csak egy áldást akart adni
Kintről a családra,
De Anyuka észrevette,
S kiküldött utána.
Vegyétek le kabátkáját --
Szólt az Édesapjuk --
Ezt a szegény kis fiúcskát
Az utcán nem hagyjuk!
Itt a finom mákoskalács,
Egyél, fiam, bátran!
Sokan vagyunk, de csak bízzunk
Isten jóságábanl
A gyermekek megmutatták,
Mi volt az ajándék,
És hogy milyen jó a közös
Várépítő-játék,
S mikor aztán elbúcsúzott,
Emléket is adtak:
Piros almát, aranydiót
A zsebébe raktak.
A jó Néni kalácsának
A sarkát levágta,
A Bácsinak volt egy pici
Gyöngyházas bicskája,
Átnyújtotta szíves szóval,
S kérte: Jöjj el máskor!
A legkisebb cukrot szedett
A karácsony fáról.
Ó, mint örült a Kis Jézus,
Ha láttátok volna!
Titokzatos, édes arccal
Benyúlt a tarsolyba,
S onnan szelíd, szép galambot
Tett a tenyerére.
Nektek adom -- szólt -- a neve:
Karácsonyi Béke.

8
Késő van már, nagyon késő,
Holdas, hideg éjjel,
Kicsi Jézus a mezőkön
Magányosan lépdel.
De csitt! Egyszer hallja ám, hogy
Valaki még jár itt,
Hátrafordul, s megpillant egy
Tisztelendő Bácsit.
Betegnél volt a Papbácsi
Vigasztalást vinni,
Most jön vissza, s alig akar
A szemének hinni,
Hogy ma este, kicsi gyermek,
Kint legyen az utcán?
Utoléri, szólítgatja
Ily szavakat szólván:
Kisfiacskám, édesanyád
Nem vár szentestére?
Bácsi kérem, Édesanyám
Fent van már az égben.
S édesatyád? -- Jó Nevelőm
Sincs már itt a földön,
Így karácsony szentestéjét
Csak egymagam töltöm.
Én is -- mondta a Papbácsi,
S nagyon messze nézett --
Én elhagytam Istenünkért
Az otthont, az édest.
Senkim sincsen. Jöjj el hozzám,
Ünnepeljünk ketten!
Teát főzzünk s énekeljünk:
Dicsőség a mennyben!
S ha majd megyünk szentmisére,
Te lész segítségem,
Ügyes, okos ministránsom,
Addig: mesélj nékem!
Úgy is lett. A kék kabátot
Szárítani tették,
S kályha mellé került a nagy,
Kényelmes karosszék.
Anyám neve -- szólt a Gyermek --
Mária volt, s Atyám
Reá bízott József Ácsra.
Nem ismersz még reám?
Nem lehetek ministránsod!
Nézz meg jobban Engem!
Hiszen hányszor felmutattál
Remegő kezedben!

9
Nagyon sokat beszélgettek,
Így telt a karácsony,
Míg a kedves Égi Vándort
Elnyomta az álom.
Papbácsi az órát nézte:
Tizenegy Iesz máris.
Indulni kell szentmisére,
Neki legalábbis.
Mit csináljon? A kis Alvót
Kendőbe csavarta,
A megszáradt kék kabátot
Tetejébe rakta,
S karján vitte az oltárig,
Hol a függőláncos
Örökmécsest meggyújtotta,
S letérdelt imához.
Az angyalok kicsi Jézust
Ébresztgetni kezdték,
Lehúzták a csizmácskáját,
Kabátját levették,
Barna, prémes sapkáját is
Felvitték az égbe,
S a tarisznyát jól kirázták,
Cinkék örömére.

Szent Ráfael odahozta
A zsámolyka-lépcsőt,
Kicsi Jézus Papbácsira
Áldást adott, végsőt,
S egész addig nyitva maradt
Háza ajtócskája,
Míg a kövön fel nem hangzott
Csizmák dobogása.
Harangozó bácsi jött be
Nagy, havas csizmásan,
Ő topogott a lépcsőkön,
S ünneplő ruhában
Sietett a sekrestyébe,
Minden legyen kéznél,
Amire csak szükség lesz az
Éjféli misénél.
Aztán óra mély ütése
Bongott, s gyúltak fények,
Hívek jöttek hosszú sorban,
És harangszó, ének
Ünnepelte a Kis Jézust,
Ki a földre szállott,
Megtanítni szeretetre
Az egész világot!





KRISZTUS KÖVETÉSE


Egészet adni - sohase felet.
Vállalni mindent - bármit is jelent.

Egészet adni - mindent, ami van,
ami csak vagyok - maradéktalan.







LÁMPA, VADRÓZSÁKKAL


Tarka lámpa: nagyanyámat
látta egykor, szőke konttyal,
- be sok hosszú téli esten
ült alatta, hogy a sorssal
vívja harcát, kisfiáért!

Fiatalon feketére
vált ruhája: jött a bánat,
keskenyujjú szép kezével
fehérszínű himzőszálat
fel-le öltött gazdagoknak.

Mindhalálig vitte terhét,
ember módra, panasz nélkül,
ezt az ékes függőlámpát
hagyta nekem, örökségül,
nagy szívéből kicsi fénynek.





A meggyőződés olyan erős hit, mely már képes arra, hogy átalakítsa egész életünket.

Szent-Gály Kata: Motiváció





MEGTÉRÉS


Én ismerem a bűnt, Uram,
én messziről jöttem.
Jogom van hozzá, hogy nagyon szeress,
Hogy homlokomra két vonást tehess,
Mert kiváltottál önmagáddal engem.
Kereszted, mint a rám sütött pecsét:
ied vagyok és nem a földé.
Hazataláltam, és szeretnék
a te házadban lakni mindörökké.





MÉRLEG


Jézus nélkül a jászol: semmi.
Jézus nélkül a szív: szegény.
Csak annyit érek, mennyi bennem
Az isteni az én helyén







Minden virág elmond valamit
a földről, mely őt növekedéshez segítette,
s a fényről, mit beleszőtt önmagába.
Ugyanígy vallanak tetteink is magunkról.

Szent-Gály Kata: Esztendő Május 5. Gotthárd gondolata





MINT SENKI MÁS


Te ismersz engem, úgy, mint senki más:
tudod felőlem, mit én sem tudok,
hogy ki vagyok,
s mit akarok.

Mielőtt végigmondanám a szókat,
már észrevetted, hogyan alakult
az eszme bennem.
Mielőtt az utat végigjárnám,
te láttad: vissza is jöttem.

Előtted nem titok az élet,
és benne minden összefüggések
világosak és áttekinthetők.
Látod a múltban a jövőt,
magban a fát,
a szunnyadó, pöttyös tojásban
a domb jövendő kórusát.

És tudod azt is, hogy mivé leszek,
ki behunyt szemmel csak megyek, megyek







NAPLEMENTE


Csak annyit kérek, engedd meg nekem,
hogy megmaradjon a gyerekszemem,
hogy lássalak, amerre járok,
feléd nevessek, mint a virágok,
s mikor elér a nagysötétű este,
kapaszkodni tudjak a te két kezedbe
úgy, mint az ősi, mohos törzsű fák
próbálják fogni bütykös ágaikkal
az elhanyatló nappal sugarát.







Nem a küldetés nagysága számít, hanem az: hogyan töltötted be.

Szent-Gály Kata





NEM MEGY


Hazugság volna, hogyha letagadnám,
hogy az élet sokszor nagyon is nehéz.
Van úgy: alig tud összekulcsolódni
még imára is a kéz.

Vihar van bennünk, -- vagy csak egyszerűn már
sok lett az élet, mint az este sok
a vaknak, hogyha visszagondol néha,
milyen is volt a hold s a csillagok?







NINCS VISSZA


Őrizd a szikrát, hogyha könnyű lángja,
parázsló fénye lelkeden kigyúl,
mert messze száll és nem tér vissza többé,
úgy, mint a csillag, más világba hull.

Őrizd, ha szélnek illetése biztat
magasra hágni. El ne fojtsd soha,
mert nem fogod még egyszer megtalálni:
a szél útjának nem marad nyoma.

Őrizd a hangot, hogyha csendül benned,
ismételd, mint a visszhangos hegyek,
hogy átzenéljen, -- mert már visszahívni
a holt kegyelmet többé nem lehet.





RITKA PERCEK


A hallgatag vizekre köd terül,
felnő az este szürkesége lassan,
egér motoz a sárguló avarban,
s az őszi bogár hegedül -

Szeretek így, egészen egyedül
a tiszta, puha csendességben állni,
nem látva látni,
mikor a dolgok úgy kirajzolódnak
bennem, mint a ködszemek
fehér gyöngyökké alakulnak
a pókháló felett.







Soha nem találnánk önmagunkra, ha nem lennének magányos perceink.

Szent-Gály Kata: Önismeret





SUSCIPE


Uram, fogadd el életemnek
szegényes, barna kenyerét!
Sokat nem érő, nem szegetlen,
de minden morzsát összeszedtem
és két kezemben itt hozom feléd.
- Uram, fogadd e lélek életét!

Uram, hajolj e bús kenyérhez!
Hangozzék csendben alkotó szavad
és tedd tieddé már egészen,
hogy mintha árnyék lenne lényem,
Te rejtsd el bennem éltető magad,
Uram, akár az ostyaszín alatt.





A SZAHARÁBAN


Magányos este. Mintha végtelen
vizek tavában lennék kis sziget:
nem ér el hozzám semmi zaj, se szó.
Nagyon nehéz. Ó, bár egy kis hajó
találna rám: egy jóbarát, egy lélek
és annyit szólna csendesen, megértlek!





SZEMEK


Hogy milyen volt a két szemed, ki tudja, --
de nagyon mély volt és nagyon szelíd,
mintha minden borongó alkonyatnak
magába zárta volna színeit:
a párát és az álmodó sötétet,
mely mint a kéz, a Földet fogja át,
s amelyben már a messzi végtelenség
ígéri nékünk csillagsugarát.




-


SZERELEM


Tenyerem igazi fészek
öt ujjam igazi ág
madarat nevelek benne
- és neked adom át
egy kézfogásban.

Ha megvigyázod: énekel
a hangja: igazi nyár
ha nem figyelsz rá: elrepül
- de vissza nem talál
hozzám se többé.










Szeress hallgatni, hogy meg tudjon érni szívedben az a gondolat, melyet már kimondani is érdemes.

Szent-Gály Kata: Napról napra Július 11. Justiniáni Lőrinc gondolata





,, A szeretet azokat a könnyeket is meglátja, amelyeket nem sírtak el, és azokat a kéréseket is meghallja, melyeket nem mertek kimondani. "

Szent-Gály Kata







Szeretet nélkül az élet elviselhetetlen - de szeretet nélkül elviselhetetlenek vagyunk magunk is.

Szent-Gály Kata: Napról napra Július 16. Krisztián gondolata












SZERETNÉK...


"Csak parányi mécses lenni,
Mely bevilágít egy szobát.

Csak egy szál deszkahíd lenni,
Mely szakadékon ível át.

Csak egy kanálka mézzé lenni,
Legyen az élet édesebb!

Csak egy segítő kézzé lenni,
Mely teszi azt, amit lehet!"





TAVASZI KEZDÉS


A frissen ásott föld szaga,
s az összetöppedő levél
fanyarkás, tompa illata,
kis pernyefüst,
és mindenütt
virág az ágakon
köszönt ma rám a domb felől,
s míg nagyra tárom ablakom,
átjár a fény kívül-belül,
s hogy élni jó: tudom!





,, Több jó van bennünk, mint amennyit mások észrevesznek, de több rossz is, mint amennyit magunk tudunk magunkról. "

Szent-Gály Kata







UTAK, ÖSVÉNYEK


Fehér, kusza háló növekszik a Földön:
nőnek a mában
a Föld erei.
Lüktet rajtuk az élet,
hol tehenek,
hol sebes autók gyors futamában.
Közeledik egyre a Távol
s a Közel is a messzibe ér.

De van-e szíve a Földnek?







Az a veszélyes, ami a mélyben él: a forró láva - mely kitörni készül, a jéghegy alja - mit betakar a tenger, s a gonosz szándék - mit érlelünk szívünkben.

Szent-Gály Kata: Titok





- VÉRREL VERÍTÉKEZETT -


köszönöm
hogy előtted nem kell
álarcot hordanom
de megmutathatom
nem látszó könnyeimet is
melyek oly nehezen és fájdalmasan
csorognak belső arcomon végig
mint gyanta szivárog a sebzett fatörzsön
mondd az Igent elém mondd az Igent velem







Vigyázz, mit és mennyit engedsz be szívedbe: az élet hordalékától betemetődnek mélységeink!

Szent-Gály Kata: Esztendő Március 3. Kornélia gondolata







A Világot nem a jólét fogja lakhatóbbá tenni, hanem a mások felé forduló szeretet.

Szent-Gály Kata: Napról napra Február 6. Piusz gondolata














 
 
0 komment , kategória:  Szent Gály Kata  
Mirian
  2019-07-14 18:00:02, vasárnap
 
 





MIRIAN


"Nem varázslat szavakkal festeni, csak szívedbe kell mártanod az ecseted."

Mirian



Link








ADDIG


Szeretlek.
- E szó, semmit nem jelent. -
Érintés... a csók,
Téged idéz,
S a dallam, mely
Tengerfenék a szerelemben.
Szeretnélek,
Ha tudnám,
Elég vagyok...
Ha elég a Most,
Mikor átölel a perc velem együtt.
Mittomén, hová tartunk!
Az Élet, csak fogy.
- Sosem elég az ölelésből -
Jer' hát velem!
Amíg tart a szerelem,
Addig érzel közel engem.







ANGYALSZIGET


Őrző angyalommá váltál
bajban kiutat találtál
öt éve támadt rám a kór
s benned nem hátrált a jó
szerelmed magasabbra hágott
ha erőtlen voltam, őrizted álmom
vigyáztad lelkem, ne sötétben járjon
pedig a mélység hívogatott százszor!
te lettél nyitja minden reménységnek
segítettél lépnem szürke gyengeségben
fényt hoztál mindennap a kórházi ágyra
voltál puha párnám sok rút fájdalomban
nevettél, ha sírtam, lássam meg hited
mindent elém tettél, te lettél a sziget
hová lelkem megnyugodni tért
hol szívemben a tűz az égig elért
bár tudnám visszaadni mindet
a végtelen órát, a végtelen percet!
kérem az istent, hagyjon meg neked
a napot most már én vigyázzam
feléd felhő sose járjon
vigasz bánatodban én legyek
legyünk együtt, amíg lehet.







AZON A NAPON...


Három esztendő
Elszökkenő ezernyi pillanat...
Nevető szemedből
Érkező szivárvány áradat...
Ez mind enyém!
Magadból adod nekem
S én elfogadom
Oly szerelmesen!
Lélegzeted
Óh' sosem volt
Ily forró nekem az ölelés
Az egybeforrt levegő
A sóhajok, a mozdulat...
Kezed, mely simogat
Csak egyet jelent
Akarsz, szeretsz!
Szeretsz azóta
S én szeretlek
Bár nem állt meg az óra
Sem a szívdobbanás
Együtt vagy velem
Három éve már!
Osztod meg életed
Sorsod az enyémmel
Kézenfogva járnak
A béke estéinken
Velünk egy asztalhoz ülhet.
Végtelen türelemmel
Hagyom haladni időm
Mert Veled minden marad
Ugyanolyan, mint akkor
Azon a napon született
Igaz szerelemben.







ÁLOM


Mikor láthatatlan vagyok
Hiába fúj a szél
Ágra akasztom bánatom
Messze száll a szürkeség...
Mikor senki sem látja lelkem
A szabadság táncra hív engem!
Egy madár sem csodálja szárnyam
Odafenn a szivárvány hátán
Együtt repül velem a végtelen
A fénybe vész, mit addig bántam,
Nincs betegség, nincs teher!
Mikor könnyedén elereszt a testem,
Igen, akkor vagyok önmagam
Bár lehetne újraszületnem.







ÁLOM


Úgy akarnám összefűzni
az összes csillagot, mint
nyakláncot tenném
a Hold nyakába
fénnyel űzni el a sötét
álmokat, s az éj többé
már sosem hozna
senki fölé
árnyakat.







ÁLOM NÉLKÜL


Mindent betakart az Éj
A csenddel együtt üldögél.
Mégis, honnan jön e zaj
Hol tombol, hol lehet vihar.
Testem mozdulatlan
Ám, itt belül, mint egy katlan
Úgy dübörög az ér.
E lüktetés elönti mindenem
Nincs nyugalmam idebenn.
Szólnék... legyen békés
De letaglóz a gond-olat
Nincs menekvés, csak a zaj
Hallgatni nem akar!
Ismétlem önmagam
De ismét csak felkavar
A hang, újra, s újra
Megszorít, el nem enged
S én, mint engedelmes
Szolgalélek, hagyom
Tűröm, hogy az álom
Ne jöjjön szobámba.
Kérdés nincs
Válasz sem sehol
Csak gyomrom nehéz
Súlyát lelökni nem bírom
Nincs erőm
Eltűnt idő, nyomába lép
E keserű világ.
Tán majd eljön
Egyszer a reggel is
S beolvad imám
A külvilág zajába.







ÁRVA FÉNY


Odakinn fáradt páraköd vonul
Tán követi a hosszú álmot
Mely mostanra belepte a várost
Az út melletti lámpa
Éberen őrködik velem
Ő a magasban
Én idelenn...
Tőlünk koldul csillagot a sötét
Ketten vigyázzuk a csendet.
Ha majd a reggel
Vidáman ránk ontja fényét
S az éj is elvonul
Már nincs szükség
Sem rám, sem rád
Oda a kéretlen hűség
Te árva szentjánosbogár.







BENT ÉS KINT


Hajóra szállt idő lassan,
Csendesen siklik tova
A rajta utazó remény
Tán a holnap vándora.
Már-már ködbe vész
E tüzes rajzolat
Melyet a lemenő nap tüze
Vörös árnyként fest oda
Hol tengerként árad
Folyóként lázad a gondolat.
"Odakinn"
Lelkek kavargó szelében
Oly nehéz egy légzés
Mely szíveket elérne
Hiú reménység...
Kezek már rég nem nyúlnak
Sem segítségért
Sem megmentésért
E kartalan csendben
Üres tekintet
Vajon mire vár?







CSAK EGY MAI GONDOLAT...


A máról kéne írni
Betűk sorrendjét mégis
Valami más szabja át...
Oly messzire nyúlik a kéz

Hol a szív kapuját
Nem az a kulcs nyitja
Mely itt, előttem hever.
A máról!
Ahogy a Nap süt!
Tüzes fénysugarát veti elém!
Mégis... mért nézek a hegyek mögé
Mikor zeném, itt szórja rám
Az ég összes dallamát!
Ki válaszolhat... ugyan!
Lábam, csak az utat nyomja
Egy életen át...
Hát hol az Isten botja
Hadd nézzek szemébe!
A félsz, rég elfogyott belőlem
S jól tudom, a tudásnak ára van.







CSENDES ÜNNEP


Valaki mondta
nincs is szerelem
közben fény gyúlt
valaki szemében.
Az ég nem ígér
szépet, s jó napot
mondta valaki majd
nagyokat hallgatott.
Az ősz mélyen elpirult
mikor szoknyája földre hullt
valaki siratta régmúlt nyarát
könnye ködébe elbújt varázst.
Valaki didergett a csillámló télben
jégcsap kéklett elárvult szívében
arcán üldögélt egyedül a bánat
rút magány ment el mellé társnak.
Ünnep dalolt odakinn az erdőn
hűtlen tánccal a nap felé fordult
valaki egy fa mögül csak nézte
tüzes remény nyomban megigézte.

-

Valaki csendesen lépked
hó ropogása fagyok igéje
lelkében meleg van és béke
valahol odafenn imádkoznak érte.







DALLAMOD


Az a szó ma elkerüli ajkam
csak a csend ül némán rajta,
hosszú utam mára új ágat keres.
A gyökerek megfeszült ere
a mélybe nyúl, s az új erő
mint a tűz, árad szét legbelül.
Az a szó, ma csak széteső
mozaik, darabjait hagyom,
hadd vigye hangtalan a szél!
Dallamot ma szárnyak szülnek
mint hatalmas sasmadáré
úgy repülnek suhogva felfelé!
Igen, itt belőlem szakadt ki a szív
s ahogy leteszem eléd mindenem
hited gyengéden felemel
s vár a végtelen, tiszta ég!







EGY IDEJE


Egy ideje követem a fényt
mely zöld szemedben ég.
Egy ideje nincs árnyék
utamon, nem kerül elém
nem előzi meg perceim.
Nincs visszaút, rossz álom,
a nap nem fordul, csak mosolyog
csendesen, s mellém szegül
ahogy szemedben keresem.







EGY PERC


Ez a perc, csak odafenn látszik
Ilyentájt festi neked, nekem
Egy ecset, mely sosem hagy el.
A Remény hű és kivételes...
Palettáján angyalok könnyei
Érted, s értem keverednek össze
A színek, ahogy ma is odafenn
Az égen, csak fel kell nézned!
Kérlek, most ne a földet
Hol nehéz súlyú lépteink
Az ezredik kört teszik meg újra
Szemed ma ne azt kövesse...
Gyere, csak adj egy percet
Mely épp úgy osztódik majd
Ahogy a felhőkre festett
Gyengék-kék vonal lesz
Egyre színesebb
Az ébredő Nap melegétől.










ESŐ UTÁN




Hajnal felé, fölém, csillagfátylat borít az éj. Lassan lépkedek, az ösvény hideg. A szél körém tekeri vékony ruhám, mintha óvna önmagától. Az árnyak lassan hajlongnak a közelgő vihar előtt, majd egyre sűrűsödnek a hegy fölötti mérges tűzvillámok.
Elered. Arcomon végiggördül az első pár esőcsepp, felkutatja csupasz nyakam hajlatait, majd befolyik ruhám alá. Érzem egyre több a nedvesség... tekintetem is homályos már, mégis kíváncsian tekintek a fölém vonult felhők felé. Nem sikerül, nem látok csak vízlándzsákat felém repülni, várok. Megvárom, míg mindenem csurom vizessé válik. Hajam csutakossá ázik, nehéz súlyával eggyé lesz ruhám anyagával, mely már teljesen rátapad testemre. Egy közelben földre ért villám rám világít, vízzé válok, áttetszőnek érzem mindenem.
Nem mozdulok. A jel mégsem érkezik. Lassan képtelenné válok arra, hogy megemeljem lábam, mely egyre mélyebbre süllyed a képlékennyé vált földben. Remélek.


Időm leüldögél mellém, lehajtott fejjel, nem figyel rám, mozdulatlanul vár.
Hideg borzongás éri el gerincem, végigszalad rajta, majd hátulról valami felkapja szoknyám és magához ránt. Erős szorítással megmarkolja mindkét vállam és érzem forró sóhaját, ahogy ajka tarkómhoz ér. Eggyé válik velem, ahogy teste neki préselődik átázott hátamnak, karjaival átfonja karjaim és egyik kezével hirtelen oldalra fordítja arcomat.
Nem védekezem, semmi gátja nincs, hogy azt tegye, amit akar... a víz valósággal lehorgonyozza lábaim.
Megcsókol. Hevesen tépi hajam, mindenhol ölel.
Nem hallom az esőt, mert hangját átveszi egy ütem. Erősebb hatalom, visszhangja kong fejemben. Szíve dobog ilyen eszeveszettül. Levegőt alig kapok, annyira magához von, átmelegszem. Letérdel elém, felnyúlva szakítja le melleimről átázott ruhám... egy újabb közeli villámcsapás megvilágítja arcát.
Zöld szemeiben tüzel a kéj, a vágyakozás. Izmos tenyerében anyagdarabok, tán értem könyörögnek. Göndör fürtjei hátraomolnak, jól látható, ahogy álláról vízcseppek sokasága mossa erős, csupasz mellkasát. Mosolyt vélek felfedezni félig nyitott ajkán, mely még erősen duzzadt az előbbi csókoktól.
Lehunyom szemem, ölemhez szorítom fejét és hallom, ahogy szívverésem együtt kezd lüktetni az övével.
Az Idő elindul, hátra sem nézve magával viszi a felhőket. Távolból a hegytetőt bevilágítja egy vörös fény. A felkelő Nap két testet szorosan összeölelkezve talál a sárban. Nincs mozdulat, csak egy halk dobszót hallani.







ÉL


Tudom, van valahol,
él, s ott örökké szól
zeng az ég felé dalunk...
új és új hangjegyet sző
úgy száll könnyedén
mindentől szabadon!
tudom, hogy hallod
s ajkadon halkan
csendes békét rajzol
ha szemed behunyod
s rá gondolsz
arcodon alig láthatón
ott egy lágy mosoly...
akkor újra tudod te is
érzed legbelül
van még remény
mely lüktetőn
sugallja, menj tovább!
fel ne add, hisz mindig
szólt bennünk
s azóta is él
a dal.







ÉLJ


Sötétben tapogatózva nem találsz
Nem lelhetsz rá arra virágra
Mely egykor benned élt, de mára
Nyirkos falak zárják el a fényt.
Eltévedt csukott szemek mögött
Úgy kavarog ott az árnyék
Keresve őt... tán rád talál még
A szerelem, bár erőtlen lép
Botladozva mohás emlékköveken
Mégsem adja fel, csak hidd el
E zord világban élhet a remény!
Csak nyisd résnyire hát
Lakattal zárt szíved kapuját.







ÉN TUDOM, ISMEREM


Olykor takarják a felhők
De csak gyengéd hálót
Fonnak a Nap köré...
Ne hidd el akkor
Hogy borús lesz az ég!
Nézd türelmesen, miként
Bont új virágot a holnap
Nézd Barátom, hisz ott van
- én is látom -
A benned csillogó remény!
Feladni nem szabad
Ez a föld igen nagy
Sok helyütt doboghat
Lelkesen a szív!
Hallod, mily hevesen hív?
Meglásd, rád talál majd!
- én tudom, ismerem -
Ha hiszel magadban
Erős leszel, ahogy kell!
S bár az érzelem
Gyengít a lépésen
Hangját elfedi a vágy
Ne bánd!
Éld csak át
Mit a pillanat
Még Neked tartogat
Hisz, van
Még szerető világ!







A FAGY REGGELÉN


Ma visszavonulót fújt a fény
Tán puha köd mögül lesi még
Merre mész, hogyan nyitod szemed
A fagy reggelén... de te ne félj
Bár mindez nem látomás
Érinthető kinn a fán
Ahogy a Tél közel...
Mégis, oly szép ez így
Mert idebenn a szeretet
Téged is megölel
- Karácsony közeleg -







FEHÉR REMÉNY


Hideg van
Most nem szárnyal a szó
Szaggatott betűkből
Törnek meg a mondatok
Mint jégcsapok lógnak
Itt valahol, legbelül.
Fagypont alatt e kékvilág
Megnyugtatón átölel.
Hangokból a lendület
Most megállt
S a pillanat tükrében
Egy szavam figyeli önmagát.
Hideg van
Nem suhan a szél
A hullámokat
Nem borzolja szét.
Ez a békés csendtöredék
Mégis előbbre visz
Távolban a végtelen...
Engedékenyen festi elém
Fehér zászlaját a remény.







FELEDÉSBEN


Olvadó jégcsapon
mint pókháló lóg a múlt
vékonyan szövi át erőtlenül a jelent
még kapaszkodik törött karmaival...
de valami már semmit sem jelent.
feledésbe merült...
holott nemrég, hogy égett a tűz!
égig érőn lobogtak lángnyelvei
erdőn-mezőn hallani vélték
ahogy a szív dörömbölését
próbálta csendesíteni akkor
igen, akkor volt legforróbb a nap
hol összeolvadt vágyak kiabáltak
neki a világnak végtelenül boldogan!
csodát remélve kelt fel a hold
igen, akkor éjjel minden csillagot
csokorba kötött a jövő...
most bár tavasz jön
megfáradt szavak földre esnek hangtalan
fakult idő hátáról lehull egy drágakő
nincs szélvihar, egy mondat kihűlt
ne keresd sehol sem magadban
hisz a tájon béke ül
a vár leomlott és fényével együtt
a feledésben elmerült.







FORDULAT


Ma kikerült a dallam.
Nem felém hozta
Valahogy nem akarta
Az ég, hogy visszhangja
Idebenn válaszoljon...
Amerre én jártam
A szél karja most
Nem engem ölelt!
Mégsem fáztam!
A felelet oly láthatatlan
Itt perdült táncra...
S bár senki sem látta
Csak én tudtam, létezel!
Hisz érintésed nyoma
Forrón égetett
Amikor csak felidéztem.







FORRÓ ÁLOM


Lehunyva szemem,
elképzelem kezed,
ahogy végigsimít
s érzem,
érzékeny csókjaid,,,
Kellenél most nagyon,
az éj kegyetlen így,
hisz egyedül vagyok,
ujjaim hullámai adnak,
helyetted gyönyört.







...HA MAJD


Halálom legyen gyors
mint egy kósza ígéret
mely álnokul szíven talál
de mint gyorsan távozó
nyári vihar után
a tájon napsugár szánt
egy újabb gyengéd barázdát
a zöld mező hártyáján
ott várom majd
- ám cseppet sem árván -
mint homokszem
az este érkező kóborló szelet.








HIÁNYZÓ HANGJEGY


Nem mindig dalol a vers
Megbotlik a szó is
Ha az emlékpályán odafenn
Jó katona egy sincs.
Nem mindig érkezés
Inkább távolodik percem
Visszanyúlik, mint álom
Egy csukott könyvbe.
Mégis... mintha jólesőn
Időznék, s szívemből
Felfognám a könnyet...
Egy cseppjétől sem válna meg
E pár sor, miben tőled
Sokadjára köszönök
S újból búcsút intek.







HOL LEHET


Lement a szezon, a sörsátor alatt nem szól már a blues. A téren a rézangyal mellé a terrakotta kőre fagyott a múlt, olyan mozdulatlan lett minden. Szikla keménnyé vált a csend, a híres Józsi bácsi sem mesél, szemlesütve néz, zárt ajak, nem beszél.
Talán egy kígyó neszét is meg lehetne hallani, annyira üressé vált a falu. Nemrég még olyan sok volt errefelé a nép, hogy a csatornafedél ritmusra zenélt, akkora volt a buli! A fák és bokrok dús levelein még a hangyák is táncra perdültek. Még lajtorja sem kellett, úgy repültek vidáman a földre, ha megéheztek, de mára ők is eltűntek.
Hol lehet a nyár, lépte nyoma nincs sehol, csak az emlékezet parfüm illata érezhető a levegőben.







ÍGÉREM


Könnyeid feledném
Mosolyod, mint festmény
Itt ragadt reménysugár
Lelkem ablakán.
Szeretném, úgy szeretném
Hallani hangod szólamát
Szíved mondatát
Ahogy szólítasz ismét
Anyukám.
Könnyeid feledném
De nincs bennem tehetség
Életedművét, sorsod keresztjét
Őrzöm, mint palástot
Mely megvéd
S az itthagyott évekért
Én fogom harcod
Győzelemre vinni.







IHLET


az ihlet
- bár melengetem mióta rám lelt -
mégis kerül
engem
ki éhezőn
szomjas szemekkel
keresem őt!
rám sem hederít
még félőn
sem libben elém
holott
oly sok élmény
közös bennünk.
felejtés.
e szó az érvény
s én egyedül
árván lesem léptét
hátha megkerül
s újra barátját
leli bennem
eltűri kedvem
bezárt titkaim
majd kinyitja
jövőm, s múltam
könyvét átlapozza.
hagynám
engedném
akarnám
csak jöjjön
és maradjon
mert kell
hisz igém
hanyatlón
s oly törékenyen
keresgél...
hátha egyszer
ismét meglelem.
tudd
hiányzol.








KÉK HEGY


kedves-napban hibát keres egy lüktetés
jó nagy hanggal üt és nem érti még, körém
miért ült e néma hangulat, válaszként
még hangosabban veri bentről mellkasom
tán kitörne ha lenne rés, már szabadon
szállna, de nem hagyom, lecsendesít-eném
ám csak parányi ösztönöm maradt... mi él
felszegett állam az ég felé emelném
de kié e kéz, mely lenyomja szellemét
ekképp gyalázza vágyam sóhaját, fulladt
önmagát tömegvegyítve színtelenné
lesz a kép... egy madár tollát viszi a szél
valahol az angyalok kék hegye fölé.







LETÖRT ÁGAK 1.


Az erdőt valamilyen okból, mindig otthonomnak éreztem.
Legalábbis, amikor ráléptem az erdei ösvényre, ahhoz az érzéshez hasonlított mint mikor hazaérkezem. Kinyílt valami idebenn, jó szélesre tárult a kapu, mintha lelkem félt volna attól, hogy bármily' kis erdei csodáról lemaradnék...
Bizalom és béke. Ezt nyújtotta nekem-felém mindig, s talán várta azt is, hogy elfogadjam. Önzetlenül tette, sosem kért cserébe semmit, csak adott...
Madárdallamot, apró "elhagyott" kavicsokat az úton, fényjátékot a lombokon, mely hívogatott egyre beljebb és beljebb. Azokat a hangokat máshol nem lehetett meghallani, átélni. Sehol e világon. A patak csobogását, ahogy végeláthatatlan játékos kedvvel kanyargott sekély medrében, majd egyik pillanatról a másikra minden félelem nélkül vetette magát a mélybe... és én követtem szememmel, s elképzeltem, ahogy én is vízre szállok.


Ha időm engedte, vagy még tovább... mindig hagytam magam marasztalni. Szerettem, ahogy utam mentén fölém magasodtak azok a sima óriások, az idő-koptatta fehér sziklák, melyek fölött a felhők mindig közelebbinek tűntek, mint máshol. Ha úgy tartotta kedvem, felmásztam rájuk és onnan vizsgáltam a távoli vidéket. Onnan minden ház békésnek tűnt, mindent uralt egy alázatos pillanat, a csend. Mozdulatlanul néztem a távolodó felhőket, jó volt átélnem, ahogy búcsúzott a Nap, tudtam, ha ott maradtam volna éjszakára, sosem bántott volna a sötét...
Hosszú évekre elköltöztem az erdő közeléből, ha már elviselhetetlenül hiányzott, akkor "rokontársait" látogattam meg, bár az a régi megszokott ösvény azóta is hiányzik.
Sors adta akkor, hogy évekig pár lépésre lehettem ettől a csodától, s bár évekig nem lehettem közelében, pár hete ismét "beengedett". Egy erdei környezetben lett új otthonunk, itt kezdtünk ismét remélni, vagy meglehet még keressük azt, ami az emlékekben él.
Szeretném, ha átélhetném azt az egyedüli érzést, szeretném megismerni az összes környező fát, megismerni az idelátogató madarakat... szeretném, ha befogadnának, s akkor maradék időm visszatalálhatna arra az elvesztett ösvényre.







LETÖRT ÁGAK 2.


"A csoda itt lakik bennünk..." erről olvastam valahol. Meglehet, de szerintem van, hogy alszik, s nekünk kell felébresztenünk.
Túlélők vagyunk és utunkon magunkkal visszük azt a sok élményt, megtapasztalást, bánatot és örömöt egyaránt. Ezek mind folyamatosan átrajzolják a bennünk élő képet a világról, az életről, mint egy kéreg a fán, úgy változik évről-évre bennünk a "csoda".
Láttam már sok fát, melyről egy vihar letört ágakat. Láttam halálát olyan terebélyes csodáknak, melyek égig értek, mégis volt felsőbb hatalom, mely megsemmisítette őket... Ám, láttam csorbult ágakat, melyek meglehet, hogy csak vékony szálakon kapaszkodtak a törzshöz, a kiindulóponthoz, de láthatóan Éltek. Tavasszal ugyanúgy születtek élénk rügyek rajtuk, ugyanolyan életszerűn bontogatták levélzetük, mint a többi ág. Bizonyítva életkedvük, a leggyönyörűbb virágok rajtuk nyíltak, s így fordultak a nap felé, mert élni akartak. S bár ehhez kevesebbet, csekély esélyt kaptak a sorstól, mint a többi ág, mégis elkápráztató volt, ahogy ragaszkodtak az élő világhoz.
Láttam már több olyan embert, akit nem lelkileg csonkított meg az élet, hanem testileg szenvedtek el visszafordíthatatlan veszteséget. Ha utamon közel kerültem hozzájuk, legfőképp a csoda sugárzott belőlük. Az életszeretet olyan csillogással vette körül őket, melyből még én is feltöltődtem. Vajon, honnan az erő, honnan a szellemi táplálék, vagy tán ennyire kódolt bennünk az élni akarás?
Kellenek a szomorú pillanatok, igen, szükség van a bánatra, a fájdalomra, hogy legyen jó mély az a szántás szívünkön, legyen igazi a szorítás, ha élünk, ha átélünk valamit, amiért végül a meleg borzongás könnyei elerednek. Igen, szerintem élni kell, megélni, s erről tanít bennünket az élet végig, amíg képességeink engedik, amíg képesek vagyunk visszanézni, honnan indultunk. Mélyen tudnunk kell, éreznünk, tartozunk valahová, tartozunk valakihez, valakinek, ezért az életért.






MÁR NEM IS TUDOM


Már nem is tudom,
Mit tennék, ha itt lennél...
Sok néma szó bukdácsol
Nincstelen ragok előtt,
Mert az utálatom csak nő
Hogy elvett a sors, ily hirtelen.
A fájdalom üres szigetén
Itt állok nélküled,
Csak mellkasom döngeti
A síri csend.
A Te csended ez.
Mélyen ül odalenn.
Sötétségbe vész
Az a selymes barna fény
Ami szemedből áradt felém.
Mondd, illatod hol melegíti a napot?
Hol, s ki kaphat belőled vajon kincseket,
Ki örülhet kezednek,
Ahogy puhán simítod el gondjait,
Mondd, anyám, szíved most hol,
S kit gyámolít?
Tudd, hiányzol.
Szorít e gyermeki magány,
Édesanyám, bár átélném milyen
Mikor ölelsz, mikor közel
Érzem azt, mit csak Te adtál nekem...







MEGHALT SZAVAK


Valami megkövült idebenn,
Valahogy nem töri meg semmi sem.
Körötte lüktetnek az idegek
Még él a szív,
Hiszen él mindenem!
Csak egy darab, s hangtalan
Úgy halt el nyomtalan belőlem
Hiányát észre sem vettem
A végső csend nyomott rá bélyeget.
Hordozom, teher, de enyém... s így
Mélyen fáj, ha mozdul egy emlék
Nincs fény, mely újraéleszthetné.
Tán egy kis világ-töredék
Hol már csak hamuját találnád
A színnek... szürkébe öltözött rímek
Idéznek pár sort elveszett időmből.
Érték, csak nekem
Hát, miért gyűlölöm,
Hogy jelen van így színtelen
A többi közt
Hol vér csorog,
Hol még vinni akarom sorsom
Hol még vívni akarom az életem.







MERRE


a Tökéletesség Urai
elfelejtették mondani,
nincs örök szépség.
e földön fogyóban a térkép
lábunk alatt sorsunk
mint kavicsot, előrébb rúgjuk
lassan nincs már menekvés!
átmentve nincs másik világkép
eltűnt előlünk rég...
már Köd mindenütt.
Szemem lehunyom inkább
szívem sem úgy dobog, ahogy...
madárcsicsergés veri fel
reggelem és
valahol szól egy ismerős dallam, távol
ismét útra kelek
csak némán kiáltom magamban fájón







MÉG...


Hányszor gondoltam rá
Mennyit ér az a percnyi
Vagy tán... másodpercnyi pillanat

Hányszor emészti
Írja át a szív, merre tart
Hová visz a sors...

Miért az ezernyi kérdés
Sokadik hiányérzés
Van-e még elég idő.

Bár jönne föntről
Felelet.
Érdemleges, mutató.

Vajh' hol az út
Tán elkopott...
Megfakult a szín.

Festményi a múlt
Előttem még változó
Az ott ragadt nyom.

Még hallom a dallamot.







MÉG TOVÁBB


Most kicsit elmegyek,
Nem oly messzire,
Mint, ahol az óceánok köveknek zengnek.
Nem,
Vannak határok, melyek keretbe tesznek,
Mégis.
Magammal viszem dallamod s hitem,
Mit beléd vetettem... s őrzöm őket,
Míg erőt ad az Isten... ha lehet, még tovább.
Hisz, lehetetlen, hogy a Szép, mit kaptam,
S Veled átélhettem,,, mind hazugság.
Nem.
Szívembe tett Szerelmed, velem marad,
Míg élek... s talán, még tovább...

... de már
ne gyere utánam.







MÍG LEHET


Önsajnálatom hegyei nőnek
Tán nem azért, hogy megmásszam őket
De takarják a napot előlem,
Árnyékom újra, hogyan lelem meg...
Fakult fotón mosolyt küld egy pillanat
Mégsem sikerül feldobnom magam,
A megoldást a szorító szavak
Csak űzik messze, egyre távolabb.
Talány belőlem növeszt új hegyet
A magasság elérhetetlenebb.
Az erőt honnan vegyem, hitem is
Talált kavicsokat dobál elém,
Néha érzem nincs miért küzdenem.
Elfáradtam, ennyi kín már elég,
Hegyeimről csak visszhangom felel
Az élet ajándék, élj míg lehet.







NEM SZÓLT


... nem szólt,
csak mosolygott kedvesen
álmomban ismét megjelent
arcán béke, szemében vidám
felismerés, hogy itt lehet
honnan jött, nem felelt
s én csak néztem boldogan,
anyám itt volt, újra láthattam!
reggelre eltűnt nyomtalan
szívem érzem megszakad.







NÉMÁN


Kezeim közt arcom
Karom érzi bánatom súlyát
Sóhajom oly mélyről hallom
Mint szellő nyári fuvallatát...
Pedig hidd el, inkább kiáltanék
Csak halld meg milyen e kín
De a szél sem változik,
Nem vált irányt sosem
Messzire vitt téged
S belőled mindent.







NŐNAPOMRA


Nem kérek virágot
Csak téged egy percre
Veled a világom
Így lenne teljes.
Ha látnád, ha hallanád
Hogyan nőttem fel
Jó anyám jókedvét
Hiába kerestem!
Nem kérek virágot
Csak kezed érezzem
Illatod hiányzik
Melyre nem emlékszem...
Idéznéd mosolyod
Amit még őrzök
Édes, jó apám!
Hisz öregszem én is.
Nem kérek virágot
Te légy az ajándék
Egy percig nem nő
Kislányod lehetnék...

Megjegyzés: (Apám emlékéhez)







ÖNTOBORZÓ


Tudom, mit szeretnék, így minden gondolatmenetem irányítás alatt próbálom tartani, gyógyulnom kell. Ha bánat ér, ha idegeskedem, ha visszatér a múltbéli trauma, akkor mégis képtelen vagyok arra koncentrálni, amire kell. Elgyengülök, sírni kezdek, majd érzem, hogy győzedelmeskedni kezd felettem ez a fránya kór és ez rettenetes érzés.

Próbálom én hallgatni milyen szépen énekelnek a madarak, látni minden szépet magam körül. Tervezgetni, hogy aznap milyen feladatokat fogok elvégezni, legyen hasznom is. De ha elvesztem megmaradt erőm, ha lelkileg bánt valami... akkor elfáradok, összetörök és valahogy minden elsötétülten néz vissza rám.

Kevés maradt. Kevés az energia ahhoz, hogy pozitívan nézzem jövőm. Meg kell ezt oldanom, meg is akarom oldani. Logikailag a megoldás, hogy erőt gyűjtsek. Olyan dolgokkal vegyem magam körül, ami előrevisz, ami azt mondja nekem, hogy minden rendben lesz, van remény.

A reményt nem adják ingyen és én is kellek hozzá. A szeretet csodás, melengető érzés, kincset ér. Táplálék a léleknek. Egyfajta építőanyag, ami légiessége ellenére, mégis szoros kötőanyag a boldogság megszerzéséhez. Persze, ez a szó, "szerzés", nem túl helyénvaló, hiszen sokkal inkább egy elnyerhető díjnak kellene nevezni. Mégsem ezen a poszton emlegetem magamban, sőt, igazán ki sem ejtem e szót, inkább ha átélem, ha megtörténik, csak utána tudom elmondani, igen, boldog voltam. Mindez talán azért alakult ki így bennem, mert misztikussá vált a hosszú évek alatt ez az érzés. Túl nagy felhő takarta mindig fényét és sosem vallottam be magamnak, hogy én is megérdemlem.

Hiba. Ez a szó totál egyértelműen jellemzi, ami jelen van bennem. Mondhatnám rossz iránynak is. Eltévedtnek. Ami azt jelenti, hogy szükségszerű a változtatás. Ha egy sorozatgyártógép meghibásodik, akkor utána már folyamatosan önti magából a selejtet. Képtelenség javítás nélkül elvárni, hogy a rossz, magától elmúljon.

A lélek hibája az, ha sötétben botorkál. Szükség van kimenni a fényre. Még akkor is, ha fájdalmasan hasít a felismerés, élni kell. Az akarat irányítható. Le kell nyomni a kilincset és ki kell lépni a levegőre. Ki, az életbe. Csak ott lelhetek rá az említett "boldogságra", aminek gyökere bennem található. Csak én adhatok inni a reménynek. Ha a nevetés súlymérleggel mérhető lenne, akkor akár egy is belőle, mázsákat testesítene meg, mint lelki étek. Eltelik vele az ember, ám fontossági súlya ellenére, hamar elillan, ezért kell tartani az irányt. Arra kell menni, ahol fénylik a nevetés. Igen, irányt kell változtatnom, mert a bánat beletapos a sötétségbe. Mert a szomorúság katonái elpusztítják a bennem megmaradt fényes kardú harcosokat.

Szeretnem kell magam. Szeretnem annyira, hogy ne merüljek el ebben a kórban. Hogy ne tűzhessen ki győzelmi zászlót lelkem felett a betegség, bármilyen erőkkel is fegyverkezett fel. Saját harcom, saját díjam lesz majd, melynek nem kell hangja legyen, de képessé tegyen elfogadnom azt, hogy nekem is jár még az idő. Az idő, mely nem hanyatló pillanatot jelent majd, hanem felemel a fényig, az igazi gyógyulásig.

Megjegyzés: (egy leukémiás beteg kórházi jegyzeteiből)







REJTEKEM


Üres fészerbe rejtettem
Seholsincs' kincseim
Míves, ácsolt gerendaként
Áll ott megannyi büszke kín.
Régmúlt idők szénaillatát
Hagyta ott a léha Múlt
A Nap békéltetőn
Hunyorog be a lyukas tetőn.
Megvilágít titkos sarkokat
Tán mégis talál apró titkokat...
Ám az, én vagyok magam.
Hátam mögött sorsom elmaradt
Előttem jövőm sebesen szalad!
Jelenem kézen fogva jön velem
Nem néz rám, jól átlát lelkemen.
Sokaknak nyitott könyv vagyok
De van, ki némán mosolyog...
A szél engem sosem fejteget
Van, hogy szemembe fúj
S olykor az égig felemel.

Csak lennének szárnyaim!
Távlatokból nézhetném
Várható lépteim...







RÁD TEKINT...


Hajnalvirágok szórják fényük szerteszét
vörösbe hajlik az éjsötét
kóbor álmok már alig látszanak
lelkek láncai földre hullanak.
Mosolyt küld a Nap, látod-e
ahogy rád tekint az ég
s kék köntösével
új reményt borít eléd.







REMÉNY VACSORÁRA


Kincset érő mosolyt látok arcán
S előveszi kongó pénztárcáját
Kopott rongyszatyorban krumpli
Ma sem lesz más vacsorára
Nem kell fejet törni...
A halk köszönet súlyosabb
Mint a tócsninak való
Mikor a nénit búcsúzóul
A holnapról bíztatom...
A bolt ajtajából visszanéz
Szeme fátyolkék reményt idéz
Bár mély ráncain az idő
Már fáradtan üldögél.







SIMA KAVICS


még alig jártam ott
hol a nap és a víz
együtt ölel partokat
hol a kavicsok
mint sima mező
terülnek elém
s így alkotnak végtelent.
nincs kezemben a kulcs
az a régi út
oly megkopottan kísér
engemet...
lábam alatt a sok-sok év
csak halovány rajzolat
s az évszakoknak
már nem örül úgy a szív
mint egykoron...
elérhetetlen minden így
és nem tudom
jó úton haladok
vagy csak a sors sodor
hagyok-e nyomot
azon a sima kavicson...







SOHA MÁR...


Vajon, van-e sóhajuk a fáknak
Mikor egy évnyi emléktől megválnak...
Vajon, hallod-e az avaron át
Hogyan zokog egy régi jóbarát
Régi, lehet elfeledted már
Mégis hangját meghallod az őszben
Vagy a messziről jött ködben
Mintha jönne egy halovány rajzolat
Árnyéka még lelkedben ottragadt...
Szólítanád, válasz úgysem jön át
A sűrűre font emléklapon
Hol olvashatatlanul neve karcolt
Mély sebet, de te érzed szereted
S nem feleded soha már.







SORS


E testben épp ötven évig harcok dúltak
mit világok eszetlenül összehordtak
heves tűzben szíve sokszor harcra lobbant
enyhe ködben akarata meg-megtorpant
túl messzire életében sosem jutott
lelkét mégis égig vitték az angyalok.







SOSE'


sose bántanálak
mint puha felhő
úgy védeném szárnyad
föléd emelkednék
áttetszőn, láthatatlan
ne essen rád eső
zajos zivatarban.
a nap sugarát hagynám
melegítse hátad
én lennék a társad!
óvnám apró tollaid
szemedben látnám
egy ilyen kismadárnak
kell egy 'emberangyal'
aki gyámolít.
ha engednéd nekem
veled szállna lelkem
elrepülnék messze
ahol csak te jársz
ahová a szemem
sose el nem talál.







SZERELEMHEZ


Szerelmed tüzében égjek el!
Hadd legyek a szellő, mely
Élénkíti arcod hevét.
Kezedben világom, nevét
Csak Te ismered...
Tükrében ketten szállunk!
Ó' Szerelem, miért vártunk
Ily sokáig...
Mért került el boldogságunk?
Semmi baj, holnapunk itt nevet
Küszöbét együtt rég áthágtuk!
A Föld hadd forogjon
Merre, már nem érdekel!
Nem tör meg a bánat!
Hollójának bús feketéje
Már sosem bánthat!
Sem Téged, sem szép szerelmem!
Te vagy az Élet bizonysága
Az én életem.







SZERETLEK NÉMÁN...


... Mosolytalanul, remegőn félve, tétován és árván.
Derengő hajnalon érzékcsaló bódító aranyfényben,
Estébe hajló tompa, zajtalan múló képzelt csillaglétben.
Hangtalan zokogva, mély hosszú álomba szenderedve,
Elbújva metszőn sivár gyilkos áttetsző üvegverembe.


Szeretlek némán...

... Nem kérve érezz végre egészen és nézz rám.
Könnyes reggelen halottan ébredve nem értem
Miért nincs élni vágyó hatalom, varázserő e kézben.
Sóhajtok pislákló fehéren, fájón, halkan keseregve.
Belelehelnék lágyan, kedvesen kincstelen lelkedbe.

Szeretlek némán...

... Kérdezvén a boldogság vajon hol, merre vár rám,
Mely ismeretlen szegletben, kegyes időben és térben,
Hol ragyoghat teljességével mélyen rejtett fényem.
Vágyam már esztelen rohanna, messze-messze menne,
Ha téged mint álmot nem ismerhetne, szerethetne.

Szeretlek némán...

... Szívem testemben, fekete gránitban rideg zárvány
Sóhajod tudatlanul önző éhesen, bántón nem kérem.
Álmaid kékjének hiánya nem az én bűnöm, vétkem.
Fut az élet erre, vár halkan, lassan felém közeledne.
Boldogtalanul reményvesztve nézek rá esdekelve.

Szeretlek némán...

... Várok egyedül tovább. Egyszer majd. Mégis talán...
Szólsz szelíden, ha nem is hallod meg hányszor kértem.
Elfogadsz vakon hívőn így, mindenestől, gyarlón, egészben.
Mindent, mi rövid létem értelme, vétke és lényegtelene.
Szavak nélkül várom csodád csendben, múlón elmerengve.







TÉLI ZENE


Ma a tél muzsikál
dallama felmelegít
most sehol sem fáj
nem fázik a szív.

Ma a hideg átölel
ablakon jégvirágok
fagyos kezével
rajzol emlékvilágot.

Ma hangosak a színek
elmúlt idő újraéled
kopott szavak felpezsdülnek
mosolyom válaszul
csendben ül meg ajkamon.







TÉL KÖZELEG


Mikor az ősz elköszön, fagyos megsemmisülés jelei a tájon. A fák kopaszon kígyóznak a nagy sziklák alatt, mintha bluest játszana ágaikon a szél. Egy-egy utcai csatornafedél válaszul megremeg, ahogy a tél közeleg, s lajtorján ereszkedik a hideg közénk.
Mint a legtisztább parfüm, egy hófehér érintés, mégis rideg. Jeges ajkán nincsenek szavak, amerre jár a csend válaszol, csak egy rézangyal arcán ül egy mosoly. Béke honol egy teraszon, üres terrakotta edényen jégvirágok táncát hozza az új hajnal.







... TÚL KORÁN


apró vágy nőtt naggyá
s kedves dallam szelte át
nagy fák birodalmát...
megszülettél.
féltő karjaimból
messze elszaladtál
tán, túl korán szólt
közbe sorsunk
mint mikor
a napra mosolygó almát
váratlan szél szakítja le...
túl korán
mégis későn szól a szív
későn int feléd
gyere!
féltő tekintetem nem ér el
nem simít meg reggel
csak könnyeimmel küszködöm
mert a szó, csak szorít
itt legbelül
hiányzol
úgy hiányzol, mint mindig.
gyermekem.







ÜNNEP ELÉ


A nap ma is hosszú volt, zajos
S nehéz súlyt tolt szívem
Fölé, hol sok emlék-harcos
Terheli lelkemet...
Látod, Angyalom
Nem tartom
Neked tett ígéretemet...
(nem várok semmit már)
Mégis, itt kóborol,
(igaz, félénk nagyon)
Egy kérés, egy gondolat
E fagyos csillagbolt alatt.
Mit hozhat még az ég elém
Miért ne kérhetnék varázslatokat...
LEGYEN CSEND
... csak csöppnyi pillanat
mikor a föld megpihen
s a világ nem szalad
s az emberek szemében
örömkönny szabadon fakad
s a végtelen csepptenger
békésen tükröz szebb holnapot
neked, nekünk...
s amit elrontottunk
elsimul, eltűnő háborúk,
szegények-gazdagok
tán nem is volt sosem...
erről meséljen a csend
Karácsony előtti hetekben.
(csak hallgass meg, nem kell felelned sem)







VALLOMÁS


Levegőmmé vált a szó,
Mit kimondtak ajkaid.
Egész valóm,
Már, csak velük működik...
Földre sodort sorsom,
Betűkbe kapaszkodik,
Egy gondolat,
Másnak talán nem sok,
De én látom színeit.
Miért üt-ver az élet,
Ha nem érdemlem...
Vagy így tanít?
Legyen... meghajlik
Tudatom... de Veled
Ébred reggelem.
Veled álmodom,
... s soha nem érhetlek el.
Jól tudom.







VÁGYLAK


Itt fekszel mellettem,
S én megfeledkezem
Milyen világ vesz körül...
Nézem szemed,
Lenyűgöz a zöld,
S ott legbelül tűz
Hívogat... oly merész
Most a perc!
Nem is nézz körül,
Csak leteper...
Hagyom,
Nem ellenkezem.
Akarom!
Akarlak egészen!
Minden részecskéd legyen,
Éljen itt,
Velem.







VÁLTOZÁS


vörös ég alja alatt
pillangó lassan repül.
végtelennek tűnő
szárnycsapás törékenyen
nehéz felhők alá merül
sehol egy virág
sehol egy szín
hová-merre tovább...
Változás
akaratlanul visz
lebegés és a tánc
megszűnő fény
talán nincs is Tovább.

vörös ég alja sötétedik
tán, csak az álom viszi
és a szél kapja fel
súlyokkal telt szárnyát
melyen a szivárvány
megfakult ecsetvonás már.
Valahol, messze hajnalodik.







VÁRAKOZÁS


Kezedben könyörszavak,
feltörnek belőlem sóhajok,
mitöbb, hallom, ahogy
megcsendül dalod s a szív...
de közbeszól a csend,
átölel s elhalkulnak lépteid felém...







VIGYÁZZ REÁM...


Vigyázz reám
- mint angyalom -
s én fogon kezed...
óvd a percet,
s meglásd, ott leszek!
ha felhőre lelsz,
eléd viszem,
- igérem -
az összes Dallamot!
Hidd el,
- míg él a világ -
erőm mindig megkapod,
csak vigyázd,
óvd, mit az Ég adott
nekünk...













 
 
0 komment , kategória:  Mirian   
Mirian: Szeretlek némán…
  2019-07-12 21:45:06, péntek
 
 







Mirian: SZERETLEK NÉMÁN...


... Mosolytalanul, remegőn félve, tétován és árván.
Derengő hajnalon érzékcsaló bódító aranyfényben,
Estébe hajló tompa, zajtalan múló képzelt csillaglétben.
Hangtalan zokogva, mély hosszú álomba szenderedve,
Elbújva metszőn sivár gyilkos áttetsző üvegverembe.


Szeretlek némán...

... Nem kérve érezz végre egészen és nézz rám.
Könnyes reggelen halottan ébredve nem értem
Miért nincs élni vágyó hatalom, varázserő e kézben.
Sóhajtok pislákló fehéren, fájón, halkan keseregve.
Belelehelnék lágyan, kedvesen kincstelen lelkedbe.

Szeretlek némán...

... Kérdezvén a boldogság vajon hol, merre vár rám,
Mely ismeretlen szegletben, kegyes időben és térben,
Hol ragyoghat teljességével mélyen rejtett fényem.
Vágyam már esztelen rohanna, messze-messze menne,
Ha téged mint álmot nem ismerhetne, szerethetne.

Szeretlek némán...

... Szívem testemben, fekete gránitban rideg zárvány
Sóhajod tudatlanul önző éhesen, bántón nem kérem.
Álmaid kékjének hiánya nem az én bűnöm, vétkem.
Fut az élet erre, vár halkan, lassan felém közeledne.
Boldogtalanul reményvesztve nézek rá esdekelve.

Szeretlek némán...

... Várok egyedül tovább. Egyszer majd. Mégis talán...
Szólsz szelíden, ha nem is hallod meg hányszor kértem.
Elfogadsz vakon hívőn így, mindenestől, gyarlón, egészben.
Mindent, mi rövid létem értelme, vétke és lényegtelene.
Szavak nélkül várom csodád csendben, múlón elmerengve.






 
 
0 komment , kategória:  Mirian   
Poller Ildikó
  2019-07-12 20:15:17, péntek
 
 










POLLER ILDIKÓ


Poller Ildikó (1965. október 2. - ) Tatán élő amatőr író. Verseiben a kötött formát alkalmazza, így egyszerű, érthető versei mindenki részére könnyen közérthetőek.


Verseim

Link


Link







ANYÁM KEDVES VIRÁGA


Kis kertemnek kis királya,
labdarózsám szép virága.
Házam előtt, ha elmennek,
jövet-menet be-belesnek.
Büszke vagyok, ahogy nézem,
melegség tölti el szívem.
Nagy és erős rózsabokor,
lesz belőle néhány csokor.
Másnap vittem is belőle,
ki a csendes temetőbe.
Tettem az anyám sírjára,
és az öcsém fejfájára.
Mikor este hazaértem,
a rózsabokor felé néztem...
Alig hittem, amit láttam,
ily gaztettet sose vártam!
Összes rózsa mind lelopva,
néhány pedig letaposva!
Kis kertemnek szép virága,
mit vigyek anyám sírjára?!







APÁM GYÁSZA


Az én drága édesapám
a kocsmába`nem dalol már,
oly régóta beteg szegény,
gyógyulásra kevés remény.

Amikor az anyám meghalt,
kemény szíve majd megszakadt,
ma sem bírja elviselni,
hogy már nincs mellette senki.

Este, mikor ágyba bújik,
a két szeme könnyben úszik,
elképzeli minden este,
hogy anyám fekszik mellette.

Pedig már sok éve halott,
de keserve nem apadott.
Minden este Istent kérem,
adja vissza apám nékem!

Szeretném nevetni látni,
kis kocsmában danolászni!







ÁLOMVILÁG

Éden


Álmodtam egy sokkal szebb világot,
hol éjjel is pompáznak virágok.
Gyémántszirmuk izzik a sötétben,
utat mutatva fák sűrűjében.
...hol boldogok és jók az emberek,
mert eltűnt a bűn és a fegyverek.
Nem kell többé gyermekünk félteni,
mert béke van, nincs mitől rettegni.
Szeretet uralkodik mindenütt,
bűnözés, politika mind eltűnt.
Ahhoz, hogy mindez valóság legyen,
egy időgépet kell építenem,
hogy visszautazzak az édenbe,
és a kígyó nyakát kitekerjem!







BARÁTI KÉZ


A fájó lét, ha lelked összetöri,
szólj csak, s kezem könnyed letöröli.
Olykor, ha viharfelhők gyűlnek föléd,
amelyből bánatzápor hull majd feléd,
tudni fogod, hogy mindaz tőled ered,
útjába állni ne próbálj, nem lehet.

Baráti szó, tán segít majd a bajon,
szeretnék látni mosolyt az arcodon.
Tudom az élet, kereszteket rak rád,
legyél mindig erős, ne gyötörjön önvád.
Itt vagyok én, majd enyhítem terhedet,
olyan régóta egymagad cipeled.

Jó barátként, majd vigaszt nyújtok neked,
és örömödben is osztozom veled.
Kérlek hát, ne add fel soha a reményt,
te írd saját sorsod, akár egy regényt.
Ne lássam többé könnyesen arcodat,
villantsd felém inkább a mosolyodat.

Életünk bizony, olyan nagyon rövid,
bánatot vess el, legyél boldog megint.
Fogom kezed és mutatom az utad,
amelyre lépni sohasem áldozat.
Itt van neked egy baráti szeretet,
amely ha kell gyógyítja lelkedet.

Az vagy nekem, mint szomjazónak a víz,
mint édes, krémes süteménynek az íz.
Te vagy ki lelkem másik felén lakik,
legyek én az, ki tenéked adatik.
Mi ketten együtt minden bajt legyőzünk,







BETELT A POHÁR


Hamis szavad a szívembe égett,
nem tudlak többé, szeretni téged.
Sok év alatt semmit sem adtál:
érzések nélkül, mondd, mért maradtál?

Tudom, hogy én sem vagyok hibátlan,
szívemet feléd mégis kitártam.
Meg kellett volna mondanod régen,
szerelmem érted, tovább ne égjen.

Előttem állsz, de karod mást ölel,
szólni sem tudok, küzdök a könnyel,
mely sértettségem és dühöm jele,
ám hogyha ő kell, menj csak el vele.

Most is megbánod, előre tudom,
de elfogyott már a bocsánatom.
Nem ez az első, hogy így becsaptál,
és kalandjaid során hazudtál.

Nincs több visszaút, felejts el végleg,
utolsó búcsúm, de most már tényleg.
Nem kell több hamis ígéret, szép szó,
Menj, minél előbb, nekem is így jó.







BŰN HOGY ÉLEK? /fikció/ballada/


Elmúltam tizennyolc és anyám kidobott,
bárhogy is könyörögtem esélyt sem adott.
Nem lévén támaszom, egymagam maradtam,
fájt nagyon legbelül, de nem haragudtam.

Tettem amit lehet, megpróbáltam élni,
aki ezt nem érti ne merjen ítélni.
Nem ettem napokig, éheztem is sokat,
minden éjjel jártam a vasúti várókat.

Rendőrök zaklattak, nem hagytak aludni,
ahányszor megláttak jöttek igazolni.
Kerestem kiutat de számomra nem volt,
elfogadtam sorsom, nekem csak ez jutott.

Eladtam magamat annak, aki kérte,
pénzért a testemmel fizettem cserébe.
Évekig tengődtem e keserves sorsban,
megszületett gyermekem, öröm a gondban.

Akadt jó pár barát, akik befogadtak,
kisfiamnak s nekem segítséget adtak.
Házról házra jártunk, ahol kicsit szántak,
haza is elmentünk, bezárt ajtók vártak.

Kimentem a parkba fiammal kezemben,
keserves sírásom visszhangzott az égben...
Miért tette ezt anyám, miért nem szeret engem?
Azon tanakodtam vajon mit vétettem...

Picinyemre néztem: aludt a karomban,
hogy őt megmentsem, bármit megtettem volna,
ha kell betörök, ha muszáj embert ölök,
nekem már mindegy volt, bárhova kerülök.

Őrlődtem magamban... vajon hova s merre,
nincs már több ismerős, aki segíthetne.
Felkelvén a padról lassan elindultam,
cipelve keresztem, s vele romlott múltam.

Meghallgatott Isten elküldte páromat,
őmellette élni sohasem áldozat,
minden perc és óra, amit vele töltök
maga a boldogság, amely tiszta s örök.

Van végre otthonom, s jövője fiamnak,
a rossz emlékek lassan elhalványulnak,
de még ma is kerülöm az anyám házát,
ki megtagadta lányát s vele unokáját.

Keserves éveim neki köszönhettem,
de mostanra elszállt régi gyűlöletem,
nem maradt más bennem, csupán a szánalom,
a megbocsájtást viszont, nem könnyen adom.







CSALFA A KEDVES


Te is tudod drágám, mennyire szeretlek,
mondj hát igazat, s megbocsájtok neked.
Oly sokszor megcsaltál és folyton hazudtál,
pedig tőlem mindent, mit kértél, megkaptál.

Amikor esténként a karodba fogtál,
idegen rúzsfoltok voltak a nyakadnál.
Balgaság azt hinned, hogy titokban marad,
egy pontos női orr mindig nyomra akad.

Elég legyen végre, nem tűrhetem tovább,
nagyon sértő most már ez a sok hazugság.
Mondd el az igazat, talán megbocsájtok,
de ha megint hazudsz, fejedre hull átok!







DON JUAN


Ne higgy el mindent, mit füledbe súg,
szerepet játszik és szava hazug.
Szemedbe néz és azt kéri: "szeress",
titokban mégis más nőket keres.

Hamis mosollyal elcsábít téged,
észre sem veszed, szíved övé lett.
Hamar rabjává válhatsz a csóknak,
ne dőlj be minden hamiskás bóknak.

Don Juan vadász, ösztöne hajtja,
a nőket csupán zsákmánynak tartja.
Amikor végre csapdába ejti,
elindul rögtön új prédát lesni.

Örökös harc ez férfinak, nőnek,
ne engedj neki, és sose győzhet.
Keressen máshol könnyű kalandot,
ne belőled csináljon bolondot.







ELMENT A VONAT


Elment a vonat messze veled,
elhaló hangon súgta neved.
Vár messze távol egy új világ,
szomorú évek várnak miránk.

Elment a vonat messze veled,
itt hagyta nekem emlékedet.
Távolból látom ahogy szalad,
máris hiányzik kedves szavad.

Elment a vonat messze veled,
most írom neked levelemet.
Könnyemmel áztatott papírlapon
írom, hogy szívemet neked adom.

Elment a vonat messze veled,
magányba taszítva életemet.
Hozzon már vissza az a vonat,
ne lepje tovább könny az arcomat.







ERDEI SÉTA


Erdő mélyén sétálgatok én,
hol madarak repkednek gondtalan,
fenyőfák illata száll felém,
gondom elszáll nyomtalan.

Boldogít e kellemes magány,
távol a város hangos zajától,
fák közt dalol egy csalogány,
messze vagyok családtól, baráttól.

Körbevesz sűrű lombkorona,
ahogy sétálok a nagy fák között.
Átjár az erdő friss illata,


minden búm messze költözött.

Távolból hallatszik kutyák ugatása,
megriadt őz szalad el mellettem.
Hirtelen felhangzik harang kondulása,
talán egy kis falu van itt a közelben.

Ha eljön a tavasz újra visszatérek,
minden alkalom felüdülés lesz.
Csodálatos érzés, amit most érzek:
béke és nyugalom, ami most körülvesz.











ÉBREDJ MAGYAR!


Kárhozott világ, nincs számunkra hely,
édes otthonom egy mérgezett kehely.
Elrontott világ, a rossz, mi körbevesz:
boldogabb jövőt hatalom tönkretesz.

Édes, jó hazám, mondd, mi lett veled?
Bármit is teszel, nem leled helyed!
Néped csendben tűr, meddig még vajon...
Bosszúért kiált elherdált vagyon.

Gyermekünk szeme éhségtől kopog:
országunk zöme sírva nyomorog.
Munkát, kenyeret, régi jelszavunk.
Nem hihetjük el, kinek hazudunk?

Béketűrő nép csendben sanyarog,
szívében viszont ádáz tűz lobog.
Drága, jó hazám sokat szenvedett,
mások róttak rá nehéz keresztet.

Volt itt már török, szítta vérünket,
labanc uralom nyúzta népünket.
Kárpátmedence, magyarok hona,
kemény elnyomás véres otthona.

Édes, jó Hazám, légy újra szabad,
dobd le láncaid, ne hagyd el magad!
Nyisd ki szemedet, vesszen a lator,
védd meg nemzeted, jöjjön az új kor.

Büszke nép vagyunk, harcolni tudunk,
gyermekeinknek szebb jövőt adunk!
Tűrtünk eleget, sorsunk jobbat vár,
mondjuk végre ki: elég legyen már!










ÉDESANYÁMHOZ


Rád gondolok most is édesanyám,
gyermekként mindig vigyáztál reám.
Ágyamnál sírtál ha beteg voltam,
mosolygott szemed, ha megszólaltam.

Sokat szenvedtél amíg felnőttem,
ezért oly áldott neved előttem.


Utamat járva életem során,
járok a te tanításod nyomán.

Hálával tartozom mindig neked,
had tegyem boldoggá az életed.
Eddig te voltál, ki vigyázott reám,
de ezentúl én teszem ezt, ANYÁM!







AZ ÉN CICUSKÁM


Volt nekem egy szürke cicám,
valahonnan hozta apám,
akkorka volt mint egy kifli,
oly nagyon tudtam szeretni.

Dédelgettem úgy imádtam,
mindig vele játszadoztam.
Volt neki egy kis labdája,
ott kergette a konyhában.

Bármerre is jártam-keltem,
lépkedni is alig mertem,
mindig ott volt lábam alatt,
utam bármerre is haladt.

Este mikor hazajöttem,
máris ott termett előttem.
Tévé elé telepedtem,
ott aludt el az ölemben.

Így teltek a boldog évek,
melyek vissza sosem térnek.
Súlyos beteg lett cicuskám,
végleg elment, nem ugrál már.







FÁJÓ MÚLT


Nem tudok élni nélküled, kedvesem,
mély sebet hagytál szerelmes szívemen.
Fényképed előttem s rád gondolok,
és közben szememből a könnycsepp potyog.

Arra gondolok, mikor öleltelek,
forró csókokkal vadul becéztelek.
Szemedbe nézve gondoltam jövőnkre,
azt hittem, maradsz örökkön örökre.

Rájöttem hamar, kevés volt szerelmem,
most már késő, nélküled kell szenvednem.
Csókod még ma is ott ég ajkamon,
simító kezed emléke arcomon.

Feledni kéne, de nem tudom hogyan,
fáj látni lelkemet jelen valómban.
Talán a holnap egy új utat mutat,
ami majd feledtet fájdalmas múltat.







FÖLDÖNTÚLI ÜZENET


Szeretném, ha a síromra dobnátok pár virágot.
Könnyeitek ne ontsátok, lássam a vidámságot.
Nem halok meg, jól tudjátok, ott lakom a szívekben,
soha többé nem megyek el, veletek van szellemem.

Szép emléket, szeretetet hagyok itt e világon,
becsüljétek az életet, tiszta szívből kívánom,
mert ha újra találkozunk, ezeket számon kérem.
Fogadjátok áldásomat, őrizzétek emlékem.







GYERMEK SIRATÓ /fikció/


Megadnék mindent, mit lényed kíván, bárcsak élnél.
Ölelő karomba fognálak, ahányszor félnél.
Magaddal vitted a szívemet és minden álmot,
gyötrődő gondolatok csupán, amiket látok.

Nem tudok gyermekem nélküled létezni többé,
boldogság csillaga lehettél volna örökké.
Imámat nem hallja senki sem, hiába szólok,
Zokogva kiáltok, nincs válasz, akármit mondok.

Zavartan kóborol lelkem, hogy nyugalmat leljen,
gondolat szárnyával közösen békét keressen.
Bízni a csodában tudom, hogy már nagyon késő,
örökre elmentél, új remény fája már nem nő.

Szeretném hinni, hogy valaha még újra látlak:
mennyország kapuján belépve, karomba zárlak.
Addig is emléked él bennem, akár egy álom,
bármikor becsukom szememet arcocskád látom.







GYÖTRŐ GONDOLATOK


Nem tudom, milyen lesz az életem,
hogy sorsom jót vagy rosszat hoz nekem.
Kaptam az élettől már sok pofont,
oly sokszor nem is leltem rá okot.
Bántottak, megaláztak engemet,
mégis szeretem az embereket.
Nem tudok változtatni magamon,
ha kérik, mindenem odaadom.
Mosolygok akkor is, ha ég belül,
mikor lelkem mélyén nagy bánat ül.
Fájdalmat okozni nem akarok,
így hát nevetek, míg belül sírok.


Szomorúság lepi el szívemet,
mert oly közömbösek az emberek.
Oly sokan, csak magukkal törődnek,
átnéznek azokon, kik gyötrődnek.
Nem maradt szívükben más, csak közöny,
eltűnt belőlük az életöröm.
Mi lesz, ha kihal minden érzelem?
Vajon, lesz-e még akkor szerelem...
Remélem, marad olyan is, mint én,
ki mások sorsát viseli szívén.
Lehet, hogy elölről kell kezdeni,
megtanítani őket szeretni?







HALÁLOS SZERELEM /fikció/


Kába testem, lelkem, gyengül a két kezem,
érzem nemsokára utolér végzetem.
Utólag elmerengek, hol és mikor lett
számomra a szerelem szenvedéssel telt...
Fiatalon, tizenhat éves koromba`,
hittem szép szavának, én naiv ostoba.
Ott a karjai közt, nem volt más fontosabb,
csupán, hogy a kezével simítsa arcomat.
Élveztem ölelését, csókját ajkamon,
akartam hogy az érzés örökké tartson.
Övé lett a szívem, azt hittem így marad,
bíztam hogy szerelmünk jó irányba halad.
Amikor elköszönt azt mondta:" édesem
örökké szeretlek, te vagy az életem"...
Mikor újra láttam, karja már mást ölelt,
üres tekintete ridegen rám meredt...
Rájöttem rögtön, csak játszott és becsapott,
igaz szerelmemért, néma közönyt adott.
Tudom, akkor este minden megváltozott,
életem kisiklott, akkor lett átkozott!
Szívemet adtam, neki, ő volt mindenem,
tudta ő is jól, hogy igazán szeretem.
De most már nem érdekel, mi lesz majd velem,
amiben eddig hittem, eltűnt hirtelen.
Alkohol és mámor lett az új barátom,
bármi is történt, most már hiába bánom...
A reménytelenség rám nyomta bélyegét,
hiszékenységemet okolom mindenért.
De nekem már késő, nincs visszaút, érzem...
Bízni már sosem fogok, több sebből vérzem.
Végre eljött a megnyugvást hozó halál,
érzem leheletét, és az idő megáll...







HÁLAVERS


Drága édesanyám, megköszönöm néked
Minden jóságodat, féltő ölelésed.
Életed miattam csupa aggodalom,
Meghálálni mindezt én sohasem tudom.

Kitárom szívemet, mint egy imakönyvet,
Letörlöm szemedről a sok bánatkönnyet.
Ameddig az Isten megengedi néked,
Minden áldott napod boldogságban éljed.

Itt van körülötted az egész családod,
A kis unokáid magad körül látod.
Leveszem válladról a sok nehéz terhet,
Hordozom helyetted, ameddig csak lehet.

Nyújtsd ki felém, anyám, ráncos két kezedet,
Arcomhoz szorítva suttogom nevedet,
Megcsókolom százszor, vagy akár ezerszer,
Közben hálát rebeg az ajkam még egyszer.







HÁZI FOGSÁG


Szabadság vándora, várok rád, találj rám kérlek,
add vissza életem, fájdalmas rabságom vedd el!
Nyomasztó sóhajom hangjai szállnak a térben,
nem hallja senki más, egyedül Isten az égben.

Megkínzott lelkem a négy fal közt őrjöngve tombol,
kiútra nem talál többé e rideg falakból.
Kitörni készülő vulkánként forrong a vérem,
megannyi csillagnak segítő fényét remélem.

Rabláncom letépve rohannék messze e házból,
lelket gyalázó, szívemet alázó apámtól.
Fásultan élem meg napjaim, nincs több reményem,
szenvedve, megtörten, mindörökké nagy szegényen.

Elmenni nem tudok, négy fal közt bezárva élek,
segítő barátok szavából erőt merítek.
mindennap eljönnek ápolják meggyötört lelkem,
letörlik naponta, fátyoltól homályos szemem.

Itt vannak mellettem, szeretnek, tudják, hogy baj van,
érzik, hogy sokáig nem bírok élni e gonddal.
Félek, hogy egyszer majd elhagynak, megunnak ők is,
egyedül maradok, akár egy magányos kőris.







HIÁNY


Este, ha párnámra lehajtom fejemet,
Előtte tefeléd nyújtom a kezemet,
De akkor rájövök, hiába kutatok,
Emléked csupán az, amire akadok.

Álmatlan éjszakák, nyugtalan nappalok,
Segítsen valaki, feledni akarok.
Nem hagynak nyugodni a fájó érzések,
Mióta elmentél, én már alig élek.

Öröm és boldogság messzire tovaszállt,
Bánat és szenvedés az, ami rám talált.
Próbáltam keresni valaki másikat,
Sajnos, az emléked teljesen átitat.

Idővel talán majd lerázom bánatom,
Meddig tart hiányod, azt ma még nem tudom.
Ha egyszer el tudlak örökre feledni,
Tudok majd örülni, és újra szeretni.







JÉZUS A MI URUNK!


Szívünk mélyén meggyötörve,
a bánattól összetörve,
Krisztus Urunk kérve kérünk,
te légy a mi menedékünk!
Isten szava van tevéled,
áldást osztasz, békességet.
A te neved megnyugtató,
reménységet, hitet adó.
Boldogan él az az ember,
aki hisz a Jóistenben,
szeretet jár a nyomában,
a mi Urunk őt megáldja.
Ó, ha hitem erős lenne,
Jézus nálam megpihenne,
érezhetném jelenlétét,
megköszönve drága vérét.
Bűneinkért magát adta,
ostor testét megszaggatta,
kigúnyolták, megalázták,
szenvedését így fokozták.
Vitte szegény a keresztjét,
Golgotára felvezették.
Kik lábainál leborultak,
mostanra már elfordultak.
Ruhájára sorsot húztak,
oldalába lándzsát szúrtak.
Halál keze elragadta,
három napig ott tartotta,
pokol mélyére vetette,
lelkét ottan láncra verte.
Ám harmadnap elengedte,
nem volt hatalma felette,
mert a gonosz sosem győzhet
a jók igaz lelke felett.
Felkelvén ő a sírjából,
elbúcsúzván Máriától,
tanítványait megáldván,
Szent Lélekkel felruházván
elhagyta ezt a világot,
ahol jót csak ritkán látott.
Ott ül most az Atya jobbján,
s szánakozik ember sorsán.
De ha hívod, eljön hozzád,
megszépíti minden órád,
megáldja az életedet,
őrizd hát jól a hitedet!







KARÁCSONYI ÁHÍTATTAL


Kis fenyőfán fényes csillag,
mely Betlehem felé mutat.
Nézzük áhítatos csendben,
reménységgel a szívekben.

Békesség és teljes öröm,
fenn a mennyben és a földön.
Elhallgatnak a fegyverek,
megbékélnek az emberek.

Megszületett Kisjézusunk,
békét hozó áldott Urunk!
Kisgyerekek nagy kedvence,
szálljon rájuk szeretete.

Ajándékot hoz kicsiknek,
fenyő alá letesz mindent:
van ott szánkó, pöttyös labda,
kis autó, görkorcsolya.

Sok kis boldog arcot látva,
reménnyel néz a világra.
Meghalt értünk a kereszten,
hogy életünk örök legyen.

Fogadjuk el a jóságát,
megbecsülve ajándékát.
"Kisjézuska várva várunk,
pici szívünk neked szánjuk!"







KARÁCSONYI VERSIKE


Eljött végre a Karácsony,
csillagszóró fenn a fákon.
Kis Jézusunk születése,
minden ember reménysége.

Gyertyafényes kis fenyőfa
díszítése boldog óra.
Minden évben eljő e nap,
mikor béke, s szeretet van.

Sok kisgyermek várva várja,
vajon mit hoz Jézuskája.
Ó ha mindig ünnep volna,
világunkra gyógyírt hozna.

Karácsonyi versike: Poller Ildikó // Videó

Link








KERESÉS


Az élet útját,
érzelmek kútját
keresem régen
földön és égen.

Magányos létem,
édes emlékem,
ösztönöz újra
szépre és jóra.

Vágyom egy képet,
édes emléket,
mi most csak álom,
hogy megtalálom.







KÉPZELT UTAZÁS


Az embereknek vannak néha vágyaik,
azok olyanok, mint éjjel az álmaik,
távolinak tűnő elérhetetlen cél,
mit elménk csupán illúziónak vél...

Képzeletben ott voltam a Szaharában,
teveháton nyargaltam a sivatagban.
Megjártam párszor a Niagarát,
közelről csodálva híres zuhatagát.

Szavanna közepén törtem magamnak utat,
oroszlánt követve, ki zsákmányt kutat.
Hatalmas elefánt elöl ijedten futottam,
dühödten támadott, mert kölykét zaklattam.

Afrika is csodás volt, mikor ott jártam,
több bennszülött törzset is találtam.
Néhányan barátságosan fogadtak,
de olyan is volt, kik kannibálok voltak.

Később egy lakatlan szigetre vetődtem,
ahol élelem beszerzéssel vesződtem.
Fára másztam fészek tojásokat lopni,
és hegyes karóval próbáltam halat fogni.

Éltem eszkimók közt jégkunyhóban,
részt vettem velük fókavadászatban.
A sámánnal kezdtem heves vitába
a szellemvilágról, de mind hiába.

Aztán lassan visszatért képzeletem:
miután rengeteg kalandot átéltem.
Becsukva szemem bárhová eljutok,
még oda is, melyről nem is álmodok.







KÉTELY


Édes álom hol csatangolsz?
Távol tőlem miért barangolsz?
Fáradt testem megpihenne,
lelkem kicsit csendesedne.

Minden perc és minden óra,
mely napjaim mozgatója,
átokként zúdul fejemre,
jókedvem bilincsbe verve.

Nagy bánatom okozója,
álmatlanság rám hozója,
te vagy, csalfa, hűtlen kedves,
két szemem miattad nedves.

Mégis itt vagy, újra látlak,
boldogan karomba zárlak.
Érzem vágyad lüktetését,
szenvedélyed tiszta tüzét.

Nem lehet, hogy e szerelem
megtévesztő, hazug legyen.
Csillapodj haragvó lélek,
nézd, e szemek mit beszélnek.

Nincsen bennük semmi gonosz,
csupán szerelem, mit hordoz.
Ahogy átkarolva nézem,
teste rezzenését érzem.

Álom, álom, édes álom,
végre itt vagy jó barátom,
elcsitult háborgó lelkem,
többé sosem kételkedem.







LÁBAD NYOMÁT...


Lábad nyomát belepi már a hó,
kíméletlen e fehér takaró.
Minden emléket magaddal vittél,
végül te is szó nélkül elmentél.

Néztem, ahogyan lépkedsz a havon,
sietve távoztál, ez fájt nagyon...
Egy röpke csók, és aztán eltűntél,
utoljára rám sem tekintettél.

Szerelmünk rövid volt és mámoros,
de válásunk csak nekem bánatos,
neked nem jelentett ez semmit sem,
csak én voltam, ki mindent elhittem.

Nem tudtam, hogy hamis ölelésed,
azt hittem, ezek valós érzések.
Későn vettem észre, hogy becsaptál,
szavaiddal mindvégig hazudtál.

Mit lehet tenni, ilyen az élet,
a szerető szívek csak remélnek.
Menj csak el és sietve felejts el,
lesz majd más, ki szeret becsülettel.

Lábad nyomát belepi már a hó,
"tüntesd el gyorsan, fehér takaró,"
ne maradjon még nyoma se annak,
hogy valaha ily rútul becsaptak.







LELKEM KAMRÁI


Lelkem mélyén van két kamra,
jónak, rossznak hordozója.
Fájdalmak és szenvedések,
szeretetek, szép emlékek.

Mindkettőre szükségem van,
segítenek a sorsomban,
jövőm fontos kovácsai,
új kezdetem tanítói.

Régi fájó bús emlékek,
általuk tanul e lélek.
Szép napok, mik egykor voltak,
bánatra enyhülést hoznak.

Velem együtt jönnek tovább,
sodorják sorsom fonalát,
választás előtt ha állok,
mindkét kamránál megállok.

Mindegyiket sorra veszem,
tanácsukat megszívlelem,
ők fogják majd eldönteni,
mi a helyes, mit kell tenni.

Lelkem mélyén áll két kamra,
jónak, rossznak hordozója,
amíg velük tudok élni,
addig nincsen mitől félni.







LETESZEM A TOLLAT


Felveszem a tollam és elkezdek írni,
homályos a szemem de nem tudok sírni.
Kemény lett a szívem megedzett az élet,
messze ment kedvesem bús szerelme végett.

Együtt töltött idők tova szálltak régen,
ködfátyolon át az emlékeim nézem.
Látom ahogy kéz a kézben járunk ketten,
és a boldogságot, mikor tiéd lettem.

Most is néha látom, azt hogy milyen voltál,
remegő kezekkel ahogy átkaroltál,
számon ma is érzem csókjaidnak ízét,
szikrázó szemednek igéző kék színét.

Legnehezebb este amikor lefekszem,
üresen áll helyed, nem vagy ott mellettem.
Olyankor zokogok párnádat szorítva,
lelkem mélyén pedig bánattól ordítva.

Öröm teli nap ha tőled levelem jön,
rám zúdul belőle a szeretet özön,
jól esnek szavaid melyek vágytól teltek,
szeretném ha tudnád, én is még szeretlek.

Talán nemsokára újra átölellek,
soha többé magam mellől nem engedlek.
Egyedüli vágyam: gyere vissza hozzám,
hogyha kell a csillagokat is lehoznám.

Leteszem a tollat nem tudok már írni,
reszket már a kezem és elkezdek sírni.
Ilyenkor a szívem nem tud kemény lenni,
ezért oly fájdalmas szenvedve szeretni.

Tudom ez az érzés keservesen nehéz,
de annak aki remél minden pénzt megér.
Belátom az élet nem egy édes álom,
vigaszom, hogy szerelmemet hazavárom.







A MAGÁNY PATÓ PÁLJA


Mindennap várom a holnapot,
remélve, kinyit egy ablakot.
Éveim egymagam tengetem,
régóta senki sincs mellettem.

Mostani életem túl sivár,
jó lenne érezni, van, ki vár...
Nem tudom, milyen lesz végzetem...
Szívemben örökös félelem.

Lehet, hogy egyedül maradok,
nem tudja senki, ha meghalok,
betegen kesergek ágyamon,
halotti csend honol házamon...

Nem lesz, ki fogja majd kezemet,
pap sem, hogy feloldja bűnömet...
Ki fogja két szemem lezárni,
utolsó utamon kísérni?

Síromnál nem zokog majd család,
virágot sem dob rám majd barát...
Valamit tehetnék ellene,
életem tartalmas lehetne...

De én csak várom a holnapot,
talán az kinyit egy ablakot!







MINDENNAPI KÍNOK


Állandó fájdalom naponta gyötri a lelkem,
magamban őrlődök, betegség rombolja testem.
Szívemnek mély sebe örökös kín sorát rejti,
önkínzó csatámat kívülről senki sem sejti.

Féktelen nagyvilág, miért nem rejtesz el engem?
Isten a mennyekben, mondd, meddig kell még szenvednem?
Úgy érzem, céltalan tévelygek csupán e földön,
illanó álmokat kergetve örök időkön.

Víztükör rejteke mutatja igaz valómat,
eltorzult látomás csapkodja halálhajómat.
Mélyéről hívogat csábító nyugalom hangja,
gondjaim ledobva merülnék el a habokba.







MEGYEK HOZZÁD, URAM


Megfáradva minden bűntől, téged kérlek, Jézusom:
ments meg engemet a tűztől, kísérj végső utamon!
Megtévedtem életemben, de te megbocsájtottál,
bízom az ítéletedben, mindig velem maradtál.

Hozzád fordulok most, Uram, szeretnék megnyugodni,
feléd visz a végső utam, lelkem engedd csitulni!
Kezedbe adom életem, tégy vele, amit akarsz.
Családomra hozz enyhülést, barátaimra vigaszt!







NEM TUDOM...


Nem tudom, milyen lesz az életem,
hogy sorsom jót vagy rosszat hoz nekem.
Kaptam az élettől már sok pofont,
oly sokszor nem is leltem rá okot.

Bántottak, megaláztak engemet,
mégis szeretem az embereket.
Nem tudok változtatni magamon,
ha kérik, mindenem odaadom.

Mosolygok akkor is, ha ég belül,
mikor lelkem mélyén nagy bánat ül.
Fájdalmat okozni nem akarok,
így hát nevetek, míg belül sírok.

Szomorúság lepi el szívemet,


mert oly közömbösek az emberek.
Oly sokan, csak magukkal törődnek,
átnéznek azokon, kik gyötrődnek.

Nem maradt szívükben más, csak közöny,
eltűnt belőlük az életöröm.
Mi lesz, ha kihal minden érzelem?
Vajon, lesz-e még akkor szerelem...

Remélem, marad olyan is, mint én,
ki mások sorsát viseli szívén.
Lehet, hogy elölről kell kezdeni,
megtanítani őket szeretni?







PERZSELŐ SZERELEM


Kedvesem mosolya fontosabb mindennél,
két szeme sugara lágyabb a selyemnél.
Nekem ő mindenem, társam és támaszom,
hogyha ő nem lenne, elnyelne bánatom.

Amikor karjával átölel hevesen,
szívem azt dobogja hangosan: SZERELEM.
Csókja az ajkamon perzselő, mint a nap,
heves és forró, lángokra mégse kap.

Bárcsak e vad parázs örökké izzana,
szenvedélyünk tüze sohasem múlana.
Jöhetne jégeső, vagy perzselő aszály,
még idő múlása sem lenne akadály.










A SORS REJTELMEI


Életem egy rejtelem,
akárcsak a szerelem,
nem látom a holnapot,
bármi vár rám, nagy titok.

Reggel, mikor felkelek,
elgondolom, mit teszek.
De a sors már írva van,
minden perc bizonytalan.

Szerelem, örök talány,
lehetsz bármi, fiú, lány,
mert ha elér végzeted,
felborul az életed.

Hiába is akarod,
bárhogy van, nem azt kapod,
amit nagyon szeretnél,
így nagy csodát ne remélj.

Pillanatok varázsa,
szép szavaknak hatása
éltetőd, mi elkísér,
szíved mélyén helyt remél.







SZABADSÁG UTÁNI VÁGY


Távolból hív a messzeség,
számomra nincs több menedék.
Város zaja, vad rohanás,
örökös harc, civakodás.

Minden mi kell, itt van velem,
a nincstelen kis életem.
Nem csábít pénz, se csillogás:
szabadság kell, és semmi más.

Legyek inkább szegény bolond,
mint más nyakán, gazdag kolonc.
Adjon az ég bárhol helyet:
hogy lerázzam a terheket.

Kellene egy piciny sziget,
hol nem élnek még emberek:
béke világa, hol nincsen más,
csak természet és megnyugvás.

Ott lehetnék boldog nagyon,
nem törném magam gondokon.
Távol a bánat és aggódás:
egy édeni világ, semmi más.

Bárcsak lehetnék kis virág,
melyet szabad lét járna át.
Kacéran néznék az égre,
kacsintva a nap szemébe.

Rövid lenne az életem,
de szépséges a végzetem.
Pompáznék vígan a világnak:
nem adnám helyem a királynak!







SZENT KARÁCSONY ÉJJELÉN


Jégvirágos ablakon,
és egy áldott szép napon
felkiált a hóember:
"Isten hozott December!"

A szeretet ünnepén,
nagy varázsok éjjelén,
a végtelen ég alatt
egy reménycsillag haladt.

Kicsiny szoba szegletén,
szívünk örök rejtekén:
szeretet láng lobogjon,
jégvirágot olvasszon.

Karácsonynak Ünnepén,
kis fenyőfa tetején:
fényes csillag világít,
csillagszóró szikrát hint.

Örömkönny a szemekben,
ajándék a kezekben.
Tiszta lélek, békesség
tölti be a Szent estét.

Felnőttek és gyerekek,
hangosan énekelnek,
gyertyafénye világít,
lelkeket megvidámít.

Betlehem, te áldott hely:
kisdeddel, kit jászol rejt
- Legyen áldott élete,
szálljon ránk szeretete!







SZERELMI BÁNAT


Szívem még megdobban most is, ha valahol látlak,
nem tudlak feledni, ég bennem a szerelem.
Titokban nézem az utakat és visszavárlak,
tudom, hogy benned is tombol még az érzelem.

Bezárom szobámat, ne lássa senki a könnyem,
nem kell, hogy mindenki azt mondja, bolond vagyok.
Bánom, hogy eldobtam magamtól mindent oly könnyen,
most pedig zokogva párnám közt itt sorvadok.

Fájdalmas szerelem lelkemet szaggatja széjjel,
nem tudok enni, sem aludni régóta már.
Magánytól szenvedve ülök az ágyamon éjjel,
és arra gondolok, hogy szíved még visszavár.







SZERETLEK ÉDESANYÁM


Drága, kedves édesanyám, hoztam néked virágot:
de ha tudnám, odaadnám még az egész világot.
Ősz hajadat simogatom, ráncos kezed csókolom,
törékeny kis alakodért az éveket okolom.

Vidám szívvel köszöntelek ezen a szép ünnepen,
szemed fénylő ragyogása legszebb ajándék nekem.
Te voltál a sikereim mindennapi angyala,
rengeteg kis tévedésem útmutató csillaga.

Megköszönöm az életem és a gondos törődést,
szívem soha nem feledi a rengeteg ölelést.
Tudom, sokat fáradoztál, hogy engemet felnevelj
és hogy a sok elvárásnak örökösen megfelelj.

Meghálálni sosem tudom, kevés rá az életem,
engedd meg, hogy vállaidról a sok gondot levegyem.
Bőségesen szórtad felém jóságos, nagy szívedet:
amíg tudom, megkönnyítem hátralévő életed.










SZÜLINAPODRA


Köszöntelek, kedves, ma van szülinapod,
ajándékom mellé hű szívemet kapod.
Melletted akarok este lefeküdni,
reggel csókjaid közt, karodban ébredni.

Felnézek az égre, látom a csillagot,
mind közül a tiéd a legszebben ragyog.
Rám is kiárasztja vakító sugarát,
feledteti velem élet búját-baját.

Megköszönöm néked a sok szeretetet,
mellyel jobbá tetted a nehéz éveket.
Kívánom, az Isten tartson meg örökre,
minden jóra, szépre, földi örömökre.







TAVASZ


Szeretem tavasszal a nyíló ibolyát,
örömmel hallgatom a fecskék ricsaját.
Nézem az ágak közt bujkáló napsugárt,
az első rügyeket és a lombkoronát.

Tavaszi szél kering patakon, rét felett,
látom a víz színén lebegő levelet.
Csokorba szedem a mezei virágot,
melynek az illata betölti szobámat.

Hazafelé erdőn át vezet az utam,
némaság megtörik ha gallyra lép lábam.
Madarak szállnak el riadtan felettem,
sietve lépkedek vár már a kedvesem.

Erdőből kiérve, még egyszer megállok...
"természet ölelj át, nyugalomra vágyok
ledobva magamról, gondom és bánatom,
lelkemről lerázva fájdalmas járomom."

Most hazatérek, de máskor is eljövök,
mert az élet zűrös, a rohanás örök.
S ha újra csordultig telik a "pohár",
visszatérek ide, hol örökös béke vár.







TAVASZI ÉBREDÉS


Tavasszal, mikor lelked feléled,
szerelmes szíved vágya megébred.
Elindulsz új kalandot keresni,
virág vagy, ami most fog kinyílni.

Éltetőd, tiszta édes szerelem,
ragadd meg, és ha megvan, ne ereszd.
Boldogság madarának a szárnya
eltakar, vágyaidra vigyázva.

Találd meg azt, ki téged megérint,
legyél az, aki néki csókot hint.
Kezének simogató ujjai,
legyenek örömödnek tanúi.







TESÓMHOZ


Öcsikém, vár rád egy testvéri szeretet,
sajnálom, sok időt nem voltam teveled.
Nem tudtam ott lenni, amikor születtél,
sohasem láthattam, ahogyan felnőttél.

Elsodort messzire életem tetőled,
évekig semmit sem hallottam felőled.
Lelkemet mardossa önvád és rágalom,
az elszállt éveket még ma is gyászolom.

Bánom, hogy nem fogtam akkor a kezedet:
amikor tévútra siklott az életed.
Talán, ha lett volna valaki melletted,
nem kéne börtönben töltened éveket.

Rossz útra tévedtél, nem volt, ki segítsen,
senki sem figyelt rád, nem volt, ki megértsen.
Az eltelt éveket nem tudom pótolni,
de most már itt vagyok, segítek harcolni.

Amikor kitárul a cellád ajtaja,
ott várlak testvérem, a börtönkapuban.
Ott leszek melletted, segítek felállni,
becsület útjához jó irányt találni.







UTOLSÓ KÍVÁNSÁG


Hogyha már nem leszek e világon,
kedvesem, a legjobbat kívánom.
Szeress úgy, ahogy engem szerettél,
ölelj úgy, ahogy egykor öleltél.

Az élet legyen örök boldogság,
szívedet sose érje gonoszság.
Amit adsz, azt kapod a világtól,
örökké tanulsz majd a hibákból.

Elmegyek, figyel majd a szemem rád,
magadból annyit adj, mit te is vársz.
Akinek bánat jut és szenvedés,
általad jusson neki melegség.

Türelmed elnyeri majd jutalmát,
támogasd tiszta szívnek uralmát.
Keressél magadnak új szerelmet,
erősen becsüld őt, el ne engedd.

Hogyha már nem leszek e világon,
kedvesem, a legjobbat kívánom.
Szeress úgy, ahogy engem szerettél,
ölelj úgy, ahogy egykor öleltél.







ÚJ KEDVENCEM JÖTTE


Hazafelé bandukolva,
mellém szegődött egy kutya,
nem lehetett elzavarni,
hiányzott neki egy gazdi.
Hiába esett az eső,
és alig volt benne erő,
kitartóan jött utánam,
pedig gyorsan szedtem lábam.
Házunk előtt leült csendben,
nem mozdult egy tapodtat sem,
vittem neki egy kis kaját,
ezzel orvosolva baját.
Biztosan éhes lehetett,
ám egy falatot sem evett,
nézett rám szomorú szemmel,
esdeklő bús tekintettel.
Gondolkoztam, mit csináljak,
lesz nemulass a macskáknak.
De nem tudtam megcsinálni,
hogy így lássam ázni-fázni.
Beengedtem, lesz ami lesz,
majd meglátom, a sors mit tesz.
Bizony, nem lett ebből vita,
nem futott ki a két cica,
sőt ilyet még nem is láttam,
nem az történt, amit vártam,
meglepetten néztem oda,
macskát mosdatott a kutya.
Jót derültem ezt meglátva,
kutyusom többé nem árva,
nincs jöttének akadálya,
én lettem az új gazdája,
azóta is közöttünk él,
macskáim közt jókat henyél.







ÚJ SZERELEM


Mosolyog a szemed, ha belenézek,
megremeg a tested, ha hozzád érek.
Ajkad édes csókja elbűvöl engem,
összebújva veled dalol a lelkem.

Mikor fáj az élet, te vagy a gyógyír,
enyhül minden bánat, ha hangod szólít.
Itt vagy, és ez oly szép, akár egy álom,
ébredésem napját soha sem várom.

Eszem súgja halkan, ne higgy a bóknak,
szívem azt dobogja, engedj a jónak.
Új szerelem indul, nekem ez így jó,
érzelmes vak vagyok, nem hat okos szó.










VÁGYAK


Vágyam a végtelen szerelem és a szabadság,
elérni nem tudom, gondolatban mégis hat rám.
Csókokat lehelni mámoros ajkadra néha,
elmenni messzire, kettesben maradni még ma.

Álmaim tengerén hajózni, a szelek szárnyán,
dobogó szívedre hajolni, hullámok hátán.


Kettesben állni a parton, és nézni az égre,
örülni mindennek, s csak veled lenni végre.

Ennyi a vágyam, és nem kérek mást soha többé,
szabadság, szerelem: végtelen legyen örökké.










VERS EGY BARÁTHOZ


Amikor az élet meggyötör,
gond és bánat sokszor összetör,
szomorúság ül az arcodon,
fojtogat a sírás már nagyon...
Ne feledd, én itt vagyok neked,
együtt sírok, s nevetek veled!

Amikor már nem bírod tovább,
olyankor kell egy igaz barát.
Mondd el, ami fáj és megsebez,
dobd le magadról a terheket.
Ne feledd, én itt vagyok neked,
együtt sírok, s nevetek veled!

Amikor a kedved oly vidám,
örömöddel mindig hatsz reám.
Lelked boldog béke járja át,
legyen nyugodt minden éjszakád.
Ne feledd, én itt vagyok neked,
együtt sírok, s nevetek veled!

Itt leszek, mint csendes lelki társ,
szeretném azt adni, amit vársz.
Akkor leszek boldog majd nagyon,
mikor mosolyt látok arcodon.
Ne feledd, én itt vagyok neked,
együtt sírok, s nevetek veled!







VÉGSŐ BÚCSÚ


Fájó szívvel gondolok reád,
nem ismertem jobb édesanyát.
Jóra, szépre megtanítottál,
ha elbuktam, felállítottál.

Becsülettel élted életed,
és ez is lett a te végzeted,
családodnak adtad mindened,
feláldozva beteg szívedet.

Állok a ravatal közepén,
Jó Istenhez imádkozom én,
hallgassa meg az én szavamat,
adja vissza édesanyámat.

Elmondok, ha kell, ezer imát,
gyógyítsa meg bús szívem baját.
Gyötrő kínom tombol idebent,
anyukám, te hallod odafent.

Mondd meg, mért nem maradtál velem?
Nem vagy itt, hogy letöröld szemem.
Kérlek, nyújtsd ki felém kezedet,
ne rejtsd el előlem lelkedet!

Elhagyott minket egy jó ember,
aki telve volt szeretettel.
Példát mutatott a világnak,
főoszlopa volt a családnak.

Odahajlok koporsód fölé,
könnytől úszik már a szemfödél.
Utoljára sírom el neked:
mennyire hiányzik életed.

Panaszkodni nem fogok soha,
pedig sorsom elég mostoha.
Annyit mondok halkan teneked,
boldog volt az élet teveled.

Fájó szívvel búcsút intek én,
hálával tartozom mindenért.
Elköszön az egész családod,
zokognak érted a barátok.

Néha, néha tekints le reám,
hadd érezzelek, édesanyám.
És ha rosszra fordul életem,
szeretném ha itt lennél velem.

Hogy mi lesz ezután, nem tudom,
szívem mélyén őrizni fogom.
Jóságát sohasem feledjük,
örökkön örökké szeretjük.







VÍGASZTALÓ


Csendes vagy kedves, nyújtsd felém kezed,
mondd el mi bánt, hátha segíthetek.
Könnyes szemed, szívem elszorítja,
boldog napunkat felhő borítja.

Mindent mi fáj, kérlek önts ki nekem,
légy őszinte, úgy ahogy én teszem.
Bármi is az, minden megoldható,
test és a lélek is gyógyítható.

Ölelj át kedves és sírd ki magad,
könnyeid előttem sose tagadd.
Jól tudom én is mi a fájdalom,
de rád nézve elmúlik a bánatom.

Látom már két szemed újra nevet,
így édes, ez az kit szívem szeret.
Jöjj ölelj gyorsan és szeress nagyon,
légy velem boldog, csak ezt akarom.












 
 
0 komment , kategória:  Poller Ildikó  
Jakos Kata
  2019-07-10 21:00:30, szerda
 
 







JAKOS KATA


Már 15 éves kora óta ír verseket és novellákat. A kilencvenes évek elején jelentek meg írásai az klf. kiadványokban, illetve 1995-ben az AKISZ által kiadott antológiában (az antológia címe: "A magunk keservén"). A 90.es évek elején a Rádió 11-ben dolgozott művészeti rovatvezetőként, az irodalom iránti rajongása azonban máig sem apadt, sőt, egyre intenzívebbé vált. 2009 márciusában jelent meg Holdtükör című verseskötete.


Link



A lélekből költészet, a költészetből kiállítás

Link



Holdtükör

Link








ADÓSOM VAGY


Adósom vagy a szerelemmel
Mert ha megyek az utcán
Rám köszönnek az autók
Mintha minden volán mögött
Te ülnél.
Adósom vagy, de nem szoktam
Kérni
Megalázónak tartom, s nem szeretem
Ha valaki koldul.
S most mégis ezt teszem.
Ki érti
Ezt?
Adósom vagy a szerelemmel
Az öleléssel a csókkal
A szeretni akarással
Mert nekem semmi nem elég.
Milyen furcsa...
Mintha minden volán mögött
Te ülnél. Adósom vagy.
Gázolj el!







AJTÓ


Lépj be az ajtón,
Legyen merszed!
Lépj ki az ajtón,
Ha van merszed.

Nyitva az út,
A tér határtalan:
Az ajtón ki,
Az ajtón be.
Akárhogyan.

Lépj ki az ajtón,
Ha van merszed.
Lépj be az ajtón,
Legyen merszed!







ALUDNÉK


Sötét van és hideg,
a reggel olyan rideg.
Hol vagy tavasz,
kisded nyárelő,
csiklandós szél,
friss záporeső,
mosolygós nap,
zöld illatú reggel?
Küldj aludni hideg, s
ha jó idő lesz, kelts fel!







AMETISZT


Kristályosan tiszta
szívemben
fényes harmatcseppel
szememben
keserédes-álmosan
sötétben világosan:
Ragyogni akarok!







ANGYAL


Önmagunkba nézni
Szeretni és kérni
Tárt karokkal várni
Össze-vissza járni
Nézni fent a Mennyet
Letörölni könnyet
Ébredező hajnal:
Nyugodt, derűs Angyal.







ÁPRILISI TRÉFA?

A fájdalom pánik,
mely rám tör hirtelen,
nem tudom, honnan,
de élesen ott terem,

s már csak maró éhség
mi késő este vár
a kórházi ágyon
fekve, az álom homály.

Éjszaka fázom
a paplanhuzat alatt,
az infúzióból már csak
egy kevés maradt...

A szomjúság belemar
a torkomba, s megfojt,
még egy csöpp infúzió
- ez már gyorsan lefolyt.

Az ágy gurul, suhan alattam
s reszketek, fázom, félek,
amint hirtelen a műtőbe érek -
magam, egymagam maradtam.

A műtőben a lámpák
mosolyognak, imbolyognak,
amint forog minden,
kedvesen körbefognak...

Ébredéskor: jól van?
Beszélnék - nem sikerül,
akkor érzem, torkomból
a cső, épphogy kikerül...

Vége. Egy részemet
kivágták belőlem.
Megszűnt a fájdalom.
Gyengén, de erősen

Talpra álltam.







ÁLOM


Hol kettéhasad az ég,
Átsuhan a képzelet.
Átélem az álmot
Veled, és csak Veled.
Cseppfolyós időben
Úszik a gondolat.
Lehunyt szemhéjam
Alatt a Napfény
Örökké
Itt marad.







ÁTSZÁLLÁS


Átszállunk, megállunk,
felszállunk, leszállunk,
fellépünk, kinézünk,
kilépünk, betérünk.

Elférünk? Felférünk?
Lenézünk, elnézünk,
feszengünk, esengünk,
ellépünk, sietünk...

Felmegyünk, sétálunk,
lemegyünk, beszállunk,
indítunk, megállunk,
parkolunk, kiszállunk.

Ölelünk, örülünk,
szeretünk, nevetünk,
álmodunk, felkelünk,
indulunk. Sietünk.

Átszállunk. Elkésünk?







BIZALOM


Szeretnék hinni, valóban,
Szeretném tudni, hogy hol van...
Szeretnék hinni a mában,
Ellenségben és Barátban.

Szeretném, hogy lásd: igaz a
szándék, mint egy ajándék...
Ha szóra bírnám a szótlant,
Messze űzném a valótlant.

Szeretnék bízni a mában:
Ellenségben és Barátban.







BIZTOS PONT


Gyökeret eresztek
mint egy nagy fa
a holnap ráül
a koronámra
madarak dalolnak
ágkezemen
biztos pont vagyok
életedben
nyugalmat adok
ha hiszel bennem
esőtől megtisztul
zöldellő lelkem
mégis néha csak
magányra vágyom
este az erdő
valóra váltja álmom.







EGYMÁSHOZ TARTOZUNK


Egymáshoz tartozunk.
az ég szétvált
S két részre szakadt.
A nap előbújt
S csöndben sírva fakadt.
De mi egymáshoz tartozunk.







ELSZÖKÖTT IDŐ

egy halvány mosoly
egy elfojtott szó
egy visszaidézett hang
egy képzelt mozdulat
egy elrepült pillanat
egy megálmodott álom
egy elszállt esztendő
egy búcsúszó.

Az elszökött idő.










EMPÁTIA


Amikor álmosan bolyongsz,
fejedben kavargó
gondolat-iramokkal ,
s keserű szívedből kicsordul
a megértés folyama -
csak saját önnön létezésed
folyamát nem vagy képes
megérteni,
a bután álcázott kósza
emlékek forgatagában
lassan eltévedsz.
A múlt legyen a szorongásé.
Te pihenj! Ne marcangold magad!







ÉBREDÉS


Vállon vereget a reggel
csiklandozza arcom a fény,
a fáradtság küzd ezzel
és az álom - mely aludni tér.
Tejes tea illatú a levegő
ezernyi gondolat verdes
s csapong a hajnalban - mely
a szívemnek cseppet sem kedves.
Rohamléptekkel haladok,
s mire az Erzsébet térre érek
megöntöz egy locsolóautó -
s én azonnal magamhoz térek.







ÉLETEM KÖNYVE


Életem könyvéből
egy lapot kitéptem,
Majd egy másikat (s így tovább),
Mikor szembenéztem.

Rossz lapok, csúf betűk
Tarkították könyvem,
Mikor újraolvastam
Csak úgy folyt a könnyem...

Halovány borító,
Bíborpiros lapok,
Életem hőfokán
Születnek a dalok.

Telerajzolt könyvem,
Megtépázott lapok,
Ráfirkantott szavak:
Színes adok-kapok.







FELADAT


Az élet egy feladat
Az ember néha elakad
Ne hibáztasd magadat

Megesik, hogy hibázunk
Néhány kaput bezárunk
Néhanap meg ráfázunk

Napjainkat variáljuk
Önmagunkat kicsináljuk
Életünket kipipáljuk







FELKELTEM


Felkeltem az
Emléket
Ne aludjon
S Te se
Mert neked
Szól a
Mese
Ha unod
Csak szólj
Nyugodtan
S aludj el
Halkan
Az emléket
Viszont
Felkeltem
S nem hagyom
Tovább aludni
Mert
Értelmetlen
Lenne úgyis
Előbb-utóbb
Dübörögne a
Szívemben
És engem
Nem hagyna
Aludni.






GYÁSZ


Lángok marcangolják
Miasszonyunkat,
Jézus szemébe
Könnyek gyűlnek.

(A lángoló Notre-Dame Katedrális emlékére. 2019. április 15.)







HOLDTÜKÖR


Képek, arcok, szemek, kezek
Színek, szavak, lángok, tüzek
Szívek, lelkek, napok, fények
Naptükörbe belenézek...
Nehéz, hosszú lélegzések
Bizonytalan képzelgések
Sötét éjben kényszerképzet
Holdtükörbe belenézek...







HIT


Nem tudok figyelni
dekoncentrált vagyok
más világban járok
így múlnak a napok
szétszórt életemben
csak a hitem szilárd
hiszem, minden rendben
s meggyógyul a Világ.
Rendbe jön majd minden
bizton állíthatom,
ezt nem csak hitemmel,
a szívemmel is tudom.







IZLAND


hófödte lankák
és kristálytiszta lég
zubogó forrás
s a forró katlan ég
a föld belsejében
tombol a gejzír
fátyolként hullik
alá a víz
a szakadék
torkába,
sirály sír,
s a parton
ott a vikingek
bárkája
míg a
gleccser büszkén
jégkoronáját hordja
távolban ott egy
báránycsorda
fekete a fehérek közt
- akárcsak én - s
feldereng a zúgó szélben
a sejtelmes sarki-fény









KITÁROM AZ AJTÓT


Szélesre tárom
Szívem
De nem tudom
Kinek
Mert fájdalom az
Van benne
Bőven.
Minek?
Nem kell
Se Neked
Se Másnak
Csak a Világnak
Amely már
Rávetette magát
Mint húsra a
Keselyű.

Kitárom az ajtót.
Gyere be
S légy boldog.
Legalább Te...







KUSZASÁG


A poros kuszaságban
szanaszéjjel hevernek
léted töredékei
lábbal tiporva a
káoszban elhullajtott
emlékeid
fejfájós reggelbe
kapaszkodik a csend
biztosan nem tudod,
keresed a jelent:
mikor lesz újra rend?







MAGÁNY


Ugye néha vágysz a
Magányra
És méla undorral
Gondolsz a
Világra
Mely csupa szenny és rossz
És eleged van, mert
Gonosz
Az Élet, amelyre gondolsz
Olyankor más
Kicserélődik az egész
Világ
Hiszen akkor csak Te vagy
Egy átlátszó burában
Amelyet te vonsz magad köré
Levegőből
Gondolatból és
Szomorúságból.
És idegesít minden szó
Mely kintről jön
S visszahullik oda
Ahonnan
Feldobták
Mint valami kő
Amelyet sziklára
Hajítanak
Olyan felesleges
Mert akkor csak
Te vagy magad
S nincs szükséged
Senkire.
Még arra sem
Aki szeret.










MÁJUSI HAJNAL


Szürke a napfény, álmos az ég,
Súgnak a fák és hallgat a fű,
Sírna a felhő, néma a lég,
Hajnali csend nekem így gyönyörű.

Ébred a nappal, moccan a lég,
Zizzen a zöldszín ágtakaró,
Szürke madárka dallama zeng,
Könnyed a hangja, elragadó.

Hangos a csend, mely zúg idebent,
Sírna a felhő, rezzen a lég,
Tétova táncban sok falevél...
Zendül az ég és meghal a csend.







MEGFAGYOK


Hosszú órák és nappalok
ölelj magadhoz, mert megfagyok
tenyeremben a reggel
szememimben az este
hideg van és az órák
körémcsavarodnak.
Ölelj magadhoz, mert fázom
olyan kusza volt az álmom,
szoríts magadhoz, mert megfagyok
hosszú órák és nappalok
folytonos körforgásban élek -
az aggodalom hálójában. Félek.







MEGMÁRTÓZNÉK


Megmártóznék a nyugalomban -
a csendben, mely pihentet,
elnyújtóznék a gondtalanban -
a pillanatban, mely megnevettet.

Megmártóznék a fényben, mely
reggel beszűrődik a függönyön át,
miközben a madarak éles káoszában
meghallom végre a melódiát.

Megmártóznék a dalban, mely
akkor hallik, ha nyugalom van,
s önfeledten táncolnék az estben,
míg a hold hűs fénye homlokomra csillan.







MESE


lelkem polcán porosodik
a szándék
fényes szellőben tova
szállnék
elrepülnék messze-
messze
árnyképek között csak
lebegve
szállnék a világ összes
szegletébe
szívdobbanásom sebes
ütemére
táncolnék az eső, a szél
zenéjére,
s berepülnék egy gyönyörű
mesébe.







MINDENT MEGOLD...


Az éj sötét oldalán
Fekszik a Hold
Világít és talán
Mindent megold.

A Nap fényes oldalán
Fekszik a Fény
Felébred s megtalál
Az éj kék egén.

Fáradtan álmodom
S követ a Hold
Azt hiszem Reggelre
Mindent megold.







MI VAGY?


Te nem az életkorod vagy
és nem a bőrszíned,
te nem a testalkatod vagy
és nem a hajszíned.
Te nem egy adat vagy
és nem az igazolványképed,
te ennél sokkal több vagy,
hiába minden ellenérved.
Te vagy a melódia, amelyre
önfeledten táncolsz,
a szó, amit kiejtesz,
a dal, amelyet olykor dúdolsz,
s minden, ami megnevettet.
Te vagy az emlék - a kép
szeretteid polcán,
s te vagy az igaz mosoly
s könnycsepp
gyermekeid arcán.










NAPRA ÉJ


A könnyek palástján
áttűnik a holnap,
ködbe vész tegnapja:
elvarázsolt "Hol vagy?"
Szavak pókhálójába
gabalyodik s töpreng,
kulcsát nem találja -
kiáltása fölzeng.
Ma még itt, holnap ott
akkor sem bánja,
(néha a lelkiismeret-
furdalás is bántja,)
megfelelés-kényszer,
örök gondoskodás -
a gondok is rádobva,
mint a máglyarakás.
Szavak mögé bújik -
szereti családját...
Énekel, míg a napra
az éj rádobja kabátját.







A NAP ZENÉL


Merre úsznak a felhők
Fúj a szél,
Amott, a távolban a
Nap zenél.
Elúsztak a Hattyúk
Visszafordult a szél,
Ott, a távolban fenn, a
Nap zenél.

Mit is remél?
Ő csak zenél.
Hattyúk tollát
Fújja a szél...







NYUGALOM


Csönd van.
A telefon sem csörren,
mintha megszűnne az idő...
Semmi sem zörren,
csak a lélegzet hallik
annyira csönd van -
tenyerembe zárom,
mielőtt elillan.







ÖSSZETÖRT


Gyermeki lelked
törékeny talaján
Csöppekben hullik
alá a magány
Tenyeredben álom
ereidben élet
Szemeidben fényes
aranyszínű képek

Gyermeki lelkedben
fényes ébredés
Szavaidban szomorú,
fájó reszketés
Árnyképek között az
időtér meredek
Szívedben összetört az
átlátszó szeretet







PRÓBÁLKOZÁS


üveges tekintettel nézek a múltba
még bepróbálkozik időnként nálam,
tudom kezelni, nem jövök zavarba
csak mosolygok és megvonom a vállam.







REMÉNY


Ébredj fel, emberség, nyisd ki szemed
nézz körül, mennyi mindenre kellenél:
sokfelé a mocskos aluljárókban,
hol sokaknak ezt jelenti a FEDÉL,
hol sátrat vert a kilátástalanság
mint a Marson a súlytalanság.
Vagy a háborúkban, melyeket elvakultan
önös érdekek mozgatnak s átgázolnak
nőn, férfin, öregen, fiatalon,
Nem mondom, mint az állatok, mert ők ösztönlények,
ha éhesek, támadnak ők,(vagy ha félnek).
Kellenél a nyomortanyákon,
hol csak képzeletben van karácsony...
Ébredj emberség, nyisd ki szemed
ne haljanak meg ok nélkül emberek,
a huszonegyedik század hajnalán.
Sok helyen pislákol még a magány...
De a fények közt megbúvik a szépség,
elmúlik egyszer minden sötétség
Városokban, kis házak között
autók alatt, vastag falak mögött
megtaláljuk végre az emberséget -
Ki hajnalban majd új kezdetre ébred.













SZERETET-AJÁNDÉK


Piciny, szívek, nagy szemek
Nézik, várják az Ünnepet.
Csodálkozva, álmodozva:
Mézes illat, fahéj, alma,
Gyertya lángja, zene hangja,
Édes dallam, édes érzés ...
Ez mi lehet, az mi lehet?
Bontogatnak puha kezek.

Együtt vagyunk, emlékezünk...
Réges-rég-volt Ünnepekre,
Hajdan volt pici kezünkre:
Bontogattunk, néztünk-vártunk
Ének szárnyán együtt szálltunk.
Felnőttünk... az Emlék-varázst
Gyermekünknek átadjuk,
Üzenetét elmondjuk:

A Szeretet-ajándék nem kapható boltban...


Videó

Link








SZERETLEK


Kék homály az ég tetején
Amelyben megjelensz
Szemed mint két hegyikristály
Világít a felhőkből.
Szeretlek.
Kék homály melyben
Megjelensz
Az ég tetején
Szemed világít mint két
Hegyikristály a felhőkből.
Szeretlek.







SZÓTLAN


Nem kell beszélni
Nem kell tenni
Nem kell élni
Csak úgy lenni
Mint a Hal
A Nagy Tóban
Ugyanúgy némán
Ugyanúgy szótlan
Semmit nem várni
Semmit nem elvárni
Csak úgy lenni
Mint a Pók
A Hálóban
Mint a Hal
A Nagy Tóban

S elmúlni
Szótlan.










VISSZAVONHATATLAN


Majd ha felemészt
a lelkiismeret
a visszavonhatatlan -
és a gyűlölet
az egó és a büszkeség.
Majd ha elszámolsz,
megvénülsz és már
nem nyitja rád ajtaját
a megbocsátás.
Az éveket vissza-
görgetheted,
de a megsebzett
lelket már nem
gyógyíthatod be
sem szavaiddal,
sem tetteiddel.

Majd ha felemészt
a visszavonhatatlan.










 
 
0 komment , kategória:  Jakos Kata  
Hepp Béla versei
  2019-07-07 17:30:51, vasárnap
 
 







HEPP BÉLA VERSEI



Hepp Béla (aLéb) - (Budapest, 1961, november 28 - )


"Hiszek a versben, a szavak erejében, a megidézhető hangulatokban, érzésekben, hiszek a forma és a tartalom közös hatásában. Hiszem, hogy aki olvas, megismeri azt, akit olvas."

Hepp Béla


Link


Link

Link

Link







ADJ


Add nekem hajnali ölelésed, bármily korán van
hagyd illatod a fürdőszobában,
s a résen át, amit az éjpalást nyit,
szerelmet adj, csak egy falásnyit.

Bár mindketten tudjuk, csodák nincsenek
hálóruhád alatt a múltunk incseleg,
s a tükör szélén, nézd, felszakadt a foncsor,
képed tépett darabján, ahol nincs kor,

se jelen, se jövő, ami a múltból ottmaradt,
add nekem azt is. Örök pillanat.


Homlokomon a pihenő tenyérmeleg
feledtet általad gondot és enyészetet,

hagyd rajtam, könyörgöm, nyugtató érintésed.
Hunyt szemmel itt fekszel,végignézlek
ahogy előttem elnyúlva pihensz az ágyon.
Minden porcikádat birtokolni vágyom

harc nélkül hódítva, hogy magadtól engedd
elorzott kincsemnek kívánt tested, lelked;
hogy időtlen időkig az enyém maradj.
Ha nem kérlek, akkor is adj és csak adj.....







AKÁCVIRÁGOK


Akácvirágok ringó fürtjei
illatukba vonják lelkemet
hagyják a múltban békén fürdeni
emlékeim, hogy itt voltam veled

hogy itt jártuk a május útjait
esti séták bódult illatán
hogy öleltelek újra, újra itt,
ezer virággal úgy lehelte rám

akácsorunk a varázsos tavaszt
mint ha karunk a vágyó végtelent
vonná magába, újra ugyanazt
érzem, remélem tudni mit jelent.

Akácvirágok fénylő fürtjei
ez új tavasz, nem voltatok tanúk
emlékeim el mégsem engedi
illatotokkal átszőve az út,

mosolyotok az ajkain remeg
bőrét idézi érintésetek
a lombok között szálló sóhajok
elhozzák Őt. Most egymagam vagyok.

Akácvirágok, május kincsei,
ti áradóan szép igézetek
engedjétek szívembe rejteni
illatban ringó múlt szerelmemet.







AKKOR...


Ha néha még az álmok úgy sodornak,
ha rád feledkeznék egy régi képen,
megértem azt, ahogy velünk okoltad
hogy nem voltunk, s ha nem voltunk, miért nem.

Szemed tüzén a csillagok pokol-vad
időtlen édes kínjait kiégtem,
s ahogy a múltba hullt világom olvad,
már téged sem, már önmagam sem értem.

Megannyi csend, megannyi furcsa átok
mögött a lomha fénybe fúrt keresztek
tövébe fojtva álmaimra látok,

a messzeséged újra visszareszket,
s a nyári út felett a délibábok
színére sóhajos mosolyt eresztek.







AMIKOR FELROBBANT AZ ÉG...


Szótlannak hagysz, meztelennek,
felhőfáim messze mennek,
kékemléked visszajár a
távoltükrű víz partjára,
ott várlak egy cseppnyi csendben,
láthatatlan, érthetetlen
önmagamtól távol, messze,
kétségekben, jössz-e, lesz-e
két csepp csendből egy csepp lélek.
Elcsodállak, elreméllek,
hull az eső, cseppek hullnak,
önmagadtól eltanullak,
átitattál, véges űröm
esőtűkké összegyűröm,
csepp a cseppben. Rámhajoltam.
Magzatpóz egy cseppnyi jóban.
Szivárványom így képzelem.
Itt voltál csak,
és nem velem.







ÁZOTT SZÍVEMMEL


Árnyékod tört tócsákon gázol,
átfúj a szél, és bőrig ázol,
hitem, hogy lesz ez még jobb, lesz szebb,
ahogy jössz, kerül egyre messzebb,

közöttünk áthatolhatatlan esőszálak
nyílzápora, mint hajtott vadállat
török feléd, és nem tudom még
mi lesz, mielőtt összerogynék,
marni fogok, hogy neked is fájjon
ezer sebem - vagy csak felkínálom
ronggyá foszló, ázott sóhajom
a félve vágyott másik oldalon,

saját fájdalmam görbe tükrét
látom mindenhol, nem töröm szét,
ha akarod, lásd a lélektorzóm
ahogy őrjöng a széles korzón,
a föld alól elkárhozott eretnek
tekintetemmel téged így követlek,
minden pocsolyából én bámulok némán,
mocskos vagyok, kérlek, most ne nézz rám!

A lábam visz, te jössz. A pillanat...
szemedben apró fények játszanak,
áll az idő, és átölel a tér,
,,szia", és bújsz, s az ajkunk összeér..










A BAJVÍVÓ MAGÁNYA


Nem harcolok már, fekszem a porban
mellemen horpadt vértem verte lyuk,
azt sem tudom hogy a lovam hol van...
ki nagyúrral harcol s bukik,
e sorsra jut.

Az este balzsamos
idáig elhatol a kocsmazaj
új bajnokot avatnak régi talpnyalók;
egyik talán padlóra köp nevem kimondva
reggel dalolva vitte zászlóm -
most már talán az is szeméten.
Szajhám tudom, ma más karjába dől,
érzem párája édes illatát
és vágyom élni izzó ajkait...

Megvan a ló, amott legel
a liget mellett a sárga fűben,
okos szemével kérdőn néz fel, látod, itt vagyok...

Hogy vágta fejét a harsonaszóra,
rúgott ki, szállt, mint húrról a vessző
súlyommal mit se törődve,
szemével vitte kopjám hegyét!
Megállt, ahogy elveszett a terhe,
értetlenül, zavartan nézett
vissza fetrengő istenére

Úgy húztak félre, mint egy farönköt
sátram mögé a porond úri porából
trágyára, póri mocsokba
- Még ... - mondta az egyik
- Hagyjuk - így a társai - vége...
az Úr kettőbe tépte -
s rohantak vissza a győztest ünnepelni.

Most csend van már, csak a tivornya
hangjai jönnek még néha
át a felettem reszkető tölgykoronán.

Még egyszer, csak egyszer,
hogy értem üvöltsön a felajzott tömeg,
hogy zengjék nevem, a bajnok nevét
koszorúk, fáklyafény, villanó szemek,
még egyszer csak,
addig nem lehet, ne még...

Íze sincs már a hűs levegőnek -
felröhögnék, az Úr fellökött,
elvette nevem, elvette erőmet,
de szabad leszek ma,
páncél és test se köt.










BETŰZLEK


Szavakba zártalak, balga mágiának
írtam szirmaid, hogy másnak egy se jusson,
illatodat vettem, s most, hogy elkívánlak
nem bonthatom vissza Isten adta jussom,

megvolt, pedig megvolt minden könnyű lépted,
megvolt büszke ajkad hívó pisszenése,
s nem adhattam vissza, mikor visszakérted
ezt a lágyan ringó, álmodó zenét se,

megvolt ujjaidba font időm, öröklét,
hittem, és megírtam néhány kurta sorban,
ritmusokba vertem, elzártam; jövök még...
s szórt betűkbe túrva nem találom, hol van,

arcod... hogy hiányzik, száz idézet, dal szól
arról, hogy szemedben játszanak a fények,
most betűkbe temetve, Csipkerózsa, alszol,
s ébreszteni csókkal többé nem reméllek,

így maradsz örökké millió kis szikra
megpörkölt emléke hófehér papíron,
s én nekigyürkőzöm újra, századikra,
hogy töredékeidhez önmagam megírom.







BOLYGOK


Tudod, egyszerre hiszlek és tagadlak,
egyszer magamtól, és másszor magamnak,
és két lábbal állva egy messzi csillagon
semminek hazudlak és hittel hallgatom.

Csöndes csillag az, magányos égitest,
nem érhet többet, talán egy fémtizest;
ott lélekig sebző szilánkká törötten
jégszavak forognak gyűrűben köröttem,

s én hajtom az álmaim egyre messzebb
magam ellen, hogy már nem lesz jobb, sem szebb,
és te föl, fölfénylesz távolról, ha baj van,
s a szemem olyankor el kell hogy takarjam...







CSILLAGSZONETT


Úgy irigylem azt a kósza csillagot,
aki a végtelenből éjről éjre
fényedből ragyogni lángot lophatott.
Kacsintva gúnyos messzeségből néz le

ezer közül az egy, s ha megtaláltam,
szépen kérem, ma végre én lehessek
helyette ott, a bársony éjszakában,
hogy álmaidba csendesen belessek.

Csillag, engedd meg, kérlek, Kedvesemnek
éjjel hadd üljek én az ablakába
látni csak, akit ezüstöd átkarolt,

egy égitest ily izzón nem szerethet,
hadd nézzem Őt, míg tart az éj varázsa,
és hajnalom a fényben fel nem old.







CSÓK


Karom simogató indaként átfon,
rám feszülsz, akár a hűvös nyári tó,
elhal a künn, s a madarak az ágon...
már nem köt a konok gravitáció

orrom eltöltöd édes illatoddal
lehunyt szememmel most csak téged látlak
agyamban halkan kél csöndre csendülő dal
égő ajkaimmal keresem a szádat

és ahogy lassan összekapcsolódunk,
édes kötés, a vágyban hirtelen


millió csillag gyúl, éjtáncba fonódunk,
izzó napsárgákon, mély égi kékeken

átzuhanva s vissza a megolvadt világban
csak Te vagy és én, így szállunk mind a ketten...
nem kell a szó, most bennünk egy világ van
magunknak fájunk, forgunk elfeledten,

színek, hangok és ízek izzó tánca
sodor, repít, mindent feloldva árad
ajkainknak önfeledt románca
végtelen bűn
és végtelen bocsánat.







EGYSZERŰ VERS


Fejem fölött még néha ellebegnek
csintalan múzsák, apró kis angyalok
ilyenkor olyan boldogan teszem meg
hogy megmutassam Neked, amit adhatok.

Ha szemem behúnyom, a szóerdőbe lépek
ahol mint jó erdész otthon vagyok,
lenyűgöznek mindig virágpompás rétek,
vers-cserjék, regény-fák és apró csillagok.

Itt járni vágyom szüntelen és látni,
beszívni mind a Szellem illatát,
hallani ahogy az Élet nő, és bármi
megrezdül, hagyni futni rajtam át,

elheverni a zsenge aljnövényben,
a tökéletes apró verslábak tövén
vagy átlebegni félve, meg ne sértsem
a friss hajtást, roppant fát, akkor sem, ha vén,

kezembe fogni óvatos tenyérrel
a szerelem rózsáit, s illatukon át
átszállni egy másik világba kevés kell,
ha nyitva kínálod lelked ajtaját.

Ha haragzöld indák fonják át bokámat,
és fojtó szagukkal rontva intenek,
tudom, varázsszó erre a bocsánat,
akkor húznak le, ha szíved nincs veled.

Itt minden növény egy önálló kis élet,
önmagát kínáló, mesélő világ,
itt élek, ahol percről percre éled
új vágyhajtás, új szár, kibomló virág,

közel kell hajolnom, ha érteni vágyom,
válaszul megértőn, halkan suttogok,
minden csöpp moha és fűszál a barátom,
amiért ültettem én is itt magot.

Gyökér-szótövek, és míves fa-ragok,
ritmus-kacsok, teleírt levelek,
köztetek élek, s ha egyszer elhalok
itt bomlanék el szívesen, veletek.

Fejem fölött még néha ellebegnek
csintalan múzsák, apró kis angyalok,
tudom, te is jársz itt, csak így értheted meg
miért ez az erdő, s én miért vagyok







AZ ELVESZETTHEZ


Elkerülsz, tudom. Az éhem összemar,
hozzád feszít szerelmes némaságom,
és a büszke vágy, hogy visszajössz hamar
ág hajlatán, apró, fehér virágon,
hóba lépett, könnyed nyomokba írtan,
vagy sárban úszó tetszhalott levélen...
Csodáid, - álmaim - tán mégse bírtam,
s kényszerít a tél önmagam felélnem.
Üres vagyok. Hogy várhatnálak szebben,
mint úgy, hogy újra megtanítasz lenni,
fényes időket élni képzeletben,
újra szállni... most felzabál a semmi,
s csak rettegem hiányod, messzeséged.
Csókodra vágyom újra, bárhogy éget.







ENGEDJ


Te sosem fakuló lányalak...
itt álltam száz évet, vártalak,
mosolyba fűztem, szelíd szavakba
a bennem borongó felhőjátékot
és láttam a tested,
de nem hoztad árnyékod.

A vér a szívből az agyba fut
megvíva száz kis háborút,
a dobbanások már mást muzsikálnak
ahogy a percek elhalnak csendben
én állok már csak,
egymagam lettem.



Látod? Mosolygok... Távolod
felelősségét is rám tolod,
szerettem volna az egész világot,
egyszer majd megérted,
úgy kellett volna egy
egy mákszemnyi ígéret.

A hétköznap zaja körbevesz,
eljön a nap mint nap ugyanez,
sem ritmus, sem dallam már nem sodor
a felhők közé, s a mélybe le...
ölel a csend nyugodt éjjele...

a józan ész
nem jó zenész.








ELTELT


Az ágyam hol forró, hol hideg,
moccanó árnyakat rejtenek
a sötét sarkok, és a paplan
húsz kiló, és megfoghatatlan,
rám tekerve huzatpalástom
forgok, mint a grillcsirke nyárson,
a párnám gombócba gyűrve tör...
jól bezabáltam, én ökör.

Hanyatt fordulok, oldalt, hason,
a függönymintákat olvasom,
az óra is össze-vissza ver:
tikk-takk, ezt elszúrtad, kishaver,
szemhéjam mögé színes titkot
villannak gúnyos fények, itt, ott
mennyi buborék, pörge kör...
jól bezabáltam, én ökör.

Morog a gyomrom, nem csodálom,
persze hogy nem jön így az álom,
zsírfoltot gyűrűző kocsonyák
zavarnak halászlé pocsolyát,
s játszik hányódó tengerészt a
mákos és diós bejgli-tészta,
odabent keményen dúl a pör...
jól bezabáltam, én ökör.

Mindjárt két óra... és nem lazul.
Pocsék nap jön kialvatlanul,
jó lecke lesz, hogy mást ne irtsak
holnap egész nap, egy kefirt csak.
Mohóságomért tudom, lenéztek,
most csöndben fekszem és emésztek,
megérdemeltem, hogy meggyötör...
jól bezabáltam, én ökör.








EZÜSTFEHÉREN


Én hóembert álmodtam, csillámos ágakat
mesébe csendesült fehérre szórt terekkel,
s ha leplük feslik itt-ott, varázsa átszakad,
én összefoltozom, akkor sem ébredek fel,
mert árkot simít a csend, pihét pihére rak
a szürke terhű ég, s a kandi csillagoktól
föl- fölszikráznak újra fénybe hűlt falak
ahogy az ég alá simulva száz harang szól,

...és persze kell fenyő, a díszek hinta álma,
és összebújni is, akár a gyertyalángok,
és kell egy lassú pléd, egy csücske-foszlott párna,
és finom kanócfüst, ha a láng elparázslott...
no majd idén talán fehér karácsonyunk lesz,
mint gyerekkoromban; halk nyomokra roppanó
esti sétákban majd ezüst hátára felvesz,
s egy szebb világba röptet a könnyű szárnyú hó.

Bennem a tél mindig az ünnepek kegyelme,
mintha akkor énrám a Jóisten figyelne.







AZ ÉN AZ ÉN SZERELMEM


Az én szerelmem egy bolond szerelme,
a fél arcomra hófehért meszelne,
a fél arcomra ébenfeketét.
Eljátssza az Isten szerepét.

Az én szerelmem nyers husokra vágyik,
árnyakban kúszik el velem az ágyig,
egy pillanat elég, és elragad,
az éhe gyilkos, néma éji vad...

Az én szerelmem tengerekre ébred,
és kékre festi mind a messzeséget,
mert új egekre törni hajtja már
a bennem álmodó viharmadár.

Az én szerelmem szál virág szeméten,
a színét sem, az illatát sem értem,
s a sorsa bárhogy új meg új halál,
ezer alakban újra eltalál

az én szerelmem,
egy bolond szerelme;
és bennem mintha most is énekelne
egy féktelen mesékből ellopott
kegyetlen-édes nyári dallamot.







ÉRINTETLEN


Tehozzád úgy értem, mint a csendhez,
hittel, hogy minden, minden itt van
ahogy kitöltesz, könnybe reszketsz
ébren is vágyott álmaimban,

tehozzád úgy értem, mintha félnék,
hogy elfoszlik, amit szerettem.
Így kell maradjon, hogy lássam, él még
cikázó szikra kis jelekben,

tehozzád úgy értem, ahogy a szélhez,
hogy ujjaim közt érezzem álmom
rájuk fonódni, s ha semmivé lesz
könnyű legyen majd megtalálnom.

Tehozzád úgy értem, mint a tűzhöz.
forróságod, elhittem, éltet,
s most minden pernyében vágyam üldöz
újra égni elmúlt meséket...

tehozzád úgy értem, Érintetlen,
hogy észre sem vetted álmodásom.
Szerettem volna, és mégse tettem.
Talán egy másik állomáson...







FALSHANG


Átizzadt, gyűrött a vánkosom,
rémálmok gyötörnek reggelig;
kert alatt háromszáz fánk oson,
a kóbor zserbókat elverik,

porcukrot puffognak jártukban,
űzik a tepsiből kitépett,
lekvárok gőzétől kábultan
szédelgő buktákat, pitéket,

és akár megannyi kisgyerek,
maszatos arcukon félelem,
gurulnak rettegő islerek,
(de jó, hogy ezt is csak képzelem),

s nincs vége, kegyetlen zord a tor,
vonagló bejglikkel reszketek,
beterít morzsa és tortapor,
szánom a széttört kis kekszeket,

lisztek és élesztők bujkálnak,
a tojás héjában megzápult,
nem örül ennek az új bálnak
pékpolc és csillogó cukrászpult,

fánkterror: kényszeres hajtóik
járnak a megkopott fák alatt,
ilyenkor ajtótól ajtóig
- farsang van! - száz meg száz fánk szalad.







FÉNYES SÍNEK


Nem volt a csendnek tisztasága,
a sárban fuldokló éjszaka
fényujjával szemedbe mászott:
miért nem indulsz, menj haza!
Tántorgó lépted nem látja senki,
kezed zsibbad, és jéghideg,
lüktető szíved nem hallja más, csak
az elfutó, fényes hév-sínek.

Otthon. A szó üszökké égett,
megvakult tévé és gyertyafüst,
üres a kamra, s vacsorádul
tenyered van csak, hogy összeüsd,
feküdni vackot vetett az asszony
pokrócból, mocskos, de jó meleg...
nem visz a láb, és fallá merednek
az elfutó, fényes hév-sínek.

Reggel úgy volt, dolgozni indulsz,
a szomszéd talált egy jó melót,
kéz kell, mondta, szerszámot adnak,
de útközben három kocsma volt,
és hánytál a sarkon. Elzavartak.
Üvölt csak mind, és nem érti meg,
hogy nincs jövőd. csak múltadba visznek
az elfutó, fényes hév-sínek.

Hát ennyi volt. Árnyak ugrálnak
a rozsdaszín talpfa-grádicson,
két fémszalag között a csendnek
feszül a csalfa oltalom,
itt béke van és a végtelenben
ölelkező fény megremeg.
Morog a vas, altatót dúdolnak
az elfutó, fényes hév-sínek.







FOSZTÓKÉPZŐ


Szerethetetlen szürke tél feszít,
lenyom, milyen mogorva, fénytelen,
álmot se rejt, színes tüzet se szít,
az értelem semmit sem ér velem,

és csönd kopog, olvadt románc a tél,
híg sárnyomokba lépett félszavak,
volt hó, hideg... még visszakellenél,
s én lassú, rongy ködökbe oldalak,

és kergetem magamban szétesett
körökbe törten egyre, legbelül,
álmokba vágyva szépet, édeset,
önmagam így, szerethetetlenül.







FUSS, KOBZOS!


Ezüst hajó hozta az új Királyt.
A kínnak vége! ujjongott a nép,
ezer dobos a hírrel körbejárt
kiáltani az új Felség hitét,
és folyt a tánc, mulatság öntudatlan...
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Száz szózatot vitt szereszét a szél,
hogy Kánaán jön el és jobb jelen,
a nagyvilág is majd arról beszél,
hogy lett ezerszer szebb itt hirtelen,
és folyt a tánc vak hittel, öntudatlan...
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Új zászló lengett fenn a vár fokán,
szemét, mi volt, most új törvényeket!
Ki nem ropja, hadd lógjon! Fenn a fán!
nincs más határunk, csak a képzelet,
és folyt a tánc dobogva, öntudatlan,
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Szekér jött zenés-szalagdíszesen,
a Felség szólt, kell egy kis áldozat,
hogy szép jövőnk elérhető legyen,
a pénzed kell, s hagyom a házadat...
Lassult a tánc, még mindig öntudatlan,
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Üres kamrákban port szitál a csend,
a síp a dob régen elhallgatott,
bújik a szó. retteg, hogy mit jelent,
kinél bókolnak sokszínű gazdagok,
a régi tánc folyik még öntudatlan,
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.

Alám a fagy, hátamba húr hasít,
fölöttem tizenkét vak csillag forog,
a szél szemembe könnyet hogyha csíp,
alig látom, hogy a tegnap-táncosok
maguk elé meredve, kábulatban
már látják őt. Tudtam, nem én mutattam.







HA ELMEGYEK


Ha elmegyek, csak egy arcot viszek magammal,
a Tiéd, ahogy csöndes lángra gyújt a hajnal,
kedves orrod, ajkad, szelíd mosolyú szemed,
ezt viszem magammal, ha egyszer majd elmegyek.

Ha elmegyek, csak egy hangot viszek magammal,
ahogy nevetsz, és mesélsz, és a dúdolós dal,
és abban öröm, bánat, mind-mind benne lesznek,
ezt viszem magammal, s benne lesz minden kezdet.

Ha elmegyek, egy érintés jön majd énvelem,
abban benne lesz a tiszta, hűvös végtelen
minden mély bársonya, puhán simító ujjad;
hogyha fázom, pille-érintésedbe bújjak.

Ha elmegyek, a számban csak egy örök íz lesz
legyőzve minden mást, a sóhajom, hogy ízlesz,
újra él a gondolatra most is nyelvemen;
ha elmegyek, ajkad íze ott lesz majd nekem.

Ha elmegyek, magammal viszek egy illatot,
a bőröd, s hajad, ahogy a sátra rám hajolt,
parfümöd, tested... ős-álmom ez az egyveleg.
Ezt elviszem magammal, ha egyszer elmegyek.

Ha elmegyek, semmi mást, csak Téged vinnélek,
lelked lelkembe oltva nincs fájó ítélet,
sötét se rettent, sem léten túli képzetek.
Csak Te leszel velem, ha egyszer majd elmegyek.







HALKULÓ


Kedves, az ajtót halkan csukd be
magad után, ha kérhetem,
kattanjon zár a fáradt csöndre,
feszültség, örlő félelem,
üljenek el,
akár a jel
amit felszív a végtelen.

Ahogy a lépted távolt koppan
felfénylenek emlékeim,
keramit, sárga fényben ott van
egy térdarabban, szélein
kerék zörög,
a dal örök
akár a kő, s a sárga szín,

lépcsők, korlátok, ringó léptek,
csészék, szavak, és tejhabok,
platánlevélben napfény, lélek,
ahogy ránézek felragyog,
itt vannak mind
emlékeink
hallgatnak. Belül hallgatok.

Hideg lett, látod, hosszú a tél,
kihunyó szikra, hűlt parázs
dermeszt mosolyba, tavaszt mesél,
hazug tavaszt egy dobbanás...
Nem fér velem
az értelem.
Csak szívem van. És semmi más.







HÁNYSZOR ÁLMODTAM


Hányszor álmodtam hajadba fonni csendet
és hányszor szemedbe szikra csillagot,
öles magányom de sokszor teremtett
hazug igéket; akard, és megkapod,

hányszor remegtem bőrödre rálehelni
magamba fojtott világnyi vágyamat,
hányszor sikoltott rám a puszta semmi
hazug igéket; lehet, de nem szabad,

és hányszor, Istenem, hányszor tétováztam
szavakba szőni, hogy mi is vagy nekem,


s hányszor kavart agyamba büszke lázban
hazug igéket öröm és félelem,

és hányszor megbántam elborult magamban
ridegségem, s hogy bent a tűz hogy éget...
pocsékba ment idők, csak én maradtam
mentségül hozva szép, hazug igéket,

s Te mégis itt vagy, még én is itt vagyok
áldva és verve önző képzetekkel,
elmondhatnám, de most is hallgatok;
"hányszor" újra e kurta szó remeg fel...







HÉTFŐBŰN


Órák. Öt negyvennyolc.
Svéd szekrény, lengyel polc,
kíntornám éjfészkét
hajnalfák tépték szét,

kelnem kell. Szétesnék,
hűlt álmok, szép esték
ringatnak - fáj itt-ott -
testetlen kis titkot.

Kellesz most. Ajkadról
ártatlan hajnal szól,
szépen szőtt, el nem hitt,
játszd el, hogy jó lesz itt.

Hat harminc. Indulnál,
elnyíló ajtónál
víz forr meg, kávé fő...
zár kattan. Már késő.







HIDEG LETT...


Hideg lett, látod, hosszú a tél,
kihunyó szikra, hűlt parázs
dermeszt mosolyba, tavaszt mesél,
hazug tavaszt egy dobbanás...
Nem fér velem
az értelem.
Csak szívem van. És semmi más.







HOL VOLT...


Jöttöd varázslat.
Izzó parázs vagy,
vers vagy, meg ének,
rózsás regények,
csillagvirágon
hószín világom,
szirmok erében
játszó reményem,
illó tavasznak
titkos barackmag,
színes napernyő,
égről a felhő,
ősszel szelekbe
szédült falepke...

törtszín avarban
csendes-zavartan
tipródsz, meséled,
más lett az élet,
szép volt, elég lett,
indulsz. Szaladj csak,
bájos barackmag.
Mától harang szól
minden tavaszból,
s verssé emelsz fel,
hol volt... ezerszer...







HOZZ EGY DALT


Egy dalt hozz el nekem. Éppen olyan legyen,
ahogy vad moraj kél a távoli hegyen,
és tisztán, valómban legbelül dörögjön,
mint mikor az utcán az a Nagy Örök jön,

egy dalt, ami úgy kap lágyan karba engem
hogy minden gondomat azonnal feledjem,
röptessen szalagos, színes, széles hátán
tavaszi szelekben szálló papírsárkány,

egy dalt, ami távoli, vad vizekre csalhat,
ne találjak benne békét, sem nyugalmat,
hullámai fojtsák háborgó lelkemet
míg tiszta kék mélye magába nem temet,

dalt, amitől bennem kinyílnak a rónák
végtelenjei, s hogy egyetlen lakóját
megkérdezhessem: Te, sosem hallott pásztor,
milyen édes-búsan fájó nótát játszol...

Egy dalt hozz, amiben felolvad az este,
hogy ős-önmagamban halkan térdre esve
elhiggyem, hogy ott, fenn, az a tiszta mélykék
a jövőt jelenti, nem a lélek végét,

egy dalt hozz el nekem, csepp tündérek csendjét,
hogy büszke szívembe újra visszacsenjék
az egyetlen választ ezen a kék bolygón,
csak egy dalt hozz... és a Te hangodon szóljon.







IMÁDSÁG HÁBORÚ ELŐTT
A verset Ady Endre: Imádság háború után verse ihlette bennem.


Uram, háborúba megyek én,
keményítsd kővé lelkem,
ne hagyd, hogy pöröljek magammal,
ne hagyj kétségre kelnem.

Nézd: lobos vérem egyre tódul,
s félek, nem jövök vissza.
Úgy engedj el, hogy hinni tudjam,
föld ezt a vért nem issza.

Eltettem minden képet Rólad
amit kegyed teremtett,
hogy megmaradjon, megmaradjak
örök időkre Benned,

s nézd Uram, a lábaimban
messze tájak feszülnek,
fájdalma minden katonának,
akit majd anya szül meg,

harcolok majd, és árkot ások,
Téged hívlak a bajban,
ölelést, csókot elfelejtek.
Uram, remeg az ajkam.

Uram, ha harcra szánt a sorsom,
ne kérdezd, küzdenék-e.
Békíts ki Magaddal, s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.


Ide teszem a költőóriás versét...

Ady Endre: IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN


Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szivem
S nincs ami nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szivemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látni valójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam,
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.







ÍROM, HÁNY IS?


Harminc éve nem hányod a rímet,
ma is siratnak a lányok, a hímek,
bőg ólon és fészeren át
marhalevélbe sírt szerenád,
a nemzetnek hangyát és tücsköt adtál,
bolhát, amely már nem kokettál,
általad lett teknős és fóka móka,
Aesopusnak érted fordított hátat a holló és a róka,
és örökké hálás, hogy lett végre neve
a monoton ügető teve.

Ott gyűlik ma össze nálad
valamennyi megírt állat,
itt vannak a borzok, nercek,
(a szú valahol máshol perceg),
búsan totyog egy pár kacsaláb.
Persze eljött a Mézga család,
még tisztán a lőporszagtól
Flinstonék a kőkorszakból,
és nem zokogva, bár volna mér'
jön Ludas Matyi és Hófehér,
ki bölcsességet tudott sokszor
átadni, jön Bubó doktor,
hogy kötött bábuk is felkeressék,
javíthatatlan Mekk Elekség,
s már harminc éve Pesten itt él,
eljöttek ők is,
mert Te vittél
Madáchnak
Macskákat...

Mennyi dal, vers, és konferansz.
Harminc év. Lám, hogy elrohansz,
mégis előttem itt szalad
száz lényed, mint egy filmszalag,
rímeid, sok bölcs mondatod
múltból, jelenből holnapot
formált, és látod, meg sem értem,
ki pihen ott kinn, Farkasréten.
Most mint ki verstanból levitézlett,
saját szavaddal megidézlek:
"Rég elhunyt, de ma is élő
Romhányi,
a Nagy Mesélő..."







KEZEDBŐL ETTEM


Kezedből ettem
Kezedből ettem, s te enni adtál,
hitet kerestem ajkadon,
fénynek láttalak, te éj maradtál,
sötétbe bújó hajnalom.

Csak álmok voltak, parázsos álmok.
Még néha fáj, hogy nem vagy itt,
az esti csendből csodára várok,
s a hajnal halni megtanít.

Kezedből ettem, s te mérget adtál,
édesen gyilkos mérgeket,
én haldokoltam, te nem maradtál,
annyit se mondtál: ég veled,

s csak csönd maradt itt. Az egykor büszke
álmok varázsa átkarolt,
én hagytam, hulljon ezernyi üszke.
Talán a legszebb Semmi volt.

Kezedből ettem... míg ring a távol,
s üzennek apró sejtjelek,
emlékek csöndes, fáradt zugából
párnám csücskébe rejtelek.







KEZDETTŐL FOGVA TUDTAM...


Kezdettől fogva tudtam, eljössz értem.
Terád várt bennem minden pillanat,
s míg ablakomból a szürke utat néztem,
fölöttem pár száz év elszaladt.

Álmaimban az évezredes távol,
tér, idő gyötört meg minden éjjelen.
Oly szívesen lettem volna bárhol,
csak ne itt, és TE legyél énvelem.

Hosszú évekig minden vágyképemben
elillant előlem kívánt alakod,
és bár belsőm tudta, mindig itt élsz bennem,
agyam, szívem minden zugát te lakod,

mégsem láthattam áhított arcodat,
nappalaimban a vágyott éji percek
viselték minden életharcomat,
és Neked nem volt fényben eljönni merszed.

Most sem vagy itt, hiányod fájón érzem,
mellemet feszítik vágyak, tegnapok,
lebegve egyedül, csendtől üres éjben
nélküled oly kevés, semmi sem







KIHUNYÓ CSILLAG


Hagyjuk ezt Angyal. Fáradt a szárnyalásod,
határozatlanul topogsz a küszöbön,
kócos hajaddal, szemeddel minden álmot
elmondtál már nekem, én újra költözöm.

Ruhám a széken, levél az asztal sarkán,
rongyosra olvasott ponyvák a szőnyegen,
koszos pohárban a tegnap esti orkán
beszáradt bűze ül. Nem voltál itt velem.

Látod az ágyon nincsen jele az éjnek,
a kósza fénysugár szemed előtt szalad,
sehol egy lábnyom, egy csomóba gyûrt ének,
egy folt, egy csendbe fulladt boldog pillanat,

sehol egy hajszál, sem emlék, sem ígéret,
a végtelen fehér üresség rád mered.
Angyal, ha szólnál, hát most kell elítélned
múlt éjszakákba sorvadt szolgalelkemet.

Egykor hófehér, most tört ezüstnek látott
szárnyadnak szélei a földre hullanak.
Hagyjuk ezt, Angyal. Oly más a te világod.
Add vissza békés, bűnös földi múltamat.

Hajnalonta majd leslek fenn az égen,
hogy szárnyalsz ott...
és fájni fog, hogy én nem...







KI NYÚJT KEZET?


Lyukas zsebemre ráfagyott a csend,
nem csendül fém, és nem zizeg papír,
a zseb és én tudjuk már, mit jelent
annak, aki ma gondol, verset ír
az űr, a koszlott, jéghideg magány,
hány óra telt el így velem de hány...
a tűnt időben hagyni egy jelet
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?

Kopott a flaszter-ugróiskola,
a krétaport megrágta már a kor,
felsejlik apró lábnyomok sora,
ahogy a létra-számsoron tipor,
mondóka szól, szökken, repül a lány,
hány óra szállt el, Istenem, de hány...
játékaidból hagyni egy jelet
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?

A park ölén, a régi fák alatt
a Hold százéves fénye megrekedt,
ezüstbe dermedt minden pillanat,
kéz a kézben barangolt kerteket
jár most bennem fénytelen hiány,
hány óra fagy szilánkokká, de hány...
hunyt szikráinkból hagyni egy jelet
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?

A héj alatt még van talán egy új
mese, amit nem mondott senki el,
olyan, amit nem kell, hogy megtanulj,
nem kérdez, és nem másol, nem felel,
nincs küzdelem, se kincs, amit kívánj,
hány óra vár, hogy felfedezd, de hány...
levetni gyűlölt maszkod, jelmezed
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?







KÖNYÖRGÉS


Majd magunkra húzzuk barna őszünk,
nem játszunk, már nem kergetőzünk,
mohás odú-sötétbe bújva össze
várjuk, jössz-e,

vergődünk, örök vigyorba dermedt
arccal könyörgünk csepp figyelmet,
marunk, amerre sejtünk kezet, lábat,
mint az állat,

világtalannak ha ránk találnál
félelmeink palánkfalánál,
ne fordulj el, segíts, hogy újra lássunk,
Messiásunk







KÖSZÖNLEK


Megénekelni százezernyi dalban
próbálta már rajongva, súgva, halkan
ezernyi szó, befonva rímbe, ritmusok alá,
de bármi vers, ha szól, mind azt vallaná:
Ünnep, ha vagy... s a tört-megvédett férfijellem
árnyad mögött küzd napra nap, és bármi ellen.

Természeted, e nagy, csodás örökség
hajadba rejti alkony lángvörössét,
vagy barna illatúan őszi gesztenyét idéz,
búzaszín, aranylón csorgó nyári méz,
vagy éji csend színű, ragyog, akár a holló...
bármit idéz bennem, nincsen hozzá hasonló,

szemedben ott a fény, az ősi csillag,
megértő, nagy világ, üzenve; hallak,
ha jössz, és tiszta vagy... magába von, és úgy ölel,
nem szánom magam többé engedni el,
nyár lehet, tavasz, vagy ősz, szikrázva száll a szán,
elcsodálkozom világod tiszta válaszán.

Az otthon hol lehet? Ahol Te ott vagy,
és érintésed bármin csepp nyomot hagy,
tiéd lesz az, örökre, visszavonhatatlanul.
A férfiszív egyet biztosan megtanul:
örök Éváim, és Te, Egyetlenbe' mind:
vagyok, mert vagy,
s jövőmből karcsú szárnyad int.







MAMIKA


De sokszor lestem, az a fürge kéz
varrótűt, cérnát, ollót mint igéz,

hallom ma is, a penge hogy harap
s szerte a sok, "ebből mi lesz?" darab

fekszik székháton, minta-asztalon.
Ha csend van belül, most is hallgatom

a Singer fényes talpa hogy tapos,
jó játék volt, az volt a villamos,

s kihúztam az orsóból a cérnát.
Mamika varr: így emlékszem én Rád,

suhan, simul a szétbomló szövet,
bújtat rejtekbe hosszú, kész övet,

fércet húz, búvó gombostűt keres,
- Ma próbanap van, menj ki, és ne less!-,

emlékszem, aznap a bérházkertben
a szabócentit százszor feltekertem...

Képek, hangok, és elszállt illatok,
de messze már, hogy végleg itt hagyott,

kezemre foly' a gyertya sárga vére,
várom ma is, hogy egyszer visszatér-e,

hogy megmutassam, lássa azt a kölköt;
sok év alatt engem is összeöltött.







MEGÍRLAK MAJD


Megírlak majd, ha meg tudom
fogalmazni a hűs szelet,
napban felizzó hajnalon
ahogy a csendes levelek
közül kacéran rám nevet,

megírlak majd, a fény mögött
ha láthatom mélységeit,
szivárványívbe öltözött
játéka többé nem vakít,
feladja izzó titkait,

megírlak majd, ha nyári éj
vásznán kacsintó csillagok
közé többé nem hív a mély,
fényükből már nem olvasok
puhán simító holnapot,

megírlak majd, ha csepp eső
útját járva az üvegen
fut, kerül, s a vonzerő
fogalmába zárt értelem
nem lesz csak száradó jelen,

megírlak majd, ha szirmokon
színt látok és matériát
megrezdülni ha átfogom,
és két kezem nem éri át
amit ölelni megtalált,

megírlak majd, a részletek
száraz sorába







MEGLAPUL


Pinokkió szerettem volna lenni,
vagy kockaforma, ártalmatlan játék,
fenyő alatt angyalnak megjelenni
kartondoboz, egy masnival, ajándék,

vagy könyvpapír. Talán fehér hajó még,
egy másolólap, nyitott szívű senki,
vagy irkalap, fotópapírra zergék...
hát... önmagam sehol sem élhetem ki.

A hírtelen október ráz a szélben
hogy rongyaim, ha látnak, elsirassák;
egykor még én is, én is égig értem

testvéreim, ti régi szép magas fák,
s most így vagyok, elűzve, ázva, térden,
egy utolsó, lecsúszott Népszabadság.







MÉG ÁLMODOK...


Még álmodok. Tavaszt, napot,
aranyló, tiszta fényeket,
s már nem tudom, hogy voltam ott,
vagy csak áltat a képzelet,

hogy emlék vagy, vagy látomás,
felsejlő jössz-e vissza kép,
s akarsz-e bennem lenni más
mint kósza dallam - bármi' szép.

Még álmodok. Igen, sokat,
és akkor ott vagy énvelem,
magányos csöndvilágomat
mindig melletted képzelem,

hallgatjuk, hogy a fény dalol,
s az ujjainkban összeér
- együtt lopjuk, az ég alól -
a tiszta lobbanásu vér,

és néha vállhoz váll remeg,
és összebújnak íriszek...
ilyenkor szörnyen ébredek;
benned - magamban sem hiszek.

Még álmodok... mint annyi más,
ez olyan ,,élni fáj" dolog,
hogy lássalak, hogy újra láss
hozzád ébredni álmodok.







MIEGYMÁSNAK


Egyszercsak ott voltál, és én csak álltam
a fényesre kopott éjszakában,
képek szakadtak bennem, illatok,
és mint az erdő, úgy súgtad, itt vagyok.

Körülvettél, mint a bársonymély sötét
a hajnalt, gyilkos álmú kedvesét,
s fölénk borult az égről valami
végtelen, ami megtanít ringani,

és emlékszem, fáztam, fájt a félelem
hogy nincs ez így, hogy én csak képzelem
a szívverésem, őrült csatazaj...
te csitítottál, hogy nincs, nincs semmi baj,

s én szorosra préselt szemhéjam alatt
szégyelltem, hogy múlik a pillanat.
Vállam fölött a csillagszekeres
égbolt alá fúlt egy "kérlek, ne keress",

aztán összeért bennem csend a csenddel.
Mint ébredőt a fény, úgy emelt fel
a kontúrokba rendezett világ,
s lassan újra testet kaptak kinn a fák.

A fák... Itt most ősz lett, barna avaron
elhullt álmaim űzöm, zavarom,
az árnyak hosszú lépte megpihen
valahol nálad. A messzi semmiben.







NAPLEVENTE


Jártam a csendes erdőket,
ködbe szaladtam, felhő lett,
völgy öle hívott, álmodjak
nyári virágot páromnak,
vízcsobogással értem le
hegyről a tóig... térdemre.

Tudtam, a várost kik lakják,
földutak álmos cikk-cakkját,
kóbor ebekkel kergettem
porkarikákat kertekben,
szürke saraktól koszlottan
fél kenyeremből osztottam,

s jaj,
elvásott már a vándorbot,
kopott ösvényen tántorgok,
erdei lények üldöznek,
szél karikása fürtöz meg;
botlik a léptem, hullik alább
múltkeresésben kéz meg a láb.

Csendes kínomban mit szóljak?
Talpamon sajgó vízhólyag,
ruhám tüskétől tépetten...
talán semmit sem értettem,
néma szívemben fáj még a
gyarlók isteni játéka.







NEM BÚCSÚZOM


Gondolj rám majd, ha kinn a téren
az alkony csorgatja őszi bíborát,
s a fény úgy folyja, mint a vérem
alá a bokrot, s körül a büszke fák
egy percre a csöndnek meghajolnak,
gondolj rám majd, ha nem lesz holnap.

Gondolj majd rám, ha épp feletted
fordulnak át a fényes csillagképek,
mosollyal biztasd, nem feledted
sosem a hangjukat, s ha értenének,
megszólíthatnád a kerge holdat,
gondolj majd rám, ha nem lesz holnap,

s majd akkor is, ha sárga lángok
táncába húz ezer varázsos emlék,
s nem kell már engem megtalálnod,
ott fordulok, ahol csak tánc a nemlét,
és kabátmeleggel körbefonlak,
gondolj majd rám, ha nem lesz holnap.

Gondolj rám majd, csak néhanapján,
láss meg fűszálban, apró zöld levélben,
nehéz a szó, miért tagadnám,
ezer csodánkat kell újra megélnem
ahogy most mondatra hamvad mondat...
gondolj rám majd, ha nem lesz holnap.







4D


Fa vagyok, görbe, össze-vissza nőtt,
ezer levélbe írva életem,
s csak bámulom a szürke végtelen
ködébe szúrva táguló időt,

s a föld vagyok, gyökér alatt a csend,
sötét erőbe oltott látomás,
hogy porba, sárba, régi hantba láss
időtlenül peregni vak jelent,

s az út vagyok a láthatár alá,
a titkaim magamba így fogom;
a szélfutotta régi álmokon
törő poéta úgy se hallaná,

s az ég vagyok föléd feszülni, kék
mezőiben hol így, hol úgy ragyog
a fény, a nyári hulló csillagok,
a holdezüsttel illanó mesék,

idő vagyok, a pillanatnyiság
átrezdülése, múlt, jövő, jelen,
s lehet, csupán magamra képzelem,
ahogy az ég, az út, a föld, a görbe fák.







OTT ÁLLSZ...


Ott állsz az úton, így idéz
belül a balga képzelet,
szivárványhídon menni kész
lidérc, és mennék én veled,

és kérőn nyújtva karjaid
szemedben még a dal csal úgy,
ahogy az álmom elrepít
mindent feledni; csak aludj.

S én álmaimba rejtem el
szívem merengő ritmusát,
szirénem halkan énekel,
s hagyom, belülről mint mos át

az út, a fény... a dal felold,
könnyű vagyok, feléd lebeg
e fáradt, szürke párafolt
eloszlani. Nem értelek...

s te egyre messzebb, messze vagy,
a kín feszíti végtelen
világaim, és cserbe' hagy
a józanság, az értelem,

kapaszkodom, te csalsz megint
vérezni, törni kart, bokát,
igézetedre bízni mind,
s nem hinni el, hogy nincs tovább...

Van úgy, hogy könnyel ébredek.
Szívembe' fáradt mélylilák
remegnek halkan: ég veled,
csaló igézet, délibáb.







SZAVAK


Szeretnék átbeszélni hosszú éjszakákat,
hallgatni csak repkedő mondatod,
nézni, hogy hangra formálod a szádat,
s hajadba túrni, hallak, itt vagyok,

szeretném, ahogy ölemben fejeddel
mesélnél új és új történetet,
szeretném, hogy egy percre se feledd el,
én hallgatlak, és itt vagyok veled,

szeretnék aztán hallgatásba bújni
hogy képpé váljon minden gondolat,
színnel teljen minden, minden új, mi
rakoncátlan szavakban szalad,

aztán majd én is hosszasan mesélek,
a múlt időkben mi történt velem,
beszélnék arról, hogy sodort az élet,
mint épült bennem fáradó jelen,

beszélnék arról, a hétköznapok csendjén
hogy vált ünneppé az, hogy létezel,
és a napjaimat élni hogy szeretném,
hogy kérdésemre lényed mit felel...

te válaszolsz ha nem is kérdezek,
egyszerre érzem minden rezdülésed
ahogy nyakamra ráfonod kezed,
és csendbe fúl egy megfogant ígéret
ahogy összebújik ajkad és az ajkam,
így, sóhajommal hagynám, hogy mesélj...

lépteid mellettem hallom gondolatban
s látom, ahogy továbbsodor az éj.







SZÁLLKA


A Nagy Virágcserépben fúj a szél.
Rögei között szösz görög,
tört hárfahúrban vers beszél,
hajtja a száraz, zöld ködöt,

csak hajtja, és nem tudja, körbe jár,
örök időkre itt ragadt,
megáll, elindul, menne már;
billeg egy morzsaszirt alatt.

A Nagy Virágcserép; Vadászmező.
Hajnali prédám itt lesem,
minden véletlen érkező
potenciális kedvesem,

táplálék, testnek és léleknek ír,
amit egy apró jel jelent
visszhangtalan sikolyba sír;
uralni kell a végtelent.

A Nagy Virágcserépben szél zörög,
mókáznak tréfás ördögök
szórt csonttá száradt szavakon,
sziszifuszi e küzdelem,
tartása-vesztett alakom
fogpiszkálókkal tűzdelem...







SZEMEMBE NÉZEK...


A nyár, a nyár megint felébreszt,
a lassú fények kínja zöld pokol,
álmokra kelni kőkemény teszt,
s ha buksz, agyad ma persze mást okol.

Ezer miért, lehetne másképp
szitál körém, kérdéseket zizeg,
megannyi nem kívánt ajándék
keres sebet; elgyűrt papírszivek,

levélbe rontott álmodások,
törölt fotók hiánya mar belém,
s bár volt halniuk ezernyi más ok,
torolni jönnek csendjük istenén.

Emlékroham. Puszta érzetek,
fájdalmak, kínok, elnémult bajok,
hol rejlik vak, sáros fészketek?
halott imátok merre, hol sajog?

én nem nyughatok meg már soha?
Segíts rajtam, szörnyeim pásztora;
hová sikerül átterelned
az elmúlt időt, száz elveszett szerelmet...










SZÉLTOLÓ


Kell egy más világ...
régi földutakba font örökre pillanat,
földbe, fába vésve szív, szerelmes balladák,
és fejembe csapva félretolt, öreg kalap,
szájsarokba zöldezüstbe hajló szarkaláb,
kell a farmerom, levágva épp a térd alatt,
szíjpapucs, nem kell hogy új, csak úgy az út porát
járni és velem viselni el az alkonyat
szürke hamvait, és kell a csöndes éjszakák
tűzszemébe ejteni sosemvolt szárnyakat,
s nézni csak, ahogy az álmokon, az égen át
kódokat kacsázva száll egy szikratávirat,
...ujjaim közé peregni nyár, a szürke-barna lösz
és a szél,
ahogy hazudni tud,
hogy egyszer visszajössz.







SZÍNENERGIA


Egy rózsa nyílt... egy közhelyes,
augusztus-arcú kis virág,
lassan bókolva fényt keres,
mögötte árokparti fák,

álmos, vérvörös szirma van,
a szárán kis tüskék hada,
ahogy megírná, épp olyan,
egy nyáridéző ballada,

s éppoly valószerűtlenül
billeg a sárga fák alatt,
ahogy sor alá sor kerül,
papírlapokra - pillanat,

s éppúgy felszakít, rám idéz
magánya, cseppnyi érzelem,
ahogy betűkre jár a kéz,
ahogy a csöndet verselem.

Hát így vagyunk. Én semmivel
bélelt szavakba költözöm,
s szirmokba zárva alszik el
a nyár egy őszi szóközön.







SZÍN-LELET


Végszavazunk, szövegedből földre peregnek az álmok.
Összezavartad az átkomat, és kecsesen belebújva
szép színeiddel elandalítottál újra, meg újra,
s én belegyúrtam a múlt anyagába színészi varázsod,
ágymeleged, meg a kétnapi pezsgőt szürke rekesszel...
és csak lógtak a sapkás pizzafutárok a csenden
míg köpenyemből a zsíros, barna dobozt kifizettem,
s mentek is, így a szobába szorult az a ,,kérlek, eressz el"...
négy fal, egy ágy, a kilincsbe akasztva a lap: Ne zavarjon!
bent te meg én, meg az áporodott, puha vágy tehetetlen
kínjai, és te csak ülsz tragikus-szerető szerepedben,
bennem a kés meg a kétség: most ide kell belehalnom?







TANÍTS MEG


Taníts meg, hogy szól messzi nyári dal,
és lepketáncba szédülő varázs,
a hajnalokba vesztett bájital,
csepp méreg az, miért is lenne más,
mákony-álom, színes szédület,
taníts meg engem élni nélküled...

Taníts meg újra látni fényeket,
kék-arany mezőkbe ringó zöld falat,
szirmok színébe festett lényeged
szemembe égett szerte-pillanat,
sorba hajtom röpke képüket,
taníts meg engem élni nélküled...

Taníts meg, szikrát hogy szór fenn az ég,
a nyári éj az űrbe hogy szakad,
s hogy nyitva várja fönn a messzeség
az álmaim, de szállni nem szabad,
díszlet, sok száz sárga fényü Led,
taníts meg engem élni nélküled...

Taníts meg, még enyém a városom,
a kert, a ház, az árokparti gaz,
az út, a híd a lassú Rákoson,
s hogy itt szakadni lesz talán igaz
kínban vágyva messzi, szép tüzet.
Taníts meg élni, lenni nélküled.







TÁNCOK AZ ÉJBEN


Varázsos táncok éjszakája volt.
Harmattá dermedt páracseppeken
lágy szél kúszott felém és átkarolt,
csillag alá bódult az értelem,
ezüstcseppekbe oldott szirmokon
játszott a fény, és hangja körbefolyt
azt súgva halkan, félni nincs okom.
Varázsos táncok éjszakája volt.

Varázsos táncok éjszakája volt,
a nyári égre rajzolt pillanat
ezer lámpása csendben rám hajolt,
mint jól feszített tiszta színdarab
egyszerre mozdult minden sejtnyi lét,
fehér mosolyba olvadón a hold
fogta ívbe világok énekét,
varázsos táncok éjszakája volt.

Varázsos táncok éjszakája volt
az őszi szélbe szórt szavak mögött,
vihart kavart a suttogó kobold,
nyárzöldből ősz-tarkába öltözött
a dombok ívét megfestő ecset,
itt-ott még bújt egy holdtenyérnyi folt,
nem láttam mást, az eső úgy esett..
varázsos táncok éjszakája volt.

Varázsos táncok éjszakája volt,
s a szélben körbe forgó pelyheket
űzve, akár a könnyű nyári port,
rajzolt a földön, és a föld felett
durva kézzel a metsző téli szél,
gőzös bögrénkből Bacchus válaszolt,
csöndben néztük, a hóvihar mesél...
varázsos táncok éjszakája volt.

S bár vége nincs, mert így forog az élet,
táncolni még, és jó soká reméled,
sóhajtsd, ha lelked majd a végtelenbe old;
varázsos táncok éjszakája volt...







TÉLI SZONETT


Nem tudlak megszeretni, téli este,
sem szikrázó hideg fényét a napnak,
fagyott a föld, a hó alá temetve
alvó magok vagyunk... és egymagad vagy,

akár hajnalra vak fehér lepelbe
borít a hó, vagy vad hideg találna,
nyárálmaidba bárhogyan tekerd be
magad, nem védhet meg paplan, se párna.

Meséim félt alakja, Hókirálynő,
gyerekszívem jégbe csókoltad egyszer,
s nem sejtetted, a gyermek egyszer felnő.

Az ősi jég, ha lassan is ereszt el,
eloszlik majd lelkem mélyén a felhő,
megbirkózom e jégszobor-kereszttel.







TÉL JÖN MEGINT


Tél jön megint, csak megcsal még az ősz,
hogy hidd kicsit az októberi nyárt,
hosszúra nyúlt árnyékaidba nősz,
szőlőillatúan bódító, megárt,
s alattomosan munkál a gonosz...
Testvér, ne kérdezd, miért, hogy fázni fogsz!

Tél jön megint, s a kamrapolcokon
tavaszt idéz, hogy minden oly üres,
panaszt nyög minden jó barát, rokon,
hogy hétről hétre fogy, amit keres,
mert enni kell, és három-négyezer...
Testvér, ne kérdezd, miért, hogy éhezel!

Tél jön megint, s a megkopott kabát
ki tudja már, hogy hányadik telet
gyűri veled, a múlt bús dallamát
súgja feléd az elfoszló szövet,
évről évre az ösztön kínja vitt...
Testvér, ne kérdezd, miért a rongyaid!

Tél jön megint, az ablakréseken
még illatokkal lélegzik a ház,
de rád borul a téli félelem:
a víz, csatorna, villany és a gáz
a te gondod, erre miből kerül,
Testvér, ne kérdezd, m'ért nem tudsz emberül!

Tél jön megint, Testvér, a vak hideg
körülkerít, s a hosszú éjszakák
kínját nem oszthatod szét senkinek,
a lét mar szét belülről, mint a rák,
s már nem áll utadba törvény, fegyver. se fal,
Testvér, ne kérdezd, m'ért zúg a tél s a dal!







TÉR-KÉP


Ott voltam újra nálad, kinn a téren,
a sárga lángú lámpafény alatt
egymagamban, s mégis vert a vérem
ahogy néztem a ködszínű falat.
Talán a vágy, hogy újra lássalak...

Eljöttem újra, miért, ne kérdezz,
halni vágyó gyilkos pengeélhez,
megmérgezett, hogy újabb dózisát
elfogadja. Fránya büszkeség ez,
vagy gyengeség, ha másba űz is át,

én ott voltam újra, ezredszer voltam,
emlékeimben fürdeni talán,
meglátni téged; fenn, a kerge holdban,
ahogy feszül a néma árny alám
a járdaüszkön, szürke ház falán,

és önhittségemben; voltál nekem.
Késő ma már, tudom. Az értelem
összetör, jövőbe vinni ostoba,
ma így vagyok felszállni képtelen,
s a tér,
a tér se' lesz már a Tér soha.







TIKK


Óra, perc, időzavart e kattogó paláver,
takkra tikk, keresztbe törve, kurta ritmusokra
bomlik át a csend, amint a metronóm aláver,
szétesett a rendbe szőtt idő előre-csokra.

Képzavar, tudom, de Istenemre, súlya van ma
minden elkövetkező, parányi érverésnek,
jár az új, s a görbe múlt akárhogy elrohanna,
átkos árnyaimba túr, kegyetlen kése vés meg,

arctalan tükör, ma kétezer-tizenhat érik,
összevissza még, talán a bor, talán az ünnep,
mind belőlem ártanak, ki végleg öl, ki félig,
s majd a hajnal-ízü, régi éjszakába tűnnek.

Óra, perc, hetek, havak, ma új időkre visztek,
megtalálom önmagam, ha évre év lerombol,
számban alkoholverés, s a tegnap esti bifsztek;
szépre szűrt idők szakadnak szűkre szúrt dalomból.







TŐLED SZÉP


Úgy töltöd meg csöndben és észrevétlen
az életem, hogy el kell most meséljem,
mitől más minden, ha itt vagy, itt, közel.
Nem tudom még, hogy honnan kezdjem el...

Vasárnap van, és úgy érzem, bármi jó,
ahogy zenével ébreszt a rádió,
az ágyra gyűrve árva paplanod
lehel felém még egy pajkos illatot.,
a konyhaszekrény mágnes-zárja kattan...
itt vagy, és ott is, Te, megfoghatatlan.

Nyújtózom egyet, itt hagyom az álmom
a kócos fénytől kesze-kusza ágyon,
a reggel bennem épp csak sertepertél,
de Te már konyhában felsepertél,
kávéillat csal, megcsörren egy csésze
és a kiskanál, szertartásunk része,

jövök. A kő őrzi nedves talpadat,
lábnyomod, hogy biztos megtaláljalak,
a háttámláról egy virgonc sapkabojt
a minket váró székpárnára folyt,
zenében oldott fény remeg a szőnyeg
szálai közt, és aranysárgán, Tőled,

csak lassan, legyen most végtelen a perc
amíg összeérünk, jóreggelt-ölelsz,
s magamba szívom e csöndes végtelent.
Ha itt vagy mellettem, az mindent jelent.







TÚL...


Torz ritmusokba olvad a lassú zene,
szemembe nézel, s azt kérded, megértem-e,
persze hogy értem,
csak remeg a térdem,
érzem a titkod,
felszakad itt-ott,
szerelem

Széttört szavakból épülnek hosszú falak,
bármit is mondhatsz, én téged feloldalak,
a semmi a minden,
itt marad, itt benn,
kéz ül a vállon,
rebben egy álom,
szerelem

Fáradt sorokból kúszik a napom tovább,
nézem a csendet, hallom a kopott szobát,
mindenütt dal van,
szörnyek a falban,
csöndes alázat
oltja a lázat,
szerelem







TŰZTÁNCOD


Most kint ülök éjjel a végtelen pusztába',
előttem tűz pattog szikráit elhányva,
forgó táncát nézem,
égő létét vérzem
sok-sok fahasábnak.
Itt vagy, kitalállak,
tűzben táncol lényed izzó akarása.

Parttalan sóhajom szítja a lángokat,
képzetem ébren tart, élő fény látogat
puha ágyad mélyén,
helyemet ha kérném,
fonj körül kezeddel.
Percre se feledd el
tűz vagy, és szertelen szívemben áldozat.

Szálljatok fel szikrák, izzó arcú képek,
táncoljatok felhők rongyos szélén szépet,
hanyatt fekve élem
idevágyott képem
ott fenn az égbolton.
Lelkem ha kioltom
belőle fényedet soha ki nem téped.

Végtelen mezőkön lángot táncol tested,
én idézlek ide, ezt nem Te kerested,
mégis, vágytól hajtva
űzd a szívem, rajta,
végtelen mezőkön
sorsommal időzöm,
elemésztesz, tűz vagy, nevess, de ne vess meg.







ÚJ UTCA KÉNE


Új utca kéne, semmi sár,
lombalagútban menni már
porból a Napba, végtelen
kertillatokba képzelem,

új utca kéne, tiszta, szép,
beláthatatlan új mesék,
virágos ágyak illata
ahogy a lélek megy haza,

új utca kéne, balra ház,
jobbra akácos, labda, száz,
pirosló hinták, friss homok
apró lapáttal, otthonok,

új utca kéne, friss dalok
ahogy a szellő andalog,
kacagó lányok, fák alatt
ezer pillangó-pillanat,

új utca kéne, más időt
mesélő, még a nyár előtt
építsünk újat, széleset.
Látod, a régi szétesett.








ÜNNEP UTÁN


Te csillogtál, csacsogtál, és a szürke járdán
minden lépésben újabb csoda várt rám
ahogy ballagtunk a fényes flaszteren,
és bezárt üzletek vak portálja verte
könnyű lépteid egyszer csak városszerte,
csillogó szemekkel figyelt egy étterem,
s a pályaudvar minden ablakában
te táncoltál, úgy tűnt, újra nyár van,
s a tetők fölött kinyílt a végtelen,

és sorra ébredtek a karcsú fákra öltött
fényfutamok, ébresztve benn a költőt,
s míg máskor a szavakat dadogva keresném,
most izzó sorok szakadtak össze bennem,
egy láng-igévé feszítve szét a mellem
a vágy sodort, s nem lettem volna rest én
ölembe kapni, és úgy táncolni végig
az Andrássy úton a csillagos égig
azon a zsibongó, vad szilveszter estén...

S jaj, nem fogunk ketten repülni mégse',
galambbá hullt az egykor büszke vércse,
mint múlt szobrot, úgy érintelek meg
tört szárnyammal, s hallod, tollak kaparásznak
kővé dermedt, szürke áldozati vásznat,
emlékül ajánlva múlt szilvesztereknek.







ÜZENJ


Gyűljetek körébem;
száll a mese szárnyon,
elpihen ölében
a fehér karácsony,
messziről jött szentség,
megszülető fények
ünnepét kövessék,
gazdagok, szegények,

üljetek le mellém
hideg utcakőre,
ronggyá foszlott kelmén
fáj az Ember bőre,
mégis, most a szépnek
tartsátok a csendjét;
engem ki segít meg,
elveszett, ha lennék.

Álljatok mellettem
míg a fagy felőröl,
vértanú nem lettem
hideg utcakőről,
imáikba hisznek
álszentek és szajhák;
téged ki segít meg,
Éhező Mennyország,

téged ki segít meg
rongyok menedéke,
hol ébred az Ünnep,
hol terem a Béke,
gyufalobbanásnyi
életünkre fújtak,
ki segít meg minket,
ha nem kel fel új Nap.

Végtelen sötétnek
száll a mese szárnyon,
görcseink elégtek,
hamujában lábnyom,
lelkünkből vert álmunk
hagytuk, megtaposták;
hozzád nőni fájunk,
Éhező Mennyország.







VÁRLAK


Szeretlek ha néha is csak látni téged,
szeretem, ha a hétköznapod elmeséled,
olyan jó hallani rólad,
tudni, hogy éppen mit csinálsz, hol vagy,
szeretem várni, hogy hozzád bújjak,
és álmodhassak újat, újat...







VÍZGYŰRŰK


Ne sírj, ne sírj, csak álom volt,
csöppet sem érett, átgondolt;
játék a széllel, éretlen
játék egy másik életben,
simítása egy illatnak,
dallam, hogy verssé írhatlak,
áradó, tiszta kék ének,
íze a csöndes békének,
képzelt mezőkre nyármorzsák,
élni egy percnyi bátorság,
színes, szerelmes oldatban
hit, hogy ma másik holnap van,
s díszlet a vízben játszó Hold...
ne sírj, ne sírj. Csak álom volt.








 
 
0 komment , kategória:  Hepp Béla  
Havas Éva versei
  2019-07-03 19:00:17, szerda
 
 





HAVAS ÉVA VERSEI


Havas Éva (1958. október 7. - ) egyedülálló, de lélekben még "kapcsolatban" - és talán ez már így is marad... Egy örök álmodozó...







AJÁNDÉKSOROK


Dombok hajlott hátán hópihe-álmok járnak,
édes mézeskalácsillat lengi be a tájat,
óvatosan lépdel felénk a szent éj,
tenyerén csillagok, homlokán bűvös fény.

Lassan lelkeink is ünneplőbe bújnak,
nem kutatja senki, mit is hoz a holnap,
lélegzet visszafojtva lessük a csodát,
ahogy a szeretet széthinti hímporát.

Szemünk csillogását gyertyák lángjai festik,
fogjuk egymás kezét az utolsó percig,
nem várunk meglepetést, megkaptuk azt már rég,
egymás édes közelsége a legszebb ajándék.







AMI RÉGI


Lehettem volna fény a vaksötétben,
hogy láthasd, hova lépsz,
lehettem volna kósza vízcsepp,
ringva eső után, fűszál hegyén.

Lehettem volna napunk egy sugára,
csiklandva komoly arcodat,
szellő lebbenés is lehettem volna,
messze vinném bársonyhangodat.

De csak egy lángocska vagyok,
mely fellobban, ha közeledet érzi,
jönnek és mennek új napok,
csak hogy érted égek, az a régi.







ANGYAL SZEMEK


Lassuló léptekkel
halad az október,
szívem is lassuló
fájó dallamot ver.
Esőpermet mossa
poros kedvemet,
apránként az érzés
végképp betemet.

Voltak szép napjaink:
vége sincs a nyárnak,
derű és az öröm
kézen fogva jártak,
gyermekien vidám,
felhőtlen idők,
de a víg napoknak
fala rég kidőlt.

Eltemettük apám,
s vele tűnt egy darab
kis gyermeklelkemből.
Csak emléke maradt.
Később nagymamám is
követte fiát,
vele szegényebb lett
ez a bús világ.

Sorolhatnám tovább
veszteségeimet,
de ki ad ehhez erős,
fájás-bíró szívet?
Felnőttkorom végső
nagy csapása lett,
mikor elvesztettem
drága férjemet.

Így november felé
nem csodálja senki,
ha lassúbb a lépés,
de tovább kell menni.
Kisétálok mélán,
vár a temető
- sok emlékcserepet
híven őriző!

Virágokat hoztam,
s viszem az álmokat,
miknek gondolata
itt szívemhez tapadt.
Megköszönöm nektek,
drága kincseim,
hogy így vigyázzátok
gyermektitkaim.

Megkönnyebbült szívvel
elindulok haza.
Nem temet be soha
a feledés hava.
Örökre itt tartom
édes képetek!
Fentről reám ragyog
angyal-szemetek!







ANYÁTLAN JAJ
...az első anyátlan Anyák napja...


írom e sorokat
szaggat a gondolat
seb vagy a szívemen
illatod keresem

messze jársz édesem
már nem vagy itt velem
anyáknak ünnepén
hiányod sírom én

egy fáradt szál virág
körötte orgonák
szirmukkal integetsz
anyácska ég veled







ANYUKÁMNAK


Gondolkodtam rajta, mit mondhatnék Neked,
évek hosszú során elmondtam már mindent.
Ismételni tudom csak, mi bennem reked:
nekünk adtad összes, szívben rejlő kincsed...

Mindig érzem engem óvó, fáradt kezed,
bár már rég nem kéne, féled léptemet.
Szabadítsd fel lelked! Nézd, a nap rád nevet!
Kék égig repíthet mesés képzelet...

Ismét anyák napja, elmúlt egy esztendő,
fáradtabb a lépted, botlik a szíved.
Ne sirasd a múltat - messze fut a felhő,
minden szeretetünk hidd el, a Tied!







ÁLMAINK


Álmomban szép voltam,
álmomban álmodtam -
- álmodtam, hogy élek...
Álmomban csókoltam -
- csókoltalak téged,
mert álmomban azt kérted...

Álmodban boldogság,
s nyugalom talált rád,
álmodban szépséggel
telt meg a bús élet...
Álmodban elhitted
hogy csak érted élek,
és szeretlek téged...

...ó, mit meg nem adnék,
ha ott lehetnék nálad:
ha álmom és álmod
találkozhatnának...







ÁLMODOK VELE


madárzaj. napfény. zöld és illatok.
nem feledtetik hogy egyedül vagyok.
nap hullik napra futnak perceim.
egyensúlyozok a magány ívein.
telnek az évek. nézek szerteszét.
változik minden. nem lehet elég
a jobb napokból. kell még jönnie
valami szépnek. álmodok vele.







ÁLMODTAM VELED


lassacskán eltelik a nyár,
szinte észrevétlen járom
láthatatlan világom
- botladozom -
a semmit várom

éjjelente szívem jégvilág,
forgolódva ablakom lesem,
majd vak üres kábulat hull rám
- elsüllyedek -
felidéz a félálom nekem

mosolyod siratják a fák,
pillantásod az éjbe vész,
árnyékod is elenyész
- becsaptál -
azt hazudtad: élsz

Férjem emlékére...







ÁLOMSZONETT


Merítkezik a hold az ég vizébe,
az éj ma csöndes titkot üzen nekem,
lassan süllyedek álmok tengerébe,
ólmos pilláim alatt remény terem.

Szendergésembe szövi magát fényed,
csend kuporog már odakint mindenen,
idebent felzeng bennem édes lényed,
mert már a boldogság mellettem pihen.

Némaság... távolban árnyak motoznak,
lélegzeted nesze álomba ringat
- ki tudja mit cipel hátán a holnap -

Karolsz, s én magam helyemre fészkelem,
szelíd szíveink egyszerre dobognak,
ránk vonja csodás fátylát a szerelem.







BABLEVES - PARAFRÁZIS


Bablevest főzött jó anyám
jó lesz vidékre - így tanyán
motyog
s rotyog

a paprikás és füstös lé
jó csípőset is tett belé
- pokolt
koholt!

Nem bírta apám, gyomra fáj,
bár tudta: enni vón` muszáj,
nem et-
te meg...

Anyám rossz néven vette, bár
felénk egyféle módi jár:
éhen
lészen

ki délidőre nem harap,
bíz az estig éhen marad.
Nincs más,
pajtás!

Ehetsz füvet a réteken,
vagy nem enyhítesz éheden
- gyomor
nyomor...

Kamránkba beszökni tilos,
finom puha kenyér - zsíros!
húzzál!
úgy ám!

Nem ettél délben bablevest
s lehajtottál már pár felest?
mohó
tahó!

Rágjad a küszöböt estelig
és időd gyorsan eltelik!
- mutat
utat -

Apám a drága mit tehet,
butykosból merít ihletet
szegény
legény...







BŰVÖLET


Pillantásod lángot nevel,
míg falon túl eső szemel.
Itt bent karodba húz a vágy,
érintésed becéző, lágy.

Hangod elbűvöl, ringató,
mint csendes selyemtükrű tó.
Elvarázsol a pillanat
- melletted ér a virradat.

Az éj bűbájt fon körénk,
ezer szikrát dajkál az ég,
s mire a hajnal beoson,
együtt ringunk az álmokon.







BŰVÖS


Csalással, ámítással
mit sem ér az élet,
nekem csak szív kell,
és tiszta lélek;
ha szeretsz,
már semmitől sem félek!

Bolyonghat köröttem
ezer szürke árny,
próbálhat rettegésbe
taszítani félhomály,
már nem hat sötétje -
nem bír velem!

Bűvös burokba vont
a szerelem.







CIRKUSZ - BOHÓCKÖNNYEK

Cirkusz az élet -
- a manézs a fények
elvarázsolnak,
nem érdekel a holnap
búja és baja -
gondolod tán:
hisz én vagyok
a bohóc maga...

...láttál te már
vidám bohócot?...

...kívül a festék
elfedi arcát,
a fején visel
rőt pamut parókát
hangja harsány,
ontja a tréfát -
- de belül a lelke
kínokat él át,
könnygyöngyök sorjáznak
belül hova nem lát
a széles közönség -
- szívében bánat ég.

...este lemossa
a festéket
képéről - nincs szín,
s ott marad
festetlen arca
és fáj a kín
szakad a szív
- a letett pamutkóc sikít -
miközben issza könnyeit...







CIRKUSZ - A BŰVÉSZ


Kigyúl a rivalda,
ott állok kalapba`
vagyis cilinderbe`
(mesterségem jegye)
figyel a publikum
- varázslat, unikum -
erre vár a tömeg
én meg csodát teszek...

A kártyát bűvölöm
- erre jó bűvköröm -
válassz egyet bátran
mindig kitaláltam...
...kék kendőből piros
majd sárga lesz - látod?
tapintsd meg nem tilos!
ügyesen csinálom?

Cilindert levéve
nyúl ugrik belőle
s repül a sátor
tetején a bátor
galambpár - nézzétek!
látom hogy egyesek
szájtátva figyelnek
- sok bájos kisgyermek -
tán még irigyelnek...

Produkcióm fogytán
meghajolok immár,
örömet okoztam:
ennyi a jutalmam...
...és végül meglátom
nyulam is csak álom
fájó galambszárnyon
repül a rideg való:
nem vagyok más,
csak egy csaló!

- az élet illúzió -







CSAK MAGAM


Csak magam adhatom,
nincsen semmi másom,
csak a pillantásom
mely szelíden ölel

mely felragyog midőn
alakod meglátom
- boldogságtól fénylő -
téged követel

Csak kezem mely próbál
támaszt adni ha kell,
elsimítva redőt
léted kárpitján

csak finoman féltve
óvatosan érint,
kerülve a sebzés
fájdalomhadát

Csak lelkem mely
érzi elárvult ködbe zárt
falak mögött rekedt
lelked sóhaját

csak szívem adhatom
- mely régóta fészked -
meleg otthont nyújthat
hogyha zúg a szél

- s végül egy szót
ami mindent elmesél -







CSAK SZAVAK


koppan. hallgatom.
tetőn. ablakon.
futnak. képzelet.
álom. két kezed.
cseppek. kint az ég.
fények. fut feléd.
borzong. átoson.
rólad. álmodom.







CSODA


Csoda vagy, és titok
- megfejtelek egyszer,
majd odáig jutok,
ameddig szívem mer...
Lépteimnek álmom
sem szabhat most határt,
égő szemeimnek
ragyogásod nem árt.
Bűvös éjünk során
megtudhatom végre,
miért szeretlek így

- s felírom az égre!







DALLAMOD VAGYOK


Kiszórok az éjszakából minden bánatot,
kitárom két karom, és tisztán várlak ott,
hol összeér az éjfél és a hajnal
- csak mosolyokat hozok majd magammal.

Te hozd magaddal szemeidnek fényét,
tőle ragyog bennem éjjel is a kék ég,
legyél a csend, mi lágyan körbefog,
s e csendölelésben én dallamod vagyok.







EGY KEDVES ARC


Nagymamám pókhálóránc gyűrte
kedves arcát nem feledem soha,
finom vonalakat rajzolgatott rá
a sors - a mostoha.

Kék szemében néha-néha
virágzott csak ki a mosoly,
veszített mindent:
derűt, létet, férjet,
lelkét ülték falra mázolt képek,
s végül egyetlen gyermekének
könnyével hímzett leplet
- szemfedélnek!

Krisztusi korban gaz kelepce
a hirtelen halál,


anya, ha fiát eltemette,
csak ürességre vár.

Apám halála összetörte
benne a maradék hitet,
innentől kezdve befelé nyelte
a szurokszín könnyeket!
Nem látta már kertjét szépnek:
rózsák szirmai feketélltek,
gyászszín terült szét mindenen,
bánat ült tort a fényeken.
Aztán egy szomorú napon
őt is hívta a végtelen.

Szép volt nagymamám arca, büszke,
az idő pókhálósra gyűrte
- most is látom finom vonásait,
a sírba vitte legszebb álmait...

63 évesen, apukám halála után két évvel vitte el a mélységes fájdalom...







EGY RÉGI NYÁR


Egy régi film pereg előttem -
egy régi elkopott szalag,
egy félig elfeledett nyárról,
mely mint a villám elszaladt.

Tűnő múltba veszett már minden
- az emlék olyan megkopott,
de néha felbukkan még bennem
egy érzés amely elfogott...

Egy szempár villanása kísért,
egy kéklő tiszta vizű tó,
egy puha ajak érintése,
mihez semmi sem fogható...

...rám tört, elöntött - újra érzem,
nem tudom hogy most mit tegyek,
elmém fakó vetítővásznán
egy ködbetűnő snitt pereg...

Eljátszok még a gondolattal
mi is lehetett volna tán,
ha akkor nem ér véget gyorsan
az a régi-régi nyár...







EGYÜTT VELED


Együtt veled
nincs többé tél,
szemem nevet
hisz eljöttél.

A nappalok,
az éjszakák
örömjeleket
sütnek ránk.

Reggelre már
szívedben nyár,
szemedben ég,
új napfény vár.

Ha itt az éj,
ölelj, ne félj,
velem nevess,
repíts, szeress!







ELMENT


Búcsúszavak után
kutat most az elme.
Elszállt a kismadár.
Messze szállt a lelke.
Dalolt nekünk lóról,
bálnáról és nyárról,
dallama eléri
a szíveket bárhol.
Örökre bennem él
"ha itt lennél velem",
de már nem foghatja,
ha nyújtanám kezem.
Hiába mondják el
a fénylő csillagok,
neki már az örök
Tejút fénye ragyog.
Ezt a földet választotta
valamikor régen,
ez a föld öleli
mostantól, gyengéden.

2013. március 22. Bódi László (Cipő) temetésére







ELMÚLT

...egy szilveszteri könnycsepp...


Elmúlt megint egy év jóval s bánatával,
keringőre kért fel s ragadott magával.
Új év egyensúlyoz nagymutató hegyén,
pezsgő buborékol most a gondok helyén.

Szédeleg a fejem - tánctól, vagy a bortól?
Kopogtat az éjfél s poharamba kortyol.
Próbálom feledni mind a sötétséget.
Nem tudom - nem lehet elfeledni téged.

Kezdődik egy másik (anyátlan) esztendő.
Hol itt az igazság? Körötted kerengő
kósza gondolatom könnyet csal szemembe
s gyertyalángnyi kis fényt lobbant bús szívembe.







AZ ELSŐ - NÉLKÜLED
az első Halottak napja, mióta Anyukám elment...


Szempilláimon
fagyott idő rezeg.
Nem simíthatnak már
áldott bársony kezek.

Messze vitte tőlem
egy égi hatalom.
Nem ölel meg többé,
hiába akarom...

Kis lángot gyújtok érte,
s bár gaz hitetlen vagyok,
a mécses bús fényénél
egy fohászt mormolok.







ENNYI?

vékonyka voltál.
kezem között semmi.
ahogy átfogtalak
azt gondoltam: ennyi?
mégis mennyi-mennyi
erőt rejtett lényed.
szemeidben álmok.
szívedben fáj-évek.

meghajlott hátadon
cipelted sok nyűgöd.
gyűrött évek nyomán
csak keservet küldött
neked a teremtő
- te mégis szeretted -
pedig szép arcodon
könnycseppek peregtek.

erődet elszórtad
reánk érdemtelen.
szíved sántikálva
botolva fénytelen
utakra terelte
törődött lelkedet.
drága édesanyám
az ég legyen veled!







EZER LÁNG


Napok múlnak, telnek évek,
szerte ezer gyertyaláng,
novembernek elejére
bús, borongós a világ.

Mind, ki régen eltávozott,
s kik csak nemrég mentek el,
nekik szól e néhány sorom,
- róluk angyal énekel.

Fájtok bennem, láng a szívem,
gyásznak kínja elemészt,
ki enyhítse, többé nincsen,
mégsem várok feledést.

Égnek könnye mossa arcom,
vegyül vele bánatom,
emléktek szívemben tartom,
virágaim itt hagyom...







ÉBER ÉJ


Tűzszemű éjben suttog az álom,
lángok ölelnek, ringat a fény,
koppan az éjfél ablakom fáján,
édes mézhangon rólad mesél.

Távolodóban futnak a percek,
sarkokban orvul moccan az árny,
éberen fekszem, pupillám tágul,
érdes tenyérrel karcol a vágy.

Perceink ha múlnak tűnik a fény,
ablakod árnyán ott a remény,
nap sugarában fürdik a felhő,
boldog szemedben ott vagyok én.

Havas Éva és Szalay László közös műve...







ÉJFÉL UTÁN


Éjfél után, ha elcsitult a lárma,
felkészülök - hisz nagy utazás vár ma -
hunyom szemem, mögötte hív az éj

(jöjj, szárnyalj, száguldj, semmitől se félj!)

egy lendület, s már fel is röppenek,
alattam elmaradnak utak és hegyek

gondolatban már melletted vagyok,
nem bánthatnak komor tegnapok,
minden pillanat öröm veled
- s mert gondolatban mindent lehet -
hozzád bújok, s megfogom kezed,
most nincsen árny, hiszen sötét az éj

(ha kezem fogod nem félek - te se félj)

...de távolodik már az édes kép,
nyílik szemem, csak mécsesem, mi ég,
szétnézek: sajnos egymagam vagyok,
az égen szikráznak árva csillagok

(belesuttogom az éjszakába, hogy... tudod...)







ÉLETFORGÓ


Éltem,
míg repített a képzelet
egekbe fel (mindig veled),
s álmok vittek karolva már,
és messze tűnt a szemhatár.
Tudtam, hogy távol, valahol
hűséges szíved engem vár.
Vagyok,
mert átfog meleg karod,
és lelkem álomba ringatod,
s kezdődik már a körforgás:
élek, de kell az álmodás!
Szürkülhetnek a holnapok,
ablakunk fáján tél kopog
- mi együtt
mindig így leszünk!
Tombolhat vihar, ellenünk
küldhet az ég ezer fagyot,
egymás közele forró burok!

(vigyáznak ránk az angyalok)








ÉRZED?


Ha neked bajod van
én is szenvedek...
Ha te bánatos vagy
én is könnyezek...
Ha nincs mit enned
én is éhezek...
Hogyha bűnt követsz el
én is vétkezek...
...mert tudd meg:
téged nekem rendelt az ég -
- ezt érezned kell rég!







ÉS


Előttünk már hamvassá vált az út.*
Kezed emléke arcomon simult.
Szívemben lassan dobbantak a percek,
fejem felett édes illat kerengett,
és jött a sötét, csend, és béke,
s hunyt szemem vágyódott a fényre,
mely belőled jéglelkemig elérve
fellobbantott vérem, s mindenem,
mert már te vagy az egyetlen nekem.
És múlhatnak hónapok és évek,
én soha nem feledlek téged,
és elborít, és mindent átitat
a mélyből jövő égi áhítat
(s tudom, e gondolat eretnek)
A földi érzés: mennyire szeretlek!*







ÉS AKKOR DÉLBE`


Azon a reggel
még senki nem tudhatta.
Azon a reggel
ugyanúgy néztünk a napra.
Azon a reggel
virágzó fák hajlongtak.
Azon a reggel
még madarak daloltak.
Azon a reggel
bújtam apám ölébe.
Azon a reggel
még nem tudhattam én se.
Azon a reggel
az utolsó lesz - vége!
Azon a napon
elindul ő a fénybe...

És akkor délbe`


ebédre harangoztak.
És akkor délbe`
megállt a pillanat
És akkor délbe`
apám a kezét mosta.
És akkor délbe`
mindenki csak őt várta.
És akkor délbe`
az asztal megterítve.
És akkor délbe`
hatalmas zuhanás.
És akkor délbe`
ott feküdt kiterítve.
És akkor délbe`
megszűnt a dobogás.

Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel - evokáció







FÉNYT FOLTOZÓ


Dérmintájú hajnalok,
hátukon ősz andalog.
Ködös, gyűrött reggelek
rozsdázzák a kerteket.

Felhőfátylas délelőtt
fejünkre hullat esőt.
Fényt foltozó délután
áhítoz` a nap után.

Estefelé köntösét
kormosra váltja az ég.
Holdat fátylaz őszi szél,
felhőn csillag üldögél.

Éjfél ringat álmokat,
bennük már nyár látogat.
Ősz csak álnokul nevet
hintve esőpermetet.







FOHÁSZ


Ó, kérlek adj nekem időt -
- adj időt, hogy szerethessem őt...
Szerethessem, mint napfényt a virág,
mely ha kél a nap, szirmát kitárja,
az áldott fényözönt úgy várja...
Én is így várnám, szívem kitárva,
szemem ragyogva, ajkam mosolyba`,
s ha végre itt volna,
boldogan zárnám karomba...

...úgy kérlek: adj időt -
- vagy ha azt nem, hát adj erőt
hogy tudjam feledni őt...







GYERTYALÁNG ÉRTETEK


Gyertyát gyújtok,
pici lángot:
világítson értetek,
fénye érje
messze távol
búsan járó
lelketek.

Minden éjjel,
minden nappal
érzem közelségetek.
Ha tanács kell,
ha nyugtatás,
ti mindig
segítetek.

Múlt oly messze.
Mindenembe
beleette
már magát,
hiányotok
körülölel,
szinte, mint
hű jóbarát.

Gondolok
és emlékezem rátok,
édes mindenem!
Hiányoztok,
de szívemben
vagytok mindig
itt velem!







HA EGYSZER


Ha egyszer majd elindulunk,
a végtelenbe visz utunk,
előre néz tágult szemünk,
semmi sem jöhet ellenünk.

Megvédelmez a gondolat,
hogy mindig hallom hangodat,
s te örökre csakis velem,
s akkor ott is fogod kezem.

Én nézlek-nézlek boldogan,
szállunk, s az időnk parttalan,
te lágyan suttogod nevem,
s én elsimulok szíveden.







HALOTTAK NAPJA 2010.


Lassú léptű délután
bólogat az ősz után,
elmerengve ballagok
- most reátok gondolok -
itt belül oly eleven
lejátszódik életem:
mind ki fontos volt - igen -
már csak emlékkép nekem,
eltűntek(tán nem is voltak)
csak álmomban nem oly holtak.

Párom, édes kedvesem,
fölötted csak fű terem,
édesapám drága lelke
itt dobog hűlő szívembe,
nagymamám, s mindaz ki még
derítette életét, annak,
aki egykor voltam,
tenyeremben színes múltam
szorongatom: "el ne rebbenj,
emlékeim pilléje!
itt a helyed örökre!"

Kezemben pár szál virág,
fejem fölött száraz ág
kopár ujja nyúl utánam
- jelet rajzol lelkemen -
gallyak között bú terem,
lassanként megérkezem,
virágomat elhelyezem
(belecsempésztem a szívem)
gyertyát gyújtok - égi lángot
- ragyogja be a világot -
érezzétek: értetek
égnek most a mécsesek!

A nap immár lemerült,
körém sötétség feszült,
azaz nincsen teljes sötét:
pici lángok itt szerteszét,
apró fények milliárdja
integet az éjszakába,
visszacsillan éj palástja,
csillagokkal így üzen,
pislog égi réteken
már csak álmaimban szóltok
bennem itt él édes hangtok`
nyugodjatok! én most megyek...

(de csokromba jól elrejtve
szívem itt hagyom veletek)







HÓESÉSBEN


Elkerekült szemmel nézem
a hulló pihék puha táncát,
természetanyánk ma vidáman
rázza ki könnyű fellegzsákját.

Hópaplant húz a táj ma magára,
pupillám tágul csillámos csodára -
kémlelem lelkem, mi lapul benn:
örömök, bánat, vagy szerelem...







HÓPIHÉK


Esik a hó, s a pelyheket számolom.
Millió kis pihe száll át az álmomon.
Millió kis pihe, millió gondolat,
milliószor vágyom hallani hangodat.

De csak a hó susog. Azt súgja: nincs velem.
Nem hallhatom többé hangodat, kedvesem.
Nem hallhatom, pedig annyira akarom.
Kiürült a világ. Semmit ölel karom.

Az első Újév nélküled...







JELEK


Csendet súg a hajnal
szobám hűs mélyébe,
harmatcseppet csempész
virágok kelyhébe.

Csalfa álmot simít
szendergő szememre,
aztán tovasiklik
gúnyosan nevetve.

Botor álmom hazug,
az meséli lágyan:
eljöttél és itt vagy -
- teljesült a vágyam.

Majd kibomlott haját
megrázza a reggel,
s ébresztőt rikoltoz
friss rigósereggel.

Képzeted elillan -
- ébredeznék mélán,
ahogy fénye csillan
szép napunknak énrám.

Gyűrt lepedőm ránca
testemen hagy mintát,
álmom nyoma szívem
falára ró stigmát.

Vágyam halk himnuszát
csendesen dúdolom,
hisz még most is veled
múlik s indul napom.







JÓ REGGELT!


Harmatot csókol magához a rét,
felhőket simogat a derengő ég,
miközben a nap izzó golyója
dombok mögött meglapulva
lassanként, és araszolva
ma is vár a pillanatra

- reggel legyen végre,


s felkaptat az égre -

Először csak egy sugárujját
nyújtja ki a horizonton át,
majd aprókat lépegetve
éj sötétjét elrebbentve
belecsillan kék szemedbe
mely most nyílik - s álmot lát -

- angyalkéz festette vágy,
aranyfényű szebb világ-







HAZUDJ NEKEM


Hazudj körém egy új világot,
hol nem vacognak angyalok,
mert szép a szép,
és nem fáj semmi,
hol én igazán én vagyok.

Mesélj fölém szikrás csodákat,
rám mosolygó ében eget,
ahol a hold a jó barátom,
s csillagfényt súg a képzelet.

Kérlek hazudj, én megbocsátom
ha nem is teljesen igaz,
de szép szavad
hoz könnyű álmot,
lágy hangod lesz nekem vigasz.







KARÁCSONYBA HULLÓ


vénült
levelek
őszbe
neszeket
lopnak
s zajokat
zizzen,
leszakad,
hullik,

- a világ
múlik -

jön a tél,
arca
hófehér
csillan
jégszeme
fagyos
mindene.
távol
nevetés
hallik
hideg és
mégis
meleget
érez
szívetek

- szent éj
ünnepe -

megtelik
vele!







KARÁCSONY FELÉ


Fehér porcukorral hinti
a tél most a szemhatárt,
jégcsappal cifrázott tetőn
tánclépésben lép a szél,
a völgyekben köd zenél.

Álomport szór hunyt szememre
majd kacsintva tovafut,
a karácsony siklik erre,
nyugalmat hoz nyűtt szívekre,
messze űz minden borút.







KARÁCSONYI DALOCSKA


Karácsonyi csipkeálom
erre libben angyalszárnyon.
Ha kérdezed, nem felel,
csupán egy dalt énekel

arról, hogy volt egy kisgyermek,
tőle lelkek táncra keltek.
Születése kész csoda,
nem feledhetik soha.

Jelképe lett szépnek, jónak,
róla őslegendák szólnak,
lelke tiszta, mint a hó,
ennyi, ami tudható.

Csillagok az éj hajába`
szikráznak, és csak rá várva
a fél világ ünnepel.
Az ég értünk küldte el.







KÁBULAT


lobbanj lángra
őrült táncba
pördül az álom
ringat az ágy

libbenj karján
ízleld mézét
zuhanó forgás
szédült lét

ajkadon csöppen
édessége
szárnyakon röppent
fényes légbe

elfúj fölüled
csúf felhőt
- fel sose ébredj
hajnal előtt







KORTALAN SZERELEM


Az idő ráncokat firkál
arcunkra már,
de szívünk sima és szelíd
- lángokban áll -

Hajunkban csillan ősz szál,
fújja szél,
éjünkben még vágy bujkál
- bűbájt zenél -

Szívünknek édes dobbanása
oly heves,
szerelmünk kortalan - szeretni
érdemes!







KÓSZA RÓLADGONDOLATOK


Most kisgyermekké álmodom magam.
Szemem, szívem és lelkem tárva van.
Megszédítenek lágy melódiák.
Csak csodálom, mily szép ez a világ.

...és ámulok a bársony fényeken,
mit áldott hajnal morzézik nekem.
Lelkem, szívem elring a suttogó
lombok alatt - de szemem álmodó.

Szemhéjam zárva - mögötte te vagy,
lágyan valóságommá bűvölöd magad.
Veled már nonszensszé lesz a nélküled,
és itt érzem dobogni vad szíved...

Hazug a hajnal! Téged suttogott,
s én könnyes szívvel rólad álmodok,
de mindhiába minden bűvölet...
Főúr, ez eltört! Kérek másik szívet!







A KÖNNYEK IDEJE


Ez a gyász és a könnyek ideje - látod,
mikor itt hagyod ezt a szép vagy csúf világot,
számolnod kell azzal: követ könny tengere.
Fakó éji álmok fulladhatnak bele.

Te ott a képen most is mosolyogsz csak,
nem látszik morzsája semmiféle rossznak,
- persze, hisz még együtt - fejünk összebújva,
nem gondoltunk akkor semmiféle bajra.

Mondják, hogy az idő balzsam a sebekre,
ha most belenézek kéklő kép-szemedbe,
csak örömöt látok, csupa boldogságot.
Így akarlak megőrizni - mint egy fénylő álmot!







KULCS NÉLKÜL


Rég történt, sok-sok éve:
lakatot tettem a szívemre,
majd rázártam gondosan,
s a kulcsot elmerengve
becsúsztattam a zsebembe...

...az évek teltek múltak egyre,
csak tettem dolgomat -
- bilincsben tartott a lakat,
nem éreztem a dobbanásokat...

...a kulcs is elkallódott régen,
én nem is gondoltam vele,
az utcán sugdostak mögöttem:
"ott megy kinek nincs is szíve!"

...aztán egyszer csak hirtelen
felettem kisütött a nap -
- elém léptél, s én megláttalak!
nem kerestem holmi kulcsokat,
magától hullt le a lakat...







LÉGSZOMJ


Hó alá temetett nyáridőn hiányod.
Ködbe csomagolta az egész világot.
Vakon tapogatok, nem lelem kezedet.
Szólongatlak fájva, de nem jön felelet.

Néha hajnal felé álmodom, hogy itt vagy.
Tévképednek nyoma szívemben csak kínt hagy.
Oxigénem voltál - a vég és a kezdet -
tudom, soha többé nem lélegezhetlek...







LÉLEKLÁNGOCSKÁK


Évről évre egyre jobban
fáj a szívem, és titokban
átlépnék a mindenen,
hogy a múlt jelen legyen.

Ilyenkor a fény is könnyez`
a gyertya is mindig több lesz,
libben a láng, ellobog,
érzi, hogy magam vagyok.

Gondolatban átölelnek
- minden egyes kedvesemnek
megsimítom arcát, kezét,
mondanám a Sorsnak: Elég!

Ne tüntess el több szerettet!
Szívem napról napra retteg,
szorongva lesem a naptárt,
s ha október hava lejárt

- szívem elviszem hozzátok,
eltávozott hű barátok,
édesapám, hű szerelmem,
s mindenki, kit elvesztettem -

Virág közé rejtve itt van,
mit növeltem álmaimban,
gyertyák lángja is azt jelzi,
lelkem fájó könnyét ejti:

Szerettelek és szeretlek,
soha-soha nem feledlek!







MÁJUST IZZIK


Suhan velünk az idő,
langyul a levegő,
szerelemről suttog,
májust izzik a táj,
kertünkben a lombot
csókolgatja szellő,
ajka hűs selymétől
megborzongnak a fák.

Mint felhúzott íj
- a Világ teste megfeszül,
csak egy mozdulat,
és minden mennybe repül,
a felhő is örül,
simul a magas égnek,
majd frissítő záporától
réteken mosoly terül.







MEDDIG


Meddig lesz még üres.
Mikor zárul össze.
Szívig ható sebed
meddig hasít, tép?
Mikor enyhül csöppet
bennem a sötét...

Meddig hiszem: vagy még.
Mikor érti végre
meg eltompult agyam:
már másfelé jársz,
s lépteidre már valódi
fény-angyal vigyáz...







MEMENTÓ

...mert 17 éve nem vagy velem...


Csontra sivárodott minden régi emlék:
szürkébe öltözött. Megkopott a festék.
Mégis-mégis szép volt veled minden percem.
Már tizenhét éve, hogy itt hagytál engem.

Messzire futottál elragadva álmom.
Nem maradt utánad, csak pár hűlő lábnyom,
szemed csillanása, huncutkás mosolyod
- kint az éjszakában hiányod gomolyog.

Alakodat őrzik fakuló fényképek.
Lányaid, unokád nélkülözik léted.
Lásd, ma rád gondolok, s elszorul a szívem:
nem látom csillagunk ragyogni az égen...







MÉG HIÁNYZOL


a napsugár félve megtörik
a reggel csorba pengéjén
rebbenve siklik tovább
érintve szobám falát
óvatosan simítja arcom

- mint meghitt igaz barát -

szelíd szívem fájdítja
hogy tovább surranva
üreslik helyed mellettem
mit nem fed el a végtelen
idő, álom, se képzelet

- szűkölve vágyom két kezed -







MIELŐTT MEGISMERTELEK


Még nem volt kék
a magas ég,
még fagy gyötört,
és vaksötét.

Ablakon koccant
a magány,
szívemben árva
kismadár
némán kuporgott,
- szeme zárva -
nem nézelődött
a nagyvilágba.

Nem hittelek,
nem tudtalak,
de álmomban
már láttalak...







MINDÖRÖKRE


Az örökre megérkezett.
Eltettelek emlékbe.
Szépen összehajtottam
a kávéillatú reggeleket.

Állsz ágyam mellett,
kezedben csésze,
arcomon landol bőröd
finom érintése.
Mosolyod selyemként
simogat körbe,
hangod, mely kelteget,
bársonyba csomagol,
(közben te angyalkórust
vezetsz valahol).
Hallgatjuk együtt
a kedvenc zenéket,
most is át-meg átfon
bűvös lélekfényed.
Karod körbezárul
- nincs menekülés -
nem jöhet más,
mint az "együtt-repülés".
Szállunk fel az égig,
felhők óvják utunk,
senki nem tudhatja,
amit mi már tudunk.

Fiók rejtekébe`,
vagy épp a szívembe
besimítva megőrizlek
most már mindörökre...

...nem tudom megszokni, hogy nem vagy...







MINTHA MÉG


Mintha már álmodtam volna erről
a konok, szívsajdító csendről,
mikor sarkokba bújnak el a fények,
s szűkölve reped szét a lélek.

Mintha a magány sárrá lenne,
lepelként húzódva szememre,
majd lassan befolyna szívembe.
Megmentőm, mondd, ugyan ki lenne?

Később kegyesen elringat az éjfél.
Lelkem siklik csillagok fényén.
- Mintha csak itt állnál és néznél -
mintha... mintha... mintha még élnél...







MONDD, HOVÁ LETTÉL...


Zümmögök dalokat,
hogy belül ne halljam
a valóság gonosz
kegyetlen szavát -
- szívem szép dallamát
te rég nem hallhatod:
dúdolnak neked már
az örök csillagok...

...mondd, lelked merre jár?

Árnyékod ellopta
az irigy éjszaka,
szemed csillogása
örökre elveszett.
Már nem érzem kezed -
- hangod szép zenéjét
felkapta a szél,
s elsodorta tőlem...

...mondd, hová lettél?







NÁLAD FELEJTETTEM


nálad felejtettem valamit
elvitted magaddal
dúdolja szívem a dalait
kezdjünk tiszta lappal
szorongok mert most már nem tudom
mi is az ami hiányzik
miközben szobámat rendezem
elhinnék talán akármit
de zaklat nyomaszt a gondolat
perceim olyan üresek
nem tudok rájönni mi lehet
de fázom nélküle(d)
végül álomba merülök
ott látlak kedvesem

amit nálad felejtettem
az a szerelem







NEHÉZ BÚCSÚ


Tudod, milyen ha elhagynak...
...ha elhagy ki testedből fakadt?

...a gyerekkor gyorsan elszaladt
elhagyva kis játékokat,
s a lány ki felnőtté ért,
párra talált, s oly eltökélt:
követi őt, bármi legyen
hisz fűti még a szerelem!

Szinte érzed, hogy kiszakad
a lelkedből egy kis darab,
s gyorsabban mint a gondolat
elszáll a fájó pillanat
mikor még bátran nézheted
a drága édes gyermeked...

...itt ülsz, nézed a négy falat,
könnycseppek mossák arcodat
s arra gondolsz: adja az ég,
hogy hamarosan láthasd még,
adja hogy ő boldog legyen,
baj ne érje ott a messziben
hol minden új, és idegen -

- segítse őt a végtelen
szeretet, mely szívedben él,
kapj megnyugvást a könnyekér`
...majd fáradt tested megpihen,
csak szíved dobban hevesen,
aggódva dobol szüntelen:
"Vigyázz magadra édesem!"

/ ...a vers kisebbik lányom elutazása előtt íródott. Londonba költözött a férjével januárban, és mikor utoljára kint töltött nálam egy hetet, akkor jött az "ihlet". Mikor kikísértem, megkapta útravalóul./







NEM AKAROK CSILLAGOT


Nem kell semmi,
nem kell senki!
Nem kell többé szerelem!
Megkínoz és összezavar,
lyukat üt a szívemen.

Nem kell szép szó,
nem kell béklyó,
nem kell "együttlobogás"!
Elringat, és aztán orvul
jön a nincsbe zuhanás.

Minden szép volt,
minden jó volt,
az "én és te" elején:
két karodba fészkelődve
ringtam álmok tetején.

Csillagokkal,
rímes szókkal
díszítgetted lelkemet,
mindennel elárasztottál,
mi örömöt kelthetett.

Aztán jött a
felébredés
- nincs már sehol két karod...
Itt maradtam fájdalomban.
Vesztes most is én vagyok.

Lyukat ütött
bús szívemen,
- a szerelem becsapott.
Elrabolt az ég, és többé
nem akarok csillagot...







NEM TUDTAM RÓLA...


Sokáig hittem,
nem lesz már fényem,
sötétben élem
kicsorbult létem.

Sokáig az volt
minden reményem:
csak kicsit fog fájni
- nem szakad szívem.

Megszólítottál,
szemem kinyílott,
tükröt tartottál
- nem is én vagyok...

Engem nem érhet
ilyen fényzuhatag,
nekem nem süt már
ily` forrón a nap!

(...nem tudtam róla,
de nagytitokban
öröktől fogva
Téged vártalak!)







NINCS SEMMIM


Volt egy meleg fészek.
Körülvettek álmok.
Már mind semmivé lett.
Én reszketve állok.

Elporlottak falak.
Eltűnt a védelem.
Létem csontra hasadt.
Társam a félelem.

Árva kis madárka
csőrében mindenem.
Elröppent, és mára
már semmim sincs nekem.







NINCSED TAKAR


Csendbe zártál,
átöleltél,
úgy vigyáztad
álmomat.
Gyengédségbe
beburkolva
talált ránk
a virradat.

Mosolyokba
öltöztettél.
Nem fáztam
- fűtött heved.
Most vacogok.
Nincsed takar.
Hiába súgom
neved.







NOVEMBER


A levegőből kikopott a nyár melege,
földön hever - ázott halom - a fák levele.
Mi megmaradt, rőt és arany, csak lengeti a szél,
s titkon már jégről, fagyról és hóról mesél.

A sarkon megáll, s visszanéz a novemberi nap,
ölében ezer nyűtt levél, a fején ködkalap.
Majd lassan-lassan lép tovább, eső mossa nyomát,
s a hegytetőn már képzelet hordja a tél havát.







NYÍLT SZÍVVEL


Zsebre vágtam a tegnapot,
nem ejtek többet könnyet érte!
Nyílt szívvel ülök az árokparton

(azért kezemet zsebemben tartom)

...mintákat kapirgálok a porba,
zöld fű közt lesem a hangyák nyomát
- fejben évezredet szelve át -

Napfény aranyozza kedvemet,
ernyedve várom, sodorjon álom
- a jövő majd úgyis eltemet -







OTT SZERETNÉK ÚJRA LENNI!


Ott szeretnék lenni újra
- nem itt munkába fakulva -
hol a Tower-híd feszül
Temze két partja között
csillámló habok fölött.

Ott, hol mókus étket lesve
szinte beleül kezembe
a Hyde Park fái alatt
- közben tóról hattyúk lesik
ahogy a kis bundás eszik.

London Eye gigász kereke
emeljen a fellegekbe
alant már térképpé vált
egész London szép makett
- kár, hogy hamar vége lett.

Megcsodálni, töltekezve,
ámulni, hogy ősi elme
milyen célból építette:
Stonehenge varázsos kövei
- ott szeretnék újra lenni -







ÖRÖKRE

Az első Halottak napja nélküled...


Örökké hiányzol, nem kell ide gyertya,
folyton ég szívemben a fájdalom lángja.
Mióta nem vagy, s olvadtál a nincsbe,
angyaloké lett szép mosolyodnak kincse.

Én meg itt maradtam, komor-mosolytalan.
Kifelé mutatom, hogy minden rendbe` van,
- de belül a kis láng tűzorkánná dagad.
Felperzseli éjem, s mindent, ami maradt.

Most, hogy mindenfelé kigyúlnak a lángok,
én is rád gondolva tűzkeringőt járok.
Együtt forgunk - hiszem - egymást átkarolva.
Szívünket örökre a sors összefonta.







ÖRÖMZUHATAG


Szikrázó érintések, mennyei boldogság,
már számolatlanul zuhog az öröm reám,
lángos szikrákkal lágyan körülölel a vágy,
édes Édenkertünkbe ringat veled az ágy.

Fejünk felett hajnaltájt már szunnyadás kering,
szíved felel szívemnek, az éj már búcsút int,
karodba bújva lassan álomba szédülök,
de álmomban is érzem, hogy szerelmünk örök.







PICI TITKUNK


Egy szellővel frissült estelen
sétáltunk régen - kedvesem
elandalogtunk ketten édesen
mosoly - boldogan kéz a kézbe`

bár híven várt hevünk otthona-
tudtam - éreztem nem érünk haza:
te, én, no meg a vágyunk terhe...
Szemed csillant - magaddal vontál
(sziklás- füves- bokros homály)
egy elhagyott üres kertbe...

...botolva vágtunk új utat,
szemed mohón keres kutat,
de ajkad már számra tapad
s kezed simul blúzom alatt -

- na hopp, most végre megleled
a vastag füves fekhelyet,
éreztem: most mellém zuhansz
- istenem, mi is lesz ma itt -
s a szél e szemtelen suhanc
kileste vágyunk titkait...







PICI VALLOMÁS


én vagyok a tűz,
ha melegedni vágyol,
én vagyok a láng
szíved jégmezején,
én leszek az álom
ha elszenderedsz végül,
s leszek az ébredés
hajnalod küszöbén

vagyok vezércsillag,
hogy ne téveszthess utat,
vagy biztos iránytű
tenyered rabjaként,
mely mindig egyformán
a szívem felé mutat,
s egyszer hozzá vezet

- tudod, hogy csak tiéd -







RÁNCOS IDŐK


öreg ráncos időket élünk.
ősz van. bennünk ténfereg a vágy.
lágy ölelések heve köddé tűnt.
fázik minden. jéghideg az ágy.

tűrjük simára az éj palástját.
nézd egy csillag fénnyel üzen.
lobbantsuk fel a bús világot.
máglyát lobbant a szerelem.







A REMÉNYTELENSÉGHEZ (EVOKÁCIÓ)


Szelíd folyó partján
Veled ültem én,
Ringattuk lelkünket
Álmok tengerén.
Nem tudtuk, hogy többé
Nem kel fel a nap.
Nem éreztük súlyát
A pillanatnak.
Miért ilyen botorságra
Hajlamos a vágy?
Miért volt, hogy egyikünk se
Óvta csillagát?
Csak ültünk és csendben
Néztük az eget,
Figyeltük a holdat:
Nekünk integet.

Csodás boldogságban
Egyesült szívünk.
Úgy gondoltuk,
Mindörökre ez juthat nekünk:
Csak illat és diszkrét,
Édes félhomály.
Egy ilyen szép párra
Csak mennyország vár.
Kéz a kézben lépkedünk,
Amíg az élet ér,
Nem törődünk búval, bajjal,
Minket el nem ér.
Távoli moraj csak,
Nincsen zivatar,
Égzengés és villám
Jöhet - nem zavar.

Ó, de mégis beborult
Addig kék egünk,
A sors minden sötétjével
Fordult ellenünk.
Az idilli képet
Kátrány szennyezé,
Hiába kapkodtunk
Egymás kezei felé.
Hiába szorongott
Mindkettőnk szíve,
Betegség és bánat
Költözött ide.
Nem volt már kegyelem,
És nem volt vigasz,
Távolba tűnt minden,
Mosoly és tavasz.

Gonosz hiéna-sors,
Elraboltad őt!
Halál oldalára
Illesztetted - sőt
Magányra ítéltél,
Özvegy sorsa várt,
Gyászom jeges börtönébe
Rácsok mögé zárt.
Nem láttam virágot,
Szürkeség ölelt,
Szívemben a hiány
Sebeket növelt.
Sarkamban rossz évek
S fénytelen, beteg
Baljóslatú idők
Szelleme lebeg.

Evokáció Csokonai Vitéz Mihály A reményhez című versére. Egyúttal emlékvers, melyet férjem halálának 15. évfordulójára írtam - 1998. január 20.







SENKI SEM TUDJA...


Senki sem tudja, csak a szél,
milyen az, mikor ring a lomb,
vad vággyal mikor beletép.

Senki sem tudja, csak az ár,
milyen is, mikor partot ér,
s karolva sodorja - nincs határ.

Senki sem tudhatja, csak én,
milyen a szemed, ha hozzám ér
puha ajkad az éj rejtekén...







SZELÍD SOROK


Ajkamon mint búvó patak
csendesen buknak ki a szavak:
...szeretlek, várlak, nem feledlek -
álmok honában megkereslek.

Ringatlak szívem ritmusára,
fektetlek vágyam vánkosára,
simítlak szépen, édesen,
suttogom halkan: jöjj velem

- repüljünk! vár a végtelen! -







SZERELMES ÜZENET


Szerelemről sugdos ma a szél is.
Szerelmesek talán kint a fák,
s szerelmet intenek a csupasz orgonák,
bár még nem feslik rajtuk virág.

Üzen a természet ezerféle módra
- égre felhőkkel ír a szerelem.
A kis veréb szívet ugrál a hóba,
hogy tollas párja boldogabb legyen.

Gyengéden öleljük át hát egymást.
Szívünkben ma csakis örömtűz terem,
száműzzünk most messze minden fájást,
szárnyaljunk együtt a fényeken!







"SZERETLEK"


Céltalan gurulnak nélküled a napok.
Úgy érzem, elhasznált, lyukas zokni vagyok...
Reggel félálomban agyam rútul ámít,
- aztán csak rájövök: már semmi sem számít!

Elszaladt az idő, a szép "veledévek",
ölelés és féltés - mind-mind semmivé lett!
Elvitted magaddal az otthon melegét,
szép zöld szemeidbe költözött a nemlét.

Fájsz bennem, azt tudod! Árkot vés hiányod
arcomra, s szívembe (sír a "picilányod"),
elengedlek mégis - jobb neked, én tudom...
Utolsó szavadat lelkemben ringatom.







SZERETLEK VERS


Szeretem kedves mosolyod,
szeretem összes ráncocskád,
szeretem finom érintésed,
tőle elborít a boldogság!

Szeretem ahogy bánsz velem,
szeretem ahogy nézel rám,
szeretem, ahogy ajkad lágyan
titkos helyeken rám talál...

Szeretem, hogy:
"úgy szeretsz, ahogy vagyok"
- e mondatod örökké ott ragyog
lelkemben, mint Vénusz csillaga,
hát hadd szeresselek,
kérlek ne hagyj el soha!







SZÉLSÓHAJNYI SZERELEM


Szerelmet sóhajt a szél,
szerelmes minden mi él.
Boldogság suhan a lombok alatt,
finoman ringat a szende patak
fodrai közt ezer szédült reményt,
az erdő álmodik zöld tüzű fényt,
fejét lehajtva csak figyel, és vár
kis virág - kelyhében ott ring a nyár...
Lombok közt rezdül, dobban szívem,
minden mi él, együtt örül velem:
mit érzek - szélsóhajnyi szerelem!







SZÉTPATTANT BUBORÉK


Égszínkék buborék.
Ez volt a világom
- veled.
Kékjét kölcsönözte
rám mosolygó, kedves
szemed.
Szavaid burokba bújtattak
a gonosz világ elől,
s a nyár
ringatott, suttogott,
dúdolta verseidet
- az ám!

Jó volt így nyugalomban,
mint lágyan hullámzó
tavon.
Gondoltam, ez már mindig
így lehet, és boldogan
hagyom.
De egyszer buborékunk
szétpattant. Hullottál
nincsbe.
Veled zuhant a semmibe
szívem összes féltett
kincse...







SZILÁNK (A SZÍVEMBEN)


több mint kétezer óra
telt már el azóta

(százötvenezer szívdobbanás)
ugyanaz minden, és mégis oly más
reggel ébredek, nézem az ablakot
- ott látom tünékeny, fakuló alakod -
nyúlnék feléd, s nem érem el kezedet
fájdalom mardossa sántító szívemet
szememen lassan egy könnycseppet morzsolok
magamban csak suta szavakat mormolok
nem fut a semmibe - elér talán
nem koppan a semmi rideg falán

eltelt már azóta
több mint kétezer óra







SZILVESZTERI SZIKRÁK


Oson felénk az utolsó nap
már itt integet a kertek alatt
fényeket hordoz homlokán,
s szívében remény-álmokat.

Szilveszter, vidámság évada
szikrákat vet most az éjszaka
pezsgő buborék csiklandja nyelvünk
várakozással telik meg lelkünk.

Szorosan fogjuk egymás kezét,
röppenünk álmokon - irány az ég,
szédülni sincs idő, és lám
az új esztendő tárja kezét:

keblére ölel, új dallamot
dúdol fülünkbe - hátrahagyott
bosszúságot és bánatot,
s mi várjuk a derűsebb holnapot!







SZINTELENÜL


érkeztem semmiből,
futok a semmibe,
mi okból kötődöm
e helyhez ennyire

álmodok valóról,
ébredek remegve,
tűnök a tegnapból,
egy felhőn lebegve

holnapot rajzolok
az éjfél falára,
szürke árnyalatra
vált a színes ábra

elfogyott a festék,
nincs szín az ecseten
- apró halvány foltok -
nyomukat követem

ha majd a palettát
(remélem) meglelem,
fakult napjaimat
boldogra színezem







SZÍVSZAGGATÓ


magához láncol
s nincs mi felold
- megdöbbent képpel
lesi a hold-

becsap csalárdul:
reményt ígér,
aztán elárul,
álarcot cserél

szaggatja szívem,
s gúnnyal kacag,
tőle mellkasomban
csak jég marad

horzsolja bőröm,
tépi hajam,
majd szól kajánul:
védjem magam

de nincs oltalom,
és nincs kegyelem,
saját magányom
az ellenfelem







SZÓZUHATAG


fényt fon
árnyba
angyal
szárnya
libben
égre
könnyem
végre
nem hull
látod
boldogságot
termett
éjünk
nem kell
félnünk
nincs
mi árthat
jó itt
nálad
hozzád
bújva
élek
újra







SZŐJ MOSOLYT A NYÁRBA


Szőj nekem mosolyt a nyárba,
kérlek - tedd, hogy ne legyek oly árva.
Félek. Engedd, hogy képzeletemmel,
mely tudod széles, akár a tenger,
téged idézve, ne könnyem hulljon.
Kérlek tedd, hogy a fájdalom múljon
szívemből - óvatosan, lágyan.
Ne borítsa ködfellegbe éjszakám és ágyam.
A napok csak telnek-múlnak egyre,
s hagyom, hogy sodorjanak messze.
Hát rajzolj nekem mosolyt a kéklő-fénylő égre.
A távolság nem mérhető...
... hogy elfogadjam végre...







TAVASZVÁRÓ NÓTA


Kopár homály rideg ölén
kerestelek te szép legény,
ködöt lehel az ősz körém,
hiába várlak leslek én.

Feledve majd a tél derét,
mikor tavasz köszönt reánk,
napunk zúdítja új hevét,
lesz zöld reményből vágyruhánk.

Bekopogtatsz az ablakon,
riadt szívem már fáj nagyon,
hát fogj karodba édesem,
és ne engedj el sohasem!







TE (ANYÁK NAPJÁRA)


Nagyon rég voltam kisgyerek,
s most, hogy a múltba révedek,
látom, hogy mennyit küszködtél,
szívvel lélekkel neveltél
- hosszú volt az út tudom,
és szegélyezte fájdalom -
a gyerekkor elmúlt, felnőttem már,
az évek elszaladtak lám,
s te most is gondot viselsz rám.

Te mindig nyújtottad kezed,


mikor azt hittem: nem lehet,
én így tovább, már nem bírom,
te nyugtattál, ha fájt nagyon.
A legjobb orvosság voltál,
erőd, mint patak folydogált,
a könnyű légbe ím elszállt.
Ha kell, most én fogom kezed,
és mindent köszönök neked!







TELIHOLD VIGYOROG


Telihold vigyorog a táj felett,
körém vetít nyomasztó díszletet,
kertemben ácsorog sok vén diófa,
kusza árnyakat vetve álmomra

- mely nem jön -

ezért csak lesem egyre,
ahogy a színek vegyülnek egybe
a kaján fénylő ábrázaton,
nem szép derülni lázálmokon

...hajnal felé már rezzen szívem,
súg egy éteri hang:

- vár fekhelyem -

...vár, de hiába, nem indulok
mert lehet ismét rossz gondolatok
ülik meg lelkem, és e félelem
nyitva tartja meggyötört szemem







TE MEG ÉN


Hajnallá álmodlak minden éjjelen,
rezzenő valódra rácsukom szemem,
csendedből iszom az éjfél sóhaját
- rám borul, betakar mint óvó nagykabát.

Szemedben gyűjtöd nekem a tündefényt,
tenyereden tartod a szép "együtt- reményt",
szívedben dübörög a legszebb vallomás,







TÉLELŐ


Bogot köt a szél az éjszakára,
hideg álom zúdul mindenen,
szárnyatlan vágy leragad a sárba,
a sarkokban sötétség terem.

Apródonként havat hint a földre,
zúzmarát virágzik minden ág,
gúnyos árnyak járnak körbe-körbe,
ablakom is csupa jégvirág.

Jelet karcol szívembe a kétség:
nem ér véget - börtönébe zár!
Soha többé nem látszik a kék ég,
soha többé nem jön el a nyár.







TÉLI ESTE EGY ELHAGYATOTT PARKBAN


A parkban, a szomorú
hámló padok mellett
elkószált, megfakult
álmok térdepelnek.

Törött szárnnyal
próbál röppenni az idő,
de béna csapkodással
csak fájdalmat csal elő.

A vedlett fák közé
terülnek már az árnyak,
a dér csipkézte bokrok
enyhülésre várnak.

Fagycsípte arccal,
tétován, reszketve
lassan botladozik
a decemberi este.







TÉL KOPOGTAT


Felhős, ködös napok járnak,
sajnos vége lett a nyárnak.
Árokparton fagyok ülnek,
tücskök már nem hegedülnek,
langy napokról álmodozva
lombját hullatja a bodza.

Avarszőnyeg fed már mindent,
angyal lesi föntről: itt lent
szürkébe bújt szív és lélek,
az emberek attól félnek
sosem lesz a télnek vége
- úgy vágynak a melegségre!

De a meleg messze kószál,
sőt, lehet, hogy sosem volt tán
- álmodták csak a kék eget,
és hogy fentről fény integet -
hegyen túl már tél kopogtat,
szív nyárról csak álmodozhat!







TÜKÖR


...rátekintesz, s látod:
derűs arc figyel rád
(vagy karikatúrád)
nézed tükörképed,
s érzed mit szem nem lát -
- a maszk mögött némán
könnyek szántják arcát -
titkon egy összetört
lélek nyüszít: nézz rám!
láss engem!... engem láss!
... nem kell többé ámítás!
Tépd le csaló maszkod,
tárd fel síró arcod,
mutasd csupasz szíved!

,,,nálam gyógyírt lelhet
fájó, sebzett lelked...







ÚJJÁSZÜLETÉS


Magányba csomagolt az Isten.
Mondta, hogy senkim sincsen.
Én ültem némán, ölbe téve kezem.
Igazat szólt - hisz nem voltál velem!
Nem voltál velem, s nem voltál már sehol sem.
Hiába vonszoltam parányi létem,
belül alig parázslott némi élet,
csak bábja voltam mókuskerekének.

Hályogot illesztett szememre,
kölöncöt függesztett szívemre,
ködöket bocsátott álmomra...
Nem lesz ez már másképp! - súgta.
Hittem neki, és elfogadtam.
Már hunyt szemmel sem álmodoztam.
Nem vágytam színre, szépre, fényre
- csak ültem a vaksötétségbe`...

Egyedül hiányod volt a társam.
Estétől csak a reggelt vártam,
reggeltől meg, mint valami gép,
vonszolódtam félve az estét.
Kézen fogva járt velem a bánat.
Végül már nem is akartam társat.
Jó volt nekem félig élettelen
- senki nem akasztotta lélegzetem. *

Sok év múlt így, s miként pergamen,
száraz, zörgő üreg lett szívem.
Aztán jött Ő, mint a szélvihar.
Mosolyával mindent felkavart.
Fenekestül fordította fel
életem, de most nem érdekel
- nem számít, ha bolydult a világ,
mert két karjában várt a boldogság.







ÚJRA ÉS ÚJRA...


Mindig... és újra..
és újra, és megint...
szemed távolodva
fénylőn búcsút int,
tovatűnt alakod
mindjárt ködbe vész,
s én mégsem hiszem:
csak ennyi az egész...

Mindig... és újra...
és újra bennem él,
nagy árat fizetek
a fájó könnyekér`
a valóság süvölt:
"felejtsd gyorsan el -
- el kell azt engedni
kinek menni kell!"

Mindig... és újra...
és megint álmodom,
átrepít álmom
a messzi távolon -
- oly valódi a kép,
el sem hihetem,
hogy tényleg nem te vagy
ki szembe jön velem...

Mindig... és újra...
és újra, és no lám:
felém lépkedsz álmom
szivárvány-porán,
lábnyomod csillog
- színes délibáb -
tudom: nem valóság,
de nekem a világ...







ÜZENET A DOBOGÓ TETEJÉRE - EGY OLIMPIAI BAJNOKNAK


Nézem boldog arcod,
szemem könnyben úszik,
szívem dobbanása
himnuszt zeng nekem,
közben a képernyő
fénylő képeit lesem.

Sok izzadt küzdelem
mi repített idáig,
százezernyi óra


- örök rejtelem
mitől, és mitől nem -
sikerül? vagy mégsem?

...de most örülhetsz
- én örülök veled,
enyém e büszke érzés
mit okoztál nekem -
s tiéd a győzelem!







VACOGÓ HAJNALOK


Lágy érintéssel simítja
a táj arcát az ősz.
Heve még fel-fellobban,
a nyár már nem időz
sokáig erre - rohan,
merre hajtja a szél.
Gorombán lökdösi tova,
s nyomán lépked a tél.

Még utolsókat böffen
meleget ránk, de már
tudjuk, hogy egyre többet
vacog a hajnal - de kár!
Aranyba öltözik lassan
kertem alján a hárs,
később az eső koppan
az idő rőt ablakán.

Lassul a napok lépte,
kincseket rejt az éj.
Apránként messze szöknek
a fények - de te csak ne félj
- én őrzöm neked a lángot,
szívemben itt lobog!
Majd tovább vetítik feléd
a nyár végi csillagok...







VALAKI ÁTSÉTÁLT A KERTEN


Valaki, tán az ősz átsétált a kerten.
Bámészan megállt a hársfa alatt.
Mélázva tépett egy-egy levelet,
majd szórakozottan továbbhaladt.

Nem tudta, hogy ablakból figyelem.
Tette, ami ilyenkor rendelt dolga.
Nem jött közel, hogy beszéljen velem.
Eltűnt, mintha soha ott se lett volna.

Azóta mindig lesem a kertemet,
hátha megláthatom alakját újra,
mert oly ismerős volt. Meglehet:
nem is az ősz. Csak az ég tudja...







VANNAK NAPOK


Vannak napok, mikor álom vagyok,
csillagtalan éjedbe besurranok,
talán szikrázó nyomot is hagyok -
- vedd észre végre: itt vagyok!

Vannak napok, mikor elgondolom:
az egész élet csupáncsak álom -
- egy múló villanás, és semmi más,
színes káprázat, végtelen álmodás...

(...jöjj már el végre, ébressz fel kérlek
- aludni vétek, ha élni is lehet,
de mindezt csak veled...)







VARÁZS


Úgy kellett hogy rám találjál,
Az életbe kiabáljál,
Rám idéztél fényeket,
Szivárványszép színeket.

Azért jöttél, azért voltál,
Hangoddal elvarázsoltál,
Kezem fogtad, rám nevettél,
Tündérmanódként szerettél.

Nem szél hozott, mégis elvitt,
Nekem nem hagyott, csak ennyit:
Szerelmednek szép szavát
- álmaimat fonja át...

Szabó Lőrinc nyomán szabadon...







VÁGYAKOZÓ


Vékony kocsányon lógok,
reggelre rám dermed a dér,
napról napra szorongok:
mikor sodor el a szél...

Kiszáradt lényem fénytelen,
perzselt-szín, és zörög,
már múltidő az életem,
takarnak őszi ködök -

- de itt motoszkál még a vágy,
valahol mélyen bennem él,
újra üde zöld lehetnék bár,
s nem száraz, sárgult falevél...







VÁRLAK


Isten tenyerén
hűsöl a lelkem,
szomorúság
fészkel bennem,
távolodok már
a valóságtól,
álmokat szövök
egy tükörvilágról.

sebeket karmolt
szívemre az élet,
hiába kívánom,
nem heged, éget.
éjvizű homályból
nyúlnak értem árnyak,
de én csak lebegek,
álmodok - és várlak.







VELEDKARÁCSONY


Karácsonyt pislog az éjfél:
erre libben angyalszárnyon,
majd tovább lép holdfénykévén,
körbefonja tündérálom.

Gondolatban már ezerszer
eljátszottam, milyen szép lesz,
mikor a szent éjben végre
csillagomként velem fénylesz.

Nem kell ékszer, nem kell bársony,
nem kell talmi drága holmi!
Egyre vágyom, egy az álmom:
két karodban elsimulni!







VÉGZET


az, kiért megszülettem
már nem jön el sosem,
a nincsbe olvasztotta
tengermély végtelen

itt lebeg felettem
sóhajnyi végzetem,
lágyan karol magába
éjbársony szerelem

(hogy megszülettem érte,
mindent jelent nekem)


Feld:1-32 o.











 
 
0 komment , kategória:  Havas Éva  
Hamza Anikó Julianna
  2019-07-02 20:30:04, kedd
 
 





HAMZA ANIKÓ JULIANNA


Hamza Anikó Julianna (1977. szeptember 25. - ) Szeret verset írni. Elsősorban 10 éves kislányának szokott ünnepnapokra verset írni az iskolába, amit aztán ott elmondanak. A maga kedvére is írogat, jobban ki tudja fejezni magát.







AJÁNDÉK


Kezemben sok virág.
Hová viszed kisleány?
Anyukámnak viszem én,
Anyák napja ünnepén.

Verset is mondok én,
Szépet hosszút, tudok én.


Adok mellé puszit is,
Biztos örülni fog így is.

Odaadom jó szívvel,
Sok hálával, széppel,
Megmondom majd én azt is,
Az úr áldjon meg téged,
ÉDESANYÁM.







ANYU


Hűvös még a reggel, mikor a nap felkel,
De első szavam mégis az, anyu merre vagy.
Hol a ruhám, amit felveszek, hol a táskám
hogy suliba menjek?
Hol van ez, hol van az, anyu merre vagy!?

Ha bajom van téged hívlak,
Segítesz, hogy ne nyavalyogjak.


Mindig türelmesen szépen,
Mondogatod, itt vagyok kincsem.

Anyák napján, köszöntelek,
Verset is mondok neked,
Anyu merre vagy?! hogy szemedbe nézzek,
Egy gondoskodó anyát ünnepeljek.







ANYU HIÁNYZOL


10 éve hogy elmentél,
hiányoddal semmi fel nem ér.
Nem halljuk hangod, nem látjuk mosolyod.
Hiányzik a tanácsod, s hangos kacagásod.
Fájdalmunk nem múlik, szívünk üres.
Unokádnak egy mama, nekünk egy anya hiányzik.
Csendben gyászolunk tovább, s velünk vagy mindig,
szívünkben őrzünk tovább, s szeretni fogunk mindörökké!







BALLAGÁSODRA


Ballagnak a gyermekek, bomlik a családi fészek,
Eltelt nyolc év, hát repüljetek gyermekek.
Vár a nagy élet, a sok kaland,
Tapasztalj meg mindent, mit az élet adhat.
Kirepülsz a nagy életbe, vár a sok újdonság,
De a szülői ház ajtaja mindig nyitva áll.
Érnek fájdalmak és csalódások, de ez ezzel jár,
Hogy igazán felnőtt légy, még hosszú út vár rád.
Elballagsz, hogy új életet kezdj, új barátokkal ismerkedj,
Megízleled, milyen távol lenni, a saját utad járni.
Kis gyermekként fogtam a kezed,
De el kell, hogy engedjelek, hogy felnőtt lehess.
Nem vagy már pici gyermek, kinek kezét fogjam.
Nagylány lettél, de kapaszkodót hagytam.
Elrepültek az évek, vannak kitűzött célok,
Kívánom, hogy minden álmod valósággá váljon!







BÚCSÚ


Ne sírjatok, ha nem vagyok,
Nem hagytam túl sok nyomot.
Enyém volt, mi enyém lehetett,
Így éltem le hát életemet.

Volt, ki szeressen, én is szerettem,
Megvolt mindenem az életben.
Én is hibáztam, mint bárki más,
Esendők vagyunk, nem más.

Talán néha, ha eszetekbe jutok,
Nevessetek egyet, s veletek vagyok.
Elmúlik az idő, mely gyorsan pereg,
Nem leélni kell az életet,
Hanem élni minden percet!







CSALÓDÁS


Ugye neked is fáj, ami nekem.
De olyan mintha semmibe vennél engem.
Hiába várlak, virrasztok éjszakákat.
Szeretném tudni, mennyit érek nálad?

Hogy szíved valóban szeret?
Azt csak te érzed, amit én érzek mit számít!
A lényeg te jót játszol.
S szívem összetöröd,
Akárhogy lángol.







DECEMBERI ÜNNEPEK


December van végre,
Ünnepek hada jött végre.
Ez az év utolsó hónapja,
Lássuk, mit tartogat a hónapra.

Először a Télapó jön,
Kit a gyerekek várnak.
Csupa csoki mindenfelé,
Csomagjaikat bontják kifelé.

Sok kis Mikulás az ablakba',
Tömve a kis piros zacskó halomra.
Itt egy narancs, ott egy cukor,
Édességek, jé! Egy szaloncukor.

Karácsony is közel jár,
Egyet, kettőt alszom már.
Itt az ünnep, ó de szép,
Fényben úszik minden, Karácsony ünnepén.

Kibontom az ajándékot,
Melyre egész évben vártam.
Együtt a családom, e szép ünnepen,
S imádkozom, hogy mindig így legyen.

Szilveszter is kopogtat, itt áll a küszöbön,
De kint hagyom, hadd várjon még, az óévé az öröm,
Előkerült a konfetti, a duda, a petárda,
Bulizzunk az újév alkalmára.

Éjfélkor már Szilveszter, nem vár tovább,
Elfoglalja helyét az évszámokban hát,
Búcsúztatjuk az óévet, és örülünk az újnak.
Kívánok hát minden embernek,
Szeretetben gazdag, BOLDOG ÚJ ÉVET!







EMLÉK


Ha el akarsz szökni a világtól,
Emlékeidbe merülve vándorolj.
Gondolj vissza a szép dolgokra,
Mi mosolyt csal az arcodra.

Szép dolgok, emlékek,
Van egy pár, idézzed!
Egy csók, mi könnyet csal arcodra,
Egy ölelés, mi bőröd borzolja.

Minden, mi jó és szép,
Titkos találkák és remény.
Egyszer minden jó lesz,
Ha az emlék újra valóság lesz!







GONDOLAT


Álmaimban messze járok,
Felhők felett szárnyalok.
Nincs akadály, mi legyőzhetetlen,
Mindent lehet, én így szeretem.

Enyém a világ, az egész világ,
Felülről látom a sok hibát.
Gyere, szárnyalj velem, légy szabad,
Ne ragadj a földhöz, légy önmagad!

Merj élni, ne hagyj ki semmit,
Legyen életed során mit mesélni!
Nevess, sírj, mindegy, hogy mi,
A dolgokat mindig meg kell oldani.

Szabad légy, nem kell más,
Ne legyen körülötted több gát!
Eljössz velem? Szeretném,
Hogy örökre az enyém légy!








HIÁNYZOL


Tegnap mondtad, hogy elmész,
Szívem kalapált is, mint a szélvész.
Ígérted, hamarosan megjössz,
Szememben sok-sok hulló könny.
Van, amikor eltaszítasz,
Úgy érzem, olyankor szétszakítasz.
De ha ölelsz szépen, lágyan,
Testem angyalokkal békésen hálhat.

Ha éppen este érkezel,
Reggel én már ezzel kérkedem.
Te mégis többfelé ingázol,
Így nekem nem szabad hibáznom.
Ezt a nagy űrt, amit okoztál,
Remélem, jobban már nem fokoznád.
Talán egyszer te is lassítasz,
Mert van olyan ember, akiben
Vakon megbízhatsz!







HISZEM


Eljött hát a December,
Hó még sehol, de jő egy ember.
Hiszem, hogy jön, hisz várom már,
Egész évben jó voltam ám.

Hiszem, hogy jő, hisz bennem él,
Mikulást úgy várom én.
Hittel tartom életben,
Hogy itt éljen a szívemben.

Mikulás, kit nem láthatunk,
Csak gyerekszívvel éltetünk.
Felnőttek, kik már nem hisztek,
Hát legyetek újra gyerekek.

Higgyetek, hogy eljöjjön,
Szánkójával közénk repüljön.
Éljen szívünkben egy remény,
Hogy a Mikulás jöjjön el közénk.







ILYEN VAGYOK


Nyitott könyv az életem,
Mindenki tudja, milyen vagyok az életben.
Voltam rossz és voltam jó,
De ez már elmúlt, elment a hajó.

Sok mindent szeretnék,
Szabadon szállni, világot látni.
Elmennék innen messzire,
Fel, a világ tetejére.

Szabad lelkem elrepít,
Kacérkodok s elfutok.
Mással járok, kivel nem szabad,
De a lelkem mindig szabad.

Utazok a világban, túl az üveghegyen,
Átugrok a holdra, majd integess nekem.
Előjön a rossz kislány, vigyázz, nehogy rám találj!
Nem találom a helyem, de egyszer meglelem.

Nyitott könyv az életem,
Mindenki ismer, én így szeretem.
Kell a változatosság, hogy jó legyen,
Ilyen vagyok, így szeretem.







ISKOLA HÉTFŐ REGGEL




Hétfő reggel van, iskola,
Anya ébreszt, irány a fürdőszoba.
Öltözni, elpakolni, vár a tanárnéni,
Elindulok lassan, vár a suli.

A suli jó dolog, csak tanulni ne kelljen sokat,
A barátokkal eltöltjük a napot.
Dolgozatra ugyan ki készül?
Mindegy, hogy hányas, lényeg, hogy görbül.

Hazafelé már sietek,
Meg se várom a többieket,
Megírom a leckét gyorsan,


Míg anya odavan a melóban.

Estére már mindenki itthon,
jegy van? kérdi nagy hangon,
Lecke kész? vers nincs?
Tanulni kell mese nincs.

Lefekvéshez készülve,
Fáradtan és megtörve.
Holnap még csak kedd,
Kezdődik minden elölről, ha reggel lesz.







ISKOLÁBA MEGYEK


Vár a suli, vár a suli,
Írni olvasni meg kell tanulni.
Számolni sem rossz dolog,
Óvodából iskolába ballagok.

Átlépek egy küszöböt,
A felnőtté váláshoz közelebb kerülök.
Átmegyek az iskolába,
Új barátok várnak az osztályba.

Tollat, papírt veszek kezembe,
Leírom a nevemet egy füzetbe.
Könyvekkel a kezemben,
Elindulok a tudás kertjébe.

Óvónénik, Dajkák, búcsút intek néktek,
Fájó kis szívemmel immár továbblépek.
Ne sírjatok, én sem sírok,
Könnyeimet letörölve elbúcsúzok.







KARÁCSONY


Hull a hó, hull a hó,
Karácsonykor, jaj de jó.
Kis Jézuska születésnapja
Az egész világ megtartja.

Angyalka a fára,
Ajándék alája,
Boldogok az emberek,


Isten fia megszületett.

Kalács az asztalon,
Gyertya a fán,
A csengettyű megszólal,
Szenteste éjszakáján,

Hull a hó, hull a hó,
Meleg szobában, jaj de jó.
Karácsonyi dalt énekelve,
Szeretetben átölelve,
Érezzük az úr szeretetét.








KEZDŐDIK AZ ISKOLA


Vége a nyárnak, vár az iskola,
Csengő szól újra, kezdődik az óra.
Gyerünk a padba, vár a tanárnéni,
Figyelünk az órán, nem lehet késni.

Kezdődik a matek, a számok világa,
De mi még vágyunk a nyárba, a vakációba.
A sok kirándulás, a nyaralás gondolata visszavár,
De nem lehet ábrándozni, a tudás harsonáját kell fújni.

A pajtások örülnek, nem láttuk egymást,


Mindenki mesél, ez ám a tanulás.
Tanár néni ránk szól, csendesen most már!
Becsöngettek az imént, kezdődik a tanév.

Nehezen, de figyelünk, nehéz megszokni,
A csengőszó hallatán muszáj tanulni.
Véget ért a szünidő, kezdődik a suli,
De eltelik a tanév, s újra jöhet a buli.







KÍVÁNSÁG


Oly sokat szeretnék,
El sem tudom sorolni.
Egy babát, egy hintát.
Egy új biciklit.

Szeretnék egy autót,
Hogy bejárjam a világot.
Egy repülőt, hogy a kék ég alatt.
Lássam a madarakat

Szeretnék egy kis testvért,
Neki egy pónilovat.
Egy foci labdát,
hogy a barátokkal játsszak.

De minek is sorolom,
Hisz van mindenem.
Egy szerető családom,
És nem kell semmi sem.

Nem kell a kívánság,
Nem kellenek a játékok,
Ami nekem kell, az itt van velem.
Egy szerető anyuka, ki fogja két kezem.







KÖSZÖNÖM


Édesanyám, ki karodba zársz,
Ölelésed biztonságot ád.
Kinyílnak a virágok, ha nevetésed látom
Szebb lesz ez a nap, ha tekinteted látom.

Édesanyát köszönteni hogy is lehet?
Hisz nincs olyan köszönet, mivel viszonozni lehet.
Mindent megtesz, hogy neveljen minket,
Ezért az év minden napján, köszönetet mondok neked.

Tudom, nem sok egy köszönöm, mit most adhatok,
De ennél többet nem mondhatok,
Nincsen rá szó, mit érzek.
De tekintetem elárulja,
Mit is érzek irántad, hogy az édesanyám vagy.







KÖSZÖNTŐ


Ma köszöntelek téged anyák napján,
S hálát adok az úrnak, hogy te vagy az édesanyám.
Minden napod legyen, vidám, boldog,
S hogy az életben, ne legyen semmire se gondod.

Ma minden pompázik,
Szirmát bontja, virágzik.
Ez az ünnep csodaszép!
Anyukámnak meseszép.

Szól az édes madárdal
Hallga csak! Hogy dicsér,
Visszhangozza énekét.
Ma ünneplünk, anyukákat éltetünk.







LÁNYOMNAK, MELITTÁNAK


Kicsi kincsem, úgy vártalak.
Hogy megszülessél és imádjalak.
Kicsiny kezed foghassam,
Hogy össze-vissza puszilhassam.

Az első lépésed nem feledem,
Az első szavad cseng fülemben.
Síráskor vigasztaltalak,
Lefekvéskor altattalak.

Óvodába mikor jártál,
Az udvaron is rám találtál.
Édes nevetésed, kacagásod
Felvidítja egyből a házat.

De az évek gyorsan telnek,
Óvodából iskolába repültek,
A táska is oly nehéz volt,
Elsős lettél ez volt a borítón.

Zajos a ház, ha itthon vagy,
Ettől az én szívem boldogabb.
Apa és anya úgy szeret,
A világon mindent megtesz érted.







LEHET


Lehet, hogy őrült vagyok,
Lehet, hogy nem hódolok.
Lehet, hogy a felfogásom bolondos,
Lehet, hogy a saját utamon ballagok.

Lehet, kissé göröngyös és nehéz,
Lehet, kissé más az elképzelés.
Lehet, kissé máshogy kellett volna,
Lehet, kissé más lesz a holnap.

Lehet jobb és szebb a világ,
Lehet jobb, ha máshogy élem át.
Lehet jobb, ha magamra figyelek,
Lehet jobb, ha saját életemet élem meg.

Lehet lesz szomorúság és bánat,
Lehet lesz, mit meséljek az unokának.
Lehet lesz, ki megért majd engem,
Lehet, hogy kissé jobb lesz az életem.







LOPJ EGY CSÓKOT


Milyen kegyetlen az élet,
Azt szeretjük, akit nem lehet.
Tiltott gyümölcs oly édes,
Lopj egy csókot, ha lehet.

Máshogy nézünk egymásra,
Tágabb lett a világ számunkra.
Ha elmész mellettem, érints meg,
Lopj egy csókot a sötétben.

Titkok maradunk, és ez így jó,
Nem tudhatják, hogy mi volt.
Nehéz lesz, de boldog vagyok,
Lopj egy csókot, ha veled vagyok.

Hazudunk, hogy találkozzunk,
Pár perc, hogy összebújjunk.
Sietünk, mert menni kell,
Lopj egy csókot, így búcsúzz el.

Szoríts magadhoz, hogy érezzem,
Kellek-e neked, ezt kérdezem!
Átölellek és füledbe súgom,
Lopok egy csókot, és búcsúzom.







MILYEN HALAT FOGTAM KI


Talán egy aranyhalat,
Ki lesi minden kívánságomat.
Vagy egy bohóchalat,
Ki csak a szívemmel játszogat.

Ha kifogtam az aranyhalat,
Teljesíti-e egy kívánságomat?
Egy igaz szívet kérnék tőle,
Ki az én szívemmel együtt élne.

Nekem ennyi elég volna,
Boldogságom felhőkig szállna.
Gondok, bajok nem számítanak,
Boldogok legyünk az ég alatt.

Ha bohóchalat fogtam,
És szívemet már nekiadtam,
Játszik vele, és eldob a porba,
Így én ugrok majd a folyóba.







NAGYMAMÁNAK


Drága nagymamám van nékem,
Nevelte anyukámat, s engem.
Ráncos kezét százszor csókolnám,
Csakhogy minden napját boldognak látnám.

Kicsiny házikója mint a mézeskalács,
Süt, főz, s mindig minket vár.
Szeretetből ki sem fogy,
S én ezt valahogy viszonozom.

E szép napon köszöntelek téged,
S áldja Isten minden lépésedet.
Kérlek szeress úgy mint én,
Hisz te vagy a legjobb nagyi, a föld kerekén.







NE MONDD KI


Látom, hogy szenvedsz, én is szenvedek,
Egy kimondatlan szó, mely minket éget.
Nem szabad, tudjuk jól,
De oly jó, ha átkarolsz.

Ne mondd ki, az eszed súgja, hallgasd!
Szerelmesnek lenni nem szabad!
Szív és ész most összevesz,
Az eszedre hallgass, a szív szerelmes.

Kikiabálnánk, hallja a világ,
De ez csak álom, nem lehet valóság.
Megőrizzük érzésünk, csendben maradunk,
Ha kikiabálnánk e szót, sebezhetők vagyunk.

Éget és fáj, ne mondd ki,
Belül kínoz, de tápláljuk, ne aludjon ki.
Megszakad a szív, mely nem kiabál,
Éget a szó, de nem mondjuk hát.

Hamarosan kiáltunk egyet,
Hallja a világ, mi belül éget.
Felszabadulunk, nem leszünk sebezhetők,
Megkönnyebbül a szív, és aztán összenő!







PICI RIGÓ


Nézd hogy hull a hó,
Pici fán ül egy rigó,
Megborzolja kis tollát,
S máris tovább áll.

Lassan minden fehér lesz,
Pici lábnyom, vajon kié ez?
Elballag a kismadár,
Nem bírja a hideget már.

Most már minden fehér,
A bokrok, a fák, hisz ez csodás!
Csak a kismadár fázik, nagyon,
Most hová bújjon el vajon.

Nem tud szegény sehova,
Hisz mindenki elzavarja,
De talál egy kis fészket,
S bebújik egy cseppet.

Szép az erdő, oly csodás,
Fehérbe öltözött most már.
A kismadár sem fázik,
Hisz betakarta a hó,
Tetőtől - talpig.







SZAVAK NÉLKÜL


Tudom, nehéz dolog anyának lenni,
Dolgozni, enni adni, engem nevelni.
Minden nap egy új kezdet,
Sok kihívás a családi élet.

De nem vagy egyedül, itt vagyok neked,
Segítek, ha elfárad két kezed.
Nagy vagyok már, lassan felnövök,
Nem kell annyit fáradnod, szólj, és én jövök.

Tudom, nehéz mindent egyszerre,


De szívemben te vagy a legnagyobb szerencse.
Szerencse, mert enyém vagy,
Ez nekem a legszebb pillanat.

Dicsérlek és éltetlek, mert úgy szeretlek,
Ezt a szeretetet kifejezni nem lehet.
De ezen a napon talán szavak nélkül is
Érzed azt, amit mondanék, egy hang nélkül is.







SZERELEM


Felkavartad vágyaim szunnyadón alvó bugyrát,
Mert éreztem bőröd őrjítő illatát.
Most végre újra háború dúl bennem,
Hiszen, ha velem vagy, lelkem a mennyben.
Izzó érzések kavarognak bennem,
De vajon mi lehet a tiedben?
A vágyak tüzes korbáccsal sújtsák testem,
Ettől szenvedek, de kérem Istent,
Örökké így lehessen.
Egyszer eljön az az idő, talán már holnap,
Mikor a szíve csak értem dalolhat.
Most még kétségek marták lelkem,
Teremtőm, segíts, hogy ő engem szeressen.
S én ígérem, többé csak érte, vagy vele
Vétkezem!







SZERELMESEK NAPJA


Szép a virág mely most nyílik,
Mint a mi szerelmünk, mely bimbózik.
Érzed a szívedben, amit én érzek?
Valentin-napra ezt küldöm néked.

Érzed a szerelmet, mely köztünk van?
Érzed a szeretetet, mely átölel?
Érzed, hogy hiányzol? Napról napra!
E pár sort küldöm Valentin-napra.







SZERESS ENGEM


Szeress engem, mint hold a napot,
Mint ég a csillagokat.
Kik örökké egymáshoz tartoznak,
Kik csak egymással boldogok.

Szeress engem, hogy érezzem,
Fájjon a szívem, ha nem vagy velem.
Mutasd ki szerelmed, hogy lássák
A te szíved tisztaságát.

Szeress engem mindhalálig,
Egy igaz szerelem boldogságig.
Szíved dobban, ha rám gondolsz,
Szerelmeddel átkarolsz.

Szeress engem, mert oly jó nekem,
Nem vagyok egyedül az életben.
Vágyom rá, hogy szeressél,
Hogy két karoddal öleljél.

Szeress engem, mint senki más,
Boldogságunk egymásra talált.
Kell a csókod, mire éhezem,
Kellesz te, hogy dobbanjon a szívem.







SZERETET


Boldog vagyok, mert velem vagy.
Örül a szívem, mert enyém vagy.
Óvlak téged, mert kellesz nekem.
Melletted leszek, míg létezem.

Vigyázok rád, mert szeretlek.
Vigyázok rád, míg engeded.
Boldog vagyok, ezt köszönöm.
S szívedet én megőrzöm.







SZERETNI AKAROK


Még érzem a szívem, mely szeretetre vár,
Várom a csodát, hogy égjen egy láng.
Egy tűz, mely éget és perzsel,
Egy szív, mely értem ég el.

Szeretni valakit a legszebb dolog,
De szeretet nélkül boldogtalan vagyok.
Várom, hogy szeressenek, érezzem illatát,
Fogja kezem egy életen át.

Szerelem, szerelem, ez kell nekem,
Valaki, aki velem éli életem.
Szeret és tisztel, vigyáz reám,
Valakivel várni az idő múlását.

Várok, várok, talán majd jő,
Talán engem is megtalál a nagy ő.
Csókra éhesen talán karjába zár,
És majd minden álmom valóra vált.

Érzem a szívem, mely még üres,
De valaki csak betölti e helyet.
Várok, amíg lehet, várom a csodát,
Hogy egyszer majd belépsz a szívem ajtaján.







SZERETŐK


Mikor láttalak, nem tudtam, ki vagy!
De lassan szívembe zártalak.
Megismertelek, megszerettelek.
De enyém sajnos nem lehetsz.

Hogy enyém maradj, mit tegyek,
Szívem akkor is csak érted eped.
Titokban várlak, hátha látlak,
Szívemben mégis imádlak.

Titokban találkozunk, mások ne lássanak,
A lopott idő mindennél fontosabb.
Hazudunk, hogy találkozzunk,
Lopott idő a mi barátunk.

Két szerető, mely lopva tölt időt,
Hazudunk, hogy együtt legyünk.
Téged választanálak, de nem tehetem,
Van már egy életem, nem szeghetem.

Szoríts magadhoz, hadd érezzelek,
Nemsokára el kell menjek.
Szeress engem, lejárt az időnk,
Szeretők csak így lehetünk.

Titkok vagyunk mások előtt,
De szívünk akkor is összenőtt.
Átölellek, és füledbe súgom neked,
Ez a mi titkunk, más nem tudhatja meg.







SZÜLETÉSNAP


Egy év csak elszállt,
Amíg te aludtál.
Ma felkeltél reggel,
Idősebb vagy egy évvel.

Azért most ünnepelj,
És vidáman ébredj fel.
Ezt kívánom néked,
Isten éltessen!

Elrepült évek,
Szépen telt hónapok,
Sok boldog születésnapot,
Isten éltessen!

A szíved most boldog,
Űzd el a gondot
Felejtsd a rosszat,
És baj sose érjen.
Születésnapodon,
Isten éltessen!







TAVASZ


Jön a tavasz, érzem, itt van már,
Nőnek a virágok, rügyeznek a fák.
Süt a nap, éledezik minden,
Éled a természet, ennél szebb nincsen.

Megjöttek a madarak, csicseregnek már,
Oly jó hallgatni a nyitni kéket ám.
Zöldell a mező, virágzik a rét,
Napos idő, úgy vártuk rég.

Nem kell a nagykabát, levehetjük már,
Előkerül a szoknya és a rövidnadrág.
Mehetünk kirándulni, mit várunk rég.
Természet lágy ölén sétálni oly szép.







TEMETŐ CSENDJE


Hallod ezt a csendet!
Mi a temetőben szenved.
Nincsenek csak sírok,
És én a földön ordítok.

Nyugodt békés hely ez,
De hallgatjuk a csendet.
Bár szívem ne ordítana,
Hiányod ne szorítana.

De távol vagy tőlem,
Nem ér el kezem.
Temetőbe kimenvén,
szívem csak ordít, hátha elér.

Madarak énekelnek,
Csend honol e tájon.
Szívünkben csak a remény


S virágok a sírok tetején.

Hallgatom hát e csendet,
Mit nem tör meg semmi sem,
de egyszer odakerülök én is,
Síromon virág lesz,
S a csendben, a sírok között
Majd egy leszek én is.

Akkor majd fogom kezed,
Mire vágytam rég.
Hallgatjuk a madarak énekét,
S a lelkünk messze jár,
Hogy a csendet ne halljuk tovább.







TÉLAPÓ


Ó de nagy a hóvihar,
Hogy indulok el így hamar!
Várnak már a gyerekek,
Hát repüljön a szán, megyek!

A sok gyerek mind alszik,
S hogy megkapják a csomagot.
Egy éjszaka alatt,
Én bejárom a világot.

Sok a gyerek, menni kell
Repüljetek szarvasok!
A puttony tömve, indulás!
Hó-Hó-Hó-Hó-Kiált a Mikulás.

Reggel fáradt a munkától.
De a sok gyerek vidám.
Egy év múlva találkozunk,
Így köszön el a Mikulás.







TUDOD-E, KI Ő


Szánkón jár és csilingel,
Gyerekek nevetésével alszik el.
Egyszer jön egy évben ő,
Mindenki lesi, hogy lássa őt.

Piros a ruhája, fehér a szakálla,
Csomagot oszt, ha jó voltál nála.
Tejet, sütit kitehetsz!
De reggelre hűlt helyét leled.

Északon lakik, manók segítik,
Leveled ők kézbesítik.
Eldönti, hogy rossz voltál vagy jó voltál,
Kis csizmádban sok ajándék vár.







UTOLSÓ SZERELEM


Tudod milyen érzés elveszteni valakit?
Fáj a szív, mardos és ég.
Kínzás és gyötrelem az élet.
Valakit várni, ki talán már nem szeret,
Bizakodni de nem jő felelet.

A szív lassan kialszik,
S elmúlik a szerelem,
Megfogadni, ez volt az utolsó,
Kit szerettem.










ÜNNEP


Ma szenteste van, szól a karácsonyi ének.
Díszítjük a fenyőfát, szép ruhát adunk rá.
Hangulatos este, szépen szól az ének,
Várjuk hát a Jézuskát, hogy jöjjön el hozzánk.

Angyalok hada kíséri ma el,
Minden ember boldog, családjával ünnepel.
Csodát ne várj, hisz ez a legnagyobb,
Mikor minden ember szíve egyszerre dobog.

Nincsenek gondok, csak öröm és béke,
Szívünk szárnyal együtt a messzeségbe.
Karácsonyi csengő szól lágy hangján,
Azt jelzi, Jézus ma velünk van és vigyáz reánk.







VALAKI JÖN


Esik a hó, és vihar van,
Csengős szánon valaki jön halkan.
Fehér a szakálla, piros a ruhája,
Gyerekek várják, lesnek utána.

Fekete cipője, kipp-kopp, kipp-kopp,
Lecsúszik a kéménybe.
Piros csizma az ablakba,
A csomagokat belerakja.

Varázslatos este ez,
Gyerekek sem pihennek.
Lesik a csengős szánkót,
Hátha meglátják a télapót.

De a télapó nagyon ügyes,
Szánkójával messze üget,
Boldog ünnepet kíván,
S elsuhan a csillagos éjen át.







VALENTIN NAPI VALLOMÁS


E napon, ha elfogadod,
Vallomásom az ajándékod.
Szerelmesek napja van ma,
Versben írom, mi szívem nyomja.

Barátok vagyunk, ez nem titok,
De én ennél többre vágyok.
Nem csak szeretet, amit érzek,
De szívem reszket, ha szemedbe nézek.

Kezem remeg, hangom nincs,


Te számomra vagy egy kincs.
Kezed ha fogom, elönt a forróság,
Szívemben lángra gyúl valami furcsaság.

Szerelem az, ami van bennem,
Ajándékba küldöm e versem.
Szeretlek, hát kimondom:
Valentin napra ez az ajándékom.







VÁGYOM RÁD


Tudod, mikor először láttalak,
Nem tudtam mi lesz!
De ez alatt az idő alatt,
Mi eltelt, jobban megismertelek.
Adtunk jót és rosszat egymásnak.
S közben megszerettelek.
Vártuk az időt hogy teljen,
Hogy együtt legyünk, érezzük egymást.
Este rólad álmodtam,
Reggel vártam hogy hívj!
Éjszakákat virrasztottam, vártalak mikor jössz.
De csak vártalak!
Én nem tudom ezt az érzést elviselni,
Hogy nem vagy velem!
Bár szívem sajog és ég.
De arra vár, hogy talán az ajtón belépsz.
Nézem az ablakot, reménykedek,
Mert szívem akkor is szeret.
Fáj és ég szörnyű érzés,
Bocsáss meg nekem, és légy újra az enyém!









 
 
0 komment , kategória:  Hamza Anikó  
Hírmorzsák - Július
  2019-07-01 18:45:39, hétfő
 
 










HÍRMORZSÁK - JÚLIUS


Mottó

"Mindig, mindent adjál oda hazádnak.
A világnak nincs semmiféle értelme hazád nélkül.
Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak
a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán semmit
ne várj a hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.
Ez a legfőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri."

(Márai Sándor, Füveskert


"A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."

(Burke)








Napi migráns minden nap: Olvasd - terjeszd!


A migránsáradatról mindennap - Klikk a Linkre






Link



Hirkereső





Link







1Orbán Viktor: A visegrádi négyek fantasztikus bravúrt hajtottak végre

Link



Georg Spöttle: 3500 nőt erőszakoltak meg tavaly Németországban

Link



Putyin Magyarországhoz csatolná Erdélyt!

Link



Újabb területfoglalásra készülnek a románok? Nem nyugszanak bele, hogy Székelyföldhöz tartozik a Békás-szoros

Link


4Gyurcsányné nem szavazta meg Járóka Lívia EP-alelnökségét

Link



220 óra közmunkára itélték Gulyás Mártont






6Egy csapat közel egy tucat ember ellopott egy becsült 30,000 dollárt egy Wisconsin North Face boltból 30 másodperc alatt.

Link



7Ez a 100 magyar cég támogatta a Pride nevű beteges perverziót - A Netpincér és a Bónusz Brigád is köztük van

Link



Özönlenek a hódítók! Nem kevesebb, mint 660 ezer migráns készülődik Európa felé

Link



8Örökség - jegyzet Magyar Fórum /Az ős-kommunista Apró Antal és "öröksége"/

Link



8Jobbközép párt nyerte a görög választást

Link



Tarlós István nyílt levele

Link



Nehéz szó... - Kunhalmi Ági

Link



9Már mindenki ezen röhög - Így búcsúznak a magyarok Webertől és Timmermanstól - Videó

Link



MI LETT VOLNA?
Dobrev Klára a gyerekeivel büszkélkedett a Pride-on. Honnan lesznek így az unokák?
Nagyon támogatom aranyos Gyurcsánynét és kedves gyermekeit...
...mármint abban, hogy ne csak nekünk ajánlgassák, hanem saját hatáskörben meg is éljék a hagyományostól eltérő szerelem csodálatos vívmányait!
Mi lett volna, ha a szülők (még inkább: azok szülei, Apróék) annak idején a gyakorlatban is élen járnak benne?

Link



Kunhalmi Ágnest padlóra vitte a kánikulai nyelvtörő (videó)

Link



Fricz kemény üzenetet küldött a brüsszeli Momentumos lánykáknak

Link



10Kemény üzenetet kaptak a brüsszeli Momentumos lánykáknak

Link



Kérdéseim Ursula von der Leyenhez /Cseh Katalin Momentum/

Link



11Kitort a haboru az europai parlamentben

Link



12Bayer Zsolt: A (jog)állam lebontása

Link



13Szanyi: az MSZP a parlamenti küszöbön táncol, a pártvezetést csak a maradék pártvagyon érdekli

Link



14Köhög a bolha - Trócsányit karcolgatná Ujhelyi

Link





Link

Link


Putyin: A mai nyugati mocskos civilizáció felülmúlja az ókori Róma züllött társadalmát /2013.10.18/

Link





















 
 
0 komment , kategória:  Média  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
2019.06 2019. Július 2019.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 9 db bejegyzés
e év: 152 db bejegyzés
Összes: 3795 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 2192
  • e Hónap: 13411
  • e Év: 235125
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.