Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
Lengyel Károly versei
  2019-07-22 20:00:24, hétfő
 
 




LENGYEL KÁROLY VERSEI


Versei

Link








ANYAI NAGYANYÁMNAK


Kezemben még, ha jön sötét,
fehér szála ritkás hajadnak.
Apró két kezeddel intesz felém,
hogy csak itt bent sirassalak.
Templomomban, égi-éji csendben
kérő-kérdőn Uramnak mutatlak,
hogy látni egy kicsit engedjen -
mert foszló álmokban kutatlak,

hol régi utcák még keresnek,
hol kérdenek felőled utamon.
Bezárul hát e féltett rejtek,
minek örök titka: Tőled egy mosoly.
Meggyászollak harsány színekkel,
- mert élsz tovább, jól tudom.
Párás szememben napsütéssel,
kába-éberséggel Rólad álmodom.







ÁRADÓ ÁLDÁS
Kiegészítés a Székely himnuszhoz


Árad az áldás, annyi, mint a csillag,
Magyar szívekben otthonra talál.
Kitárt karunk felér most az égig,
Mindenkit hív az ősi Koronánk.

Megérti ismét minden tiszta ember,
Csak itthon kerek ez a nagyvilág.
Elindul újra unokái földjén
Dícsérni Istent, éltetni Hazát.









BOLDOGASSZONY ANYÁNK







CSAK NEKED


Nem az érdekel, hány kifogásod lehet.
Az érdekel, jelenvalóvá tudsz e válni,
amikor hallod a dobok hangját?

Nem az érdekel, mennyit szenvedtél,
mert jól tudod, más is ugyanannyit szenvedett
azok közül, akik hívnak.

Az érdekel,
mersz-e akkorát álmodni,
hogy a föld is beleremegjen,
és ha szólásra emelkedsz,
pisszenetlen csend legyen legszebb köntösöd.

Az érdekel,
hogy üresek e álmaid fészkei,
vagy a jövőt hordozod,
s ha most sírni látnálak,
kérnéd-e, hogy hívjanak még,
hívjanak az ősök a húsodban,
atyáid szent igéi,
és nagyszerű percek, amiért születtél?

S ha mindez nem érdekel,
ha nyitott szemmel ér az éj,
imára kulcsot kezedben
elszakad a rózsafűzér,
kéred-e még, hogy hívjanak a dobok,
hogy a valóságban is,
a jövőben is
eléd terüljön minden rég látott táj,
a zöldek, s a fakón kopár hegyek,
kanyargó kis patak, lusta nagy folyók,
miket megőriztek minden ősök -
csak neked.

Ha szólnak a dobok, lobbannak majd a tüzek,
döntened kell,
mert ha a győzelemhez te hiányoztál,
hiszen csak együtt tehetünk csodát,
milyen otthon vár majd rád?

Ha marad egy rög,
ha marad egy korty,
s gyümölcs lehet még minden virágból,
mikor idegen fal keríti otthonod.

Nem az érdekel,
hogy mit nem tehetsz meg.

Az érdekel,
mit ajánlasz fel a Haza oltárán.
A többi szócséplés.







CSENDLAKA


Csend lakik a vakolatban,
végtelen, szürke nyugalom,
amin nem hatol át semmi
szó, nézés, nevetés, fájdalom.

Légszomj járja a várost,
a torkokban a gombócok,
és a szürke némaságban
ránganak névtelen kínok.

Nevenincs átok nem kerül,
sercegve alszik a kanóc.
Tisztát húznak a cselédek,
kit befogadnak templomok.

Szemlesütve, kóborolva,
szégyen évadját táncoljuk.
Üres és koszos tenyérhad
szemétben ételért kotor.

Pléhkunyhóban, kastély tövén
elsorvad jövőnk, napra nap,
zsandárért kiált a cseléd,
ha egy koldus bekopog csak.

A lezuhant országalkonyt
csak szív tartja láthatáron,
holnapi szél ég-vörösét
reszketi uzsorás mammon.

Járnak-e erre jó szelek,
Amolyan söprő dalnokok?
Hajnalok is jönnek-e még,
fényjárta tiszta harmatok?







EGYSZERŰ PANASZ


Hajunkon hűlt hamvak -
mi Urunk, ne hagyj el!
Szemünkben káprázat -
keressük igédet.

Kezünkön láncdarab -
nehéz a kereszted
Lábunkon szíjfonat,
átjárnak szószegek.

Gyomrunkban a falat
rágatlan ígéret.
Víg bakófik ropnak
omló ország felett.










EZT A FÖLDET
Karaul emlékének


Ezt a földet, ezt ringassad,
csodáljon meg öreg csillag,
ha a por fogad majd.
//:De ha földed be nem fogad,
ültess belé hű álmokat,
kisarjad majd holnap.://

Kiálts nagyot, fel az égnek,
neved szele visszatérjen,
nagy-nagy áldó cseppben.
//:Hozzál vihart, esőt, jeget,
szakadjon le minden felleg,
erdő-mező rengjen!://

Ítéletre megkeressed
tolvaj-csaló hitszegőket,
kezed ne kíméljed!
//:Álmaidat felneveljed,
úgy találjon minden perced,
tisztán csengjen ének!://







ÉGI ARANY


akácvirág hull
zsályás, pipacsos rétre,
illatfolyamban
ébred a hajnali lég,
fürdik égi aranyban
a szivárványmindenség...







AZ ÉN HITVALLÁSOM
Varga B. Tamásnak ajánlva


Jaj, mi Urunk fénye, elapadt e tájon,
A világnak alja járja fejünkön a táncot.
De mi most már éppen fogadalmat tettünk,
Őrizzük e jó Hazát, ha az is lesz ma vesztünk.

Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek MAGYARORSZÁG örök igazában.
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek Boldogasszony égi oltalmában.

Addig hajtunk, űzzünk, rabló tolvajt innen,
Ameddig könyörül rajtunk majd az Isten.
Nagy lesz nemzetünknek égi fényessége,
Elkotródik innen hazugoknak népe.

Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek MAGYARORSZÁG örök igazában.
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek Boldogasszony égi oltalmában.

Terem újra zászló minden magyar portán,
Bölcső is lesz újra, nem csak öreg fejfák.
Keresztjét leveti, átkot szélbe hinti,
Magyar nemzetünkből, ki a Hazát védi.

Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek MAGYARORSZÁG örök igazában.
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek Boldogasszony égi oltalmában.

Jöhet bárki ellen, magyar törvény ellen,
A mi szívünk szaván nem foghat már fegyver.
Nem is kell a szablya, nem kellenek hadak,
Mindenünk van nékünk, mit Koronánk adhat.

Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek MAGYARORSZÁG örök igazában.
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek Boldogasszony égi oltalmában.







FEKETE SZALAG

Anyai Nagyanyámnak


Néked szólt a fekete szalag kabátomon,
mégsem szólt semmit, csak ámulni tudott.
Nem kívül hordom csendes gyászomat,
úgyis mindegy, ha ringat zsongó kábulat.
Akár dió héja végtelen, viharos vízen,
úgy hintázom át magam a könnytengeren
álmok közé, hogy hátha még újra lássalak,
hogy az egy csepp tengeréről visszahívjalak.
Három sós golyócska hullt azóta csak,
fényes nappal háromszor látni véltelek.
Lám! Évekkel vert fejbe e három pillanat.
Csodát hittem! S, már lendült volna kezem,
hogy elfogjam a drága, röpke árnyat,
s ekkor borult fátyolba száraz szemem.







FÉNYÉKSZER


Éltet a csend most.
Talán többet is mondhat,
mint bárki mester...
isteni szóból gyöngysor,
lélek húrján fényékszer.







FÉNYRE KIHANTOLVA

In memoriam 1956


mikor alig viselhető a kín
hogy a köröm a tenyérhúsba váj
az ajakról cseppenő drága vér
mikor megáll az ér, nem szól a száj

mikor izzó csikk a bőrbe égett
hangtalanná rándult a kiáltás
sorba feszültek a kötélvégek
szél viszi tűzbe omló hús szagát

mikor minden hóhér megcsömörlik
kegyelmet maga a bíró kiált
csak nevek zakatolnak évekig
és újratemetnek egy korosztályt

foszló kátránypapír sír szelekben
fényre kihantolt lázas fájdalom
megcsuklanak a drótozott kezek
porból markolták a szabadságot







GYERTYÁK, NE SÍRJATOK!


Álnok és ledér minden virág a síron,
hogy halállal kel táncra őszi alkonyon,
s tövében ott éled apró tűzrakás,
elhamvadni ismét, mint égő folytatás.

S mégis, az esteli temetőkertben
olyan meghitt a mohos hant, olyan csendes,
illatokba öltözött apró mécsesek
földre szállott csillagösvénye integet.

Imák susognak sötét, üres szobákban,
mint félelmes, békés, ártatlan áldozat
mulasztásainkért, s hogy még itt vagyunk.
Érettünk - fénylő gyertyák, ti ne sírjatok!

Elég a könny, amit kövek már megittak!
Elég a gyász, ha senkit vissza nem adhat!
Fiad ha megfogja halkan fáradt kezed,
engedj neki, mert haza, és élni vezet.







GYILKOS GÁT


Halk surrogás uralja a tájat,
Repedezik gyilkos gát és rendszer,
Az esti tébolygó félhomályban
Világgá futnak ártatlan ezrek.
Csend, meg iszap szöszmötöl a kertben,
Ház alól kimarja az alapot,
Hol tegnap az öreg tyúk még tojt egyet,
A küszöbön vén macska dorombolt.
Húsát hagyta óljában a disznó,
A kutya néhányat még vonaglik,
Kidőlt fák tövén nem reszket rigó,
Kihalt portákat gépek temetik.
Vörös tükörként múlt mocska árad,
Turista-kép most a szenvedésünk,
Ahogy a jajok égig hatolnak
Meg a kín az idegeken pendül.
Menti csúf hasznát a milliárdos
Hinti szerte hazugul szavait.
Nem akad, aki útjába álljon
Ütni kezéből véres kenyerét.
Jaj néked most hulladék-babilon!
Suvadnak-omolnak rőt gátjaid.
El ne feledd majd kóborláskor
Mart áldozataid tekintetét!
Ha egyszer fiad e tájra megtér,
Megtudni apja minden bűneit,
Bizony szégyen hajlítja majd térdét,
Iszap titkait vájná könyékig.
Nem marad meg addig itt semmi sem,
Szántók cserepesednek rozsdásan
Csak veszélytábla a kerítésen,
Kóbor széltől kondul a vén harang.







GYÖNYÖRKÖDIK BENNED AZ ISTEN!


Tiszta szívedből indul szavad,
kérjed, a nagy kapun bekopogjon.
Hiszen annyit kopogtattál.
s mindig adatott, amint kérted!







HAJNAL UTÁN


Ha nem is szép vers, igaznak szántam,
és szomszédom szemébe könny szökött,
mert élőben látott vers-születést,
és néha a vonat hosszan fütyült.

Leszálltunk mind a ketten ugyanott,
és csend ülte meg a párás tájat,
rímeket rejtett a munkás szíve:
tisztább volt tőle, kicsit igazabb.

Majd ismeretlenül kezet fogtunk,
mert nem volt már helye híg szavaknak.
Robotban fáradnak a ritmusok,
léleknek étke estig tán kitart.

Jönnek még képek, egyre vadabbak,
időm kacagva játszik bújócskát,
hisz mit le nem írtam végleg eltűnt,
hiába leptek meg lélekcsodák.







HALLOD-E?


S vajh hallod-e hangját kínnak-keservnek,
dobja ha perdül rabló vad csürhének?
A tiéd viszik fejed felől! Hát nem érted?
Erős kezed jövőd védeni sujtásra emeld!

És üss, míg mozog az ellen, s hangja van,
hazugságba hogy többé bele ne fulladj!
Mindened oda van, megcsaltak, raboltak.
Miért, hogy jelen helyett miénk a holnap?

Akkor inkább nem kell szíjra fűzött ma!
Akkor inkább essünk el mind halomba!
Vérben, örökbe jelenedve, becsületben,
legalább nevünk megmarad a kereszten.

De addig akit érek viszem őket a pokolba,
Sátán kedvére főzze mindet kondérban.
Kivesse onnan is, mert ördögnek is féreg,
mert ki véreit árulja, senkinek ne kelljen.

Üsd hát, mert mozog még, jár a szája,
gyönyörű hazádat sárral teleokádja!
Nem elég itthon, külhonból is leköp,
kit befogadtál, mert rettegett, könyörgött.

De hívott más idegent is életedre törni,
s nem volt elég, mint másnak megélni.
Földed kellett, jó vizeid, meg Koronád...
Kiárulta jöttmentként alólad Tenhazát.

Kamatát rajtad követeli, egyre vonyít,
kölcsönödként hazudja megóvott életét.
Nincs hála, nincs érte köszönet sem,
poroszlót küld ajtódba, eged se legyen.

S ha véredben kedvére megforgattatott,
röhögve említi bűnödként azt a napot,
mikor a felkoncolást miatta túlélted,
s kirakatott jussodból elvtársi segédlet.

Parolát váltott azzal, aki folyóba lökte,
sapkájukon így vált vörösre csillag fénye.
S jött egy nap, mind letépte utált jelvényét,
kezük közt eltűnt a satu, vitték a kévét.

Talpad alól kölcsönbe jár a sívó homok,
minden áldott este üres előtted asztalod.
Nem érted? Még most sem fogtad fel?
Mi kell neked, hogy elmúljon a félelem?







HOSSZÚ ÚTRA


Ha nem viszek majd semmit magammal,
amit hosszú útra az ember összekészít,
megüli szemem csillanását hideg harmat.
Szeretet teszi élővé perceink és napjaink.
Ha minden vétkemről kínban számot adtam,
s letöröltem bánatommal világom könnyeit,
talán megtalál végre a rég várt bocsánat,
és csendesen elsétálok Genezáret habjain.
Ferencváros, 2010. szeptember 30.
Lengyel Károly
CSILLAGPORON
Utad a kerék körül ha zárul,
szembetalálod indult önmagad,
megmosolygod, vagy megharcolod,
de ébredésed áthatja a tudat.
Lenge csillagpor lepi talpad
mikor a nagy kapun kopogsz,
lelked megtisztítja a csodálat,
és tárt szárnyú fényes angyalok.
A küllők száma nem érdekes
csak az, hogy véled körbejárt,
s nem adnád élteid senkinek,
mert hitted, bennsőd hazatalál.







HUNGAROCÍDIUM


Gyilkosoknak jár-e bármi jog?
Nemzethóhérokra ki mosolyog?
Kútmérgezőknek ki ad otthont,
Ha minden kút végleg beomlott?

Ha kitér előle maradék csermely,
Mi csacsogva kínál tiszta életet,
Hol költi majd mérgünk hasznát,
Kinek ez csak osztalék és bányák?

Neki nem fontos hazája, népe,
Szívének mindig hű menedéke?
Uram, Istenem, mit engedtél ránk,
Mire e nép soha rá nem szolgált?

Mivé tetted gyönyörű kicsi tájunk,
A megmaradt picinyke országot?
Jele sem volt, soha nem is lesz,
Ha fejünkre tör bármi veszedelem.

De hát jól van, most már, Uram!
Hányadik csésze ömlik parttalan?
Készíts nekünk egy új égi hazát,
Vagy segítsd meg magyarok honát!

Mert nem lehet itt már enni, s inni,
Dicsőségedért biz' földig kell hajolni.
S vajon hová oszlik ez a fényesség,
Ha nem maradnak áldozatra fiaid?

Mit kéne tennünk még kellő alázattal,
E tájon megtűrt, mindig űzött akarattal,
Elfogadott Koronánk dicső jegyében,
Fentről, mit kéne, te is megtegyed?

Mond ki! Tiszta sor. Neked se kellünk!
Csak tudjuk éltünk hogyan tervezzük!
Nézd! Szakadna oldalán minden gát,
Sodorva vinne dolgos embert és imát.

Nem gondoltad? Pedig ez van most.
Fertő, hazugságözön és ellep a kosz.
Rajtad a sor, Uram, tegyél csodát!
Nem férnek el a sziken a fejfák.







AZ IDŐK UTÁN
Gavallér Jánosnak és Szőke István Atillának


Valahol megtisztelő,
hogy ebben a korban élhetünk,
s vannak köztünk igazul szólók.
Ők az idők utáni igricek.
Szavuk fáj, és felfelé hív,
látni-láttatni tisztát, nemeset.
Néha ostor, néha megsimít,
vígaszt is kínál olykor,
de hangja csuklik minden alkonyon.
Lesz-e holnap reggel?
Lesz-e kenyér és szólni-róni nemes ige?
Marad-e, aki olvassa?
S marad-e,
aki minderre néha emlékezzen?
Vagy csupán
a botokon sorjázó néma jelek?
Meg a fejfák
faragott, beszédes szegleti, hajlata,
mint korhadó kóros kor komor szónoka.
S ki belészerelmesűl e környe tájba,
táncát, dalát, kenyerét éli,
visszajár majd óvni-súgni,
talán újra kezdeni.
Mindőször botlani kész vériért,
csak ez az egy
végül megmaradjon!
Megmaradjon!
És megmarad!







IMA EGY ŐSHÖZ
Attila ünnepére

Attila nagykirály!
Szkíták, hunok fénye!
Életfolyam forrás:
Itil folyó vére.
Népének Étele, Itala, Vezére.
Fordítsd fényes orcád
Késő nemzedék'dre!

Csaba, kedves fiad,
- Ki vezet fény útra
Csillagok ösvenyén
Istennek honába -
Huni örökű jó
Székely nemzetére

Buda jó testvéred,
- Kit nem ölél soha,
Népéért, ha mene,
Önként áldozatra -
Szkítai örökű
Magyari vérére!

Légy segedelmünkre!

Nem sereggel menni,
De Rómát, szeretve,
Istenhez vezéllni!
Nem falat dönteni,
De hő szeretettel
Lelkeket emelni!

Aquilea-harcunk
Önönben megvíni
Istennel-győzelmünk
Hírét messzi vinni!

Nyelvünk-gondolatink
Tisztává tétessék!
Erkölcsben mi szívünk
Kiteljesedtessék!

Szeretettel a rossz't
Jóra fordíthassuk!
Gonosz hatalmakat
Erőktül foszthassuk!
Minden kísértésnek
Ellene állhassunk!

Jézus amint kéri,
Mi megbocsáthassunk!
Krisztus amint kéri
Kegyelmet adhassunk!

Bensőnkben, mint Urunk,
Világ'ot teremtsünk,
S fényünkkel e-világ
Lámpása lehessünk!


KŐBEN A KARD

Hervay Tamásnak

Kőben a kard, csorba, rozsdától veretes,
S mi nagy királyunk régóta csak hallgat.
Eljárt ideje, gyűltek köré keservek,
Aki az pengét kihúzza, most nem akad.

Hunyorgó Csillagösvény fordulásakor
Hátat mutatnak nekünk égi vezérek.
Mintha kőbe volna vésve a mi sorsunk,
A semmi lidérce lakik tenyerünkben.

Kísérteni villan, van-e hely kérésnek?
Hallják-e fent? Látják-e nyomor tengerét?
Ha már itt a földön jó sorunk elveszett,
Csalással készül most országos szemfödél.

Hald meg hát Atilla! Szétlopták mindened!
Napod járta mentén, tengertől tengerig
Átokká aláztak ünnepi igéket,
Porló csontok közt nem leled harcosaid.

De jaj, jöjj közénk ismét! Talán még egyszer.
Nem leled magját sehol hű fiaidnak.
Készíts a Turulnak utószor egy fészket,
És építs új kurgánt, halott birodalmat!

S kinek kezétől légiók hevernek,
Kiknek véres dicsősége rég eloszlott,
Most elfekszel önként koporsó ércében.
Látod az égből, hogy sír az öreg táltos?

S kélnek új légiók, vad táncuk porzik,
Rabló hada lendül mohó jövevénynek,
Kezükben már a földünk, és jó vizeink,
Mikor sírjainkról levésik nevünket.

Tiéd volt a világnak gyöngye és éke!
S te nem jössz? Elenyészik kőben a kard!
Csillagosok keze szór szerte a szélbe.
Díszítsd most utunk hozzád nap aranyával!







IMA AZ ÉDESANYÁKÉRT


Áldassék az anyaméh,
mi csendben oly sokat szenvedett,
s a vér, mi vízzé sose válik!
Áldassék minden tejjel telt sóhajuk,
hajuk szála, és örök illatok,
testetlen-talizmán-tekintetük!
Áldassék nevük e Földön,
mint kit még meg nem áldottak
lágy selymek óvó rejtekén!
Áldassék a csók ajkukról,
éjjben láthatatlan vigasztaló,
könnyekben értünk égre táruló!
Áldassék tőlük a béke, a mosoly,
mi túlélni bármit megsegít,
zokszó nélkül mindig hazavár!
Áldassék a szó, mi tőlük szól,
mi éltető élő menedékünk,
most és mindörökké!
Ámen.







KÉPZELD


Képzeld ma este világod vak sötétnek,
Hegytetőn is kihunytak már az őrtüzek
S tudod, egy istállóban csoda készül
Fényes angyal hív el a kopár mezőről

Képzeld az üreslő égre a csillagot
Mi az egyetlen fény, és benned is ragyog
Elhagyod érette utolsó jószágod
Indulsz köszönteni az égi világot

Képzeld magad térden imádva az Istent
S hogy fiát elküldte eltörölni vétked
Szótlan mosolyra csak ima a felelet
Hisz' az emberfia másképpen nem tehet

Képzeld, hogy eljönnek mások is hódolni
Messze földről bölcsek királyt köszönteni
És ámulsz, hová fér el a sok ajándék
Kinek is hoznak aranyat, mirhát, tömjént

Képzeld most magad az egyszerű jászolba
Zizegő széna közt, most tekert pólyába
Hirdették, érkeztél, mégis senkise várt
Hogy lesz a kisdedből a rég várt Messiás

Képzeld el Heródes vérszomjas kardjait
Aprószentek sikolyát, kiömlő vérét
A menekülést a sivatagon által
Ha az ismeretlenbe vezet az angyal

Képzeld el a menyben a zengő szózatot
Mondva dicsőséget, áldva a magzatot
Új idő vesz most erőt az Új Világon
Mikor az Országot magadban hordozod

Képzeld a szót: ,,Menj, és többé ne vétkezzél!"
Ugye, hogy sírva leborulsz Jézus elé?
Nem tudod hová, akkortól követned kell
Igévé tisztulva vállalva kereszted.

Képzeld ma világod ismét vak sötétnek,
Hol mindezt a Fényt lelkedből tudod, hiszed
Karácsony éjjelén a gyertya ha lobban
Örömre lendül kondulni minden harang.


Link








KOLDUS ÉS MÁGNÁS


Midőn hogy múltad foglya vagy,
emészt a sok jaj, s a könny.
Jelened kínban kihordtad,
mégis csak itt lel rád öröm!

Lehetsz koldus, éppen mágnás.
és lehetsz mágnásból koldus.
Tajtékon sodor nagyvilág -
körötted rémséges habok.

Szertenézve láthatáron
fejed mindig a víz felett.
Letűnnek jöttment hódítók! -
túléltél ezredéveket.

Fiakért élni, halni kell!
Midőn jövődnek foglya vagy,
emberként élni ez tart meg,
s egyetlen szó, hogy magyar.







KOLIBRI


nem csábít pénz, nem ámít hír -
legyen tiszta víz, jó kenyér!
éljem ősök határait - ....
magyarul nekem ez elég.

kitárt karokkal szeretni, ...
ég és föld között szárnyalni!
szívem máshol meg nem leli -
lélekcsendből Nap fényeit.

mint kolibri messze tájon,
ha kitekint kalitjából
- mert mindig csak haza gondol -
rabként idegen nektáron.

maradok, mert maradni kell ...
unokáknak meséljem el
igazul, mi hogyan esett -
mielőtt lefogják szemem.







KÖRÜL

a "Bűn és büntetlenség" című filmhez


Köröttem porló csontok a föld alatt
Köröttem igaz szó mára alig maradt
Köröttem rabszíjra fűzött ország hever
Köröttem bűnökről szólni ma sem lehet

Köröttünk utcáinkon bitók merednek
Köröttünk minden emlék csontig megsebez
Köröttünk a tetőkről sortüzek szólnak
Köröttünk hóhérok mindent letagadnak

Közöttünk kísértenek élő zsarnokok
Közöttünk légrontók szednek napi sarcot
Közöttünk még üvöltenek megafonok
Közöttünk ma pénzükkel ejtenek foglyot







A láncravert Budapest
2006. október 23-a emlékére


Fölemeltük szívünket, sok gyémántot.
Ünnepre készültünk, ruhát vasaltunk,
zászlók selyme alatt egyszerre léptünk,
tisztán mosolygott a fenséges égbolt.

Szabadság mámorába feledkezve
Emlékkordonok közé gyűlt a magyar,
csillogó szemmel hű szavakat remélt.
Tapsolt és éljenzett, mind egyet akart.

Csak emberibb jövőt, biztos kenyeret -
Országrontók után igazi vezért.
Senkinek szava nem is kért most többet,
Adta volna ezért talán mindenét.

Aztán lőttek. Gázzal, gumigolyóval.
Botok a fejen, háton - csak futtában.
Lelki Szerengeti vibrált az utcán,
Ahogy fekete sorfal nekünk rohant.

Gyermekem féltve, megvallom futottam.
Megúsztunk vágtázó lovasrohamot,
S egy átjáró-ház szűk kapujában
Fiammal a tömeg majd' agyonnyomott.

Hazamentünk könnygáztól köhécselve.
Haragvó szirénák utánunk szóltak,
Bámulva telt köztünk lassan az este,
Bennünk pedig nem nyugodott a holnap.

Dúvadak járták az ünneplő várost,
Kegyetlenül vertek, rúgtak, tapostak.
Aki mozgott, mindenki egy-egy célpont.
Voltak, mint vadászó hiénacsapat.

Sortűzbe csuklott aljas röhögésük,
Láncra verte Pestet a történelem.
Zizegő álmok fészkelnek közöttünk,
Sokan az utcán suttogva beszélnek.

Magyar lahar készül, fortyog a város.
Böfög magából fullasztó gránátot,
Sebeit kimossa, keres rá gyolcsot.
Kevesen maradtak tépéscsinálók.

Nem tudja senki, meddig megy ez így még,
Hogy utcákon magyar veri a magyart.
A Napról töröljük a rászáradt vért,
Ünnepeink helyett imáink maradtak.

De álmomban járva-kelve a jövőt,
Vérfoltos, mocskos sisakot találtam,
És mellette hószínű, átlőtt ingünk,
hol farkasa volt magyar a magyarnak.

Leltárba vették szívünk, sok gyémántot.
Ünnepre készült a kutatóárok,
zászlók selyme alól messzire nézünk
reánk mosolyog a fenséges égbolt.










RAMON CUÉ ROMANO (1914-2001) spanyol jezsuita
pap 1957-ben kiadott egy verses kötetet

"SANGRE DE HUNGARIA" (MAGYARORSZÁG VÉRE) címmel.
Itt olvasható egyik megrázó verse:


Kicsi húgunk, te drága!
Magadra hagytunk Tégedet.
Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva,
S Európa szívéről letéptek rőt kezek.
Keresztútján a művelt világnak
Magadra hagytunk Tégedet.

Hogy körülálltuk földre tiprott tested,
A hulló jaj és forró vér felett,
Melynek árjával bepermetezted
Ruháinkat, - mi csak szónokoltunk és vitatkoztunk,
De senki előre egy lépést se tett,
Csak kezeinket emeltük az égnek,
S magadra hagytunk Tégedet.

Szemünk láttára tapostak a sárba,
Nem távoli őserdők megett,
De Európa szívében, hol drága
Múltunk őre a Fórum és a Parthenon meredt
A dómokra, mely visszhangként hordta
A vádat, amit Dante emelt érted,
Hogy bölcsesség, jog széthullt darabokra
S Beethoven dala kilencszer zokogja:

Az életünk új barbár korba tévedt.
S bár vállainkon húsz évszázad súlya,
Elárultuk múltunkat és újra
Vak félelembe fúlt a tett,
S magadra hagytunk Tégedet.

Bűvölten néztük mozdulatlan
Hogy gázol át törvényen az ellen,
S a szörnyetegnek végső pillanatban
Hogy étvágya beteljen
Áldozatként a szörnyű lakomára

Kis húgunkat dobtuk oda s holnap
Új áldozatra vajon kit sorolnak?
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot
Kívántad, mint a kék magas
Büszke királya a sas.
És annyi volt hős fiadnak vétke,
Hogy hitvesüket úgy hívták “enyém",
Hogy anyjukat is úgy hívták “enyém",

Hogy lányukat is úgy akarták hívni,
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek,
“enyém"-nek hívták a hazát, történelmet.
Óh Isten mondd hát vétek ez?
Ezért tiportak le, s mi szabadok
Magadra hagytunk Tégedet!

Kicsiny húgunk, te drága Magyarország!
A lelkünk mélye és a városok
Jazz-hangos éje, karikás-szemű hajnalok

A vádat hordják,
Hogy letiportak s friss véred kiált
A szabad ember foltatlan ruháján
A munkások olajos öltönyén
S a vasárnapi vasalt nadrágokon...
Nincs, ki lemossa véredet,
Mit vád-piros ajakkal égetett
A homlokunkra húszezer halott:

- “Világ porondján fényes nappalon
Megint magunkra hagytatok!" -

És üldözni fog majd e bűnnek árnya:
A béke szavát elfojtja a jaj,
A szabadság új árulást takar.
S ha ajkunk olykor igazságot hirdet
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket,

Mert lelkük mélyén érzik már a népek,
Hogy bűneiknek súlyos agyaglába
Megindult és sár tapad nyomába
És árulásuk, árulásba hal,
És nincs nagy nemzet, addig míg e bélyeg
Rajtunk ég, - és homlokunk az égnek
Nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar.
Mert Európa szívében előttünk
Fényes nappalon megtörténhetett,

Hogy meggyaláztak szép kicsi húgunk,
S mi magadra hagytunk Tégedet.

(A magyarság, a bukott forradalmak és szabadságharcok népe
ezer esztendőn át egyedül s magárahagyottan nemcsak hazáját
védte testével és életével, hanem Európát is. Í956 után a világ
lelkiismeretének hangján a fegyvertelen költők hajtottak fejet
az elnyomottak, a bebörtönözöttek, a halottak előtt s mondták:
Gloria Victis, dicsőség a legyőzötteknek, kik győzhetetlenek.)


LEGALÁBB EGY SZÍV

In memoriam RAMON CUÉ ROMANO


Legalább egy szív, ha több fel nem is ébred,
és a megénekelt Európa hallgat,
míg hordoz idegen átkot és keresztet,
cédaként oszt kegyet pohos uzsorásnak.

Gyöngye, talmi éke mind megkövült régen,
Csipkék libbenése mára már oly komor,
Italgőzben osztják másét új serények,
Másnaposan okádnak sáros padlaton.

Ezek hát, kik magukkal oly nagyra vannak,
Csörtető hadak hírére kik remegtek?!
Összebújtak templomokba, zsolozsmáztak,
Míg nálunk folyt a vér, és századok teltek.

Mert szúrta a szemüket az ősi nemzet!
Arra bezzeg kellett sok jó erős karunk,
Míg léha puhányaik otthon fetrengtek,
Hogy vész után ők szedjenek tőlünk sarcot.

Mert ez történt, valahányszor csak itt jártak!
Rablást rablással mentett idegen vitéz,
Volna tán maradó kevesünk áru csak,
Vagy udvari bolondnak vígságra kellék.

Hát nem! S ha azt mondtuk néha, hogy most elég,
Felhúzott szemöldök volt pökhendi válasz.
Imát küldtek! Szerintük az volt segítség,
Míg félhold alatt omlottak magyar várak.

Nem is kell minden sérelmet felsorolnunk,
Évekbe telne leírni is azokat.
Elég, ha üvöltve azt mondjuk Trianon!
Lám, arcátlan vigyoruk ma is ugyanaz.

Legalább egy szív, ha több fel nem is ébred,
Megénekli az igazságot, ahogy volt,
S népei múltján talán néha elmereng,
Európa köntösén hogy marad a folt.

2011







LÉLEKSZIVÁRVÁNY


évek tucatja
mind egy lélekszivárvány
könnyes mosollyal
híd vagy föld és ég között
hétszín ívét bejárva
szárnyad magadra öltöd

előtted fátyol
mögötted ködjárta múlt
s örök jelen
fehérlő fényeiben
hét hang szólal meg benned
a Mindenség emelget







MAGYAR FELTALÁLÓKRÓL


Elviszi mammon sebes szárnyon mind, kit nemzete veszni hagy,
s elrejte szemétől valóságot, megtiport országában koldusokat.
Lassan a mély gödrök összeérnek, csillagot égről befogadnak,
a Föld gyomráig is leáshatnak, beléhajítani minden magyart.
De mond meg nékem, volna-e haszon ebből az országban?
Vagy csak mert erre pénzt adni mozdul nem kívánt alak,
csak úgy röpködnek a papírok, amikor söprik az asztalt,
tűnjön a rút színről mind, ki népének többet, jobbat akar.
Ők törlesztenek. Nem hatnak, nem alkotnak, nem gyarapítanak!
Hosszú a sora bér-kéregetőknek, vergődve bűzös rongyokban,
hiszen előbb való bársony és arany között csavart cifra szavak.
Díszben koporsójuk, díszben a kihízott zsandárok hada,
mit se törődnek ímmár unokáiknak jut-e ritka, keserű falat.
S a nemes ugaron egyre gyűlnek az idegen mintájú falak,
volna tán övék minden ezred óta a láp, és szelíd hegyhajlat.
Nem sorolom! Tudja itt mindenki, mit lehet, s mit szabad
gondolni, tenni, noha kezén a nyűg csak nyűg marad.
Adj egy termetes kupát, sötétbe öblíteni hétköznapokat!
Vár álomszőtt béke, hol az elme után a szív is megszakad.







A MAGYAR NYELVRŐL


Szeretném ajánlani, fülekbe tanulságul,
mint hímezi jó szavát Petőfi Sándor.
Ki itt oly sokat írt, néha kardot forgatott,
s el nem tűne onnan, hol dúltak a harcok.

Magyarnak lelke szárnyalni égbe lebben,
ha ekképpen olvas régi, büszke önmagáról.
Néha tán csak ifjonti költő tolla reszket,
fűzve búsongó sorokat kegyetlen koráról.

E nyelv, mi megtartott minket ezredig,
nem múlhat el, nem vásári kalendárium!
Becsüld, szeresd, mint átöleli lelked is!
Első szavától utolsóig ez evangélium.

Még ha volna olcsó, lapozott naptár,
elvetnéd szemétbe, vagy éppen tűzre,
ha felednéd egyszer kedves, szép szavát,
önmagad űznéd, nem néznél többé tükörbe.

Mit lehetne erről mondani még szebbet,
mit alig érthet a büszke nagy világ?
Hogy emésztő távolban könnyed megered,
majd sírodra virágot inkább itt kívánsz.

Ne bontsd a csokrát, ahol él, ott csodás!
Könyvtárat fellapozhatsz, és ízét nem leled,
csak élő szó, mi néked első és igazság,
szívedből élő ős erő, mert lelkedből lelkedzett.







MAGYAR PIETA


Ott a kereszt, s tövében Boldogasszony,
karjában tartja MAGYARORSZÁG
kivéreztetett testét.
Ott nyílik a sír, hogy temetné jó Fiát,
s véle ártatlan nemzetét.
Óh, csak most el ne hagyj!

S, lásd, ő mindig ott van!
Ott van a jászol mellett, csillag tövén,
amikor szülni kell, ha fogy a nép.
Sikoltva fogná korbácsos hóhér kezét.
Ott van amikor temetni kell,
és halottat mosdatni fogynak kenetek.

Halld meg az áldást, óh magyar!
Nem vesz az kárba,
amit áldoztál, amit könnyeztél!
Mind eljön a végső órán,
mind melletted lesznek a hősök,
s mind mondják, harsogják
egyetlen dörgő vihar óráján,
mikor körötted minden összeomlik,
szádból kenyered dobra vész,
hogy elég! Itt van a vég!
Itt van a vége rabló csürhe dölyfének!
Itt van a vég, itt van a vége!
Szerelmetes Hazánkra
utószor emeltetek kezet!

Körben a hegyek, lent a folyók,
zengened indulót. Szól Rákóczi,
hallod még Kossuthot.
Halljad magyar! Halljad magyar!
Itt van a vég!
Temetés? Szót se ejtsünk róla!
Leszünk a történelem,
népek világos tükre.
Vagyunk az élő Pieta!







... MÁRVÁNY MÖGÜL...

Anyai Nagyanyám temetésére


Próbáltam már könnyel és szavakkal,
keresni kedves ködfátyol arcodat.
Mamikám! Tudom, jobb élet várt odaát,
s mégis minden rezdülés még visszavár.
Szívem nem hiszi, s nem fogja föl agyam,
szemem káprázik talán, hogy tábla takar.
Nem fér fejembe, hogy ilyen egyszerű
a foghatatlan való, akár a tavaszi szellő.
Még beszél kezedről kerti rózsaszál,
az úton a gesztenyesor téged bólogat.
Emlékeidről harmat, arra köd szitál,
mert most érett be - késve - a gondolat,
mit elfogadni titkon sose mertem,
hogy a márvány mögül is kikaparnálak.







II. DICSÉRET







MEGADTUNK MINDENT


Zsoltáros áhítat és szilaj akarat
összenőtt bennünk néhány év alatt,
meg inszaggatással kényszerű alázat.
Egy világ tapos hajlott hátakat.

Reszketve mindig csak a holnapért,
hogy emésszük jövőnk mindenét,
és hagyjuk a dölyföt kincsekért
kapkodni, féltve régről nincseink.

Megadtunk mindent a békességnek,
utca kövére hű magyart levertek.
Mintha semmi sem ártana ezeknek,
úgy tarolnak, hazudnak, lebzselnek.

Kell ez nekünk ennyi hosszú év után?
Egy ripacs lehessen röhögve trágár?
Zászlók és sikolyok egy ma már,
zálogban moly eszi ünnepi ruhánk.

S kinek szava volna, kit úgy vártak,
hívás elől bújik idegen világban.
Volt vezérek, s levitézlett árnyak,
cifra termekben szóvirágot szórnak.

Csupa szirom, derű festett holnapjuk,
de holnap talán kenyeret se kapunk.
Aztán ha kínunkban az utcát járjuk,
köröttünk, ameddig látszik zsandárok.

Emlékezünk? Ünnepelünk? Hagyják,
kik könyékig zsebünket feltúrják?
Ha sokkal többen leszünk a soknál,
akkor is lövetnek, ha anyjuk ott áll,

és térden könyörög előtte mindahány.
Mert nem kell neki, csak a szabadság!
S hogy legyen végre csak igazság
a szó, a szív, a föld, a jog, az ország.

2007







MENTS MEG!


Az iraki fehér tölgy nálunk nem terem,
új s nagy bárkára nem gyűjtök pénzt.
Ha most itt a Földeden minden így marad,
elsodor a végzet átkokat, imákat.

Vajon mi célod volna ezzel, Uram?
Ott ring kezedben minden lélektutaj!
Indulj keresni legalább egy igazat,
mert keresztre küldik ismét Szent Fiad!

Lásd, nem lehet utána gerenda elég!
Nyakadon marad az utolsó hóhér,
s te itt hagysz helyettünk egy régi-új Káint?
Kacska lesz füstje fölött a szivárvány is!

Keress legalább egyetlen egy igazat!
Ha köztünk nem találsz, nézd a kövek alatt!
Feltámadhat, hiszen éppen Te ígérted,
Ha ránk nem figyelsz, Jézus nevéért kérlek!







MÉG ÉLSZ


Ha testedből nem maradt, csak kín,
hogy holnap is érezd, még élsz.
Ha lelkedből csak a sírás a kincsed,
sajátoddal nyisd meg az összes szívet!
S elmédből csak a dadogás köszön....
nem tudod merre vagy, lent vagy fönt.
Válladon megpihen egy szálkás kereszt,
átölel a kövön egy mirhaillatú lepel,
s nem ismered fel, ha néven szólít -
pedig éppen felemel a csillagokig.







MÉGIS!


Annyiszor ideszülettem
Szeretni tanulni,
Várni türelemmel,
Élni becsületben,
Tiszta fényt szőni.

Most világom omlik, sorvad.
Elönt a szenny,
Szenvedés maraszt.

Óh Uram,
Ha hallod még szavam,
Kegyelmezz!
Vezess irgalommal!







MIRE MEGVIRRAD


Megfeszül a perc
léha flittertengeren...
Kétség ne legyen!
Környékeznek a bankok,
mint légy az enyves papírt.

Vásárolj! Vidd el!
Nincs pénzed? Nem vagy ember?
Mivé lettél, mondd?!
Engedtél látszatpénznek,
kiröhögnek hazugok.

De mammon segít!
Csak add a lelked üdvét!
Nem számít semmi,
csak hazudj, hazudj, hazudj!....
mint bárki más a földön

Aranyba borít
csillogás és bűvölet,
elnyűtted lelked.
Húsdarabként feleded
szűzi lélekfehéred.

Pusztulj innen! Most!
A pokoltánc lecsengett.
Mire megvirrad,
fénybárkát ringat a csend,
és bliccel az új Noé.







MOSOLYGÓS VÁNDOR IMÁJA


Vég nélkül sorolják majd minden szavam,
pőrén pernyévé porladó perceket.
Mi marad meg tán egyetlen igaznak,
fénnyé tisztuló, megőrzött emléknek?

Leszek tán eztán botló és hallgatag?
Nyomába lépek szalasztott éveknek?
Homokként pereg köröttem napra nap,
mert vágyott alapkövekre nem lelek.

Térdelve eléd, megmosom lábadat.
Légy velem szelíd, Uram! Nézd, reszketek!
Szeretném hinni, hogy megbocsátasz,
hogy közeledbe egyszer odaengedsz.

De azt a keveset, ami megmaradt,
engedd igédet hűn, híven idéznem!
Bár legyen meg Kezedben az akarat,
maradnék mosolygós vándor idelent.







NAGYAPÁMHOZ


Gránitszilánkjaidból építettél
magas falat magadnak.
Gyűlnek rigolyáid, apránként -
mélyen csontjaidba hatolnak.
Meg is fogsz csontosodni idővel,
hajdani szép, fekete huszár.
Szemem előtt leszel idegen
szilánk-váradban nagyapám!
Először csupán esendőnek láttalak
- e szóért, kérlek, megbocsáss! -
közben felvettél új szokásokat,
és eltátja számat a csodálkozás.
Kicsi Anyukának jobb odaát,
- ezt sajnos meg nem érted.
Talán hiába is magyaráznám,
hogy magányod túl kell élned.
Legalább nekem hagyjál majd
várad falán egy eldugott kaput,
mert néha meglátogatlak,
és néha majd nem is kopogok!







NE KÉRDEZD A HULLÁMTÓL


Ne kérdezd a hullámtól,
hogy merre van a tenger!
Kövesd!
Magad leszel a vízcsepp,
Ne kérdezd a felkelő Naptól,
merre tart az égen!
Kövesd!
Fényben fogsz járni.
Ne kérdezd a szívektől,
miért dobbannak!
Hallgasd a ritmust!
Magad leszel az Élet.










NE SZÓLJ!


Ne szólj, csak simíts, ha nincs már szavad is!
Ne szólj, ha az égben törlik neveink.
Elmész, szól a kürt, ha nem tart semmi itt.
Ne szólj, csak könnyed hordja szerte jajaid!

Más táj, más szó, minden elemészt,
más égre nézel régi csillagért.
Leszel jó, aki él, ki vándor sose fél,
ki elmondja majd új meséjét, hogyha hazatér.

Ne szólj, csak simíts, új szót szül a fény!
Ne szólj, ha újra dobban szíved magyarként!
Jó lesz, hazatérsz, itt mindent megtalálsz,
mosolyba szőtt régi képek záporát.

Ha nem lesz rejteked, hova szíved bújhat el,
ne tartsd magadban, ha sok név gyűlt benned.
Ez a név kötelez, s míg a csillag körbe jár,
új reményt ad aranyruhájú, élő napsugár.

Ez a név kötelez, s míg a csillag körbe jár,
új reményt ad aranyruhájú, élő napsugár.







NEW YORK! NEW YORK!
Márai Sándor emlékére


a lélekpiac reklámmal telt tébolya,
"kapok, amit kérek",
ami elveszejt és lehúz az örvény,
megforgat Long Island partján
pokolmeder alján, hogy
csontodon hús nem marad,
végül vert vigécként vacogva
hiába hívsz hazai hangokat,
múlt mennyén mélán merengve
kapkodsz a légben, s fulladsz
hogy a honvágyba belekékülsz,
s ezernyi oldal fel nem érhet
egyetlen kósza illatfoszlánnyal
fakuló emlékek hajtanak vég felé.
Kicsi magyar! Hiába ismernek
száz nyelven nem értenek
csak itthon, csak itthon élsz
a pesti szívekben
örökkön.








NOÉHOZ


Múltunkban jövőnk, rejtett zárvány.
Hited megérint: feladat vár.
Ég kegye új ősöket ad majd,
bárkád fája akkor sem korhad.

Van-e még időnk, erős karunk,
Hogy mai sólyánkat lerakjuk?
Adj Urunk erős fát és hitet,
főképpen megtartó kegyelmet!







OÁZIS

Palesztina népének


szívszikrák szisszenésétől
szakadozik a hazugság
s fent az Égben
az angyalok tapsolnak

szégyen terjeng s átok
foszforbombák hullnak
felemelt kéznek sincs irgalom
nincs víz, élelem, gyógyszer
csak lövés visszhangzik

kék csillag tengerbe hull
víz fodra tükörré simul
félhold nyes rettenet-rendet
egy csepp vérért
egy hódító lakol

nincs megállás
most rohanni kell
Vörös tenger árkán
hol nem zárul össze a vízfal
égő csipkebokron túlra
mi némán lobogva
mutat új utat
fel Sinai-ra
új táblákért
békéért
emberségért
s lejövén hegyről
zúzva aranyborjút
felmutatni a Törvényt

hűlt szavak sorában
kamatrengeteg gyilkos sodrában
mégis
rohan a puszta homokja
kiürült bankokat dönteni

vérszívók menekülnének
hisz egyebet sem tettek
titkaik fátyla mögött
ellentéteteket szítottak
átírt tekercseikkel

bölcseiket ordították pokolba
megköveznének bárkit
ki tagadni meri
rendszerük öntagadását

sorban jönnek vitézek
egyszerű igével
mindegy
hogy kereszt, vagy félhold
ha a fél világ halott
csaláscsokrokat szélbe szórnak
darabokban a Siratófal
nem nézik ki igaz, ki nem
csak gyűlnek homokszemek
s a milliónyi csillogás
múlandóságáról
dervisek mondanak példabeszédet

a Templom leomlik
sóval hintik emlékét
fekély borított prófétákat
s írásaikat tűzre vetik
nem lesz elég fegyver
üvöltő sereget visszatartani

most béke lesz
emberi
enyhet adó oázis fölött
fehér madár kering
vijjogása szózat
pálmalevélre írják
zöld selyem vágtáját







OTT VAN MÉG
Attila fiamnak


Ott van még előtted minden csillag,
korod homálya kalandra elvezet,
s ha bejártad végül rögös utad,
tedd a bölcsődbe ráncos kezed.

Ott van mögötted férfi büszkeség,
s kamasznak minden ordító kínja,
körötted mosolyoghat fenn az ég,
de lépted nyomát böjti szél sodorja.

Ott a lehetőség, egyedül csak Tiéd,
száguldani, ha éltet a reménység,
átölelni Tejútnak áldó karjait,
meglelned tükröd tiszta tekintetét.







ÖSSZETÖRT GRÁNIT
anyai Nagyapámnak


Összeroppanva, mint gránit - darabokban -
szilánk nélkül, esetlen. Meg-megtorpan,
mert sok évnek előttről eszébe jut,
fekete haja, pompás lova, s egy kardbojt,
mit elvettek tőle, mint sok mást -
csak egy valakit nem, kicsi Anyukát.
Átgyalogolt rajta szöges talppal,
és gyúrta az élet vasmarokkal.
Lábak! Indulóhoz szokott büszkék.
Most kattogtok minden ízetekben,
s naponta éveket múlik a röpke lét,
olybá, hogy dús haja ezüstté lett,
hogy nem kell már senki, soha eztán -
és egyre számolja a magányos lépteket -







PESTI HAJNAL


Fürdik a város hajnal aranyában,
Felhőzsabós ég alatt fut a Duna,
Emlékké oldja a kannás borokat,
Tengerig hígul bús múltunk mákonya.

Csendes az utca, még nem küld koldulni,
Átlépheted a tegnapi rongyokat,
Egytálnyi életed harang se zengi,
Hiszen sorod türelemmel vártad.

E város minden sarkán mosoly fogad,
Áttetsző és ráncos az emlékezet,
Pedig hiteled árulja már a bank,
Kacska szó őrzi házad, s idegenek.

Ma még mélán merenghetsz dinnyehéjon,
Penészes betonzugból is kivetnek,
Messzire kergetnek csúf, kusza álmok,
Hol tán megtűrnek felejteni neved.

Itthoni senkiből külhoni koldus,
Bengézel sorvadó észben és szívben,
Rád alkonyul másik fázós vak város,
És ott sem adakozóbbak a kezek.

Kínszavak hozzák kiáltott panaszod,
Hogy egy hű nemzedék elveszett,
Mint a pelyva sietős aratáskor,
Mit szerteszét szórnak szomorú szelek.







PETŐFI
- verses ajánlás az életrajzi filmhez -


S ha látni kívánnál csodákat,
múlt dicsét kebledbe engedéd,
lángoszlopot ölelj a költőben,
égje el újra véled honszerelmét.

Emitt lőn ím utószor tudott napja,
ki nemzetéért élt. Sebét ne feledd!
Érted vérzett, s minden magyarért,
mikor Segesvárnál minden elveszett.

Bújj a bőrébe, lúd tolla fegyvered,
napod ha kél, vagy épp nyugszik,
csodáld talán a hatalmas eget,
ő szólítja egybe ez ország tüzeit.

Nincs akkora vész, és annyi erő,
mi azóta ólomszín eljárt felettünk,
csepp bízvást ne küldene szava,
léptét követni ma eljött az időnk.

Nézz akár egy dzsidás szemébe,
vagy a bitóra Arad tornyai alatt,
egyenessé lőn büszke gerinced,
hol ép testben lélek nem marad.

Állj meg hát csak egyetlen percre,
bárhol ér e gyászos emlékezet,
idézed majd a költő sok szavát,
tudni fogod miként írt - csak neked.

Ne hidd el, nézd e mozgó képet!
Petőfi Sándor közöttünk hogy élt,
mondd el körötted mindenkinek,
mint emelt hősök közé szent lebegés.







SZABADDÁ SZERETVE
Szüleim emlékére


Emlékeim oly kevesek!
Homályból mosoly, egy-egy szó,
anyám illata, apám erős keze -
így
szabaddá szeretve
talán már sosem leszek.
Megtartó ölelésben
ők ketten magyarrá ringattak,
szív-meséik
élőn oly igazak -
mint égi mérce.
Melléjük vágyom néha,
de visszaküldenek,
tükröt mutatni,
néha kínban kiáltani,
hogy még nincs vége,
a Fény messze még.
Áldott legyen hű poruk,
s negyven évük
Örök Jelenné vált
összes perce!







SZOLZSENYICIN SORSTÁRSAI


ahol kalapáccsal zúzták a temetni vittek homlokát a tábor kapujában,
ahol Szibéria járt a piacról lelt káposztáért a kunyhó dohos zugában,
ahol a csontsovány a siralomházban üvöltő nevetve éljenzett, tapsolt,
ahol milliók váltak húshegyekké, ahogy a gonosz a földbe is behatolt
ahol ma is sír a térdelő muzsik fölött az útszéli pléh Krisztus
ahol ma vörös hóhérok vetik a keresztet, s tanítják a régi-új rítust

ott vitték apámat partizánok egy szál gatyában zajló folyón által,
ott hajtották krampácsolni, és kőtömböket zúzni a bányában
ott hozta vissza az életbe a moszkvai orvos, ki csak egy viccet mondott
ott szinte őrizni se kellett, hisz a távolságok kegyetlenek, nagyok
ott élt bennük emlék levesről, kenyérről, dohányról az otthon ízei
ott sírtak nyugat felé esténként ártatlan magyar bakáknak ezrei







TESZEK EURÓPÁRA!


Teszek Európára,
ki tizenkilencre lapot kért!
Végül meg is kapta,
mikor Trianonban
az igazság elvetélt.

Teszek Európára,
a büszke slágernőre,
ki máshoz nem is ért,
csak dúlni a védtelent,
ölni halomra semmiért.

Teszek Európára!
És nem kell zászlaja!
Elég nekem otthonom,
ha szívem szerint
piros-fehér-zöldben látom.

Teszek Európára!
Idehordja szemetét,
uniója merő hazugság,
jogról fogalma sincs,
bokánkra láncot kínál.

Elég legyen! Elég már!
Teszek magasról Európára!
Vak robotnak kellünk,
semmi egyébnek,
kamatra osztanák létünk.

Teszek a kamatra!
Hazugság maga a szó!
Dőre fejeknek csábszavak:
hitel, jólét, jövő,
de rég semmibe harap.

Teszek rá mit kínál!
Nem érdekelnek ikszek!
Ez az ország nekünk maradjon,
ha tetszik, ha nem,
meredjen akárhány kordon.

Új élet kél hűs romon,
S Európa most remeg.
Megérti a végére végre,
hiába pénz és hatalom.
Igazság nem jár kölcsönbe!

Ez itt az én Hazám is!
Mindig virágoskert.
S ha békén hagytak minket
sehonnai vigécek,
nekünk mindent megterem.

Ez kell nekik, a minden!
Nélkülünk kéne vagy mi szíjon!
Hát ebből nem esznek!!
Hazug volt, és az is maradt,
tiporni élvez népeket.

Teszek Európára!
Tatár, török, sváb, orosz,
nem mindegy nekünk?
Elmegy ez is végül,
mert ez is rabolni jött.

Üveggyöngyöt szórt szerte,
s a sok mohó, kába,
ki valóban mit sem ért,
eladta saját anyját
egy pofa bagóért.

Kocsmavers? Azt mondod?
Ne add a jó bolondot!
Teszel majd Európára,
ha jönnek a csekkek,
és dob szól a házadra.

Aljas bérencek szaván
bukhat csak el a Haza!
Mi magunk,
válasszunk új kertet,
és végleg maradunk.







TÉRDEN


amikor a csend megszólal
ahogyan az ég a visszhang
térden az ország csendben
aranyruhát ölt sok lélek

kérik tőled rég az áldást
suhogásra engedd szárnyát
ha jönnek fehérben angyalaid
néped hallja fényszavaik

reménységük add meg kérlek
remény töltsön minden szívet
reménység, hogy élni kell még
reménység hogy jön segítség

segíts meg hát most is minket
dicsérhessen minden ember
áldásod a csendből szólal
szívünk rá az élő visszhang







TORKIG GYALÁZATBAN

In Memoriam MMVI


Nem tudom mondani máig se minden bús percét,
zászlóinkon hogyan hagyott örök foltot a vér.
Felköhögni sem tudom a törvénytelen mérget,
porba alázta minden sejtünket a bűntenger.

Hiénák hízott hordája törte a nyelvünket,
tébolytáncba vitte zsoldos bot a történelmet.
Jó szavaink ellen ördögparancsra siketek!
Kóbor az utca népe, lelkünk sebe nem heged.

Bocsánat ideje ma se jön, röhög a talár,
lőtt szemek szétfolynak jognak szúette asztalán.
Kit hóhér keze tett oda, szól rólunk és ítél,
hasadoznak a kőtáblák Sionnak vén hegyén.

Megesett, s mert megesett, elmondjuk fiainknak,
óriássá nőtt fehér betűkkel szállt alá a Nap,
s míg szerteenyésztek nincstelen, bánatszőtt évek,
egymásért hazug a zsandár a törvény nevében.

Vas helyett véres kezek bankó köteget kaptak,
éjben suttog rémet újbádogos cellaablak.
Haragragacsos szív ha rebben is, nyög a bánat,
nemzetért nem kondít egyetlen hitcsorba harang.

Itt vagyunk mégis, torkig emésztő gyalázatban,
s nem tudjuk, mit tehetünk tán még egy nagy igazat.
Ó csalatva vesszővel hajtott árva nemzedék!,
Szabad fiainkért virágoznak majd hantjaink?







TUDJÁTOK


Hogy tudjátok, jó fiak, lassan elvérzünk,
Víg vigécek tapodják önnön nemzetük,
S bármit mond rólunk a zúgó nagy világ,
Szíveddel gondold e szent szót: Magyarország.

Hogy tudjátok, jó leányok, fogyunk mi mind,
Gyújtósnak alázták egy nemzet bölcsőjét.
De az sem volt elég, a fejfa is kellett,
Földrésznyi máglyát siratnak magas hegyek.

Hogy tudjátok, jó fiak, ki itthon marad,
Kiket belül a bánat lassan szétmarhat,
S ki maholnap unokának tarisznyáz,
Őriz ezrednyi álmot, s térdeplő imát,

Marad hát a kérges tenyér, szárazt kenyér,
Savanyú vinkóval búdat ha felednéd,
Körülvesz a sívó elrabolt pusztaság,
Lélekharang szava hitelből kondulás.

Hogy tudjátok, jó leányok, mi dolgotok,
Szemfedőt varrni vakulásig, aranyost,
Adjátok meg mindnek utolsó pompáját,
Ha marad kertünkben egy árva virágszál.

Úgy temessetek minket lazán és puhán,
Virrasszatok értünk minden halk éjszakán,
Mert nem volt még ilyen Húsvétja nemzetnek,
Hol a rögről hadba gurulnak a kövek.

Tarolva és száguldva jussáért indul,
Hogy reszkessen előre mind ki huncut volt.
Tudjátok és halljátok vén harang szavát,
Lássátok meg mind, feltámad Magyarország!







TUDOD ÉS HISZED


Múltad gyermekjáték, szívrejtett ünnepek,
mi rázkódó válladon néha megpihen.
Homályos tükörre fest jövőből képet,
míg hagysz kezedből elfolyni élő perceket.

Körülötted jár a Nap reggeltől estig,
álmod óvni ontja rád a Hold ezüstjét.
Lásd! Kezedben él a bor, s az áldott kenyér -
tudod és hiszed, érzed és éled mindig.

Az első szavadtól utolsó sóhajig,
vágyakból rakott falak adnak útszegélyt.
Könnyel öntözöd életed virágait,
és pazarlod aranyból való éveid.

Túl az égen, színről színre a Valóság
mindig elszalasztott szent igéket dajkál,
mert többet mond egy pillantás, mint bármi száj,
hogy kehely vagy te is, ostya és gyertyaszál.







UTOLSÓ ÓRA

Áldott Szüleimnek







ÚJ DERES


Dózsa György most irigykedve tekint le ránk,
midőn éppen feledné az égett hússzagot.
Kér még egy esélyt minket látván,
hogy deresre húztak egy egész várost.

Izzó koronával, tűzvörös szemekkel
végső trónjáról lassan felemelkedik.
Zászlók lendülnek, rajtok óriás keresztek,
rendezi sorba sereglő talpasait.

Szik repedése eléjük csipkét terít,
sívó homok állni kéri a vad szelet,
felhőn át minden csillag néki világít,
a fákról a levél utána integet.

Ne késlekedj, Dózsa György! Nyög már a deres!
Fogunk megroppan, de ezt is kibírjuk majd.
Üzend, hogy sok kasza ismét egyenes!
Régen nem számoljuk rajtunk a botokat.

Temettünk közülünk nem is keveseket,
mordályerdő rakott itt húsból halmokat,
s míg pohárt emelnek cifra kő megett,
míves szavuktól az ország most megrohad.

Kínok közt könyörögtünk, röhögtek rajtunk,
láncunk nem mérjük, pőrén szennyig aláztak.
Szűk rács résén a fogyó távolt vigyáztuk,
hogy majd botot, vagy bitót hoz-e a holnap.

Kelj fel hát Dózsa György! Hozzál el mindenkit,
kunyhóból, pusztáról az utolsó pásztort!
Adj nékünk mostan még egy kevéske reményt,
vagy taníts meg, mint üljük meg a tüzes trónt!

Budapest, 2006







VAGYOK


vagyok a por az útról,
mi szelek szárnyán bejárta
a fél világot,
kezed nyomát ismerve
lábad nyomába eredjen,
s váltam meglelt nyomodnak
őriző hirdetővé

vagyok az esőcsepp
ki szelek szárnyán
jöttem a tengertől
s lefolyva arcokon
idéztem könnyet
vagy aszályban örömöt
térjek hullám hátára
fél világon által
híredet vinni

vagyok a morzsa
ezüsttálkán
s az utolsó korty bor
egy fakó kehelyben
lélekcsengettyű
mint élő hívó szó
meséljek égi kézművesről
mutassak meglelt lábnyomot
örömsírásra leborulni
íme az ember
porban és könnyben
ki mindenre emlékszik
mégis-mégis
örökké él
íme a lélek
itt vagyok Uram







VALAHOL TÚL







VÁLASZTÁS 2006


Idegenszívű csábos szavak,
sokasodnak régi-új tetvek!
Egekbe tör a talmi maszlag,
bankár-keselyűk gyülekeznek.

Átlagolt számok nevetnek:
Nesze, egyétek! Tolvaj-csomag!
Köpenyt fordítva hűlt eszmékkel,
elvtársi haszonra aratnak.

Térden a hon, ajkán beléndek,
parolát álmodik üres tenyér.
Pokolra hantolnak, emberek!
Ébredjetek végre, mert elég!

Létünk segélyekben mérhető,
a tőzsdéről nézve minden szép.
Garasra tarol négy esztendő,
sóvár fülek nem lelnek Igét.

Terelnek festett zsákutcába,
patyolatgallér és undokság!
Csillagot tennének templomba,
elvárva nem szűnő tapsorkánt.

Kamattal taposnak zöld mezőt,
de kiáltanak faggyúszagot,
csodálkoznak szegény paraszton,
miért csak nézi a parlagot.

Zsebünk túrja ki tudja hány kéz,
agyunkat mosnák híreikkel.
Árengedményt kínál a kalmár,
útszélen vetélnek éhesen.

Meddig hagyod alvó kis Hazám,
rólad ismét hét bőrt nyúzzanak?!
Lelkünket is zálogba adnák!
Tudd meg! Hazugul vagy ma szabad.

Véres tagló zúzza jövőnket,
hanyatlik halomra a magyar.
hamvaink jó szelet keresnek,
e tájon sírhely sem marad.

Bűzös fekély fakadni látszik,
húzzad tőből minden gyökerét!
Tépd! Áruló, ki sajnálkozik!
Szolgaság, vagy szabadság a tét!

Ez az az óra, ez az a perc,
mit rejtve-remélve vártunk,
hogy fejedet ismét felemeld,
s kezedben az öreg zászlót.

Lendítse lobogni tiszta szél!
Konduljon meg az összes harang,
hirdesse folyvást, míg égig ér,
szabad legyen itt minden magyar!







VÉGVONAGLÁS

Mahmúd Abbász-nak


firkászok idéznek
kamerák kerregnek
hírhéjják közt ott köröz
Gáza minden igaz halottja
és egyre súgnak a világnak
szinte könyörögve
a szabadságért
a békéért

firkászok hazudnak
kamerát elraknak
dobható kő után nyúl
kamatszennyes hódító
és vonyítva ordít
vétót vonaglik
igazak ellen
a bosszú népe

felállva tapsol a világ
kősuhogáskor megírják
zarándoklatra az útlevelet
negyven évre a pusztába
nem marad lángoszlop
csak utánuk a rablott javak

mert bizony mondom néktek
így lesznek elsőkből utolsók










ZARÁNDOK

Ungaro Camino
Verecke Zászlósának


Zarándok vagy Te is, én is!
Magyar zarándokok jámborai.
Vaj'h derül e felette fenn az Ég,
áldja-e majd nevünk, s lépteink?

Zarándok vagy Te is, én is!
Verecke óta űzött szent vadak,
Kinek rovását tűzre vethetik,
bár éltében mindig hű marad.

Zarándok vagy Te is, én is!
Ölts hát velem fehér darócot!
Szólítsd közénk népünk szentjeit,
akkor is, ha mi már nem vagyunk.

Zarándok vagy Te is, én is,
bújó ösvényen itt, s majd fent!
Tudjuk, Boldogasszony megsegít,
mikor az ország néki hajt fejet.

De addig zarándok Te is, én is!
Mi őrzők csak öltözzünk fehérbe,
s dobjainkról messze hangzik
dörgő, rőt századok véres éke.











 
 
0 komment , kategória:  Lengyel Károly  
Amiért a harang szól – Nándorfehérvár 1456
  2019-07-22 17:30:18, hétfő
 
 




"AMIÉRT A HARANG SZÓL - NÁNDORFEHÉRVÁR 1456"


A BVSC Zugló Közhasznú Egyesület, Foltán László olimpiai bajnok és Janek György szakosztályvezető szervezésében immár tizenegyedik éve állít emléket a Hunyadiaknak az

"AMIÉRT A HARANG SZÓL - NÁNDORFEHÉRVÁR 1456" című nonprofit rendezvényén.


A rendezők célja a kultúra különböző színtereinek együttes megjelenítése, mint a történelmi ismeretek és a hazaszeretet, hagyományt teremtve a humanista gondolkodásmód népszerűsítésével az egészséges társadalomért.

Abban a szerencsében volt részem, hogy idén részese lehettem az eseményeknek, a szervezők előzetes meghívása alapján.

Az Országgyűlés 2011-ben, az ostrom 555. évfordulóján nyilvánította július 22-ét a nándorfehérvári diadal emléknapjává. Az állami szervek és a civilek összefogásával a BVSC-Zugló szabadidő szakosztálya - a Civil Összefogás Fórummal közösen - tizenegyedik alkalommal rendezte meg az Amiért a harang szól - Nándorfehérvár 1456 eseményt, amelyet az előző években helyszínül szolgáló Hősök tere helyett ezúttal a a közel 700 férőhelyes Hunyadi sétahajó fedélzetén tartották meg tegnap.

A megemlékezést Erdélyi Lajos, a Honvédelmi Minisztérium humánpolitikáért felelős helyettes államtitkára nyitotta meg. Mint mondta, a nándorfehérvári csata hőseinek hazaszeretete és odaadása a mai kor emberének is példaértékű, hiszen az ütközet a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb, legdicsőségesebb eseménye.

A résztvevők közös koszorút bocsátottak a vízre, így adózva a nándorfehérvári hősök és Hunyadi János emlékének. A meghívottak minden Duna-hídnál harang- és énekszóval emlékeztek az 1456-os történelmi győzelemre.

A rendezvényen megemlékeztünk dr.Schulek Ágostonról, a magyar sportmozgalom kiemelkedő alakjáról, a Civil Összefogás Fórum alapító tagjáról, aki úgy eszmei, mint tevőleges támogatója volt e hagyományossá vált rendezvényüknek.

A hajó külön megállt a Margit-hídnál, ahol a tragikus balesetet szenvedő Hableány áldozatai emlékének adóztunk néma csenddel. A jármű a Rákóczi hídnál fordult meg, majd visszatért a Batthyány térhez, ahol a Szózat és a Magyar Takarodó hangjaival fejeződött be az emlékest.


Képgaléria

Link

















 
 
0 komment , kategória:  Híres emberek-jeles napok-évfo  
Szakály Éva: Élet vagy halál / Alkudozás
  2019-07-20 22:45:26, szombat
 
 




Szakály Éva: ÉLET VAGY HALÁL / ALKUDOZÁS


Uram, ma lettem nyolcvanéves,
túl gyorsan múltak el az évek.
Még oly sokat szeretnénk tenni,
úgy szeretnék nyolcvanegy lenni.

A pár kis tervem, mi még lenne
ha tán több időt igényelne,
s egy év nem lenne elegendő,
add, hogy legyek nyolcvankettő.

Jó lenne még sokat utazni,
újabb helyeket meglátogatni,
halálom perce még tán várhat,
megérhetném a nyolcvanhármat?

Uram, Te látod a világot,
Gyorsan jönnek a változások.
Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,
Esetleg lehetnék nyolcvannégy.

És ahogy a technika halad,
Sok újat lát, ki élve marad.
Még oly sok minden ideköthet,
Úgy örülnék a nyolcvanötnek!

Az emberiség oly sokat tehet,
A világ oly csodás hely lehet,
Jó annak, aki itt maradhat,
Nem oly sok az a nyolcvanhat!

Tudom Uram, hogy sokat kértem,
Hisz oly szép lehet fenn az égben.
S én mégis arról tervezgetek,
Hogy érjem meg a nyolcvanhetet.

Elfáradok a hosszú úton,
El is kések majd sokszor, tudom
Tudasd velem, ha meggondoltad
Betöltöm-e a nyolcvannyolcat?

Addigra már oly sokat láttam,
Emlékeimet regisztráltam,
Mily nagy kár lenne, ha elmennék,
Mielőtt nyolcvankilenc lennék.

Már igazán csak egyet kérek,
Uram, ne vedd szemtelenségnek,
Éveim száma kerek lehet,
Ha meglátnám a kilencvenet.

És hogyha ezt már megengedted,
S ezt a lépést értem megtetted,
Neked már úgyis egyremegy,
Könnyen lehetnék kilencvenegy.

Minden szemérmet félreteszek,
Hogyha még egyet kérdezhetek,
Tudom ez a kor hajmeresztő,
De hadd legyek kilencvenkettő.

Úgy megszoktam az életemet,
És hátha lesz még, ki megszeret,
Ki pótolná elvesztett párom,
Ha lehetnék kilencvenhárom.

Addigra már reszket a kezem,
De ha helyén lesz még az eszem,
A magas kortól, és nem félek,
Megadod a kilencvennégyet?

A korra nincsen szabadalom,
Számításom megtalálhatom,
Ha őrködsz egészségem fölött,
Akkor lehetnék kilencvenöt.

Manapság már hallani olyat,
Emberekről készül másolat,
Ezt talán én is megvárhatom,
Segíts át a kilencvenhaton.

Ha még hirtelen meg nem halok
Kis vagyonkámmal rendben vagyok,
Elég lesz tán még egy évig,
Kihúzhatnám kilencvenhétig?

Hála neked, nagy a családunk,
Még pár dédunokát is várunk,
Láthatnám őket? . - ugye ezt mondtad,
Ha megadod a kilencvennyolcat.

Sok évet kaptam, nem egy-kettőt,
Megköszönöm a sok esztendőt.
És még kérem, - tán el sem hiszed,
A kilencvenkilencediket.

Még egy év és akkor valóban,
A népek azt mondhatják rólam,
Ez aztán igen szép kort élt meg,
Hisz tegnapelőtt volt százéves!

Uram az életet te adod,
Úgy veszed el amint akarod.
Nem is zavarlak többet Téged,
ne vedd komolyan, amit kérek,
Csak beszélgetni akartam véled.


ALKUDOZÁS ISTENNEL... SZAKÁLY ÉVA VERSE

Link





































































 
 
0 komment , kategória:  Lelkem szirmai  
Zorán: Kell ott fenn egy ország...
  2019-07-20 22:30:27, szombat
 
 





Zorán : KELL OTT FENN EGY ORSZÁG...


Dalszöveg

Dalszerzők: Chris Rea


Kendőbe zárta ősz haját
Ahogya régi nagymamák
S ha látta, apánk nem figyel
Esténként súgva kezdte el

Tedd össze így a két kezed
Így teszi minden jó gyerek
S szomorú szemmel végigmért
S nevettünk-Isten tudja miért

Nézz csak fel, az ég magas
Bár azt mondják, hogy nem igaz
Ott jártak ők, a repülők
És nem látták sehol

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el

Felnött az ember, s mindent lát
Szobánkban ott a nagyvilág
Melyből egy gyermek mit sem ért
Egy kőre hajtja kis fejét

Az arca szép, nem álmodó
Nem kelti már fel ágyúszó
Csak egy hang szól, halk és fáradt
Mint egy régi altató

Nézz csak fel, az ég magas
Csak hadd mondják, hogy nem igaz
Mit tudnak ők, a repülők
A szívük jég, csak jég

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el


Zorán: Kell ott fenn egy ország...

Link



SlidePlayer

Link



































 
 
0 komment , kategória:  Zene, zene, zene...  
A Lajtán túl - Európát védő fiatalok
  2019-07-19 22:45:34, péntek
 
 







A LAJTÁN TÚL - EURÓPÁT VÉDŐ FIATALOK


"Minden héten, minden nap, minden órában - az illegális migránsokkal teli hajók elárasztják az európai vizeket. Invázió zajlik" - figyelmezteti a törvénytisztelő embereket a Defend Europe mozgalom.

"Ez a hatalmas bevándorlás megváltoztatja kontinensünket. Elveszítjük biztonságunkat és életmódunkat, és fennáll annak a veszélye, hogy az európaiak kisebbségiek lesznek a saját európai hazájukban" - vetíti fel a jövő aggasztó képét a Defend Europe.

A nemzetközi szervezet egyik szóvivőjének, Martin Sellnernek tett föl kérdéseket a Présház Hírportál.

- Szóvivő úr, az Önök mozgalmát jogi fenyegetések is érik. Van-e megfelelő agytröszt a jogi védekezéshez?

- Igen, természetesen. Elvünk: Mindig ragaszkodj a törvényhez. A Defend Europe küldetése azért is sikeres, mert kezdettől fogva a mai eseményekig minden akciónk és cselekedetünk száz százalékig a törvényesség határain belül mozog.

- A migráció mögött az alvilág áll. Embercsempészek Afrikában. Korrupt politikusok Európában. Milyen kockázattal néznek szembe a Defend Europe aktivistái?

- Azok után a hamis vádak után, amelyeket a radikális baloldal peremcsoportjai zúdítanak ránk, reméljük, hogy most elfogadják megfigyelőként az első valóban független NGO-hajót: a C-Star-t. Ez a küldetés szerte a világból vonzott együttműködőket, így minden további törvénysértő akció akár a nagypolitika, akár az antifa részéről, megmutatná az embereknek: mire képes a radikális baloldal, hogy mozgassa migrációs programját.

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. Magyarország miért jelentékeny tényező a Defend Europe mozgalomban?

- Magyarország több mint egy pont, egy szimbólum az európai nemzetek és a Defend Europe harca számára.

1. Magyarország népe a történelemben nagy önbizalmat tanúsított, magatartása és kulturális jelenléte minta ezekben a mostani időkben is. A nyugati országok összeomlanak az identitás megsemmisülése miatt.

2. A magyar népnek van tapasztalata a kommunizmus révén ahhoz, hogy elkerülje a szocialista-kommunista politikát. Míg Nyugat-Európa az EU-val egyre inkább Második Szovjetunióvá válik, a kelet-európai népek valóban szabadok.

3. Magától értetődően: mi rajongunk az Önök miniszterelnökéért. (,,We adore your prime minister! ,,) Orbánnak van mersze kimondani a kényelmetlen igazságokat, és tesz a PC-politikára. Az ő politikája Magyarország népét szolgálja, és nem valamelyik harmadik-világbeli országot.


Link























 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Farkas Árpád
  2019-07-18 21:00:19, csütörtök
 
 







FARKAS ÁRPÁD


Farkas Árpád (Siménfalva, 1944. április 3. -) Kossuth-díjas erdélyi magyar író, költő, műfordító. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2005


Farkas Árpád Válogatott versek


Link








ANYÁM


Esengett: maradjak. Útra kellett kelnem.
Hagyott egy darabka kéklő eget bennem.
Kifeszítettem és merre vitt az utam,
jó hazai földből belé Földet gyúrtam.
Benépesítettem tájakkal, arcokkal,
csikó tekintetű szomjas csillagokkal,
áldottak hitekkel, álmokkal az esték,
néha elringattak, néha vérem vették,
s megtértem csikorgó bolygómmal végtére,
görgetem, pörgetem: derüljön a fényre,
anyám is hadd lássa...
Szólítja is fiát:
,,Eredj, lelkem, hozz egy ölnyi aprított fát."







BALLADÁCSKA


Havasi szép, fehér alkony,
szürkülödő gyermekasszony
szoknyáján kuporgó
csibe-csillagok.
Felsüt a hold, átvilágít
kicsi ingén, idelátszik:
kilenc gyémánt veseköve
felragyog.

Jobbra hajlik: kökényágra.
Balra hajlik: zuhanásba,
temető a férfi ágya
már neki.

Ő szüli a csillagokat,
makk héjából bölcsőt farag,
s rengeti.

Érte esők esedeznek,
lombos erdők fenyvesednek,
nincsen álma, nincs hazája,
csak ez a kis balladácska.







BÉKESSÉGET


Békességet az ingen innen,
s szabadjon kissé bennebb hinnem -:
bordák közé!, hol szívkopoltyúk
tátognak, miként kóborolt tyúk
vágott nyaka a kés utáni
levegőért esd délutáni
sanda, méla mészárláskor,
s hogy máskor jön el az a más kor,
midőn én szelíd szeppentségem,
riadalomban földön-égen,
félőn hívén, hogy -: alvó bomba,
fölcsavarodik toronygombra,
konzervdobozra, málló rönkre,
oltván ,,kanócát" mindörökre -;
s hiába jönne még oly téboly,
melyben az éltünk mélán szétfoly-
ik! - dadogván, szemmel verve
sem épül meg az ember verme,
s unokáim egy másik nyelvben
nem ismerik a semleges nem
nemét, csak igenét, tanát...
...... ........... ........... .........
e békességes robbanást
szabadjon kissé bennebb hinnem
rólam lemálló minden ingen -







BŰVÖLŐ /ŐSZI SZÉL/


Fújj, szél! - indulj most át a kerten,
sziszegve, napraforgók lámpái alatt.
Kúszik felém az éjben a krumpliinda szára,
ne hagyd, hogy megkötözzön nyíló álmokat.

Skihűltnyaraktüzévelacsipkebokrotgyújtsdfel,
a kökényízű éjben izzon már föl a som,
csattogó vadvizeknek magánya égre keljen
belőlem nyíló csöndes, denevér-szárnyakon.

És simogasd az öklöt, amelyen álla nyugszik
a tűnődő parasztnak - eres, megfáradott.
Mint magvaváló szilvát, úgy bontsa ki most is
a hajnalok gyomrából a lüktető napot.

Szél, ó, szél, ne hagyd, hogy puha kóca
a nyugalomnak befonjon mindent, ami él -
Süvíts át rajtam, s röpíts fel a Holdba,
te puha-vad és szelíd őszi szél.







CSAK CSEND NE LEGYEN


Hallgatag hajnalok tömbjéből kipattanó
vékonyka hangok, áradjatok a rétek
csillám partjain, csendüljetek
margaréták tányérain a zümmögő virradatban;
hársak, hangoló utak xilofonjai,
szólaljatok, ha végighúzza rajtatok
rózsaszínű ujját a reggel.

Kutak, ó, kerekes, gémes kutak,
nyikorogjatok; vödrök, a mélység
csobbanó ingereinek bólogassatok:
cserepek, ti csip-csup cserepek
az álmaim felett,
csattogó szárnyak legyetek,
fölröpítsetek!

Harsogjatok leffegő fenőkövek a kaszaéleken,
tömpe üllők a kalapács alatt

...embereim, ó esengve kérlek,
adjatok nekem egy cséplőgépet,
zümmögjön nekem,
vonítson nekem!
csak csend ne legyen!
csak csend ne legyen!

Mert itt a csendnek csönd az ára,
mint boglyák alján a nyirok; sárga,
a gondolat benne illó, vékony,
mint futóhomokon a keréknyom.

Aki itt él, az mind így éljen:
lobos idegekkel fogózva a szélben,
ne hagyja, hogy a lomha nyugság
gyapjas juhai elringassák.

Legyen fenséges kínnal boldog,
álmait tartsa vaskenyéren,
ne várja, míg a hullafoltok
kiütköznek rajtuk kéken.

Hát így élek. Én ébresztem a hajnali
szelet, én röptetem szét a csillagok
piros katicabogárkáit, küldöm morajos,
hosszú útjára a hangot.
Delejes, vad zuhogást akarok,
a munka robajló ritmusai ropogtassanak,
ők vegyék ormós tenyerükre
ormótlan álmaimat.







CSIKORGÓ


A szerelem bennem hánykolódik.
Halkan! - csak észre ne vegyed!
Úgy tűnik néki: megalázták,
s most súrolja bent a mellemet.

Mert belém ölelted azt a férfit,
ki egykor téged megölelt.
Cipője sarka kopog bennem
folyton, míg melletted megyek.

És velem van boltban s piacon,
és fát vág és verset ír velem.
Föléd hajolunk - én nézlek hosszan.
S ő megcsókol téged csöndesen.

Mert idegen bennem az a férfi,
mint fogaim közt a nyers homok,
a párbeszédekben sziszeg némán,
és hallgatásunkban csikorog.

Az éj markában mellém fekszik,
hasonlítunk, mint két dió.
Az éj markában megfeszülünk -:
melyik az összeroppanó?

S már hiába minden nyakas mentség,
e csikorgás őröl, eltemet.
A szerelem sír a csontjaimban.
Halkan! - Csak észre ne vegyed...







DÚDOLÓ


Havazás lennék, lengőű áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.

Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.







ERDEI HÁZ


Ablaka levélrésnyi ég,
páfrány a zsalugátere,
nagy madár szárnya a tető,
megunja, s elröpül vele;
dörömbölnek a padlaton
alulról holtak, hűlt szerelmek,
minek mindég bolyonganunk:
nyughassanak, kik elpihentek,
áfonya s ménta lengje be
emlékek foszló illatát,
s szürcsölgessünk az elmúltakkal
aranylón illanó teát.
Nincs-ház ez, persze. Álmodom.
Szelek pörgetnek, évek,
de ha nem lesz majd otthonom,
s szállást keres az ének,
jó lesz majd benne laknom.







ERDÉLYI ASSZONYOK


Az erdélyi asszonyokban török vér van
s némi tatár. Ha csókolnak, legalább 150 év
behódolást kérnek s vért.
Drága Báthory Annák, Bethlen Katák,
honnan hadban elvesző férfiben ennyi élet,
ha már széltörte napraforgószártól is
megrendül, s keres - ezredvégen -
szívzuhatagos költőket százötven éves
kukoricásokban?
Annák, borissza férfiaké,
Tündérkertünk s kelet minden fűszer-
számával fűtötte konyhátok vérünk;
Zsuzsannák, Katák, Erzsébetek, könnyű
véretek hevíté kandallóit Erdély
rideg kővárainak, tárt szellem-óvó szárnyat
elpárolgó melege fölé.
S ontotta méhetek Kárpát-medencébe a magyart!
De most már elég.
Ezeréves vén vagyok, nevemben némi
Árpád-házi kondezcsíkkal, esengve kérlek,
hagyjatok megpihennem.
Legalább száz esztendőre előre
megtermékenyítettelek benneteket,
szüljetek szorgalmatosan,
s neveljétek föl a kis bitangokat!
Ha Nap-korszak jő, hőelszívóakká,
ha jégkorszak, jég hátán is megélhetőekké!
Asszonyaim, erdélyi asszonyok,
Cigány szeretők, örök fél-, negyed-
zsidók, örmények, szászok, románok, magyar
utódokat szülő székely-magyar asszonyok,
hódoltam eleget, sokasodjatok!

Hüvelyklábujjamon lyukas a zokni,
lehúzom, kitérdelt nadrágom levetem,
borítsa mezítelenségemet barna, vörös, szőke
vízesészuhatag hajatok,
s legyenek áldottak
lassú, kereső útra induló ujjbegyeitek,
míg ezerévek húrjain játszva
örökkévalóvá zendítik a pillanatot.

Asszonyok, drága, Kárpát-medencét benépesítő
erdélyi asszonyok,
a világ öt égtájáról ideér,
borzongat csókotok -
De ezer év, százötven, sőt már ötvenöt év is sok.
Annyi vész után hódítanék még,
de már csak hódolok -







ESZMÉLET


Én azt hiszem, egy hajnalon
egész az erdőig sétálnak fel
a kaszálókról mind a fák.
Ha már az ember is megroppan tőle,
hogyan bírhatnák éppen ők
a farkasordító magányt?

Voltam úgy: kongó
konzervdobozként tengtem,
s dobáltak huzatos terek.
Ha villamoson asszonymellhez
ért a testem,
megperzselte az ingemet;
s mivel még hittem:
minden
rajtam kívüleső dolog megaláz,
kiült arcomon a zörgő,
szalmasárga láz.

S lám, hiába kong tokos
makacsság a törvények között,
kikönyökölnek belőlem
a legemberibb ösztönök;
balhit szétmálik,
meghal az önzés,
s vele porlik el a kín.
Nem nőhetek fel céltalan
a roskatag magányon,
miként a körmök nőnek meg
a holtak ujjain -

S míg megalvadna testemben a vér,
kell legyen szavam, mert
lehet:
nem néztétek meg jól
a parti fűzeket,
a vízrehajló sokszáz
csókos csobbanást,
sem azt, hogy mért sírnak
a szélben
a kaszálókon mind a fák...







ÉNEK


Élni kell, ugye,
gyönyörüm!
kötélen repked az ing.
Ropog a levegő köröttünk:
Nőnek a gyermekeink.

Ők írják dalunk is maholnap;
Megfagy az ing odakint.
Karjával integet ő -
Voltam ki voltam
Szószaporító korban
Írógép-billegető.

Élni kell, ugye, gyönyörűm,
Szigorú télben az ing.
Ropog a levegő köröttünk.
Nőnek a gyermekeink.







FEHÉRBEN


A hegyek alatt alszanak a falvak,
ráncos kis öklüket szájukba veszik.
Bajszukon sás susorász,
fölöttük fagy sarabolgat,
hajukat havak lengetik.

Halántékukról fölröppen egy-egy erdő
s mindig csak pernye, mi visszahull.
Fejük alatt a sárga ég: a rőt törek
zizeg, tapodják kis betlehemesek,
de jászoltalanul.

Aludjatok csak kiterítve, szépen.
A szuszogást majd gondozza a szél.
A fájdalom pirosa úgyis észrevétlen
üt át, mint gézen a vér.










FEHÉREGYHÁZA, 1849


Látod, Sándor, úgy szopja koponyádat
e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek;
mélyében fojtott forradalmak hálnak,
s gondolja, addig is még
eljátszik Veled.

Fogai között forgat. Tört cseresznyeszárak,
merednek mennybe fénylő csontjaid,
csupán az inged hófehér világa
rothad a mélyben, férgeket vakít.

Bolond egy föld ez, látod. Örül, hogy
veled játszhat. S csak tépi magát: szeret-nem szeret?
Erdély hegyei közt a kósza árnyak:
meg-meglazuló idegrendszered.

Hálónk. Vergődünk benne némán.
S szavaid is, a cikkanó halak,
nőnek az álmok morzsa-maradékán,
s szunnyad a nép villámos ég alatt.

Ne bántsad érte, Sándor,
elég kín így is az, hogy szomorú
fű nő Segesvárnál, a koponyádból,
s még dúl a mélyben az a háború.







FEKETE KARÁCSONY


Hó ha hullana, lefutna orcájáról e földnek,
annyira hevültek ma körül a szívek. Ártatlan
tekintetek szaladnak az égre -: Jézus meg-
született?; valóban megszületett volna Jézus?
Templomaikban papok, törekként zizegő egek
alján költők ámítanának alázatra hajló főt és
szívet - de már nincs mit, nincs kit.
A tavalyi véres karácsony heve, színe-fehérje
odalett március lefutó vizeivel, felitta
június heve, s itt áll térdig-derékig adventben
egy becsapott nép, üres tenyérrel -: ha jössz,
színed előtt állok, Uram! S nincs az Úrnak ma
színe, van néki csupán színeváltozása.
Becsapottan, nyomorba zúzódottan még felhányódna
a lélek, de kifosztva legszentebb tartalmaiból
vagy elalszik léte partjain, vagy felhorgad.
S lám, feltüremlik.
Fölkorbácsolt dühe szilaját csak ez a karácsonyra
szóló áhitat szereli le néhány tétova percre,
midőn az üres tenyér zsibongásával simít végig
szerettei arcán, csaknem bocsánatkérően -:
dolgoztam én, viaskodtam én e szeretetért,
s csupán ennyi maradt belőle - rándul hát
ökölbe az a kéz, s a maradék reménnyel el-
röppen egy lőttlábú angyal.
Hűlt helyén gyermekek maradnak, gyanútlanul
faggatódzó gyermekek -: holnap mit eszünk, Uram?
Fekete karácsony jött ránk, vergődünk
zúzott angyalszárnyain, veséjét, máját
tépjük -: esszük magunkat, fiam!

1990. december 24.







HAZATÉRÉS


A szülőföld ölébe felkap.
Csucsujgat: megjöttél szentem,
zavartan kabátgombommal
babrál, s kicsit meglepetten
tapogatja ki azt az egykori
gyermeket bennem.

Neki ad enni. Nógatja: játsszék!
Kóré-muzsikával duruzsolgat.
Örök anyai kérelemmel
adná kezébe csörgőnek a Holdat.

Ó, hogy menne is a gyermek
játszani, játszani - végre!
Rajzosra söpört udvarokban
pitykét röpítni az égre,
hintázni vaskérgű fákon,
csengő füvekre leborulni,
hunyóban,
titkos pincemélyen
pici lányokkal összebújni...

...késő. Elmúltak mind,
amik voltak.
Nagyapám féltő térdein is
nyirkos gyökerek lovagolnak.

S mégis, minden konok
ködökön átég
valami nyugtalan,
vékonycsontú játék.

Az űz és az hív megtérni rendre,
apró pofonokat osztó
óvó szerelemre,
dérrel, derűvel
mindig fényre állni,
szívdobogásnyi csöndben
ismét eggyéválni,
ó, hogy csitítatlan nőne föl az égig,
ahol csak a szelek
hűs csókjai érik -!







HATÁRÁTKELÉS


Fut a vonat vélem loppal,
s az árdéli teleholddal
gurul anyám rozskenyere
bor-pirosra kerekedve;
utánunk a tűzszikrákat
apám szórja; ceruzámat
hegyzi éppen halbicskával:
világítsunk a világgal!
Jácint-szemű kisleányom
hintázik a holdvilágon,
sírdogáló kiskendőjét
én asszonyom lengeti.

Fut a vonat, krumpliföldek
partján ringó kicsi őzek,
bokrok, dombok, fenyves-ország,
piros-pettyes-csipros-orcák
tejet ivó szuszogása,
kétmillió arcnak ránca,
sorsnak konca - és kölönce
jő velem a bal zsebemben
dohányporral elkeverten,
anyaföldem - minden kincsem
és koloncom - menekítem:
nosza rajta, ha tudjátok,
vámoljátok, vámosok!







A HÉT TÖRPE


Egymásra rakva
virágok, kések;
megyek az ősznek,
megyek a télnek.
Félholtra álmodott,
őrizett jonhom
késeknek érzem,
virágnak mondom.

Semmiből építnem,
mértékkel hinnem -
hét törpe éber
az idegeimben.
Ácsolják mosolyom,
düheim pányván,
szikrázik szívemben
hét pici csákány.

Sebaj, ha kitetszik:
göcög az ének,
foga fehérje
Hófehérkének...
Kimarjult szemmel
ne kéne látnom
kincsekkel való
elároklásom!

Dolgos tüdőmet
többel, jobbal,
szálló madarat
síppal, dobbal,
késeket virágok,
virágot a kések...
Megyek az ősznek,
megyek a télnek.







HÓ AZ ALPOKBAN


Fehér ingek gyönge vászna
ropog fönn az éjszakába,
mintha sóhajtásom Holdra
szálló törött szárnya volna,
mintha vándormadár lelke
akadt volna fönn remegve.
Hej, hiába keltem útra
Óperencián is túlra:
oberEns-en, Inn-en innen
nincs egy hitvány váltóingem.
Európa hídján állok,
körben ingben a világok:
Amerika rátűrkőzve,
Ázsiába törülközve,
piroslik Afrika bőre,
világít az inge tőle -;
------------
csuda egy híd, hatalmas is,
kutya vizel alatta is!
Fehér ingek gyönge vászna,
kitettek a holdvilágra,
süti szemem a Mindenség,
s mielőtt még megvakulnék,
nekivágok Hannibállal
hatvankilenc elefánttal!

Innsbruck, 1969. október 20.







HÓFÚVÁS


A havazás nagy körhintáin szállnak,
szédülnek a szélben a falvak,
porzik az égre a poroszka út.

Gyufaszál lobban
a hegyszorosokban,
s a hét kicsi törpe
rőt lobogója ránk
szabadult.

Kapja a szél, s már indigó éjben
szórja havát szanaszét.
Szilvalekvár tetején viríthat
így a penész!

S gyűl a fehérség bűne már bennem:
pelyhek galoppja a
mellkason át.
Hamari tej gyűl a csecsemőmellben
ilyen idejekorán.

Fut, fut a hó, a kis hegyiló
bokája benne meleg.
Élni a hó alatt is lehet jó,
de csattogó szélben érdemesebb.







A HÓ SZAGA


Ujjaim fehér árnya végigsiklik a tájon -:
üvegesedik fűszál; körme alá fú a répaszedő.
Kutyák köhögnek valami távoli vackon,
fölherren itt is, ott is egy csókasereg.

Gőzölgő nyájak nyelik a ködöt a sípoló
tüdejű őszben, vastagodik, melegít a trágya szaga.
Csordultig telt türelemmel az arcok
nézik az ingó-lengő, ötágú holdfényt,
s hirtelen
tenyérnyi
fény gyúl egy távoli csúcson,
nyers fuvallat kél -
s kitágult orrlikkal, tülekedőn
fölágaskodnak mind, mind,
föl------------------
amerről idecsap
veszély és tisztaság szaga -
a HÓ!







AZ ISZONY ELLEN


Jól nézünk ki immár:
- plötty! -
s marokra fog rögtön a borzalom.
Pedig csak egy árva vízcsöpp
préselte át magát a csapon.

Egy nyikkanás - s a házat
csillagok közé röpíti föl - a sokk...
Összerándul odabent az ember,
s elharapja
a puliszkavágó madzagot.

Hányik az asszony. Kezét hasára
fonja s számolja a perceket:
egy... három... öt...
Lassan félőrült már az a gyermek
az ujjak rácsai mögött.

Csak én, a kihajtott ingű
naiv kölyök,
megyek, hadat toborzok az iszonyok ellen -
s megütközök.

Hé! ami csók van a világon,
idegyűljetek! Önfeledt ölelések,
simogatások, legyetek hadaim!
Ti, kiknek idegeit föltekerik a gépek,
ne hagyjátok, hogy arcotokon
sötét foltokban üssön ki a kín!

Hé! kézszorítások ezer éven át
összekuporgatott melege!
Nem érzitek? Egy naprendszerbéli bolygót
lehetne üzemeltetni vele!

S ti csak néztek: mért kiabálok?
Hangomtól átrándul rajtatok az iszonyat.
Nincs mit tennem, megadom magam.
Hatalmasabb.










JEL


Szél veri ezt az erdőt,
csont-fái világítanak.
Kifuttak belőle mind,
gyanakvón kerülik megint
az óvatos vadak.

Õsz ez. Zabáló, vad!
Még rág a csontokon...
Hallom a halk
ujjperec-roppanásokat
a torkomon.

S hunyorral, mint ki íjat ajz
- fogat foghoz szorít -,
horgas ujjal feszítem le
torkomról ujjait,

s kékké feszülten, reszketeg
könyörgöm: most, míg még lehet,
én barmaim, most fussatok!
Meneküljetek!







KATARZIS


A tüzet ki gyújtotta meg bennem?
Csontjaim között már zöld tüzek sírnak,
foszforos suhogás hasogatja testem.
A tüzet, a tüzet...
- én nem ezt akartam,
mikor magamat csontig kitakartam,
mikor révülten rendre belém szálltak
öröklétre vágyón a mulandó tárgyak,
mikor a Holdat is meleg számba vettem:
borzongó, hűs fénye bennem melegedjen,
a világot vágytam homok-szomjúzással,
nem elégni benne lassú lobogással.

Immár füvek zúgnak bennem,
töredezett dárdák,
csorbuló életüket
idegeimbe vágják,
levelek suhognak
húsomban, mint a penge,
barna rozsda hull
az éles levelekre,
csatorna karokkal
zörögnek a házak; -
minden ellenem kél,
legbelülről támad:
ha már magamba engedtem a kinti világot,
füvet, fát - mi öröklétre vágyott,
ha már látomások gyűrüzése éltet,
mért nem pólyálgatom azt az öröklétet?
Ezért a kín,
a benti világ ezért lázad.

Huszonegy esztendőm nem bírja felinni e lázat.
Bolydult egyensúllyal e korban mit kell tennem?
Jaj, a tüzet ki gyújtotta meg bennem?
*
Ó, édesanyám, nézzed, nézzél:
már a férfikor dereng föl
vézna testemben
a szomjas, vad tüzekből.
Csupacsont a lábam,
mit éles dróton rángat,
timsóval dörzsöli
fölsebezett számat,
tüzelő homlokom
hûvös falhoz nyomja,
sós veríték csordul
rólam patakokban.

Maszatos kölyökként ismét hozzád bújnék,
virág-tenyeredbe halkan lesimulnék,
csitítsál, pólyálgass kenyérízű szókba,
szirom-ujjaiddal simíts mellkasomba,
füveim fegyelmezd az
örökzöld rendbe,
gyöngyharmatot hintsél
éles levelekre,
házaimat tereld
feszes sorba bennem,
az álmaim lakják,
nekik építettem.
*
Tűz, tűz, gyönyörű,
mellkasban lobogó liliom-máglya.
Füst, füst, keserű,
anyáink szétmálló hatalma, álma.
Égnek a rétek,
vaserdők égnek,
füveknek, fáknak serceg a zsírja.
Gyermekkor csengő-nagy rétje
toporgó táltosát esengő tenyerű lángokkal hívja,
utólszor hívja.

Tűz, tűz, gyönyörű,
nem ég el vasfű,
se vasfa.
Szilajon rándul a világ,
szelídül acélosabbra.
Tűz, tűz, gyönyörű,
mellkasban lobogó lángok.
Szemüregemig lobognak:
pirosló, hajnalló egekre látok.







KORA TAVASZ


Ugye lehökken majd a hó a hegyekről, s a lét
fehérbe göngyölt, szuszogó romjai kiderülnek;
lecsusszan majd a hó a tájról, s kitakartan
lüktet egy falevélre rozsdállt, idefeledt
őszi álom, s a hó alatt való szemét kupacai -
lib-lob - ugye majd tovatűnnek? S ha hámlani
kezd ez a téli világ, kitekerődzve a fagy
patyolat gézeiből, majd csak kibuggyan igazi
arca, ha lassú földkérgi fagyokat ütnek át
konok mag-kobakok; s hogyha leszottyan az
ágról a hóprém, dús nehezék, rügy-fejét
emeli, föl!, föl!, a fagyönggyel terhes ág is?
Míg a napra kicsordul a föld zöld vére; a fû
s a vetés, ugye nem lepi el aláhabzó hólé
a földjeinket? Mert szigorú télre vad tavaszok,
nyarak s zord őszök jöhetnek,
de férfierők is fűtik e földet, hőtől-
hótól vacogó évszakait,
s kiengedi markából a fagy
iderekedt énekes madarai torkát, ugye?







LÁNYOK A TANYÁN


Holdbéli kutyaugatás, hó: fehér suttogás
áramlik, iramlik, örvénylik a tanyán.
Ó, lányok,
mint a befőttet, ide
eltett a szükség télire,
szalicil-hó hull, bőrötökre simul
puhán.

Romlatlanjaim, ti - ugye iszonyúak az éjek?
Az első szerelmek jönnek, sorra mindenik
idetéved -
kapar a küszöbön, matat a kilincsen,
s - reccs! - leng a szélben
a palánk...

Egy simogatás kéne csak;
fölvarrni hulló álmokat
vagy egy inggombot
legalább - -







LOVAS


Fölmárványlanak téli éjszakák,
kutyák ugatják horkanó lovad,
galoppal, trappal vágsz az éjen át,
mely behavazza ifjúságodat.

Sovány gebe, csonton-csont hegyiló
patkója alatt sírdogál a hó,
sörényét rázza, úgy tündérkedik
szertezilálni ifjú éveid.

Micsoda táltos! Parazsat evett
elhagyott tűzhelyen; s szalad veled
otthont keresni végre, négy falat!
S föllelni forró ifjúságodat.

Lehet, hogy majd a távol pislogó
fényei előtt elhalkul a hó,
de sohasem a fagy, a fehérfogú tél,
a fölmárványló néma szenvedély!







MAGYARORSZÁG


Mert kebledre betegen mentem,
s találtalak még betegebben,
megvirradt lázban égő orcád,
óvlak hát, kicsiny Magyarország.

Mennyi bigottság, s mennyi átkot
ont abroszodra külkocsmátok,
hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát
csökött néped, kis Magyarország.

A nagy Söntésben sokan állnak,
s tán szíved sorsán muzsikálnak,
de ginre, koncra les a zsebrák,
szánlak, ó, kicsiny Magyarország.

S kik éldelnek csak csirkelábon,
azok lesik, fönn merre álom-
kószál a jövő-menő jószág.
Gyötörlek, árva Magyarország.

Ha éhes voltam, ennem adtál,
ha fáztam, kínnal betakartál,
de takarómat elloptátok,
s majdnem e kis Magyarországot.

Erdélyi volnék, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam,
s világtengeren vérem átráng
véled, te tutaj-Magyarország.







A NEVETÉSED


A pici ezüst harangokat ki rejtette el benned?
Mikor születik s meddig bolyonghat
bordáid alatt az a kicsi meleg szél,
mely csengve az ezüst harangokhoz ér?

Folyók is csoboghatnak benned.
Szemedben smaragd erdőkre, hegyekre látni.
De milyen derűvel lehetnek áldottak a mélyben a rétek,
honnan felém csordulnak most a nevetésed
fehér margarétái?

Mert féllábon ugráló, rövidnadrágos
víg kölyök vagyok én ilyenkor.
Belebokszolok a levegő puha gyomrába
és csilingelő vaskarikákat kergetek,
vagy biciklicsengővel csengetek -
Szétrebbentem a parkokban a szerelmeseket.

Mind, mind gyűljenek össze az öröm
porcelán ragyogású kupolái alatt,
igyák beláthatatlan tiszta mélyekből
felbuggyanó ezüst hangjaidat.
Kalászok csengését,
hegyek ébredését, erdők örvénylését
érezzék ők is, amikor nevetsz,
s a hangodból felzúgó
nagy, zöld vízeséseket.

Zuhogj, zuhogj, édes áradat.
Mosd le bőrömről a sót,
szemem alól sötét árnyékaimat.
Napi fáradtságok görcseit
oldd ki bennem, ha lehet -

Halálig őrzi tisztaságom
a nevetésedet.







NYITOTT ÉGBOLT


Eluntam a Balkán mocskát
Európába rángató vonatokat,
eluntam határátkelőitek vizeldéiben
bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő
s falba verődő kobakokat,
el kis motyóim dúlását, eluntam
bizony, heréim közül bőröm alá
is felbizsergő, motozó ujjatokat.
Rodin pózában ülök
félszázada a honi klozeton,
rettegjetek, én még maradok,
de indulnak fiaink, átrágják
magukat a parajdi sóhegyeken,
iszonyú szomjasak lesznek, mire
odaérnek, felisznak benneteket!
Eluntam emberkedni félszázadon át,
holnapra MADÁR LESZEK,
hallom, amint percenként percegve
vékonyul csontom, elmadárlik,
bőröm sincs már, csak szárnyam,
nő, röpít szabad és tömör levegőn.
Tudom, szószegők, lőttök majd rám,
akárha fácánra, pedig veréb volnék
csak, szürke. S pereg majd tollam,
mindnek szárából tinta csepeg.
Tudom, óceán nem leszek már,
de határátmosóvá
eltintatengeredem

1990







AZ ÖRÖK HÓ HATÁRA


(,,...Mert Farkas Árpádként beszéltem,
Irgalom számomra ne legyen!
Tömöm e verset puskacsőbe
És szétloccsantom a fejem."
Vári Fábián László: E földről)


A puskacső, ha tömve verssel, hallgat,
fojthatod virággal, nem sül el;
nem robbantasz virág-vers forradalmat
űzött szíved vad billentyűivel.

A puskacsőt térden ketté kell törni,
s marad markodban fém- és fahusáng,
modern-mód magunk keccsel öldökölni
segít a bősz Balkán-orángután.

Tort ülni, lám csak, végül eljövének
új idők vadjai, s már szilaj gizgazok
úszulnak torkodra - sikolt az ének,
amivel maradsz - s én is maradok

az örök hó határán, itt. Hát: fennebb!
Mint kit Isten jól már nem lakat,
s mint kivel csak Szaharát etettek,
országhatárt falok -: vadhavat

emésztek - messzeséget! Béna angyalok
tudják így magukat mennybe-enni,
fegyvertelen csak fönnebb, merre csúcs ragyog -,
még akkor is, ha nincs odafönt semmi.







ÖZÖNVÍZ


Ropog a kert, a bokrokat
forgatja már a sárga lé,
mohón a hídlásba harap,
zúdul a csűrkapun elé.

Fölkapja Illés szekerét
sarjústól; s fölpuffadt lovak,
döglött malacok ázalék-
naszádja nő az ár alatt.

Főzőtök-bálnák, paripák
törik a házat, rengetik,
lemarják jobbágykék falát,
a pince torkig megtelik!

Nézi a székely, könny csurog
bajszára, reszket, úgy kacag:
,,Vigyed, uram, a házat is,
vigyed, ami még itt maradt!

Vigyed az asszonyt, kölyköket,
a böjtöket, az éjszakát,
vigyed a gólyafészkeket,
lássunk világot legalább!"

Dühöng az ár, s az ég alól
rongy falvak úsznak mennybe fel.
A bárka késik valahol,
a víz, a víz csak énekel.







SZÍVÜNK SZÉP SZERELME


Hevült a nyár már Esztelneken,
mikor én kedves asztalnokom
szólott: egyél, igyál, kihűl az elme
e nagy melegben, s szívünk szép szerelme.

S én faltam. Környező hegyek karéját,
szerelmek bensejét és hántott héját
tábortűzön sütöttem, s lángok nyelve
suttogta: nő még szívem szép szerelme.

Elfogyhatatlanul, csak nő, csak nő,
lángszoknyája támad a forgatagban,
hamu alatti parázsnak is lelke,
onnan szór szikrát szívünk szép szerelme.

Férfit, nőt elveszni annyit láttam
alkalmi szerelmek nagy ájulatában,
hogyha kis patakán átkel, s nem is olyan szende,
mégiscsak ő lett szívem szép szerelme.

Van néki biztos olyan inge,
melybe szívem is beleférne,
ingtépő engedetlen lázban
lüktetnénk együtt a szívdobogásban,
hasogatván magunkról gúnyát, kelmét,
kitakarván szívünk szép szerelmét.







SZŐLŐSZEM


Egy szőlőszemet itt felejt a szél is.
Áttetsző-könnyű szőlőszem vagyok.
Bőrömön fény gyúl, legbelülről mégis
arcomat mossák hűvös záporok.
S borzongó, szomjas ujjak jönnek értem,
nyirkos magányon szétfoszlik, ahol
kiforr a némán erjedő nagy éjben
a csönd, a szó, a béke és a bor.







TARTALÉKAINK


Elgereblyézzük a hamurakást,
almát sütünk a maradék parázson s tököt.
Krumplit vermelünk, szelíden szuszogó homokba
rejtjük a murkot, a szilvalekvár fortyogó
krátereit eloltjuk, szalicilért szalasztunk
a boltba; fölöttünk celofán-ég zörög.
Gyermekeinknek kenyeret kenünk még az idei
zsírból, lábukra flanellharisnyát húzunk,
s megmagyarázzuk, hogy tél jön.
Tél jön.







TÁNC


Augusztus halk tisztásain,
hol násza volt, a szél
hűs áramán a nyír s a nyár
már lassú táncra kél.

Karjai közt kék lengeteg
lebeg, s a szerelem
átszikrázik, még átremeg
a levélréseken.

E ringásban még hinni kell,
míg áll e néma bál -
a fák mögött, a tánc mögött
már párolog a Nyár.







VADÁSZAT


Ezt az erdőt megtartjuk, barátom!
Fent, idefent szabadon, mélyen
lélegzik a tisztás, emelget;
lábhoz eresztett puskával állunk be
fának, hajunk a Holdra lobog.
Szürkület után Európa s Ázsia
fényei arcunkba közelről sütnek,
térdünkig érnek a suttogó árnyak,
ágroppanások, vadmorranások,
térdünkig csak, barátom.
Valahol itt legelészget a Csodaszarvas;
eltunyul, agancsa hull,
hogyha nem űzik.
Hol vannak hát a hajtók, barátom?!
Puffadjon vörösbe arcuk,
pattanjon szemgolyójuk,
s hadd fújják, csak fújják
itt körben
azokat a kürtöket!







VÁNDOR


Bizony majd egyszer én is elmegyek,
vénen talán, ha szívinfarktus, rák,
a kegyes májcirózis s egyéb nyavalyák
nem jönnek értem - csak e lengeteg,
léptem vigyázó hársfarengeteg.

Mezítláb mennék - óvnak is nagyon:
talpégető az út e századvégen át;
nyûtt bakancsom vállamon átdobom,
megrághatják botom az útszéli kutyák,
a könnyû félszeknek is ott a horgasin,
s árnyékként elkísérnek ellenségeim.

Voltam, ki voltam: végekről való
konok és büszke fajta, aki verebet
s kőszáli sast tenyérből etetett,
aki bátran gázolt a Semmibe,
bár bakancsában dobogott szíve
.
A lábbelit, azt persze vinni kell;
bár nem megyünk messzire - csak kikel
belőle s hazaszáll egy seregélycsapat,
míg kapcám szárítom a Hold alatt.

De hitemet s háznépem nem hagyom:
egy bakancs-szegnyi csóré csillagon
tüzet rakok, s felhunyorognak, ím,
fényére az én ivadékaim.







VÉRES HAVAK


Havat ettem az éjjel, fuldoklón,
véres havat. Mondtátok, színezi majd
a torkomból feltörő vinnyogásokat;
ez itt a Duna jege, foncsora nincs még,
csak színe a földieperé, s az ott,
ki fej nélkül úszkál, pisztácia.
Nem ilyen ötórai teára hívtál,
kurva madonnám, s tálalni Dél-Európát
nem ily lavórban. Ez itt egy szerb láb,
ott horvát kar, magyar
szemgolyó. Nem ily békére vágytunk
hetvenegy nyarán, midőn Csurgón
harsogattuk fogunk közt a vérpiros
dinnyét annyian, furcsa nevűek,
nem ily Duna-medencét,
rég kidöglött palicsi tóval, eszéki
halászlét sok vérvörös laskával,
ott, hol volt még hely, ,,hol fölolvashatol".
Rom már csak a vers és a város: s hullabűz!
Dicső avangardjaim, ím, időtök eljöve!
Nyelv, mint kocsonyábavaló,
kitépve immár. Nem kell rágódni többé
,,modern" emberi beszéden!
Géppuskák makogják dalaitokat.
Csak a szegények, legyenek parasztok,
költők, némulni nem tudó színészek,
kik hanyatt vágódnak most, tudják,
mily szertartás szerint temettetnek el.
Lázasan, a legmélyebb alázattal
nyelem a véres havat, torkom fölsebzi
egy-egy csontszilánk, de nem az fojtogat.
Nyugat kellett nekünk, Új-Bizáncban?
Tessék, itt a friss hó, terítve kés-villa-géppisztoly,
villásreggelizzetek e pimaszul áruló-becsapó
tág és szép Európa ege alatt!







 
 
0 komment , kategória:  Farkas Árpád  
Szent-Gály Kata
  2019-07-15 22:30:17, hétfő
 
 








SZENT-GÁLY KATA


Szent-Gály Kata ( Máramarossziget 1916. november 29. - 2000. november 13.) magyar költő és író

A magyar katolikus olvasóközönség és az Új Hajtás hűséges olvasói számára évek óta jól ismertek Szent-Gály Kata versei, gondolatai, sőt a kicsiknek szóló kedves meséi is. “Soraival az életet tárja elénk minden szövevényével, akárcsak a Szentírás és azok a kiemelkedő testvéreink, akik küszködő emberek és Istennek derűsen komoly gyermekei maradnak. A napi gondok és örömök közepette a feleség és édesanya “műtermében": a konyhában öltöttek sokszor formát ezek a modern fölfelé pillantások" - írja dr. Lékai László bíboros a költőnő egyik könyvének előszavában.



Életrajz

Link



Szent-Gály Kata: A fényen túli Fény

Link








AJÁNLÁS


Szállj, képzelet! Szállj, képzelet, magasba,
mint szalmaszálon felfújt, könnyű hab,
mely nagyszerűnek látszatát mutatja,
míg önmagában semmiség marad.

Szállj, képzelet! Rajzolj homálynak arcot,
tetőt romokra, pusztaságra fát,
ragyogtass fel valótlan, szép valókat,
magunk alkotta, színes délibáb!







AKIT SZERETSZ, BETEG

-- akit szeretsz, beteg --
(Jn 11, 3)


úgy akartad
hogy kiálljak az élet rohanásából
s az örökkévalókra irányuljon figyelmem

úgy akartad
hogy tudjak vezekelni bűneimért
és hogy ráérjek egyszer
mások helyett is könyörögni







AJÁNDÉK...


Hallgató hegyekkel szívem körülvettem,
meszelő-nagy fákkal be is kerítettem,
senki ne találjon tengerszem-tavára,
senki ne találjon tenger bánatára.

Hallgató hegyeknek tetejére hágtam,
meszelő-nagy fáknak tetejébe szálltam,
pirosába néztem hasadó tüzeknek,
aranyába néztem nyugvó esteleknek.

Hallgató hegyekről fények csorgadoznak,
meszelő-nagy fákról fények futamodnak,
vízbe folyamodnak, fekete-nagy tóba,
ezüsthabú vízbe, aranyhabú tóba.

Hallgató hegyeknek hallgató vizéből,
meszelő-nagy fákkal gyantázott vizéből,
megkínállak ízes, harmatozott fénnyel,
feketeség árán felviruló széppel.







ANYÁM


Anyám,
úgy szeretném, ha szeretnél engem,
és fölém hajolnál, miként Betlehemben
szent Fiadat nézted!

Anyám,
úgy szeretném, ha tanítanál járni,
szavakat pötyögni, az Istent imádni
égő szeretettel!

Anyám,
úgy szeretném, hogy ha messze tértem,
aggódó szíveddel visszafordulj értem,
mint Jézussal tetted!

Anyám,
úgy szeretném, ha munkámat néznéd,
gondjaimat látnád s arcom verítékét
letörölnéd lágyan!

Anyám,
úgy szeretném, ha örülnétek vélem,
ha sikerülne kedvetekre tennem -
Fiaddal együtt!

Anyám,
úgy szeretném, hogyha velem sírnál,
és találkozhatnánk ott, a keresztútnál,
s imádkoznál értem!

Anyám,
úgy szeretném, hogyha majd felérek
a nagy Golgotára, s hazatérni félek,
ott légy énmellettem!

Anyám,
úgy szeretném, hogy vedd a karodba
elszálló lelkemet, és vidd a magasba
örök öleléssel!

Szent-Gály Kata: Anyám - Videó

Link








Az ATYA ELÉBE SIETETT


Te átöleltél
amikor nagyon sírtam
és eléd hoztam minden
nyomorúságomat
és ahogyan feltört belőlem a szó hogy ezt tettem meg azt is tettem úgy öleltél magadhoz
egyre szorosabban és melegebben
és amikor már mindent kimondtam
és elhallgattam
Te megsimogattál és csak annyit mondtál
hogy örülsz nekem
és hogy ne féljek
Szeress hallgatni,
hogy meg tudjon érni szívedben az a gondolat, melyet már kimondani is érdemes.
A hivatás olyan rendkívüli kegyelem,
melynél sem nagyobb,
sem nehezebb,
sem boldogabb nincsen.
Keresd az igazságosságot, de tedd minden döntésedet az irgalmasság mérlegére.
A világot nem a jólét fogja lakhatóbbá tenni, hanem a mások felé forduló szeretet.







BIBLIÁS SZAVAK


Boldog a virág és boldog a levél,
mert igazán virág és igazán levél,
és nem akar látszani másnak.

Boldog az ember, ha igazán ember,
és nem ismeri útját a hamisságnak.







Boldog a virág és boldog a levél
Mert igazán virág és igazán levél,
És nem akar látni másnak.

Boldog az ember, ha igazán ember,
És nem ismeri útját a hamisságnak.

Szent-Gály Kata:







A bűn olyan, mint a kagylóba került homokszem: gyöngy lehet belőle,
de verejtékes munka árán.

Szent-Gály Kata: Esztendő December 9. Valéria gondolata







A csend: a bölcsesség várószobája.

Szent-Gály Kata







A CSODÁLATOS PILLANAT


A Fényen túli Fény,
a hangon túli Hang,
s a lángon túli Láng
körülvesz - és a tiéd
a csenden túli csend,
s a léten túli lét.







Egészet adni - sohase felet,
Vállalni mindent, bármit is jelent,
Egészet adni, mindent, ami van,
Ami csak vagyok - maradéktalan.

Szent-Gály Kata







ESTI GONDOLATOK


Lobog a láng. Tán önmagán tűnődik,
azért, hogy van, -- de mért kell lennie?
A vak sötétből ki hozta ide,
s ki szabta meg, hogy ő
csak ott tud élni, hol felélhető
valami más, mi eggyé lesz vele?

Az ember néha önmagán tűnődik,
s lobog, lobog bele.







ÉRDEMES VOLT


Törött nád szárával írok víz színére,
hullámok hegyére, hullámok völgyére:
a nevemet írom,
életemet írom,
mélyen belevésve fénylő tükörébe.

Nem marad a nevem, hiába is vájom,
az a megkavart víz elsimul utánam,
- de valamit tettem:
víz útját tereltem,
másítottam mégis ezen a világon.







ÉRTHETETLEN


Miért kell a sebet hasogatni, ha egyszer beforrt?
Mién kell a másik ajtajába seperni a port?
Mén kell sziszegve felnagyítani egy apró hibát?
Mén kell ecettel megkeverni a másik borát?
Mién kell a kezet félrelökni, ha kérni akar?
Mién kell a kezet félrelökni, ha adni akar?







Értünk hozzá, hogy mások életét megkeserítsük, hogy nehezebbé tegyük
azt, ami amúgy is nehéz, nem sajnáljuk a gúnyos megjegyzést a hivatalban,
s a gyárban szívesen adunk rossz szerszámot a kezdők kezébe. Kihasználjuk
a gyengébbek erejét, zsarnokoskodunk otthon, pihenünk mások verejtéke
árán, és mindezek dacára elvárjuk, hogy kereszttel jelölt gyászjelentést
adjanak ki rólunk, mely azt állítja, hogy mi voltunk a legjobb szülő, nagyszülő,
testvér, sógornő, munkatárs és rokon. Vajon Isten is aláírja ezt?

Szent-Gály Kata







A forrás nem lesz kevesebb, ha merítenek belőle. Akkor posványosodik
el a kút is, ha nem használják.

Szent-Gály Kata







GONDOLAT


Mit ér kalász, ha még tejes belülről?
Mit ér gyümölcs, ha íze még fanyar?
Mit ér az ember, hogyha félig készen
Betelt magával s többet nem akar?







GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY


Ma gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a Krisztust, aki bennem él,
aki növekszik
s még olyan kicsi,
mutasd be, kérlek,
az Atyának.

Ma gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a szívet, mely alig remél,
csak tépelődik
s a felét hiszi,
tedd ki a Fénynek,
gyógyulásnak!






Ha tudsz megbocsátani, akkor azok közé tartozol, akik értenek
a boldogsághoz.

Szent-Gály Kata: Szent-Gály Kata: Esztendő Október 6. Brúnó gondolata







Ha valaki kitárja két kezét a nap felé, se megfogni, se elérni nem
tudja, mégis elborítja és átöleli a fény.

Szent-Gály Kata







Ha valakit megajándékoztunk mosollyal: ajándékot adtunk saját
magunknak is.

Szent-Gály Kata







Ha világítani tudnánk mások életében, és mégsem világítunk,
milyen fiai vagyunk a Világosságnak?

Szent-Gály Kata Tudás







A hála: talajigényes virág, csak nemes szívben tud gyökeret verni.

Szent-Gály Kata: Esztendő Brigitta gondolata







A hit ott kezdődik, ahol az értelem nem jut tovább, ahogyan a csillagok is
csak besötétedés után jönnek elő, hogy megmutassák az ég távlatait.

Szent-Gály Kata: Esztendő Április 18. Apolló gondolata







Az igazságot a hazugság nem tudja megmásítani, legfeljebb betakarni
- de ezt sem örökké.

Szent-Gály Kata







ÍGY KELL


Egészet adni,
sohase felet,
vállalni mindent,
bármit is jelent.
Egészet adni,
mindent, ami van:
ami csak vagyok
maradéktalan.







ÍGY VAN


Milyen különös, hogy
mindig egyedül
maradunk ott, ahol
egészen mély az élet.
Elhalkul a szó is,
már csak a ,,nem értem"
vallomása suttog
bennünk, kicsinyre
zúzott magunkban,
Istenem - Isten -







IKON


Szeress nagyon most engem, Mária,
bár nem morzsoltam úgy soha neved,
mint anyám tette, vagy a nagyanyám,
s az orosz ősök.
Gyertyát sem gyújtok. Tőlük
már messze estem.
De én is szerettem, sőt megőriztem
ezüst-virággal átszőtt képedet,
és mint a gyerek,
hozzád hazamegyek,
ha baj van.
Lásd, ma csalódtam:
másképp gondoltam el
és ellenem menetel
minden, de minden.

Ők még a pócsi
Máriához jártak, kocsin, gyalog
- én azt szeretném, ha fehér kezed,
ez az ötujjú keskeny mozdulat,
mely itt a képen ma is felragyog,
elindulna felém,
akár a Fény.







- ÍME A TE ANYÁD -


Te nem hagysz el soha
Te velem jössz a legsötétebb
éjszakába is
mikor a virrasztók szeme
lecsukódik
és megmutatkozik a halál
Te nem hagysz el soha
még át is ölelsz elesettségemben
mert Te anyám vagy







Jó ember vagy, ha tetteidben nem hibázol, de tökéletes csak akkor,
ha gondolataidban sem vétkezel!

Szent-Gály Kata







KARÁCSONY ELŐTT


Már hó szitái a fenyvesek között és
korán beálló esték fénye ég,
oly mély a csend és én úgy
készülődöm
ujjongó szívvel, Istenem, feléd.
Most én megyek. Te voltál már a
földön.
Ó hány karácsonyt játszottam neked!
Amim csak volt, a két kezedbe tettem


egymásután: egy hosszú életet.
Mondd, vársz reám? Olyan remegve
kérdem
s oly boldogan, mint szentestén
kölyök.
Most rajtad áll, hogy szívemet
betöltsed.
Csitt! Angyal jár a zárt ajtók mögött.










A KEGYELEM


Te soha többé nem leszel nyugodt,
S nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
Mert beléd hullott az Isten vetése,
És azt kitépni nem lehet,
Vagy nem mered,
Mert érezed, hogy éned jobbik része.

Azt megteheted, hogy soha se kapálod,
Hogy letaposod a kihajtó ágat,
Hogy nem öntözöd,
- de Harmat is van,
és néha, akaratlan
meglep.

És valahogy elindul benned
Egy gondolat, egy szó, egy meglátás, egy semmi -
S amit már kezdtél elfeledni,
Vagy letagadni, duzzad, újra él.

A gyökér,
A mag,
Beléd szövődik és szállá fakad,
És vakmerő kalandra bátorít:
Kilépni önmagadból,
Az átlagosból
-komolyan venni azt amit hiszel.

Tulajdonképpen mért nem kezded el?







A KEGYELEM PILLANATA


Isten átmegy a világon,
akkor is, ha nincs Karácsony.

Néha megáll - csend a csendben -
hogy sorsára fölszenteljen

szántóföldet: legyen bátrabb,
mikor a nagy ekék járnak,

tengervizet: hamar forrjon
benne össze a hajónyom,

kismadarat, hogy a szárnya
készüljön a magasságra,

hogy a kő, mit összezúztak,
útja legyen taposóknak, -

csendesülj le, hogy megértsed,
mire szentelt az Úr téged.







KERESZTÚT


1. JÉZUST HALÁLRA ÍTÉLIK

Testvérek,
mint a földalatti mozgólépcsőjén a mélyből érkezők,
úgy haladunk az Úr ítélőszéke felé:
néha egészen sűrű, tömött sorokban állunk,
máskor vannak üresebb lépcsőfokok is,
-- de valamennyien rajta vagyunk
az Idő mozgólépcsőjén
és valamennyien az Úr elé jutunk hamar.

Addig, amíg van időnk bűnbánatra
és megjobbítására életünknek,
addig, amíg útközben vagyunk,
Testvérek, nézzünk magunkba!

Mi az elítélt Krisztus követői vagyunk
s ha nem ítélnek el bennünket azért,
mert hősiesen teljesítettük a szeretet parancsát:
akkor mi letértünk az Útról, az Ő Útjáról!

A mi tanúságtételünk Krisztus mellett
az az egyszerű, keresztény élet,
mely Isten véleményéhez igazodik egyedül.

Testvérek, osztályrészünk,
hogy bolondnak mondjanak a hűségért,
mellyel kitartunk egymás mellett,
hogy megszóljanak a gyermekért,
melyet nehézségek árán is vállalunk,
hogy megbotránkozzanak a szereteten,
melyből nem akarunk senkit sem kizárni.

Testvérek,
mérjük fel magunkat őszinte szívvel
és tartsuk meg a magunk bűnbánatát,
-- mert rajta vagyunk az Idő mozgólépcsőjén
s az Úr ítélőszéke elé jutunk hamar.


2. JÉZUS VÁLLÁRA VESZI A KERESZTET

Testvérek,
ne akarjátok a keresztet ledobni mindenáron,
és ne rendüljön meg a hitetek Istenben!
A teremtés kezdetét is homály borítja,
újjáteremtésünkben is sok a sötét,
-- de Isten mindig ott van a mélységek felett,
és figyelemmel kíséri, mi hogyan alakul.
Ő jobban ismer bennünket önmagunknál:
bizalommal fogadjuk el kezéből a jót
és azt is, ami sorsunkban érthetetlen.

Testvérek, higgyünk a szeretetben,
és engedjük Istent bátran cselekedni!
Nehezebb utat nem fogunk járni Krisztusnál,
és jobban összetörve sem leszünk soha.

lsten meg tudja fogni kezünket akkor is,
ha már erőnk sincs felemelni hozzá,
mert ő velünk van és soha sincsen messze,
ő ma is alkot, ma is alakít:
a szenvedés, amit mi úgy nem értünk,
csak az ő sűrű, teremtő homálya.
Testvérek,
ne akarjátok a keresztet ledobni mindenáron,
és ne rendüljön meg a hitetek Istenben!


3. JÉZUS ELŐSZÖR ESIK EL

Testvérek,
mennyi jóakarattal indultunk el az élet útján,
mennyi lelkesedés, mennyi tervezés volt bennünk,
-- ha többet nem: egy igazi otthont
valamennyien akartunk,
egy béke-szigetet a zavaros világban.

Mi lett belőle? mennyi szenvedés!
Csalódtunk magunkban, másban. --
és mennyi nehéz terhet tettünk le az évek során
a bűnbánat szentségében,
vagy le se tettünk!

Testvérek, jó az Isten.
Hazavár minden tékozló fiat.
Irgalmassága: mint a tengerek,
sokszor kutatták már az emberek,
kutatta Péter
s hétszeres kötéllel egy bűnös asszony
messzi Magdalából,
s nem ért benne véget.

Irgalmassága tengereknél mélyebb:
mert ha minden vétket,
-- mely gyerekkorunktól szövődik össze
nagy, sötét fonattá,
és úgy növekszik, mint az esti árnyék,
egyre nagyobbra, egyre vastagabbá --,
kezünkbe vennénk kémlelő kötélnek
és ón helyett piros szívünkkel mérnénk
mélységeit az irgalom vizének,
véget nem érnénk benne.
Testvérek, jó az Isten.
Ma még nem késő, keljünk fel hamar!

4. JÉZUS TALÁLKOZIK ÉDESANYJÁVAL

Testvérek,
Krisztus nemcsak mondotta,
hogy olyanok legyünk, mint a gyermekek,
hanem gondoskodott arról,
hogy felnőtt fejjel is azok maradhassunk.

Keresett számunkra egy jó édesanyát
-- egy végtelenül szelíd és halkszavú asszonyt --
aki már végighaladt ezen a sáros földön előttünk,
de soha semmi por sem tapadt reá.

Milyen kár, testvérek,
hogy sokszor vele is úgy bánunk,
mint általában a földi anyákkal:
nem érünk rá meghallgatni se panaszát,
se aggódását a világ életéért,
lerázzuk magunkról a jótanácsot,
a figyelmeztető szavát is,
és mert úgy sietünk reggel munkahelyünkre,
arra sincs időnk, hogy Ave-t köszönjünk néki.
A gyermekek is követik példánkat,
-- hiszen oly régen elhagytuk az esti közös imát,
a rózsafüzért se mondjuk már a családban --,
s annyi tennivalónk van mindig,
még a pihenés napjaiban is,
hogy a fohászok üdvözlő lapjait se adjuk fel címére
az élet különböző állomásain.

Egyedül a szenvedés juttatja eszünkbe anyánkat,
vagy a halálnak szent közelsége, --
ilyenkor jajgatunk és hozzá kiáltunk,
ő pedig jön azonnal,
jön egyszerűen, puha kézzel, anyásan,
mintha mindig a legjobb gyermekei lettünk volna.
Testvérek, szeressük ezt a halkszavú asszonyt,
Máriát!

5. ClRENEI SIMON VISZI JÉZUS KERESZTJÉT

Testvérek,
Isten a szeretet,
és nekünk meg kell tanulni szeretni,
hogy hasonlók lehessünk hozzá.
Ez az egyetlen tantárgy az ő nehéz iskolájában,
melyet életnek hívunk,
s melyet mégis annyira szeretünk.

Isten mindennap kitűzi elénk a feladatokat:
az egyszerű kötelesség az ő bevált tanítási módszere,
ezzel akar bennünket rászorítani
a szeretet elsajátítására, --
hiszen magunk is természetesnek tartjuk,
hogy dolgoznunk kell a családért, mely mienk,
s hogy abból élünk,
ha valamiképpen szolgálunk testvéreinknek.

Isten, mint legfőbb Pedagógus, azt akarja,
hogy az állandó gyakorlatozás által
annyira vérünkké váljék a szeretet,
hogy megszokottan tegyük a jót
és szívből azt, ami kötelesség, --
de szeretné velünk elérni azt is,
hogy kevés legyen számunkra a szorosan vett lecke
és örülni tudjunk minden segítésnek az életben.

Testvérek, szeressünk szeretni,
és ne fáradjunk bele a szeretetbe még akkor sem,
ha mások azt nem viszonozzák,
-- mert annyira fogjuk ismerni az Istent odaát,
amennyire szeretni tudtunk a földön.
Testvérek,
nekünk meg kell tanulni szeretni!

6. VERONIKA MEGTÖRLI JÉZUS ARCÁT

Testvérek,
egészen mindegy,
hogy világraszóló tetteket viszünk-e véghez,
vagy az élet kicsiségei morzsolják szét napjainkat,
csak Krisztus búzájává őröljön bennünket
a taposómalom is!

Isten előtt a szeretet számít egyedül,
és egyedül azok a tettek a nagyok,
melyeken ott ég a szeretet pecsétje.
Voltak és vannak finomabb szövésű kendők,
mint Veronika fehér szőttese,
de csak ezen az egyen maradt meg Krisztus arca,
mert hitelesíteni akarta a teremtmény mozdulatát
az embersorsot vállaló Isten felé.

Testvérek, Krisztus számított arra,
hogy mások is akarnak majd vallani szeretetükről,
ezért azonosította magát testvéreinkkel,
mégpedig személyválogatás nélkül.
Éljünk tehát nagy hittel,
hogy amint Veronika felismerte az Istent
a megkínzott emberség mögött,
úgy mi Krisztust felismerjük
a Kenyérnél is nehezebb színeváltozásokban:
a nekünk ellenszenves emberekben,
és legyőzzük a rosszat
a szeretet mozdulatával annyira,
hogy életünk hitelesítéseképpen
kialakuljanak bennünk is az Úr vonásai.
Testvérek, egészen mindegy,
hogy világraszóló tetteket viszünk-e véghez,
vagy az élet kicsiségei morzsolják szét napjainkat,
-- mert csak a szeretet számít egyedül.

7. JÉZUS MÁSODIK ELESÉSE

Testvérek,
sokszor és sokban vétünk mindnyájan,
s az élet útját botladozva járjuk,
boldogtalanná teszünk másokat önzésünkkel,
-- és magunkat is.

Testvérek, kezdjünk újra!
Legyünk jó és igaz emberek!
Kiáltsunk fel Istenhez a mélyből,
abból a szédítő mélyből, ahová lebuktunk,
hol megszokottá vált az ezerarcú bűn!

Testvérek, ne mentegessük magunkat,
ne mondjuk azt, hogy mások is úgy teszik,
ne soroljuk fel mások bűneit:
ez a mi megtérésünk ideje
és a mi számadásunk egyedül.

Isten jobban hisz nekünk sajátmagunknál
és komolyan veszi jóakaratunkat akkor is,
ha úgy megrendült bizalmunk önmagunkban,
hogy már szégyenlünk javulást ígérni.

Testvérek, fogjuk le Isten büntető kezét
valami egészen nagylelkű szeretettel
és legyünk a Béke jó munkásai!
Tőlünk induljon az első békülő szó,
ha szét akar szakadni családunk,
simítsuk el a félreértéseket körülöttünk
és nyújtsunk kezet országhatárokon is át.
Testvérek,
tegyünk sok jót, mert sokban vétettünk
-- és csak a szeretet tudja betakarni,
hogy boldogtalanná tettük a Világot önzésünkkel.

8. JÉZUS BESZÉL AZ ASSZONYOKHOZ

Testvérek,
ez az asszonyok állomása,
-- az élet kedves szolgálóié --,
kik oly közel vannak az Úr meleg szívéhez,
mert ők is fájdalommal adnak életet.

Övék az örökös építőmunka:
akár főzésnek hívják, vagy mosásnak,
a mindennapi élet feladatain keresztül
az Isten-ország teljesedik ki általuk.

Maga a Krisztus jön el otthonukba:
ott van a sok kis gyermekarc mögött,
ő nevet kék vagy fekete szemükben,
s ő ad viszonzást isteni mértékkel
az érte végzett fáradságokért.

Annyira szereti nővéreinket az Úr,
hogy megállt előttük még a keresztúton is,
tartott nekik egy Külön Oktatást,
egy Végső Intelmet, új Búcsúbeszédet,
hogy el ne vesszenek örökké azok sem,
kik vétettek volna már az élet ellen.

Maradt egy Út, hogy visszatérjenek még:
a bánat útja és a könnyeké.
Ha tudnak sírni önmaguk felett
s az ismeretlen gyermekek felett:
még vár reájuk irgalom az Úrnál,
s elcsendesül a tipegés szívükben.
Testvérek,
ez az asszonyok állomása.

9. JÉZUS HARMADIK ELESÉSE

Testvérek,
valamennyien keresztet hordunk,
akkor is,
ha nem vagyunk Jézus Krisztus tanítványai.
Ez a közös, emberi sors,
ez Isten bölcsességének titka.

Ahogyan Krisztus keresztje által győzött
a halál és a bűn felett,
úgy mi is a rosszat legyőzve
lehetünk igazán jókká, --
de sok erő és bátorság kell az élethez,
mert a szenvedést nem tudjuk elkerülni akkor se,
ha jajgatunk, vagy akár lázadunk is miatta.
Nem könnyű elviselni Isten gondolatait,
nem könnyű elviselni egymást a közösségben
s nem könnyű elviselni magunkat a magányban.

A kereszt kereszt marad akkor is,
ha tudjuk, hogy az Istent szeretőknek
minden javukra válik,
a gyémántnak is javára válik a csiszolás:
a rajta tündöklő fény megsokszorozza értékét,
de a csiszolás folyamatát ki kell bírnia.

A kereszt nehéz, --
a búzaszemnek is nehéz a föld,
melyben gyökeret ereszt
és felnő, felnő a magasba!

Testvérek,
minden szenvedésnek megvan a maga célja,
-- elég, ha Isten tudja azt.


10. JÉZUST MEGFOSZTJÁK KÖNTÖSÉTŐL

Testvérek,
eljön a halál.
Megfoszt bennünket mindattól,
amit úgy megszoktunk magunk körül:
megfoszt a szobánktól, a könyveinktől,
az írógéptől, főzőkanáltól,
kiveszi kezünkből a kormányt és kalapácsot.

Megfoszt az arctól, mely bennünket jelentett,
s melyet naponta láttunk a tükörben,
megfoszt a testtől, melyet bőséggel etettünk,
és oly nehezen törtünk be a lélek szolgálatába.

Látható lesz,
hogy a cím és gazdagság mögött
-- vagy akár a szegénységben is --
mennyire közönségesek voltunk,
s milyen gondosan betakartunk mindent
a társadalmi formák köntösével.

Napfényre kerül az a bűn is,
melyet már régen elfeledtünk,
vagy amit kimagyaráztunk a bíróság előtt sikerrel,
napfényre kerül,
hogy ki volt a hibás a család bomlásában
és hány gyermek ült volna asztalunk körül.

Látni fogjuk azt a kevés jót, amit tettünk,
és azt a sokat, amit elmulasztottunk,
ami szebbé tette volna a világot körülöttünk,
és közvetítette volna Isten szeretetét.

Testvérek,
az irgalmasság ideje véget ér hamar,
lehull a lepel
és láthatóvá lesz a Bálvány,
az a torzalak,
melyet magunkból faragtunk magunknak.
Testvérek, eljön a halál.

11. JÉZUST KERESZTRE SZEGEZIK

Testvérek,
Isten csodálatos sorsot szánt nekünk:
a teremtmény eljuthat Istenéig,
ha vállalja a végtelenül egyszerű törvényt:
szeressük Őt és szeressük egymást.

Krisztus, a Mester,
megélte előttünk a szeretet legnagyobb példázatát:
áldozatul adta magát a kereszten,
és nekünk adta önmagát a Kenyérben.

Minél nagyobb a szeretetünk,
annál kevésbé érezzük az áldozatot tehernek, --
Krisztus is önként feküdt a keresztre,
és mikor rászegeztette magát önként,
bizonyságot tett arról,
hogy a szeretet nem választható el az áldozattól,
mert a szeretet adni és áldozni akar.

Ha szeretettel vállaljuk azt a sorsot,
amit kaptunk az Atya kezéből,
és vállaljuk, hogy mint a kenyeret
darabokra szedjenek és feléljenek testvéreink,
akkor az életünk keresztje tartani fog bennünket is,
sőt fölemel a földről,
hogy a mély hasonlóság által
mi is eljussunk az Atyához,
aki csodálatos sorsot szánt nekünk.
Testvérek,
a teremtmény eljuthat Istenéig.

12. JÉZUS MEGHAL A KERESZTEN

Testvérek,
mindig kockázat igen-t mondani valakinek,
de Isten akaratához igen-t mondani előre:
vakmerőség,
mert elgondolásai felülmúlják értelmünket,
még Jézus Krisztus közvetítésével is.

Isten is kockáztatta,
hogy nem fogjuk őt megérteni,
mikor igen-t mondott Krisztusban az emberi sorshoz,
-- és kockázata be is teljesedett a keresztben.

Mégis, vannak testvéreink,
kik vállalják a szeretet vakmerőségét,
elhalnak másokért, mint búzaszemek,
az Akarat lesz mindenük,
és átadják magukat Isten vezetésének,
mint Mária.

Ők azok, kik életük állandó igen szavával
szüntelenül az Úr kíséretében vannak,
s ott állhatnak egészen a Kereszt tövében:
ez az ő kiváltságos helyük.
Ők értik az Urat,
értik az emberarcú Istent,
-- mert a kereszt
nemcsak Krisztus szeretetének próbatétele,
hanem a miénké is.
Testvérek,
merjünk vakmerőnek lenni!

13. A HALOTT JÉZUS ÉS MÁRIA

Testvérek,
Mária átöleli Jézus testét a kereszt alatt
és benne a világ minden szomorú gyerekét,
akik hontalanná lettek, elárvultak
emberi gonoszság vagy nehéz sors miatt.

Külön babusgatja azokat a kicsiket,
akiknek fészkét a saját szüleik verték széjjel
és nem kellenek sehol,
felnőnek idegenek között,
mert kényelmetlen kísértetek
és zavaró emlékek
az újabb házasságokban.

Magához vonja az ingajáratban élő gyerekeket is,
-- ők kétfelől hallják a szülők panaszát egymásra --,
s korán megtanulnak mellébeszélni
a nevelés nélküli édesgetésben.

Menedéket találnak nála
az ütőkártyának használt kis boldogtalanok,
-- belőlük úgy kiég a hit az emberekben,
hogy már az összeroppanás határán állnak.

Mária mindenkit átölel kezével:
a csavargókat és a nagyon jókat,
az ütötteket és ütődötteket,
a fiatalkorú bűnözőket,
a magányosságra ítélt egykéket,
-- -- és míg a könnye hull halott Fiára,
talán bennünket sirat meg,
hogy mennyire felelőtlenek vagyunk,
s mennyire halottak a szeretetben.
Testvérek,
Krisztus meghalt bennünk.

14. JÉZUST SÍRBA TESZIK

Testvérek,
a mi temetőink tele vannak ünnepi csenddel,
és ez a csend az élet kisugárzó jelenléte:
mert benne élünk az Örökkévalóságban.

Az út, amit a születéssel kezdtünk,
nem áll meg a sírnál,
hanem keresztülhalad rajta diadalmasan:
mert mi nem a halál számára születtünk,
de élni és hozzátartozni Istenhez,
mindazokkal együtt,
akik szeretni tudtak a földön.

Isten az élők Istene,
mi pedig az ő tulajdon népe vagyunk,
a Nép, mely mindig útban van feléje
az egyéni sorsban éppen úgy,
mint a történelem lapjain.

Testvérek, megmenekedtünk a haláltól Krisztus által,
épüljünk vele, a Fővel, egybe!
Éljünk úgy, ahogyan ő tenne a helyünkben,
éljünk a nekünk adott Lélek irányítása szerint,
és hozzunk sok gyümölcsöt!
Legyünk termés az óriási Szőlőtőkén,
tárjuk ki szívünket a kegyelem sugarának,
szeressük a csendet,
melyben tetté érik bennünk a gondolat.
És tudjunk vívódni magányos imákban,
-- ha nehézségeink vannak a hittel --,
míg Krisztus alakja kitisztul az emberi elképzelésekből,
megjelenik isteni ragyogásban,
és valóban találkozunk mi is a Feltámadottal.
Testvérek,
mi nem a halál számára születtünk.

15. Testvérek,

bevégeztük a keresztút-járást gondolatban,
elkísértük Krisztust a feltámadás kapujáig,
menjünk folytatni megszokott életünket:
saját keresztútunkat,
megbékélt szívvel és jóakarattal.

Addig, amíg várakozunk a jövendő életre,
növekedjünk, Testvérek, az emberiességben,
hogy Krisztusról szóló tanúságtételünk
hitelt érdemeljen,
és hogy a Kereszténység kézzelfogható legyen
írott könyv nélkül is a Világ számára.
Testvérek,
menjünk folytatni saját keresztútunkat!

VÉGE








KERESZTÚTON


,,Azt mondja az Úr:
Kevés az, hogy a szolgám légy,
s fölemeld Jákob törzseit,
és visszatérítsd Izrael maradékát.
Nézd, a nemzetek világosságává tettelek,
hogy üdvösségem eljusson a föld határáig."
(Iz 49,6)

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem...?
Reszketni, remegni az Olajfa-kertben...?
Elhagyatva lenni, egyedül a bűnnel...?
Szemben a Halállal, szemben a közönnyel...?

Adnád-e kezedet szorító kötélnek...?
Arcodat a gúnynak, lenéző köpésnek...?
Tudsz-e mellém állni fojtogató csendben...?
Az ostorozásnál eltakarnál engem...?

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szeretlek...?
Tudsz-e tűrni értem, hordani keresztet...?
Roskadva, remegve, föl, egész a célig...?
Akkor is, ha szíved ezer sebből vérzik...?

Tudod-e karodat szélesre kitárni...?
Az egész világért áldozattá válni...?
És tudsz-e pihenni úgy a kereszten,
hogy örvendezz rajta: mindig ezt kerestem...?

Tudsz-e mellém hágni...? A helyembe lépni...?
Magadat feledve életemet élni...?
Egészen eltűnni, elmerülni bennem...?
Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem...?







KÉRÉS


A szél piros bogyókra
talál a rózsaágon,
s az erdők sűrű lombján
sok már az óarany
Egy éve azt ígérted,
hogy visszajössz tavaszra,
s velem maradsz, míg élek
Siess, siess, fiam!

Már nem sokáig lobban
az élet lángja bennem,
a lomb lehull, fa korhad,
a sejtés egyre nő.
Emlékkövet, írottat,
csináltatok magamnak,
hogy megtalálj, ha fű és
a vad bozót benő.

A kő előtt megállván
emlékezzél a múltra,
mondj értem szép imákat,
és tartsd meg holt szavam,
s ha lenne néked egyszer
mosolygó kisleánykád,
kérlek, nevezd nevemről,
én kedves, jó fiam!










KÉRDÉSEK


Mért pattan a rügy ki az ágon,
s mért bomlik levelekre a belső
tompa tömeg, ott benn, a magokban?

Mért így megy a hangya,
mért száll a madár úgy,
s mi vezérli a nagyszerű indát,
hogy zöld borítást sorjázva magából
megmássza a fal meredékét?

Mi adja a víznek a sodrást,
estének a csendet,
s honnan a szívnek vágya: szeretni?







KÉRDÉSEK VÁLASZ NÉLKÜL


Mért nincs szavam, hogy elbeszélni tudjam
hányféle sárgában, vörösben, aranyban
kel föl a nap,
milyen a nyári alkonyat,
és hogy a felhők belángolt széle
most milyen,
és milyen az a cirpegő béke,
mely az elalvó réteken pihen?
S mért kell sötétlő háttért festenem
Neked: mi nem lehetsz?
Mért kell a bűn, hogy érteném: szeretsz?
Fényed mért így ragyog?
Mért nem tudom leírni sohasem:
milyen vagy, Isten, akié vagyok?







KICSi JÉZUS VÁNDORÚTJA


1
Hull a hó, és szép palásttal
Ráborul az útra,
Sapkát rak a háztetőkre,
S a fákat behúzza.
Fehér már az egész világ:
Ünneplőben várja,
Hogy leszálljon a szívekre
Karácsony varázsa.
Nagy tányérú sarki lámpa
Álmosan világol,
Nincs egy árva, kósza lélek
Sem közel, sem távol.
Megnövekszik hangja csendnek,
Tiszta szívek hallják,
Kicsi Jézus kezdi benne
Karácsonyi útját.

Régi templom szentélyében
Rengeteg az angyal,
Bejáratig sorban állnak,
Földre borult arccal.
Kis Jézusra várakoznak,
Hogy nyitná a zárat,
Ráfael hoz zsámolyocskát,
Így könnyen leszállhat.
Égszínű-kék, meleg köntöst
Adnak reá lágyan,
Csizmácskát is, hogy ne fázzék
Sűrű havazásban.
Szűz Mária gondos keze
Fönn, a magas égben,
Megfoltozta, talpaltatta,
Mint a földön, régen.
Oly sokat jár a Kis Jézus
Így karácsonytájban,
Hogy igazán megtehetné,
Másikat kívánjon,
Hanem akkor egy csizmával
Kevesebb jut másnak!
Kicsi Jézus megtartja hát
A régit magának.
Gábriel mond búcsúszókat,
Szent Mihály olt mécsest,
Oltárszekrényt nyitva hagyják:
Kis Jézus kilépett.
Fején barna, prémes sapka,
Bő tarisznya vállán,
Az angyalok csodálkoznak
Ég és föld Királyán.


2
Templom utcán Öreg Koldus
Hazafelé ballag,
Tészta, kalács a kezében,
Mit jó szívek adtak.
Sok is talán az ajándék,
Lehull egyik-másik,
Nyögve hajol le utánuk,
S oly messze hazáig!
Kicsi Jézus fürge kézzel
Összeszedi szépen,
Elkíséri Koldus Bácsit,
S kunyhó belsejében
Kisepreget, és vidáman,
Kedves szóval mondja:
Anyámnak is segítettem,
Ha sok volt a dolga.
Öreg Bácsi a legszebbik
Kalácsból vág néki,
S mert ízlik a fiúcskának,
Cukorral tetézi.
Kályhába is begyújtanak,
Vígan száll a füstje,
Csak az a kár, hogy alig van
Mit tenni a tűzre!
Nem sokáig tépelődik
Kicsi Jézus rajta:
Hosszú, ékes vándorbotját
Térdén megroppantja.
Jaj, nem szabad! -- szól az Öreg,
De Ő fejet ráz csak:
József, az Ács nevelt engem,
Majd faragok másat.
Ez olyan fa, hogy nem ég el,
E vidéken nincsen,
Meg sem lehet venni soha,
Semmiféle kincsen.
Ó, ha tudnád, milyen távol,
Messze földön termett!
Ott Iehet csak megtalálni
A Keresztfa mellett.
Ugye, nevét kitalálod?
Szeretetnek hívják.
Neked hoztam, neked adom
Boldog élet titkát.
Most mennem kell, de amíg csak
Kályhád tüzét látod,
Gondolj arra, ki szerette
Az egész világot!

3
Ott, amerre három utca
Összefut, a téren,
Három gyermek játszott még a
Sűrjedő sötétben.
Hógolyóztak. Kacagásuk
Csak úgy szállt az égre!
Kicsi Jézus oly örömmel,
Szeretettel nézte!
Beállt Ő is a játékba,
Az volt ám a játék!
Hej, de az a nagy békesség
Nem tartott sokáig.
Egy dobáson összevesztek,
Ki ütött, ki karmolt --
Kicsi Jézus közbelépett:
Hagyjátok a harcot!
De hiába magyarázott
Okos, szelíd szóval,
A vad fiúk nekiestek,
S kemény hógolyóval
Kergették ki maguk közül
Az ártatlan bárányt.
Kedves arca belesápadt,
Könny ült szempilláján.
Aztán elment szomorúan,
S visszanézve látta,
Hogy a három gyermek körül
Gonosz táncát járja
Három sötét, csúnya ördög,
Kacagásuk rémes!
Jaj, ki simul őhelyettük
Szerető Szívéhez?
Jó madárkák jöttek hozzá:
Veréb, cinke, sármány,
Gyöngyös tollú kis bagolyka
Ott pihent a vállán.
Jött sok angyal, s egy kicsike
Ily szavakra tévedt:
Megmondom a Szűzanyának,
Hogy bántottak Téged!
Kicsi Jézus megtörölte
Szemét, s úgy mosolygott:
Hagyjatok rám, angyalkáim,
Minden földi dolgot.
Az emberszív furcsa jószág:
Ha magára ébred,
Kétszeresen teszi jóvá,
Amit egyszer vétett!


4
Ha ez így van -- csicseregték
Ahányan csak voltak --
Hallgasd meg a kérésünket!
S a rigónak szóltak,
Mondja el ő, hogy élt itt egy
Vénséges vén bácsi,
Az szór nekik mindig enni,
De misén nem látni.
Ők ezt tudják, mert vasárnap
A toronyra szállnak,
Imádkoznak, s megbeszélik
Sorát a világnak.
Két kutya ül ajtajában,
S a kaput lánc védi,
És hogy nem ád segítséget,
Akárki is kéri.
Minket szeret. Jó Királyunk,
Térj be hozzá mára!
Hadd ragyogjon őnála is
A szeretet fája!
Jó, megteszem -- szólt a Gyermek,
S hogy a kutyák látták,
Állukat a földre tették,
Farkukat csóválták.
S mindehhez még nyüszítettek
Oly különös módon,
Hogy a házból kirohant a
Bácsi torzonborzon:
Hé, te fiú! Állj, ha mondom!
Mit keresel itten?
Kicsi Jézus válaszolta:
Szívet kérni jöttem.
Te jó vagy a madárkákhoz,
De sok ember éhes.
Segíts rajtuk énérettem,
S a szíved, a vétkes,
Megfehérül, szép lesz újra!
Nézd: a karom tárva!
Szeress nagyon! Szeress Engem!
Ne légy ilyen árva!
Öreg Bácsi könnye hullott,
S a kapuhoz lépett,
Levette a nehéz láncot,
Mint a rabbilincset,
És úgy kérte: Jöjj be hozzám,
Légy Te itt a gazda,
Aki az én két kezemmel
A jót másnak adja!


5
Minden házban gyertya égett,
Karácsonyfa Iángja,
Kicsi Jézus úgy vágyódott
Jó meleg szobára.
Élesült az esti szél, és
Odafent az égen
A vadludak vé betűje
Szállt a messziségben.
Nézett jobbra, nézett balra,
Végül is megállott:
Függönyön át, új lakásban,
Egy kisleányt látott,
Aki éppen játszogatott
Hatalmas mackóval,
És csillogó karácsonyfát,
Sok, színes cukorral.
Becsengetett a zárt ajtón,
Szép szerényen kérve:
Szeretném, ha bemehetnék
Karácsonyestére.
No de ilyet! -- csapta össze
Két kezét a Néni --
Nem is tudnád tán kevesebb
Dologgal beérni?
Itt ülni az asztalunknál?
Enni minden jóból?
Játszani az új mackóval?
Ugyan, mire gondol
Egy ilyen kis elcsavargott
Senki-semmiházi!
Nem adom az új mackómat!
Visongott a Bábi.
Nem adom a játékomat!
Kiabálta egyre.
Kicsi Jézus a nagyajtót
Csöndesen betette.
Szöszke fejét lehajtotta,
Mint akit megvertek,
Mint igazi, otthontalan,
Szegény koldusgyermek.
Aztán intett: A hóesés
Azonnal megálljon!
Lábnyomomra a legkisebb
Hópehely se szálljon!
Maradjon úgy, ahogyan van:
Emlékeztetőnek!
Maradjon úgy, ahogyan van:
Figyelmeztetőnek!


6
A csillagok felragyogtak,
S a Kis Jézust nézték,
Aki egyre bizony rászólt,
Mivel minden fényét
Csak rá szórta, sugározta,
Úgy, mint egykor régen,
Betlehemi istállóban,
Szent karácsony éjen.
Kicsi Jézus nem akarta,
Hogy most felismerjék,
Hadd kutassa magányosan
Emberszívek mélyét.
Ment, csak ment a sötét utcán,
S mint előbb is tette,
Házak előtt, ajtók előtt
Meg-megállt egy percre.
Egy kapunál sirást hallott,
Csikordult a zár is:
Árva Panka nagykendőben.
Odalépett máris.
Mondd, mi baj van? -- Nagymamuskám,
Beteg ő, a drága.
Senkim sincsen rajta kívül,
Megyek patikába.
Kicsi Jézus vigasztalta,
S megígérte néki,
Hogy majd addig, őhelyette,
Figyelemmel nézi.
Ahogy Panka tovaszaladt,
Munkához is látott:
Tarsolyából elővett egy
Zöld fenyőfa-ágat.
Díszítette sok cukorral,
Csillagot tett rája,
Alája meg teli perselyt,
Hogy legyen ruhára.
Aztán könyvet, pöttyös labdát,
Kalácsot egy tálon,
Beteg Néni azt sem tudta,
Valóság, vagy álom?
Kicsi Jézus rámosolygott:
Én vagyok, valóban,
Ki születtem Betlehemben,
És keresztet hordtam.
E szent napon visszajárok
Hozzátok a földre,
Gyermekformán, Én, ki voltam
S vagyok mindörökre!

7
Ment, mendegélt a Kis Jézus
A Fő utcán végig,
Ki egész a Határosba,
Hol már nem szegélyzik
Az utakat széles járdák,
A villany is távol,
S a házak is elhúzódnak
Jó messze egymástól.
Talált ott egy tiszta, rendes,
Nádtetőjű házat:
Öt mosolygó édestestvér
Éppen vacsorázott.
Csak egy áldást akart adni
Kintről a családra,
De Anyuka észrevette,
S kiküldött utána.
Vegyétek le kabátkáját --
Szólt az Édesapjuk --
Ezt a szegény kis fiúcskát
Az utcán nem hagyjuk!
Itt a finom mákoskalács,
Egyél, fiam, bátran!
Sokan vagyunk, de csak bízzunk
Isten jóságábanl
A gyermekek megmutatták,
Mi volt az ajándék,
És hogy milyen jó a közös
Várépítő-játék,
S mikor aztán elbúcsúzott,
Emléket is adtak:
Piros almát, aranydiót
A zsebébe raktak.
A jó Néni kalácsának
A sarkát levágta,
A Bácsinak volt egy pici
Gyöngyházas bicskája,
Átnyújtotta szíves szóval,
S kérte: Jöjj el máskor!
A legkisebb cukrot szedett
A karácsony fáról.
Ó, mint örült a Kis Jézus,
Ha láttátok volna!
Titokzatos, édes arccal
Benyúlt a tarsolyba,
S onnan szelíd, szép galambot
Tett a tenyerére.
Nektek adom -- szólt -- a neve:
Karácsonyi Béke.

8
Késő van már, nagyon késő,
Holdas, hideg éjjel,
Kicsi Jézus a mezőkön
Magányosan lépdel.
De csitt! Egyszer hallja ám, hogy
Valaki még jár itt,
Hátrafordul, s megpillant egy
Tisztelendő Bácsit.
Betegnél volt a Papbácsi
Vigasztalást vinni,
Most jön vissza, s alig akar
A szemének hinni,
Hogy ma este, kicsi gyermek,
Kint legyen az utcán?
Utoléri, szólítgatja
Ily szavakat szólván:
Kisfiacskám, édesanyád
Nem vár szentestére?
Bácsi kérem, Édesanyám
Fent van már az égben.
S édesatyád? -- Jó Nevelőm
Sincs már itt a földön,
Így karácsony szentestéjét
Csak egymagam töltöm.
Én is -- mondta a Papbácsi,
S nagyon messze nézett --
Én elhagytam Istenünkért
Az otthont, az édest.
Senkim sincsen. Jöjj el hozzám,
Ünnepeljünk ketten!
Teát főzzünk s énekeljünk:
Dicsőség a mennyben!
S ha majd megyünk szentmisére,
Te lész segítségem,
Ügyes, okos ministránsom,
Addig: mesélj nékem!
Úgy is lett. A kék kabátot
Szárítani tették,
S kályha mellé került a nagy,
Kényelmes karosszék.
Anyám neve -- szólt a Gyermek --
Mária volt, s Atyám
Reá bízott József Ácsra.
Nem ismersz még reám?
Nem lehetek ministránsod!
Nézz meg jobban Engem!
Hiszen hányszor felmutattál
Remegő kezedben!

9
Nagyon sokat beszélgettek,
Így telt a karácsony,
Míg a kedves Égi Vándort
Elnyomta az álom.
Papbácsi az órát nézte:
Tizenegy Iesz máris.
Indulni kell szentmisére,
Neki legalábbis.
Mit csináljon? A kis Alvót
Kendőbe csavarta,
A megszáradt kék kabátot
Tetejébe rakta,
S karján vitte az oltárig,
Hol a függőláncos
Örökmécsest meggyújtotta,
S letérdelt imához.
Az angyalok kicsi Jézust
Ébresztgetni kezdték,
Lehúzták a csizmácskáját,
Kabátját levették,
Barna, prémes sapkáját is
Felvitték az égbe,
S a tarisznyát jól kirázták,
Cinkék örömére.

Szent Ráfael odahozta
A zsámolyka-lépcsőt,
Kicsi Jézus Papbácsira
Áldást adott, végsőt,
S egész addig nyitva maradt
Háza ajtócskája,
Míg a kövön fel nem hangzott
Csizmák dobogása.
Harangozó bácsi jött be
Nagy, havas csizmásan,
Ő topogott a lépcsőkön,
S ünneplő ruhában
Sietett a sekrestyébe,
Minden legyen kéznél,
Amire csak szükség lesz az
Éjféli misénél.
Aztán óra mély ütése
Bongott, s gyúltak fények,
Hívek jöttek hosszú sorban,
És harangszó, ének
Ünnepelte a Kis Jézust,
Ki a földre szállott,
Megtanítni szeretetre
Az egész világot!




-

Könnyebben haladsz, ha nem viszel semmi felesleget magaddal,
és ha független vagy szívedben mindenkitől.

Szent-Gály Kata







KRISZTUS KÖVETÉSE


Egészet adni - sohase felet.
Vállalni mindent - bármit is jelent.

Egészet adni - mindent, ami van,
ami csak vagyok - maradéktalan.







LÁMPA, VADRÓZSÁKKAL


Tarka lámpa: nagyanyámat
látta egykor, szőke konttyal,
- be sok hosszú téli esten
ült alatta, hogy a sorssal
vívja harcát, kisfiáért!

Fiatalon feketére
vált ruhája: jött a bánat,
keskenyujjú szép kezével
fehérszínű himzőszálat
fel-le öltött gazdagoknak.

Mindhalálig vitte terhét,
ember módra, panasz nélkül,
ezt az ékes függőlámpát
hagyta nekem, örökségül,
nagy szívéből kicsi fénynek.







Mások becsülete éppen olyan szent, mint a magunké.

Szent-Gály Kata







A meggyőződés olyan erős hit, mely már képes arra, hogy átalakítsa
egész életünket.

Szent-Gály Kata: Motiváció







MEGTÉRÉS


Én ismerem a bűnt, Uram,
én messziről jöttem.
Jogom van hozzá, hogy nagyon szeress,
Hogy homlokomra két vonást tehess,
Mert kiváltottál önmagáddal engem.
Kereszted, mint a rám sütött pecsét:
ied vagyok és nem a földé.
Hazataláltam, és szeretnék
a te házadban lakni mindörökké.







MÉRLEG


Jézus nélkül a jászol: semmi.
Jézus nélkül a szív: szegény.
Csak annyit érek, mennyi bennem
Az isteni az én helyén







MI ATYÁNK


1.

MI ATYÁNK,
még nem láttalak soha,
de tudom, hogy a tied vagyok
és hozzád tartozom,
-- ahogyan enyém a szó, az a szó,
mellyel kimondom a bennem élő gondolatot.

Tőled kaptam a honvágyat szívembe:
az örök vágyat a szeretet után,
és te vagy a Szeretet -- --
tőled kaptam a Nyugtalanság Lelkét,
hogy mindig keressem azt, ami igaz,
és te vagy az Igazság -- --

Mindennap küldöd leveleidet hozzám,
mindennel üzensz, ami csak történik velem,
mindennel üzensz, ami csak van a világon,
és mindig beszéltetsz magadról is,
nehogy idegenül nézzek majd reád,
amikor végre hazaérkezem.

A hegyek vallják: náluk Te nagyobb vagy,
tenger susogja: lényednek titka mélyebb,
s az áradó hullámok lüktetése:
mint soha meg nem szűnő éveid.
Te időtlen vagy és időszerű mindig.

Szempillantásod, az örök jelen,
átfogja az egész gyönyörű világot, --
Te Mindent-látó, Rendet-alkotó!
A csillagok kavargó fénye mellett
kezedre bízom sorsomat bizalommal:
Te érted azt is, ami érthetetlen.

Te vagy az Élet,
aki nekem és mindannyiunknak életet adtál,
egy Kezdetet, amelynek vége nincsen,
Te vagy a Tenger,
mi a hozzád siető folyók és vízerek,
-- de mi nem válunk benned névtelenné.

Mikor gyermekeddé fogadtad az emberiséget,
vállaltad az édesapai hivatást is:
fel akarsz nevelni bennünket önmagadhoz,
legyünk tökéletesek, mint Te.
És mert ismered a játék nevelő hatását,
létrehoztál egy számunkra célszerű világot,
hogy amikor az anyag segítségével
kifejezzük gondolatainkat,
az alakítás által magunk is alakuljunk.

Ha kiküszöbölnénk Téged életünkből,
megmaradnánk ugyan testvéreknek,
de elvesztenénk a közös otthont,
az Ősi Házat,
-- -- felnőtté lennénk menthetetlenül.







Minden virág elmond valamit
a földről, mely őt növekedéshez segítette,
s a fényről, mit beleszőtt önmagába.
Ugyanígy vallanak tetteink is magunkról.

Szent-Gály Kata: Esztendő Május 5. Gotthárd gondolata







MINT SENKI MÁS


Te ismersz engem, úgy, mint senki más:
tudod felőlem, mit én sem tudok,
hogy ki vagyok,
s mit akarok.

Mielőtt végigmondanám a szókat,
már észrevetted, hogyan alakult
az eszme bennem.
Mielőtt az utat végigjárnám,
te láttad: vissza is jöttem.

Előtted nem titok az élet,
és benne minden összefüggések
világosak és áttekinthetők.
Látod a múltban a jövőt,
magban a fát,
a szunnyadó, pöttyös tojásban
a domb jövendő kórusát.

És tudod azt is, hogy mivé leszek,
ki behunyt szemmel csak megyek, megyek







NAPLEMENTE


Csak annyit kérek, engedd meg nekem,
hogy megmaradjon a gyerekszemem,
hogy lássalak, amerre járok,
feléd nevessek, mint a virágok,
s mikor elér a nagysötétű este,
kapaszkodni tudjak a te két kezedbe
úgy, mint az ősi, mohos törzsű fák
próbálják fogni bütykös ágaikkal
az elhanyatló nappal sugarát.







Ne becsüld magadat többre annál, ami vagy, mert az nem volna
igazságos, de ne becsüld kevesebbre sem!

Szent-Gály Kata










Nem a küldetés nagysága számít, hanem az: hogyan töltötted be.

Szent-Gály Kata







Ne nézd el magadban azt, amit másokban nem tudnál helyeselni!

Szent-Gály Kata







NEM MEGY


Hazugság volna, hogyha letagadnám,
hogy az élet sokszor nagyon is nehéz.
Van úgy: alig tud összekulcsolódni
még imára is a kéz.

Vihar van bennünk, -- vagy csak egyszerűn már
sok lett az élet, mint az este sok
a vaknak, hogyha visszagondol néha,
milyen is volt a hold s a csillagok?







Nincs az a szakadék, mit át ne lehetne hidalni őszinte kézfogással.

Szent-Gály Kata







NINCS VISSZA


Őrizd a szikrát, hogyha könnyű lángja,
parázsló fénye lelkeden kigyúl,
mert messze száll és nem tér vissza többé,
úgy, mint a csillag, más világba hull.

Őrizd, ha szélnek illetése biztat
magasra hágni. El ne fojtsd soha,
mert nem fogod még egyszer megtalálni:
a szél útjának nem marad nyoma.

Őrizd a hangot, hogyha csendül benned,
ismételd, mint a visszhangos hegyek,
hogy átzenéljen, -- mert már visszahívni
a holt kegyelmet többé nem lehet.







ŐRSÉGBEN


Tétova dallam
bujdosik a nád közt,
sárga-zöld hárfán
pönöget a szél,
sűrű szövésű
homályt hoz az este,
titok lesz a távol,
titok lesz a mély.

Messzire kémlel
magasból az őrszem,
oly nyugodt minden,
és oly nyugtalan!
Bagolyrikoltás
ágak neszezése
árny-mozdulások
és megy a folyam.







A patak igazodik lehetőségeihez, és úgy keres utat magának -
nekünk is tudomásul kell vennünk mindazt, ami sorsunkban
változhatatlan.

Szent-Gály Kata







RITKA PERCEK


A hallgatag vizekre köd terül,
felnő az este szürkesége lassan,
egér motoz a sárguló avarban,
s az őszi bogár hegedül -

Szeretek így, egészen egyedül
a tiszta, puha csendességben állni,
nem látva látni,
mikor a dolgok úgy kirajzolódnak
bennem, mint a ködszemek
fehér gyöngyökké alakulnak
a pókháló felett.







Soha nem találnánk önmagunkra, ha nem lennének magányos perceink.

Szent-Gály Kata: Önismeret







Sorsunk minden fordulata új lehetőség, hogy emberibb emberré legyünk.

Szent-Gály Kata







SUSCIPE


Uram, fogadd el életemnek
szegényes, barna kenyerét!
Sokat nem érő, nem szegetlen,
de minden morzsát összeszedtem
és két kezemben itt hozom feléd.
- Uram, fogadd e lélek életét!

Uram, hajolj e bús kenyérhez!
Hangozzék csendben alkotó szavad
és tedd tieddé már egészen,
hogy mintha árnyék lenne lényem,
Te rejtsd el bennem éltető magad,
Uram, akár az ostyaszín alatt.







A SZAHARÁBAN


Magányos este. Mintha végtelen
vizek tavában lennék kis sziget:
nem ér el hozzám semmi zaj, se szó.
Nagyon nehéz. Ó, bár egy kis hajó
találna rám: egy jóbarát, egy lélek
és annyit szólna csendesen, megértlek!







SZEMEK


Hogy milyen volt a két szemed, ki tudja, --
de nagyon mély volt és nagyon szelíd,
mintha minden borongó alkonyatnak
magába zárta volna színeit:
a párát és az álmodó sötétet,
mely mint a kéz, a Földet fogja át,
s amelyben már a messzi végtelenség
ígéri nékünk csillagsugarát.




-


SZERELEM


Tenyerem igazi fészek
öt ujjam igazi ág
madarat nevelek benne
- és neked adom át
egy kézfogásban.

Ha megvigyázod: énekel
a hangja: igazi nyár
ha nem figyelsz rá: elrepül
- de vissza nem talál
hozzám se többé.










Szeress hallgatni, hogy meg tudjon érni szívedben az a gondolat,
melyet már kimondani is érdemes.

Szent-Gály Kata: Napról napra Július 11. Justiniáni Lőrinc gondolata







A szeretet azokat a könnyeket is meglátja, amelyeket nem sírtak el,
és azokat a kéréseket is meghallja, melyeket nem mertek kimondani.

Szent-Gály Kata







Szeretet nélkül az élet elviselhetetlen - de szeretet nélkül
elviselhetetlenek vagyunk magunk is.

Szent-Gály Kata: Napról napra Július 16. Krisztián gondolata










SZERETNÉK...


"Csak parányi mécses lenni,
Mely bevilágít egy szobát.

Csak egy szál deszkahíd lenni,
Mely szakadékon ível át.

Csak egy kanálka mézzé lenni,
Legyen az élet édesebb!

Csak egy segítő kézzé lenni,
Mely teszi azt, amit lehet!"







TAVASZI KEZDÉS


A frissen ásott föld szaga,
s az összetöppedő levél
fanyarkás, tompa illata,
kis pernyefüst,
és mindenütt
virág az ágakon
köszönt ma rám a domb felől,
s míg nagyra tárom ablakom,
átjár a fény kívül-belül,
s hogy élni jó: tudom!







Több jó van bennünk, mint amennyit mások észrevesznek,
de több rossz is, mint amennyit magunk tudunk magunkról.

Szent-Gály Kata







UTAK, ÖSVÉNYEK


Fehér, kusza háló növekszik a Földön:
nőnek a mában
a Föld erei.
Lüktet rajtuk az élet,
hol tehenek,
hol sebes autók gyors futamában.
Közeledik egyre a Távol
s a Közel is a messzibe ér.

De van-e szíve a Földnek?







A veszekedéshez legalább kettő kell, de a békesség elkezdéséhez
egyetlen jó szándékú ember is elegendő.

Szent-Gály Kata







Az a veszélyes, ami a mélyben él: a forró láva - mely kitörni készül,
a jéghegy alja - mit betakar a tenger, s a gonosz szándék -
mit érlelünk szívünkben.

Szent-Gály Kata: Titok







- VÉRREL VERÍTÉKEZETT -


köszönöm
hogy előtted nem kell
álarcot hordanom
de megmutathatom
nem látszó könnyeimet is
melyek oly nehezen és fájdalmasan
csorognak belső arcomon végig
mint gyanta szivárog a sebzett fatörzsön
mondd az Igent elém mondd az Igent velem







Vigyázz, mit és mennyit engedsz be szívedbe: az élet hordalékától
betemetődnek mélységeink!

Szent-Gály Kata: Esztendő Március 3. Kornélia gondolata







A Világot nem a jólét fogja lakhatóbbá tenni, hanem a mások
felé forduló szeretet.

Szent-Gály Kata: Napról napra Február 6. Piusz gondolata











 
 
0 komment , kategória:  Szent Gály Kata  
Mirian
  2019-07-14 18:00:02, vasárnap
 
 




MIRIAN


"Nem varázslat szavakkal festeni, csak szívedbe kell mártanod az ecseted."

Mirian



Link








ADDIG


Szeretlek.
- E szó, semmit nem jelent. -
Érintés... a csók,
Téged idéz,
S a dallam, mely
Tengerfenék a szerelemben.
Szeretnélek,
Ha tudnám,
Elég vagyok...
Ha elég a Most,
Mikor átölel a perc velem együtt.
Mittomén, hová tartunk!
Az Élet, csak fogy.
- Sosem elég az ölelésből -
Jer' hát velem!
Amíg tart a szerelem,
Addig érzel közel engem.







ANGYALSZIGET


Őrző angyalommá váltál
bajban kiutat találtál
öt éve támadt rám a kór
s benned nem hátrált a jó
szerelmed magasabbra hágott
ha erőtlen voltam, őrizted álmom
vigyáztad lelkem, ne sötétben járjon
pedig a mélység hívogatott százszor!
te lettél nyitja minden reménységnek
segítettél lépnem szürke gyengeségben
fényt hoztál mindennap a kórházi ágyra
voltál puha párnám sok rút fájdalomban
nevettél, ha sírtam, lássam meg hited
mindent elém tettél, te lettél a sziget
hová lelkem megnyugodni tért
hol szívemben a tűz az égig elért
bár tudnám visszaadni mindet
a végtelen órát, a végtelen percet!
kérem az istent, hagyjon meg neked
a napot most már én vigyázzam
feléd felhő sose járjon
vigasz bánatodban én legyek
legyünk együtt, amíg lehet.







AZON A NAPON...


Három esztendő
Elszökkenő ezernyi pillanat...
Nevető szemedből
Érkező szivárvány áradat...
Ez mind enyém!
Magadból adod nekem
S én elfogadom
Oly szerelmesen!
Lélegzeted
Óh' sosem volt
Ily forró nekem az ölelés
Az egybeforrt levegő
A sóhajok, a mozdulat...
Kezed, mely simogat
Csak egyet jelent
Akarsz, szeretsz!
Szeretsz azóta
S én szeretlek
Bár nem állt meg az óra
Sem a szívdobbanás
Együtt vagy velem
Három éve már!
Osztod meg életed
Sorsod az enyémmel
Kézenfogva járnak
A béke estéinken
Velünk egy asztalhoz ülhet.
Végtelen türelemmel
Hagyom haladni időm
Mert Veled minden marad
Ugyanolyan, mint akkor
Azon a napon született
Igaz szerelemben.







ÁLOM


Mikor láthatatlan vagyok
Hiába fúj a szél
Ágra akasztom bánatom
Messze száll a szürkeség...
Mikor senki sem látja lelkem
A szabadság táncra hív engem!
Egy madár sem csodálja szárnyam
Odafenn a szivárvány hátán
Együtt repül velem a végtelen
A fénybe vész, mit addig bántam,
Nincs betegség, nincs teher!
Mikor könnyedén elereszt a testem,
Igen, akkor vagyok önmagam
Bár lehetne újraszületnem.







ÁLOM


Úgy akarnám összefűzni
az összes csillagot, mint
nyakláncot tenném
a Hold nyakába
fénnyel űzni el a sötét
álmokat, s az éj többé
már sosem hozna
senki fölé
árnyakat.







ÁLOM NÉLKÜL


Mindent betakart az Éj
A csenddel együtt üldögél.
Mégis, honnan jön e zaj
Hol tombol, hol lehet vihar.
Testem mozdulatlan
Ám, itt belül, mint egy katlan
Úgy dübörög az ér.
E lüktetés elönti mindenem
Nincs nyugalmam idebenn.
Szólnék... legyen békés
De letaglóz a gond-olat
Nincs menekvés, csak a zaj
Hallgatni nem akar!
Ismétlem önmagam
De ismét csak felkavar
A hang, újra, s újra
Megszorít, el nem enged
S én, mint engedelmes
Szolgalélek, hagyom
Tűröm, hogy az álom
Ne jöjjön szobámba.
Kérdés nincs
Válasz sem sehol
Csak gyomrom nehéz
Súlyát lelökni nem bírom
Nincs erőm
Eltűnt idő, nyomába lép
E keserű világ.
Tán majd eljön
Egyszer a reggel is
S beolvad imám
A külvilág zajába.







ÁRVA FÉNY


Odakinn fáradt páraköd vonul
Tán követi a hosszú álmot
Mely mostanra belepte a várost
Az út melletti lámpa
Éberen őrködik velem
Ő a magasban
Én idelenn...
Tőlünk koldul csillagot a sötét
Ketten vigyázzuk a csendet.
Ha majd a reggel
Vidáman ránk ontja fényét
S az éj is elvonul
Már nincs szükség
Sem rám, sem rád
Oda a kéretlen hűség
Te árva szentjánosbogár.







BENT ÉS KINT


Hajóra szállt idő lassan,
Csendesen siklik tova
A rajta utazó remény
Tán a holnap vándora.
Már-már ködbe vész
E tüzes rajzolat
Melyet a lemenő nap tüze
Vörös árnyként fest oda
Hol tengerként árad
Folyóként lázad a gondolat.
"Odakinn"
Lelkek kavargó szelében
Oly nehéz egy légzés
Mely szíveket elérne
Hiú reménység...
Kezek már rég nem nyúlnak
Sem segítségért
Sem megmentésért
E kartalan csendben
Üres tekintet
Vajon mire vár?







CSAK EGY MAI GONDOLAT...


A máról kéne írni
Betűk sorrendjét mégis
Valami más szabja át...
Oly messzire nyúlik a kéz

Hol a szív kapuját
Nem az a kulcs nyitja
Mely itt, előttem hever.
A máról!
Ahogy a Nap süt!
Tüzes fénysugarát veti elém!
Mégis... mért nézek a hegyek mögé
Mikor zeném, itt szórja rám
Az ég összes dallamát!
Ki válaszolhat... ugyan!
Lábam, csak az utat nyomja
Egy életen át...
Hát hol az Isten botja
Hadd nézzek szemébe!
A félsz, rég elfogyott belőlem
S jól tudom, a tudásnak ára van.







CSENDES ÜNNEP


Valaki mondta
nincs is szerelem
közben fény gyúlt
valaki szemében.
Az ég nem ígér
szépet, s jó napot
mondta valaki majd
nagyokat hallgatott.
Az ősz mélyen elpirult
mikor szoknyája földre hullt
valaki siratta régmúlt nyarát
könnye ködébe elbújt varázst.
Valaki didergett a csillámló télben
jégcsap kéklett elárvult szívében
arcán üldögélt egyedül a bánat
rút magány ment el mellé társnak.
Ünnep dalolt odakinn az erdőn
hűtlen tánccal a nap felé fordult
valaki egy fa mögül csak nézte
tüzes remény nyomban megigézte.

-

Valaki csendesen lépked
hó ropogása fagyok igéje
lelkében meleg van és béke
valahol odafenn imádkoznak érte.







DALLAMOD


Az a szó ma elkerüli ajkam
csak a csend ül némán rajta,
hosszú utam mára új ágat keres.
A gyökerek megfeszült ere
a mélybe nyúl, s az új erő
mint a tűz, árad szét legbelül.
Az a szó, ma csak széteső
mozaik, darabjait hagyom,
hadd vigye hangtalan a szél!
Dallamot ma szárnyak szülnek
mint hatalmas sasmadáré
úgy repülnek suhogva felfelé!
Igen, itt belőlem szakadt ki a szív
s ahogy leteszem eléd mindenem
hited gyengéden felemel
s vár a végtelen, tiszta ég!







EGY IDEJE


Egy ideje követem a fényt
mely zöld szemedben ég.
Egy ideje nincs árnyék
utamon, nem kerül elém
nem előzi meg perceim.
Nincs visszaút, rossz álom,
a nap nem fordul, csak mosolyog
csendesen, s mellém szegül
ahogy szemedben keresem.







EGY PERC


Ez a perc, csak odafenn látszik
Ilyentájt festi neked, nekem
Egy ecset, mely sosem hagy el.
A Remény hű és kivételes...
Palettáján angyalok könnyei
Érted, s értem keverednek össze
A színek, ahogy ma is odafenn
Az égen, csak fel kell nézned!
Kérlek, most ne a földet
Hol nehéz súlyú lépteink
Az ezredik kört teszik meg újra
Szemed ma ne azt kövesse...
Gyere, csak adj egy percet
Mely épp úgy osztódik majd
Ahogy a felhőkre festett
Gyengék-kék vonal lesz
Egyre színesebb
Az ébredő Nap melegétől.










ESŐ UTÁN




Hajnal felé, fölém, csillagfátylat borít az éj. Lassan lépkedek, az ösvény hideg. A szél körém tekeri vékony ruhám, mintha óvna önmagától. Az árnyak lassan hajlongnak a közelgő vihar előtt, majd egyre sűrűsödnek a hegy fölötti mérges tűzvillámok.
Elered. Arcomon végiggördül az első pár esőcsepp, felkutatja csupasz nyakam hajlatait, majd befolyik ruhám alá. Érzem egyre több a nedvesség... tekintetem is homályos már, mégis kíváncsian tekintek a fölém vonult felhők felé. Nem sikerül, nem látok csak vízlándzsákat felém repülni, várok. Megvárom, míg mindenem csurom vizessé válik. Hajam csutakossá ázik, nehéz súlyával eggyé lesz ruhám anyagával, mely már teljesen rátapad testemre. Egy közelben földre ért villám rám világít, vízzé válok, áttetszőnek érzem mindenem.
Nem mozdulok. A jel mégsem érkezik. Lassan képtelenné válok arra, hogy megemeljem lábam, mely egyre mélyebbre süllyed a képlékennyé vált földben. Remélek.


Időm leüldögél mellém, lehajtott fejjel, nem figyel rám, mozdulatlanul vár.
Hideg borzongás éri el gerincem, végigszalad rajta, majd hátulról valami felkapja szoknyám és magához ránt. Erős szorítással megmarkolja mindkét vállam és érzem forró sóhaját, ahogy ajka tarkómhoz ér. Eggyé válik velem, ahogy teste neki préselődik átázott hátamnak, karjaival átfonja karjaim és egyik kezével hirtelen oldalra fordítja arcomat.
Nem védekezem, semmi gátja nincs, hogy azt tegye, amit akar... a víz valósággal lehorgonyozza lábaim.
Megcsókol. Hevesen tépi hajam, mindenhol ölel.
Nem hallom az esőt, mert hangját átveszi egy ütem. Erősebb hatalom, visszhangja kong fejemben. Szíve dobog ilyen eszeveszettül. Levegőt alig kapok, annyira magához von, átmelegszem. Letérdel elém, felnyúlva szakítja le melleimről átázott ruhám... egy újabb közeli villámcsapás megvilágítja arcát.
Zöld szemeiben tüzel a kéj, a vágyakozás. Izmos tenyerében anyagdarabok, tán értem könyörögnek. Göndör fürtjei hátraomolnak, jól látható, ahogy álláról vízcseppek sokasága mossa erős, csupasz mellkasát. Mosolyt vélek felfedezni félig nyitott ajkán, mely még erősen duzzadt az előbbi csókoktól.
Lehunyom szemem, ölemhez szorítom fejét és hallom, ahogy szívverésem együtt kezd lüktetni az övével.
Az Idő elindul, hátra sem nézve magával viszi a felhőket. Távolból a hegytetőt bevilágítja egy vörös fény. A felkelő Nap két testet szorosan összeölelkezve talál a sárban. Nincs mozdulat, csak egy halk dobszót hallani.







ÉL


Tudom, van valahol,
él, s ott örökké szól
zeng az ég felé dalunk...
új és új hangjegyet sző
úgy száll könnyedén
mindentől szabadon!
tudom, hogy hallod
s ajkadon halkan
csendes békét rajzol
ha szemed behunyod
s rá gondolsz
arcodon alig láthatón
ott egy lágy mosoly...
akkor újra tudod te is
érzed legbelül
van még remény
mely lüktetőn
sugallja, menj tovább!
fel ne add, hisz mindig
szólt bennünk
s azóta is él
a dal.







ÉLJ


Sötétben tapogatózva nem találsz
Nem lelhetsz rá arra virágra
Mely egykor benned élt, de mára
Nyirkos falak zárják el a fényt.
Eltévedt csukott szemek mögött
Úgy kavarog ott az árnyék
Keresve őt... tán rád talál még
A szerelem, bár erőtlen lép
Botladozva mohás emlékköveken
Mégsem adja fel, csak hidd el
E zord világban élhet a remény!
Csak nyisd résnyire hát
Lakattal zárt szíved kapuját.







ÉN TUDOM, ISMEREM


Olykor takarják a felhők
De csak gyengéd hálót
Fonnak a Nap köré...
Ne hidd el akkor
Hogy borús lesz az ég!
Nézd türelmesen, miként
Bont új virágot a holnap
Nézd Barátom, hisz ott van
- én is látom -
A benned csillogó remény!
Feladni nem szabad
Ez a föld igen nagy
Sok helyütt doboghat
Lelkesen a szív!
Hallod, mily hevesen hív?
Meglásd, rád talál majd!
- én tudom, ismerem -
Ha hiszel magadban
Erős leszel, ahogy kell!
S bár az érzelem
Gyengít a lépésen
Hangját elfedi a vágy
Ne bánd!
Éld csak át
Mit a pillanat
Még Neked tartogat
Hisz, van
Még szerető világ!







A FAGY REGGELÉN


Ma visszavonulót fújt a fény
Tán puha köd mögül lesi még
Merre mész, hogyan nyitod szemed
A fagy reggelén... de te ne félj
Bár mindez nem látomás
Érinthető kinn a fán
Ahogy a Tél közel...
Mégis, oly szép ez így
Mert idebenn a szeretet
Téged is megölel
- Karácsony közeleg -







FEHÉR REMÉNY


Hideg van
Most nem szárnyal a szó
Szaggatott betűkből
Törnek meg a mondatok
Mint jégcsapok lógnak
Itt valahol, legbelül.
Fagypont alatt e kékvilág
Megnyugtatón átölel.
Hangokból a lendület
Most megállt
S a pillanat tükrében
Egy szavam figyeli önmagát.
Hideg van
Nem suhan a szél
A hullámokat
Nem borzolja szét.
Ez a békés csendtöredék
Mégis előbbre visz
Távolban a végtelen...
Engedékenyen festi elém
Fehér zászlaját a remény.







FELEDÉSBEN


Olvadó jégcsapon
mint pókháló lóg a múlt
vékonyan szövi át erőtlenül a jelent
még kapaszkodik törött karmaival...
de valami már semmit sem jelent.
feledésbe merült...
holott nemrég, hogy égett a tűz!
égig érőn lobogtak lángnyelvei
erdőn-mezőn hallani vélték
ahogy a szív dörömbölését
próbálta csendesíteni akkor
igen, akkor volt legforróbb a nap
hol összeolvadt vágyak kiabáltak
neki a világnak végtelenül boldogan!
csodát remélve kelt fel a hold
igen, akkor éjjel minden csillagot
csokorba kötött a jövő...
most bár tavasz jön
megfáradt szavak földre esnek hangtalan
fakult idő hátáról lehull egy drágakő
nincs szélvihar, egy mondat kihűlt
ne keresd sehol sem magadban
hisz a tájon béke ül
a vár leomlott és fényével együtt
a feledésben elmerült.







FORDULAT


Ma kikerült a dallam.
Nem felém hozta
Valahogy nem akarta
Az ég, hogy visszhangja
Idebenn válaszoljon...
Amerre én jártam
A szél karja most
Nem engem ölelt!
Mégsem fáztam!
A felelet oly láthatatlan
Itt perdült táncra...
S bár senki sem látta
Csak én tudtam, létezel!
Hisz érintésed nyoma
Forrón égetett
Amikor csak felidéztem.







FORRÓ ÁLOM


Lehunyva szemem,
elképzelem kezed,
ahogy végigsimít
s érzem,
érzékeny csókjaid,,,
Kellenél most nagyon,
az éj kegyetlen így,
hisz egyedül vagyok,
ujjaim hullámai adnak,
helyetted gyönyört.







...HA MAJD


Halálom legyen gyors
mint egy kósza ígéret
mely álnokul szíven talál
de mint gyorsan távozó
nyári vihar után
a tájon napsugár szánt
egy újabb gyengéd barázdát
a zöld mező hártyáján
ott várom majd
- ám cseppet sem árván -
mint homokszem
az este érkező kóborló szelet.








HIÁNYZÓ HANGJEGY


Nem mindig dalol a vers
Megbotlik a szó is
Ha az emlékpályán odafenn
Jó katona egy sincs.
Nem mindig érkezés
Inkább távolodik percem
Visszanyúlik, mint álom
Egy csukott könyvbe.
Mégis... mintha jólesőn
Időznék, s szívemből
Felfognám a könnyet...
Egy cseppjétől sem válna meg
E pár sor, miben tőled
Sokadjára köszönök
S újból búcsút intek.







HOL LEHET


Lement a szezon, a sörsátor alatt nem szól már a blues. A téren a rézangyal mellé a terrakotta kőre fagyott a múlt, olyan mozdulatlan lett minden. Szikla keménnyé vált a csend, a híres Józsi bácsi sem mesél, szemlesütve néz, zárt ajak, nem beszél.
Talán egy kígyó neszét is meg lehetne hallani, annyira üressé vált a falu. Nemrég még olyan sok volt errefelé a nép, hogy a csatornafedél ritmusra zenélt, akkora volt a buli! A fák és bokrok dús levelein még a hangyák is táncra perdültek. Még lajtorja sem kellett, úgy repültek vidáman a földre, ha megéheztek, de mára ők is eltűntek.
Hol lehet a nyár, lépte nyoma nincs sehol, csak az emlékezet parfüm illata érezhető a levegőben.







ÍGÉREM


Könnyeid feledném
Mosolyod, mint festmény
Itt ragadt reménysugár
Lelkem ablakán.
Szeretném, úgy szeretném
Hallani hangod szólamát
Szíved mondatát
Ahogy szólítasz ismét
Anyukám.
Könnyeid feledném
De nincs bennem tehetség
Életedművét, sorsod keresztjét
Őrzöm, mint palástot
Mely megvéd
S az itthagyott évekért
Én fogom harcod
Győzelemre vinni.







IHLET


az ihlet
- bár melengetem mióta rám lelt -
mégis kerül
engem
ki éhezőn
szomjas szemekkel
keresem őt!
rám sem hederít
még félőn
sem libben elém
holott
oly sok élmény
közös bennünk.
felejtés.
e szó az érvény
s én egyedül
árván lesem léptét
hátha megkerül
s újra barátját
leli bennem
eltűri kedvem
bezárt titkaim
majd kinyitja
jövőm, s múltam
könyvét átlapozza.
hagynám
engedném
akarnám
csak jöjjön
és maradjon
mert kell
hisz igém
hanyatlón
s oly törékenyen
keresgél...
hátha egyszer
ismét meglelem.
tudd
hiányzol.








KÉK HEGY


kedves-napban hibát keres egy lüktetés
jó nagy hanggal üt és nem érti még, körém
miért ült e néma hangulat, válaszként
még hangosabban veri bentről mellkasom
tán kitörne ha lenne rés, már szabadon
szállna, de nem hagyom, lecsendesít-eném
ám csak parányi ösztönöm maradt... mi él
felszegett állam az ég felé emelném
de kié e kéz, mely lenyomja szellemét
ekképp gyalázza vágyam sóhaját, fulladt
önmagát tömegvegyítve színtelenné
lesz a kép... egy madár tollát viszi a szél
valahol az angyalok kék hegye fölé.







LETÖRT ÁGAK 1.


Az erdőt valamilyen okból, mindig otthonomnak éreztem.
Legalábbis, amikor ráléptem az erdei ösvényre, ahhoz az érzéshez hasonlított mint mikor hazaérkezem. Kinyílt valami idebenn, jó szélesre tárult a kapu, mintha lelkem félt volna attól, hogy bármily' kis erdei csodáról lemaradnék...
Bizalom és béke. Ezt nyújtotta nekem-felém mindig, s talán várta azt is, hogy elfogadjam. Önzetlenül tette, sosem kért cserébe semmit, csak adott...
Madárdallamot, apró "elhagyott" kavicsokat az úton, fényjátékot a lombokon, mely hívogatott egyre beljebb és beljebb. Azokat a hangokat máshol nem lehetett meghallani, átélni. Sehol e világon. A patak csobogását, ahogy végeláthatatlan játékos kedvvel kanyargott sekély medrében, majd egyik pillanatról a másikra minden félelem nélkül vetette magát a mélybe... és én követtem szememmel, s elképzeltem, ahogy én is vízre szállok.


Ha időm engedte, vagy még tovább... mindig hagytam magam marasztalni. Szerettem, ahogy utam mentén fölém magasodtak azok a sima óriások, az idő-koptatta fehér sziklák, melyek fölött a felhők mindig közelebbinek tűntek, mint máshol. Ha úgy tartotta kedvem, felmásztam rájuk és onnan vizsgáltam a távoli vidéket. Onnan minden ház békésnek tűnt, mindent uralt egy alázatos pillanat, a csend. Mozdulatlanul néztem a távolodó felhőket, jó volt átélnem, ahogy búcsúzott a Nap, tudtam, ha ott maradtam volna éjszakára, sosem bántott volna a sötét...
Hosszú évekre elköltöztem az erdő közeléből, ha már elviselhetetlenül hiányzott, akkor "rokontársait" látogattam meg, bár az a régi megszokott ösvény azóta is hiányzik.
Sors adta akkor, hogy évekig pár lépésre lehettem ettől a csodától, s bár évekig nem lehettem közelében, pár hete ismét "beengedett". Egy erdei környezetben lett új otthonunk, itt kezdtünk ismét remélni, vagy meglehet még keressük azt, ami az emlékekben él.
Szeretném, ha átélhetném azt az egyedüli érzést, szeretném megismerni az összes környező fát, megismerni az idelátogató madarakat... szeretném, ha befogadnának, s akkor maradék időm visszatalálhatna arra az elvesztett ösvényre.







LETÖRT ÁGAK 2.


"A csoda itt lakik bennünk..." erről olvastam valahol. Meglehet, de szerintem van, hogy alszik, s nekünk kell felébresztenünk.
Túlélők vagyunk és utunkon magunkkal visszük azt a sok élményt, megtapasztalást, bánatot és örömöt egyaránt. Ezek mind folyamatosan átrajzolják a bennünk élő képet a világról, az életről, mint egy kéreg a fán, úgy változik évről-évre bennünk a "csoda".
Láttam már sok fát, melyről egy vihar letört ágakat. Láttam halálát olyan terebélyes csodáknak, melyek égig értek, mégis volt felsőbb hatalom, mely megsemmisítette őket... Ám, láttam csorbult ágakat, melyek meglehet, hogy csak vékony szálakon kapaszkodtak a törzshöz, a kiindulóponthoz, de láthatóan Éltek. Tavasszal ugyanúgy születtek élénk rügyek rajtuk, ugyanolyan életszerűn bontogatták levélzetük, mint a többi ág. Bizonyítva életkedvük, a leggyönyörűbb virágok rajtuk nyíltak, s így fordultak a nap felé, mert élni akartak. S bár ehhez kevesebbet, csekély esélyt kaptak a sorstól, mint a többi ág, mégis elkápráztató volt, ahogy ragaszkodtak az élő világhoz.
Láttam már több olyan embert, akit nem lelkileg csonkított meg az élet, hanem testileg szenvedtek el visszafordíthatatlan veszteséget. Ha utamon közel kerültem hozzájuk, legfőképp a csoda sugárzott belőlük. Az életszeretet olyan csillogással vette körül őket, melyből még én is feltöltődtem. Vajon, honnan az erő, honnan a szellemi táplálék, vagy tán ennyire kódolt bennünk az élni akarás?
Kellenek a szomorú pillanatok, igen, szükség van a bánatra, a fájdalomra, hogy legyen jó mély az a szántás szívünkön, legyen igazi a szorítás, ha élünk, ha átélünk valamit, amiért végül a meleg borzongás könnyei elerednek. Igen, szerintem élni kell, megélni, s erről tanít bennünket az élet végig, amíg képességeink engedik, amíg képesek vagyunk visszanézni, honnan indultunk. Mélyen tudnunk kell, éreznünk, tartozunk valahová, tartozunk valakihez, valakinek, ezért az életért.






MÁR NEM IS TUDOM


Már nem is tudom,
Mit tennék, ha itt lennél...
Sok néma szó bukdácsol
Nincstelen ragok előtt,
Mert az utálatom csak nő
Hogy elvett a sors, ily hirtelen.
A fájdalom üres szigetén
Itt állok nélküled,
Csak mellkasom döngeti
A síri csend.
A Te csended ez.
Mélyen ül odalenn.
Sötétségbe vész
Az a selymes barna fény
Ami szemedből áradt felém.
Mondd, illatod hol melegíti a napot?
Hol, s ki kaphat belőled vajon kincseket,
Ki örülhet kezednek,
Ahogy puhán simítod el gondjait,
Mondd, anyám, szíved most hol,
S kit gyámolít?
Tudd, hiányzol.
Szorít e gyermeki magány,
Édesanyám, bár átélném milyen
Mikor ölelsz, mikor közel
Érzem azt, mit csak Te adtál nekem...







MEGHALT SZAVAK


Valami megkövült idebenn,
Valahogy nem töri meg semmi sem.
Körötte lüktetnek az idegek
Még él a szív,
Hiszen él mindenem!
Csak egy darab, s hangtalan
Úgy halt el nyomtalan belőlem
Hiányát észre sem vettem
A végső csend nyomott rá bélyeget.
Hordozom, teher, de enyém... s így
Mélyen fáj, ha mozdul egy emlék
Nincs fény, mely újraéleszthetné.
Tán egy kis világ-töredék
Hol már csak hamuját találnád
A színnek... szürkébe öltözött rímek
Idéznek pár sort elveszett időmből.
Érték, csak nekem
Hát, miért gyűlölöm,
Hogy jelen van így színtelen
A többi közt
Hol vér csorog,
Hol még vinni akarom sorsom
Hol még vívni akarom az életem.







MERRE


a Tökéletesség Urai
elfelejtették mondani,
nincs örök szépség.
e földön fogyóban a térkép
lábunk alatt sorsunk
mint kavicsot, előrébb rúgjuk
lassan nincs már menekvés!
átmentve nincs másik világkép
eltűnt előlünk rég...
már Köd mindenütt.
Szemem lehunyom inkább
szívem sem úgy dobog, ahogy...
madárcsicsergés veri fel
reggelem és
valahol szól egy ismerős dallam, távol
ismét útra kelek
csak némán kiáltom magamban fájón







MÉG...


Hányszor gondoltam rá
Mennyit ér az a percnyi
Vagy tán... másodpercnyi pillanat

Hányszor emészti
Írja át a szív, merre tart
Hová visz a sors...

Miért az ezernyi kérdés
Sokadik hiányérzés
Van-e még elég idő.

Bár jönne föntről
Felelet.
Érdemleges, mutató.

Vajh' hol az út
Tán elkopott...
Megfakult a szín.

Festményi a múlt
Előttem még változó
Az ott ragadt nyom.

Még hallom a dallamot.







MÉG TOVÁBB


Most kicsit elmegyek,
Nem oly messzire,
Mint, ahol az óceánok köveknek zengnek.
Nem,
Vannak határok, melyek keretbe tesznek,
Mégis.
Magammal viszem dallamod s hitem,
Mit beléd vetettem... s őrzöm őket,
Míg erőt ad az Isten... ha lehet, még tovább.
Hisz, lehetetlen, hogy a Szép, mit kaptam,
S Veled átélhettem,,, mind hazugság.
Nem.
Szívembe tett Szerelmed, velem marad,
Míg élek... s talán, még tovább...

... de már
ne gyere utánam.







MÍG LEHET


Önsajnálatom hegyei nőnek
Tán nem azért, hogy megmásszam őket
De takarják a napot előlem,
Árnyékom újra, hogyan lelem meg...
Fakult fotón mosolyt küld egy pillanat
Mégsem sikerül feldobnom magam,
A megoldást a szorító szavak
Csak űzik messze, egyre távolabb.
Talány belőlem növeszt új hegyet
A magasság elérhetetlenebb.
Az erőt honnan vegyem, hitem is
Talált kavicsokat dobál elém,
Néha érzem nincs miért küzdenem.
Elfáradtam, ennyi kín már elég,
Hegyeimről csak visszhangom felel
Az élet ajándék, élj míg lehet.







NEM SZÓLT


... nem szólt,
csak mosolygott kedvesen
álmomban ismét megjelent
arcán béke, szemében vidám
felismerés, hogy itt lehet
honnan jött, nem felelt
s én csak néztem boldogan,
anyám itt volt, újra láthattam!
reggelre eltűnt nyomtalan
szívem érzem megszakad.







NÉMÁN


Kezeim közt arcom
Karom érzi bánatom súlyát
Sóhajom oly mélyről hallom
Mint szellő nyári fuvallatát...
Pedig hidd el, inkább kiáltanék
Csak halld meg milyen e kín
De a szél sem változik,
Nem vált irányt sosem
Messzire vitt téged
S belőled mindent.







NŐNAPOMRA


Nem kérek virágot
Csak téged egy percre
Veled a világom
Így lenne teljes.
Ha látnád, ha hallanád
Hogyan nőttem fel
Jó anyám jókedvét
Hiába kerestem!
Nem kérek virágot
Csak kezed érezzem
Illatod hiányzik
Melyre nem emlékszem...
Idéznéd mosolyod
Amit még őrzök
Édes, jó apám!
Hisz öregszem én is.
Nem kérek virágot
Te légy az ajándék
Egy percig nem nő
Kislányod lehetnék...

Megjegyzés: (Apám emlékéhez)







ÖNTOBORZÓ


Tudom, mit szeretnék, így minden gondolatmenetem irányítás alatt próbálom tartani, gyógyulnom kell. Ha bánat ér, ha idegeskedem, ha visszatér a múltbéli trauma, akkor mégis képtelen vagyok arra koncentrálni, amire kell. Elgyengülök, sírni kezdek, majd érzem, hogy győzedelmeskedni kezd felettem ez a fránya kór és ez rettenetes érzés.

Próbálom én hallgatni milyen szépen énekelnek a madarak, látni minden szépet magam körül. Tervezgetni, hogy aznap milyen feladatokat fogok elvégezni, legyen hasznom is. De ha elvesztem megmaradt erőm, ha lelkileg bánt valami... akkor elfáradok, összetörök és valahogy minden elsötétülten néz vissza rám.

Kevés maradt. Kevés az energia ahhoz, hogy pozitívan nézzem jövőm. Meg kell ezt oldanom, meg is akarom oldani. Logikailag a megoldás, hogy erőt gyűjtsek. Olyan dolgokkal vegyem magam körül, ami előrevisz, ami azt mondja nekem, hogy minden rendben lesz, van remény.

A reményt nem adják ingyen és én is kellek hozzá. A szeretet csodás, melengető érzés, kincset ér. Táplálék a léleknek. Egyfajta építőanyag, ami légiessége ellenére, mégis szoros kötőanyag a boldogság megszerzéséhez. Persze, ez a szó, "szerzés", nem túl helyénvaló, hiszen sokkal inkább egy elnyerhető díjnak kellene nevezni. Mégsem ezen a poszton emlegetem magamban, sőt, igazán ki sem ejtem e szót, inkább ha átélem, ha megtörténik, csak utána tudom elmondani, igen, boldog voltam. Mindez talán azért alakult ki így bennem, mert misztikussá vált a hosszú évek alatt ez az érzés. Túl nagy felhő takarta mindig fényét és sosem vallottam be magamnak, hogy én is megérdemlem.

Hiba. Ez a szó totál egyértelműen jellemzi, ami jelen van bennem. Mondhatnám rossz iránynak is. Eltévedtnek. Ami azt jelenti, hogy szükségszerű a változtatás. Ha egy sorozatgyártógép meghibásodik, akkor utána már folyamatosan önti magából a selejtet. Képtelenség javítás nélkül elvárni, hogy a rossz, magától elmúljon.

A lélek hibája az, ha sötétben botorkál. Szükség van kimenni a fényre. Még akkor is, ha fájdalmasan hasít a felismerés, élni kell. Az akarat irányítható. Le kell nyomni a kilincset és ki kell lépni a levegőre. Ki, az életbe. Csak ott lelhetek rá az említett "boldogságra", aminek gyökere bennem található. Csak én adhatok inni a reménynek. Ha a nevetés súlymérleggel mérhető lenne, akkor akár egy is belőle, mázsákat testesítene meg, mint lelki étek. Eltelik vele az ember, ám fontossági súlya ellenére, hamar elillan, ezért kell tartani az irányt. Arra kell menni, ahol fénylik a nevetés. Igen, irányt kell változtatnom, mert a bánat beletapos a sötétségbe. Mert a szomorúság katonái elpusztítják a bennem megmaradt fényes kardú harcosokat.

Szeretnem kell magam. Szeretnem annyira, hogy ne merüljek el ebben a kórban. Hogy ne tűzhessen ki győzelmi zászlót lelkem felett a betegség, bármilyen erőkkel is fegyverkezett fel. Saját harcom, saját díjam lesz majd, melynek nem kell hangja legyen, de képessé tegyen elfogadnom azt, hogy nekem is jár még az idő. Az idő, mely nem hanyatló pillanatot jelent majd, hanem felemel a fényig, az igazi gyógyulásig.

Megjegyzés: (egy leukémiás beteg kórházi jegyzeteiből)







REJTEKEM


Üres fészerbe rejtettem
Seholsincs' kincseim
Míves, ácsolt gerendaként
Áll ott megannyi büszke kín.
Régmúlt idők szénaillatát
Hagyta ott a léha Múlt
A Nap békéltetőn
Hunyorog be a lyukas tetőn.
Megvilágít titkos sarkokat
Tán mégis talál apró titkokat...
Ám az, én vagyok magam.
Hátam mögött sorsom elmaradt
Előttem jövőm sebesen szalad!
Jelenem kézen fogva jön velem
Nem néz rám, jól átlát lelkemen.
Sokaknak nyitott könyv vagyok
De van, ki némán mosolyog...
A szél engem sosem fejteget
Van, hogy szemembe fúj
S olykor az égig felemel.

Csak lennének szárnyaim!
Távlatokból nézhetném
Várható lépteim...







RÁD TEKINT...


Hajnalvirágok szórják fényük szerteszét
vörösbe hajlik az éjsötét
kóbor álmok már alig látszanak
lelkek láncai földre hullanak.
Mosolyt küld a Nap, látod-e
ahogy rád tekint az ég
s kék köntösével
új reményt borít eléd.







REMÉNY VACSORÁRA


Kincset érő mosolyt látok arcán
S előveszi kongó pénztárcáját
Kopott rongyszatyorban krumpli
Ma sem lesz más vacsorára
Nem kell fejet törni...
A halk köszönet súlyosabb
Mint a tócsninak való
Mikor a nénit búcsúzóul
A holnapról bíztatom...
A bolt ajtajából visszanéz
Szeme fátyolkék reményt idéz
Bár mély ráncain az idő
Már fáradtan üldögél.







SIMA KAVICS


még alig jártam ott
hol a nap és a víz
együtt ölel partokat
hol a kavicsok
mint sima mező
terülnek elém
s így alkotnak végtelent.
nincs kezemben a kulcs
az a régi út
oly megkopottan kísér
engemet...
lábam alatt a sok-sok év
csak halovány rajzolat
s az évszakoknak
már nem örül úgy a szív
mint egykoron...
elérhetetlen minden így
és nem tudom
jó úton haladok
vagy csak a sors sodor
hagyok-e nyomot
azon a sima kavicson...







SOHA MÁR...


Vajon, van-e sóhajuk a fáknak
Mikor egy évnyi emléktől megválnak...
Vajon, hallod-e az avaron át
Hogyan zokog egy régi jóbarát
Régi, lehet elfeledted már
Mégis hangját meghallod az őszben
Vagy a messziről jött ködben
Mintha jönne egy halovány rajzolat
Árnyéka még lelkedben ottragadt...
Szólítanád, válasz úgysem jön át
A sűrűre font emléklapon
Hol olvashatatlanul neve karcolt
Mély sebet, de te érzed szereted
S nem feleded soha már.







SORS


E testben épp ötven évig harcok dúltak
mit világok eszetlenül összehordtak
heves tűzben szíve sokszor harcra lobbant
enyhe ködben akarata meg-megtorpant
túl messzire életében sosem jutott
lelkét mégis égig vitték az angyalok.







SOSE'


sose bántanálak
mint puha felhő
úgy védeném szárnyad
föléd emelkednék
áttetszőn, láthatatlan
ne essen rád eső
zajos zivatarban.
a nap sugarát hagynám
melegítse hátad
én lennék a társad!
óvnám apró tollaid
szemedben látnám
egy ilyen kismadárnak
kell egy 'emberangyal'
aki gyámolít.
ha engednéd nekem
veled szállna lelkem
elrepülnék messze
ahol csak te jársz
ahová a szemem
sose el nem talál.







SZERELEMHEZ


Szerelmed tüzében égjek el!
Hadd legyek a szellő, mely
Élénkíti arcod hevét.
Kezedben világom, nevét
Csak Te ismered...
Tükrében ketten szállunk!
Ó' Szerelem, miért vártunk
Ily sokáig...
Mért került el boldogságunk?
Semmi baj, holnapunk itt nevet
Küszöbét együtt rég áthágtuk!
A Föld hadd forogjon
Merre, már nem érdekel!
Nem tör meg a bánat!
Hollójának bús feketéje
Már sosem bánthat!
Sem Téged, sem szép szerelmem!
Te vagy az Élet bizonysága
Az én életem.







SZERETLEK NÉMÁN...


... Mosolytalanul, remegőn félve, tétován és árván.
Derengő hajnalon érzékcsaló bódító aranyfényben,
Estébe hajló tompa, zajtalan múló képzelt csillaglétben.
Hangtalan zokogva, mély hosszú álomba szenderedve,
Elbújva metszőn sivár gyilkos áttetsző üvegverembe.


Szeretlek némán...

... Nem kérve érezz végre egészen és nézz rám.
Könnyes reggelen halottan ébredve nem értem
Miért nincs élni vágyó hatalom, varázserő e kézben.
Sóhajtok pislákló fehéren, fájón, halkan keseregve.
Belelehelnék lágyan, kedvesen kincstelen lelkedbe.

Szeretlek némán...

... Kérdezvén a boldogság vajon hol, merre vár rám,
Mely ismeretlen szegletben, kegyes időben és térben,
Hol ragyoghat teljességével mélyen rejtett fényem.
Vágyam már esztelen rohanna, messze-messze menne,
Ha téged mint álmot nem ismerhetne, szerethetne.

Szeretlek némán...

... Szívem testemben, fekete gránitban rideg zárvány
Sóhajod tudatlanul önző éhesen, bántón nem kérem.
Álmaid kékjének hiánya nem az én bűnöm, vétkem.
Fut az élet erre, vár halkan, lassan felém közeledne.
Boldogtalanul reményvesztve nézek rá esdekelve.

Szeretlek némán...

... Várok egyedül tovább. Egyszer majd. Mégis talán...
Szólsz szelíden, ha nem is hallod meg hányszor kértem.
Elfogadsz vakon hívőn így, mindenestől, gyarlón, egészben.
Mindent, mi rövid létem értelme, vétke és lényegtelene.
Szavak nélkül várom csodád csendben, múlón elmerengve.







TÉLI ZENE


Ma a tél muzsikál
dallama felmelegít
most sehol sem fáj
nem fázik a szív.

Ma a hideg átölel
ablakon jégvirágok
fagyos kezével
rajzol emlékvilágot.

Ma hangosak a színek
elmúlt idő újraéled
kopott szavak felpezsdülnek
mosolyom válaszul
csendben ül meg ajkamon.







TÉL KÖZELEG


Mikor az ősz elköszön, fagyos megsemmisülés jelei a tájon. A fák kopaszon kígyóznak a nagy sziklák alatt, mintha bluest játszana ágaikon a szél. Egy-egy utcai csatornafedél válaszul megremeg, ahogy a tél közeleg, s lajtorján ereszkedik a hideg közénk.
Mint a legtisztább parfüm, egy hófehér érintés, mégis rideg. Jeges ajkán nincsenek szavak, amerre jár a csend válaszol, csak egy rézangyal arcán ül egy mosoly. Béke honol egy teraszon, üres terrakotta edényen jégvirágok táncát hozza az új hajnal.







... TÚL KORÁN


apró vágy nőtt naggyá
s kedves dallam szelte át
nagy fák birodalmát...
megszülettél.
féltő karjaimból
messze elszaladtál
tán, túl korán szólt
közbe sorsunk
mint mikor
a napra mosolygó almát
váratlan szél szakítja le...
túl korán
mégis későn szól a szív
későn int feléd
gyere!
féltő tekintetem nem ér el
nem simít meg reggel
csak könnyeimmel küszködöm
mert a szó, csak szorít
itt legbelül
hiányzol
úgy hiányzol, mint mindig.
gyermekem.







ÜNNEP ELÉ


A nap ma is hosszú volt, zajos
S nehéz súlyt tolt szívem
Fölé, hol sok emlék-harcos
Terheli lelkemet...
Látod, Angyalom
Nem tartom
Neked tett ígéretemet...
(nem várok semmit már)
Mégis, itt kóborol,
(igaz, félénk nagyon)
Egy kérés, egy gondolat
E fagyos csillagbolt alatt.
Mit hozhat még az ég elém
Miért ne kérhetnék varázslatokat...
LEGYEN CSEND
... csak csöppnyi pillanat
mikor a föld megpihen
s a világ nem szalad
s az emberek szemében
örömkönny szabadon fakad
s a végtelen csepptenger
békésen tükröz szebb holnapot
neked, nekünk...
s amit elrontottunk
elsimul, eltűnő háborúk,
szegények-gazdagok
tán nem is volt sosem...
erről meséljen a csend
Karácsony előtti hetekben.
(csak hallgass meg, nem kell felelned sem)







VALLOMÁS


Levegőmmé vált a szó,
Mit kimondtak ajkaid.
Egész valóm,
Már, csak velük működik...
Földre sodort sorsom,
Betűkbe kapaszkodik,
Egy gondolat,
Másnak talán nem sok,
De én látom színeit.
Miért üt-ver az élet,
Ha nem érdemlem...
Vagy így tanít?
Legyen... meghajlik
Tudatom... de Veled
Ébred reggelem.
Veled álmodom,
... s soha nem érhetlek el.
Jól tudom.







VÁGYLAK


Itt fekszel mellettem,
S én megfeledkezem
Milyen világ vesz körül...
Nézem szemed,
Lenyűgöz a zöld,
S ott legbelül tűz
Hívogat... oly merész
Most a perc!
Nem is nézz körül,
Csak leteper...
Hagyom,
Nem ellenkezem.
Akarom!
Akarlak egészen!
Minden részecskéd legyen,
Éljen itt,
Velem.







VÁLTOZÁS


vörös ég alja alatt
pillangó lassan repül.
végtelennek tűnő
szárnycsapás törékenyen
nehéz felhők alá merül
sehol egy virág
sehol egy szín
hová-merre tovább...
Változás
akaratlanul visz
lebegés és a tánc
megszűnő fény
talán nincs is Tovább.

vörös ég alja sötétedik
tán, csak az álom viszi
és a szél kapja fel
súlyokkal telt szárnyát
melyen a szivárvány
megfakult ecsetvonás már.
Valahol, messze hajnalodik.







VÁRAKOZÁS


Kezedben könyörszavak,
feltörnek belőlem sóhajok,
mitöbb, hallom, ahogy
megcsendül dalod s a szív...
de közbeszól a csend,
átölel s elhalkulnak lépteid felém...







VIGYÁZZ REÁM...


Vigyázz reám
- mint angyalom -
s én fogon kezed...
óvd a percet,
s meglásd, ott leszek!
ha felhőre lelsz,
eléd viszem,
- igérem -
az összes Dallamot!
Hidd el,
- míg él a világ -
erőm mindig megkapod,
csak vigyázd,
óvd, mit az Ég adott
nekünk...













 
 
0 komment , kategória:  Mirian   
Mirian: Szeretlek némán…
  2019-07-12 21:45:06, péntek
 
 







Mirian: SZERETLEK NÉMÁN...


... Mosolytalanul, remegőn félve, tétován és árván.
Derengő hajnalon érzékcsaló bódító aranyfényben,
Estébe hajló tompa, zajtalan múló képzelt csillaglétben.
Hangtalan zokogva, mély hosszú álomba szenderedve,
Elbújva metszőn sivár gyilkos áttetsző üvegverembe.


Szeretlek némán...

... Nem kérve érezz végre egészen és nézz rám.
Könnyes reggelen halottan ébredve nem értem
Miért nincs élni vágyó hatalom, varázserő e kézben.
Sóhajtok pislákló fehéren, fájón, halkan keseregve.
Belelehelnék lágyan, kedvesen kincstelen lelkedbe.

Szeretlek némán...

... Kérdezvén a boldogság vajon hol, merre vár rám,
Mely ismeretlen szegletben, kegyes időben és térben,
Hol ragyoghat teljességével mélyen rejtett fényem.
Vágyam már esztelen rohanna, messze-messze menne,
Ha téged mint álmot nem ismerhetne, szerethetne.

Szeretlek némán...

... Szívem testemben, fekete gránitban rideg zárvány
Sóhajod tudatlanul önző éhesen, bántón nem kérem.
Álmaid kékjének hiánya nem az én bűnöm, vétkem.
Fut az élet erre, vár halkan, lassan felém közeledne.
Boldogtalanul reményvesztve nézek rá esdekelve.

Szeretlek némán...

... Várok egyedül tovább. Egyszer majd. Mégis talán...
Szólsz szelíden, ha nem is hallod meg hányszor kértem.
Elfogadsz vakon hívőn így, mindenestől, gyarlón, egészben.
Mindent, mi rövid létem értelme, vétke és lényegtelene.
Szavak nélkül várom csodád csendben, múlón elmerengve.






 
 
0 komment , kategória:  Mirian   
Poller Ildikó
  2019-07-12 20:15:17, péntek
 
 










POLLER ILDIKÓ


Poller Ildikó (1965. október 2. - ) Tatán élő amatőr író. Verseiben a kötött formát alkalmazza, így egyszerű, érthető versei mindenki részére könnyen közérthetőek.


Verseim

Link


Link







ANYÁM KEDVES VIRÁGA


Kis kertemnek kis királya,
labdarózsám szép virága.
Házam előtt, ha elmennek,
jövet-menet be-belesnek.
Büszke vagyok, ahogy nézem,
melegség tölti el szívem.
Nagy és erős rózsabokor,
lesz belőle néhány csokor.
Másnap vittem is belőle,
ki a csendes temetőbe.
Tettem az anyám sírjára,
és az öcsém fejfájára.
Mikor este hazaértem,
a rózsabokor felé néztem...
Alig hittem, amit láttam,
ily gaztettet sose vártam!
Összes rózsa mind lelopva,
néhány pedig letaposva!
Kis kertemnek szép virága,
mit vigyek anyám sírjára?!







APÁM GYÁSZA


Az én drága édesapám
a kocsmába`nem dalol már,
oly régóta beteg szegény,
gyógyulásra kevés remény.

Amikor az anyám meghalt,
kemény szíve majd megszakadt,
ma sem bírja elviselni,
hogy már nincs mellette senki.

Este, mikor ágyba bújik,
a két szeme könnyben úszik,
elképzeli minden este,
hogy anyám fekszik mellette.

Pedig már sok éve halott,
de keserve nem apadott.
Minden este Istent kérem,
adja vissza apám nékem!

Szeretném nevetni látni,
kis kocsmában danolászni!







ÁLOMVILÁG

Éden


Álmodtam egy sokkal szebb világot,
hol éjjel is pompáznak virágok.
Gyémántszirmuk izzik a sötétben,
utat mutatva fák sűrűjében.
...hol boldogok és jók az emberek,
mert eltűnt a bűn és a fegyverek.
Nem kell többé gyermekünk félteni,
mert béke van, nincs mitől rettegni.
Szeretet uralkodik mindenütt,
bűnözés, politika mind eltűnt.
Ahhoz, hogy mindez valóság legyen,
egy időgépet kell építenem,
hogy visszautazzak az édenbe,
és a kígyó nyakát kitekerjem!







BARÁTI KÉZ


A fájó lét, ha lelked összetöri,
szólj csak, s kezem könnyed letöröli.
Olykor, ha viharfelhők gyűlnek föléd,
amelyből bánatzápor hull majd feléd,
tudni fogod, hogy mindaz tőled ered,
útjába állni ne próbálj, nem lehet.

Baráti szó, tán segít majd a bajon,
szeretnék látni mosolyt az arcodon.
Tudom az élet, kereszteket rak rád,
legyél mindig erős, ne gyötörjön önvád.
Itt vagyok én, majd enyhítem terhedet,
olyan régóta egymagad cipeled.

Jó barátként, majd vigaszt nyújtok neked,
és örömödben is osztozom veled.
Kérlek hát, ne add fel soha a reményt,
te írd saját sorsod, akár egy regényt.
Ne lássam többé könnyesen arcodat,
villantsd felém inkább a mosolyodat.

Életünk bizony, olyan nagyon rövid,
bánatot vess el, legyél boldog megint.
Fogom kezed és mutatom az utad,
amelyre lépni sohasem áldozat.
Itt van neked egy baráti szeretet,
amely ha kell gyógyítja lelkedet.

Az vagy nekem, mint szomjazónak a víz,
mint édes, krémes süteménynek az íz.
Te vagy ki lelkem másik felén lakik,
legyek én az, ki tenéked adatik.
Mi ketten együtt minden bajt legyőzünk,







BETELT A POHÁR


Hamis szavad a szívembe égett,
nem tudlak többé, szeretni téged.
Sok év alatt semmit sem adtál:
érzések nélkül, mondd, mért maradtál?

Tudom, hogy én sem vagyok hibátlan,
szívemet feléd mégis kitártam.
Meg kellett volna mondanod régen,
szerelmem érted, tovább ne égjen.

Előttem állsz, de karod mást ölel,
szólni sem tudok, küzdök a könnyel,
mely sértettségem és dühöm jele,
ám hogyha ő kell, menj csak el vele.

Most is megbánod, előre tudom,
de elfogyott már a bocsánatom.
Nem ez az első, hogy így becsaptál,
és kalandjaid során hazudtál.

Nincs több visszaút, felejts el végleg,
utolsó búcsúm, de most már tényleg.
Nem kell több hamis ígéret, szép szó,
Menj, minél előbb, nekem is így jó.







BŰN HOGY ÉLEK? /fikció/ballada/


Elmúltam tizennyolc és anyám kidobott,
bárhogy is könyörögtem esélyt sem adott.
Nem lévén támaszom, egymagam maradtam,
fájt nagyon legbelül, de nem haragudtam.

Tettem amit lehet, megpróbáltam élni,
aki ezt nem érti ne merjen ítélni.
Nem ettem napokig, éheztem is sokat,
minden éjjel jártam a vasúti várókat.

Rendőrök zaklattak, nem hagytak aludni,
ahányszor megláttak jöttek igazolni.
Kerestem kiutat de számomra nem volt,
elfogadtam sorsom, nekem csak ez jutott.

Eladtam magamat annak, aki kérte,
pénzért a testemmel fizettem cserébe.
Évekig tengődtem e keserves sorsban,
megszületett gyermekem, öröm a gondban.

Akadt jó pár barát, akik befogadtak,
kisfiamnak s nekem segítséget adtak.
Házról házra jártunk, ahol kicsit szántak,
haza is elmentünk, bezárt ajtók vártak.

Kimentem a parkba fiammal kezemben,
keserves sírásom visszhangzott az égben...
Miért tette ezt anyám, miért nem szeret engem?
Azon tanakodtam vajon mit vétettem...

Picinyemre néztem: aludt a karomban,
hogy őt megmentsem, bármit megtettem volna,
ha kell betörök, ha muszáj embert ölök,
nekem már mindegy volt, bárhova kerülök.

Őrlődtem magamban... vajon hova s merre,
nincs már több ismerős, aki segíthetne.
Felkelvén a padról lassan elindultam,
cipelve keresztem, s vele romlott múltam.

Meghallgatott Isten elküldte páromat,
őmellette élni sohasem áldozat,
minden perc és óra, amit vele töltök
maga a boldogság, amely tiszta s örök.

Van végre otthonom, s jövője fiamnak,
a rossz emlékek lassan elhalványulnak,
de még ma is kerülöm az anyám házát,
ki megtagadta lányát s vele unokáját.

Keserves éveim neki köszönhettem,
de mostanra elszállt régi gyűlöletem,
nem maradt más bennem, csupán a szánalom,
a megbocsájtást viszont, nem könnyen adom.







CSALFA A KEDVES


Te is tudod drágám, mennyire szeretlek,
mondj hát igazat, s megbocsájtok neked.
Oly sokszor megcsaltál és folyton hazudtál,
pedig tőlem mindent, mit kértél, megkaptál.

Amikor esténként a karodba fogtál,
idegen rúzsfoltok voltak a nyakadnál.
Balgaság azt hinned, hogy titokban marad,
egy pontos női orr mindig nyomra akad.

Elég legyen végre, nem tűrhetem tovább,
nagyon sértő most már ez a sok hazugság.
Mondd el az igazat, talán megbocsájtok,
de ha megint hazudsz, fejedre hull átok!







DON JUAN


Ne higgy el mindent, mit füledbe súg,
szerepet játszik és szava hazug.
Szemedbe néz és azt kéri: "szeress",
titokban mégis más nőket keres.

Hamis mosollyal elcsábít téged,
észre sem veszed, szíved övé lett.
Hamar rabjává válhatsz a csóknak,
ne dőlj be minden hamiskás bóknak.

Don Juan vadász, ösztöne hajtja,
a nőket csupán zsákmánynak tartja.
Amikor végre csapdába ejti,
elindul rögtön új prédát lesni.

Örökös harc ez férfinak, nőnek,
ne engedj neki, és sose győzhet.
Keressen máshol könnyű kalandot,
ne belőled csináljon bolondot.







ELMENT A VONAT


Elment a vonat messze veled,
elhaló hangon súgta neved.
Vár messze távol egy új világ,
szomorú évek várnak miránk.

Elment a vonat messze veled,
itt hagyta nekem emlékedet.
Távolból látom ahogy szalad,
máris hiányzik kedves szavad.

Elment a vonat messze veled,
most írom neked levelemet.
Könnyemmel áztatott papírlapon
írom, hogy szívemet neked adom.

Elment a vonat messze veled,
magányba taszítva életemet.
Hozzon már vissza az a vonat,
ne lepje tovább könny az arcomat.







ERDEI SÉTA


Erdő mélyén sétálgatok én,
hol madarak repkednek gondtalan,
fenyőfák illata száll felém,
gondom elszáll nyomtalan.

Boldogít e kellemes magány,
távol a város hangos zajától,
fák közt dalol egy csalogány,
messze vagyok családtól, baráttól.

Körbevesz sűrű lombkorona,
ahogy sétálok a nagy fák között.
Átjár az erdő friss illata,


minden búm messze költözött.

Távolból hallatszik kutyák ugatása,
megriadt őz szalad el mellettem.
Hirtelen felhangzik harang kondulása,
talán egy kis falu van itt a közelben.

Ha eljön a tavasz újra visszatérek,
minden alkalom felüdülés lesz.
Csodálatos érzés, amit most érzek:
béke és nyugalom, ami most körülvesz.











ÉBREDJ MAGYAR!


Kárhozott világ, nincs számunkra hely,
édes otthonom egy mérgezett kehely.
Elrontott világ, a rossz, mi körbevesz:
boldogabb jövőt hatalom tönkretesz.

Édes, jó hazám, mondd, mi lett veled?
Bármit is teszel, nem leled helyed!
Néped csendben tűr, meddig még vajon...
Bosszúért kiált elherdált vagyon.

Gyermekünk szeme éhségtől kopog:
országunk zöme sírva nyomorog.
Munkát, kenyeret, régi jelszavunk.
Nem hihetjük el, kinek hazudunk?

Béketűrő nép csendben sanyarog,
szívében viszont ádáz tűz lobog.
Drága, jó hazám sokat szenvedett,
mások róttak rá nehéz keresztet.

Volt itt már török, szítta vérünket,
labanc uralom nyúzta népünket.
Kárpátmedence, magyarok hona,
kemény elnyomás véres otthona.

Édes, jó Hazám, légy újra szabad,
dobd le láncaid, ne hagyd el magad!
Nyisd ki szemedet, vesszen a lator,
védd meg nemzeted, jöjjön az új kor.

Büszke nép vagyunk, harcolni tudunk,
gyermekeinknek szebb jövőt adunk!
Tűrtünk eleget, sorsunk jobbat vár,
mondjuk végre ki: elég legyen már!










ÉDESANYÁMHOZ


Rád gondolok most is édesanyám,
gyermekként mindig vigyáztál reám.
Ágyamnál sírtál ha beteg voltam,
mosolygott szemed, ha megszólaltam.

Sokat szenvedtél amíg felnőttem,
ezért oly áldott neved előttem.


Utamat járva életem során,
járok a te tanításod nyomán.

Hálával tartozom mindig neked,
had tegyem boldoggá az életed.
Eddig te voltál, ki vigyázott reám,
de ezentúl én teszem ezt, ANYÁM!







AZ ÉN CICUSKÁM


Volt nekem egy szürke cicám,
valahonnan hozta apám,
akkorka volt mint egy kifli,
oly nagyon tudtam szeretni.

Dédelgettem úgy imádtam,
mindig vele játszadoztam.
Volt neki egy kis labdája,
ott kergette a konyhában.

Bármerre is jártam-keltem,
lépkedni is alig mertem,
mindig ott volt lábam alatt,
utam bármerre is haladt.

Este mikor hazajöttem,
máris ott termett előttem.
Tévé elé telepedtem,
ott aludt el az ölemben.

Így teltek a boldog évek,
melyek vissza sosem térnek.
Súlyos beteg lett cicuskám,
végleg elment, nem ugrál már.







FÁJÓ MÚLT


Nem tudok élni nélküled, kedvesem,
mély sebet hagytál szerelmes szívemen.
Fényképed előttem s rád gondolok,
és közben szememből a könnycsepp potyog.

Arra gondolok, mikor öleltelek,
forró csókokkal vadul becéztelek.
Szemedbe nézve gondoltam jövőnkre,
azt hittem, maradsz örökkön örökre.

Rájöttem hamar, kevés volt szerelmem,
most már késő, nélküled kell szenvednem.
Csókod még ma is ott ég ajkamon,
simító kezed emléke arcomon.

Feledni kéne, de nem tudom hogyan,
fáj látni lelkemet jelen valómban.
Talán a holnap egy új utat mutat,
ami majd feledtet fájdalmas múltat.







FÖLDÖNTÚLI ÜZENET


Szeretném, ha a síromra dobnátok pár virágot.
Könnyeitek ne ontsátok, lássam a vidámságot.
Nem halok meg, jól tudjátok, ott lakom a szívekben,
soha többé nem megyek el, veletek van szellemem.

Szép emléket, szeretetet hagyok itt e világon,
becsüljétek az életet, tiszta szívből kívánom,
mert ha újra találkozunk, ezeket számon kérem.
Fogadjátok áldásomat, őrizzétek emlékem.







GYERMEK SIRATÓ /fikció/


Megadnék mindent, mit lényed kíván, bárcsak élnél.
Ölelő karomba fognálak, ahányszor félnél.
Magaddal vitted a szívemet és minden álmot,
gyötrődő gondolatok csupán, amiket látok.

Nem tudok gyermekem nélküled létezni többé,
boldogság csillaga lehettél volna örökké.
Imámat nem hallja senki sem, hiába szólok,
Zokogva kiáltok, nincs válasz, akármit mondok.

Zavartan kóborol lelkem, hogy nyugalmat leljen,
gondolat szárnyával közösen békét keressen.
Bízni a csodában tudom, hogy már nagyon késő,
örökre elmentél, új remény fája már nem nő.

Szeretném hinni, hogy valaha még újra látlak:
mennyország kapuján belépve, karomba zárlak.
Addig is emléked él bennem, akár egy álom,
bármikor becsukom szememet arcocskád látom.







GYÖTRŐ GONDOLATOK


Nem tudom, milyen lesz az életem,
hogy sorsom jót vagy rosszat hoz nekem.
Kaptam az élettől már sok pofont,
oly sokszor nem is leltem rá okot.
Bántottak, megaláztak engemet,
mégis szeretem az embereket.
Nem tudok változtatni magamon,
ha kérik, mindenem odaadom.
Mosolygok akkor is, ha ég belül,
mikor lelkem mélyén nagy bánat ül.
Fájdalmat okozni nem akarok,
így hát nevetek, míg belül sírok.


Szomorúság lepi el szívemet,
mert oly közömbösek az emberek.
Oly sokan, csak magukkal törődnek,
átnéznek azokon, kik gyötrődnek.
Nem maradt szívükben más, csak közöny,
eltűnt belőlük az életöröm.
Mi lesz, ha kihal minden érzelem?
Vajon, lesz-e még akkor szerelem...
Remélem, marad olyan is, mint én,
ki mások sorsát viseli szívén.
Lehet, hogy elölről kell kezdeni,
megtanítani őket szeretni?







HALÁLOS SZERELEM /fikció/


Kába testem, lelkem, gyengül a két kezem,
érzem nemsokára utolér végzetem.
Utólag elmerengek, hol és mikor lett
számomra a szerelem szenvedéssel telt...
Fiatalon, tizenhat éves koromba`,
hittem szép szavának, én naiv ostoba.
Ott a karjai közt, nem volt más fontosabb,
csupán, hogy a kezével simítsa arcomat.
Élveztem ölelését, csókját ajkamon,
akartam hogy az érzés örökké tartson.
Övé lett a szívem, azt hittem így marad,
bíztam hogy szerelmünk jó irányba halad.
Amikor elköszönt azt mondta:" édesem
örökké szeretlek, te vagy az életem"...
Mikor újra láttam, karja már mást ölelt,
üres tekintete ridegen rám meredt...
Rájöttem rögtön, csak játszott és becsapott,
igaz szerelmemért, néma közönyt adott.
Tudom, akkor este minden megváltozott,
életem kisiklott, akkor lett átkozott!
Szívemet adtam, neki, ő volt mindenem,
tudta ő is jól, hogy igazán szeretem.
De most már nem érdekel, mi lesz majd velem,
amiben eddig hittem, eltűnt hirtelen.
Alkohol és mámor lett az új barátom,
bármi is történt, most már hiába bánom...
A reménytelenség rám nyomta bélyegét,
hiszékenységemet okolom mindenért.
De nekem már késő, nincs visszaút, érzem...
Bízni már sosem fogok, több sebből vérzem.
Végre eljött a megnyugvást hozó halál,
érzem leheletét, és az idő megáll...







HÁLAVERS


Drága édesanyám, megköszönöm néked
Minden jóságodat, féltő ölelésed.
Életed miattam csupa aggodalom,
Meghálálni mindezt én sohasem tudom.

Kitárom szívemet, mint egy imakönyvet,
Letörlöm szemedről a sok bánatkönnyet.
Ameddig az Isten megengedi néked,
Minden áldott napod boldogságban éljed.

Itt van körülötted az egész családod,
A kis unokáid magad körül látod.
Leveszem válladról a sok nehéz terhet,
Hordozom helyetted, ameddig csak lehet.

Nyújtsd ki felém, anyám, ráncos két kezedet,
Arcomhoz szorítva suttogom nevedet,
Megcsókolom százszor, vagy akár ezerszer,
Közben hálát rebeg az ajkam még egyszer.







HÁZI FOGSÁG


Szabadság vándora, várok rád, találj rám kérlek,
add vissza életem, fájdalmas rabságom vedd el!
Nyomasztó sóhajom hangjai szállnak a térben,
nem hallja senki más, egyedül Isten az égben.

Megkínzott lelkem a négy fal közt őrjöngve tombol,
kiútra nem talál többé e rideg falakból.
Kitörni készülő vulkánként forrong a vérem,
megannyi csillagnak segítő fényét remélem.

Rabláncom letépve rohannék messze e házból,
lelket gyalázó, szívemet alázó apámtól.
Fásultan élem meg napjaim, nincs több reményem,
szenvedve, megtörten, mindörökké nagy szegényen.

Elmenni nem tudok, négy fal közt bezárva élek,
segítő barátok szavából erőt merítek.
mindennap eljönnek ápolják meggyötört lelkem,
letörlik naponta, fátyoltól homályos szemem.

Itt vannak mellettem, szeretnek, tudják, hogy baj van,
érzik, hogy sokáig nem bírok élni e gonddal.
Félek, hogy egyszer majd elhagynak, megunnak ők is,
egyedül maradok, akár egy magányos kőris.







HIÁNY


Este, ha párnámra lehajtom fejemet,
Előtte tefeléd nyújtom a kezemet,
De akkor rájövök, hiába kutatok,
Emléked csupán az, amire akadok.

Álmatlan éjszakák, nyugtalan nappalok,
Segítsen valaki, feledni akarok.
Nem hagynak nyugodni a fájó érzések,
Mióta elmentél, én már alig élek.

Öröm és boldogság messzire tovaszállt,
Bánat és szenvedés az, ami rám talált.
Próbáltam keresni valaki másikat,
Sajnos, az emléked teljesen átitat.

Idővel talán majd lerázom bánatom,
Meddig tart hiányod, azt ma még nem tudom.
Ha egyszer el tudlak örökre feledni,
Tudok majd örülni, és újra szeretni.







JÉZUS A MI URUNK!


Szívünk mélyén meggyötörve,
a bánattól összetörve,
Krisztus Urunk kérve kérünk,
te légy a mi menedékünk!
Isten szava van tevéled,
áldást osztasz, békességet.
A te neved megnyugtató,
reménységet, hitet adó.
Boldogan él az az ember,
aki hisz a Jóistenben,
szeretet jár a nyomában,
a mi Urunk őt megáldja.
Ó, ha hitem erős lenne,
Jézus nálam megpihenne,
érezhetném jelenlétét,
megköszönve drága vérét.
Bűneinkért magát adta,
ostor testét megszaggatta,
kigúnyolták, megalázták,
szenvedését így fokozták.
Vitte szegény a keresztjét,
Golgotára felvezették.
Kik lábainál leborultak,
mostanra már elfordultak.
Ruhájára sorsot húztak,
oldalába lándzsát szúrtak.
Halál keze elragadta,
három napig ott tartotta,
pokol mélyére vetette,
lelkét ottan láncra verte.
Ám harmadnap elengedte,
nem volt hatalma felette,
mert a gonosz sosem győzhet
a jók igaz lelke felett.
Felkelvén ő a sírjából,
elbúcsúzván Máriától,
tanítványait megáldván,
Szent Lélekkel felruházván
elhagyta ezt a világot,
ahol jót csak ritkán látott.
Ott ül most az Atya jobbján,
s szánakozik ember sorsán.
De ha hívod, eljön hozzád,
megszépíti minden órád,
megáldja az életedet,
őrizd hát jól a hitedet!







KARÁCSONYI ÁHÍTATTAL


Kis fenyőfán fényes csillag,
mely Betlehem felé mutat.
Nézzük áhítatos csendben,
reménységgel a szívekben.

Békesség és teljes öröm,
fenn a mennyben és a földön.
Elhallgatnak a fegyverek,
megbékélnek az emberek.

Megszületett Kisjézusunk,
békét hozó áldott Urunk!
Kisgyerekek nagy kedvence,
szálljon rájuk szeretete.

Ajándékot hoz kicsiknek,
fenyő alá letesz mindent:
van ott szánkó, pöttyös labda,
kis autó, görkorcsolya.

Sok kis boldog arcot látva,
reménnyel néz a világra.
Meghalt értünk a kereszten,
hogy életünk örök legyen.

Fogadjuk el a jóságát,
megbecsülve ajándékát.
"Kisjézuska várva várunk,
pici szívünk neked szánjuk!"







KARÁCSONYI VERSIKE


Eljött végre a Karácsony,
csillagszóró fenn a fákon.
Kis Jézusunk születése,
minden ember reménysége.

Gyertyafényes kis fenyőfa
díszítése boldog óra.
Minden évben eljő e nap,
mikor béke, s szeretet van.

Sok kisgyermek várva várja,
vajon mit hoz Jézuskája.
Ó ha mindig ünnep volna,
világunkra gyógyírt hozna.

Karácsonyi versike: Poller Ildikó // Videó

Link








KERESÉS


Az élet útját,
érzelmek kútját
keresem régen
földön és égen.

Magányos létem,
édes emlékem,
ösztönöz újra
szépre és jóra.

Vágyom egy képet,
édes emléket,
mi most csak álom,
hogy megtalálom.







KÉPZELT UTAZÁS


Az embereknek vannak néha vágyaik,
azok olyanok, mint éjjel az álmaik,
távolinak tűnő elérhetetlen cél,
mit elménk csupán illúziónak vél...

Képzeletben ott voltam a Szaharában,
teveháton nyargaltam a sivatagban.
Megjártam párszor a Niagarát,
közelről csodálva híres zuhatagát.

Szavanna közepén törtem magamnak utat,
oroszlánt követve, ki zsákmányt kutat.
Hatalmas elefánt elöl ijedten futottam,
dühödten támadott, mert kölykét zaklattam.

Afrika is csodás volt, mikor ott jártam,
több bennszülött törzset is találtam.
Néhányan barátságosan fogadtak,
de olyan is volt, kik kannibálok voltak.

Később egy lakatlan szigetre vetődtem,
ahol élelem beszerzéssel vesződtem.
Fára másztam fészek tojásokat lopni,
és hegyes karóval próbáltam halat fogni.

Éltem eszkimók közt jégkunyhóban,
részt vettem velük fókavadászatban.
A sámánnal kezdtem heves vitába
a szellemvilágról, de mind hiába.

Aztán lassan visszatért képzeletem:
miután rengeteg kalandot átéltem.
Becsukva szemem bárhová eljutok,
még oda is, melyről nem is álmodok.







KÉTELY


Édes álom hol csatangolsz?
Távol tőlem miért barangolsz?
Fáradt testem megpihenne,
lelkem kicsit csendesedne.

Minden perc és minden óra,
mely napjaim mozgatója,
átokként zúdul fejemre,
jókedvem bilincsbe verve.

Nagy bánatom okozója,
álmatlanság rám hozója,
te vagy, csalfa, hűtlen kedves,
két szemem miattad nedves.

Mégis itt vagy, újra látlak,
boldogan karomba zárlak.
Érzem vágyad lüktetését,
szenvedélyed tiszta tüzét.

Nem lehet, hogy e szerelem
megtévesztő, hazug legyen.
Csillapodj haragvó lélek,
nézd, e szemek mit beszélnek.

Nincsen bennük semmi gonosz,
csupán szerelem, mit hordoz.
Ahogy átkarolva nézem,
teste rezzenését érzem.

Álom, álom, édes álom,
végre itt vagy jó barátom,
elcsitult háborgó lelkem,
többé sosem kételkedem.







LÁBAD NYOMÁT...


Lábad nyomát belepi már a hó,
kíméletlen e fehér takaró.
Minden emléket magaddal vittél,
végül te is szó nélkül elmentél.

Néztem, ahogyan lépkedsz a havon,
sietve távoztál, ez fájt nagyon...
Egy röpke csók, és aztán eltűntél,
utoljára rám sem tekintettél.

Szerelmünk rövid volt és mámoros,
de válásunk csak nekem bánatos,
neked nem jelentett ez semmit sem,
csak én voltam, ki mindent elhittem.

Nem tudtam, hogy hamis ölelésed,
azt hittem, ezek valós érzések.
Későn vettem észre, hogy becsaptál,
szavaiddal mindvégig hazudtál.

Mit lehet tenni, ilyen az élet,
a szerető szívek csak remélnek.
Menj csak el és sietve felejts el,
lesz majd más, ki szeret becsülettel.

Lábad nyomát belepi már a hó,
"tüntesd el gyorsan, fehér takaró,"
ne maradjon még nyoma se annak,
hogy valaha ily rútul becsaptak.







LELKEM KAMRÁI


Lelkem mélyén van két kamra,
jónak, rossznak hordozója.
Fájdalmak és szenvedések,
szeretetek, szép emlékek.

Mindkettőre szükségem van,
segítenek a sorsomban,
jövőm fontos kovácsai,
új kezdetem tanítói.

Régi fájó bús emlékek,
általuk tanul e lélek.
Szép napok, mik egykor voltak,
bánatra enyhülést hoznak.

Velem együtt jönnek tovább,
sodorják sorsom fonalát,
választás előtt ha állok,
mindkét kamránál megállok.

Mindegyiket sorra veszem,
tanácsukat megszívlelem,
ők fogják majd eldönteni,
mi a helyes, mit kell tenni.

Lelkem mélyén áll két kamra,
jónak, rossznak hordozója,
amíg velük tudok élni,
addig nincsen mitől félni.







LETESZEM A TOLLAT


Felveszem a tollam és elkezdek írni,
homályos a szemem de nem tudok sírni.
Kemény lett a szívem megedzett az élet,
messze ment kedvesem bús szerelme végett.

Együtt töltött idők tova szálltak régen,
ködfátyolon át az emlékeim nézem.
Látom ahogy kéz a kézben járunk ketten,
és a boldogságot, mikor tiéd lettem.

Most is néha látom, azt hogy milyen voltál,
remegő kezekkel ahogy átkaroltál,
számon ma is érzem csókjaidnak ízét,
szikrázó szemednek igéző kék színét.

Legnehezebb este amikor lefekszem,
üresen áll helyed, nem vagy ott mellettem.
Olyankor zokogok párnádat szorítva,
lelkem mélyén pedig bánattól ordítva.

Öröm teli nap ha tőled levelem jön,
rám zúdul belőle a szeretet özön,
jól esnek szavaid melyek vágytól teltek,
szeretném ha tudnád, én is még szeretlek.

Talán nemsokára újra átölellek,
soha többé magam mellől nem engedlek.
Egyedüli vágyam: gyere vissza hozzám,
hogyha kell a csillagokat is lehoznám.

Leteszem a tollat nem tudok már írni,
reszket már a kezem és elkezdek sírni.
Ilyenkor a szívem nem tud kemény lenni,
ezért oly fájdalmas szenvedve szeretni.

Tudom ez az érzés keservesen nehéz,
de annak aki remél minden pénzt megér.
Belátom az élet nem egy édes álom,
vigaszom, hogy szerelmemet hazavárom.







A MAGÁNY PATÓ PÁLJA


Mindennap várom a holnapot,
remélve, kinyit egy ablakot.
Éveim egymagam tengetem,
régóta senki sincs mellettem.

Mostani életem túl sivár,
jó lenne érezni, van, ki vár...
Nem tudom, milyen lesz végzetem...
Szívemben örökös félelem.

Lehet, hogy egyedül maradok,
nem tudja senki, ha meghalok,
betegen kesergek ágyamon,
halotti csend honol házamon...

Nem lesz, ki fogja majd kezemet,
pap sem, hogy feloldja bűnömet...
Ki fogja két szemem lezárni,
utolsó utamon kísérni?

Síromnál nem zokog majd család,
virágot sem dob rám majd barát...
Valamit tehetnék ellene,
életem tartalmas lehetne...

De én csak várom a holnapot,
talán az kinyit egy ablakot!







MINDENNAPI KÍNOK


Állandó fájdalom naponta gyötri a lelkem,
magamban őrlődök, betegség rombolja testem.
Szívemnek mély sebe örökös kín sorát rejti,
önkínzó csatámat kívülről senki sem sejti.

Féktelen nagyvilág, miért nem rejtesz el engem?
Isten a mennyekben, mondd, meddig kell még szenvednem?
Úgy érzem, céltalan tévelygek csupán e földön,
illanó álmokat kergetve örök időkön.

Víztükör rejteke mutatja igaz valómat,
eltorzult látomás csapkodja halálhajómat.
Mélyéről hívogat csábító nyugalom hangja,
gondjaim ledobva merülnék el a habokba.







MEGYEK HOZZÁD, URAM


Megfáradva minden bűntől, téged kérlek, Jézusom:
ments meg engemet a tűztől, kísérj végső utamon!
Megtévedtem életemben, de te megbocsájtottál,
bízom az ítéletedben, mindig velem maradtál.

Hozzád fordulok most, Uram, szeretnék megnyugodni,
feléd visz a végső utam, lelkem engedd csitulni!
Kezedbe adom életem, tégy vele, amit akarsz.
Családomra hozz enyhülést, barátaimra vigaszt!







NEM TUDOM...


Nem tudom, milyen lesz az életem,
hogy sorsom jót vagy rosszat hoz nekem.
Kaptam az élettől már sok pofont,
oly sokszor nem is leltem rá okot.

Bántottak, megaláztak engemet,
mégis szeretem az embereket.
Nem tudok változtatni magamon,
ha kérik, mindenem odaadom.

Mosolygok akkor is, ha ég belül,
mikor lelkem mélyén nagy bánat ül.
Fájdalmat okozni nem akarok,
így hát nevetek, míg belül sírok.

Szomorúság lepi el szívemet,


mert oly közömbösek az emberek.
Oly sokan, csak magukkal törődnek,
átnéznek azokon, kik gyötrődnek.

Nem maradt szívükben más, csak közöny,
eltűnt belőlük az életöröm.
Mi lesz, ha kihal minden érzelem?
Vajon, lesz-e még akkor szerelem...

Remélem, marad olyan is, mint én,
ki mások sorsát viseli szívén.
Lehet, hogy elölről kell kezdeni,
megtanítani őket szeretni?







PERZSELŐ SZERELEM


Kedvesem mosolya fontosabb mindennél,
két szeme sugara lágyabb a selyemnél.
Nekem ő mindenem, társam és támaszom,
hogyha ő nem lenne, elnyelne bánatom.

Amikor karjával átölel hevesen,
szívem azt dobogja hangosan: SZERELEM.
Csókja az ajkamon perzselő, mint a nap,
heves és forró, lángokra mégse kap.

Bárcsak e vad parázs örökké izzana,
szenvedélyünk tüze sohasem múlana.
Jöhetne jégeső, vagy perzselő aszály,
még idő múlása sem lenne akadály.










A SORS REJTELMEI


Életem egy rejtelem,
akárcsak a szerelem,
nem látom a holnapot,
bármi vár rám, nagy titok.

Reggel, mikor felkelek,
elgondolom, mit teszek.
De a sors már írva van,
minden perc bizonytalan.

Szerelem, örök talány,
lehetsz bármi, fiú, lány,
mert ha elér végzeted,
felborul az életed.

Hiába is akarod,
bárhogy van, nem azt kapod,
amit nagyon szeretnél,
így nagy csodát ne remélj.

Pillanatok varázsa,
szép szavaknak hatása
éltetőd, mi elkísér,
szíved mélyén helyt remél.







SZABADSÁG UTÁNI VÁGY


Távolból hív a messzeség,
számomra nincs több menedék.
Város zaja, vad rohanás,
örökös harc, civakodás.

Minden mi kell, itt van velem,
a nincstelen kis életem.
Nem csábít pénz, se csillogás:
szabadság kell, és semmi más.

Legyek inkább szegény bolond,
mint más nyakán, gazdag kolonc.
Adjon az ég bárhol helyet:
hogy lerázzam a terheket.

Kellene egy piciny sziget,
hol nem élnek még emberek:
béke világa, hol nincsen más,
csak természet és megnyugvás.

Ott lehetnék boldog nagyon,
nem törném magam gondokon.
Távol a bánat és aggódás:
egy édeni világ, semmi más.

Bárcsak lehetnék kis virág,
melyet szabad lét járna át.
Kacéran néznék az égre,
kacsintva a nap szemébe.

Rövid lenne az életem,
de szépséges a végzetem.
Pompáznék vígan a világnak:
nem adnám helyem a királynak!







SZENT KARÁCSONY ÉJJELÉN


Jégvirágos ablakon,
és egy áldott szép napon
felkiált a hóember:
"Isten hozott December!"

A szeretet ünnepén,
nagy varázsok éjjelén,
a végtelen ég alatt
egy reménycsillag haladt.

Kicsiny szoba szegletén,
szívünk örök rejtekén:
szeretet láng lobogjon,
jégvirágot olvasszon.

Karácsonynak Ünnepén,
kis fenyőfa tetején:
fényes csillag világít,
csillagszóró szikrát hint.

Örömkönny a szemekben,
ajándék a kezekben.
Tiszta lélek, békesség
tölti be a Szent estét.

Felnőttek és gyerekek,
hangosan énekelnek,
gyertyafénye világít,
lelkeket megvidámít.

Betlehem, te áldott hely:
kisdeddel, kit jászol rejt
- Legyen áldott élete,
szálljon ránk szeretete!







SZERELMI BÁNAT


Szívem még megdobban most is, ha valahol látlak,
nem tudlak feledni, ég bennem a szerelem.
Titokban nézem az utakat és visszavárlak,
tudom, hogy benned is tombol még az érzelem.

Bezárom szobámat, ne lássa senki a könnyem,
nem kell, hogy mindenki azt mondja, bolond vagyok.
Bánom, hogy eldobtam magamtól mindent oly könnyen,
most pedig zokogva párnám közt itt sorvadok.

Fájdalmas szerelem lelkemet szaggatja széjjel,
nem tudok enni, sem aludni régóta már.
Magánytól szenvedve ülök az ágyamon éjjel,
és arra gondolok, hogy szíved még visszavár.







SZERETLEK ÉDESANYÁM


Drága, kedves édesanyám, hoztam néked virágot:
de ha tudnám, odaadnám még az egész világot.
Ősz hajadat simogatom, ráncos kezed csókolom,
törékeny kis alakodért az éveket okolom.

Vidám szívvel köszöntelek ezen a szép ünnepen,
szemed fénylő ragyogása legszebb ajándék nekem.
Te voltál a sikereim mindennapi angyala,
rengeteg kis tévedésem útmutató csillaga.

Megköszönöm az életem és a gondos törődést,
szívem soha nem feledi a rengeteg ölelést.
Tudom, sokat fáradoztál, hogy engemet felnevelj
és hogy a sok elvárásnak örökösen megfelelj.

Meghálálni sosem tudom, kevés rá az életem,
engedd meg, hogy vállaidról a sok gondot levegyem.
Bőségesen szórtad felém jóságos, nagy szívedet:
amíg tudom, megkönnyítem hátralévő életed.










SZÜLINAPODRA


Köszöntelek, kedves, ma van szülinapod,
ajándékom mellé hű szívemet kapod.
Melletted akarok este lefeküdni,
reggel csókjaid közt, karodban ébredni.

Felnézek az égre, látom a csillagot,
mind közül a tiéd a legszebben ragyog.
Rám is kiárasztja vakító sugarát,
feledteti velem élet búját-baját.

Megköszönöm néked a sok szeretetet,
mellyel jobbá tetted a nehéz éveket.
Kívánom, az Isten tartson meg örökre,
minden jóra, szépre, földi örömökre.







TAVASZ


Szeretem tavasszal a nyíló ibolyát,
örömmel hallgatom a fecskék ricsaját.
Nézem az ágak közt bujkáló napsugárt,
az első rügyeket és a lombkoronát.

Tavaszi szél kering patakon, rét felett,
látom a víz színén lebegő levelet.
Csokorba szedem a mezei virágot,
melynek az illata betölti szobámat.

Hazafelé erdőn át vezet az utam,
némaság megtörik ha gallyra lép lábam.
Madarak szállnak el riadtan felettem,
sietve lépkedek vár már a kedvesem.

Erdőből kiérve, még egyszer megállok...
"természet ölelj át, nyugalomra vágyok
ledobva magamról, gondom és bánatom,
lelkemről lerázva fájdalmas járomom."

Most hazatérek, de máskor is eljövök,
mert az élet zűrös, a rohanás örök.
S ha újra csordultig telik a "pohár",
visszatérek ide, hol örökös béke vár.







TAVASZI ÉBREDÉS


Tavasszal, mikor lelked feléled,
szerelmes szíved vágya megébred.
Elindulsz új kalandot keresni,
virág vagy, ami most fog kinyílni.

Éltetőd, tiszta édes szerelem,
ragadd meg, és ha megvan, ne ereszd.
Boldogság madarának a szárnya
eltakar, vágyaidra vigyázva.

Találd meg azt, ki téged megérint,
legyél az, aki néki csókot hint.
Kezének simogató ujjai,
legyenek örömödnek tanúi.







TESÓMHOZ


Öcsikém, vár rád egy testvéri szeretet,
sajnálom, sok időt nem voltam teveled.
Nem tudtam ott lenni, amikor születtél,
sohasem láthattam, ahogyan felnőttél.

Elsodort messzire életem tetőled,
évekig semmit sem hallottam felőled.
Lelkemet mardossa önvád és rágalom,
az elszállt éveket még ma is gyászolom.

Bánom, hogy nem fogtam akkor a kezedet:
amikor tévútra siklott az életed.
Talán, ha lett volna valaki melletted,
nem kéne börtönben töltened éveket.

Rossz útra tévedtél, nem volt, ki segítsen,
senki sem figyelt rád, nem volt, ki megértsen.
Az eltelt éveket nem tudom pótolni,
de most már itt vagyok, segítek harcolni.

Amikor kitárul a cellád ajtaja,
ott várlak testvérem, a börtönkapuban.
Ott leszek melletted, segítek felállni,
becsület útjához jó irányt találni.







UTOLSÓ KÍVÁNSÁG


Hogyha már nem leszek e világon,
kedvesem, a legjobbat kívánom.
Szeress úgy, ahogy engem szerettél,
ölelj úgy, ahogy egykor öleltél.

Az élet legyen örök boldogság,
szívedet sose érje gonoszság.
Amit adsz, azt kapod a világtól,
örökké tanulsz majd a hibákból.

Elmegyek, figyel majd a szemem rád,
magadból annyit adj, mit te is vársz.
Akinek bánat jut és szenvedés,
általad jusson neki melegség.

Türelmed elnyeri majd jutalmát,
támogasd tiszta szívnek uralmát.
Keressél magadnak új szerelmet,
erősen becsüld őt, el ne engedd.

Hogyha már nem leszek e világon,
kedvesem, a legjobbat kívánom.
Szeress úgy, ahogy engem szerettél,
ölelj úgy, ahogy egykor öleltél.







ÚJ KEDVENCEM JÖTTE


Hazafelé bandukolva,
mellém szegődött egy kutya,
nem lehetett elzavarni,
hiányzott neki egy gazdi.
Hiába esett az eső,
és alig volt benne erő,
kitartóan jött utánam,
pedig gyorsan szedtem lábam.
Házunk előtt leült csendben,
nem mozdult egy tapodtat sem,
vittem neki egy kis kaját,
ezzel orvosolva baját.
Biztosan éhes lehetett,
ám egy falatot sem evett,
nézett rám szomorú szemmel,
esdeklő bús tekintettel.
Gondolkoztam, mit csináljak,
lesz nemulass a macskáknak.
De nem tudtam megcsinálni,
hogy így lássam ázni-fázni.
Beengedtem, lesz ami lesz,
majd meglátom, a sors mit tesz.
Bizony, nem lett ebből vita,
nem futott ki a két cica,
sőt ilyet még nem is láttam,
nem az történt, amit vártam,
meglepetten néztem oda,
macskát mosdatott a kutya.
Jót derültem ezt meglátva,
kutyusom többé nem árva,
nincs jöttének akadálya,
én lettem az új gazdája,
azóta is közöttünk él,
macskáim közt jókat henyél.







ÚJ SZERELEM


Mosolyog a szemed, ha belenézek,
megremeg a tested, ha hozzád érek.
Ajkad édes csókja elbűvöl engem,
összebújva veled dalol a lelkem.

Mikor fáj az élet, te vagy a gyógyír,
enyhül minden bánat, ha hangod szólít.
Itt vagy, és ez oly szép, akár egy álom,
ébredésem napját soha sem várom.

Eszem súgja halkan, ne higgy a bóknak,
szívem azt dobogja, engedj a jónak.
Új szerelem indul, nekem ez így jó,
érzelmes vak vagyok, nem hat okos szó.










VÁGYAK


Vágyam a végtelen szerelem és a szabadság,
elérni nem tudom, gondolatban mégis hat rám.
Csókokat lehelni mámoros ajkadra néha,
elmenni messzire, kettesben maradni még ma.

Álmaim tengerén hajózni, a szelek szárnyán,
dobogó szívedre hajolni, hullámok hátán.


Kettesben állni a parton, és nézni az égre,
örülni mindennek, s csak veled lenni végre.

Ennyi a vágyam, és nem kérek mást soha többé,
szabadság, szerelem: végtelen legyen örökké.










VERS EGY BARÁTHOZ


Amikor az élet meggyötör,
gond és bánat sokszor összetör,
szomorúság ül az arcodon,
fojtogat a sírás már nagyon...
Ne feledd, én itt vagyok neked,
együtt sírok, s nevetek veled!

Amikor már nem bírod tovább,
olyankor kell egy igaz barát.
Mondd el, ami fáj és megsebez,
dobd le magadról a terheket.
Ne feledd, én itt vagyok neked,
együtt sírok, s nevetek veled!

Amikor a kedved oly vidám,
örömöddel mindig hatsz reám.
Lelked boldog béke járja át,
legyen nyugodt minden éjszakád.
Ne feledd, én itt vagyok neked,
együtt sírok, s nevetek veled!

Itt leszek, mint csendes lelki társ,
szeretném azt adni, amit vársz.
Akkor leszek boldog majd nagyon,
mikor mosolyt látok arcodon.
Ne feledd, én itt vagyok neked,
együtt sírok, s nevetek veled!







VÉGSŐ BÚCSÚ


Fájó szívvel gondolok reád,
nem ismertem jobb édesanyát.
Jóra, szépre megtanítottál,
ha elbuktam, felállítottál.

Becsülettel élted életed,
és ez is lett a te végzeted,
családodnak adtad mindened,
feláldozva beteg szívedet.

Állok a ravatal közepén,
Jó Istenhez imádkozom én,
hallgassa meg az én szavamat,
adja vissza édesanyámat.

Elmondok, ha kell, ezer imát,
gyógyítsa meg bús szívem baját.
Gyötrő kínom tombol idebent,
anyukám, te hallod odafent.

Mondd meg, mért nem maradtál velem?
Nem vagy itt, hogy letöröld szemem.
Kérlek, nyújtsd ki felém kezedet,
ne rejtsd el előlem lelkedet!

Elhagyott minket egy jó ember,
aki telve volt szeretettel.
Példát mutatott a világnak,
főoszlopa volt a családnak.

Odahajlok koporsód fölé,
könnytől úszik már a szemfödél.
Utoljára sírom el neked:
mennyire hiányzik életed.

Panaszkodni nem fogok soha,
pedig sorsom elég mostoha.
Annyit mondok halkan teneked,
boldog volt az élet teveled.

Fájó szívvel búcsút intek én,
hálával tartozom mindenért.
Elköszön az egész családod,
zokognak érted a barátok.

Néha, néha tekints le reám,
hadd érezzelek, édesanyám.
És ha rosszra fordul életem,
szeretném ha itt lennél velem.

Hogy mi lesz ezután, nem tudom,
szívem mélyén őrizni fogom.
Jóságát sohasem feledjük,
örökkön örökké szeretjük.







VÍGASZTALÓ


Csendes vagy kedves, nyújtsd felém kezed,
mondd el mi bánt, hátha segíthetek.
Könnyes szemed, szívem elszorítja,
boldog napunkat felhő borítja.

Mindent mi fáj, kérlek önts ki nekem,
légy őszinte, úgy ahogy én teszem.
Bármi is az, minden megoldható,
test és a lélek is gyógyítható.

Ölelj át kedves és sírd ki magad,
könnyeid előttem sose tagadd.
Jól tudom én is mi a fájdalom,
de rád nézve elmúlik a bánatom.

Látom már két szemed újra nevet,
így édes, ez az kit szívem szeret.
Jöjj ölelj gyorsan és szeress nagyon,
légy velem boldog, csak ezt akarom.












 
 
0 komment , kategória:  Poller Ildikó  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
2019.06 2019. Július 2019.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 15 db bejegyzés
e év: 158 db bejegyzés
Összes: 3801 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 853
  • e Hét: 2512
  • e Hónap: 19381
  • e Év: 241095
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.