|
2016-02-06 11:00:31, szombat
|
| |
| |
PILINSZKY JÁNOS
Pilinszky János (Budapest, 1921. november 27. - Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, úgynevezett ,,újholdas" nemzedékének tagja. 1947-ben Pilinszky hallgatásra ítéltetett, 1951-től 1956 júliusáig nem publikálhatott.
Pilinszky János mélyen átélte az emberi létezés drámáját, és minthogy meg volt győződve az isteni irgalom jótékony működéséről, meghökkentő vélekedése ennek a meggyőződésnek a logikus következménye volt.
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.
Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke.
Pilinszky János: Imádságért
ANYÁM
Az életed kihült üveg,
csiszolt és készre alkotott,
hogy rajta át
a szép halált
szabad szemeddel láthatod,
amint a lelked ablakát
elállja minden földi fény elől,
mely megbonthatná
bensőd alkonyát.
Magadba vagy, s csupán a fák,
az áldott, ázott, őszi fák,
csupán a fák a híveid.
A híveid, s te szólsz nekik,
beszélsz nekik, s a lelkeik,
a földben álló lelkeik
megremegnek: - rossz ez itt!
A fák s a tó, az esti tó, -
A csenden át halálhajó
dudája sír a víz alól,
a holt öböl felé, hol állsz.
S a gázos, lepke-könnyű lég:
az ég, - e jelre meghasad.
Fejed fölé bohó csapat
fehér galamb ereszkedik.
Te máshol élsz!
Csodára kész tenálad minden pillanat!
APOKRIF
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
1956
Pilinszky János: Apokrif
Link
AZT HISZEM
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém, 
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...
/Szabó Magda/
ÁLDOTT SZÉDÜLET
A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
szorong a száj, remegve egyre szédül,
mint szélhimbálta, imbolygó virágban
a léha szív, és mintha súlyos áram
érintené, alél a test, s a szem már
a drága szempár csak mereng a csöndben,
mint ismeretlen tengerfenéknek alján
két gyöngyszem.
Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek.
S már nem lehetne könnyed metszeten
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs.
A drága, drága révülés, amelyben
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló.
Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi - ugy-e - nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!
1940
ÁTVÁLTOZÁS
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
CSAK ÁLLOK AZ ÉJBEN
Csak állok az éjben
A végtelen éjben
Nem tudom hol az eleje
hol van a vége
csak állok az éjben.
Mellettem suhannak
Nevető legények
Kacagnak mulatnak
A csillagos égnek
És felnézek én is
Meríts vágy meríts
Lelkem a távoli fényből.
És ömleni kezd rám
A ragyogó csillám
Fény önti el a testem
az orcám
Vágyom a fényt
de nem melegít.
Csak ömlik, csak ömlik
S hidegen elsiklik
Csak állok az éjben
A vaksetét éjben
Fáradtan leverten
Nézek az éjbe, a semmiségbe.
Hol van a vége
Csak nézek az éjbe
Vágytól már nem égek
Mellettem suhannak
Elkorcsosult vének
S én álmok szegénye
megyek az éjbe
hol van a vége, a vége.
EGY SZENVEDÉLY MARGÓJÁRA
A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.
Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
(1949)
EGY SZÉP NAPON
Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.
Mindíg,
mindíg is hazavágytam.
GYÁSZ
Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!
Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.
HARBACH 1944
Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.
Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.
Viszik az utat és a tájat,
a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájakból a terheket.
Csak szomszédjuk esendő testét,
mely szinte beléjük tapad,
amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak.
A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.
Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.
De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.
Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.
[kephttp://s3.images.www.tvn.hu/2017/11/27/18/13/www.tvn.hu_7c22dfdbc8deede0e49e1 >274aaaac70b.jpg"
HITÜNK TITKAIRÓL
Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy ,,meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk". Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és ,,jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket.
Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi ,,meglepetés", lehetséges
végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk
és szakadatlanul hazatalálnunk. 
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
Idézet:
"Az igazi szeretet próbája egyedül az, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt."
Pilinszky János
IMÁDSÁGÉRT
Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon
és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.
Hogy az éjszaka csöndjében
asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz,
ami mellől senki se hiányozhat.
Ahhoz az asztalhoz, hol a nappal és a csillagokkal együtt
a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a Te békéd világít.
Igen, hogy helyet foglalhassak már most
egy rövid időre annál az eljövendô asztalnál,
amit egy öröklétre megígértél,
s aminek egyedül a Te békéd a lámpása, eledele és terítéke.
Add meg előlegként azt a csendet,
azt az asztalt, ahol minden civódás,
félreértés és megkülönböztetés megszűnik végre,
ahol mindenki helyet kap, a maga helyét,
s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát,
s színét vesztve elpárolog.
Nevezz meg valódi nevünkön,
mivel valamennyien szenvedünk attól,
hogy álnéven élünk, telve álnoksággal,
amit magunk fabrikáltunk;
mivel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak
és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál.
Valódi neve csak keveseknek van itt a földön.
Kivétel alig.
Szentjeid között talán Bach, talán Mozart.
Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve
és Mozartnak Mozart...
Mint vándornak megérkeznie a tengerpartra,
szívem és értelmem elhallgat
már a távoli közelségedtől is,
meghallva a végtelen intelligencia hullámverését...
Add, hogy imámban ne kérjek semmit,
de annál inkább hallhassalak és hallgassalak téged.
Fáradt vagyok, Istenem,
kifárasztottak ,,kéréseim'',
és megtéptek a világ ,,kérései''.
Apostolod mondta, hogy a szeretet
irgalmas, türelmes, nem kér
és nem panaszkodik.
Add, hogy sose kívánjak ,,színen lenni''.
A világnak amúgy is kötelező olvasmánya
a ,,zűrzavar kézikönyve''.
Ha lehet, ragaszd össze lapjait, megértek a csirizre.
INTROITUSZ
Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?
Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?
És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?
A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.
ITT ÉS MOST
A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.
KÖNYÖRGÉS
Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.
Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.
Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.
Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.
KÖSZÖNÖM
Köszönöm az életnek, hogy Téged megadott
Köszönöm a sorsnak, hogy hozzám elhozott,
áldom az utat, amelyre most léptünk
vigyázz rá, hogy róla soha le ne térjünk.
Tégy örökké boldoggá engemet,
Néked adom tiszta lelkemet,
Légy hozzám kedves és türelmes,
Mert együtt élni csak így érdemes.
tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé, nem is lenne.
MIELŐTT
A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra, mezítelenségünk
fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy tüskét, visszaveszi
a keresztet, s az angyalok, a mennyek
állatai, fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt
tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja
a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.
MI ÉS A VIRÁGOK
Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedül a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.
Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszegezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.
MIFÉLE FÖLDALATTI HARC
Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?
Pilinszky-Kucsera-Pálfi-Pámer - MIFÉLE FÖLDALATTI HARC (kArc irodalmi kávéház) élő
Link
MIRE MEGJÖSSZ
Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.
A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.
Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.
A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedül tiéd,
kezdettől fogva neked készült
e nagyszerű egyszerűség.
Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.
Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.
Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.
1948
NE FÉLJ
Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.
Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?
A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.
Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,
a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?
Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.
A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!
Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.
Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.
Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.
Pilinszky János - Ne félj
Link
NEHÉZ FIATALNAK LENNI
Múltkor, ahogy az utcán mentem, magam sem tudom, miért, váratlanul a következő mondatot intéztem magamhoz: ,,Nem könnyű felnőttnek lenni, de egy jó biztos van benne: nem kell iskolába járni." Lehet, hogy gyermekes voltam, de őszinte.
Mert túl a tréfán: nehéz, nagyon nehéz fiatalnak lenni, talán a legnehezebb dolog a világon. Én ezt már gyermekkoromban is tudtam, s egész határozott képem volt arról, hogy a fiatalság, sőt a férfikor után az öregség világos ablak, derűs menedék a zavaros sötétben. Gyermekkorukban, gondolom, ezt a legtöbben tudják, csak később elfelejtik. A gyerekek szinte kivétel nélkül vonzódnak az öregekhez, az ő csendjükben, nyugalmukban érzik igazán biztonságban magukat. Később viszont bizonyos mellőzést, közönyt, sőt az öregektől való idegenkedést láthatunk a fiatalokban. Megérkeztek az élet legnehezebb szakaszába.
Németh László egyik beszélgetésünk során (vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor még én is nagyon fiatal voltam) azt mondotta egy szép hasonlattal, hogy fiatalnak lenni annyi, mint sötét, föld alatti folyosón szaladni. Határtalan ambíció bennünk - s csomó kötés, akadály a világban. Innét, hogy a fiatalok oly könnyen szereznek sebeket. Hogy nem tudnak kilátni a világból.
A gyermekeket még nem lepi el a dolgok sűrűje, az öregeket már nem. Ami a kettő között van, az az élet erdeje. Szép, de fájdalmas erdő, s közepében a legkönnyebb eltévednünk. Ez magyarázza a fiatalkori öngyilkosságokat is: hogy egy fiatal az élettől nem látja az életet, s ha megszorul, magát az életet hibáztatja, magát az életet kívánja eldobni magától. Tévelygésével azonosítja az erdőt.
Persze a fiatalság szépséget, rugalmasságot, frissességet, tetterőt jelent elsősorban - de nem ingyen. A vágyak hevessége, a fűtőanyag túlsága belül, a fiatal szívben gyakran fonákjára fordul, s éppen az ellenkezőjét jelenti: fájdalmat és ürességet.
Ha a drámairodalmat nézzük, a legtöbb hős (Hamlettől Raszkolnyikovig) fiatalember. Hamlet nagy monológja, a ,,Lenni, vagy nem lenni", el se képzelhető egy gyermek vagy egy öregember szájában. Fiatalnak lenni egy kissé annyit tesz, mint drámai hőssé válni. Elbúcsúzni a szülőktől, a kisebb testvérektől - és előrejönni a színpad közepére.
A ,,hősnek" e pillanattól kezdve csak két lehetősége van: megfutamodni, - vagy pedig legyőzni a drámát!
Egy biztos: a fiatalok - épp ,,drámai helyzetük és vérmérsékletük" miatt - rengeteg segítséget kaptak és kapnak a művészetekből. Az életben ugyanis az idősebb nemzedék - védekezésből és jóindulatból - hajlamos megmerevedni velük szemben, kihűlt sémákkal példálózni abban a hitben, hogy a szép szobrok megnyugtatják e lázas élőket.
Pedig a generációk közt is ugyanannak a mélyen őszinte kapcsolatnak kellene kialakulnia, mint amilyen a művész és közönsége között, ahogy ugyanabban a láncban egyik hegymászó emeli a másikat. Ahogy a ,,nagy öregek", akik fölülmúlták ,,drámájukat": a generációk egész sorát emelik át a szakadékon a tetőre.
(Új Ember, 1963. február 10.)
NÉGYSOROS
Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrű panaszommal jobb ha hallgatok.
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakítottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szorításod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.
ŐSZI VÁZLAT
A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.
Riadtan elszorul szíved, 
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:
távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.
PANASZ
Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.
Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?
Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörűl a félelem
zátonyai ragyognak.
Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledre,
dideregve csak hevesebb
a szerelmek szerelme!
Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hivásom sose lankad.
Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.
SOHA TÖBBÉ
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
1956
A TENGERPARTRA
A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.
TÉLI ÉG ALATT
Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdölök a falnak.
A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.
Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.
Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.
Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.
TILOS CSILLAGON
Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.
Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rám talál.
S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csitítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.
Légy vakmerő, ítélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem bírom tovább!
Én nem kívántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itt hagyott.
VERÉS
Most elviselhető.
Most másra gondolok.
Most semmi sincs.
Most én vagyok.
Most minden van.
Most tűrhetetlen.
Most pedig, most és egyedül,
itt és most, végképp egyedül
csak te meg én.
NÉGYSOROS
Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják >véremet."
Pilinszky János összegyűjtött versei
Link
Egy szenvedély margójára - Pilinszky János versei, prózában és gitárral
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Pilinszky János |
|
|
|
Címkék: öngyilkosságokat, gyermekkorunkban, állhatatosabbnak, kielégíthetetlen, megkülönböztetés, végeérhetetlenül, plakátmagányban, mezítelenségünk, fölmagasztalása, krumpliföldeket, elragadtatásban, gyermekkorukban, raszkolnyikovig, gyermekkoromban, végeérhetetlen, infravörösében, elcsendesedjen, készülődésében, publikálhatott, merészelhetünk, drámairodalmat, meggyőződésnek, megfojtottalak, kifárasztottak, legjelentősebb, tengerfenéknek, összetartozunk, boldogtalanabb, beszélgetésünk, vérmérsékletük, hullámverését, hazatalálnunk, szakadatlanul, művészetekből, közelségedtől, következménye, huszadik század, emberi létezés, isteni irgalom, logikus következménye, világ kisimuljon, éjszaka csöndjében, csillagokkal együtt, rövid időre, eljövendő asztalnál, öröklétre megígértél, életed kihült, szép halált, lelked ablakát, földben álló, holt öböl, világvégi esett, Pilinszky János, PILINSZKY JÁNOS, József Attila-díjas, Látja Isten, Szabó Magda, ÁLDOTT SZÉDÜLET, CSAK ÁLLOK AZ ÉJBEN, SZENVEDÉLY MARGÓJÁRA, SZÉP NAPON, HITÜNK TITKAIRÓL, Asztalodnál Bachnak, Mozartnak Mozart, MIFÉLE FÖLDALATTI HARC, MIRE MEGJÖSSZ, NEHÉZ FIATALNAK LENNI, Németh László, Hamlettől Raszkolnyikovig, ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ, ŐSZI VÁZLAT, SOHA TÖBBÉ, TÉLI ÉG ALATT, TILOS CSILLAGON,
|
|
Offline
