Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Komjáthy Jenő
  2017-04-20 18:00:10, csütörtök
 
   
 







KOMJÁTHY JENŐ




Komjáthi Komjáthy Jenő (Szécsény, 1858. február 2. - Budapest, 1895. január 26.) magyar költő. A 19. század végén a magyar líra egyik megújítója. Költészetét egyfajta hídként is lehet értelmezni Vajda János és Ady Endre, a romantika és a szimbolizmus között.

Komjáthy Jenő a magyar költészet nagy lázadói közé tartozik. E lázadás mozgatórugói közt leginkább a költő ellentmondásos társadalmi helyzete s különös, szélsőségekre hajlamos személyisége említhető. Fölismeri, hogy a látványos társadalmi föllendülés mögött, a társadalmi közmegegyezés látszata mögött hazug eszmeiség, erkölcsi, értékrendbeli zűrzavar húzódik meg. ,,Minden értékek átértékelője" lesz.

A magyar költészet időről időre megfeledkezett Komjáthyról, aztán időről időre ismét fölfedezte; mindazok a korok, irányzatok érzékenyek felemás értékű költészete iránt, amelyekben valamilyen módon szerep jut a személyiségnek mint értékcélnak; így volt ez a Nyugat fellépésekor, s ez magyarázza a Komjáthy-líra mai újra aktualizálódását is.


Nem győzhet más, csupán a szellem,
Ahol szabad a pályatér,
És önzetlen nemes tusában
Legjobbaké lesz a babér.

Komjáthy Jenő



Komjáthy Jenő összes költeménye

Link



A magányos nógrádi költő


Link



Komjáthy Jenő

Link








ANYÁMHOZ


Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szívedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, óvj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szívedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség
Övedzi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány:
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szívedhez járul boldogan fiad.
Szívem remeg, mert üdvössége teljes,
Szívem zokog, de az öröm miatt.
Ó, mert áldás nő az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök...
Áldott vagy te az asszonyok között!

- Balassagyarmat, 1881 -







ÁRNY


Egy gondolattól nincsen pihenésed,
Zord réme kísér mindenüvé téged,
Nyugodni sír ölén se hagy:
Akármi lennél, bármi voltál,
Elméd erős, a szíved oltár:
Tennenmagadnak árnya vagy.

Megfogni lényedet - tudom - szeretnéd,
Erőid égi pompáját kifejtnéd,
Elégsz a vágytól, hogy haladj;
Hiába futsz hatvány-erővel,
Belátod sírva majd idővel,
Hogy tenmagadnak árnya vagy.

Érezned kell a roppant űrt magadban,
Betölthetetlen és áthághatatlan,
Hiába forr a szív s az agy;
Nem nyughatol meg semmi célon,
Kacagva kísér, hajt a démon:
Tennenmagadnak árnya vagy!

Teremtés szégyenét itt látva ebben,
Ez, ami rád vadász mindenha lesben,
Légy bármi jó, légy bármi nagy;


Elégsz a vágytól, megragadnád,
Sötét szeméből gúnyt lövell rád:
Csak tenmagadnak árnya vagy!

Atóm vagy s mégis végtelen mivoltú;
Úr vagy, ki szolgál és király, ki koldul,
Az istenálmok roncsa vagy;
Örvény a lelked, színre csilló,
Örök a lényed, élted illó,
Magadnak létlen árnya vagy!

Mit szomjazol mindegyre telhetetlen?
Nyugtot nem lelhet az, mi véghetetlen,
Vágyakbul újra vágy fakad,
Szomjad növekszik egyre jobban,
Nem oltható lángokra lobban:
Magad magadnak árnya vagy!

A gondolat haláli szárnya rebben,
S meghűl a vér a kékellő erekben,
Ifjú szivedhez odafagy;
Szépítenéd és eltagadnád,
Ám démonod ujjal mutat rád:
Árnyék! Magadnak árnya vagy!

[Szenic, 1890. szeptember 8.]







A BOLDOGSÁG MI?


A boldogság mi? Önfelejtés,
Örvény fölött mosolygva lejtés.

A boldogság mi? Nyugalom,
Virágos, enyhe sírhalom.

A boldogság mi? Szép önösség,
Hideg sugárod, büszke fönnség!

A boldogság mi? Hatalom,
Gőg a kényúri homlokon.

A boldogság mi? Röpke mámor
Az élvek légi poharából.

A boldogság mi? Szerelem,
Mely üdvözít, mert végtelen.

A boldogság mi? Összehangzat,
Fájdalmak szülte égi magzat.

A boldogság mi? Győzelem
A kínokon, az életen.







CSAK JÓT NE VÁRJj!


Készülj, fiú, a zord csapásra!
Mély sírod öble meg van ásva,
Szeretteid elhullanak,
Igába hajlik büszke nyak:
Csak jót ne várj!

Készülj kemény, gonosz tusákra,
Börtönre, csúfos szolgaságra!
A hős szivek elvérzenek,
Örökre fáj a honfiseb:
Csak jót ne várj!

Készülj, légy készen a halálra!
El nem marad, jön nemsokára.
Vértóba fúl a szűzi nap,
Az átok a hatalmasabb:
Csak jót ne várj!

Csak jót ne várj! Ifjú szivedre
Ezer veszély áll egyre lesbe,
S ha mámorod legédesebb,
Akkor sajog a régi seb:
Csak jót ne várj!

Kígyó sziszeg minden bokorba,
Mérget kevernek csókba, borba,
S a bárgyu nép, ez ősi rab
A zsarnokoknál zsarnokabb:
Csak jót ne várj!

Ha nincsen is vigasztaló más,
Ne hűtse le heved csalódás!
Hisz tudni mindig többet ér,
Mint vérzeni csalképekér:
Csak jót ne várj!

Csak jót ne várj! Rejtsd el szivedbe
Mélyen, mit ápolsz lelkesedve!
Másoknál légy te szabadabb,
S tudásod ezzel gazdagabb,
Hogy jót ne várj!

[Szenic, 1890. szeptember 21.]







DIADALÉNEK


Legyőztem az átkot,
Kivívtam a pálmát,
Az istenörömnek
Örök tüze jár át.

Legyőztem az ádáz,
Az irigy erőket,
Ur vagyok a sorson,
Nem rettegem őket.

Ur vagyok a lángon,
Ur vagyok a vészen,
Az égi hatalmat
Kiküzdve merészen.

Itt állok az élet
Napfényteli halmán,
Ur vagyok a lelkek
Roppant birodalmán.

És járok az élet
Nagy, légi mezőin,
Szabadok a lelkek
Én hű követőim.

Fölszállok az égig,
Fölszállok a napba,
Megfürdik a lelkem
Bíborsugarakba'.

Ur vagyok az időn,
Ur vagyok a téren,
Lelkemmel a mindent
Már játszva elérem.

Kivívtam az üdvöt,
Legyőztem az ármányt,
Az eszmegyönyörnek
Örök tüze jár át.

Óh jertek utánam
Ti fénykeresőek,
Már látom az égi,
A büszke tetőket!







EGYSZERRE


Egyszerre, egy varázsütésre
Megnyílt a szívem tiszta mélye
és benne megnyilatkozék
Egy szédítőn mélységes ég.

Egyszerre, egy nagy pillanatban
Fölpattant a zár, s új alakban
Támadt föl az ódon világ,
Szemem boldog örvénybe lát.

Egyszerre, egy dicső tudatban
Átfogtam magamat magamban,
Fölértem a szellem szavát
S megpillantám Istent magát.

S egyszerre megdöbbentem én,
Hogy nesz nélkül lépett felém
A meztelen szépség maga,
A lélek ős, örök dala.

S a rémes-édes pillanatban
Magamat végleg megragadtam;
S hol minden érzés összefolyt,
Éreztem én mennyet s pokolt.

S hol egymást metszi két világ,
Két szem egymás mélyébe lát,
Hol minden eszme összeforrt,
Legyőztem én mennyet s pokolt.

Legyőztem magamat magamban
S az örök gyönyörforgatagban
Egyszerre megnyílott az ég,
Szent egység, boldog összeség.







EL AKAROK ÉGNI


El akarok égni,
Magasba lobbanni,
Magamat még élve
Az égbe ragadni.

Át akarok halni
Magasabb életbe,
Lángolni akarok
Az örök tüzekbe'.

El akarok égni
Gyors, emésztő kéjjel
S összeölelkezni
A szép istenséggel.

Arcán ittasodni,
Szép ölébe hullni,
Tündöklő keblére
Akarok borulni.

Mindenné omolni,
Semmiségbe dűlni,
Szét akarok esni
S megint összegyűlni.

Örökké hamvadni
És örökké égni,
Haldoklani folyvást,
S mindörökké élni!







ELÖNTÖM LELKEMET...


Elöntöm lelkemet a végtelenben
Munkálni láthatatlan, mint a Szellem,
Mely a vizek fölött lebeg.
Hogy lakhassam minden parányban,
S élhessek örök tisztaságban,
Magamtól mindent elvetek.

Átadom szívemet az összeségnek,
Minden hiú, önző vágyat kitépek,
Hogy mindent én hevítsek, én.
Hogy minden szívben én lobogjak,
Központi napja csillagoknak,
Hogy minden én lehessek, én.

Szétszórom magamat a végtelenben.
Maradjak ismeretlen, mint a Szellem,
Mely a szivek mélyén lobog!
Névtelenűl, örök homályban,
Mindeneket áthatni vágyom,
S magamtól mindent eldobok.

Átöntöm lényemet a csillagégbe.
Merüljön alakom a semmiségbe,
Csupán másokban éljek én!
Csak minden szívben én dobogjak,
Csak minden szemben én ragyogjak,
És mindent üdvözítsek én!

[1892. április 19.]







EMLÉKSOROK


Rossz a világ? Légy jó tehát magad!
Üres a lét? Adj tartalmat neki!
Az ember szolga mind? Légy te szabad!
Hívd sorsodat bátor versenyre ki!







ENYÉM VAGY!


Enyém vagy! Megragadtalak,
Rejtelmes álom, fényalak,
Bűbájos, édes tünemény!
Az volt a vágyam: bírjalak,
És most enyém vagy, mindörökre az enyém!

Enyém valál kezdettül óta,
Isten volt, ki szívembe rótta
Megzendülő, szép nevedet.
S örökre zeng az égi nóta,
Szívőrjitő és üdvözítő szeretet.

Enyém vagy! Én urad vagyok,
S a hatalomtól sápadok,
Hisz téged bírni vakmerény!
Szívedben az a nap ragyog,
Mitől meglelkesült s magasra gyúlt enyém.

Enyém valál, tudom, te régen,
Bölcsőmbe meg valál igérve,
Megtestesült, csodás zene!
Költők dalában, mély regékben
Mikéntha jóslatképpen üdvöm rengene.

Enyém vagy! Megvalósulál;
Érezlek, látlak, Ideál
A harcok s könnyek tengerén!
Ki bennem sejtelem valál,
Mostan valóság vagy és mégis költemény.

Enyém valál, de most levél te
Éltemnek lelke, lelkem élte;
Hatalmadat most ismerem:
Az édenüdvök visszatérte,
Világok napja, ó, gyönyörű Szerelem!

Enyém vagy, én meg a tied,
Az én szivem a te szived,
Leírni most alig merém,
Hisz ember ilyet nem hihet,
Hogy te enyém vagy, mindörökre az enyém!







ÉLETSOR


Futó gyönyörben, hosszu gyászban
Éltem az emberpusztaságban,
Nem tudva mibe kezdeni.
Világ zugában elfeledve,
Csupán magamnak énekelve, -
De fönnen tudtam érzeni!

Bár megtiport az élet átka;
S kietlenűl, az út sarába,
Hosszú homályban éltem én:
A végzet éles, zord csapásit,
Bár egyre sújt még, egyre kábit,
Rovásra sohasem szedém.

Szivembe nyúlt a szomorúság,
Huzattam is, de csak a búsát,
Vigadtam sírva, bús magyar.
Hadat üzentem óriásnak,
S a törpék síri gödröt ásnak, -
Csak vissza még, ne oly hamar!

Fölöttem elrohant a kába,
Gyémántot, országút porába
Nem látott engem senki sem;
Vad télvizek árjai mostak,
A nyegle hősök rám tapostak,
Csillogva fönt a semmiben.

Teremtő szó után epedtem,
De visszahullt a szárnyi szellem,
Közhelybe fúlt a gondolat.
Ha róla szép mezét letéptem,
Mindjárt a puszta űrbe léptem,
Vázat fedett a foglalat.

Képzeltem eszmét tetterősnek,
Költőt világjavítva hősnek,
Költőnek képzelém a hőst.
És láttam az eszmék királyát
Szegényen, trónuson a gyávát,
Koldulni láttam az erőst.

Embert kerestem. Földi társat,
Kinek a szíve szívbe áthat,
Lelkében él az ideál.
S láttam sok emberarcu szörnyet,
Zsarnok előtt sok szolga görnyed,
Minden tekintetük halál.

Embert kerestem. Fönnen érzőt,
A költő álmait megértőt:
De nyomban éles gúny fogad;
Kacagnak rajtam emberárnyak,
És meggyülöltem mindahányat,
Nem leltem én, csak korcsokat.

Istent kerestem. Szolga-arcok
Sápadtak, hogyha neve hangzott
S betölte minden csarnokot.
De én haragtól megremegve
Kiálték fel a fellegekbe:
Nem tűr a szívem zsarnokot!

Istent kerestem. S mutogatták
Pőrén nekem az istenadták;
Az áhitat undorba fúlt.
Utáltam őket istenükkel,
Sosem nyilik az ő szemük fel, -
S kezem most önszivembe nyúlt.

S egyszerre mindent megtaláltam,
És ragyogó szinekre váltan
Levetlek, hosszu, méla gyász!
Örök gyönyörben, gyors viharban
Kizengem mélyid én a dalban,
Lelkem, te istenlakta ház!







ÉLOA!


Álmatlan, hosszu éjszakákon
Neved susogja lázas ajkam,
Gyötörve édes izgalomtól
S ha tombol vágyak vésze rajtam.

Ha rettegek, sírok, sóhajtok,
Ha szívem dobban: mind csak érted;
S szivem viharló lüktetését
Te látod, érzed és megérted.

Ha lelkem mély gyönyörbe szédül,
S magamat istenűlni érzem:
Ha szaggató, forró, kegyetlen
Kinoktól roskad porba térdem:

Ha üdvösség, csodák varázsa,
Vagy sorsverés ragad magával:
Neved kiáltom lelkesedve,
Versenyt a lelkek szent karával.

Neved kiáltom esdekelve,
Ujjongva, sírva; alva, ébren;
S neved fog élni túl időkön,
Túl minden véges szenvedélyen.

És gyönyöröktől haldokolva
Ha fejemet a sírba hajtom:
Szerelmes lelkem kilehelve,
Éloa! szép neved sóhajtom.

[1881. május 7.]







ÉLOA, GYŐZTÉL!


Eloa, győztél!
Hulljatok arcra
Ti kába, ti gúnyos erők!
Eloa, győztél!
Meghajlok íme
Önteten, égi szerelmed előtt!

Eloa, szent vagy!
Tiszta a tested
És tiszta lakója a lélek.
Eloa, szent vagy!
Lelkem a lelked'
Issza magába; te vagy az élet!

Eloa, eszményi
Isteni asszony,
Összhangja a szépnek, a jónak.
Eloa, eszményi
Imádalak én,
Eloa, szép vagy, Eloa, jó vagy!

Eloa, vágylak!
Csókjaid' inni
És szívni a szellemi kéjt!
Eloa, vágylak!
Láng gyönyörökkel
Oltani szomjam', inni a fényt!

Eloa, hiszlek!
Hinni te benned
Szemlélni a mennyet, az Istent.
Eloa, hiszlek!
Óh tüneményes,
Téged ölelve öleltem a mindent!

Eleoa, győztél!
Porba ti bűnös,
Ti esztelen, átkos erök!
Eloa, győztél!
E remegő kéz
Megkoszorúzza isteni főd'.

Megszabadítál.
Leráztam a port
Az éteri napba repülve.
Eloa, győztél!
Légy áldva, dicső,
Gyönyörök anyja, Istenek üdve!

uj_egyetem_1911.







ÉLOA, SÍRJ!


Éloa, sírj! Borulj a földre,
Zokogj, szaggasd meg fürteid,
A lebegő, illatlehellő szárnyakat,
Árnykoronáját fényes homlokodnak,
Hullámait a gyönyöróceánnak egykor,
De most a kínok viharostorozta,
Fájdalomtól vonagló tengerének!

Éloa, sírj! Átkozd a sorsot,
Mely összeláncolt énvelem,
Ki sötét árnyakat leheltem
Vakító, napfehér szivedre,
Földúltam magas, szent összhangzatát
Az angyaltiszta, szűz kebelnek,
És mélyeit rémekkel népesítém!

Éloa, sírj! Őrjöngve vádolj!
Szakadjon minden énreám!
Mutasd meg sebeid, miket e kéz ütött,
S a foltokat, miket ez ádáz,
Istentelen tűz égetett szivedbe,
A szenvedélytől feketült világot!
Őrjöngve vádolj és tiporj meg engem!

Éloa, sírj! Sirasd a múltat,
Az éjszakába omlott fényvilágot,
És rémeit a születendő,
A jövendő sötét méhébe fejlő,
Életre zokogó napoknak!
Sirasd a nyomorult jelent meg,
Mely hervadást, halált lehel csak!

Éloa, sírj! Az élet átok!
Éloa, sírj! Pokol a föld nekünk,
S a mennybe lépni tilt a végzet,
A mennybe csak benézni volt szabad!
Hervadni látom a virágokat,
Miket szilaj kezem letépett,
Hervadni és kétségbeesni téged!

[Szenic, 1891. december 8.]







ÉS MEGTALÁLTAM ŐT...


És megtaláltam őt,
A tiszta, fenkölt szeretőt,
Kinek lehelletére
Lángokra gyúlt az ifju vére,
És óriási szenvedélye
Nem ismer most határt.
Volt démonok királya,
De most röpíti büszke gálya
A gyönyör-óceánon át.

És megtaláltam őt,
Bűbáj-erővel illetőt,
Ki, hogyha szólt, szavára
Fölépült, mint mesék csodája,
A gondolatok égi vára,
A fényes Ideál.
Szilaj vágyak betegje,
Az üdvök titkos rengetegje
Előtted ím nyitva áll!

És megtaláltam őt,
A dús, királyi, büszke nőt,
Kinek tekintetére
Kinyílt az ifju szíve mélye,
Rózsákra hullt rajongva vére,
Föltámadt egy világ.
Az éj sötét lovagja
Ragyogva vágtat és kacagja
A szenvedést, a gúny nyilát.

És megtaláltam őt,
Az üdvözítve szenvedőt,
Ki dús szivét megosztja,
S követ a gyászos viharokba,
Hol megtaposva és kifosztva
Mélységbe hullt a fény.
Az ifju vad haragja,
Bár túlerő tovább ragadja,
Megenyhül tiszta kebelén.

Légy áldva, szerető,
Szenvedve boldog, drága nő!
A költő koszorúja,
Remegve tűzi fődre ujja,
Csak téged illet, rád borulva
Megszégyenül dalom.
A szellemek királya
Öledben reszket és kiáltja:
Te vagy az üdv, a hatalom!







FELEDNI


Ah, meglepett egy méla érzés:
Ne fájna többé semmi sértés,
Seb, mit a sors vagy ember rajtam ejt!
Csalódott szívek menedéke
Álomvizedből inni, Léthe!
Ó, boldog az, ki mindent elfelejt!
S egy vágy lopódzik a szivembe:
Jó volna már a sírba lenni!
Ó, balzsamüdv sebhedt szivekre:
Feledni, mindent elfeledni!

Itt hagyni Szodomát s Gomorrhát,
Feledni föld baját, nyomorját
S mit még a vak Jövő méhébe rejt;
Jó volna már oszolni széjjel,
Atomjaimra törni kéjjel;
Fölszabadulna milliónyi sejt!
Fogadj be, ó, öröknyugalmu ágy,
Nem vágyom többé hatni, tenni;
A méla vágy magamra nem hágy:
Feledni, mindent elfeledni.

Feledni és feledve lenni vágyom!
Hogy ne maradna hír, csalóka lábnyom,
Üres, hamis zaj, mi kétségbe ejt.
Elmúlni vágyom mindenestül,
Kitépni létem gyökerestül,
Elfúni, mint egy olvatag pehelyt.
Ó, lelkem részi, szakadozzatok!
Nem vágyom többé soha lenni.
Ne tudjam azt, hogy voltam és vagyok!
Feledni, mindent feledni!

[Szenic, 1890. szeptember 6.]







HA ELTASZÍTASZ...


Ha eltaszítasz: összetört szivemmel
Bejárom sírva a világot;
Szilaj fájdalmaimtól ostorozva
Örvények éjjelébe hágok.
Ahova lépek, ott a fű kiszárad,
Virág lehervad egy lehemre,
A lomb haraszt lesz, élet ere posvány,
Aszú a rétek üde selyme.

Ha eltaszítasz: halhatatlan bánat
Fog űzni a sötét vizekre.
Megyek. Utamnak célja végtelenség, -
Élet s halál között lebegve.
Szirtek között, rémséges éjszakákon
Rohan velem a szörnyü gálya;
Nyomomba démonok kacagva törnek,
Magam a démonok királya.

Ha eltaszítasz: egy világot ölsz meg,
Örökre, visszahozhatatlan.
Nem test, a lélek az, amit temetnek,
Az éden is így lett lakatlan
Gyilkot merítesz egy világ szivébe,
Hiába sírsz, hajad hiába téped!
Elvérzik a természet mély sebébe,
Reszkess! Iszonyu lesz a bűnhödésed!

Ha eltaszítasz: összetört szivemmel,
Halott szivemmel mégis fölkereslek;
Kioltád életem, de temetetlen
A szörnyü érzés: halva is szeretlek!
Elérlek! Árnykezemmel égbe érek;
Utánad nyúlok daccal és merészen,
És lángoló, véres szívemre vonlak,
Enyém leszel mégis, enyém egészen!







HALDOKLÓ NYÁR


Hervadni látlak, ragyogó Nyár,
Sápadni fényes szirmaid!
Késett virágid kelyhe immár
Csak lobbal haldokolni nyit.

Hűlő szivedről minden élet
Halk sóhajokban röppen el,
És mindenik virági lélek
Eloszlik, elszáll nesztelen.

A szellőszárnyu, hűvös illat
Virágok szálló lelke az,
Könnyekre indít, szívemig hat
A szellemhangu, tört panasz.

A Nyár dicső hatalma megdől,
Elomlik búsan, reszketeg,
Vérezni millió sebekből
Látom a nagy Természetet.

Eldobta már az unt fuvollát
A mindenőrző ifju Pán,
Már pihen ő, epedve holtát
A bűvös erdő lágy mohán.

Megtört szeméből könny patakzik,
Kék ajkin bánatos mosoly,
A zord Halállal vívja harcit,
És vére csöppenként kifoly.

Hatalmas melle földobog még,
Meggyilkolt üdvök lelke sír,
Szép, ifju arca fölragyog még,
De ez már csak halotti pír.

Téged szenvedni látva, nagy Pán,
Sóhajtja minden: Pán beteg!
Ott fekszik ím virágos ágyán
S oly szomorú, oly csüggeteg.

Oly mély ború, oly méla bánat
Tükrödzik arcán, termetén,
Hogy búja minden szíven áthat,
Sóhajtja minden: Nincs remény!

De a halálos, mély borúban
Van mégis egy fájó vigasz:
Nem hal magán, de pompadúsan
S e gyászos pompa oly igaz.

Kiket teremtő láza nemzett,
Virággal hintik gyermeki,
Átszenvedik, mit szíve szenved
S együtt repülnek lelkeik.

Most egyet érzőn, összeolvadóban,
Szeretve fogják őt körül,
Együtt lobogtak, most együtthalóan
Bús lelkük együvé vegyül.

Ó, bárha én is, haldokló Nyár,
Együtt szállhatnék el veled!
Ah, elkivánkozik e sóvár
Lélek, a vágyaktól beteg!

Ó, mit is van keresnem itten,
Ha napszemed már nem ragyog?!
Mehetnék én is! Oda minden,
Ha egyszer a nagy Pán halott!

[Szenic, 1890]







A HOMÁLYBÓL


Ki fény vagyok, homályban éltem,
Világ elől elrejtezém.
Nagy, ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.

Míg más napok ragyogtak egyre
S imádta őket mind a nép;
Addig szivem nem látta egy se,
Nem érzé tiszta, nagy hevét.

Sugaramat nem verte vissza,
Magamban égő láng valék;
Világomat gyönyörrel itta
Csupán a könnyü, tiszta lég.

Csupán a boldog csillagokra
Néztem föl a nagy éjszakán,
Velük keringve és lobogva
Epedtem fensőbb lét után.

De mostan szívem szerteárad,
Gátját szakítva szétömöl,
Keresve földi, égi társat,
Kire borulni szent gyönyör.

Melege, fénye széjjelomlik
Elűzve a sűrű homályt,
És millió sugárra foszlik,
Hogy minden szívet járjon át.

Rohanj a lelkek tengerébe
Lelkem, te büszke nagy folyam!
Szakadj a boldog összeségbe,
Hová minden világ rohan!

Halj át az élet-óceánba
És mindenekbe halva élj!
A szellemek rokon világa
Szavadra rég figyel: beszélj!

Ölelni vágyom a világot
És sírni milliók szivén!
Beoltani e tiszta lángot
Vágyom milljók szivébe én.

Ó, jöjjetek velem repülni,
Velem zokogni, zengeni,
Egy érzelemviharba dűlni,
Egy indulatba rengeni!

Szivembe hordom én e lángot,
Szivembe hordom a napot:
Ó, gyújtsatok rokon világot!
Én látok; ti is lássatok!

- Szenic, 1894. júl. 19. -







IMÁDSÁG


Imádkozom: Vegyétek őt körül
Rajongva, tiszta szellemek!
Adjátok néki boldog örökül,
Mit édes ajka hőn rebeg.

Lepjétek el! Mellette álljon őrt
Virrasztva, aggva mindegyik,
Körötte vonjatok ti légi kört,
Álom s valószín gyermeki!

Fejlő valóság, titkos Vágyerő,
Lebegj te álmai felett,
Keblét magasra emelő,
Te légy, magasztos Üzenet!

Gyönyörbe játszó édes Inger
Reszkessen mind a két szemén,
A sorskerék bárhogy keringjen,
Vezesd őt, dicső Remény!

Tettek tüzén tisztult Önérzet,
Te tarts eléje hű tükört,
Visszképe légyen szép Igézet,
Kit önnön bája elbüvölt.

Te hints lelkére több sugárt,
Tudás-avatta tiszta Hit,
Szemének égi fény nem árt,
Tárd fel, ó, Szellem, titkaid!

S te, ó, gyönyörű Szerelem,
Világot-átható zene,
Mi vagy, leírni nem merem,
Légy boldogsága, Istene!

Imádkozám s körülvevék legott
Rajongva fényes szellemek,
A mindenségnek szíve földobog,
Gyönyörtől árad és remeg.

[Szenic, 1890. október 9.]







ITT VAN AZ ŐSZ!


Itt van az ősz, itt van újra,
Mely reményim porba fújja
Mint a hervadt levelet.
Szél süvít a bús fenyéren,
Sírva dallom, sírva kérdem:
Lesz-e még több kikelet?

Porba hullott koszorúja,
Az enyészet száraz újja
Tépi gyenge szirmait,
Belenyúl a nyár szivébe,
És mi sírunk: vége, vége!
Összerezdül a csalit.

Szél süvít a száraz ágon,
Kacaráz a pusztaságon,
A halál itt most az úr:
Messze hangzik durva lépte,
Összeomlik egy lehére
A természet, a mazúr.

Meg-megérint árnykezével,
Tört reményim űzi széjjel,
Mint a száraz levelet.
A síromat hogy megássa,
Így ez az ő tanitása,
Hogy nem lesz több kikelet!

Belemarkol a szivembe,
Belekacag a szemembe,
És én összeroskadok;
És a földön csúszva, térden,
Sírva dallom, sírva kérdem:
Hát én mit se várhatok?!

S ím fényesség gyúl az égen,
S fönt a csodás messzeségben
Lángbetűkkel ott ragyog
- Égi írás, büszke ómen -
Döbben, érzi e muló nem:
Ki bennem hisz, győzni fog!

Jövendőmet írva látom,
Ott fönn ragyog, - nem, nem álom!
Az angyali üzenet.
Hiszek újra, úgy mint régen,
S áthallik a messzeségen:
Lesz még egyszer kikelet!







JÓSLAT


Vészt jósol a felhők taréja,
A szél szilaj danába kap,
Az élet kínja, mint a héja,
Vijjogva a szívemre csap.

Fekete fellegek robognak,
Nyomukban az egész pokol,
Követi dúló viharoknak,
Az ég a földdel összefoly.

Harmóniátlan, vad zsivajba
Kitör a szél, a kárhozott:
Kislelküen borulnak arcra
A gőgös földi boldogok.

A porba hullnak büszke arcok,
Sikoltva: " Itt a fergeteg!"
A zivatar zenéje harsog:
Csak rajta! Én nem reszketek.

Átok dulongja ősi telkem,
A tűz már vérem égeti,
Vesszőzi ostoréle lelkem:
Csak rajta! Hisz ez kell neki.

Csókolja felleg ajka főmet!
Nem jő szemembe gyáva könny,
A vészharang szívembe tör meg,
El nem borít a vérözön.

Ujjongok én a viharokkal,
S a viharokkal kacagok,
A földre ütnek égi joggal,
Én magam is vihar vagyok.

Tapossatok szívemre bízvást,
Dúljátok föl a dús határt!
Nem törlitek a szellemírást,
Mit szívem legmélyébe zárt.

Nem alszik a fáklya, csak lefordult,
Majd eljön még az én napom,
Kiömlik a szívem, vére kifordul,
Hogy mi vagyok, megmutatom.

A bűvös vessző kirügyezik,
A forgó vész gyöngyöt kavar,
A viharok még jobban edzik,
Aki merészet, hőn akar.

Nálam a szó, a titokoldó,
Kimondom én, nem reszketek,
Elmém, e végtelen bolygó
Nem léha árnyat kergetett.

Nevem a csillagokba írom
S emberszívekbe égetem,
És túl időkön, túl a síron
Terjed hatalmas életem.

Szivükbe égetem a dalnak
Fényes , örök betüivel;
Mellem kitárom a viharnak:
Jöjjön, aminek jönnie kell!










KETTEN VAGYUNK


Ketten vagyunk a kis szalonban,
Szemembe néz, kezét fogom,
Szíven remegve, félve dobban
S tünődöm édes álmokon.

Olyan megejtő csend borul ránk,
Oly bűvös, méla hangulat,
Mintha szeretni most tanulnánk,
Titokzatos varázs alatt.

S valami rejtett, véghetetlen
Mély bánat vesz rajtunk erőt:
Zokogni kezdünk mind a ketten
A nyíló mennyország előtt.







KÉRDÉS


Mondjátok óh, hogy van-e dúsabb
És van-e mégis nyomorultabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?

Vágyak s remények légióin
Korlátlan úr s alattvalói
Az álmok ragyogó hada,
A gondolatok milliárdja,
Az eszmék fényes csapata.

De kincseit mind széjjelosztja,
S ő már mezítelen, kifosztva,
Álmok fölött korlátlan úr;
Örök magányban, mély borúban
Jár nesztelen, látatlanul.

Nem ismeri e nép királyát,
Ki rejtve fut be büszke pályát,
Hatalmas ismeretlen ő;
Nem ismeri még önmagát sem
A láthatatlan szervező.

Ki vagy te, óh nyomoru fennség,
Börtönbe sínlő végtelenség,
Te pont, melynek határa nincs,
S minek mélyéből egy világ biralma
Ragyogva kél, ha egyet intsz?

Ki vagy te, óh királyi koldus,
Ki enyhülést hiába koldulsz
Örökvaló szerelmedért?!
Mi haszna dús, mi haszna minden,
Ha senki, senki meg nem ért?!

Hiába nézek önmagamba,
A lelki szem a lelki napba
Sokáig nézve megvakul.
Lélek se képes elviselni
A szörnyű fényt bántatlanul.

Mondjátok óh, hogy van-e dúsabb
És van-e mégis nyomorultabb
E koldus-gazdag földtekén,
Miként az álmok fejedelme,
A vágyak óriása, én?







KÖNNYEK VIGASZA


Mért vagy oly szomorú, mikor
itt mindenki nevet ?
Valld csak be: sírtál, biztosan;
mutatja a szemed.

S ha sírtam is, elbújva - az
nekem volt fájdalom;
s oly édesen szakad a könny:
könnyít a kínomon.

Barátok vidám köre hív,
ne vesd meg a szívét,
s ha vesztettél, közöld velünk,
mi az a veszteség.

Ti mulattok, s nem sejtitek,
engem, szegényt, mi bánt.
Nem veszteséget siratok,
csak egy, csak egy - hiányt.

Akkor meg rázd föl magadat !
Fiatal vagy. A te
korodnak van még mersze és
küzdeni ereje.







KÖRFOLYÁS


Szerelmes lányka sóhajából
A rózsatőn virág fakad
És a virág lehelletéből
Szerelmes, édes gondolat.

A hangtalan vágy megfogamzik;
A durva kőben akarat;
A földet forró vágy hevíti,
Kaszás a réten vért arat.

A lég is vemhes lesz a bútól,
Mitől a homlok gyöngyözik.
A szem s az ég ha sírni szüntek,
A felhő - gond elköltözik.

Az nyög, sikolt, sír a viharban,
Ami szívünkben háborog;
Az tépi, dúlja zöld vetésink',
Mi orkezekben a gyilok.

E csillagboly parányürében
A csepp is lélekszámba megy.
A bölcseségnek csarnokában
Áll lángbetükkel: >Minden egy.<







MAGÁNY


I.

Álltál-e már egészen egymagadban,
Szeretlenűl, Isten nékűl a pusztán,
A rémes csöndet büszke fájdalomban
Viselve balsorsod ádáz, véres útján?

Minden reménynek eltűnt-e varázsa,
Mint a vadásznak útvesztőbe érve
Elhal a tévedt ebek csaholása,
Mint télfutó madárnak honja képe?

Ha voltál ily magánynak szenvedője,
Azt is tudod, mi kényszeríti azt
Rajongva omlani egy puszta kőre,
Rémülten felszökellni lázban égve,
Kit önmagánya üldöz és riaszt,
S kitárni vágyó karjait a szélbe.

II.

A szél sivár és idegen szívednek,
A kő halott, kemény, hideg, mogorva,
Vigasztalást hiába vársz lobogva,
Rózsák közt szíved elhagyatva szenved.

Sápadnak menten, meg nem látva téged,
Mivel törődnek, önnön haldoklások.
Haladj tovább: s mindent enyészni látsz ott
Hosszú homály-utcáiban a létnek.

Kinézni látod olykor lakaikból,
Becsapják menten ők az ablakot,
Lak összedől; s te sápadsz borzalomtól.

Szeretlenűl, Isten nékűl! örök ború, -
A szél sivár; és mit keressz te ott? -
Egész világ kétségb'esésig szomorú.

- Lenau -







MEGŐSZÜLT A VILÁG


I.

Megőszült a világ, meghalt a Nyár!
Itt hever minden romban, összezúzva.
Ó, zord Ború, Természet mély borúja,
Halált sikongó, rémes éjmadár!

A Nap hideg, halotti gyertyafény,
A szürke égbolt a világkoporsó;
Arass halál! Az élet szörnyen olcsó!
Kacagj Enyészet! nincs többé remény!

Nézd, hogy' ásít az életéhes Űr!
Elnyelni áhitoz mindent a Semmi,
Mindenki érzi: jobb nem is születni,
Ha úgyis minden semmiségbe dűl!

Megőszült a világ, kihalt a táj,
Minden rongyokra hullt vagy semmivé lett,
S ki mégis él, annak úgy fáj az élet,
Lehelni borzalom, mozdulni fáj.

Mily fájdalom! Nincs arra szín, se rím.
Minek a kezdet, hogyha meg van írva;
Örök-egyhangú vége ott a sírba:
Kéjben foganva, haldoklása kín?!

Minek a bölcső, hogyha ott a sír?
Vidám menyegző, hogyha válni kell majd?
Hamar gyönyör nem szűl-e hosszu sóhajt?
S nem egy-e az, ki ujjong és ki sír?

Szűnj, fájdalom, szűnj, kínok kínja már!
Halj meg te is, ha minden összezúzva!
Ó, zord Ború, Természet mély borúja,
Halált sikongó, rémes éjmadár!

II.

Megőszült a világ, meghalt a nagy Pán,
Rögindító dalok nem kelnek ajkán,
Csak Boreasz dalol sikoltva, zagyván.

Ó, nézd, a vészkirály, a szelek atyja
A szép Oreithűját ép most ragadja.
Dicső testére fűzve durva karja.

Nézd, Főbusz hogy rohan! A fénykirálynak
Nyomába hosszu, gyászos, rémes árnyak,
Nem ölt a játszi szellem fürge szárnyat.

Minden lehervadt és minden kiégett,
Mi élni látszik, hamvadás, nem élet,
Árnyéka csak annak, mi semmivé lett.

Ó, gyász! Ó, borzalom! Minden halott már!
És én sohajtok: bárha te se volnál,
Szivem, te meggyalázott istenoltár!

Megőszült a világ s én fölsohajtok:
Adjátok vissza őt, a fényes arcot,
A gyönyörittas, istenszomju harcot!

Ó, adjatok sugarat és virágot,
Adjátok vissza mind a régi álmot,
Világot adjatok, égő világot!

Sötét van. Adjatok kezembe fáklyát,
Hogy lássam eltemetni lelkem álmát,
És rakjatok egy óriási máglyát,

Hadd égjen rajta el, mi megmaradt még,
Hogy ne kisértsen engem gúnyos emlék,
Elégetem a múlt dicső szerelmét!

S ha elnyelének mindent már a lángok,
Támadni lássak ragyogóbb világot,
S fönnen kiáltsam: Látok, újra látok!

[1890. december]







MENJ ÉS NE ÉRINTS...


Menj és ne érints, kérve kérlek,
És meg ne csókold ajkamat!
Lángajkat csókolsz: félve félek,
Hogy lángja a szivedbe kap.

Az Istenért, vigyázz magadra
És arcomat ne símogasd!
A tüzet, mely égig ragadna,
A senyvedőt, ne szítogasd!

Ne nézz szemembe! Látva poklát
Gyülölnéd még a mennyet is,
Nem látnád üdvei ragyogtát,
Csupán rettegnéd mélyeit.

Prédája lennél szellemeknek,
Repülni nem tudnál velem,
Idegeid próbára tenned
Veszélyes volna szertelen.

Menj és ne érints, kérve kérlek,
És meg ne csókold ajkamat!
Lángajkat csókolsz: félve félek,
Hogy lángja a szivedbe csap.







MÉGIS EGY


Nem egy az Isten! s mégis minden egy!
A lelkek mind egymásba ömlenek,
Közöttük nincsen korlát, sem határ,
A tért legyőzik, mint a villám ár;
Kilépnek önmagukból a dicsők -
S mert szellemek legyőzik az időt.
S mit költe szent homálya rejtekén,
Társítja társival az ősegyén!

Az egy a minden és az én az össz,
Hol nincsen gát és semmi sem kötöz;
A szűz magány testvéri társaság,
A belső szem egy mindenségbe lát;
Teremt mindenhatón s korlátlanul;
A lelki nap az összeségre süt,
Fényét, hevét megérzik mindenütt.

Mindenben ő lehel s ő akar,
Mindent lelkesít, ha rá fuval,
Mindenben ö és mindenben él,
Ő a középpont, ő az ok s a cél.
Itt, hol a makrokozmosz egy atom,
S a csöpp a végtelennel vérrokon,
Sokszor egy porszem is világokat
Lenyom s méhében ujakat fogad.

Ah! egy világ itt mindenik atom!
Egy pontban az egészet bírhatom.
Mélység s magasság : a parány s az égi
Egymást nemzé s egymásból születék.
Egy homorú s egy domború világ:
Boldog, ki e csodák szivébe lát!
Kettős a lét mindennek párja van,
Formába tör minden határtalan.

A végtelen nagy s végtelen kicsi
Egymásba foly s egy a mást viszi.
Eget a föld, a földet meg az ég,
Mindenha egymást visszatükrözék.
Ott a víztükör, itt a délibáb,
A csillagboly s az ázalék világ.
És e roppant világok mesgyéjén
Törhetlen áll s mulhatlan az egyén.

Nem egy az Isten! s mégis minden egy;
A lelkek mind egymásba ömlenek.
A minden egy s az összeség egyén,
A végtelen atom s minden én.
Teremtő és teremtmény, ész s alak
Hatalmas, bűvös, szent egységbe omlanak;
Egy magas s egy mélységes világ:
Boldog, ki e csodák szivébe lát!

Komjáthy Jenő kiadatlan hagyatékából.

kultúra 1912.







MÉRTÉK


Ha durva dölyf kerül utamba,
S fölemeli fejét a gőg:
Féreggé szűkül egy szavamra,
Én megalázom földig őt.

Te por, te semmi! - így kiáltok -
A semminél is kevesebb,
Ki nem is élsz, bár élni látszol,
Éhenhalónál éhesebb,
Hiába oszt parancsot s gúnyt szavad,
Üresb vagy, mint üres beszéded,
Nem ment meg senki, semmi téged:
Mert semminek érzed magad!
Ha egyedül vagy, akkor érzed -
S ilyenkor szinte futsz magadtól,
Borzongva undor- s unalomtól,
Ilyenkor szinte gyűlölöd magad -
S bár meg nem vallod, mélyen érzed
Önhitványságod, semmiséged.
Megvetni látszol gáncsoló szavam?
Hiába mind! dölyfödnek vége van.
Találva vagy! Magad előtt pirulsz:
Szégyellned kell, hogy élsz, hogy létezel.
Remegsz, ahogy üres szivedbe nyulsz:
Mert semmi vagy és semmivé leszel!

Ha az erényt szenvedni látom
Görnyedve a kereszt alatt,
A szabad lelket rabigában:
Én fölmagasztom égig azt.

Ember! - eként üdvözlöm őt,
Adhatok-e különb nevet? -
Ki élve élsz, te jó, te hős,
A többieknél lelkesebb,
A többieknél szabadabb:
Emeld föl vérző homlokod,
Érezz ma boldog büszkeséget,
Ragadjon lelked messze téged!
És amit látsz itt lábaidnál,
Bizony mondom, több vagy te annál,
Több, semmint magad is tudod!
Ha egyedül vagy, mélyen érzed,
Ha ekkor önlelkedbe mélyedsz,
Reszketve titkos, mély gyönyörtől,
Ihlettől, égi szerelemtől -

Be kell, hogy valljad, mélyen érzed,
Hogy végtelen, örök a lélek,
Mely igazért, nagyért hevült.
Ó, boldog te, ki lelkesülsz!
Fölemel égig egy szavam;
Nyomornak, búnak vége van,
Örvendezel, midőn szivedbe nyúlsz,
Ó, mert érezned kell önnön becsed!
A mindenség lelkével rokonúlsz;
Mert minden vagy és mindenné lehetsz!







NEM PUSZTA...


Nem puszta múló hangulat,
Mivel az én lelkem mulat.

Nem vértünet, szálló veszély,
De mélyehatlan szenvedély.

Mert örömem az ősi kedv;
Örökké forr, kering e nedv.

Vágyam az az ősrégi szomj
És búm a megkövült iszony.

Haragom a villámos ég:
Bár minden összeomlanék!

Panaszom az örök sirám:
Mért élek, mért fogantatám!

Bánatom a föld bánata,
Hogy rajta élet támada.

És én vagyok a Szfinx maga,
Száz öltő meg nem oldhata.

Ha álmodom: isten vagyok;
Az örök nap bennem ragyog...

De amidőn gondolkozom:
Csak rom vagyok, bús, puszta rom.

[1891. december 29.]







NEVE NAPJÁRA
(Máj. 7.)


Álmatlan, hosszú éjszakákon
Neved' susogja lázas ajkam,
Gyötörve édes izgalomtól,
Ha égő fejemet lehajtom.

Ha sírok, rettegek, sóhajtok.
Ha szívem dobban: mind csak érted.
És lelkem lázas lüktetését
Te látod, érzed és megérted.

Ha lelkem mély gyönyörbe szédül
És magam istenülni érzem ;
Ha forró, szaggató, kegyetlen
Kínoktól roskadozva, vérzem.

Ha üdvösség, varázs-igézet,
Vagy tépő bú ragad magával ;
Vívódva, küzdve, lángban égve :
Nevedre szívem mindig rávall.

S ha egykor fáradt testemet majd
A végső nyugalomra hajtom,
Gizella ! vágyaktól remegve
Akkor is szép neved sóhajtom!







ÓH JAJJ NEKEM!


Még tűz hevít engem, az égi, a régi,
Még most is a nyarat énekelem,
De szívem a zord telek átkait érzi,
Óh jaj nekem!

Nyárnak tüze, bája, az illat, a pompa
Még játszik enyelgve, kacagva velem,
Csak lelkem öröme süllyedt a romokba,
Óh jaj nekem!

Fáj most is a szívem az égi talányra,
De átok uralg az életemen,
A napot imádom, eléget a lángja,
Óh jaj nekem!

Elbűvöl az ég ragyogó szűzi titka
S fölvetni szemem' rá még se merem,
Szívembe hatott be a nap tűzi gyilka,
Óh jaj nekem!

Elbájol a láng, az erő, a dicsőség,
Elperzseli szívemet a szerelem,
De véres iszonyt fed e fényteli bőség,
Óh jaj nekem!

Ah vér van a napban, a büszke tetőkön
Árad patakokban a vér sebesen,
Envérem ömölt ki a légi mezőkön,
Óh jaj nekem!

Lemenőben a nap, ez a vérpiros alkony;
Az üdvöt, a lángot eltemetem,
Szívembe lopódzik az éjszaka halkan...
Óh jaj nekem!







OH MENNYI FÉNY! . . .


Ó, mennyi fény! Ó, milyen élet!
Nem is a földön, mennyben élek.

Nyárdéli álom. Csupa pompa.
Nincs semmi árnyék, semmi csorba
A színpazar, a forró képen.
Megállt a nap. A boldog égen
Nincs semmi folt, nincs semmi felhő.
Lent ébren álmodik az erdő,
Leveli altatót zizegnek,
A valónál is édesebbet,
Nem tudva, hogy azt, amit átél,
Nem adná álomlátomásér.
Oly dús e csönd! Eleven álom
Rezeg a lombokon, füszálon,
És álomnyüzsgés, álomélet
Pezsdíti föl az erdőt, rétet.
Kitörve kéjes lihegésbe
Izzik az élet dús egésze.
A föld piheg. Virányin áttör
Lehellete s az égbe száll föl;
Fölissza nap, kit szomja éget,
Az élves, langyos páraléget.
És aki ezt az álmot látja,
Elmerül édes andalgásba.
Hisz én vagyok ez álomlátó,
Az ébrenalvó, alvajáró!
Az erdő titkait bejárom,
S mellettem jár merengve párom,
A főalak a ragyogó keretben,
Az álmatag, szelíd szemekben
Ringatva ezt az álomképet,
Áhítva hajt előtte térdet
A csókraszomjas álomlátó,
Már itt a földön mennybejáró.

Ó, mennyi szín! Ó, milyen pompa!
Itt élek én e regehonba.

S ha jő az Est, a bíbor Alkony,
Ott csügg az ajk a szomjas ajkon,
A szem az égen, ég a szemben
Verődik vissza mindig teljesebben.
A szív az égben, ég a szívben;
Összhangban élnek: mély való a színben,
És ragyogó szín a dicső valóban.
De már a nagy világtűz elhalóban,
Már fénye reszket, egyre sápad,
Rejtelmes vágyban most a tárgyak
Kinőnek önmagukból, és kinyújtják
Kiki merészen hosszu szellemujját;
A léttel összefoly a nemlét,
Nem érezik már vasfegyelmét
Annak, ki ősjogon uralja őket,
A lázongókat, versengőket;
A ragyogó, de éles törvényt,
Dicső szükséglet, fényes önkényt.
Arany kezedből, nagy Világló,
Kihull a hadvezéri zászló!
Kilépnek önmagukból s messze járnak
Rejtelmes árnyak, fekete szárnyak.
De mi követjük, csak mi látjuk,
Csak mi szeretjük és imádjuk
Az ünneparcút, koszorúsat,
A jót, a haldokolva dúsat,
A lélekosztó ragyogó Bált,
Ki homlokunkon hagyta csókját.

Ó, boldog Est! Ó, édes árnyak!
Ó, csöndes üdv! Ó, méla vágyak!

S ha jő az Éj, ó, mennyi csillag!
De fényükön túl szeme villog,
S világukon már jóval innen
Őt ringatom ölemben itten,
Őt ringatom, a fényes asszonyt,
Ki rám talált, hogy dalt fakasszon
A lebüvölt, a néma ajkon, -
S most ezt a nőt ölembe tartom!
Dalok fakadnak hő szivemből
A boldogságról, szerelemről.
És ennyi fénynek hallatára
Kigyúl az ég sötét határa;
A büszke csillagok remegnek
Hírére ennyi szerelemnek.
Megszűn az Éj is álmodozni;
Pirulva fogy, mert túlfokozni
Szemléli álmit ily valóra.
Fölhangzik ekkor: Virradóra!

Ó, milyen álom! Égi szender!
A fényhomályban mennyi inger!

S ha jő a Reg, ha újra virrad,
A kert, a rét most csupa illat.
Zöldebb a lomb, rózsább a rózsa,
Megszépült minden tegnap óta,
Mikéntha e percben születnék,
Mintha nem volna múlt, se emlék,
Mely önmagát, vesztét siratja,
E perc most önmagának atyja!
Egészen új világba lépünk,
Újjászülettünk, újra élünk,
Elsőszülötti egy dicső anyának,
Nemzeti napszerelmi vágynak.
Nem kert ez itt, ez itt az éden!
Most látom én, csak mostan érzem!
Hívó hang hí, követni édes,
És lejtve mostan, zengve lépdes
Felém a legszebb, legjobb angyal,
Most kel a Nap, ez itt a Hajnal!

Ó, mennyi fény! Ó, milyen élet!
Nem is a földön, mennyben élek.

uj egyetem 1910.







AZ ŐSIGE


Én vagyok a világ,
A nyilvános titok;
Számtalan személyben
Egyetlen egy vagyok.

Az egyetlen törvény
Vagyok én, az élet;
A világos örvény
Én vagyok a lélek.

Mert én vagyok az ész,
A teremtő elme;
Én az üdv, a szellem
Szertelen szerelme.

Én vagyok az álló
S a száguldó jelen;
Egyetlen érzésben
Örvénylő értelem.

Végtelen végekben
A középpont vagyok;
Az időben nyugszom,
A térben rohanok.

Világokat nemző,
Mindeneket látó;
Az örök körökben
Én vagyok az átló.

Ki vagyok örökké
És mindenütt minden:
Én vagyok az Ige,
Én vagyok az Isten.

Komjáthy Jenő - Az ősige

Link








SIRALOM


Lehettem volna boldogabb,
Önző gyönyörben élheték,
Ha tiltó arcod nem fogad,
Könnyekre s vérre szomjas Ég!

Lehettem volna boldogabb,
Páros gyönyör mosolyga rám,
Nem látva gúnyos arcodat,
Élet, te vérbetűs talány!

Lehettem volna boldogabb,
Kéjelgheték mohón, vadúl,
Befutva a zöld halmokat,
Nem nézve, mi alatta dúl.

Lehettem volna boldogabb
Szerelmi üdvök szigetén,
Nem hallva a siralmakat
Jajgatva, hogy' szállnak felém.

De hisz e föld a bú hazája!
Ki merne lenni boldog itt?!
Ó, véres, átkos földi pálya!
A boldogság se boldogít.

A boldogság csupán csalétek
E kába, gúnyos portekén;
Boldognak lenni szinte vétek,
Boldognak lenni vakmerény.

Átok az önző boldogokra,
Kiket ez Isten elvakít,
Kik önfényük körül forogva
Nem látják vérző társaik!

Kik senyvedő testvéreikre
Nem sírnak részvétharmatot,
Kiket a bűn s a bánat ikre
Könnyekre sosem ragadott!

Kik nem öltöznek gyászruhába
A közös gyásznak ünnepén,
Kiknek nem hoz vészt homlokára
E tragikus, mély költemény!

Átok a dőzsölő cudarra,
Ki elfeledte rokonát,
Ki céda lány keblén kacagja
Bús véreit, tiport honát!

Átok az önző gazdagokra,
Kik meg nem értik a szegényt,
És nem dobják el iszonyodva
A véren szerzett nyereményt!

Maradjon álom itt a földön
A boldogság, mit érezék,
A gyászruhát magamra öltöm,
S mint Jézus egykor vérezék,

Vérezzem én is, azt ohajtom,
Szenvedjek én is kínhalált!
A szenvedés kelyhét kihajtom,
A kínok méregitalát.

Az öröm házát összedúltam,
S hamut hintek fejemre én;
Megrendülék és elborultam,
Iszonyra vált a szép remény.

Testvéreim ti, ember, állat,
Füvek, virágok és kövek,
Ti élők és ti létlen árnyak,
Mind, kiket e színbolt övez:

Ti milliók és milliárdok
Az Éj övén s a Dél körén,
Atómok, óriás családok:
Zokogva gyűljetek körém!

Sírj, szikla, s te, puszták homokja,
Zokogj föl, eddig néma rög,
Mindenki lássa be zokogva,
Hogy ez a szenvedés örök!

Zokogva fuss hegyek siója,
Sirámba törj ki rengeteg,
Könny tengerében úszva rója
Le mind a bűnt, hogy született!

Onts könnyet, széldajkálta felhő,
Üvölts a kíntól, fergeteg!
Szaggassa meg haját az erdő,
Zokogjatok kevély hegyek!

Boruljatok szívemre, mind, mind,
Legyen közös nagy bánatunk!
Érezzük át a szertelen kínt,
Sirassuk meg azt, hogy vagyunk.







SZERELEM


Ó, mi gyönyörnek a lángja hevít!
Nosza fölajzom a lant idegit
Zengeni téged, o szent Szerelem,
Úr az időkön, a szellemeken,
Úr a világon, a lángon, a vészen,
Jársz diadalmas erőbe, merészen!

Te vagy az életi cél, te az üdv!
Boldog az óra, ha lángszived üt!
Boldog az ember, kit lángod emel,
Boldog a test is, a tiszta kebel,
Ha bele isteni csöppjei esnek
Mennyei tűznek, örök Szerelemnek!

Te vagy a fény, az erő: Szerelem!
Ujjaidon forog az Egyetem,
Ami betölti a szomju teret,
Te vagy a lélek, o szent Szeretet!
Téged imádanak mindenek itten,
Te vagy a Végtelen Elve, az Isten!

Istenek Istene! Büszke, remek,
Napja a tűznapok ezreinek,
Ős Eleve, kibül árad a lét,
Dics koszorúzza örökre fejét!
Te vagy a lényeg, a többi csak álom,
Jársz sugarakba fürödve, vidámon.

Tied a hatalom és az erő,
Mindeneket emelő s leverő;
Tied a föld buja rengetege,
Tied az ég ragyogó serege,
Tied e kincs soka, tied e bőség,
Tied az élet, a harc, a dicsőség!

Mennyei arcodat, ó, te dicső,
Nézni haláli gyönyörbe vivő!
Szinte leroskad a földi tetem
Üdvöd alatt, gyönyörű Szerelem!
Isteni mámor! Eléget a lángod!
Napszemeidbül a vész tüze árad!

Meghalok; érzem a gyilkos erőt,
Perzseli bennem a vért, a velőt;
Hév ölelésin a vér kiömöl,
Nincs kegyelem, soha semmi könyör;
Iszonyu gyönyöre még megöl engem,
Meghalok édes, ölő Szerelemben!

Árad a lényem a térbe tova,
Messzire, senki se tudja hova.
Megnövök, érzem a büszke tusán,
Fölmagasulva halálom után,
Megsokasul körülöttem az élet,
Ha Szerelemnek a lángja eléget.

Megnemesülve kitágul a kör:
Bennem is isteni véred ömöl,
Tűzviharidnak a lelke lobog,
Tűzgyönyörödnek az ajka vagyok.
Nem szünöm áldani szent neved itten,
S hinni tebenned igaz, örök, Isten!







SZERETNÉK...


Szeretnék sírni lábaidnál,
míg csupa boldogságot innál.

Reád meredni dúlt szememmel,
míg játszanál széttört szivemmel;

rontó igét fövénybe írni,
mikor szived más fogja bírni;

sebeimet büszkén mutatni,
ha örömed, mint tenger, annyi.

Szeretnék lenni megalázva,
míg elmerülnél dőre lázba.

Szeretnélek ragyogva látni,
s a pompa közepette - szánni!







TÖRJ ÖSSZE MINDENT...


Törj össze mindent, ifju szellem,
Hogy ne maradjon kő kövön!
Lerontani e természetlen
Világot óriás öröm.

Bontsd szét izekre, éles elme,
A hazugtestü látszatot;
Minek nincs magva, nincsen lelke,
Tépd össze, legyen átkozott!

Gyülöld a múltat, hősi lélek,
Előre nézz, csüggj a jövőn!
Megkövesült, ki visszanézett,
De Lót haladt bizton, dicsőn.

Rombolj, pusztíts, dúlj össze mindent,
Ami élősdi, korcs, beteg,
Mi nem érez magában Istent,
Mi mástól nyert fényt, életet!

Utálat, undor nézni néked
A gépi lények ezreit.
Ember, hogyan viselje képed,
Akit költészet nem hevít?

Egymáson és egymásból élnek,
Egymást emésztik, szörpölik,
Zsarnok, lakáj, hiéna, véreb ...
Egymást teremtik és ölik.

A sok falánk, lélektelen test
Egymásra hogy rohan mohón,
A sok vandál, vérszemü hentest
Nem nézheted te álmodón!

Itt minden rombolásra lázít
És lázadásra ingerel:
Mintsem tovább hordozza láncit,
A szellem inkább égjen el!

Enyésztő láng nem szebb-e vajjon,
Mint ami aljasan tenyész?
Bukó hős, mint barom az almon?
Különb-e a tűznél a penész?

Ne higgy te lassu haladásba,
Filisztereknek hagyd e tant!
Természet örök újhodása,
Miből minden nemes fogant.

A régi rossznak foltozása
Nem nyerhet örök életet;
Csak az a kornak messiása,
Ki szívben újjászületett.

Lélekben újjá, önmagából,
Megistenült lény, önvilág,
Egy szikra Isten homlokából,
Föltétlen új, remek, csodált.

Előre hát, te Isten-ihlett,
Kit lelki szomj edz és gyötör,
Emelj, ragadj magasba minket,
Téged követni szent gyönyör!

Teremtsd újjá ez ó világot,
Lehelj dicsőbb lelket bele!
Magányod kincseit kitárod:
S benépesül a föld vele.

Ó, gazdagítsd e kolduslétet
És örökítsed a jelent;
Meghódol itt minden tenéked:
Ó, hozd le, hozd a végtelent!

Jövel, jövel, te büszke korszak,
Mely a szellem szavára kél!
Ledönteni e léha, korhadt
Világot óriási kéj!







ÚJJÁSZÜLETÉS


Nem az vagyok, ki tegnap voltam;
Testem-, lelkemnek minden íze más:
Tegnap még búban haldokoltam,
Ma élve élek s kedvem óriás.

Magam mögött már összetörtem
A hidat, mely óhajtott partra vitt,
S ott hagytam némán, megbüvölten
Vak üldözőim bőszült csapatit.

Sínylődtem tegnap még a porban,
S mi más vagyok ma, életem mi más!
Tegnap még gyáva gyermek voltam,
Ma az eget ostromlom mint gigász.

Bár homály födi származásom,
Nem, nem lehet atyám, nemzőm a por!
A gonosz látszat ne alázzon,
Lelkemben egy fensőbb titok honol.

Hogy égben-e avagy pokolban
Van létem gyökere: kutassa más!
Szabad vagyok, bár szolga voltam,
Tegnap még bűnös, már ma messiás.

Szabad vagyok! A port leráztam,
Mely büszke lelkemen lomhán tapadt!
Tisztán, önzetlenül kiváltam,
Nem égtem el az élettűz alatt.

Újjá levék vérből s igéből,
S megtisztulék a szellemtűzben én,
Újjá levék szívem szívéből,
Magamban magamat fölismerém.

Újjászülettem gondolatból,
Szabaddá tőn az isten-érzelem,
Sugár vagyok az eszmenapból,
S az örök nappal egy a lényegem.

Tegnap a földnek terhe voltam,
Ma égbe visz az elragadtatás.
Tegnap még árnyak árnya voltam,
Ma a világ világa: messiás.

Ó, boldog lét, örök szabadság,
Föltámadások végtelen sora!
Lelkem a végtelen vizek ragadják,
Leszállt szívembe Éden fénykora.

Ó, jöjjetek velem repülni,
Bennem újjászületni jöjjetek!
Kik élni vágytok s üdvözülni,
Lelkembe, e templomba lépjetek!

Ó, jöjjetek be templomomba,
Tűzből s lélekből újjászüllek én,
Mert magam is újjászülettem,
Mert én vagyok a szeretet s remény!

Én vagyok a hit, én az eszme,
Én a világot nemző gondolat,
A végtelen lét tiszta telje,
Mérhetlen dús, mert végtelen szabad.

Ó, jöjjetek be templomomba,
Hogy titeket is újjászüljelek,
Megistenülve szent lakomba
Legyetek, mint a boldog Istenek!

[1892. július 9.]







ÚJ JÓZSUE


I.

Kiragadom az időbül,
Ami soha el nem évül.

Megragadom azt a percet,
Ami soha le nem perceg.

Elragadom azt a hangot,
Mi a szívből szívbe hangzott.

Fölragadom azt a lelket,
Kit igazság szomja kerget.

Elragadom, föl az égig,
Kit fensége le nem szédít.

Kiragadom a világból,
Kiben eszme tüze lángol.

Azt a lángot istenkézből
Leragadom, le az égből.


II.

Megállítom azt a percet,
Mi az örök órán perceg.

Beállítom a szívekbe,
Szív legyen a dolgok rendje!

Elállítom, ami múló,
Szárnyaszegett, porbafúló.

Fölállítom azt a szobrot,
Nagy-merészen égbe rontok.

Megállítom azt a percet,
Maradjon az üdv itt veszteg!







VALLOMÁS


Szeretlek égi áhitattal,
Híven örökké igazán:
Oly tiszta,mint a nap szerelmem,
És mély miként az óceán,
Mert legdicsőbb te vagy a födtekén,
Szebb,mint az égnek minden csillaga;
A mennyet én már itt megízlelém
Az én szerelmem az élet maga.

Szeretlek forró indulattal,
Lobogva kéjjel, lángolón.
Oly forró ,mint a tűz,szerelmem,
S miként a tűz,oly romboló.
Te vagy a legkívánatosabb nekem
A pazar összesség csodás ölén;
Nem céltalan,nem álom életem,
Ha te hajolsz áldólag én fölém.

Szeretlek rémes szenvedéllyel,
Vihar kél csókjaim nyomán;
Hervasztó,mint a nap,szerelmem,
S háborgó ,mint az óceán.
Önnön világát nem szeretheti
Jobban az Isten,mint én tégedet;
A láng,mely a világot élteti,
Halált is oszt,mert vég nélkül szeret.

Szeretlek titkos rettegéssel,
Marcangol egy sötét talány;
Hogy hirtelen nem oszlasz-é el,
Te fényes égi látomány?
Hogy üdvömet meg nem sokallja-e
A boldogságra írigy,gúnyos ég?
De hiszen örök lelkünk élete,
Az égbe is utánad szállanék!

Szeretlek mélységes gyönyörrel,
Lelkem csak benned s érted él,
Ember nem vágyhat magasabbra,
Érted szenvedni,sírni,kéj.
Látásod üdvén sápad a merész,
Szivem a kéjtől majdnem meghasad,
Ölelni,bírni téged szinte vész,
Nem bírják el a testi csontfalak.

Szeretlek élő szerelemmel,
Nem múlik el e láng soha,
Hervasztó bár,de hervadatlan,
Örök,mint az Isten maga.
Dicsőbb vagy,mint büszke csillagok,
Nagy sziveden a mennyet élvezém,
Szivünkbe hallhatatlan láng lobog,
Hiszlek,szeretlek,és reméllek én!

Komjáthy Jenő Vallomás

Link













 
 
0 komment , kategória:  Komjáthy Jenő   
Címkék: aktualizálódását, részvétharmatot, legkívánatosabb, eszmegyönyörnek, gyönyöróceánnak, tűzgyönyörödnek, önhitványságod, tennenmagadnak, újjászülettünk, bíborsugarakba, összeolvadóban, személyiségnek, betölthetetlen, ellentmondásos, balassagyarmat, érzelemviharba, megfeledkezett, visszatükrözék, összeölelkezni, viharostorozta, szárnyaszegett, megnyilatkozék, filisztereknek, áthághatatlan, fényhomályban, árnykoronáját, összhangzatát, napszemeidbül, szélsőségekre, fölszabadulna, sziklapadmaly, újjászülettem, tűzviharidnak, közmegegyezés, szellemtűzben, szellőszárnyu, magyar líra, szimbolizmus között, magyar költészet, költő ellentmondásos, látványos társadalmi, társadalmi közmegegyezés, személyiségnek mint, magányos nógrádi, szív zenéje, asszonyok között, öröm miatt, áldás helyén, gondolattól nincsen, szíved oltár, istenálmok roncsa, gondolat haláli, Komjáthy Jenő, KOMJÁTHY JENŐ, Komjáthi Komjáthy Jenő, Vajda János, Szívedbe Isten, BOLDOGSÁG MI, CSAK JÓT NE VÁRJj, AKAROK ÉGNI, ELÖNTÖM LELKEMET, ENYÉM VAGY, MEGTALÁLTAM ŐT, HALDOKLÓ NYÁR, KETTEN VAGYUNK, KÖNNYEK VIGASZA, MEGŐSZÜLT VILÁG, Kacagj Enyészet, Csak Boreasz, MENJ ÉS NE ÉRINTS, MÉGIS EGY, NEVE NAPJÁRA, JAJJ NEKEM, MENNYI FÉNY, Végtelen Elve, Istenek Istene, TÖRJ ÖSSZE MINDENT…, Komjáthy Jenő Vallomás,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
12.15. 08:30 Mindenki Karácsonya - 300 gyereket lát vendégül a Fővárosi Önkormányzat és ...
12.15. 07:50 Gulyás Gergely: a klímaváltozás elleni küzdelem árát fizessék a szennyezők,...
12.15. 07:31 Kötet jelent meg a Muzsikál az erdő rendezvénysorozatról
12.15. 07:30 BÉT - Növekvő forgalomban erősödött a BUX a héten
12.15. 07:05 Preşedintele Parlamentului ungar: László Tőkés şi cetăţenii Timişoarei şi-a...
12.15. 07:04 Időközi választás Dunaújvárosban - 133 külképviseleten lehet majd voksolni
12.15. 07:04 Jónak lenni jó! - Egész napos műsorral zárul ma a közmédia jótékonysági kam...
12.15. 07:04 Női kézilabda-vb - Elnézést kért a felfüggesztett Kim Rasmussen
12.15. 07:04 Súlyosan megsérült egy barlangtúrázó a Ferenc-hegyi-barlangban
12.15. 07:03 TOTÓ-eredmények
Tudjátok ?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
Hogyan lehet megszabadulni a kuponoldalak és a maikupon hírlevéltől ?
Kívánhatok, Boldog Új Évet, minden megmaradt Csatilakónak?
Káros az alkohol ? Ha igen akkor mennyire ?
még több kérdés
Blog Címkék
Keresztes Szent János áldozópa...  Szép téli napokat  Ady Endre : Menekülés az Úrhoz  Arany szív és rózsa  Sárga rózsa  Jó reggelt , szép napot  Virágos szép napot , hetet  Kellemes adventi ünnepeket  Telefonáló kislány  Deres rózsa  Vegyes virág-csokor esküvőre  Békés adventi napokat  Böjt  Luca-napi búzaültetés  Mosolygós szép napot  Facebookon kaptam  Cédulák  Luca-napi kotyolás  Rövid pályás úszás Országos B...  Ady Endre : Menekülés az Úrhoz  Rövid pályás úszás Országos B...  Cédulák  Facebookon kaptam  Advent harmadik gyertyája a ró...  Szent Lúcia története  Kislány gyümölcsökkel  Szuper szép napot - rózsával  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Ahány szereplője van az életed...  Erkel Ferenc: Hunyadi László-L...  Üdvösség  Facebookon kaptam Mírjam barát...  Mai harmónia kártyám  Luca napja  Erste Christmas Ad 2019  Welkomme  Lukátsi Vilma: ....és jó akar...  December 13 - Luca napja (fejl...  Arany gyűrű és lánc  Reménység  Luca-nap – dologtiltó na...  Facebookon kaptam  ADVENT harmadik vasárnap  Szép szombatot  Szép estét  Megtartó született  Advent harmadik gyertyája a ró...  Mosonmagyaróvári Vetítő –...  ÉRDEMES ÉLET "A legszebb nap?...  Kisfiú sapkában  Kellemes adventi ünnepeket  Isten áldása legyen Mindnyájun...  Esküvői csók  Közeleg a karácsony „Ka...  Eljárás indított a nemzetközi ...  Karácsony  Kellemes délutáni kikapcsolódá...  Ajándékok  Szuper szép napot - rózsával  2. adventi hét szombat 12.14  Teher lettem  Facebookon kaptam  Keresztes Szent János: Sötét ...  Jó reggelt , szép napot  Szép téli napokat  Szép napot  Facebookon kaptam  Immánuel  Facebookon kaptam  Virág kompozició  Esküvői csók  Kisfiú sapkában  Karácsonyi képek  Facebookon kaptam  Karácsonyi lámpa  Kellemes délutánt kívánok!  Kislány gyümölcsökkel  Reménység  Böjt  Welkomme  Dsida Jenő Közeleg az emberfia...  Facebookon kaptam Mírjam barát...  Rózsaszín rózsák  Luca-napi kotyolás  Facebookon kaptam  Böjt  Nagyszerű hétvégét  Esti kép  Csipkés ruhája van az arának  Kellemes teázást  Isten igazsága  Élvezze a hétvégét  Péntek 13.?  Karácsony  Csipkés ruhája van az arának  Bódai-Soós Judit
: Csak...  Erkel Ferenc: Hunyadi László-L...  Facebookon kaptam  Harangok 
Bejegyzés Címkék
magyar líra, szimbolizmus között, magyar költészet, költő ellentmondásos, látványos társadalmi, társadalmi közmegegyezés, személyiségnek mint, magányos nógrádi, szív zenéje, asszonyok között, öröm miatt, áldás helyén, gondolattól nincsen, szíved oltár, istenálmok roncsa, gondolat haláli, kékellő erekben, kényúri homlokon, élvek légi, zord csapásra, zsarnokoknál zsarnokabb, irigy erőket, büszke tetőket, szívem tiszta, szédítőn mélységes, nagy pillanatban, ódon világ, dicső tudatban, szellem szavát, meztelen szépség, rémes-édes pillanatban, égbe ragadni, örök tüzekbe, szép istenséggel, vizek fölött, szivek mélyén, ember szolga, hatalomtól sápadok, édenüdvök visszatérte, élet átka, végzet éles, törpék síri, nyegle hősök, szárnyi szellem, puszta űrbe, eszmék királyát, szíve szívbe, költő álmait, szívem zsarnokot, áhitat undorba, lelkek szent, sírba hajtom, szellemi kéjt, éteri napba, gyönyöróceánnak egykor, kínok viharostorozta, szenvedélytől feketült, éjszakába omlott, jövendő sötét, nyomorult jelent, élet átok, föld nekünk, mennybe lépni, mennybe csak, ifju vére, fényes Ideál, üdvök titkos, ifju szíve, gúny nyilát, üdvözítve szenvedőt, gyászos viharokba, költő koszorúja, szellemek királya, méla érzés, sors vagy, vágy lopódzik, sírba lenni, méla vágy, olvatag pehelyt, lomb haraszt, sötét vizekre, szörnyü gálya, démonok királya, világot ölsz, világ szivébe, természet mély, szörnyü érzés, nagy Természetet, mindenőrző ifju, bűvös erdő, zord Halállal, fájó vigasz, vágyaktól beteg, boldog csillagokra, nagy éjszakán, sűrű homályt, lelkek tengerébe, boldog összeségbe, szellemek rokon, érzelemviharba dűlni, indulatba rengeni, , ,
2019.11 2019. December 2020.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 10 db bejegyzés
e év: 255 db bejegyzés
Összes: 3869 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 272
  • e Hét: 272
  • e Hónap: 19504
  • e Év: 408731
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.