|
2017-10-13 14:30:58, péntek
|
| |
| |
. . 
ŐSZI VERSEK 
Ady Endre: PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ
Párisba tegnap beszökött az Ősz
Szent Mihály útján suhant nesztelen
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok.
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és sugott valamit, 
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Ady Endre: AZ ŐSZ DICSÉRETE
"Egyszer csak, észrevétlenül
A fa alá avarszőnyeg kerül.
Megállsz a mélázó napsütésben,
Gyönyörködhetsz az őszi ködben.
Ezer színnel festett képek,
Mind a szívedbe égnek..."
Arany János: NEM KELL DÉR...
Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nekűl is, fagy nekűl is,
Lesohajt az ágrul.
Nem kell bú az aggott főnek,
Mégis egyre őszül:
Bú nekűl is, gond nekűl is
Nyugalomra készül.
Hátha dér-fagy, bú-gond érte,
Ősze is már késő:
Hogy' pereljen sorsa ellen
A szegény lomb és fő!...
Arany János: ŐSZ FELÉ
Oh, mint szeretném újra élni
Az ifjuság arany korát,
Még egyszer újra átremélni
Hosszú reményeim sorát, -
Hévvel haladni a tetőnek,
Borítaná bár köd, homály -
Míg fénybe' most, a lejövőnek
Ragyogva, de mögötte áll!
Arany János: ŐSZ VÉGÉN
Ki, ki a mezőre! nem állhatni ellent:
Gyönyörű idő van, a lég enyhe, tiszta:
A csapodár tavasz megbánta, hogy elment,
Az jött ujra vissza.
Tavaszi sugárral a megifjodott nap
Fénybe öltözteti a világos eget;
Fehér gyolcs ruhában jőnek, udvarolnak
Távol a föllegek.
Hallom indulóját költöző madárnak
A végtelen ürből, mely fölöttem kékül.
Nyár és kikelet van, a tavasznak, nyárnak
Szeszélyei nélkül:
Sem a változó nap, mint a beteg ember,
Nem siratja minden pillanatnyi kedvét;
Sem a rekkenő hév, váratlan dörejjel,
Tűz-kanócot nem vét.
Harmatos mezőben, hol ezüst ér ballag,
Nem sápad halálra a legyilkolt fűrend;
Virul a rét újra, öltözik a parlag.
Minden újul, örvend.
Csak te nem derülnél, fátyolos kedélyem?...
Tavaszod megtértét soha ne reméljem?...
(1852)
Arany János: ŐSSZEL
Híves, borongó őszi nap;
Beült hozzám az únalom:
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán...?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, síma tengerarc,
Élénk verőfényes vidék -
Óh, fájna most nekem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán -
Arany hajó, mely futva szegdel
Bibor habot... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Ott kéken a Zeüsz-lakta domb;
Itt zölden a nyájas sziget;
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, -
Hullám-mosott gazdag virány -
Fehér juhak s tulkok sereggel -
Minő kép ez!... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Arany János: TOLDI ESTÉJE - részlet
Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja, 
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: ,,benneteket várlak!"...
Aranyosi Ervin: NE BÁNTSD AZ ŐSZT!
Itt van az ősz, s a színes tájba
vidámságot csak mi viszünk.
A szél csak sír, akár ha fájna,
mégis örül a mi szívünk.
Mert bár a természet megfáradt,
s hullatja könnyét, levelét,
belőlünk még a jókedv árad,
mert ez a világ csoda szép!
Amíg van kivel kergetőzni,
s élvezni boldog perceket,
amíg a szív képes legyőzni,
mert benne él a szeretet,
addig az ősz csak hazug vándor,
s nem hat ránk bús, konok szava.
s nem érdekel, ha százszor ránk szól,
hogy közeleg a tél hava.
Az élet körforgás a földön,
csak megállók az évszakok,
s ha életem örömben töltöm,
történhet bármi, én vagyok!
Bíz én vagyok maga az élet,
s visszatükrözöm szép Napom,
míg együtt itt lehetek véled,
addig mindig lesz szép napom!
Itt van az ősz, s mi elfogadjuk,
mert minden kornak bája van.
S bár változunk, önmagunk adjuk,
s a lét így már határtalan.
Az élet csak egy társasjáték,
s a táblán mindig lépni kell!
A jutalom, a szép ajándék,
s mi együtt fogjuk kérni el !
Arany-Tóth Katalin: HAJNAL
Hajnali fénylő napsugár
ezüstport hint a tájra,
teríti az ősz asztalát
ködpára bársony fátyla.
Reggeli friss harmatvarázs
tükröt állít az égnek,
csillognak benne tompán
az ébredező fények.
Lassan oszlik a ködfoszlány,
álmot bont a pirkadat,
simítja fáradt sóhaját
az ősz színű pillanat.
Ábrányi Emil: KEDVES, NÉZD!..
Kedves, nézd! A sáppadó lomb
Sorra mind alá-pereg...
Elsárgultak a mezők, mint
A haldokló emberek.
De ne félj a hervadástól,
Mosolyogva nézd velem;
Nézhetjük, mert szívünk mélyén
Nem hervad a szerelem!
Lelkem könnyű és derűlt, bár
Mindent hullni, halni lát;
Temetőben játszó gyermek
Igy ugrál a síron át.
Ősz van most s nekem tavasz nyit
A kipusztult föld felett...
Mosolyodban minden percben
Visszatér a kikelet!...
Áprily Lajos: KÖDÖS ÉVSZAK ELŐTT
Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.
A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.
Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,
s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.
Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.
S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.
Áprily Lajos: OKTÓBERI SÉTA
Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.
Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.
Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.
Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.
A partot füzek testőrsége óvja, 
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.
Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.
De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.
Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.
Gyönyörűséges őszünk / Áprily Lajos sorai - Bach zenéje
Link
Áprily Lajos : RAGYOGÓ HERVADÁS
Ragyogsz, ragyogsz, októbervégi ég,
megtündökölsz, lombhullató vidék.
Völgyem, tombold ki végső örömöd,
mielőtt szürke gyászba rejt a köd.
Áprily Lajos: ŐSZ
Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.
Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.
Áprily Lajos: ŐSZI TÜKÖR
A bükkösnek már rozsdafoltja van,
rozsdállik már a fű a réteken.
Nézem az őszi tükörben magam:
jaj, csupa rozsdafolt az életem.
Áprily Lajos: SZEPTEMBER FÁK
Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.
Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.
Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.
Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.
Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.
S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.
Babits Mihály: BÁLTEREM MOST AZ ŐSZ...
Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.
Ha tánc van, ahol tánc van,
minek az a sok szőnyeg?
Oly puhák, vastagok,
és folyton fölgyürődnek...
Uram, mi a levegőben
táncolunk, szállunk,
s ha fáradtan táncból kiállunk,
a szőnyegre lehullunk. 
Sűrű, kemény zene fáraszt,
milió hegedü hangja;
látatlan cigányok csücsülnek
a felhő karzatán.
Lenge lankadás, minden könnyü!
Csak egy nehéz: a lábam.
Csetlek és botlok,
mint kábult részeg a bálban.
1930. ősz
Babits Mihály: ŐSZI CSENGŐ
A drótcsengő a parkban megszólal
lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány, de sárgul,
hulldogálván fáról a gyenge levél.
A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa a földön:
őszi levél.
S a csengő csengve
mindég mert rázza durva vendég,
hívatlan északi szél,
bejő a zárt kapun át,
s hordozva hosszú gúnyát söpörget,
sárga levél.
Babits Mihály: A VERANDA HŰVÖS MÁR
A veranda hűvös már
vadszöllőlomb vörös már.
Fanyar bor az asztalon
Lelkünkben az unalom.
Megtörött a bor színe
mint a haldoklók szeme.
Iszunk apró kortyokat
hallgatunk rá nagyokat.
Nézzük a vén telkeket
a vetkőző kerteket.
Aki maradt, bús levél,
fázik mind és fáj és fél.
Fázik mind és fél és fáj
valami rossz vándort vár.
Jön a vándor mogorván
köpönyegét vonszolván.
Köpönyege föllege
betakarja az eget.
Lehellete csúnya szél
akit ér az meg nem él.
Jaj levelek, hol bújjunk?
Mit csináljunk, lehullunk.
Babity Mária : SZÖKÖTT NAPSUGÁR
Aznap este minden más volt.
Másképpen jött az alkonyat,
az árnyék is másképp táncolt
a hosszú törzsű fák alatt.
Csoda rezdűlt sejtelmesen,
éreztem: az idő megáll...
Egyszer csak a tenyeremen
megcsillant egy napsugár.
Alkonyatkor bújdosott el
a Naptól, s hozzám repült,
s én csak sírtam, úgy öleltem
két karommal, míg kihűlt
Baranyi Ferenc: MINDNYÁJUNK KÉNYSZERE
Mert nemcsak lombhullás az ősz,
nemcsak szüret, nemcsak merengő
séták a csábos aranyerdő
ösvényein, hol elidőz
az életkedv az elmúlás
alig sejlő gondolatával,
amit a hervadó madárdal,
futó hangulattá aláz -
nem. Súlyosabb az ősz. Halált
nemcsak sejdít, de oszt is bőven,
ha az esztendő elmenőben
a vakvágányra visszavált,
akkor a pörgő levelek
úgy záporoznak ránk, akár a
dühödt lángnyelvek Sodomára -
és menekülnünk se lehet,
mert mindnyájunknak kényszere
visszanézni, mint Lót nejének,
felmérni, ami odaégett.
És együtt pusztulni vele.
Benedek Elek: ŐSZI ÉNEK
Búsan járok-kelek a szürke avaron,
Léptem alatt zörög a sárga falevél.
Kis madár énekét immár nem zavarom
Erdő víg dalnoka, ó, hová lettél?
Hervadva búsul egy-egy kései virág,
Hiába nyílt ki: egy-két napot, ha él.
Nemcsak én vagyok bús, bús az egész világ. 
Ím a szellő is szomorú dalra kél.
De félre, bánat, félre! Leszen tavasz még,
Erdő, mező, tudom, újra kizöldül.
Fejünk felett újra mosolyog majd az ég,
S illat, melegség árad ki a földbül.
Szép lesz az erdő, ó be szép lesz ismét,
Fölcsendül benne a víg madárdal.
S járván az erdőt bolyongva, el sem hinnéd,
Hogy egykor küzdött a szörnyű halállal.
B. Huszta Irén: ŐSZI ALKONY
Harangszó zendül, este van.
Szökőkút adta halk moraj
Kíséri mély magányomat,
S a szeptemberi alkonyat.
Nem várok én már herceget,
Csak annyit, hogy beszélhetek
Gondról - örömről véletek,
Ti varázslatos emberek!
Boldog vagyok, hogy rám tekint
Egy őszi napsugár megint,
Mielőtt végleg eltűnik...
Amott fönn már a hold virít.
Nem mondhatom el - nincs kinek -
Apró, de mély örömömet,
Hogy lelkem zenével tölti meg
Az őszi nap, mely rám nevet.
Böröczki Mihály: ŐSZI TOR
Mint palettát a szétfutott színek,
a földet tarka báj teríti meg,
a félig fonnyadt-száraz hullt levél
az őszi torra pózt vált, színt cserél.
A zöld a sárga tónusába fut,
tapad-zizeg a tarka-barka út,
a nap tétován méláz szerteszét,
és fénybe mártja sugár-ecsetét.
Egy csupasz ág már megadta magát,
óvón lesi teremtőjét, a fát,
ki - bár megadón áll az ősz elé -
egy ághegyet még kedvvel döf belé.
Burns: LEVÉLHULLÁSKOR
Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az év, s komorúl a vidék,
ha tél veszi át a vig ősz örökét.
Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül:
hogy üldöz a sors az időm de röpül!
Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett,
mily röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.
Mily ostoba vagy, mig a csúcs hivogat,
fentről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.
(Ford: Fodor András)
"Az ősz egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik."
Albert Camus
Csanádi Imre: BÚCSÚZVA KÖSZÖNTŐ
Szállj, szállj,
ökörnyál,
jön az ősz,
megy a nyár, -
megy a nyár, a nevetős,
komolykodva jön az ősz,
csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
szőlővel, mosolygóval,
fűre koccanó dióval.
Csanádi Imre: LEVÉLSÖPRŐ
Köd szitál,
hull a dér,
lepörög a
falevél:
földre szökik, szemétnek,
aki éri, ráléphet, -
sziszegő szél
söpri-hajtja,
hullongó hó
betakarja.
Csanádi Imre: ŐSZKÖSZÖNTŐ
Szállj, szállj,
ökörnyál,-
jön az ősz,
megy a nyár.
Megy a nyár, a nevetős,
komolykodva jön az ősz,
csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
szőlővel, mosolygóval,
fűre koccanó dióval.
Csanádi Imre: SZÜRET UTÁN
Pihen a prés.
Mustszag bódít.
Zenél a csönd,
hallgatom.
Szőlőszem és
részeg darázs
hempereg az
udvaron.
Csokonai Vitéz Mihály: NOVEMBER
Eljött már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zöld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg eső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése..."
Csukás István: EGY KIS ŐSZI MÉLABÚ
Csengőt ráz az ősz: befele táskás népek,
szappanszagúak, vizes fésűvel fésült szépek,
a zsebben bújik kavics, bicska, gesztenye,
csúzli, szög, de hiába minden, nyomás befele,
a szívetek csipogó madárfészek, benne szárnyak
csapkodnak, de minden hiába, vége a nyárnak;
sodródom köztetek e fátyolos reggelen,
szívem egy régi-régi iskola felé megyen,
míg vadul ugatnak a felingerelt kutyák,
a régi csaholás zengedez a csaholáson át,
s a régi csapat üget, levegőben a lába,
a levegőben lebegő régi iskolába,
s vonulunk duplán, megsokszoroz az emlék
vagy a könnyes szem, vagy a félelem, hogy nemrég
még arasznyira dobogott szívünk a földtől,
s arasznyira leszünk nemsokára, ha testünk eldől;
csenget az ősz: lefele levelek, vége a nyárnak,
a temetőkapuban illedelmesen elálldogálnak
az öregek, hunyorgó szemmel még megsimogatnak,
majd hátat fordítanak a szeptemberi napnak;
itt a kanyarnál gyorsan én is elfordulok,
ti csak vágtassatok villamoson vagy gyalog,
rám száz gond, ezernyi dolog vár még,
ne feketüljek köztetek, mint csúnya árnyék,
délig kitart vagy tán délutánig is, amit kaptam:
átvonult szívemen valami, ami halhatatlan!
Csukás István: ŐSZI ÉNEK
Forróságok, lobbanások után szelíd
mámorral hozza kincsét
a kifáradt ősz. Hallod érveréseit,
a monoton ritmust? Ne még!
- kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit,
nézed üveges, tört szemét:
hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid.
S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz,
zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!
E kettős képletű sors kísér, míg élek!
Kettős tükörben vibrál
életem, minden moccanásom s cserélnek
forró kézzel a lét s a halál.
És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek
beleszédül néha, mint ki áll
fortyogó mélység fölött, se földön, se égen -
És összegomolyog szívemben múlt s jövő,
s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.
Tisztán élni magamért s az életért!
A hemzsegő s összekoccanó
kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért!
Felelősség, amely a szót
kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!
Az egymásra halmozódó
életekben lenni biztos ész, irányzék!
Így állok a világ kereszttüzében: mérnek!
Nyugtass meg, táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.
Dobos Attila: ŐSZI ESŐ
Dalszöveg
Tegnap szinte még nyár volt,
tűző nap fénye lángolt.
Július volt, éreztem én,
július volt szeptember végén.
Arcomra hull az őszi eső,
csendesen hull, csak permetező.
Néma az út, csillog a fény,
senkise jár, csak egyedül én.
Egyre csak hull, mint halk zokogás,
homlokomon így múlik a láz.
Épp olyan hűs, mint puha kéz,
simogató, s csak téged idéz.
Messzire száll most a gondolatom,
rólad álmodozom, ajkam csókodra vár.
Úgy vár, mint ahogy soha még,
szívem újra tiéd, újra itt van a nyár.
De arcomra hull az őszi eső.
Hol van a múlt, a boldog idő?
Kérdezem én, s nincs felelő,
egyre csak hull az őszi eső.
Még jön egy új, boldog idő,
könnyeimet, mosd le őszi eső!
Őszi eső.
Németh Lehel - Arcomra hull az őszi eső - Őszi eső
Link
ELMÚLT MÁR...
Elmúlt már a forró nyár,
langyos lett a napsugár.
Lombok között szelíd fénysugár,
lassan aranyba öltözik a táj.
Üres lett a fecskefészek,
nem szól már a rigóének.
Hulló levél halkan zenél,
lassan lopakodik már a tél.
Emily Dickinson: MINT BÁNAT, ÉSZREVÉTLENÜL...
Mint bánat, észrevétlenül
Elmúlt a nyár megint.
Oly érzékelhetetlenül,
Hűtlenségnek se tűnt.
Nyugalom áradt szét,
Mint rég jött alkonyon,
Vagy mint ha délután a táj
Magányosan borong.
Korai est köszönt be,
Idegen virradat,
Mint menni vágyó vendég,
Kit bánt, ha nem marad.
S így, bár hajó se vitte,
Nem röpítette szárny,
Nyarunk a szépség bűvkörébe
Átsiklott könnyedén.
(Fordította: Tábor Eszter)
Dsida Jenő: ŐSZ
Mért van, hogy a szívem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.
Siratom halálát
A hulló levélnek, 
Lassú hervadását
A virágos rétnek.
Siratom halálát
Égő forró könnyel...
...Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak mégegyszer jöjj el!
Dsida Jenő - Ősz /Zene: St. Martin - Kell, hogy várj/
Link
Dsida Jenő: ŐSZI DAL
Őszi levélke
Őszi szél hajtja,
Nyitva az ablak,
Berepül rajta;
Sápadt kezemre
Leül pihenni...
Pihenj levélke
Nem zavar senki!
Amíg ringatlak,
Amíg becézlek,
Aludj és álmodj
Tündérmeséket;
Aztán menj tovább
Csendesen, halkan...
Hogy itt tartsalak,
Nincsen hatalmam.
Te előtted már
Lehullt a fátyol
Arról a titkos
Sejtett világról,
Ahonnan senki
Vissza nem tért még,
S viszontlátsz sok-sok
Levéltestvérkét.
Lesznek közöttük
Kikért remegtem,
Kik után vágytam,
Kiket szerettem
S kiket a zord ősz
Elragadt mégis...
Súgd meg nekik, hogy
Megyek már én is...
1923
Dsida Jenő: ŐSZI NAPOK
Tegnap virágos volt a rét, mező,
Felette egy vidáman repkedő,
Színes pillangó, zúgó méh-sereg.
Tegnap minden vidám volt és meleg.
Ma már borult az ég, metsző a szél,
A fáról hull az elsárgult levél;
A sok virágfej búslakodva int,
A dértől vannak elhervadva mind.
Tegnap meleg volt még a nagy határ,
Miként a forró, nyári napsugár;
Ma már a földre szemfedő borul,
S a fák felett az őszi szél dudol.
Dsida Jenő: SÚGÁS AZ ŐSZNEK
Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.
Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető
.
Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopózva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.
Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s oly valamit súgok,
mit te se tudsz talán:
Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, -
- ki ibolyákat álmodik.
Dsida Jenő: SZEPTEMBER
Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.
1934
Falu Tamás: ŐSZ
Fekete varjak
Feketén szállnak,
Szemfödeléül
Őszi határnak.
Kátyús a dűlő,
Tört kerék benne,
Mintha a tűnt nyár
Keresztje lenne.
Kései pipacs
Bíbora lebben,
Piros pillangó
Sem repül szebben.
Száll a rőt köpeny
Ezere, száza...
Piros virágnak
Piros a gyásza.
1910
Fekete István: SZEPTEMBER
Őszi hálót szőnek már a pókok,
vizek tükrén vándor csillagok.
Bokrok árnyában üresek a fészkek,
mint az erdő szélén nyári kis lakok.
Szőlőhegyen a rizling meg a saszla
cukrot szűrnek a napsugárból.
Hasad már a diók szagos héja,
jegenyenyár csúcsán öreg varjú szól.
Levegőben seregélyek járnak,
harkály rikkant, lepke tántorog,
kinyílik a zsúpos présházajtó,
s régi mámort lehel vén garádtorok.
Völgybe ér a délutáni árnyék,
hűvös az est, harmatos a rét.
Köd lebeg a patak fényes selymén,
teljes csillagporral tündöklik az ég.
Aztán elvesznek majd mind az utak...
Nem marad más, csak a csend és álom,
mohos tetőkön ásít a kémény,
halott levél kereng a pókfonálon.
Fésűs Éva: ŐSZI DÚDOLÓ
Mít síratsz te kismadár?
Elrepült a dárga nyár.
Búzaszem nem terem,
Köd szitál a földeken.
Tarka lepke merre jársz?
Véget ért a lenge tánc.
Itt az ősz, csendes ősz,
lopva lép a fürge őz.
Béka mondja: kutykurutty!
Kis porontyom, menj,aludj!
Jó gyerek nem brekeg,
Téli álom lepte meg!
K. M. Fofanov: ŐSZIDŐ, DE SZÉP, DE GYÖNYÖRŰ VAGY!
Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak -
a lelket álom s bánat babonázza,
őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.
Megyek a kertbe - hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.
Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!...
Vagy a folyóhoz megyek - csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek...
Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.
És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet...
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek...
Lator László fordítása
Galambos Bernadett: BÚCSÚZÓ
Őszi szél susog a fáknak:
elviszem a nyarat,
itt marad a bánat!
Szomorkodik minden
megbarnult levélben,
lepottyant dióban,
szelíd gesztenyében.
Játszik még egy kicsit,
röpteti az avart,
felhők mögé szökik,
esőcseppel szalad.
Űzi egyre, hajtja
nyughatatlan vére,
míg a téli, zord szél
nem kergeti messze.
Geisz László: CSODÁLATOS ŐSZ
Csodálatos őszi kora este,
ezer színben pompázik a táj.
Az ég alján a Nap fáradt teste,
fejét lehajtva,
pihenne már.
Őszi szellő suhan át a téren,
meglebbentve fák rőt levelét,
és az egyre halványuló fényben,
dallamát zengi,
erdő és rét.
Lábam alatt lyukas dió roppan,
enyhe szellő ringatja a fát.
Árokszélen vadgesztenye koppan,
levetni készül,
tüskeruhát.
Nap sugarát szűk marokkal mérik,
harang kondul a domb tetején.
Őszi lankán édes szőlő érik,
nem éhezik már,
a seregély.
Őszi égen felgyúlnak a fények,
levelet már nem kerget a szél.
Éjféltájban elhalkul az élet,
és a természet,
pihenni tér.
Geisz László: ŐSZI VERS
Ősz kószál a dombokon,
rozsdabarna lombokon
szellő lebben, ringató.
Búcsúzik a nyárutó.
Fényevesztett subáját,
fák lehullott ruháját
fújja a szél, táncra kél.
Hajnaltájban jő a dér.
Hordóban a hegy leve,
már pihenni kellene.
Meg is tenném, nem lehet.
Meg kell várni a telet.
Fél árbócon lóg a nap,
gólyák szárnyat bontanak.
Eső koppan, hallgatom,
őszre zárom ablakom.
Gősi Vali: KÜLÖNÖS, ŐSZI ESTE
Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így, bús átkozott?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit mégis itt hagyott
örökül, végül, mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól, - akár fiú a hajlott anyától,
egy virradatkor - örökre búcsúzott.
Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak,
valami búcsúzó táncot talán...
Néztem a hajlongó táncseregre,
mikor egy libbenő kis levelecske
pördült fölöttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt;
megállt ott kicsit, pihegve,
majd lassan, pörögve - mint egy lepke,
aki párjának előbb még
hívón a szárnyát billegette -
elszállt, messze.
Fényárban úszott az ég,
s csak szárnyalt egyre,
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána: meg-megrebbent
törékeny levél-teste,
és egy csillag - mint aki föntről leste -
éppen kigyúlt.
Különös volt ez az aranyló,
őszi este.
Gyóni Géza: ŐSZ VAN
Ősz van. A zöld, lombos ligetből
Csak puszta, zörgő gally maradt...
Oh visszasírom sokszor, sokszor
Az eltűnt, elszállt szép nyarat.
Ahogy a hűs akácsorban
Kísértelek, én kedvesem -
Csak a nyarat éreztük akkor
S haladtunk szótlan, csöndesen.
Még nem vallottuk meg szerelmünk,
Még akkor nem is tudta más -
De oh köröttünk tisztán szólott
A legékesebb vallomás.
A kis kerítésen kihajlott
Egy-egy kíváncsi rózsafa
Szerelmet ontott rózsák kelyhe,
Madár csicsergő ajaka.
Csak épp szívemre nem borultál,
Csak épp meg nem csókoltalak -
Oh visszasírom sokszor, sokszor
A csóktalan elszállt nyarat.
Gyóni Géza: ŐSZI HANGULAT
Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, - szerelem?...
Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény -
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
Bús északi fény.
És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban -
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, -
Ki tudja - miért?...
Gyóni Géza aláírása
Gyulai Pál: AZ ŐSZ
Bosszus festők, bús poeták
Szegény őszt elrágalmazták.
Festik bágyadt-, haloványnak,
Gyász szinével a halálnak.
Zengik róla: vége, vége,
Oda ég s föld minden éke,
S romjain mi föl-föltámad,
Csak az emlék, csak a bánat.
Mind hiába rágalmaznak.
Kedves őszem, el nem hagylak;
Régi hived vagyok immár,
Szebb vagy nékem a tavasznál.
A tavasz száz vágyat ébreszt:
Izgalomban a természet,
Ég megújul, föld feléled,
Mindenütt forr, küzd az élet,
Szétszakítja rabbilincsét, 
Pazarolja összes kincsét;
Minden fényes, oly sugárzó,
Föl-fölcsattog víg madárszó,
Rügy kipattan, nyit bimbója,
Rengeti a szellő csókja,
De szellőből vihar támad,
Összetör sok hiú vágyat,
De a fény is gyakran éget,
Hervasztja a reménységet,
S a föld keble, az ég napja,
Mennyit igért, meg nem adja.
Kedves ősz, te nem igérsz, adsz,
Amit hoztál, mindent itt hagysz.
Nincs aszályod, nincsen vészed,
Bölcs közép az osztályrészed;
Sátrad az ég szelid kéke,
Csendes, vidám, mint a béke;
Fényed egy nyájas mosolygás,
Nem zavarja a csalódás,
Mert való lett már a vágyból:
Érett gyümölcs a virágból.
Ott piroslik, kékűl, sárgul,
Harmattul és napsugártul,
S ameddig a szem csak ellát,
Nyújtja gazdag koszorúját.
Mennyi összhang a sok színben,
Hogy' kibékül benned minden.
Köd meglebben, de eloszlik,
Észrevétlen szerte foszlik;
Halkal itt-ott a levél hull,
Önként, nem a fájdalomtul;
A szellő is méla zajjal,
Suttog, mint az altató dal,
S mintha édes nyugalomban,
Szenderegne félálomban,
Meghatná lágy, enyhe érzet:
Álmodozik a természet.
1886
Gyulai Pál: ŐSZI DÉLUTÁN
Oh mi kedves őszi napfény!
Jőj a kertbe, jőj velem
Kies ősszel, délutánként
A sétát úgy kedvelem.
Halld a hulló lomb sohajját,
Bús és mégis oly szelíd,
Nézd a napfény ragyogását,
Bágyadt, mégis melegít.
Halványul a kert viránya,
Mégis benne mennyi zöld;
Nyílik még egy-két virága,
S mily mosolygó arcot ölt.
Nem halljuk már a pacsirtát,
Mégis cseng-bong még a lég;
Meglebbenti a köd fátylát,
Mégis tiszta kék az ég.
Látszik, hallik az enyészet,
Mégis itt-ott mennyi báj!
Álmodozik a természet,
S elálmodja, ami fáj.
Ülj le, kedves, itt az aljban,
Hadd mélázzunk egy kicsit,
Ahol vígan szedtük hajdan
A tavasz virágait.
Elhanyatlik ifjúságunk,
Itt van őszünk nem soká,
Bár nem érzi boldogságunk,
Szívünk nem gondol reá.
Oh de eljő észrevétlen,
Loppal lépve, csendesen;
Már fehérlik egy-egy fürtem,
Tied is fog, kedvesem!
De ne búsulj: akkor is lesz
A virányon enyhe zöld,
Meg-megcsendül egy édes nesz,
Fel-felvidul ég s a föld.
Nyílik akkor is virágunk,
S a hervadó levelen
Ott ragyog meleg sugárunk,
Örök fényed, szerelem!
1865
Gyulai Pál: SZÜRETEN
Szüret-e ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide űltünk,
Hull reánk a falevél.
Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.
Komoran űl a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy teremtette,
De sem tréfa, sem mosoly.
Rá-ráhuzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog,
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjusága a vidéknek -
Hol és hol nem - oda van.
Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány.
Szeméből könnyet törűl ki,
Már rég menyasszony szegény,
De sirját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.
Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a multakról,
A szó gyakran megreked...
Lelkünk hosszan el-elgondol
És felszítjuk a tüzet.
Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt oda fenn...
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.
Hárs Ernő: ŐSZI MADRIGÁL
Csak szín, csak illat vagy mindössze emlék -
már nem tudom, valóban mi vagyok -
sugárba vonnak őrült naplementék,
s beharmatoznak józan hajnalok.
Minden virágot magamba temetnék,
mely csak a földből lázként kicsapott:
lugas rózsáját, tópart nefelejcsét,
szigorú nárciszt, léha pipacsot.
S két kézzel szórnám hervadt szálaim
az éjszakába, hadd találjanak
romhalmazuk taposva vissza hozzám
a régi árnyak, kiknek vállain
csontig való kifosztottságomat
a szirmok néma nyelvén elzokognám.
Hárs László: LEVÉL AZ ERDŐBŐL
Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfalevelet,
néhány sor zöld szöveggel.
Az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.
A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásoknak zöld füvét
lerágták mind a kecskék,
nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja,
és újdivatú kalapot
nem visel már a gomba.
Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.
Minden lakó elrejtezett,
Üres az erdő, árva.
S a szélső fán egy tábla lóg:
"Téli szünet van, zárva."
Helen Bereg: ŐSZI HANGULAT
Öleld magadhoz nyár
Gyengülő melegét!
Hangtalan jön az ősz.
Tegnap
még zöld levél
Nap-nap után érzi,
Mint festi sárgára
Ősz ecsetje, a dér.
Sárga lombkorona
Vöröses színre vált.
Rövid átmenet csupán,
S barnára aszalja
Az őszi elmúlás.
Hangtalan jön az ősz,
Ködfátyolt borít
Reggelente a fákra.
Harmat csillogása
Reszketve esik
Hidegen didergő,
Rongyos lombruhára.
Lassan minden levél
Avarrá csendesül,
Hajdanvolt zöldjét
Emlékképként őrzi
Szem írisze ott belül.
Nyirkos hajnali szél
Elfújja napsugár
Gyengülő melegét.
Öleld magadhoz!
Rejts ruhád alá!
Heltai Jenő: ŐSZ
Szürke ég, őszies...
Ősz, ősz ne siess!
Ne kergesd el a nyarat,
A meleg fényt, sugarat.
Süss ki még, nyári nap,
Simogasd az arcomat,
Melengesd a szívemet,
Míg az ősz eltemet.
Vidíts még vadvirág,
Míg enyém a vad világ.
Tudom én, érzem én,
Nem sokáig lesz enyém. 
Szürke ég, szürke vég,
Be jó volna élni még!
Nem lehet, nem lehet,
Sötét árny integet.
Sötét árny, néma váz
Bűvöl és babonáz.
Kérdezem, nem felel,
Integet csak, menni kell.
Fogy a fény, fogy a nyár,
Hideg szél fujdogál,
Hideg szél, őszies...
Ősz, ősz ne siess!
Heltai Jenő: ŐSZ
Nyomon kisér az éjszakában
Valami halk, sejtelmes ének.
A csöndességben az öreg fák
Egymásnak titkokat mesélnek.
Szelíden egymáshoz simulnak
A mesemondó, karcsú ágak
És mintha mindnek lelke volna,
Suttognak, sírnak, muzsikálnak.
Majd elhallgatnak. Bántja őket
Az őszi éjjel szörnyű csendje
S reszketve, félve összebújnak,
Mintha a lelkük dideregne.
A szél suhogva vág közéjük,
A sok levél sóhajtva rezdül -
A hervadás fehér tündére
Most megy az éjszakán keresztül.
Hervay Gizella: ŐSZ
Emberhez méltó fájdalmat hordozok
idegeimben.
Több ez, mint az ösztönök öröme;
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.
Zeng az ősz is,
mély kürtön felharsan a tél, a közelgő;
nincs szükségem rá, hogy behavazza kínjaimat.
Fájdalmaim arra hajtanak,
amerre a társadalmat hajtja az idő,
fájdalmaim íjként kifeszítenek,
s előrehajítanak,
pontosan abba az irányba,
amerre a társadalom hajtja az időt.
Mint villamosok a reggelekben,
vibrál bennem az izgalom,
érzem, amint sejtekké alakul
bennem a teremtő akarat,
nyitott szívvel állok az ablak előtt:
kint zeng a reggel,
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.
Hirth Éva: ŐSZI ERDŐ
Szeretem, ha már nem éget a nap,
az erdőben sétálok,úgy megnyugtat.
A fák között át szűrődik a nap sugara,
Bőröm, kellemesen simogatja...
Szeretem, ha susognak a fák,
szeretem hallgatni, olyan lágy,
szeretem, ha a szellő beletúr hajamba,
szeretem, mikor összekuszálja!
Száraz leveleken lépkedek,
felreppennek,s lebegnek,
a vékony ágak, talpam alatt reccsenek,
zavarják , e nyugtató békés csendet.
Oda érek az erdő pereméhez,
a tisztáson ki patak csörgedez,
elsodorja az apró kavicsokat,
itatgatja az állatokat, bogarakat.
A fű is felhúzta őszi ruháját,
már nem járja a szellővel táncát,
befejezte vele nyári románcát,
elfeküdve várja... a hó takaróját...
Szeretek ősszel sokat sétálni,
hagyom a lelkem békésen szárnyalni,
a madarak is hangosabban énekelnek,
készülnek a télre... helyet keresnek...
Hollósy Tóth Klára: CSENDVILÁG
Bánatosan búcsúzik az erdő,
egymásra borulnak szomorún a fák,
a lámpák fényködébe rebbenőn
lebeg ide-oda egy-egy kósza árny.
Köszöntelek téged ősz, te kedves,
s titeket, ti hulló, sárga levelek,
szívem veletek, mint ti, úgy remeg meg,
most rakjátok le életterhetek.
Vigyázod vándorod te néma világ,
kiket levegőd éltet, szelíd fényed,
elsiratgatjuk létünk fénykorát,
kecsegtetett csak, de meg nem értett.
Az idő nem áll meg, csak fut tova,
tavaszarcodat jobban szerettem én,
lelkemnek víg nyarad volt otthona,
jövőre megújulsz, nem úgy, mint én.
Kopaszodó fák közt bolyong a csend,
otthonát félti az örök Jelenlét,
a vetkező fa oly alakot vett,
mint sóhajlelkem, mely sok mindent megért.
A béke vagy te, néma csendvilág,
ki tudja, hányszor találkozunk mi még,
Ő, ki kezében tartja a csodát,
e világot, létet, emberek hitét.
HOVÁ SIETTEK...
Hova siettek őszi délutánok?
- Ti már csak letarolt utakon jártok
Lábaitok avar, hulló falevél
Eső könnyeitek csapkodja a szél
Komoly a léptetek, megfontolt s biztos
Nem vezet máshoz csak az elmúláshoz.
Hova siettek évek, órák, percek?!
Istenből a múltba ki mehet véletek
Elvisztek vágyat, vigaszt, örömet
Hagyjátok itt a hitet, a lelket
Ha még megmarad, várhatunk jólétet
Hittel remélhetünk örök üdvösséget...
Hova siettek gyermekek és ifjak?
Titkos jövőbe, szemlélve sok jókat
Ábrándos vágyatok, délibábos útjá
Miért siettek úgy hiú dicsvágy után
El nem érhetitek, nem is maradandó
Csak Krisztustól jöhet az egyedüli jó.
Hova siettek elkésett emberek?
Csalódott múltakból mi maradt veletek?
- Görnyedt hát, fehér hajfürtök komor őszi képe
Itt áll meg az ki a lelkét nem építette
Annak más a vége ki hitt Istenben
A földi lét után él fönn a mennyekben.
Aranyporos nyárvégi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
Lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul.
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár.
Nyár, szép arany nyár, jó meleg,
Engedd, hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon nagyon picit
Lassítsd lehellet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot meg a cinkét,
Hadd ültetünk még egynehány
Margarétát meg tulipánt.
Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni,
Hogy ködöt, esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve.
Jeszenyin: BOKRAINK KÖZT
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát. 
Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Rab Zsuzsa
Szergej Jeszenyin: Bokraink között
Link
Szergej Jeszenyin:: ŐSZ
Csönd lepi borókás partok meredélyét.
Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét.
Folyamszegély hűs leple felett
patkói kék csengése lebeg.
Remete szél, óvakodva, lassan
avart tapos útkanyarulatban.
Égő-piros csipkebokorra hajolva
láthatatlan Krisztus sebeit csókolja.
(Weöres Sándor fordítása)
József Attila: A FÁN A LEVELEK...
A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
s konnyadt, puha.
Egy hallgatag madár
köztük föl-le jár,
mintha kalitkája
volna a fa.
Igy csinál lelkem is.
Jár-kel bennem is,
ágról-ágra lépked
egy némaság.
Szállhatnék - nem merek.
Meghajlik, remeg
a gally, vár és lépked
a némaság.
-
József Attila: ŐSZ
Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.
Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvű oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.
Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?
Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
Juhász Gyula: ÉNEK
Az alkony oson már
Fák lombja alól.
A nyár hegedűjén
Ősz bánata szól.
Fák lombja alól
Táncolva az ősz jön 
S a rőt koszorút
Megrázza a törzsön.
Táncolva az ősz jön
S mint felleg a hegyre,
Vállamra borulnak
Az ősz meg az este.
Az ősz meg az este.
Juhász Gyula: FÁK
Oly mozdulatlanul nyugodtak
A kerti fák az őszi fényben.
Talán a nyárról álmodoznak,
Csak egy levél hull néha szépen.
Az élet csöndje ez a béke,
A nyugalom e nagy tenyészet,
Örök erők szent szövedéke,
Lehullt levél én, elenyészek.
Avar leszek majd az avarban,
Míg fölöttem a fiatal fák
A lombjaikat diadallal
Az örök égnek fölmutatják.
Juhász Gyula: NOVEMBER
Nem is búcsúzott, elment szótalan,
Az ifjúságom, íme odavan.
Nem is tudtam, hogy valaha volt,
Hisz mindig búról és gondról dalolt.
Nem is szerettem fanyar új borát,
Asszonytalan és pénztelen sorát.
Nem is sirattam el, csak csöndesen
Elbámulok az eltűnt éveken:
És ma sír, zúg, búg, zendül az avar:
Holt ifjúságom most élni akar!
Juhász Gyula: ŐSZ
Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
És sötétben hallgat a tó
S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
Mint altató.
Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet...
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rámtalált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.
Juhász Ferenc: A KERTEKRE LESZÁLLT A DÉR
A kertekre leszállt a dér,
kékülten pereg a levél,
rozsdásra váltak a rétek,
üres a madárfészek.
Lassú, nehéz esők jönnek,
és megcsapkodják a földet,
s ha a hűs felhők elfogynak,
a sárban barmok tocsognak.
Nézd, ez az ősz. De jön a tél.
Hulló tollától a föld fehér.
Hártyás a víz, ez már a jég.
Kék füst száll, csöndes a vidék.
Juhász Magda: NYÁRUTÚ
Nincs szebb, nincs szebb a nyárutónál,
mikor utolsót csillan még a fény,
mikor a fa levelek az ágról
utolsó mosolyt küldenek felénk,
s az őszi lombhullásban még egyszer,
kezünk vágyódva összeér.
Nincs szebb, nincs szebb a nyárutónál,
nincs igazabb ragyogás, mint mikor
már minden menni készül, s amikor
nem vársz semmi jóra már, hirtelen
áttör a fény az őszi fákon, s hull
szívedre, nyári napsugár.
Jung Károly: SZUNNYADÓ MEZŐ
Szélirányba bólogat
A kukoricaszár,
Esőverte dűlőúton
Már senki se jár.
Ördögcérna bokorban
Fácántyúk lapul,
Messze nyúló barázdából
Iramlik a nyúl.
Hétmérföldes léptekkel
Közeleg a tél,
Égbe nyúló villanydróton
Muzsikál a szél.
Kamarás Klára: OKTÓBER VÉGÉN
Most rőt avarban járok gondolatban,
az út szélén tört, haldokló virág...
Néha lecseppen fentről egy-egy vízcsepp,
sírnak a fák.... sok didergő faág.
Rohantál, ősz volt, nem tudom, mi hajtott.
Valami lázas, öldöklő vihar?
Csapzott hajad a szél arcodba fújta,
s olyan volt, mint itt, ez a rőt avar.
Kamarás Klára: ŐSZI ILLÚZIÓK
Ősz van megint, lehulló levelek
varázsát nézem. Szívem megremeg.
Sodorja szél, aztán a földre hull,
de akad köztük, ami nincs sehol,
mert újra, s újra fel, magasba száll,
nem is levél, boszorkány, vagy halál?
Vagy álom, mely csak a lelkünkben él?
Köd? Látomás? Mégis mindent megér.
Felejtenéd, de többé nem lehet,
bár híre sincs, s nem jön más üzenet
csak ősz, csak fény, csak hulló levelek.
Töppedt avart rugdosva lépkedek.
Tőlem panaszt ne halljon senki.
Amíg van út, tovább kell menni.
Avart rugdosva? Foszló álmokat 
számolni? Évet , hetet, napokat?
Mérlegre tenni, hogy mit értem el?
Nem érdemes. Az idő másra kell.
A meglévőnél százszor többet ér
az, ami csak a képzeletben él,
mert álmaidban mindig visszajár
mint múlt tavasz, mint izzófényű nyár,
mint őszi csend, mint szálló csöpp levél,
utána kapnál, több a semminél...
Kérdezheted, csak álmodban felel.
S ha nem kérdeznéd többé? Ne tagadd!
Hajnaltájt megszorítja torkodat...
Kamarás Klára: ŐSZI LEVÉL...
Ez már a másik ősz... a fáradt.
Szél kerget tört virágot, ágat.
Hová lett az arany lomb,
lángoló, szép levelek
tarka varázsa?
Elmúltak... mint az idő,
lásd, együtt süllyedtek a sárba.
Dér fedi már a mezőt,
mint szívem a bánat...
Fázós köd fekszik a tájon...
Vágyom utánad...
Kamarás Klára: ŐSZI ÓRÁK
Álmaimat belepi majd a hó...
de ma még őszi szél visong a tájon,
ezüst szálak feszülnek tört virágon:
parányi pókok-szőtte kis hajók...
Emlékek közt bóklászom óraszám.
Míg nézem a halódó kertet némán,
didergő köd hull lassan rád és énrám,
s úgy érzem sosem oszlik el talán ...
Segíts nekem, ölelj magadhoz kedves!
Melengesd, mint régen, fázós kezem...
Emlékezz, ahogy én emlékezem...
Fut az idő... az ősz is elszalad,
de ha van még dédelgető szavad,
szemem csak ködtől, nem könnyektől nedves.
Kálnay Adél: ŐSZI REGGELEK
Ó jaj, az őszi reggelek!
Az ember szíve megremeg,
mert hív a táj, mert húz a táj,
maradni többé nem lehet.
Ó jaj, az őszi reggelek!
Melyet, ha festők festenek,
csak látszat az, csak látomás,
nem moccan rá a képzelet.
Ó jaj, az őszi reggelek!
Vörösen izzó napkelet,
messzi az ég, távoli kék
madarak viszik lelkedet.
Ó jaj, az őszi reggelek!
A súlyos lomha fellegek,
ha rád szitál az égi víz,
arcodra könnyet permetez...
Ó jaj, az őszi reggelek!
Kerengve hulló levelek,
a rozsdaszín, a törtarany
avarból készül szőnyeged.
Ó jaj, az őszi reggelek!
Bőrödbe csíp a morc hideg.
A dér hava, s a zúzmara
üvegágakról rád pereg.
Ó jaj, az őszi reggelek!
Köd lebeg a táj felett,
a krizantém és gyertyaláng
illata végül eltemet...
Kányádi Sándor: ELJÖTT A SZÜRET
Eljött a szüret.
Itt van.
Jó pohár mustot
ittam.
Lepényt is ettem,
édest,
igazi túrós
bélest.
Kongatják, kong a
donga.
Indulok ki a
dombra.
Hátamon öblös
puttony.
S még a Napból is
must foly.
Kányádi Sándor: ELMENT A NYÁR
Elment a nyár,
itt az ősz,
reggelente párát lehel
a kis őz.
Elment a nyár, megjött az ősz,
fosztogat,
gyéríti a sápadozó
lombokat.
Reszket a lomb, remeg az őz:
fél, de fél:
pedig nem jár vad erre más
csak az őszi szél.
Kányádi Sándor: JÖN AZ ŐSZ
Jön már az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-meg-áll, lombot ráz. 
Lombot ráz,
diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
s harapja, kurtítja,
a hosszú napokat.
Kányádi Sándor: NOVEMBERI VERSELŐ
Nyugaton, keleten
vörös az ég alja.
Régtől nem kelepel
kéményen a gólya.
Csóka- s varjúsereg
lepi el a fákat,
véget a szél se vet
a nagy csárogásnak.
Pedig fúj, ahogyan
fújni tud November,
birkózik a csupasz
hegyekkel, vizekkel.
Bömböl a szél, süvölt,
dühében már jajgat:
túlcsárogják dühét
a csókák s a varjak.
Kányádi Sándor: ŐSZ VOLNA MÉG
Ősz volna még,
s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
közeledtét.
Károg az ég,
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta. 
Tócsára jég,
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.
Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna,
ha az égen
pacsirta szólna.
Kányádi Sándor: ŐSZI BIZTATÓ
Utolsókat kondul
a hegyen a kolomp:
itt nekünk már semmi,
de semmi keresnivalónk.
Borzong a boróka,
a fenyves fölzokog
csordákba verődve
futnak őzek és szarvasok.
Szajzik a patak is:
hártyavékony jeget
csipkéznek szélire
a deres, fagyos reggelek.
De a kikericsek,
a bátor őszikék
arra bátorítnak:
ne félj, nincs minden veszve még.
Tavasz jöttével, ha
megzendül a kolomp,
lesz megint idefönn,
lesz nekünk keresnivalónk.
Kányádi Sándor: ŐSZVÉGI JÁTÉK
kopár
határ
zörgő
erdő
rojtos
bojtos
ide-
oda
lengő
felhő
síró
rívó
dúló
fúló
morgo-
lódó
rideg
szél 
fejre
kucsmát
lábra
csizmát
hátra
bundát
ágyba
dunyhát
jön a
jön a
hideg
tél.
Kányádi Sándor: VALAMI KÉSZÜL
Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi, 
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:
Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.
Kiss Benedek: SZÜRET
Megüli a por a fákat,
kondor hajat, szempillákat,
megüli a pocsolyákat,
leveleket, levélszárat.
Piszkos az ég, piszokszürke:
lomha ezüstpók bemássza.
Roggyan ló és ember lába.
Hálót dob a nap fejünkre.
Vénasszonyok, vénemberek
szőlőtőkéket tojóznak,
bütykösen fogják a földet
a venyigék. Meglapulnak.
Így készül az ihaj-csuhaj!
Még kihúzzák eddig-addig.
Pókhálós és poros a haj,
fakó őszből tarba hajlik.
Kis István Mihály: CSAK A SZÓRA
Őszi eső hull a fákra,
eljön a fagy nemsokára.
De addig a csupasz ágon
átsuhan a nyári álom,
amikor a smaragd lombon
napfény csorgott, lankás dombon
szállt a szellő, s fenn az égen
fátyolt húzott nem is régen,
menyasszonyi ruhájában
papot várt nagy csuhájában,
s a boldogság poharából
kortyintott az italából...
...álom volt-e, vagy valóság,
tudja csak az örök Jóság...
de most eső hull az ágra,
s eljön a fagy nemsokára.
Jeges sátrat terít a tél,
éles füttyel kerít a szél,
dermed a szív, üt az óra,
s el nem olvad, csak "a szóra."
Kopányi László: ŐSZI VERS
Őszi reggel gyerekek,
színesek a levelek.
Sárga, vörös, barna mind,
az erdőjáró fázik kint.
Szivárvánnyá vált az erdő,
vízmosta lett minden lejtő.
Csörgő zörgő avar lepel,
őszi szellő fagyot lehel.
Barlang mélyén morcos medve,
nem készül már nagy tettekre.
Búsan nézi nyárnak hátát,
behúzza a fázó lábát.
Tücsök s bogár bezárkózik,
daluk halkan ringatózik.
Gyere vissza tavasz testvér,
két jó barát együtt megfér.
Kormányos Sándor: ŐSZI SÓHAJ
Már nem hallom a suttogásod
s e néma csend, úgy szíven üt,
a dér belepte őszi réten
téged sejtlek mindenütt.
Ha a szél-tépázott fák alatt
még édes arcod feldereng,
átérzem hogy a mulandóság
miért fáj, és mit jelent.
Már nem hallom a suttogásod,
csüggedten állok, mint a fák
amikor az őszi sóhaj
szárnyra kél a tájon át.
Kormányos Sándor: ŐSZI SZÉL
Csak hallgatunk, én itt, te ott,
s a percekbe szőtt kis csodák
szétfoszlanak, míg szemlesütve
rohannak el az éjszakák.
Messze vagy, a sóhajok közt
csókjaink emléke meglapul,
de tűnő álmok nem ringatnak,
csak vágyak fáradt csendje hull.
Most hallgatunk, én itt, te ott,
s ha némaságunk összeér,
majd eltűnődve von szemünkre
könnyű fátylat az őszi szél.
Komáromi János: NYÁRVÉG
száraz levelet lök odébb néha az őszi szél
fordul egyet-kettőt, majd billenve megáll a kis levél
nyárutó-fénye pihen meg bágyadtan rajta
tudja, hogy vége már mindennek, de elfogadni nem akarja
még zöld-mosolyú tavaszra emlékezik
még ereiben áramlani érzi az erőt
még tagadni próbálja a hideg szeleket
de már magába szívja a nyirkos levegőt
nedves lesz és szinte elfolyik az esőben
nem tehet már semmit, a Tél van születőben
igyekszik a földre simulni és feloldódni benne
úgy érzi, mintha az új tavasz az Ő újjászületése is lenne
Kovács István: ŐSZI KRIZANTÉMOK HERVADNAK A KERTBEN
Őszi krizantémok, hervadnak a kertben
Színes leveleket festett az ősz csendben.
Sepregeti a szél az átfestett tájat,
A sok színes levél búcsút int az ágnak,
Szelek szárnyán szálnak a színes levelek,
Messze viszik újra az üzeneteket.
Madarak az égen kiáltozva szállnak,
Vége van a nyári tündérszép világnak!
Vándormadár elszállt, messze új hazába,
Őszi dalra táncol a fa minden ága.
Fújja a szél sípját, sápadó határban,
Dér harmat csepp csillog őszi a napsugárban.
Vitorlázva lehull a sok színes levél,
A múltnak emléke sok szívben újra él.
Sepregeti a szél, sápadt őszi tájat,
Befed hulló lombbal sok kis öreg házat.
Színes falevelek zizegő hullása,
Megfáradt öregek búcsúzó nótája.
Néma kerti utat befedi a levél,
Nem jár rajta senki, sepregeti a szél.
Lányi Sarolta: NAGYON CSENDES SZERENÁD
Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.
Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.
Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen...
...ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.
Lengyel Jolán: ŐSZI PILLANATKÉP
Lépéseim hangját elnyeli az avar...
Csend van körülöttem, semmi nem zavar.
Sűrű erdőben, a ritkult lombok alatt,
az őszi szél sárgult leveleket hullat.
Egyre vastagabb lesz a levéltakaró,
rozsdásbarna színével, szemet nyugtató.
Még vannak virágok, nézegetem őket.
- Mily csodás világot alkot a természet.
Törékeny a szirmuk, vékony, mint a hártya,
a szél fuvallata, meghajtja, tépázza.
Még sincs sérülése, már újra díszeleg,
egyenes szárán, egy kicsit még remeg...
Ágak között benéz a bágyadt nap fénye,
Aranyköddel veszi körül, ő az erdő éke.
Csak csodálom, s gyönyörködöm benne...
nem szedek virágot, neki itt a helye.
Lermontov: ŐSZ
Most a föld lomboktól sárga,
Őszi szél fut szerteszét,
Már csak a fenyőfa rázza
Haragoszöld levelét.
Szántóvető sem hever le
Szirt alá, ha nap vakít,
Hogy virág közt kipihenje
Félnap fáradalmait.
Vadak félve kóborolnak,
Mind jó rejtekhelyre les,
Ködön át a sápadt holdnak
Lágy ezüstje permetez.
Ligeti Éva: ŐSZBE FORDUL
levél-halommá vált nyári képek
kopott emlékek rozsdái gyűlnek
tört-avarba fúlt álmokon lépek
hulló vágyaim már elévülnek
borús hangulat időnként lever
de intenek még megmaradt lombok
sokszínű kincsük a földön hever
szürkén szállnak fel a vadgalambok
üresen várnak megfakult padok
hűvös a szél, ahogy mendegélek
gyűrtvágyaimmal magam maradok
s várom a tavaszt, ameddig élek
Ligeti Éva: ŐSZI VARÁZS
Mintha csak Föld haját
fésülné a szél
- bokrok, fák hajolnak -
hozzájuk beszél,
súg nekik valamit,
aztán átkarol,
gyöngéden simogat,
- talán udvarol?
Hervadó vadvirág
előtt ácsorog,
csodálja, ahogy a
napfény rácsorog.
majd szedelődzködik,
indul is hamar,
futtában földön gyűlt
avart felkavar.
Talpa alatt szárad
egykor zöld föveny,
lankás lejtők hátán
foltozott köpeny,
színes pillangóknak
tűnő levelek,
szellő sóhajára
táncot lejtenek.
Az ég szomorú lesz,
könnye is pereg,
eget tartó ágon,
kövön hempereg,
s nyarat hátrahagyva
érkezik az ősz,
lassan poroszkálva,
mint egy szelíd őz.
HŰVÖS ŐSZI ESŐ
Hűvös őszi eső,
se vége, se hossza,
a fázós bokrokat
mossa, egyre mossa.
Mossa a pázsitot,
az ösvényt, a fákat,
utcákat, tereket
s külön minden házat.
Csüng az eső ezer
vékony cérnaszála,
nincsen az az olló,
amelyik elvágja.
Neki-nekilendül
vadul záporozva -
hűvös őszi eső,
se vége, se hossza.
Márkus Katalin: ELSZAKADT A FÁTÓL...
Elszakadt a fától
a megsárgult falevél.
Véget ért élete,
megcsípte a dér.
Pörögve, forogva
érkezik a földre.
Keserves, fájó
panasz tör ki belőle.
Nemrég volt tavasz
s én fiatal levélke.
Napfényben fürödtem,
táncoltam a szélben.
Ezüstös ruhát kaptam
a holdsugártól.
Aranyos zöldet,
a tündöklő naptól.
Ha poros voltam,
esőben fürödtem.
Majd a nap sugaraival
törölköztem.
A harmatcseppek,
mind igazgyöngyök,
tündököltek rajtam.
És én boldog voltam,
nagyon boldog voltam.
Hallottam a gyerekek
vidám kacagását.
Láttam a szerelmesek
ábrándos mosolyát.
A fáradt bogárkák,
rajtam pihentek.
Hosszú útjukról,
szívesen meséltek.
Most mindennek vége,
lehullok a földre.
Száraz avar leszek,
mint a többi levélke.
Mentovics Éva: ŐSZKÖSZÖNTŐ
Halk motozása hallik a Nyárnak,
sóhaja csendes, lépte már fárad.
Megsimít néhol bokrokat, erdőt,
lankadó vándort, kócos tekergőt.
Emlékek ezrét szívébe rejtve
búcsúzik vígan, s indul nevetve.
Így szól az Őszhöz: - Jöjj csak, már várnak!
Légy gondos gazda, őrizd a tájat!
Hű barátságban felhőkkel, Nappal,
égi szelekkel, áramlatokkal.
Érjen a szilva, az alma, a körte,
gazda a hordóit mind tele töltse!
Bújjon ki földből zeller, a répa,
krumplival, babbal teljen a véka!
Nap-ragyogásban, rőt avaringben
járja a táncát mostantól minden!
Altatót dúdolj mindnek, mi fáradt,
dús avardunnán vess nekik ágyat!
Ám, ha a környék dermedten ébred,
sétabotod majd add át a Télnek!
2014. október 02.
Mentovics Éva: ŐSZI KINCSESTÁR
Megzörren a rőt falomb,
díszes inget ölt a domb,
s nézd a tölgyek üstökét!
Makkot hullat szerteszét.
Ha a napfény rákacsint,
ökörnyálak szála ring,
s a pincénél - mily remek!
tőke érlel kincseket.
Mosolygósat, ragyogót,
aranyfényű, szép bogyót.
A szilva is megérett,
dió potyog temérdek.
A rigó is rákapott.
Amint a Nap ráragyog,
alma virít; piros, sárga...
szedd le fürgén, tedd kosárba!
Kemény héjú mandula,
szilva, körte, naspolya...
Mennyi íz és mennyi illat!
Kamraajtók, pincék nyílnak,
telik a polc, hordó, láda,
must aranylik a pohárba'.
Reméljük, még itt időz
sokáig a kincses ősz.
Erdő, mező átöltözött,
szél dúdol az ágak között.
Suttognak a nyírfagallyak,
vége-hossza nincs a dalnak.
Mentovics Éva: SZÜRETI KALANDOK
Szép az őszünk, csuda remek,
ragyognak a szőlőszemek.
Ősz apóka azt üzente,
készülhetünk a szüretre.
Seregélyek hada jár ma
csivitelve a határba.
Neveletlen egy madárhad!
Nem kötöztek, nem kapáltak,
nem műveltek szőlőskertet,
hívatlanul szüretelnek.
Csősz füttyére fittyet hányva
lakmároznak óraszámra.
Jöjj füttyögve, kiabálva,
hisz dobpergés, ricsaj, lárma
ijeszti el a nagy hadat,
a kártékony sok madarat!
Ha eltűnt a seregélynép,
markold meg a munka végét,
hogy az esti lakomára
must csorduljon a pohárba!
Mentovics Éva: TÁNC AZ ŐSZI AVARBAN
Nézd, a hárs mily tarka már,
és nézd, a tó amott
az őszi napfény búcsújánál
lám csak, hogy ragyog!
Aranyló pendely ring emitt,
a lengő ághegyen,
úgy zsong a park, a víz mögött,
akár egy bálterem,
hisz fürge táncba fognak ott,
s a ritmus jön velem,
s egy dalt dúdolva lépdelek
az őszi szőnyegen.
Kerengve száll a rőt levél,
majd mélán andalog,
s a nyárfák lenge ága közt
aranyló Nap ragyog.
Forogj velem, te őszi hárs,
lendüljön ágkarod,
mert itt, a szőnyeg lágy ölén
már te is láthatod,
hogy mily csodás a búcsúzás,
ha táncra kél veled
az ősz a tarka fák alatt...
lám, te is élvezed.
Mentovics Éva: ÜNNEPI ÁLOM
Almafa nyújtózik árván,
rozsdaszín, foltos az inge,
csipkebokor deres ágán
élelmet csipked a cinke.
Őszül az erdő, a rét is,
reszket a hűvös magánytól,
ködfalat dönget a szél is,
lebben az özvegyi fátyol.
Csillagot fürdet a csermely
gyöngyöző, hűs vizű habja,
Hold fénye kúszik a hegynek,
zegzugait betakarja.
Napsugár lebbenő fénye
elpihen őszi avarban,
ágya a rozsdaszín szőnyeg -
rejti a süppedő paplan.
Hófehér, vattaszín álca
nyújtózik körbe a tájon,
hópelyhek ringó románca -
vár ránk az ünnepi álom.
Móra Ferenc: A CINEGE CIPŐJE
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak
nagy bánata van a
cinegemadárnak.
Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.
Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.
Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra, 
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.
Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!
Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.
Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.
Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!"
- egyre csak azt hajtja.
Móra Ferenc: KERTEM ALJÁN
Kertem alján
lombot ontva
vén akácfa vetkezik,
ablakomba
búcsút mondva
nyújtogatja ágkezit.
Ha szükellő
őszi szellő
simogatja sudarát,
gallya rebben,
halk zörejben
sírja vissza szép nyarát. 
Puszta ágad
bármi bágyadt,
bármi búsan bólogat,
vén akácom,
e világon
nincsen nálad boldogabb!
Viharával,
nyomorával,
átaluszod a telet-
új virággal,
lombos ággal
kelteget a kikelet.
Móra Ferenc: LEVELEK HULLÁSA
Tegnap reggel, amint kinyitottam az ablakot, odaesik a párkányra egy száraz falevél. Ősz a küldője, szélpostás a hozója. Megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan mintha ezüst porral volna behintve. Olvasni pedig ezt lehet róla:
Kergetem a falevelet,
hátamon hozom a telet,
Mosolygós a születésem,
Lucskos, sáros temetésem.
Hát ez így igaz. Az ősz az egyik kezével a nyárba fogódzik, a másikkal a télbe kapaszkodik. Az egyik szeme mosolyog, a másik szeme sír. Ahogy kinézek a ligetre, látom, hogy ezüstbe, aranyba, bíborba öltöztek a fák. De ez a nagy pompa nem tartós. Lekopaszítja a fákat egy szellőlebbenés, és a zörgő leveleket szerteszét hurcolja. Azokkal küldi az ősz az üzenetet embernek, madárnak.
Az embernek azt üzeni:
- Itt az ideje a gyümölcsszedésnek, kukoricatörésnek. Megérett a szőlő, lehet szüretelni, szántani, vetni.
Jön a köd, jön az ősz, jön a nátha, jön a köhögés. Jó lesz előszedni a meleg ruhákat.
A madaraknak küldi az ősz a legsürgősebb postát:
Készüljetek, fecske, gólya:
Itt az óra indulóra!
Szomorú a kert. Bánatosak a virágok, érzik hervadásukat. Róluk írta Petőfi Sándor:
Búsulnak a virágok,
Szegénykék betegek,
Nincs messze már halálok,
Mert a tél közeleg.
Mire a tél megjön, már csak egy-egy levél lebeg az ágak hegyén.
Móricz Eszter: NOVEMBER
A virágok színe
már megkopott,
őszi lombok
deresednek.
lenyűgöző őszi
varázsuk már
elillant.
A parkok sétányán
meddig virít
még az a néhány
kóbor virág?
Csendben hervadnak
a novemberi
virradatban.
Amott egy macska
rohan, nesztelen
hazafelé...
Egyre deresebbek
a hajnalok,
egyre fázósabbak
a nappalok, -
egyre jobban
szürkül a táj,
de még hősiesen
ellenáll virág,
fa, lomb, napsugár...
Móricz Eszter: ŐSZ
Nemrég még
rózsaszín volt
a nyár.
Csoda-szirmok
integettek
a légben.
Méz-ízű szél
elvarázsolt
illatával.
Most az elárvult
fák üzennek
a fagyos széllel,
az ősz jaja
az elhult
virágot
siratja.
Móricz Eszter: SZEPTEMBER
A szeptemberi fény
ezer képpel néz le rám.
Csodálom a színeket,
a tarka-arany ragyogást.
Bronzbarna ligetek
itt-ott vörös ruhát öltenek.
Tarka lomb-esők
köszöntik az őszülő
szeptembert.
Néhol még felcsillan
a remény, mosolyt ölt,
kacérkodik a vénasszony.
Most szednék tarka,
bíborló levél-esőt,
gyűjtögetném illatos,
sápadó leveleim.
De felkapja őket
langyos szellő, s elkapnám,
de nem érem utol.
Most maradnak a szavak,
maradnak a versek, és
elsiet az ősz, aztán újra
itt a tavasz, a nyár. -
Az ősz még tarka
levél-esőt melenget,
aztán maradnak a szavak -
szedem színes betű-leveleim.
Nadányi Zoltán: AZ ŐSZT SZERETEM
Az őszt szeretem, fény és dal halálát,
Mikor a napfény egyre hidegebb,
Mikor a varjak a rétet beszállják,
Varjak a rétet, felhők az eget.
Az őszt szeretem, mikor az égbolton
Távozó gólyák tábora tolong
S dalol, dalol kacagva, sírva, folyton
A szél, e síró-kacagó bolond.
Az őszt szeretem, amikor a lomha,
Nagy ködök ülnek völgyre, hegyre le;
Reáfuvall egy sóhaj fűre, lombra
S a fű, a lomb mind elsárgul bele.
Az őszt szeretem, amikor a fákon
Dér csillog és csörömpöl a bokor;
Mikor eső szemerkél egyre... S látom,
Hogy más is hervad, más is haldokol...
Nagy László: DIÓVERÉS
Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.
Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.
Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.
Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.
Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.
Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.
Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.
Nádor Tamás : SZEPTEMBER
Aranylabda szisszen:
leereszt a nap,
hegy mögé szuszogja
a hulló nyarat.
Kiürült a pálya,
nincs nézősereg:
szélbe szállingóztak
a falevelek.
Csak a sárga gyep van,
rajta tűz nyoma,
nyár üszkét szaglássza
egy ázott kutya.
Nádudvari Nagy János: ÓHAJTÁS ŐSSZEL
Egy kis melegség kéne még
a gyorsan tűnő nyári fényből,
a lelkem borzadva fél
a közelgő tél zord hidegétől.
Egy kis gyöngédség kéne még,
felvidító, igazi jóság,
hiszen élni kell akkor is,
ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.
Egy kis megértés kéne még,
nem zord szavak hideg pengéje,
amik úgy döfnek belém,
mint bárány szívébe a hentes kése.
Egy kis szeretet kéne még,
hisz ez az élet íze, sója:
mi lényünket a végső úton
a nagy bukásoktól megóvja.
Nemes Nagy Ágnes: HULL A BODZA
A mi utcánkban kicsi utca,
van benne egy hosszú bodza.
Ősz felé már hull a bodza,
kis bogyóját dobja, dobja.
Kis bogyóját dobja, dobja,
lila lesz az utca-hossza,
kiabál is Bandi bácsi,
az autóját szappanozza.
Nem gondolok semmi rosszra,
de örülök, drága bodza:
tarthatom a gumitömlőt,
míg az autót szappanozza.
Őszi fényes napsütésben,
víztől fényes járdaszélen
szappanozza és lemossa -
hull a bodza,
hull a bodza.
Orgoványi Anikó: ŐSZ
Őszi szél táncol,
forog, susog,
tácolnak véle
az angyalok.
Moccan az avar
sün bújik ott,
téli odvába
bevackozott.
Hol van a gólya?
Elvándorolt!
Visszajön tavaszra,
ne sírjatok!
Kabátot húzott
a nagyvilág,
puha bunda alól
mosolyog rád!
Orgoványi Anikó: ŐSZI SZÍNEK
Ősz apóka előveszi
festővásznát, ecsetét,
színesíti a lombokat,
ebben leli a kedvét.
Minden zöld volt még a nyáron,
most tobzódik ezer szín,
sárga, narancs, barna, bordó,
bíborvörös, élénk pír.
Arany a dió levele,
halványsárga a kőris,
izzik már a galagonya,
lángol a vadszőlő is.
Ősz apóka elégedett,
elkészült a színes kép,
így pompázik, míg szél úrfi,
mindent szépen le nem tép.
Osvát Erzsébet: JÖTT ŐSZANYÓ HIDEG TÉLLEL
Jött őszanyó
hideg széllel,
aranysárga
vízfestékkel,
sárgák lettek
a levelek,
fújtak, fújtak
őszi szelek.
Fújtak, fújtak
őszi szelek,
lehullottak
a levelek.
Ott vannak
a fák alatt.
Látod a sok
aranyat
Őri István: A FA ÉNEKE A LEHULLÓ LEVÉLHEZ
elengedlek...
most menj,
s ha messze jársz is,
azért üzenj,
mert én itt maradok,
nem mozdulhatok
ez a dolgom:
várakozok
a télre,
a fehérbársony létre,
míg te a messzeföldet járod...
itt várok rád,
hogy visszatérj,
mert én anyád vagyok,
s szerelmes párod...
mesélj majd,
merre jártál
s hogy te is úgy vártál
engem,
mint én téged?
számoltad-e a perceket?
s amikor álmodtál
virágos rétet,
emlékeztél-e rám,
ki e rét fölé borul,
ki alatt hűs az árny
és megpihen a vándor,
ha az est ráalkonyul?
mesélj az álmaidról,
miket a puha avar adott neked 
ugye nem fáztál
a bársony hó alatt,
ugye nem bántott
a zord téli üzenet?
itt vagy ágaim alatt,
mégis oly távol...
s bár létünk tűnő pillanat,
állnom kell helyemen,
vigyáznom rád,
testvéreidre,
és a rétre is,
hogy amikor
a Fénykirály
újra életre kel,
és a Tavasztündér
már közel,
felemeljelek,
ébresszem
gyengéd álomlétedet,
hogy sarjadj ki újra ágamon
s adj nekem
új tavaszt,
új Életet.
Petneki Jenő: SZÁLLNAK...
Dalszöveg
Szállnak, szállnak, peregnek a levelek,
Erdő, mező lakóinak puha ágyat vetnek.
Szállnak, szállnak, peregnek a levelek,
Erdő, mező lakóinak puha ágyat vetnek.
Petőfi Sándor: BESZÉL A FÁKKAL A BÚS ŐSZI SZÉL
Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!...
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Petőfi Sándor: BORÚS, KÖDÖS ŐSZI IDŐ...
Borús, ködös őszi idő;
A nap nem is pillant elő.
Hidegen jár a nap
Sötét felhők megett;
A kandalló tüze
Ád egy kis meleget.
Ajtóm, ablakom bezárva,
Üldögélek a szobába'.
Bánatosan nézek
Kandallom tüzére,
Gondolván életem
Elmult idejére.
A mult idő nagy mezein
Hervadt lombok emlékeim;
Összeszedem őket,
Kötöm egy csomóba,
Úgy vetem bele az
Égő kandallóba.
Mint füstölnek, mint füstölnek!
De nem csoda, mert nedvesek;
Nedvesek, de nem az
Ősznek esőjétől,
Hanem szemeimnek
Sokszor folyt könnyétől.
Egy könny most is pillámon áll...
Barna lyányka, ha itt volnál,
Letörlenéd-e azt
Egy selyemkendővel,
Édes mosolygásod
Selyemkendőjével?
Petőfi Sándor: ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA...
Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? De szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpendítem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -
Kedvesem, te ülj le mellém,
Ülj itt addig szótlanul,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonul.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
Petőfi Sándor: KELLEMETLEN ŐSZI REGGEL
Kellemetlen
Őszi reggel.
Kedvtelen, borús idő.
Hulldogál az
Elvirított
Őszi tájra az eső.
A szobában
Ketten űlünk
Együtt: én s az unalom.
Terhes vendég!
Mint malomkő
Csügg rajtam. De megcsalom.
Szépen titkon
A szobából
Kiröpítem lelkemet.
Szállj, lelkem, szállj
Messze, messze...
Útad napnyugatra vedd.
Napnyugatra
Vannak, akik
Én előttem kedvesek:
Agg szülők és
Ifju lyányka
S mind, akiket szeretek.
Járd be őket,
Járd be sorra,
S jőj meg késő est felé
Édességgel
Megterhelve,
Petőfi Sándor: ŐSZ ELEJÉN
Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.
Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.
Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára 
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.
Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl... ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.
Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.
Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?
Petőfi Sándor: SZEPTEMBER VÉGÉN
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt. 
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Pilinszky János: KALANDOZÁSOK A TÜKÖRBEM - Részlet
...Gyönyörű,
olyan gyönyörű volt, és mégis
olyan szomorú, mint egy hervadó
őszi liget, mely csupa szín,
és mégis csupa hervadás,
csordultig színekkel és mégis
színültig halállal tele...
Pilinszky János: ŐSZI VÁZLAT
A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.
Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:
távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.
Polgár István: SZEPTEMBERI VENDÉG
Hull az eső. Monoton
kopogását hallgatom.
Vendég kopog, ismerős:
bebocsátást kér az ősz.
Pósa Lajos: ŐSSZEL
Atyám, a te kezed soha el nem fárad.
Tele rakta megint gyümölccsel a fákat,
Szőlőtőre fürtöt
Szép sorjába tűzött,
Ki ne magasztalná isteni munkádat!
Mennyei jóságod bőségét kitárja:
Hegy-völgy az emberek gazdag élés tára.
Áldás mosolyog ránk,
Felvidámul orcánk,
Édesen legyinti az örömnek szárnya.
Porszem vagyok én csak ezen a világon,
De kegyelmed érzem, nagyságodat látom,
Dicsérve dicsérlek
Mindig, amíg élek,
Fejemet meghajtva, szent nevedet áldom.
Püspöki Árpád: ŐSZI DAL
Hullanak a levelek,
Csupaszok az ágak:
Fütyül a hideg szél
Szomoru nótákat,
Jajgat az erdő,
Sir a határ,
Zokog a táj:
Be kár!
Be fáj!
Mezőn a virágot
Repiti a szellő,
S keserű humorral
Csöpörög az eső:
Jajgat az erdő,
Sir a határ,
Zokog a táj:
Be kár!
Be fáj!
Mindenütt utolsót
Hörög a természet.
Mindent kegyébe vesz
A gyászos enyészet:
Jajgat az erdő,
Sir a határ,
Zokog a táj:
Be kár!
Be fáj!
Radnóti Miklós: OKTÓBER
Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.
Radványi Sándor: ŐSZ
Az akácfákon dideregve
Rezeg a sok száradt levél,
A tarlott, fonnyadt határon
Fel-felsikolt az őszi szél.
Ködpárás reggel hullt a tájra,
Mely láthatatlan betetőz...
A kis virágok haldokolnak,
Itt az ősz!
Reichard Piroska: ŐSZI ÜDVÖZLET
Borulj rá enyhe őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.
Hulljatok elé arany levelek,
őszi virágok nyiljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.
Lágyan simogasd zúgó őszi szél,
szivében úgy is az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.
Ti mélyülő őszi alkonyatok,
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.
És ti végtelen őszi éjjelek,
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet...
Reményik Sándor: A NAGY PIKTOR
Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.
Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.
A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel.
Reményik Sándor: ŐSZI ERDŐN HAMVADÓ PARÁZS
Te szép, te szomorú, te tiszta láng!
Most már: avarba hamvadó parázs,
Én nem gyujtottalak,
Én nem oltottalak
Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.
Arra jártamban
Megcsapott messziről a meleged,
Tovább mentem,
Nem éleszthettelek.
Most hát elalszol.
Aludj.
Békesség neked.
Takarjon be a diadalmas Ősz,
A csend,
S a nesztelenül hulló levelek.
Román Antal: ŐSZ
A nyár emlékét idézi még a gyengélkedő napsugár,
De érezzük már, minden szép nap lassan-lassan tovaszáll.
Ritkulnak a fák lombjai, avar lepi be a tájat,
A lemenő Nap vörös fénye elnyújtózva ásít párat.
Elmúlik minden, mi szép volt, búcsút intve e világnak,
Lehullik a levelekkel minden öröm, s minden bánat.
Helyükön csak sivár ágak hirdetnek egy szebb világot,
Egy életteli, nyüzsgő létet, mit szem eddig csak ott látott.
Hűvös szellő suhan végig, borzolja az emlékeket,
Felkap néhány falevelet, s egy másik helyre teszi őket.
Minden perc és minden óra így kerül le egyre mélyebb
Rétegébe emléküknek, s így lesz minden emlék még szebb.
Mert az idő elfeledtet minden rosszat, mi csak érhet,
S ha visszanézünk majd a nyárra, nem látunk mást, csakis szépet!
És bár tudjuk, előttünk van még egy hosszú, hideg tél is,
S hó és jég fed minden szépet, minden jót, de tudjuk mégis,
Eljő majd a tavasz fénye, s életet lehel a tájba,
Felolvad a jég s a hó, gyógyírt adva szomjúságra,
Új levele nő a fáknak, langyos szellő suhan csendben,
Simogatva viszi a hírt: új világ van születőben.
Minden szép, mi elmúlt ősszel, s hullott levélként a földre,
Minden jó, mit eltemettünk mélységesen emlékünkbe,
Minden rossz, mi megfakulva lapul lent az avar mélyén,
Minden jég, és minden hó, mi elolvadt, s immár víz lévén
Táplálja az új világot, erőt ad a folytatáshoz,
A dermedt tájra új életet, új reményt és megváltást hoz,
Hogy bátran nézzünk elébe a tavasznak s egy újabb nyárnak,
S ne sajnáld, hogy ismét ősz lesz, része ez a körforgásnak.
Sarkadi Sándor: LOMB LEHULLOTT, MÁK KIPERGETT
Lomb lehullott,
mák kipergett,
őszi ágat szél diderget.
Hidegebb már
a sugár is,
elment a fecskemadár is.
Máris, máris,
oda van a nyár is.
Sárhelyi Erika : ŐSZI DAL 
Vetkeznek bokrok, nyújtóznak ágak,
falevél szőnyeg lepi a tájat.
Álmosan moccan égen a felhő,
Fa kérge roppan - őszül az erdő.
Gesztenye hullik, hangtalan puffan,
elnyeli hangját rőtszínű paplan. 
Szalad a szellő, fák között surran,
kacsint a napfény innen és onnan.
Vörösbegy mellén rozsdaszín mellény,
szépül a fészek, rebben a repkény.
Szusszan az avar, gyolcspuha bölcső,
Mélyül a homály - készül az erdő.
Sárhelyi Erika: ŐSZI KÉRDÉS
Mondd, hová rejtsem a még fel-felbukkanó
Nap sugarában rejtőző meleget?
Hová menjek érte, ha elér majd a hó -
hiszen az ősz is oly korán meglepett.
Bőrömről lassan elpereg a nyár minden
íze, illata záporokba fullad,
fogason lóg már kedvenc, napszítta ingem,
s a naptárlapok lábam elé hullnak.
Az augusztusi csillagok hamvait is
rég messze fújta a szeptemberi szél,
csak áltat a fény, az ég kékje is hamis -
léptem az avarban októbert beszél.
Mondd, hová rejtsem hát a nyári éjeket,
a narancsszínben játszó hajnalokat?
Hová tegyem el, míg tavaszra ébredek,
míg majd világom a télből kiszakad?
szüret
Sárkány Erika: MÁMOROSAN
Ha a bor a társaságom,
A világot másképp látom
A rosszra fátyol borul,
A bánat elhalványul.
Jó vörös bor jó barát,
Ha akarom megtalál
Elmélkedem halkan csendben,
Pohár borral a kezemben.
Elmondom mi szívem bántja,
Úgysincs más ki meghallgassa
Amilyen széles e világ,
Oly sok benne a magány.
Egyedül voltam én is mindig,
Így lesz ez már a végsőkig
Nem találtam meg az utam,
Borba fojtom bánatomat.
Sárosi Árpád: NOVEMBER
Kapukra, horpadt háztetőkre
Drapériákat szögez a November...
És ablakunk alatt az eső
Muzsikál nékünk szerelemmel.
A levelek: az erdők gyásza,
Riadt sikollyal hírvivőkül mennek.
Nekünk a nyári éjszakáról
Csengő, csodás meséket énekelnek.
Az emberek, fagyos, bús kedvvel:
Vad kergetői a lidércjavaknak,
Ha este ablakunkhoz érnek,
Mint gondtalan vándorok, úgy kacagnak.
Schvalm Rózsa: SZERETEM AZ ŐSZT
Szeretem az őszt, színeit és fényeit.
Magukban az elmúlás titkát rejtik.
Élet és halál örök körforgását,
elmúlásban, az új tavasz varázsát.
Szeretem az őszi ég ragyogását,
hófehér, bárányfelhők száguldását.
Sárgult levelek zizzenő hullását,
lombjukat vesztő fák, csöndes sírását.
Szeretem az őszi erdő illatát,
fáiról hulló makkok koppanását.
Az erdő lelkének néma sóhaját,
ágak közt átvillanó, napsugarát.
Szeretem az őszi szél fuvallatát,
fuvallatának, rejtett sugallatát.
Csodálva nézem szabad suhanását
hallgatom szelíd, néha vad zúgását.
Seress Rezső: VÉGE A VILÁGNAK - Részlet
Dalszöveg
Ősz van és peregnek
a sárgult levelek,
Meghalt a földön az
emberi szeretet.
Bánatos könnyekkel
zokog az őszi szél,
Szívem már új tavaszt nem
vár és nem remél...
Signor István: ŐSZ
Minden arany már, a Napsugár is,
mely ontotta kincsét egész Nyáron át
nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik
az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...
Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon,
társuk a lomb alig takarja őket
várják a sorsuk, s egy szeles nappalon
lehullva földre, adnak új életet...
Arany tutajként sodródik a vízen
hajtva a széltől egy árva falevél,
táplálta anyját rövid kis életében,
most letette sorsát... tovább már nem remél...
Szép most az Ősz. Akárha köddel
érkezik egy hűvös hajnalon,
s míg fázósan bújunk össze a csípős esőben,
a Föld készül. Mereng új Tavaszon..
Sík Sándor: AZ ŐSZ DALOL
Síró fuvalmak
Zörgőn kavarnak
Hűs éjszakára
Port az avarnak
Hantja alól.
Halovány árnyak
Zokogni járnak
Ravatalára
Az ifjú nyárnak.
Az ősz dalol.
Sápadtra sárgul
S a szürke ágrul
A lomb lezördül
S egy volt világrul.
Mesét mesél.
Bús esti pírba
Bámulok sírva
S a könny úgy gördül
Szemembül, mint a
Halott levél.
Mert minden sír ma.
Holt szegfű szirma,
Halott szerelmek,
S mely dalaimra
Borul, a dér.
És sír a fény is,
A nap szemén is
Könny könnyre dermed
És sírok én is.
Mert minden él,
És minden elmegy.
Sík Sándor: ŐSZELŐ
Rozsdabarna őszi lombok
Hulló pelyhe közt bolyongok
És a hullást hallgatom.
Rozsdabarna bú a fákon,
Barna bánat, őszi mákony
Édessége ajkamon.
Régi módon andalogni:
El-elnézek egy maroknyi
Késve nyíló kankalint.
Zördül lelkem mély avarja,
Hogy az őszi szél fanyarja
Hűvösével megsuhint.
És a zörge rőt avarból
Fölkacsint egy elcsavargó
Elmaradt arany sugár.
S fák közül egy ritka vendég:
El sem könnyezett növendék
Ifjú énem kandikál.
Nézem, nézem nedvesülő
Szemmel, mint egy ágon ülő
Szárnyalibbentő rigót.
Csak a már-már rebbenőnek
Súgom el, hogy őszelőmnek
Ez legelső könnye volt.
Sík Sándor: AZ ŐSZ DICSÉRETE
Fiatal arcnál, fiatal szemeknél
Láttál-e szebbet a vén nap alatt?
A lánynak mondja: Rózsafán születtél!
És a világnak: Én megváltalak!
De jár az év, és teljes lesz a rózsa,
Tejes tavaszból tüzet szív a nyár:
Gyermek apára, tengerek hajósra,
Isten és ember férfiúra vár,
Aki szeret, de nem hogy őt szeressék,
És cselekszik, mert szent a kötelesség.
De legzengőbb a lomb zenéje őszkor,
Bimbó-, s virágnál mézebb a gyümölcs.
Elzúg a harc és elzajong a hőskor:
Harcosnál, hősnél emberebb a bölcs.
Ó lombos erdők őszi orgonája
Milyen teli-mély a te muzsikád!
Ezer sípod egyszerre intonálja
Az emberlét ezernyi dallamát.
Tavasz illata, nyarak szenvedelme
S a tiszta tél kristály nyugalma benne.
Ó emberélet édességes ősze,
Te vagy az összhang és az árnyalat.
A tavasz benned fanyarát legyőzte,
Erdőtüzeket, aszályt a nyarak.
Magára ismer benned mind a kettő
S te mind a kettőt áldod, érleled.
Piros nyaradnak nem volt lángja meddő
S magtalan nem lesz szép fehér teled.
Mert a szivárvány színei megérve
Elsimulnak a ránctalan fehérbe.
Sík Sándor: SZEPTEMBERI LOMB
Várj még, ne siess, szeptemberi lomb,
A hegyeken még szól a kolomp,
Még messze a tél.
A te helyed még fenn van a fán:
Hova lesz, ha te nem szólsz, az őszi magány?
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!
Várj még, ne siess, szeptemberi szív,
Hiszen érted már, hogy a szél hova hív:
Nincs messze a tél.
Kell még holnap is, aki énekel:
Az énekléshez élni kell.
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!
(1961)
Simola Teréz Csilla: ELMÚLT SZERELEM
Hullik a falevél az ágról,
Nemrég búcsúztunk el a nyártól.
Szép, színes köntöst vesz fel a táj,
A tücsökzene hiánya fáj.
Az éjszaka hosszú és hideg,
A nyári pad most olyan rideg.
Kabátban járom már az utat,
Egyik fa visszafelé mutat.
Szinte látom a nyári lábnyomot,
Mint cipőnk talpa a kőre rányomott.
Itt a pad a nyári beszélgető`,
Lesz még nyár, ez bizton remélhető.
Sétálok, most az ősz fogja kezem,
Csókot ad a vad, őszi szél nekem.
Simon István: FALEVELEK A FÖLDÖN
Megrázza magát, nézd, a sok fa,
hullik le a száraz levél,
s mint távoli, arany vitorla,
úgy lebeg, ha fújja a szél.
Pirosan ellepi a földet,
vastag, fekete sárra hullt.
S tőle lett már színpompás szőnyeg
fasorok oldalán az út.
Szántáson magányos diófa,
alatta kerek tócsa vér.
S a deret rózsaszínné oldja
a hulló, száguldó levél.
Kopog az ősz arany esője,
kalapom tetején pereg.
Úszik a folyón is előre
a levél, a kivénhedett.
Rázza magát, nézem, a sok fa,
mintha akarva ejtené
öregségét, hogy rőt vitorla
vigye az enyészet felé.
De ág-karjukat égre tartják -
mint naphoz esdeklő kezek,
kérnek vissza már, fiatalság,
tavasz, virágzás, tégedet.
Somlyó Zoltán: ŐSZI VERS
Megérted az őszt... a rövidült napok
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna
szinét s a piros estet, melynek leple alá
vonul álom felé ember és minden barma.
Megérted: rádesik az ablakon keresztül
a napsugár: az égnek szőke, tömött haja.
És mustszagot lehelve és mámorát kínálva
nyílik meg lábad előtt a pince ajtaja.
Be jó is, hogy megérted. Helyetted most ki inná
gyümölcsök sárga mézét és vágyódó rimek
aromás teáját a csöndes kis szobában,
amelynek ablakán a függöny széltül remeg.
Vedd a mosolygó almát és a csengő barackot,
és vedd a szóló szőlőt s áldd meg a pillanat
mennyei tisztaságát s csillagát életednek,
mely akkor lesz legfénylőbb, amikor leszalad...
-
Szabolcsi Zsóka: KÖNNYCSEPPEK AZ ELMÚLÁSÉRT
Sárgászöld színek, összeolvadó tarkaság,
aranyra érett levelek, kopárodó őszi ág.
Ködön áttűnő halvány fények,
ködös virágok illata,
habos felhők, száradó pázsitok,
barna csend, s madarak halk dala.
Áll az idő, állok az időben én.
Csend van, csak a szellő susog.
Felhőt növeszt fölém a csend,
s aprószemű eső csurog.
Szabó Lőrinc: ŐSZI FÁK
Láttalak, lomb, mikor születtél,
fiatalon!
Mint kívül a gesztenyefák,
ép oly magas az ablakom:
az ablakot a kék tavaszban
zöld ujjongásod lengte be
s még ráncos volt minden kis leveled,
mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,
ráncos megint,
mint bőr vagy öreg papír zörögsz,
ha a szél megráz odakint,
de ha fele kincsed lent röpül is
a földön ide-oda,
még beragyogsz az ablakomon,
gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát
és fölgyujtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran és búcsúzz vigan:
így veszni szebb;
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj
büszkén bele, -
arany voltál, szemét leszel,
szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél,
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!
Most ég el a nyár, és nem is
szomorú ez a szép halál.
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt
igér a szél s az út sara:
ragyogj, őszi lomb! - Bárcsak én is
így pusztulnék el valaha.
Szabó Lőrinc: PANNON ŐSZ
Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; - mért is volna? - és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van... Szép ősz... A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök...
Ősz van... Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti...
Ősz van!... Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai... De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat...
Ősz van! Szép ősz!... Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! - kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.
Szeibert Éva: ŐSZI ELÉG(IA)
Ködbevesző hajnalhasadások,
mögöttetek fényt én sose látok.
Könnyem hull a sárguló levélre,
sajgó lelkem elköltözne délre.
Kopasz bokron hervadt rózsaszálak,
sápadt napban hosszabbak az árnyak.
Felsír az ősz, levélözön árad.
Lassú szívem a bánattól fáradt.
Viharos szél örjöng, vágtat, tombol.
Elegem van az őszi napokból.
Az elmúlás könnyem apassza el!
Kétségemre még az Úr sem felel.
Szécsényi Barbara: AZ ŐSZ ÖLÉBEN
Elosont a nyár. Az út-széli fák
sorfalat állnak. Csupasz ág-bogokkal
feszülnek az égnek - sóhajt a táj -
elmúlásunk szelei kaszálnak.
Az erdők öles magányán csillan
még gombányi pír, pár zöld moha;
s az avarrá hamvadt koronák
közt reszket a harmatok mosolya.
Varázsos az ősz. Illatos szőnyeget
terít a földre halk szavú esők nyomán,
kápráztat még nyár-meleg reményeket -
ám telet dajkál hűs ölén a holdsugár.
Szilágyi Domokos: ŐSZI RÓZSÁK
Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.
Szilágyi Domokos: ŐSZI TÁJ
reszketnek a szélben a fák
őszi világ őszi világ
szerelmüket vesztik a fák
őszi világ őszi világ
szerelmet vall ma az avar
őszi vihar őszi vihar
a csók úgy is teremt ha fáj
őszi világ szép őszi táj
Szirmay Endre : ŐSZ AZ IDŐ
Már ősz az idő; a rétek
ájultan feketéskékek,
fakó a lomb,
ezüstöt szórnak a fények,
s oszlopot emel az égnek
messze a domb.
Lelkemben lucskosra ázott
a tegnap tájra bogárzott
mézragyogás,
bánatot kormoz az este,
szétrezgő árnyék a teste,
vak lobogás.
Jövendő szárnyas álma
gyökérbe, magba bezárva
csöndben borong,
születő tavaszok vágya
biztató melegre várva
szívemben zsong.
Szuhanics Alberth: HA TE IS AKAROD
Kertek alatt az ősz lopódzik,
míg tétován belép.
Karcsú fa ágába fogódzik,
s lerázza levelét.
Sóhajt a fa, lombot könnyez,
koronája tar.
Lábam alatt megvastagszik,
a puha, rőt avar.
Rőt avar, de van sárga benne,
s halványzöld levél.
Léptem nyomán halkan zörren,
surrogón zenél.
Kopog az ősz ablakomom,
ujja hideg eső.
Szél-karmester koppanásból
ritmust csal elő.
Hajnali köd, csodás szőttes,
fákról csöppenő.
Mily sejtelmes, milyen szürke
a messzi hegytetető...
Ám ha kitisztul az egünk,
sok csodás szín ragyog.
Gyönyörűség ez a látvány,
s már boldog is vagyok,
Őszi szellő símogat most,
s bágyadt napsugár.
Mint nagyszülő kis unokáját -,
lásd, elmúlt a nyár...
Elmúlt a nyár, de te ne félj,
s hagyd a bánatot.
Az ősz is tud sok szépet adni,
ha te is akarod...
Takáts Gyula: SZÜRETI VERS
Szüretelnek, énekelnek,
Láttál-e már ennél szebbet?
Dió, rigó, mogyoró,
Musttal teli kiskancsó.
Sose láttam szebbet!
Akkora fürt, alig bírom,
Egy fürtből lesz akó borom.
Dió, rigó, mogyoró,
Csak úgy nevet a kancsó.
Az sem látott ilyet.
Az öregnek aszú bor jár,
A gyereknek must csordogál.
Dió, rigó, mogyoró,
Szüretelni, jaj, d jó!
Igyunk erre egyet!!!
Tarbay Ede - ŐSZANYÓ
Kontyos kendős ősz-anyó
Söpröget a kertben,
Vörös arany falevél
Ripeg-ropog zörren,
Reggel-este ruhát mos,
Csupa gőz az erdő,
Mosókonyha a világ,
A völgy mosóteknő.
Tasnádi Varga Éva: ŐSZI VERS
Esti virágok
csöndben csukódnak,
udvar fénylik
mézsárga holdnak.
Némák a fák is,
levél se rebben,
tücskök beszélnek
szép őszi kertben.
Kút vize hallgat,
néha megloccsan,
bogárhad alszik
fázó bokorban.
Halkan harangoz
katángok szára:
- Hó hull fejünkre
majd nemsokára!
Tompa Mihály: ŐSSZEL
Ültem a rét zöld pázsitján,
Hol a csermely omlott tisztán;
Illatos fű, nyílt virágok...
Szemem alig nézett rájok.
Völgyek árnyán elmulattam,
Támadáskor, alkonyatban;
Lelkemhez szólt a madárdal,
Mély, de gyorsan múló bájjal!
A mennyet borongni látom,
Dér-harmat függ a faágon;
Fogy az élet észrevétlen,
Lassúbb, lassúbb érütésben!
Rétek halvány kis virága!
Hulló lombja a bereknek!
Némuló dal, mért szeretlek?
Elveszítlek nem sokára!
Tompa Mihály: ŐSZI TÁJNAK
Őszi tájnak hervadása!
Őszi napfény ragyogása!
Hervadásból, fényből támad
Lelkemen e kedves bánat.
Omlik a lomb, hallgat a dal;
Visszatérek gondolattal
A tavaszra,... ah de annál
Betegebbnek tetszik a táj!
Ez a rét volt olyan ékes?
Ez a határ olyan népes?
Ez a halom, völgy és tájék...
Mintha a sirkertben járnék!
Lemegy a nap nem sokára...
Haldoklásnak szent országa!
Olyan édes forró vággyal
Ölel téged lelkem által!
Az elmulás bája rajtad,
Lelkemen vesz mély hatalmat;
S bár meghalni kéne véled:
Mégis, mégis szeretnélek!
Néma a táj, arca sápadt,
Rá derengő napfény árad;
Ah, mi vonzó szép halál van
E mosolygó hervadásban!
Édes terhed, édes álom
Szinte érzem szempillámom;
Hogy lehajtsam, szinte vonja
Fejem a fák hulló lombja.
A fák lombja csendesen hull!...
Nem küzdéstül, fájdalomtul;
Itt a végharc ösmeretlen:
Lehet-e meghalni szebben...?!
Nem ilyen az ember élte!
Ah csak annak volna vége:
Őszi napfény ragyogása,
Őszi tájnak hervadása!*
Tordon Ákos: KIS ŐSZI VERS
Csiga-biga, kisbogár,
Jön az ősz, megy a nyár.
Hűvös eső permetez,
Házatokon nincs eresz!
Csiga-biga, kisbogár,
Fagyos lett már a határ. 
Fütyül a szél, hulla hó,
Házatokon nincs ajtó!
A kis csiga nem beszél,
Bogárka sem döngicsél,
Búvik földbe, fa odvába,
Levéldunnát vesz magára.
Szervusz világ!-
Azt se mondja,
Úgy elalszik,
Mint a bunda
Tóth Árpád: EZ MÁR NEM A NYÁRI ALKONYAT...
Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.
Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.
De estefelé hirtelen,
Elkomolyodik a világ, -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.
Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsóvárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínütlen fényével a nap.
Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt, szegény,
Igazán boldog s fiatal.
Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.
Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinozaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.
De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!
A természet még kísérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Óh, ragyogjatok ősi sugarak!
Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.
A csókrahajló lomb közűl lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél,
Az ördögszekér megáll az uton,
És feljajdúl a szél.
Tóth Árpád: ŐSZI BESZÉLGETÉS
Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
Bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Üres berek
Fölé lehajló
Vaksi öreg.
Hej, égi testvér,
Didergő bolygó,
Tüzet keresnél,
Vén, őszi golyhó?
Lenyomva orcád
Földhöz közel,
Bámulod holtát,
S nem hiszed el?
Vagy csöndes őszbe
Halkan leszállván,
Megbújni jössz-e
A bús Föld vállán:
Két hűlő csillag,
Két régi bú,
Egymáshoz ballag,
S meghalni bú?
Míg hulló lombok
Rőt fénye rebben,
Ó, mit is mondtok
Egymásnak ketten?
Hold mondja: "Már csak
Jegem ragyog",
Föld mondja: "Várj csak,
Fáradt vagyok".
"Várj türelemmel,
Jövök már, meglásd,
Átkom, az ember,
Kiirtja egymást,
És csend lesz aztán,
Mély, őszi csend,
S az égi pusztán
Holt por kereng..."
Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
Bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Sötét terek,
S öldöklő, gyarló,
Rossz emberek...
Tóth Árpád: ŐSZI KÉRDÉS
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, út menti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe
És feldöbbenve: jaj! Ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?
Túrmezei Erzsébet: ŐSZ
Uram, búcsúzik az élet,
mert a gyümölcsök megértek,
meleg nyárnak vége lett.
Elszáll a vándormadár is,
és megborzong a virág is.
Hullanak a levelek
aranyszínű szemfödélnek.
Egyre csendesebb az ének.
De borongós ég alatt
most az őszért áldalak.
Üzensz sárguló levélen,
és elém írod az égen
vándormadarak jelét,
hogy mélyen szívembe rejtsem,
vándorvoltom ne felejtsem,
vándoroljak Tefeléd.
Mind korábban itt az este.
Megért a szőlő gerezdje.
Hadd mondjak, Uram, neked,
mindezért dicséretet.
Köszönetet a ködért is,
a lehulló levélért is,
minden gyümölcsért a fán.
Röptéért vándormadárnak.
Hirdessétek, könnyű szárnyak,
hogy van melegebb hazám!
Át a ködön, át az éjen
édes zengéssel kísérjen
dérbelepte réteken
őszi hálaénekem!
Túrmezei Erzsébet: Őszi KÉK ÉG
Az őszi kék ég mint selyemfátyol,
húzódik egyre fáig a fától
s én nem látom elejét, végét.
Végtelenül kék az őszi kék ég...
az őszi kék ég.
Harcos, vad szelek tépő csapatja
a leveleket szárnyra kapja.
Táncolva viszi az úton végig,
táncolva csapja egész az égig,
a kéklő égig.
Szárnyára kapott az élet engem.
Amerre sodor, arra kell mennem.
Nagy, poros úton hánytorgat egyre.
Oly ritkán kap fel kéklő egekbe...
kéklő egekbe.
Pedig én oda, fel, oda vágyom!
Oda a szívem, oda az álmom.
Unom, utálom a poros földet.
Kereső szemem az égen zörget,
Az égen zörget.
Oda vágyom. A porfátyolon által
oda, fel repül a lelkem vággyal.
Szívja az égnek végtelenségét
és átöleli az őszi kék ég...
az őszi kék ég.
F. Tyutcsev: A SZÉP ŐSZI ESTÉBEN
A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.
/Szabó Lőrinc fordítása/
Váci Mihály: ŐSZ
A fecske az égbe nyilalt,
mégis a szívbe hasít.
Az égen a kékszinű dal
könnyű búra tanít.
Zizzen. Valami közeleg,
s valami távolodik.
Szíved a hűs delejek
közt remeg, ingadozik.
Állsz suhogó szárnyak alatt,
szíved a tenyereden.
Sóhajtsz. - Hova állj, ha maradsz?
s ha mégy, milyen fény fele menj?
Várnai Zseni: ŐSZI DAL
A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja már nem éget,mint a láng
csak simogat,mint egykor jó anyánk,
szívünkre könnyű,enyhe fénye hull...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.
Az ősz szerelme,mint a kósza szél,
hol lágy zene,hol vészes szenvedély,
a fény, az árny oly gyorsan változó,
mint életünk,e hullámzó folyó,
még kék az ég,de már is el borul...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.
Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
zordan borong a felhős messzeség,
egy csonka ágra csapzott varju száll,
mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...
csak nézem és szívem elszorul:
jaj,minden nap korábban alkonyul...
korábban alkonyul..
Várnai Zseni: VÉNASSZONYOK NYARA
Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső sugára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.
Ez őszi nap a szőlő érlelője,
s piruló alma issza melegét,
e fénytől várok én is új erőre,
magamba szívom forró delejét.
Fáradt szívem csókjától újra éled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.
Vénasszonyok nyarának is becézik
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
mintha tündérek ujjai sodornák
aranyszálait, ettől oly mesés.
Kiket zord évek vad vihardúlása
oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
hadd üljön meg, mint szentek glóriája
öreg anyók fáradt ezüst fején.
Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
ez jár nekünk... ugye, kis ősz anyák?!
Várnai Zseni: VIRÁGOS ÁG AZ ASSZONY ÉLETE...
Virágos ág az asszony élete
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei
virág helyett gyümölcse terheli.
Termése érik, pirul, gömbölyűt
pillék és méhek zsongják őt körül
szellő ringatja, eső öntözi
s a nap tüzén csillognak könnyei.
Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik
reszket, amikor tépázza a szél
de nedvei forrók, akár vér.
S mikor csillogó fátylat sző a hó
s belengi őt e puha takaró
már újra szép, és arról álmodik
hogy tavaszra tündérré változik.
S az lesz belőle, tündér csakugyan
ezernyi szép, feslő virága van
őbennük éli újra tavaszát
s nyáron a nap deleje hatja át.
Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő.
kikél a földből, húzza őt a fény
újjászüli az örök televény.
S ha teste, már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...
Paul Verlaine: ŐSZI CHANSON
Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.
S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Míg éjfél
Kong, csak sírok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél.
Óh, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...
1923
Ford: Tóth Árpád
Paul Verlaine: ŐSZI DAL
Ha az ősz fuvolál,
szomorú dala száll,
néha lehullva.
Bágyadt hangjainál
a szivem sebe fáj;
tépdesi újra.
Hogy fullaszt a magány!
Szinem oly halovány
s nincs bizony írja.
Csak idézem a mult
puha ködbe borult
árnyait, sírva.
Már mindjárt ideér,
fölkap s visz-visz a szél
messze magával -
hisz a fák terüjén
csak avar vagyok én,
mely tovaszárnyal.
Wass Albert: DAL
Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt...
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;
Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed...
beléje néztem: vissza-vissza nézett...
és bíztatott és kérdezett...
Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen...
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.
Wass Albert: HA JÖN AZ ŐSZ
Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?
Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?
Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.
Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha.
Wass Albert - Ha jön az ősz
Link
Wass Albert: ŐSZI DAL
Elmentek már a madarak, a fecskék
Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték
Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.
De elmentél, veled a nyár, az álmok.
Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.
Neked nagyon hideg volt itt az élet,
Nem jött bíborral már az alkonyat.
S megsemmisült sok délibáb-reményed
Csillagtalan nagy éjszakák alatt.
De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
S nem kérek tőled semmi, semmi mást,
Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem
Körülötted az őszi hervadást.
1925
Wass Albert Öszi Dal
Link
Wass Albert: ŐSZ
Valahol már az ősz dalolgat,
és hullanak a gesztenyék,
vad szél-fiuk lombot karolnak,
s kacagva hintik szerte-szét,
valaki jár a szürkületben,
s szívében őszi dal fakad,
valaki búcsúval köszönti
a messze-szálló darvakat,
valaki áll a fenyves alján,
s a szeme könnyel lesz tele...
szél sír a park arany-avarján,
s koppanva hull a gesztenye.
1927
Wass Albert: ŐSZ LESZ
Tudom: egyszer majd messze száll a szellő,
s a lomb homályban többé nem nevet.
Ősz lesz.
És ősszel hullanak a levelek.
Eljárok majd a temetőkbe,
és álmodó leszek, és kedvtelen.
Bánat kísérget: lomha, őszi bánat,
és felhő lesz, és Csend, a lelkemen.
Megnézem majd a régi fákat,
és elbúcsúzom utoljára.
Megkérdezem: melyikük fáradt?
Megkérdem: vágynak még a nyárra?
Szívem az őszt még megcsodálja,
de a halált már vele érzi;
mert minden nyár csak tarka álom,
s az álmok sorsa: elenyészni.
És látom majd: nincs több virág.
S a holt mezőkről én is elmegyek.
Ősz lesz: nagy Ősz.
És ősszel hullanak a levelek.
1926
Wass Albert: ŐSZI SZERELMI DAL
Szeretett feleségemnek, Erzsébetnek
Add a kezed! Jöjj, ott a halmon
nézzük, hogy száll ránk az alkony.
Elfújta a ősz a nyarat,
de lám, egy szép esténk maradt,
örülni a csodás világnak,
arany juharnak, nyírfaágnak,
hogy megtettünk, amit lehet,
felnőttek már a gyermekek.
Sok örömet adott a munka,
míg utunkat jártuk naponta,
kóbor kutyákat összeszedtünk,
hajléktalant gondunkba vettünk,
restnek, ravasznak, aki kért,
adtunk, nem kérdeztük, miért.
Hogy összegyűlt sok drága emlék:
a szerelem, a tiszta, gyengéd,
egy dús élet! fejünk felett
aranyizzás, az út meleg,
amint megjárjuk kéz a kézben,
körülvesz a világ egészen,
s az alkony hajnal már, új élet,
új munkát lel megint a lélek...
Add a kezed, szép asszonyom,
fehér hajadra álmodom
a hunyó nap színét az őszben,
míg kéz a kézben, ráérősen
lépünk az alkonyati fény
izzásában, csak te meg én.
Wass Albert: ŐSZI HANGULAT
Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután!
Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket!
Hirdessük, hogy a nyári álom
varázsintésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér!
Hirdessük,hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet!
Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más;
hogy ezután is lehet élne,
hogy tréfa csak az elmúlás!
A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet!
1925
Wass Albert: Őszi hangulat /Zene: Richard Clayderman - What a wonderful world
Link
Wass Albert: ŐSZI VÁGY
Oly jó volna ma messze menni,
s elenyészni a semmiségbe,
ha értem jönne most a párom,
s egy őszi útra elkísérne..
Egymást szép halkan átölelnénk,
úgy mennénk át egy furcsa hídon..
s a hídon megcsókolnánk egymást,
nagyon halkan és nagyon titkon.
Weöres Sándor: GALAGONYA
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Weöres Sándor: MARASZTALÁS
két szemeddel
a napsugarat!
Ne menj, várj még,
mert e tájék
sötétben marad.
Ág nem himbál,
fecske nem száll,
béres nem arat.
Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!
Weöres Sándor: ŐSZI MELÓDIA
Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bujnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbujnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csipik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.
Zagyi G. Ilona: NYÁRSIRATÓ
Lassan dereng a kép, a nyári szép szökik.
A kereten átlép, könnyekkel küszködik...
Csak még utoljára... ne legyen oly komoly,
haragvó arcára kell egy széles mosoly.
Hiszen játszana még izzó szenvedéllyel,
de már csak maradék mit kínjában érlel...
melengetett színek, megízlelt hóbortok,
megkísérelt csínyek... bénítják ködfoltok.
Megküzd gyöngesége békülő látszattal,
csábos szelídsége szétdobált haraggal...
A hűlő vágy kevés, mélabús életjel...
csak búcsú ölelés, árvult szerelemmel.
Zelk Zoltán: EZ MÁR AZ ŐSZ
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közeleg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit. -
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Zelk Zoltán: LEVÉL
Nézzétek csak, mit hoz a szél,
nem akármilyen falevél:
nem itten hullt le a fáról,
gólya küldi Afrikából.
Gólya küldi a levelet,
szél leejti falu felett,
füstölgő kémény felkapja,
gólyaírást elolvassa.
A levélben mi is lehet?
Elmondom én, figyeljetek:
"Megérkeztem Afrikába,
örök napsütés honába.
Mégis, mégis csak azt várom:
az idő tavaszra váljon,
kis falumba visszatérjek,
kéménytetőn rakjak fészket."
Zelk Zoltán: NYÁR ÉS TÉL KÖZÖTT
Nyár és tél között úgy vándorol
Október, November,
mint a poros országúton
két szomorú ember.
Kertek, lankák körül jönnek,
mennek havas tájra,
búsan integet utánuk 
egy kopár fa ága.
Mint rossz gyerek, a szél őket
sárral megdobálja,
utánuk fut, ruhájukat
s hajukat cibálja.
Nyár mögöttük, tél előttük,
néha meg-megállnak
s búcsút intenek a hervadt,
búslakodó tájnak.
Zelk Zoltán: OKTÓBER
Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.
Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll. 
Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?
Dehogy hiszi, dehogy hiszi
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál,
a bátyjára, Novemberre.
Zelk Zoltán: ŐSZI DAL
Nyári esték, víg cigány,
apró tücsök, ég veled!
Így búcsúznak a fűszálak,
virágok, falevelek.
Avar lepi hegedűdet,
köd takarja már vonód,
kikeletig nem hallhatjuk
a víg tücsök-nótaszót...
Be szép volt! A csillagok is
azt hallgatták odafenn,
s talán néha táncoltak is
égi aranyréteken.
Így búcsúztak a tücsöktől...
Szél zúg, jő a zivatar:
nyári tücsöknóta után
búcsúztató őszi dal.
Zelk Zoltán: ŐSZI MESE
Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. -Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé. 
Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
Autumn - Ősz (2)
/Zelk Zoltán: Őszi mese... /
Link
Zelk Zoltán: VARJÚNÓTA
Elmúlt a nyár,
kár érte, kár.
Sárgul a táj,
kár érte, kár.
Röpülni kél
nagyszárnyú szél,
messzire száll
e csúf madár.
A hegy mögül
felhő röpül -
meg-megered,
már csepereg.
Őszi eső,
fát verdeső -
fázik a táj,
kár érte, kár.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Évszakok |
|
|
|
Címkék: növendéklányként, selyemkendőjével, kukoricatörésnek, szabadságháborúk, szárnyalibbentő, gyűrtvágyaimmal, levéltestvérkét, útkanyarulatban, gyönyörködhetsz, hajnalhasadások, visszatükrözöm, kereszttüzében, szedelődzködik, szellőlebbenés, kedvetlenedése, cinegemadárnak, vándormadárnak, lidércjavaknak, szappanszagúak, levélhulláskor, előrehajítanak, tölgyfalevelet, mindnyájunknak, selyemkendővel, éleszthettelek, narancsszínben, szörnyalakokat, nyolcvanmillió, varázsintésre, gesztenyefáim, észrevétlenül, mozdulatlanul, elrágalmazták, fényevesztett, harmatcseppek, tavaszarcodat, mélázó napsütésben, őszi ködben, szívedbe égnek, őszi lombnak, aggott főnek, szegény lomb, ifjuság arany, csapodár tavasz, jött ujra, világos eget, végtelen ürből, beteg ember, legyilkolt fűrend, nyájas sziget, természet feje, napnak útja, ŐSZI VERSEK, PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ, Szent Mihály, Arany János, KELL DÉR, Maradj Homér, TOLDI ESTÉJE, Aranyosi Ervin, BÁNTSD AZ ŐSZT, Arany-Tóth Katalin, Ábrányi Emil, Áprily Lajos, KÖDÖS ÉVSZAK ELŐTT, OKTÓBERI SÉTA, RAGYOGÓ HERVADÁS, ŐSZI TÜKÖR, SZEPTEMBER FÁK, Babits Mihály, BÁLTEREM MOST AZ ŐSZ, ŐSZI CSENGŐ, VERANDA HŰVÖS MÁR, Babity Mária, SZÖKÖTT NAPSUGÁR, Baranyi Ferenc, MINDNYÁJUNK KÉNYSZERE, Benedek Elek, ŐSZI ÉNEK, Huszta Irén, ŐSZI ALKONY, Böröczki Mihály, ŐSZI TOR, Fodor András, Albert Camus, Csanádi Imre, BÚCSÚZVA KÖSZÖNTŐ, SZÜRET UTÁN, Csokonai Vitéz Mihály, Csukás István, ŐSZI MÉLABÚ, Dobos Attila, ŐSZI ESŐ, Németh Lehel, ELMÚLT MÁR, Emily Dickinson, MINT BÁNAT, Tábor Eszter, Dsida Jenő, ŐSZI DAL, ŐSZI NAPOK, SÚGÁS AZ ŐSZNEK, Falu Tamás, Fekete István, Fésűs Éva, ŐSZI DÚDOLÓ, GYÖNYÖRŰ VAGY, Lator László, Galambos Bernadett, Geisz László, CSODÁLATOS ŐSZ, ŐSZI VERS, Gősi Vali, ŐSZI ESTE, Gyóni Géza, ŐSZI HANGULAT, Gyulai Pál, ŐSZI DÉLUTÁN, Hárs Ernő, ŐSZI MADRIGÁL, Hárs László, LEVÉL AZ ERDŐBŐL, Helen Bereg, Heltai Jenő, Hervay Gizella, Hirth Éva, ŐSZI ERDŐ, Hollósy Tóth Klára, HOVÁ SIETTEK, Csak Krisztustól, BOKRAINK KÖZT, Szergej Jeszenyin, Weöres Sándor, József Attila, Juhász Gyula, Juhász Ferenc, KERTEKRE LESZÁLLT DÉR, Juhász Magda, Jung Károly, SZUNNYADÓ MEZŐ, Kamarás Klára, OKTÓBER VÉGÉN, ŐSZI ILLÚZIÓK, ŐSZI LEVÉL, ŐSZI ÓRÁK, Kálnay Adél, ŐSZI REGGELEK, Kányádi Sándor, ELJÖTT SZÜRET, ELMENT NYÁR, NOVEMBERI VERSELŐ, VOLNA MÉG, ŐSZI BIZTATÓ, ŐSZVÉGI JÁTÉK, VALAMI KÉSZÜL, Kiss Benedek, István Mihály, CSAK SZÓRA, Kopányi László, Kormányos Sándor, ŐSZI SÓHAJ, ŐSZI SZÉL, Komáromi János, Kovács István, ŐSZI KRIZANTÉMOK HERVADNAK KERTBEN, Lányi Sarolta, NAGYON CSENDES SZERENÁD, Lengyel Jolán, ŐSZI PILLANATKÉP, Ligeti Éva, ŐSZBE FORDUL, ŐSZI VARÁZS, HŰVÖS ŐSZI ESŐ, Márkus Katalin, ELSZAKADT FÁTÓL, Mentovics Éva, ŐSZI KINCSESTÁR, SZÜRETI KALANDOK, TÁNC AZ ŐSZI AVARBAN, ÜNNEPI ÁLOM, Móra Ferenc, CINEGE CIPŐJE, Varjú Varga Pálhoz, KERTEM ALJÁN, LEVELEK HULLÁSA, Petőfi Sándor, Móricz Eszter, Nadányi Zoltán, ŐSZT SZERETEM, Nagy László, Nádor Tamás, Nádudvari Nagy János, ÓHAJTÁS ŐSSZEL, Nemes Nagy Ágnes, HULL BODZA, Orgoványi Anikó, ŐSZI SZÍNEK, Osvát Erzsébet, JÖTT ŐSZANYÓ HIDEG TÉLLEL, ÉNEKE LEHULLÓ LEVÉLHEZ, Petneki Jenő, BESZÉL FÁKKAL BÚS ŐSZI SZÉL, KÖDÖS ŐSZI IDŐ, KELLEMETLEN ŐSZI REGGEL, SZEPTEMBER VÉGÉN, Pilinszky János, KALANDOZÁSOK TÜKÖRBEM, ŐSZI VÁZLAT, Polgár István, SZEPTEMBERI VENDÉG, Pósa Lajos, Püspöki Árpád, Radnóti Miklós, Radványi Sándor, Reichard Piroska, ŐSZI ÜDVÖZLET, Reményik Sándor, NAGY PIKTOR, ŐSZI ERDŐN HAMVADÓ PARÁZS, Román Antal, Sarkadi Sándor, LOMB LEHULLOTT, Sárhelyi Erika, ŐSZI KÉRDÉS, Sárkány Erika, Sárosi Árpád, Schvalm Rózsa, SZERETEM AZ ŐSZT, Seress Rezső, VÉGE VILÁGNAK, Signor István, SZEPTEMBERI LOMB, Simola Teréz Csilla, ELMÚLT SZERELEM, Simon István, FALEVELEK FÖLDÖN, KÉSŐ ŐSZ, Somlyó Zoltán, Szabolcsi Zsóka, KÖNNYCSEPPEK AZ ELMÚLÁSÉRT, Szabó Lőrinc, ŐSZI FÁK, PANNON ŐSZ, Szeibert Éva, ŐSZI ELÉG, Szécsényi Barbara, Szilágyi Domokos, ŐSZI RÓZSÁK, ŐSZI TÁJ, Szirmay Endre, Szuhanics Alberth, Takáts Gyula, SZÜRETI VERS, Tarbay Ede, Tasnádi Varga Éva, Tompa Mihály, ŐSZI TÁJNAK, Tordon Ákos, Tóth Árpád, NYÁRI ALKONYAT, ŐSZI BESZÉLGETÉS, Túrmezei Erzsébet, Őszi KÉK ÉG, SZÉP ŐSZI ESTÉBEN, Váci Mihály, Várnai Zseni, VÉNASSZONYOK NYARA, VIRÁGOS ÁG AZ ASSZONY ÉLETE, Paul Verlaine, ŐSZI CHANSON, Wass Albert, Wass Albert Öszi Dal, ŐSZI SZERELMI DAL, Richard Clayderman, ŐSZI VÁGY, ŐSZI MELÓDIA, Zagyi, Zelk Zoltán, Megérkeztem Afrikába, NYÁR ÉS TÉL KÖZÖTT, ŐSZI MESE,
|
|
Offline
