|
2018-01-22 17:00:51, hétfő
|
| |
| |
Márai Sándor: AZ IGAZI (részletek)
Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... Valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatosos képeslap, mely - vörös és arany színekben - a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.
Nem, ennek a nőnek nem kellett semmiféle olcsó mütyürke, ami kárpótolhatja, megvesztegetheti. Ennek az egész kellett, az egész élet, a sors, minden veszélyével. Ez tudott várni.
... vannak pillanatok az életben, mikor megértjük, hogy a képtelen, a lehetetlen, a felfoghatatlan igazában a legközönségesebb és legegyszerűbb. Egyszerre látjuk az élet szerkezetét: a süllyesztőben alakok tűnnek elő, akikről azt hittük, jelentősek, a háttérből alakok lépnek elő, kikről nem tudtunk semmi biztosat, s egyszerre látjuk, hogy vártuk őket s ők is vártak, egész sorsukkal, a jelenés pillanatában.
Most már zavar nélkül, leplezetlen kíváncsisággal bámultunk egymás arcába, oly mohón és élesen, mintha évek óta lesütöttük volna egymás előtt szemünket, s most nem tudunk betelni azzal, amit látunk. S csakugyan, most már tudtuk, hogy éveken át nem mertünk igazán és bátor pillantással egymás szemébe nézni. Félrenéztünk, másról beszéltünk. Éltünk, mindegyik a maga helyén. Csak éppen mindketten őriztünk egy titkot szívünkben - s ez a titok volt kettőnk életének értelme. És most kimondtuk.
...Mit tudott? Csak azt, hogy az érzelem dolgaiban nincs tanács. Ezt én is sejtettem, homályosan. S mikor ott ültem szemközt vele, rosszkedvűen éreztem, hogy ez az út hiábavaló volt. Egyáltalán nincs "tanács" az életben. Minden megtörténik, ennyi az egész.
Az ember nemcsak a szájával hallgat, vagy beszél valamiről, hanem a lelkével is.
Mi a szerelem? Hisz abban, hogy egy szerelem elhatalmasodik egy lélekben, s aztán nem tud többé mást szeretni az ember? Mi történik a lélekben, mikor az ember szerelmes? A lélekben nem történik semmi. Az érzelmek nem a lélekben zajlanak le. Más pályájuk van. De áthaladnak a lelken is, mint az áradás az árterületen.
... ténylegesen betege volt ennek a várakozásnak, aminél nagyobb szenvedés talán nincs is az életben. Ismerem ezt az érzést... Később, mikor elváltunk, így vártam én is őt még egy ideig, talán esztendeig. Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok tele vannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel... Az ember udvariasan hallgatja az ilyen híreket... de közben nem érez semmit... ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy....
Tegnap még mindez valószínűtlen volt, lebegő és értelmetlen, s egészen más volt a valóság. Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod... nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem... s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökételes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked....
...Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem, hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon, és megtudtam valamit... igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?... Nem fog fájni?...Kibírod? Hát igen, én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam? Hát, ha akarod. De ne haragudj reám aztán... engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg?... Hát azt, hogy nincsen igazi.
Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.
...mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.... azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el.
Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes... Nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez.
Egyetlen emberből kell megcsinálni azt a hangszert, amely minden dallamot érzékeltetni tud.
Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, két szóval.
Alázat és önismeret. Ennyi a titok.
... emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem is lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy; de harag, az a szívós, számító, váró harag... nem, ez lehetetlen.
... mert az életnek nem lehet új tartalmat adni, mert nem lehet az érzés nélkül élni, hogy szükség van reá a világban, valakinek, annak az egynek, elsőrendűen szüksége van reá.
Öröm, persze ez nem egészen pontos szó... Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg... Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette.
Ez a legtöbb az életben: hogy marad utánunk valami, amiből haszna van a világnak, az embereknek.
Lehet, hogy nem vagyok hős, de nem vagyok gyáva sem, mert van bátorságom a szenvedélyeimhez.
Tudom, a magányra gondolsz. Arra a mély, sűrű magányra, mely minden teremtő lelkű embert körülvesz, a magányra, mely légköre az ilyen életeknek, mint a földnek a levegő. Hát igen. Akinek dolga van, magányos. De nem olyan biztos, hogy ez a magány szenvedés is.
Én mindig többet szenvedtem az emberek közeledésétől, a társas együttléttől, mint az igazi magánytól. Egy ideig büntetésnek érezzük a magányt, mint a gyerek, akit egyedül hagytak a sötét szobában, amíg a felnőttek a szomszédban beszélgetnek és mulatnak. De aztán mi is felnőttek leszünk egy napon, s megtudjuk, hogy a magány, az igazi, az öntudatos egyedüllét az életben nem büntetés, nem is sérült és beteges elvonulás, nem különcség, hanem az egyetlen, emberhez méltó állapot. S akkor már nem is olyan nehéz elviselni. Mintha örökké nagy és tiszta levegőben élnél.
Csönd volt nálunk otthon. Én is korán megszoktam a csöndet, a hallgatást. Aki sokat beszél, leplez valamit. Aki következetesen hallgat, meggyőződött valamiről... De gyermekkoromban szenvedtem e tanulságoktól. Úgy éreztem, valami hiányzik életünkből. A szeretet, mondod... Az áldozatkész szeretet. Te, olyan könnyű ezt kimondani. Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan, halálos sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát?
Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az?... Az igazi, mint a regényekben?...
Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behunyom szemem, és emlékezem. Hát igen, valami történt ekkor. Áram?... Sugárzás?... Titkos érintés?... Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanánk, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom...
Van egy folyamat az emberek körül, mely olyan félelmes, ijesztő, mindennél rosszabb... a magányosodás folyamata ez. Mikor olyanok lesznek, mint a gépek. Szigorú házirend van körülöttük, még szigorúbb munkarend, aztán egészen szigorú társadalmi rend van körülöttük, de rendje van szórakozásaiknak, hajlamaiknak, szerelmi életüknek is, előre tudják, melyik órában öltözködnek, reggeliznek, dolgoznak, szeretnek, szórakoznak, művelődnek... Rend van körülöttük, eszelős rend. S ebben a nagy rendben lassan megfagy körülöttük az élet, mint ahogy egy expedíció körül, mely messzire készült, virágzó tájak felé, egyszerre befagy a tenger és a világ, s akkor nincs többé terv és szándék, csak hideg és mozdulatlanság. S ennyi a halál, a hideg és a mozdulatlanság. Ez a folyamat lassú és feltartóztathatatlan. Egy napon megkocsonyásodik a család élete. Minden fontos lesz, minden részlet, de nem látják, nem érzik többé az egészet, magát az életet... Oly gondosan öltöznek reggel és este, mintha valamilyen vészes ünnepélyességhez öltenének köntöst, temetéshez, vagy esküvőhöz, vagy bírói ítélethirdetéshez. Társaságba járnak és vendégeket fogadnak, de minden mögött a magány van. S amíg a várakozás él e magány mögött a szívekben és a lelkekben, addig elbírják valahogyan az életet, élnek...nem jól, nem emberhez méltóan, de élnek, van értelme, felhúzni reggel a gépezetet, hogy estig ketyegjen. Mert sokáig remélnek. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat visznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat...De mindez nem segít. S tudják ők pontosan, miközben mindezt művelik, hogy semmi nem segít. S még mindig reménykednek. Már maguk sem tudják, miben bíznak?... tudják jól, hogy ... mindez nem segíthet... Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!
S tudtam azt is, hogy az a hullám és lengés, mely a vágyakozás és a kielégülés, a szomjúság és a csömör között örökké mozgatja az embert, vonzza és taszítja az emberi természetet, nem ismeri a békét és a megoldást. Mindezt tudtam, ha nem is olyan biztosan, mint most tudom, mikor már öregszem. Lehet, hogy akkor még reménykedtem, szívem mélyén reménykedtem, hogy van egy test, egyetlenegy, mely teljes összhanggal felel a másik testre, s fel tudja oldani a vágyakozás szomjúságát és a kielégülés csömörét is valamilyen szelídebb békében - ez az álom, melyet az emberek általában boldogságnak neveznek. De a valóságban ez nincsen, s ezt még nem tudtam akkor. A valóságban csak néha történik meg, hogy a vágyakozás feszültségét, az ingert nem követi ugyanolyan bensőségű ellenőrzés, a kielégülés lehangoltsága.... Lehet, hogy reménykedtem, s biztos az is, hogy kissé lenéztem magam és kinevettem ezt a helyzetet és az érzéseket... Sok mindent nem tudtam akkor még, s azt sem tudtam, hogy emberek körül soha nem nevetséges egy helyzet, mikor testi és lelki végzetüknek engedelmeskednek.
Egy napon felébredtem és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.
De aztán eljön egy pillanat, mikor lelked megtelik a magányosság vágyával. Mikor nem akarsz már semmi egyebet, csak csendben, emberhez méltóan felkészülni az utolsó pillanatra, az utolsó emberi feladatra, a halálra. Vigyázz ilyenkor, hogy ne csaljál. Mert máskülönben nincsen jogod cselekedni. Amíg önzésből cselekszel, amíg csak kényelemből, vagy sértődöttségből, vagy hiú vágyból keresed a magányt, még adósa vagy a világnak s mindazoknak, akik a világot jelentik számodra. Amíg vágyaid vannak, kötelességeid is vannak. De eljön egy nap, mikor a lélek egészen megtelik a magány vágyával. Mikor nem akarsz már egyebet, csak kidobálni lelkedből mindent, ami fölösleges, ami hazug, ami mellékes. Ez az utolsó, emberi út. Ehhez jogod van. A poggyász, melyet ez útra magaddal viszel, könnyű lehet csak... fél kézzel viszed. Nincs benne semmi hiú, semmi fölösleges. És ez a vágy nagyon erős a lélekben, bizonyos életkorban. Egyszerre hallod a magány zúgását, s ez a hang ismerős. Egyedül élni, cél nélkül. Megadni mindenkinek mindent, amihez joga van, s aztán elmenni. Megtisztítani lelked és várni.
Először nehéz a magány, mint egy ítélet. Vannak órák, mikor azt hiszed, nem is lehet elbírni. S talán jó lenne mégis megosztani valakivel, talán enyhébb lenne ez a mély büntetés, ha megosztanád, akárkivel... De elmúlik, mert a magány lassan átölel téged is, személy szerint, mint az élet titokzatos elemei, mint az idő, melyben mindez történik. Egyszerre megérted, hogy minden időrendben történt: először volt a kíváncsiság, aztán a vágyakozás, aztán a munka, s végül itt a magány. Már nem akarsz semmit, nem remélsz új nőt, aki megvigasztal, sem barátot, kinek bölcs beszéde megengeszteli lelkedet. Minden emberi beszéd hiú, a legbölcsebb is. Minden emberi érzésben annyi az önzés, a tunya szándék, a finom zsarolás, a tehetetlen és reménytelen kötöttség! Mikor ezt tudod, mikor már igazán nem remélsz az emberektől semmit, mikor már nem akarsz egyebet az élettől, csak meghúzódni valahol egy vacokban, társ, segítség és kényelem nélkül, s hallgatni a csendet, mely lassan zúgni kezd a te lelkedben is, mint az idő partjain...akkor jogod van elmenni. Mert ehhez jogod van. Minden embernek joga van egyedül, templomi csendben készülni fel a búcsúra és a halálra. Még egyszer kiüríteni lelkét, olyan üressé és áhítatossá varázsolni az emberi lelket, mint az idők kezdetén volt, a gyermekkorban. Én most jutottam el oda, hogy egyedül vagyok. De elébb hosszú utat kellett megjárnom. Sokáig reménykedtem, hogy van valamilyen másféle megoldás. Hát nincsen. A végén vagy kevéssel a vége előtt, egyedül kell maradni.
Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik..., de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos.
... A szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem, nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan-holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng, hűvös illataival... Ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb. Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez; sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha...S aztán van az, hogy az ember egy napon megérti, mit akar az élet a szerelemmel, miért adta ezt az érzést az embereknek?... Jót akart velük?...A természet nem jóságos. A boldogságot ígéri nekik ezzel az érzéssel? A természetnek nincsen szüksége ilyen emberi ábrándokra. A természet csak teremteni és pusztítani akar, mert ez a dolga. Kegyetlen, mert terve van és közömbös, mert terve emberen túli. A természet megajándékozta az embert a szenvedéllyel, de megköveteli, hogy ez a szenvedély feltétlen legyen.
Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben... Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja... Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt... s milyen kevesen jutnak el idáig! Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély.... Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan... Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól. Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan...
Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.
Mondd, mi a hatalom? Most olyan sokat írnak, beszélnek erről. Mi a politikai hatalom, mi okozza, hogy egy ember át tudja adni az akaratát millióknak? És mi a tartalma a mi hatalmunknak, a nők erejének? Azt mondod, a szerelem. Hát lehet, hogy a szerelem. Én néha már kételkedem ebben a szóban. Nem tagadom a szerelmet, dehogyis. A legnagyobb földi erő ez. S mégis, néha úgy érzem, a férfiak, mikor szeretnek bennünket, mert nem tehetnek másként, kissé le is nézik az egészet. Minden igazi férfiban van valamilyen tartózkodás, mintha lényének, lelkének egy területét elzárná a nő elől, akit szeret, és azt mondaná: "Eddig, kedves és ne tovább. Itt, a hetedik szobában, egyedül akarok maradni." A buta nők megpukkadnak ettől. Az okosak szomorúak, kíváncsiak lesznek, s aztán beletörődnek. És mi a hatalom, mi egy ember hatalma egy másik ember lelke fölött? Miért volt hatalma ennek a boldogtalan, nyugtalan, okod, félelmes, s ugyanakkor mégis tökéletlen, sebzett embernek...?
Mert hatalma volt,...vészes, végzetes hatalma.
Azt mondod, hogy a szeretethez nem kell, nem is lehet "érteni"? Én is ezt mondtam, sokáig, az égre kiáltottam ezt a feleletet és vádat. A szeretet vagy van, vagy nincs. Mit is lehet "érteni" ezen?... Mit ér az emberi érzés, mely mögött szándék van, tudatosság?... mikor az ember öregszik, megtudja, hogy minden másképpen van, mindenhez "érteni" kell, mindent meg kell tanulni, a szeretetet is. Igen... Emberek vagyunk, s minden az értelmünkön át történik velünk. Érzéseink és indulataink is értelmünkön át lesznek elviselhetőek vagy tűrhetetlenek. Nem elég szeretni.
Mikor az ember sírni kezd, már csal. Akkor a folyamat már lezajlott. Nem hiszek a könnyeknek. A fájdalom könnytelen és szótlan.
Mindig él valahol az igazi.
...ez az emberi arc, amelyben nincs harag, sem vágy, minden kiégett ebből az arcból, mindent tud és semmit sem akar, bosszút sem, megbocsátani sem, semmit, semmit... ilyennek kellene lenni. Ez a végső emberi tökéletesség, ez a szent közöny, ez a teljes magány és siketség, az örömmel és a fájdalommal szembe.
... sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek. Nem elég szeretni... A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára.... Nem szabad erőszakosa szeretni. ...Mindig bűn, ha nem érjük be azzal, amit a világ önként ad, amit egy ember magától nyújt, mindig bűn, ha mohó kezekkel hozzányúlunk egy másik ember titkához. A szeretet, az igazi, türelmes. A szeretet végtelen és tud várni.
Vannak emberek, akik valamilyen vad, őserdei erővel tudják elszívni a maguk számára a környező világból mindazt, ami az életet jelenti, mint bizonyos indák a dzsungelben, melyek elszívják a nagy fák elől több száz méternyi körzetben a talaj nedvességét, a föld savait és tápláléktartalmát. Ez a törvényük, ez a sajátságuk. Nem rosszak ezek, csak ilyenek...Azzal, aki rossz, lehet vitatkozni, talán meg lehet békíteni, talán fel lehet oldani lelkében azt, amitől szenved, amit meg akar bosszulni másokon, az életen. Ezek a szerencsésebb emberek... De aztán vannak másfélék, ezek az indafélék, akik nem rosszindulatúak, csak éppen halálos, makacs szomjúsággal ölelik magukhoz a környező világot, s kiszívnak belőle minden életerőt. Barbár, elemi végzet az ilyen ember.
Nem bírom elhinni, hogy vannak szenvedélyek, melyek egy életen át füstölögnek a lélekben, fojtott lánggal és füsttel, mint azok az alvilági égések, mint a bányatűz... Lehet, hogy van ez is; de én azt hiszem, az élet kioltja az ilyen tüzeket. Talán erősebb egy-egy szenvedély, mint az élet, az értelem, az idő. Mindent megperzsel, mindent eléget?
Úgy látszik, az életben minden valamilyen láthatatlan óramű percmutatója szerint történik: egy pillanattal elébb sem lehet "dönteni", csak amikor a dolgok és helyzetek önmaguktól döntenek. Minden más erőszakolt, esztelen, embertelen, talán erkölcstelen is. Az élet dönt, meglepően és gyönyörűen... s akkor minden olyan egyszerű és természetes.
...mert a legfontosabban nem lehet senkinek megmondani. Mindenki egyedül tanulja meg.
Soha nem tudtam, hogy így is lehet várni. Mintha kényszermunkát végezne az ember. Mintha bányában követ törne. Ilyen erővel, ilyen rendszeresen, ilyen elszántan és kétségbeesetten.
Eljön egy pillanat mindenki életében, amikor egyedül marad és nem tud más segíteni senki.
...lelkünk békéjét nem adhatja más, csak mi magunk. Hogyan? Ha leküzdjük a vágyat és a hiúságot. Lehet ezt?... Majdnem lehetetlen. Talán később, később. Az idővel nem halnak el a vágyak, de elillan, kiszikkad belőlük az a haragos féltés és mohóság, az a reménytelen izgalom és csömör, mely minden vágyat és kielégülést átsugároz.... elfárad az ember.
... a szenvedély él és vár valahol, nem enged el. S ez jó így. Nem igaz, hogy teljesen céltalan életed és munkád. Valamit még akar veled az élet.
Márai Sándor: Az igazi - YouTube
Link
A gyertyák csonkig égnek 2005 (Teljes film)
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Márai Sándor |
|
|
|
Címkék: szenvedélyeimhez, megvesztegetheti, engedelmeskednek, legközönségesebb, reménytelenségbe, ünnepélyességhez, szórakozásaiknak, elfoglaltságokba, megkocsonyásodik, gyermekkoromban, legnyomorultabb, sértődöttségből, rosszindulatúak, lelkiállapotban, megérintettjeit, megajándékozott, kétségbeesetten, felfoghatatlan, mozdulatlanság, kisemmizettnek, legfontosabban, kényszermunkát, értesülésekkel, elhatalmasodik, legfontosabbat, bizalmatlanság, következetesen, kíváncsisággal, mesterségesebb, környezetüktől, boldogságérzet, megajándékozta, kiválasztottak, zsombékjaiból, kárpótolhatja, lehangoltsága, célszerűnek élni, emberek legtöbbje, szépség káprázata, hatosos képeslap, naplementét ábrázolja, egész kellett, egész élet, felfoghatatlan igazában, élet szerkezetét, süllyesztőben alakok, háttérből alakok, jelenés pillanatában, maga helyén, titkot szívünkben, titok volt, érzelem dolgaiban, Márai Sándor,
|
|
Offline
