Zsefy Zsanett - Zsefy Zsanett,ZSEFY ZSANETT,Bakkné Szentesi Csilla,Zsefy Zsanettként,ÁLMOMBAN MINDEN MÁS VOLT,Karády István,ÖRÖKKÉ SZERETNI FOGLAK,Whitney Houston,Always Love You,Kiss Tamás,FUTNAK NAPOK,GYERTYALÁNG ZENÉJE,HALOTT FÉNYBEN,ADDIG ÉLÜNK,ANYA NÉLKÜL NEVELKEDŐ GYERMEKEK NAPJÁRA,KARÁCSONYI ÁLMOK,KEZDET ÉS VÉG,KICSIT MÉG VELED,VAGYOK ÉN,KOLDUS ÉS KUTYÁJA,KÖLTŐ HALÁLA,Geisz László,LELKEMBE ÖLTÖZTETNÉLEK,MAGAMBAN DÚDOLOK,MIKOR ELFOGY AZ ÚT,MIKOR ELMENT KEDVES,MINDENBEN TÉGED KERESLEK,KUTASD ÁLMOM,ŐRÜLT VALLOMÁS,ŐSZI ZSONGÁS,SZERESD BENNEM,SZÉL RUHÁJA,Rajtam Isten,SZOMJAS ÉJ,TAKARJON FRÉZIÁK ILLATA,TAVASZ CSÓKJA,UTOLSÓ ÖLELÉS,UTOLSÓ VONAT,VOLT EGY VILÁG, - menusgabor Blogja

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Online

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Zsefy Zsanett

2018-06-22 16:00:47, péntek

	ZSEFY ZSANETT Zsefy Zsanett (Valódi név: Bakkné Szentesi Csilla, Debrecen 1949.10.24. - ) Alkotói adatlapja Link Versek Link Link Bakkné Szentesi Csilla író, költő - Zsefy Zsanettként Link Zsefy Zsanett (Bakkné Szentesi Csilla) - Lelkembe öltöztetnélek - Videó /A Szerző válogatása saját verseiből/ Link ANGYALOK kószálnak sötétben, jégfátyol tükrében fésülik hajukról a csillag-szikrát, ruhájuk fodrában, jégvirág csokrában rejtik a pálcájuk varázsporát. gyerekek fülébe dúdolnak, mesélnek, homlokról csókolják a láz nyomát, suttogják szerényen, másoké az érdem, s holnap már álmodhatsz újabb csodát! ÁLMOMBAN MINDEN MÁS VOLT Ma álmomban minden más volt, lábam elé hevertek a hegyek, csak lépegetni kellett rajtuk, s nem féltem, hogy leesek. Ma álmomban minden más volt, táncra kért a kósza szél, a lábam sem éreztem, hogy fájna, csak szálltam vele könnyedén. Ma álmomban minden más volt, megtaláltam mindent, mi elveszett, virágokkal fontam körbe, hogy örökbe eltegyem neked. Ma álmomban minden más volt, gyöngyként gurultak a könnyek szerteszét, a mosoly ráomlott a tájra, és szivárványt kacagott a fény. Ma álmomban minden más volt, átöleltek az évszakok, a hópelyhekből rügyek fakadtak, s illatoztak a jégcsapok. Ma álmomban minden más volt, fátylat takart rám az Isten, s én engedtem, hogy egy érintése csillagokkal engem is behintsen. Zsefy Zsanett - Karády István: Álmomban minden más volt Videó Link ÁLOMTALAN Ma nem jön szememre álom. Elcseréltem veled a perceket. Elfolyt az égi óceánon a tomboló érzelmek felett. Fűszeres illatú az este. Ablakon csillanó remény. Álmodik a fáradt testben a kölcsön adott erény. Ma nem jön szememre álom. Üszkösen porlik a hold. Sóhaj sem nyílik a számon, már a távozó éjbe holt. Ma nem jön szememre álom. De szakadt fátylát az ég már húzza, hát ezüst fonállal rávarrom a tegnapi éjt, a Tejútra EGY DAL MA AZ ÉLET Egy dal az egész világ ezen az éjszakán, hát ne búsulj barátom, hiszen minden megy tovább! Csak egy ugrás a múltból, egy sóhajnyi vágy, egy letörölt könnycsepp, és újra tiéd a világ. Csak egy dal ma az élet, nem számít mennyit ér, fogadd, ragadd meg újra, ne zokogj semmiért! Egy dal ma az élet, éjbe sikoltott magány, vagy veled ünnepelt percek, lelkedbe rejtett apró csodák... Egy dal ma az élet, egy dal az egész világ, ne búsulj barátom, hiszen minden megy tovább! Csak egy dal ma az élet, egy dal az egész világ, hát ne búsulj barátom, hiszen minden megy tovább! Zsefy Zsanett: Egy dal ma az élet - Videó Link ELHAMVADÓ Hányszor kívántam, hogy ne legyek, ó, hányszor szaladt ki a számon. Gondoltam akkor nem szenvedek, jobb elhagyni mesevilágom. Haltam volna úgy, mint a hegyek, büszkén, lávafolyamot húzva. Emelt fővel tűrve sebhelyet, és nem jajongva, kúszva-csúszva. Lehet csak játszom, hogy élek én, hogy könnyebbnek tűnjön itt minden. Barátot, nőt, ahogy szeretnél, hogy a nevetés is a kincsem. Munkámba örömmel merülőt, anyák közt mindig elöl állót. Az ámulóknak lenyűgözőt, míg elmúlás sző körém hálót. Az utca, a ház, a felhő is festett kép, csalón csalogatnak. Hamis világ 'mi, ha felnő, kincs, de ezért hazudjak magamnak? Hisz tudom jól, nem az élet rossz, csak a szikra hunyt ki a szélben. Számomra jót már biz' rég nem oszt, félek, én is végleg kiégek. EMLÉKFÁTYLAM Ma gyöngyházfényű felhőket ölelt magához az ég, halk dobbanások íve alatt az éj sóhajokba rezdült. Kagylókba zárt zsongás ringatta tenger fodros álmait, izzó öledben a hold ezüstje félszegen megenyhült. Majd két parányi csillag lopózott pilláid mögé, s csillantak áttetszőn, mint harmat, mi a virág szirmán védtelenül adja át magát a felkelő vöröslő napnak. Mire érintésed mellettem elszenderedik, a horizontot már bíborszínnel csókolja a hajnal, de bennem olthatatlanul tovább bizsereg, és féltve őrzöm ezt az éjszakát magamnak. Ma gyöngyházfényű felhőket ölelt magához az ég, s én egy pillanatig elhittem, hogy karjaimban szunnyad a világmindenség, és holnap is velem leszel, kincsem, nem csak a szívemben pihensz emlékfátylam alatt magadnak... AZ ÉN ANYÁM Az én anyám virág volt a réten. Szellő simította minden hajnalon. Harmatban fürdött az illatos szélben. Nap ölén nőtt fel, attól ragyogott. Az én anyám virág volt a réten. Bársonyos szirmán élet zümmögött. Szivárványból szőtt színeket az éjnek, a csillagfényben némán tündökölt. Az én anyám nem vágyott rózsa lenni. Szebb volt annál, mert ő volt az anyám. Nem csábította más vidék, más élet, bár örökké égett benne a honvágy. Az én anyám virág volt a réten. Most is ott él a kéklő ég alatt. Szirmait már nem bontja ki a rétnek, de minden virágnak ő az illata. AZ ÉN APÁM ..ha rossz motorját bütykölte ott hátul, a szerszámosnál, az udvar végiben, gyufát gyújtott kezében az este, míg a benzingőzből szívott rendesen. Nem szégyellte, hogy olcsó az inge, s a tenyere idővel megkérgesedett, az elméjét is csak maga fényezte, nem kapott a nincsből egyebet. Az Ember volt az én gyerek fejemben, ki szellemétől volt olyan magas, ki nem hátrált meg szótól, sem a tettől, ettől lett nekem hatalmasabb. Apa volt, mit megírtak már sokszor, bátor, harcos, a nagybetűs erő, a tudás, mit nem lehet elvenni, hát nem is tudták legyőzni őt. A szívében lapultam mindvégig, míg engedte az ég, s a fájdalom, mára egy szó maradt ő örök időkig: Őrangyalom. ÉN ÖRÖKKÉ SZERETNI FOGLAK "Én örökké szeretni foglak" (Whitney Houston emlékére) Én zajtalan kerestem a szépet a csörömpölő napok rengetegében, s a visszahulló érvek súlya alatt hátamat feszítettem szélnek, tartottam benned a hitet, hogy hitetlen is emberként élhetek. Ami idegen, átengedtem neked. A hangokat őrizve fedeztem fel kilátástalan-magam, a világot vállamra emeltem, azt hittem én is Atlasz vagyok, de horpadt a gerinc és reccsent a palló. Semmit nem tudtatok rólam, csak drog, alkohol, elvonó.. Már ne dörömbölj! Zajtalan megyek. "I will Always Love You" és maradok veled... Whitney Houston: I will always love you - Örökké szeretni foglak... VIDEÓ Link Link ÉVEIM Éveimmel már nem dicsekszem, örömet lesek minden percben. Írogatok vagy negyven éve kételyeimet félretéve. Tanultam vegytant, sok fizikát a technikumban gimi után. A verset mindig is szerettem, Kiss Tamás költő nevelt engem. TEVÁ-nál éltem sok-sok évet, s nyugdíj után a szenvedélyem rímekbe szedni mi volt régen, mi lesz majd később, ha megérem. Ha éltem ezzel el nem toltam, köszönöm egyszer majd a sorsnak, de ne búsuljál, hogyha vége, találkozunk majd fent, az égben. ÉVSZAKOK fehérbe álmodtad magad s a hóvirágok között megbújva hoztad a tavaszt a dús fürtű orgonák tiszta illatában oldódtál bele a mély lilába hogy lebegve fordulva magad után húzd mint sarki fény vibráló szentjánosbogarak egész seregét s mára ringó búzatáblák aranyát szőhesd a világ köré fehérbe álmodtad magad bár tudtad elmúlik a tavasz a forró nyár után az ősz mesél regét a hulló száraz levelek befedik majd a kertedet s a téli csípős fagy is soká' lesz nálad kéretlen vendég de ma még ringó búzatáblák aranyát teríted magad elé s minden éjjel patyolat lepedőd szegletén magadra kulcsolod szerelmed fehérbe álmodott cirógató kezét FESTETLENÜL Leültem, hogy írjak valami szépet, vastag filctollal kikanyarítva ami a lényeg, lágy rózsaszínbe fűzve mesterit, valami újat, ami téged is felvidít. Kottalapra szórtam hangokat, halkan zsongó bús akkordokat, szívembe zártam őket rég, szökni nem akar egyik se még. Enciánkékkel írtam múltamat, narancsvörössel az ábrándokat. Aranyból szőttem föléjük jövőt, párizsi zölddel szegtem körbe őt. Túl színesnek láttam művemet, hát fáradt kékkel festettem át neked. Nem láthat rajta senki mást, mint ködbe olvadt diszharmóniát, az összemosott sorokat, egy füzet oldalán a romokat. Rájöttem nem adhatok most semmit sem, amit akartam lehet elviszem. Egy érzés, hogyha átjár és elandalít, az voltam én, s nem ez a pár sor itt. FUTNAK A NAPOK Csak futnak a napok egymás után bársonyos léptekkel nap nap után, hetekből halmoznak hótalan hót, triumvirátusból négy ad egy jót... Futnak a napok egymás után, hallgat a tücsök, fecske sincs már, nem surrog éjjel zöld lombú ág, délre húzott a vándormadár. Rövid az este, a dal elcsitul, pityókás vendég hazaindul, fonnyad a fűben a réti virág, víz után vágyott, szárad a szár. Erdei padon egy szürke veréb nem talál magot, morzsát remél, sás között béka ül, már nem vidám, hideg az éjszaka, szökik a nyár. Aszú szemekben arany rekedt, dolgos kezektől kincs lesz neked, telik a hordó, csordul a lé, jó magyar bornak minek cégér. Táncol az avar, szélzene jár, felkap egy halvány reménysugárt, lengeti haját a napkorona, bágyadtan néz be a kis fasorba. Csak futnak a napok egymás után, tükörbe néznem kár is talán, rezdülő vágyak rozsdafalán karcolom mélyre a nyár illatát. A GYERTYALÁNG ZENÉJE Ölelj át kedves, most ne kelljen kérjem, olyan rövid az éj, ölelj nagyon! A gyertya fénye most vágyunk bölcsője, s szerelmünk temetője egy hajnalon. Minden rezdülésed gyertyaláng zenéje, földöntúli hangok az ajkadon. Kérlek ma ne beszélj, kezed suttogja a szeresst és ne féljt, ahogy karolsz. Simítsd szívemre a legszebb mesédet! Nem számít, hogy hazug, ha te álmodod. Mondd, a pillanatért, ha egyszer kérem, a világot is boldogan feláldozod! A gyertya fénye volt vágyunk bölcsője. Szerelmünk temetjük e hajnalon. A világot is boldogan feláldoztam érted, míg a gyertyaláng zenéje elhallgatott. HAJNALPARÁZS Én nem tudtalak mindig átölelni, megdermedt a vágyott mozdulat, két karommal átfogtam a lelked, de nem hagytad, hogy veled gyógyuljak. Én nem tudtalak mindig átölelni, pedig minden hajnal hozzád vezetett, és veled búcsúzott a fáradt nappal, az öröm benned feltöltekezett. Én nem tudtalak mindig átölelni, most úgy éget, hogy pernye lett szívem, beborít míg fuldokolva súgom: ugye érezted, hogy közben szenvedek? HALOTT FÉNYBEN Jobb lenne már elfeledni mindent, a társas magányt, az együtt-nélküled', elrejtőzni csillagfényes éjben lehunyt pillák halott fényiben! Jobb lenne már fent lenni a mennyben, vagy a pokol tüzes fészkében, de nem hiányol engem a jó Isten, még az ördögnek sem kell az életem. Hát mondjátok meg, mily' balga az ember! Többre vágyik, de szeme csukva van. Míg a nemlátónak a félhomály is álom, a fényben mi vagyunk mégis világtalan. HANGULATFOSZLÁNYOK Hangulatfoszlányok kúsztak át a szobán, fénytörések rondója kísérte, kint az éledő hajnalparázs az éjszakát kócos hajkoronájával megigézte. Az eltitkolt vágyak álomcsipkéit asztalára rendezte a múlt idő, a párnáról szelíden hagyta elsodorni felsejlő emlékeit, mint egy gyönge nő. Az éj baritonjával versenyt dalolt a korán ébredő kíváncsiság, rigó füttyétől elvarázsolt kert lett a homlokba ékelt lidércnyomás. HAZUDJ, HA TUDSZ! Hazudj, ha tudsz bordó lepedőd ráncaiba vágyat, ágyad puha gödrébe ölednek szenvedélyt! Részeg fejjel hazudj józanságot, üres zsebedbe kincset érő reményt, kilátást ablaktalan szobából, süket fülekbe szimfóniát, tenger fodrait, miközben látod sivatagi dűnékről illan el az árny! Mosolyt, mikor sírni szeretnél, könnyet, ha nincs is már szíved, kőszívű apát szeretni lelencnek, hazudj ha tudsz s, ha van kinek! Láncot, bilincset hazudj szabadságnak, igaz hívőről, hogy nincs hite! Mindent megtehetsz, csak egyet nem, - miközben másokat becsapsz - legalább ne hazudj, mikor tükörbe nézel! Ne riaszd el önmagad! HÁT ADDIG ÉLÜNK... hát addig élünk, ameddig... mit mondjak, üsse kő! csak a szívem ne ugrálna úgy, mint egy vízre dobott kő! hát addig élünk, ameddig.... csak az legyen kerek, ne laposan kússzon el, csak csendben, édesen! hát addig élünk, ameddig... csak tartson még soká! az angyaloktól kérek majd kis toleranciát... HOLNAP Nem hitted pedig mondtam, hogy eljön az a holnap mikor felállok és elmegyek. Az ajtót se zárom, míg utánam dobálod az összes kínkeservedet. A szó nem jön velem, fülemben a neved még sokáig bennem reked. De nem kell a pánik, nem hagyom sokáig szenvedni a lelkemet! Már kérges a Nap is, a sóhaj is taszít, nem lelem szobámban magam. A tükör csak bámul, más világba tágul, nem mutatja hol a helyem? Míg neked ez kincs volt, nekem egy sírról itt felejtett virágcsokor... Ne sajnáld kidobni! Kezemet megfogni utolszor még megengedem. Az erdőn a fák is, a kispad, a ház is magukba' elcsendesedtek. Nincs hajnal se ének, vissza sem térnek. Ne fesd át a kék eget! Már kabátom veszem, a szöget elteszem, ha ránézek eszembe juss! Nem hitted pedig mondtam! A szálkát kihúztam, és szó nélkül továbbmegyek... HONVÁGY Hallod, hogy kint a fán, cserfel egy kis madár? Hazulról híreket hozott, s most fáj neked. Utat mutat, ha lépsz. Szabadság? Hamis kép. Anyád imába zárt, mióta vár. Föltámad, hömpölyög, akár a vízözön. Tapasztod, kicsordul, szívedben felsajdul. Eltépnéd, nem szakad, örökre megmarad, akárhol szól a dal, az a magyar.. Eddig hány est leszállt. Vonatod máshol járt. Minden nap állomás, kín, megpróbáltatás. Várod hogy érkezzen, síneken fékezzen. Tovább - hogy - menekülj, remegő szívvel ülsz, de ez az állomás valahogy más... Szunnyad a fáradt éj, árnyakat szül a fény. Hantokon szél pihen, madárdal míg üzen. Ahogy a csönd ölel, magyar szó éhe kel, mert ez az állomás egészen más... JÓ ANYÁM... ANYA NÉLKÜL NEVELKEDŐ GYERMEKEK NAPJÁRA... elhagyott gyerekek panasza... mikor a napot újra éled tán száműznéd percét a szenvedésnek mikor megszültél jó anyám gondoltad-e akkor mi vár reám mikor a lelked másra nyílott borgőzben ástad meg a sírod mikor apám nevét is elfeledted érezted-e akkor hogy szerettek gondoltad-e akkor mi vár reám ó anyám mikor a dal már meg se szólal karod ölelése már nem óhaj mikor mosolyom tükre sem te vagy érzed-e anyám hiányomat nekem nem kellene drága játék rongybabát varrnál be szép ajándék lenne csak lenne végre már akár szegényen is egy jó anyám KARÁCSONYI ÁLMOK Mikor a sóhaj ráfagy a létre, a tündérek a nyújtózó éjre kapaszkodnak és suhannak tova, iránytűjük a csillagok sora. Szárnyalnak hangtalan utcák fölött, álmosan pislogó házak között, szétszórják a tél szikrázó porát, belopnak szobánkba ezer csodát. Gyerekkori álmunkban fehér lovat, rajta a herceget, s a szökőkutat, palota kertjébe a sok kis manót, kamaszkorunkban fess udvarlót. A szívünkben őrzött titkolt vágyakat, tengerben fürdőző hableányokat, levegőben sikló sárkányrepülőt, egyenesbe gyűrt 'jövendő időt. Mikor a sóhaj ráfagy a létre, utcasarki lámpa vibráló fénye melengeti a fázós lelkeket, betonfal tövén kuporgó testeket. Álmukban újból apró gyermekek, kiket nem ver apjuk, s anyjuk is szeret, kikre nem köpnek, s el nem kerülik, a világból júdásként ki nem vetik. Kiknek volt múltjuk, s a mát csak álmodják, kiknek földön is pokol jár, s nem a boldogság, gyakran semmin múlt, hogy senkik legyenek, kiknek a jövő se több, de lehet, kevesebb. Kiknek a karácsony sem nyújthat vigaszt, - elítéljük őket, mint igaz a gazt-, kiknek a helyében soha sem lehetsz, s elhisszük mi mind, ostoba emberek. A KEZDET ÉS A VÉG Semmiből a minden pattant, kitágult a tér robajjal, galaxisok, bolygók, napok, menny és pokol utat nyitott. Két kezed a földet tartja, mennybolt alatt izzó magma, belém égett forró vére, milliárdnyi évek vétke. Viruló kert, ember álma, támasza két erős válla, megrajzolja ami nincsen, fáradsága nincs bilincsben. ˙˙˙˙˙˙ Zúgó folyót zaboláztam, bánatomat belezártam, gyöngyöt loptam - nem is egyszer- kagylóba zárt szerelemmel. Gyöngyeimet széltől óvtam, folyó partján földbe dugtam, kihajtottak, virágoznak, gyöngyvirágként illatoznak. Összebújnak, összesúgnak, két kezemben elsimulnak, rám hajolnak szirmot bontva, forró napon enyhet hozva. ˙˙˙˙˙ Életemet már feladtam, nyíló tavaszt nektek hagytam, ősszel illanok a széllel, földi álmom örökével. KICSIT MÉG VELED Csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót! Még engedd be halkuló szavam! Nem üvöltve köszönök rád, nem lesve. Szótlan széllel hordozom magam. Kopognom se kelljen! Kezem fagytól még ne legyen jéghideg! Ifjú lelked már más úton barangol, de egy résnyire hagyd nyitva az ajtót, szívem! Az ősz rozsdabarna színeit kóstolja az éjfél, mézízű álmaim sodorják fellegek, szememben őrzött megannyi fénykép, életszilánkok, fakuló sebhelyek. Már erőtlen karom ölel dérlepte fákat, madarak dalt idéznek hangtalan, de te halld meg a csendet is a kiáltásban! Ugye nem hagysz magamra, kisfiam? A tűnő idő lassan odakint marasztal. Én várok. Szavam sincs. Reménykedem. Tudom, ha kell újra kitárul, de addig csak egy résnyire hagyd nyitva az ajtót, gyermekem! Zsefy Zsanett: Kicsit még veled - Videó Link KI VAGYOK ÉN? Vagyok aki vagyok voltam s leszek A múltat, s jelent megélni emelt fővel teszem. A jövő? Ki tudja? Biztos meghalok. De ne sirassatok! Inkább nézzetek éjjel az égre, s csodáljátok azt a sok csillagot "Lehet az egyik éppen én vagyok." KOLDUS ÉS KUTYÁJA Leszállt az est. Kapu nyikordult. A sarkon a koldus éppen befordult. Kezében koszos szatyor, lábánál vézna eb. Botorkáltak a semmibe, komótos csendesen. Három kamasz, - még nem láttak sok tavaszt, de a szőlő levét már nem frissítőnek itták - gajdolt, üvöltözött. A kukákat félre rúgták. Nem tudták, hány nap van benne rejtve! Mennyi kincs! Mennyei falatok: penészes kifli, száraz szalámivég, a tegnapi nincs, ami ma lehetne sovány vacsora. A csekély esély a 'talán holnap'-ra. Nélkülük de könnyen itt a vég! Ez a szerencsétlen már régen nem kért. A három suhancnak gyötrő éhségtől még nem sajgott a gyomra. Könyékig sem nyúltak volna soha ily' mocsokba. Nem érezték még, hogy az az egy falat lehet életükben pár nap kínt, vagy talán hosszabb gyötrő szenvedést jelent. Nekik mindez nem volt más csak undorító szemét, mint koldus meg kutyája, bár tőlük enni egyik sem kért. Mégis körbekapták őket, s röhögve nagyokat, véresre verték a szerencsétlent, csak úgy roppant a koponya.. Az ebét sem kímélték, - az ilyen hogy' is tudná - nagyokat rúgtak belé addig, míg megunták.. Majd a görcsbe rándult testeket leköpve továbbálltak.. A kapun - nem is olyan messze - halkan ráfordították a zárat... A KÖLTŐ HALÁLA Geisz László emlékére ha elmegyünk díszsortűz nem robban bele a tájba s a déli harangszó sem értünk szól orgonasípok dallamára tán halkan mormol imát az olvasó földi létünk tüze és virága egymás mellett megfér csendesen egyik a hév, másik a szelíd alázat az utolsó egy tűzvirág mibe halni nem akar de mégis kénytelen LELKEMBE ÖLTÖZTETNÉLEK Kint már varjak kárognak a város felett és a csendfüggönyt tépik éhesen: a rongyidő szakadt széleibe hámlott, öröknek hitt szerelmes perceket. A képzelet véges pillanatokat temet. Pedig milyen jó lenne még simulni arctalan! Felfedni drága kincseit a rögös útnak, csokorba csenni a mélybordó szirmokat, könnytelen gyöngyeit fűzni reménynek, kagylóba zárni őszülő ábrándokat, őrizni szürkülő fényben is, a jövőnek, ahogy "álmot morzsol a szél", míg a "lelked sír" "dallamtalan".. Virágok kelyhében egykor hogy' dongtak a méhek! De jött a hideg szelek őszenyészete. Ölébe vonta a feledés bús fejét a múltnak, és azóta cirógatja szótlan, csendesen. Én most lelkembe öltöztetnélek, hogy ne fázzanak azok a pőre szavak! Éljenek tovább bennem, ahogy mesélnek, melengessenek, mint szívedben anyaföld emlék színezte magányodat. A LÉLEK Észre sem veszed, hogy untalan követ, Istenné formál, vagy sátánná kövez, szívedre bízza, milyen mélyre szántson, esetleg mást is kegyeibe zárjon. Démonként megszáll, ha azt akarja, árts, egyedül vívhatod a vesztes csatád. Nélküle csak test vagy, megformált, szenvtelen, értelembe burkolt, már-már embertelen, vele is alig több, de mégis végtelen, szíved hozzá mérve hangyányi sejtelem: egy kis rovátka többezeréves kövön, megfejtetlen marad, s nem bír vele közöny. Túlélő játszmában a legyőzhetetlen, így földi léthiányban nem éred tetten, s míg szellemed benned az éltető erő, holtod után lelked a tovaköltőző. MAGAMBAN DÚDOLOK már szerény marokkal szór csillámport a vágy, fekete köpenyben ázik, könnyek közt zihál, kétes gondolatokat szül a pillanat, hiába a törekvés, a szó üres marad. a fűszál hegyén harmatcsepp sem leszek, gyöngysorrá hiába fűz a képzelet, alkonyi fénnyel sem hozok csodát, visszafogottan dúdolok magamban tovább... MEGSZÁLLOTT Ma nem tudom, hogy épp mire vágyom, kiszakadni vagy összeforrni tán. Bőröd alatt kellene kivárnom, de attól tartok, hogy neked is fáj. Rajtunk kívül lámpaerdősávok, itt bent a sötét önálló egész. A fejedben lenyomatom, látod, már befészkelte magát a penész. Az ördögűzőt kizárom, mert félek, kiirtaná még azt is, mi enyém. Angyalok, ha jönnének, e résben nem férnek meg, én ivódtam beléd. MÉG NEM AKAROM az ablakba gyűrt idő hasít egy sárgult könyvlapot szökne vele hogy mentse még mi szép volt egykoron néhány szirom az asztalon színt váltva megremeg száraz levélen szétfutnak a szomjazó erek az ablakba gyűrt időnek már nem múlnak ráncai szabadba érve elvinné a legszebb álmaim simítanám ha karma mind nem tépne mély sebet közel az ég s a jel fehér elbújnom nem lehet szobámban tartom túszul őt az ablak mint acél kapu visszhangozza: már múlt idő! hiába nem akarom MIKOR ELFOGY AZ ÚT Tegnap még kerekeken gördült vele a nap, éjjel a holdkaréjból csent falatnyi esélyt, reggelre elfogyott az égről a pirkadat, délután már magára hagyta a remény. Ahogy az út felszaladt az égig, elfogytak mellőle sorban a fák, csillagok ülték körül törékenységét, míg idelent nélküle vibrál a hiány... MIKOR ELMENT A KEDVES Mikor elment a kedves a madarak még mindig énekeltek, nem hullt a hó, s nem szakadt rám az ég. Felhőrongya lógott fölém cafatokban mikor a mennyország befogadta. Mert befogadta kicsiny lelkét. Mikor elment a kedves nem szóltak harsonák, de a szívem egy üstdob volt a hantnál, és majd szétpattant mikor a fejemből a vér szinte tócsaként körém szaladt, s virágkoszorúba font szirmok közé halt a szél. Ma reggel a hintánál még láttalak De lehet, hogy a szomszéd kislány intett felém, mosolygó, ártatlan szemekkel, mert nem tudta szegény, mikor elment a kedves, valójában rám szakadt ez a nyomorult ég. Ököllel zúzta szét a legszebb percet: a születést verte bennem keresztre. S most itt térdepelek előtted, kit halálra nemzett valaha az a szerelmes, gyilkos éj. Mikor elment a kedves, nekem minden semmivé lett. Pedig a madarak még mindig énekelnek, s majd újra hull a hó is, és akkor a fehérbe öntött apró lépéseid nyomát, hogy el ne tapossam magamba simítom, mint egykor a soványka reményt. De mikor elment a kedves, - mert elment a kedves - belém feszült a csend, a világ újra üres lett. Mikor elment a kedves, vele halt a józan ész. MI LENNÉK? Lennék virágkehely, s reggel méh zümmögésre ébrednék fel, lennék aranyló napsugár, s cirógatnám fent anyám haját. Ülnék a fákon estelent', bagolyszemekkel lesve meg erdő ezernyi titkait, nem huhognám el ki hol lakik. Lennék magamban csendesen, remeteként egy nagy hegyen, ennék illatos szamócát, kerülném a mérges galócát. Lennék fészek a lombokon, rejteném magamba dalnokom, lennék macska hogy simogass, lábadnál cserge, hogy taposhass. Lennék parázs talpad alatt, de elhamvadnék, hogy ne bántsalak, hamuként az úton végezném, télen a jeget fékezném. Lennék folyó ha nincs vized, kút ami szomjat olt neked, felhő vagy árnyék, ha tűz a Nap bármi lennék, hogy elfogadj... Bármi lennék, de mindért kár! Nem leszek soha kis virág, sem napsugár, bagoly, remete, elhamvadt parázs, víz neked. Felhő sem, de lehetek árnyék még, bár hamuvá is hiába omlok szét, akkor sem tudom mi kellene, mi lennék akkor, ha lehetne... MINDENBEN TÉGED KERESLEK Szóhiányos csendes este emlékekbe temetkezve versek felett elmerengek, mindenben téged kereslek. Bíbor fényű alkonyatban, délre húzó madarakban, a búcsúzó nyárutóban, mindenben téged kereslek. Korhadó fák nyögésében, a viharos őszi szélben, fagyos éjek köpenyében, mindenben téged kereslek. Temetőben sírod felett kinyújtanám mindkét kezem, ölelnélek - nem tehetem, mindenben téged kereslek. NE KUTASD ÁLMOM! A cigány, ha húzza és könnyed arcod mossa, te nem kérdezed tőle hol tanult zenét, a génjei hordozzák, a vére része, pártfogója múltja, s több nemzedék. Az emlék - s mit megtanultam régen - hatvan közel már lassan megkopik, a kémcsövet is letettem, többé már azt sem kérdem, excellben írjam-e a dolgaim. Álmaim már színtelenné fogytak, csak ritkán látok vadvirágokat, a rajzlapot is régen félredobtam, - a hegedűm is egy undok mostoha - a kottáim meg csíkon elterülő lerészegült rút pacák sora. Hangom rekedt, - halkan szól az ének -, emlék csupán, mit tükör nem mutat, a szép napok is ritkábban kísérnek, őrzöm őket, hogy el ne fogyjanak. Ne kutasd okát miért most , miért így és meddig! Fogadd el, ha gondolod! Én se kérdem okát e földi létnek, megélem, de olykor ébren álmodom. ŐRÜLT VALLOMÁS Nem is tudom, felkel-e a Nap? Hisz' hozzám olyan ritkán látogat. Nem is tudom, mikor van az éj? Szememre nem jön álom rég. Nem is tudom, hogy élek vagy csak holt lelkem barangolja be a nyárfasort? Hogy látok vagy csak néha úgy teszek? Mert jobbnak látnak úgy az emberek. Hogy hangya vagyok vagy őrült óriás? Fejemben megbomlott a sokszínű varázs. - Fűszerekkel pácolt életíz, keserű száj, a bor már nem segít -. Hogy számolatlanok-e már az angyalok? Hisz eddig engem mind cserben hagyott. Nem is tudom hogy felkel-e, s minek? Ha süt is a Nap, itt bent minden jéghideg. ŐSZI ZSONGÁS Rozsdalevél zizzen, épp surran az eső, szivacsos házak során repül az idő. Ásít és unottan sóhajt a vad fasor, szelíd utakra dől a bágyadt nyugalom. Néhány fáradt sugár míg áttör a ködön, ború szitál csendet a nedves rönkökön. Valahol felzsong néha egy halk orgona, s a tőkékre ráolvad a nyár mosolya. SÍMOGATÓ Simítsd rám a szót, simítsd rám, kedves! Ne hangosan, inkább leheld lágyan, csendben! Olyan megnyugtató, mikor rám hajol halkan, - cirógató fényben - becézget, mint hajnal. Legalább ma mondd ki, de ne is mondd csak súgjad! Simítsd rám a szót, simítsd rám a múltat! Látod, kigyúlt a fény is, bizsergeti testem, hiába táncolnak rajt' fázós esőcseppek... Mindent felszárít egy szó, ha rám simul: szeretlek. SOHA soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék, mindig több a vágy bennem, mint a meglét, soha nem a szó az, ami megbánthat, mindig csak a szív az, mi hibázhat. soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék, földi kincsem nincs, amit nélkülöznék, soha nem a bánat, mi belém vájhat, mindig csak a szív az, ami fájhat. soha nem adhatok annyit, amennyit szeretnék, kiöntöm a lelkem, lennék meztelen kép, soha nem az ész az, ami visszatarthat, mindig csak a szív az, ami mást akarhat... SZALMALÁNG bokorban búvó bájos gyermekálmok utcára kandikáló kíváncsiság a felnőttkor áhított de ha kitárul ellobban a kócos kis varázs a lépcsőfokok csókos villanása megbotlottunk folt mégse maradt játszi könnyen ettük a világot nem tőle híztunk mindig általa majd a fészkelődő indulatba fordult gyanakvások feslett illúziók mind bánattornyot emeltek a házra s nem imáinktól zengett benne szó a tudást kényeztettük ameddig tudtuk két kezünkkel húztuk-vontuk őt mégsem marad nyom az utókorra csak szalmaszál volt a fogyó múlt idő szikra ropja táncát szalmabálán már égbe csapnak fájó lángjai nem kellett hozzá csak egy árva kis szál s vele hamvadtak mind az álmaim SZEMLECSUKVA Ha jő az alkony, szél suhan parton, hárfán játszik, zenél. Kontyot tűz nyárra, ligetre, hársra, a Holdfény fest szerelmet felénk. Átcsókolt percek, ezüstbe feslett rongyaiba túr kezem. Ujjaid hegye, holt kottafejek, sem dúdol már l'amourt nekem. Suhanó árnyak, már alig fájnak, pilleként, ha ér az éj. Keresem félve, gyönyörünk képe csillog-e ég peremén. Angyali szárnyak lehulltak, s lágyan hozzánk ért a pillanat, kezedbe tettem, piheként ellebbent.. most rejtőzik pillám alatt. SZERESD BENNEM Szeresd bennem az érzést! Szeresd bennem a csendet! A tegnapi csókot, a fényt a szememben, a rezdülő éjt is, mi nyomot hagyott, meg az árnyékomat, ott fenn a falon! Szeresd, mert ha nem vagy ő akkor is társam, ha mégis visszatérsz nem kell imádjam! Szeresd bennem azt is, ami sohasem voltam, az álmaim, amik régen kihunytak! Szeresd, ha húsodba vájok, - még, ha fáj is -, Szeresd a rossz kedvem, a nevető szám is! Szeresd, amíg lehet, hiszen ennyi az élet! Velünk csak játszik, míg a szférák zenélnek. A SZÉL RUHÁJA Megfürdött a szél a tarka rétben, napsugárból font gyékényre pihent, fák lombjából kócolt piciny kontyot, feje búbján szivárvány libbent. Aranyeső lett a koszorúja, de víztükrében csak azt látta meg, milyen pőre, színtelen a teste, nem adott rá ruhát senki sem. Nád fésülte parttól lopott réklit, - ott feledte tegnap egy kislány - kalászokból szőtte a szoknyáját, liliomból fodrot hintett rá. Bogarak fényéből fátylat horgolt, földig érőt, smaragd zöldeset, majd táncra perdült vele a szép este, s forgott végig a völgyek felett. Az éjszakában elnyúló kacagás állta útját, s valami bagoly azt huhogta: ilyen olcsó rongyban a szél nem lehet felette nagy úr. Bánatos lett, s levetette nyomban mindenét, ami rajta volt, szégyenkezve a futóhomokkal meztelenül messze bujdokolt. Azóta sincs ruhája a szélnek, néha itt-ott felkap valamit, körbenézi, rázza, majd ledobja, s fájdalmában egyre csak süvít. SZÍVCSEREPEK Nem is tudom, felkel-e a Nap, hisz' hozzám olyan ritkán látogat. Nem is tudom, mikor van az éj, szememre nem jön álom rég. Nem is tudom, élek vagy csak holt lelkem barangolja be a nyárfasort, hogy látok vagy csak néha úgy teszek, mert jobbnak látnak úgy az emberek. Hangya vagyok vagy őrült óriás? Fejemben megbomlott a sokszínű varázs. Rajtam Isten keze sem hagyott nyomot, nem enyhített e lázas homlokon. Ha minden napot visszagörgetek csak tört szívemből hullnak cserepek. Nem is tudom, felkel-e s minek, ha süt is a Nap, bent minden jéghideg. SZOMJAS ÉJ Nem csábító a kocsma pultja, a röhögő borostás vén csapos, sarokban gubbasztó céda, rongya több napnak koszától oly' szagos. Lakkos körméről málló festék, - fogai között megreccsenő - rágcsálja, közben fél szemével feltérképezi az érkezőt. Nem csábító a régi erdő, már szeméthegyektől szenvedő. Kis mellékutak randi helye félelmet sugall, ha este jő. Alkohol bűze ül padokra, szerelmet űzőn, kéretlen. A mámoros percek kedves foltja, vallomás íze nem dereng. Nem csábít már, de kényszert érez, a pohárka bor olyan kevés! Habzó söréből kortyol gyorsan , több korsó nélkül ő mit sem ér. Nem érzi rég, hogy üres minden, sem ölelő karoknak illatát, emlék sem maradt mit felidézzen, csak a szomjas éj karolja át. SZUNNYADÓ egy csöppnyi szikra még izzik bennem szemed gyújtotta régi tüzem ébreszt a tavasz de a zsongás mit vártam lelkem kertjének csak halkan üzen bibékre hull a harmatos hajnal fázós ház felett füst tekereg szerelmet nyilazó puttók repülnek de bimbót nem bontnak száraz rügyek az elfolyt idő átfesti a vágyat mély lilába hal a bordó sziget már halkul a szó sehol kijárat utat téveszt a múlt máshol pihen rideg arcára álarcot vesz fel a semmit kínáló szürke jelen de cifra nyomorát széttépem ronggyá bekötözni vele a fájó sebet korbácsütésként érint a reggel mézes teát csorgat a fény tenyere ajkam zugában hol a rég rég nem édes a jövő még szunnyad alig piheg altat a szó költők buja álma lehet mutatód egy távoli szirt az utat akkor is végig kell járjad ha velem vagy nélkülem ível a híd legyek inkább mégis én a mindenséged támaszodban a büszke való hadd maradjak ébren is a tegnapi fényed a szunnyadó holnap az örökkévaló TAKARJON FRÉZIÁK ILLATA... Álmomban pőrén álltam a havas utcán, míg a macskakövek égették fázó talpamat, jégtömbbé szilárdultam, fel mégsem adtam, de a lelkem örökre ott ragadt. Átkozhatnám a percet, mert ilyen lettem, sivár, átlag-szürke, sehol-sincs-már, romlott húsát kínáló, senki-kincse, szirénhangú hűség, apró szilánk. Lehettem volna tán ünnepelt szépség, de én meztelen adtam rút magam, a fényt tőletek kaptam-csentem, vagyok mégis magányos néma lant. Előttem, ha fellebben az égi fátyol, a holdsarló penget felettem altatót, és a madárdal - 'mi ritka vendég nálam -, lesz néha felcsengő siratóm. A föld minden virága balzsamos ágyam, fájó szavakból borul majd rám a hant, könnyektől mégsem éled létem hiába'sága, legyen hát takaróm is illatos alkonyat... De addig teszem a dolgom, aprókat lépve, csipegetek morzsát, terítem asztalomat, fréziát szórok eléd utca kövére, s hagyom, hogy átlépd az árnyékomat. A TAVASZ CSÓKJA a tavasz belecsókolt a tájba ahogy rádőlt a hópaplanos ágyra takaróját mindjárt félre is dobta helyét illatos jácinttal beszórta párnája lett egy puha hant a kibúvó fűszálak megannyi lant susogtak a szélben a vékonyka jégcsapzenészek már kullogva nyugovóra tértek a rügyek közt a fákon versenyben hangoltak pille könnyű kis dalnokok méhek dongtak a fákon és megannyi sárga topánról pollennel szórták a tavaszt s az égi-földi táncban -az ég azúr pongyoláját adta a nap sugaraival féltőn átkarolta - fecskék szárnyán ahogy libbent ide-oda még nekem megsúgta: a tél eliszkolt tova végre nyílhat az orgona UTOLSÓ ÖLELÉS Vér és hamu lassan száll le, de a szív nem csitul. Mély kék fátylán, éjféltájt már a Hold elővonul. Könnyes ágyán, felhőpárnán villám járja át, Sajgó vállát meg-megrántván kúszik, megy tovább. Milliárdnyi csillag között aranyló fényözön, Csillámporos égboltra fest csóvát egy üstökös. Megtört fényű holdsugárra gyermekszem tapad, Nem fogja fel, nem érti meg a vér miért reá ragad? Bomba tépte két kezét az égre nyújtaná.. Szinte látja, szinte érzi, ott fenn, várnak rá. Menne már, mert fájdalmát csak anyja értheti. Menne már, de apja él és dehogy engedi. Imádkozik egyre, s csak kis csendért könyörög. Imádkozik, ne hallja már, hogy az ég dörög! Ne hallja a haláltusát, bombarobbanást, Testvérei nyöszörgését, apja sóhaját! Imádkozik, hogy útja végén anyja várjon rá, Két karjába kapva ott, fenn enyhítse bánatát! Két karjával - ami már nincs - átölelné őt, S letörölné anyja arcán a leömlő könnyözönt. AZ UTOLSÓ VONAT Dalszöveg - előadja Tokaji Jó utat! A kezed elengedtem. Utolszor még intesz felém. Kísérjen el mosolygós, ezüstös holdfény, léptedet vigyázza az ég! Amíg együtt szálltunk nem fájt, nem is volt seb sohasem. Ma az eső csorog, csendben, szirmot se bont már az őszi szél. Most egy csillag sír a síneken, ahogy messze megy az utolsó vonat veled. Elment hát az utolsó vonat is.Hullanak már a vadgesztenyék. Szívemben él az a tóparti szép emlék: szirmokat bontott akkor a szél. Amíg együtt szálltunk nem fájt, nem is volt seb sohasem. Ma az eső csorog, csendben, szirmot se hord már az őszi szél. Most egy csillag sír a síneken. Az utolsó vonat is eltűnt, veled. Zsefy Zsanett: Az utolsó vonat Link VAK SZERELEM Szememmel nem látlak, te drága, de pórusaimban anyám keze, ahogy remegő ujjait vezette arcomon, s a tárgyakat sorra adta: Legyen szemed a kezed! A megismerés fegyverét ujjredőimbe karcolva így ismertem meg a világ felét. Isten csak ezt adta nékem útravalónak. Nem tudom, miért volt hozzám ilyen kemény? Bár küldött melléje lágy trillákat, zajt, zörgést, és kedves hangokat, de a vágtázó lovak, a vonat zenéje mégis alaktalanul háborgat. Az illatokkal is együtt élek, s képzelnék hozzá tárgyakat, de az élettelen, fémes valóság, szívembe markol, és felkavar. A világot sohase láttam. Nehéz értened, ez mit jelent!? Az a szó, hogy "láttam ", számomra a semmi, csak a tapintható jelen. A millió érintésben annyi minden másoknak hiábavaló, de nekem ez adja a bizsergő vágyat, a szenvedést, a botlást, s mindazt, ami az életben jó. Szememmel nem látlak, te drága, de érzem, hogy itt vagy most is velem! Érzem minden porcikádat, nekem te vagy az élet, te vagy a szemem! Nekem illat vagy! Bársony! Édes íz, dorombolás! Lehetsz szép, vagy akár csúf másnak, oly mindegy! Nekem te vagy az egész világ! Nekem téged adott az Isten, - gálánsan fukar sorsomért - ki nem tudja, hogy a vak szerelem a nemlátónak nem pusztán két szó, de maga a sötétség és maga a remény! VERSEIMRŐL Rongyos füzetbe írom verseim, a rozsdás rímek hörgő dalait. Dől belőlük a múlt, s jelen füstje. Korhadtak, rínak, búsan énekelnek. Táncra perdülnek olykor a betűk, a pontok, s a kor zenéje tompán felnyikordul. A bíbor színű szerelmi dallam süket fülekről halkan lecsordul. Pendül a húr. Ez már másik nóta. Húzom, hegedülöm, hogy fájjon, ki meghallja! Dühödten ordít itt egy fáradt rím, s az anapesztus bólint, ő is régen unja. Ébred néha egy-egy új virág. Nyújtózik, s szirmát kibontja. Unalmas szóvirágaim, ha elnémulok szavaim ugyan ki hallja? VOLTÁL, LESZEL voltál nekem két pólus között a vonzás virágbibére hulló harmatom amplitúdóba zárt harangkongás elmúlásból is éledő hajnalom voltál nekem szerencse, boldogság, alázat falombot ringató őszi szél télben szunnyadó barázdája tájnak ölelős tavaszból rajzó méh' voltál nekem suttogó kertek virágos ágya seholsincs világban sehol sincs bűntudat estike szőnyegén suttogó árnyak szavak, képek, sziklák szelídség, indulat vagy nekem árvaság, szülém hiánya tollam hegyére száradt gondolat kavicsok között őrlődő büszkeségem szótlanságba karcolt alkonyat leszel tán újra csepp a számon hűsítő, édes, éltető utolsó szó halotti imámban de lehet csak sóhaj ami még menthető VOLT EGY VILÁG Volt egy világ, sezlonszélen, kuporogtam kályhafényben, anyám könnye, mint a csillag, apám szeme napként csillant. Ott gurultak szerteszéjjel gyermekálmok, semmi félsszel, hideg talppal, forró fejjel, tengert léptem élvezettel. Ha belöktek, s elmerültem, lelkem kínján nem derültem, szakadt szívem minden húrja, apám, anyám féltőn súgta: Ne merészeld most feladni, az életet megtagadni, tenyeredben sorsod képe, formáld meg a szerencsédre! Fehér lovak, várak: vágyak, mind a másé, ne kívánjad, szeretet lesz a szentélyed, hova mindig bátran térhetsz. Volt egy világ, meleg fészek, cserépkályha mellett éledt, nem fázom már, csak hideg ráz, olyan nagy és üres a ház. G yengéd érzés járja át a lelked, R öpködnek körötted angyalok. A pa anyját most magadban lelted, T ünde élet hangját hallhatod. U nokával áldott meg a sorsod. L áthatod, az élet meg nem áll. A datott hát újfent egy kis dolgod, N agymamaként boldog élet vár. A hogy majd a kezecskéjét fogva GY alogoltok, s ő csak mondja, mondja: M ama, az mi? Mama, ez mi az? A nnyi válasz hagyja majd el ajkad, M ost precíz légy, tudás múlik rajtad! I rigyellek Zsanett, szentigaz! Szeretettel: dodesz

0 komment , kategória: Zsefy Zsanett

Címkék: jégcsapzenészek, kamaszkorunkban, bagolyszemekkel, szeméthegyektől, triumvirátusból, gyöngyvirágként, narancsvörössel, korbácsütésként, megpróbáltatás, szerencsétlent, sárkányrepülőt, bombarobbanást, megkérgesedett, csillagfényben, világmindenség, virágkoszorúba, elcsendesedtek, visszafogottan, lámpaerdősávok, visszagörgetek, gyöngyházfényű, hajkoronájával, legyőzhetetlen, feltöltekezett, megbotlottunk, kínkeservedet, életszilánkok, visszatarthat, diszharmóniát, vadgesztenyék, csillagfényes, számolatlanok, szerencsétlen, olthatatlanul, szivárványból, öltöztetnélek, kósza szél, könnyek szerteszét, mosoly ráomlott, hópelyhekből rügyek, tomboló érzelmek, fáradt testben, kölcsön adott, távozó éjbe, egész világ, sóhajnyi vágy, letörölt könnycsepp, ámulóknak lenyűgözőt, élet rossz, szikra hunyt, hold ezüstje, virág szirmán, Zsefy Zsanett, ZSEFY ZSANETT, Bakkné Szentesi Csilla, Zsefy Zsanettként, ÁLMOMBAN MINDEN MÁS VOLT, Karády István, ÖRÖKKÉ SZERETNI FOGLAK, Whitney Houston, Always Love You, Kiss Tamás, FUTNAK NAPOK, GYERTYALÁNG ZENÉJE, HALOTT FÉNYBEN, ADDIG ÉLÜNK, ANYA NÉLKÜL NEVELKEDŐ GYERMEKEK NAPJÁRA, KARÁCSONYI ÁLMOK, KEZDET ÉS VÉG, KICSIT MÉG VELED, VAGYOK ÉN, KOLDUS ÉS KUTYÁJA, KÖLTŐ HALÁLA, Geisz László, LELKEMBE ÖLTÖZTETNÉLEK, MAGAMBAN DÚDOLOK, MIKOR ELFOGY AZ ÚT, MIKOR ELMENT KEDVES, MINDENBEN TÉGED KERESLEK, KUTASD ÁLMOM, ŐRÜLT VALLOMÁS, ŐSZI ZSONGÁS, SZERESD BENNEM, SZÉL RUHÁJA, Rajtam Isten, SZOMJAS ÉJ, TAKARJON FRÉZIÁK ILLATA, TAVASZ CSÓKJA, UTOLSÓ ÖLELÉS, UTOLSÓ VONAT, VOLT EGY VILÁG,

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]