|
2019-03-11 11:45:43, hétfő
|
| |
| |
VENYERCSÁN LÁSZLÓ VERSEI
Miért szeretem...?
Link
AMI JÓ MAG VOLT
Jézus! Földbe rejtett kincsem:
Önmagadat adtad ingyen.
De csak nekem így ajándék.
Tőled mindent elvett a vég.
Mi maradt még a Kereszten:
a jó Mag volt elvetetten.
S jött tavasz, elűzött telet:
áldott pünkösdi kikelet!
ÁLDOZAT
Nézd, Uram, oltárt épített
ezernyi kudarcból bűnbánatom Neked:
nézd, Uram: a harcom, csődöm
tette rá kos gyanánt megtört szívemet!
Nem én, Uram, a kegyelmed
hozott, sok harcon át az oltárhoz engem...
S az úton, mely von Magadhoz,
megadó alázat sír a térdeimben.
Uram, én kincset hoztam,
lelkemben immár porba hullt minden bálvány,
nem áltat már a hiú forma,
rút, gyilkos szívem az áldozati bárány.
Én meggyújtom a rőzsét,
hadd égjen hamuvá minden bűn és vétek...
- Óh, drága tűz, szent lobogás! -
Ott vár a magasban a diadalmas Élet.
(Legyőzött honfoglalók, 14)
BIZONY, MI MINDIG VIZSGÁZUNK
Bizony, mi mindannyian mindig vizsgázunk...
Ám a tárgyak számát csak elsorolni is
erőnket megfeszítve együtt se tudnánk.
Az, aki vizsgáztat, az mindig az Isten,
de fényes orcáját a pillanat-fátyla
takarja előlünk megannyi formában -
és hogy ne legyen olyan nehéz a dolgunk,
magát adta a szeretet parancsában.
BÚZA ÉS KONKOLY
Zöldell égadta ajándék,
a konkolyt a gonosz veti:
látja a Gazda is, mégis
kiszaggatni nem engedi.
Akaratát ki érti itt:
miért e titokzatos élet,
mely érik az aratásig,
s jót, mely teremti a férget?
Nemcsak a lét ismeretlen,
a konkoly különös titok.
S csak a remény békít, éltet,
éles kések a miértek...
A BŰNÖS
Nem hordja magán Káin bélyegét,
Ábel vére sem szárad kezén.
Lelke színpadi fényben tündököl,
köntösétől nem látszik az ököl
Vezérli írott, íratlan törvény,
maszkot viselő kegyes jövevény.
Fénylő féltett kincse vakítja szemét,
nem osztja meg senkivel kenyerét.
Csak magára gondol senki másra,
magát pusztítja, mint gyertya lángja.
Ködbevesző útja lefelé vezet,
önmaga rejtett tömlöcébe esett
DIOGENES
Kerestem az embert
valamikor régen...
Lángoló reménnyel
a földkerekségen.
Kerestem mindenütt
legjobbak sorában,
s köszönöm Atyám,
hogy túl a kietlenség
széles Szaharáján
az élet ritmusában,
az ember-Jézust megtaláltam!
EKE ÉS SARLÓ
Mert művelni kell a földet!
Magától csak a gaz terem.
Ha mély a barázda, úgy jó,
kivált a szikes földeken.
Nemcsak a föld, az eke, a
sarló, a nap is ajándék.
Fényben érik csak gyümölccsé
a tetté lényegült szándék...
S míg az ember élni akar,
ha nap fénylik, vagy zúg vihar,
acéllá lesz az akarat.
S örök jel a sarló marad:
érett kalász - konkoly, tövis...
Mit vet az ember, azt arat!
ÉLETEM SÁRGA LOMB
Csalóka gondolat, álom,
ködhomály csak a halálom.
Csöndben leomlok Elibéd:
életem - sárga lomb - Tiéd!
Ami itt látható anyag,
bennem új és örök a mag...
Kibomlik túl a halálon,
egy csillagon megtalálom!
ÉNEK A SZERETETRŐL
Adj mindig bőven, ne nézd, mi marad,
jó, ha teljesen szétosztod magad!
Rab vagy, ha bármit markol még kezd;
áldozd fel bátran az életedet!
Ha szenvedőt látsz, fogd meg a kezét,
lassítsd a nyomor halál-szekerét!
Másokért van a kavargó élet,
ha a gyertyák mind a csonkig égnek.
Nagy áldozat az élet, ha éled,
ha az áldott tűz másokért éget.
Vedd le vállakról a gondok terhét,
ne tékozold az idő kegyelmét!
Ha öreg és görnyedt már a háta,
tenálad pihenjen meg a lába!
Jó szót is adj, ne csak kenyeret!
Kell a szó is, a mentő felelet.
Magad légy kiöntött étel-ital -
Küzdj meg a pokol villámaival!
ÉNEK A TÚLRÓL
Nem látok, mint a fecske, messze...
Nagy ködhomály ült a szememre -
Keresve bolyongok magam körül,
s magamtól távol, örömtelenül -
Ének száll Túlról, nem álmodom:
remény lett napom és csillagom!
ÉRLELŐ FÉNY ZUHOG
Érlelő fény zuhog aranyló mezőkön,
Minden-minden csupa egy merő fényözön.
S lassan kihunyó fáklya a naplemente.
GHANDI
Ő nem volt csodálni való
megmérhetetlen óriás -
a lelke volt a jó humusz;
úgy hitt, ahogyan senki más.
Hagyta némán felszántani,
hogy ne rögre hulljon némán a mag:
hozzon száz annyi gyümölcsöt,
s ne nőjön gazként a harag.
Tűrt a porban megfeszítve,
meghajolva sem görbült meg:
nagysága az alázat volt,
szívével látta sebünket.
Tettében volt ő nagy titán,
ha ütötték, megbocsájtott...
Messze, ment, mint a szeretet;
gyökérrel tépte az átkot.
Mert makacsul hitte a jót...
Nem lehet, hogy gazság győzzön:
hol példa a Hegyibeszéd,
s nincsen árnyék, csak fényözön!
GONDJAIDAT
Gondjaidat tedd le végre
Istenednek a kezébe;
Ha szíved fáj, Ő is szenved,
Ő akarja vinni terhed.
Ami igazán a dolgod,
Reá vetni minden gondod,
S magvetőként kelni, járni,
És az időket kivárni.
GONDOLD MEG HÁT...
Napestig rohansz a nap alatt,
pedig tied csak egy pillanat.
A kapott idő csak ígéret,
elszáll, mint pillangó az élet.
S bár kimért az időkeret,
a pillanat csodát tehet:
meggyújthat égi tüzeket,
s ébreszthet élő hiteket.
GYERMEK SZÜLETETT NÉKÜNK
Nem paripán jött közénk az Úr!
Mint kisgyermek született nékünk.
De benne volt már az ígéret:
jó mag a földben, menedékül.
A Karácsony nem fenyőfaág,
aranykulcsú, gyertyafényes emlék: 
a Karácsony győztes kiáltás!
Jó magot a földön elvetették.
Szelíd kisgyermek született nékünk!
Harsányan zengett angyali ének,
betöltve földünk széles tereit
nevét visszhangozzák messzeségek.
GYŐZELMET KIÁLT
Nem Atlasz az erőisten!
Nem Ő tartja a világot:
pókhálós, sötét cellákban
öldökölnek hazugságok.
Ami biztos tartóoszlop,
az a golgotai kereszt,
szeretet, mint nagy fényözön:
kezében tart s el nem ereszt!
Áldott, tiszta, égi forrás!
Sok édes gyümölccsel teli:
elveszettért áll még ma is,
ha érinti, felemeli.
Nincs oly teher, mit el nem bír:
roppant ereje irgalom,
talapzata vérszövetség
s árnyéka hűség, szánalom.
Időkön át fény sugároz!
Tüzében izzanak hitek,
győzelmet kiált a földön!
Ember, sohasem érti meg.
HA ÉLNI AKARSZ
Ha élni akarsz,
de nemcsak itt
a múló időben,
hanem azon is túl
örökkön - örökké:
kell, hogy mindent
a kereszt szemszögéből láss -
és megbocsáss, és megbocsáss...
mert amit földnek is gondolsz,
itt az is csupa mocsár,
és gazként terem a sás.
Ha élni akarsz,
nem elég, ha csak
nem ütsz vissza már,
szívedben sóhaj sem lehet...
át kell, hogy törjön rajtad
sugárzó égi fénysugár.
Ha élni akarsz,
két karod legyen a híd,
és szavad olyan, ami épít -
de kell, hogy példa is légy
hordozva mások terhét.
Ha élni akarsz,kell,
hogy szeress
mindenkit
mindenütt
igazán - mindezért
az Isten vérzett
a Golgotán!
HELYZETKÉP
A bűn kivájja az ember szívét
és a gonosznak prédául veti.
Fehérbot-karámban húzza, vonja,
markából élve ki nem engedi.
A bűn galád, és nem ismer tréfát,
ökle azt is sújtja, aki vétett...
Magára szabadít átkot, poklot,
és csalárdul vet mindennek véget!
HÍD
Nemcsak folyók felett magasan ívelő,
Utat biztosító építmény, szerkezet:
Híd a simára gyalult baráti szó is,
Simogató, nyílt, meleg tekintet,
Türelemmel vemhes megértő várakozás,
Kéz, mely törölni kész, fájó könnyeket,
Levegőt tisztító vihar,
S indulat, mely rosszat elűzni akar.
Híd a megbocsátás, híd az elengedés,
Sebeket gyógyító boldog nevetés?
Akarni a szépet, tenni a jót,
Értelemmel sokszor fel sem foghatót...
De mindig másokért, mások érdekében
Csonkig elégni gyertyaként fehéren.
Erős két karja lélektől lélekig vezet,
S pirosan virágzik, a neve: szeretet.
A HIT VOLT
Nekem más volt az út,
szabály és a mérték:
iránytűm a hit volt,
s reményem a térkép.
Nem tudva vetettem...
Egy kéz fogta kezem:
nem maradt pusztaság
mustármag-életem!
INTŐ TÁGKEBLŰSÉG
Mikor magamat mélyen megaláztam,
másokban titkon Jézusra találtam.
Mert láttam kihunyni sok apró lángot,
sebhelyes ebként éhező világot.
A látomás magamtól messze elvetett...
Fájt, hogy a világ nagy vérző fájdalmán
magamba veszve, annyiszor hunytam szemet.
ÍTÉLET SZEKERÉN
Mint kő a vízben
merülőben
avarként égő
kardélű időkben:
kivájt szemekkel,
vértől részegen,
ítélet szekerén
a halál robog...
Isten a bíró
a rettenetes!
Szentséges lénye
lángoló tüzözön.
Akkor is szeret,
ha lesújt és öl,
szerelmében félto~n
fényben tündököl -
megemészt mindent
mi szenny és vétek,
sorra dőlnek vétlen
Baál istenségek,
s ki nem alvó tu^zben
mindörökre égnek,
mint hullt csillagai
egy elvesztő éjnek.
JÉZUSSAL EGYÜTT
(Gal. 2:20)
Uram, én felmegyek a keresztre Veled,
Uram, én vállalom, hiszen az enyém;
Uram, köszönöm a megtört szívem Neked,
sarkig kinyílott börtönöm fenekén, -
Uram, amit tettél értem, felfoghatatlan,
mint a tündöklő messzi csillagok...
Uram, Te adtál erőt a drága szavadban,
Uram, én Teveled fel is támadok.
Uram, Te bűnt nem ismertél, Te szent, Te drága,
Benned én lettem bűnös, átkozott;
romlott, sötét szívem Te vitted a fára,
és sebed sebemre gyógyírt hozott.
Uram, én felmegyek a keresztre Veled,
Uram, én vállalom, hiszen az enyém;
Uram, köszönöm a megtört szívem Neked,
múlhatatlan húsvét fényes reggelén.
KARÁCSONY
Szívekkel ékes, szelíd gyógyír:
a szent első karácsony örök
és megismételhetetlen nap,
mely az időkön át világol,
a fényével földünkre költözött.
Erőterében forog a föld -
Titkon ejt meg néma varázsa,
s világokat fog át hatalma. 
Oly erő télben, mint a tavasz:
mindent lebír az akarása...
Szemében égi szeretet ég,
kezében a béke virága,
üzenete minden emberé.
Széles kaput tár lélegzete:
valónak zengő ragyogása!
KI VÁRNI TUD
Oly jó Istenre csendben várni -
Istennel rövid a messzi út,
hisz nemcsak az út, a cél is Ő,
s nem veszít időt, ki várni tud.
Oly jó Istenre csendbe várni,
gyermekként, boldog önfeledten;
nagy műve rejtett s titok úgy is
amit cselekszik keze csendben,
Oly jó Istenre csendben várni,
a világ bármit is felelne...
Ajándéknál is nagyobb néha
a várás győzelmes kegyelme
A KÖLTŐ
A kor lelkében ő a lélek!
A holnapért zengi énekét.
Nem csak örömet, a bút is eldalolja,
nyugtalan lelke öntüzében ég.
Irányt szab minden rezdülése,
forrongó erőket álmodik,
sejtéstől a döbbenetig
a világot fogja át!
Minden áron az emberért küzd!
Szóval feszíti az átkoz örökség
múltból itt hagyott börtönrácsait.
Múltba révedő szeme a jövőbe lát:
lelkéből szikraként pattan a látomás... 
Hegyek kéklő csúcsait járva
csillagokkal társalog.
Majd hirtelen a tenger örvénylő
mélységeibe zuhan,
hogy onnan kincseket hozzon fel:
világunkat, mely régen ott veszett!
A földön jár, de álomvilágot
hordoz remény-ittasan.
Csodát művel a szürke szóval is!
Kimondja bátran azt is, ami rossz;
nem kímél jelent a jövőért.
Úgy él itt köztünk az időben,
mint anyagban az energiák.
Amit a földbe szór, az mindig a jó mag.
S mi lehet szebb ének-győzelem,
mintha ünnepi díszbe öltözik
a föld, és más lesz az ember!
MAGUNK POKLÁBAN
A föld csak olyan, amilyen volt.
A természet ős dalt énekel.
Nem változott ezernyi szín sem,
bíbor a Nap most is, ha felkel!
De jelek tűnnek fel az égen!
Bolygónkon zord, éktelen nyomok...
Már hangos a világ nyögése,
pusztulunk keserű kenyéren.
Elhagytuk a forrást: a Teremtőt!
Zuhanva: célt és irányt vesztettünk,
táncoltunk pogány istenek előtt,
s mint a halak szárazra vettettünk.
Ahol körbevont a látóhatár,
s sziklához kötött a zsarnok idő...
Hitünk is, mint a léggömb, tovaszállt
és hűtlen lett hozzánk az erő.
Lelkünk meghajolt szomorúfűz,
idegen földön hull a vérünk,
nincsen már remény sem, csak az éj...
Magunk poklában égve égünk!
MERT JÖN
Mert jön! Fürkészve nézek az égre.
Ádvent van, a felhőket kémlelem...
Vétkek alatt görnyed már a föld is,
s lelkem csupa vágy, égő sejtelem.
Reményem tépett zászlója leng csak,
fognám az idő dörgő szekerét...
De jaj, itt nem lehet nem robogni,
s fékezni nagy égi jövetelét
Annak, aki jő, áttör mindenen.
Érkezése már egyre biztosabb:
amit megígér, maga a való,
visszavárni Őt a legfontosabb!
És hittel várni Őt nagy kegyelem,
maga a fénylő, győzelmes élet.
Szava zendül félő jeleken át,
míg takarják arcát messzeségek.
Aki jő majd a ködlő felhőkben,
váratlan jő, mint a tolvaj éjjel,
s megérint vádló vigasztalanság,
ha veszni kell együtt a reménnyel.
Uram, én vágyom arcodat látni,
ha nem is kiált szívem utánad,
örömöm, mint a szelíd nyárutó,
reményből kirakott út és távlat.
A MESTER NYOMA
Korunk a rohanás kora!
Kollektív a célt vesztett futás,
ám senki nem tudja, hova...
Nincs pontos iránya a létnek,
szavak sem jeleznek tisztán,
reszketők, halványak a fények.
Pedig zárva vagyunk egy körben
önmagunk börtönét cipelve.
Forgunk szürke, sűrű ködökben,
s visszaesünk előre futva.
A Mester nyoma veszett itt el...
S nem találunk az egy igaz útra.
MÉLYSÉGBE VETETTEN
Már hitünk is elszállt léggömb,
és lehullt avar a remény.
Már nincsen akarat szilárd,
merülünk szavak tengerén.
Mi magunk lettünk az árnyak,
jövőben ködlő kísértet:
megingott a föld alattunk,
s vagyunk megcsúfolt edények.
Félelem lett a keresztünk,
s már nem bírjuk szikla-gőgünk,
öldököltünk és vesztettünk...
Nem maradt, csak a sebzett szív,
csak egy gödör éhes szája -
s vájt szemünkben a lelkünk sír!
MINT KESKENY PALLÓ
Szépen kimért út e földi lét,
egyszerre a kezdet és a vég;
s illó időben hordoz a lét,
mint az égő gyertya a fényét.
Idő-keretbe szelidült Szeretet,
mint keskeny palló a túlra átvezet.
MÖGÖTTE TENGER
Van, hogy a szó is csak álcáz,
akár a bokor, vagy a gally:
többet mond sokszor a nagy csend,
mint kórus ajkán a lárma.
Titkokat őriz a lélek,
és van, mit szó ki nem mondhat,
sejtet csak valót, ha jelez...
Mögötte tenger hömpölyög!
NEM A SZÓ
A szó volna korcs,
hogy az írott betű
kérdőjelbe görbül:
sejtet, de ködbe von,
ha áll is, nem jelez -
agy csak álmodik?
nem, nem a szó sérült meg,
nyelvünket érte ficam.
NEM MINDEN CSEND
Nem minden csend éltet, gyógyít.
Van, mely megfojt vagy elbódít.
Észrevétlen tör a szívre.
Rátapad a nyelv az ínyre.
Mély csend van a gyűlöletben,
meg nem rebbenő szemekben.
Cellában is csend honol,
a lélek szótlan haldokol.
S ha már ég a harag lángja,
bedob a lelki halálba.
De áldott a völgyek csendje,
a puszták nagy végtelenje.
A kalászt érlelő béke,
lélek égi menedéke.
Ó, NEHOGY AZT HIDD
Ó, nehogy azt hidd,
hogy nagykorúvá avat
a sportszerű, féktelen
káromkodás,
meg a könnyelmű,
léha becstelen élet -
Sötét bűn-cellákba
érnek a legrettenetesebb
önkínzó, ragályos fekélyek.
Ó, nehogy azt hidd,
hogy úgy leszel erős,
hogy felrúgod a rendet
és megszeged vadul a törvényt,
zúgó, mély vizekben
nem igázhatod le az örvényt.
Ó, nehogy azt hidd,
hogy egymagad
leszel majd a hős,
ki meghódít egész világot -
a bűn titkon rág,
mint a fába szorult féreg,
s egyszercsak
utolér váratlan halálod.
Ó, nehogy azt hidd,
aki bár gondolod,
hogy tenálad okosabb
nem akad sehol.
De tudod-e, mi okból,
mi végre vagy a földön?
Hamar elrobog
az idő-vonat!
ÖNMEGTAGADÁS
Nekem új szívem, új arcom
nincsen, csak a halott régi.
Ami az élet bennem.
azok az Isten igéi.
És nem vagyok, én csak voltam.
Aki más, az nem én vagyok;
Krisztusban szöktek a szárba
a romolhatatlan magok.
A szeretet új teremtés,
a szelíd alázat útja,
mely a halálon át vezet
magamhoz újra és újra!
PEDIG KÖZEL VAN MÁR
Úton van, siet...
Köd rejti arcát,
ha szelíd is hangja,
ám hangosan kiált!
Nagy, sugárzó fénye,
kibírhatatlan.
Pedig közel van már,
tán az ajtó előtt...
Jóságos irgalma
testekben öltve jár,
s megbontja a tetőt...
Mindenen áttör,
lesújt és megvakít,
de világossága
emésztő tűz is,
maga a szeretet,
sebez és gyógyít.
Keresztje ma is áll!
Jaj, ha vétkét még
most sem látja a világ,
s nagy véres jelekben
szólni az Isten Fiát!
PÜNKÖSD
Eddig egy rossz szót el nem fedeztem,
most szótlanul viszem a keresztem.
Eddig lesújtott bármi gyötrelem,
most golyó is megölhet védtelen.
Eddig vad gőgben lázadva égtem,
most fejem lehajtva állok térden.
Eddig galád bíróként ítéltem,
most igaz fonttal magamat mérem.
Eddig mindent magamnak akartam,
most amim csak volt, másoknak adtam. 
Eddig hiún vágytam rangra, névre,
most boldogan állok csendben félre.
Eddig magam bolyongtam úttalan,
most mindennek célja, iránya van.
Eddig öldökölt sötét félelem,
most a kudarc is fényes győzelem.
Eddig szóval falakat emeltem,
most minden rosszat tűzre vetettem.
Eddig magányos tömlöc volt életem,
most kitágult világom végtelen.
RÉGTŐL ÍZLELEM A NEVÉT
Anyám, anyám, édesanyám!
Mintha, mintha ezt mondanám:
zöld ág a tavasz kezében,
nyarak gyümölcse ölében.
Hit, remény és a szeretet,
számban ízlelem Nevedet.
Anyám, anyám, édesanyám!
Mintha éneked hallanám:
a dalt, mely kelti a hajnalt
s könnyűvé teszi a nappalt.
Majd átsegít álmon, éjen,
szép királynőm, menedékem!
Anyám, anyám, édesanyám!
Fehér hattyú álmok taván.
Bíborban felkelő új nap,
ki vagy a mában a holnap.
Az örökké élő kezdet,
nagy vizeken szíved reszket...
Anyám, anyám, édesanyám!
Őrizőm ezernyi csatán -
Puha, meleg fészek, két szárny,
ha szólsz, elmenekül az árny.
Erős szíved, mint sziklavár,
sóhajod mindenütt rám talál.
Anyám, anyám, édesanyám!
Neved fénylik idők falán -
szivárvány a messzeségen.
Teljes út a végtelenben,
harmatgyöngyök a szemedben.
Anyám, anyám, édesanyám!
Éltem, felnőttem a szaván:
benne van időben s térben,
fellegekkel fut az égen -
Neve: bölcsőm és koporsóm,
nem pereg le idő-orsón.
ROBOGÓ IDÖSZEKÉR
Ez a perc még a tiéd,
ez a kegyelmi idő.
Életed: sívó homok,
robogó időszekér,
s messzi sűrű ködökbe
tűnik, ha eljő a tél.
És jaj, ha mi utánad
marad: csak folt s pusztaság,
világ tágas térein
semmibe süllyedt nyomok!
SORREND
Először Tőle kell kapni
attól Ki kincsekben gazdag:
koldus - szív hogy tudna adni,
ha nem vetett, nem arathat.
De a kapott égi kinccsel
jó sáfárként gazdálkodhat.
SZÓ, HA IGAZ
Mit ér a szó,
mit rejteget
a lélek mélye,
ha erjed is,
de semmit nem jelez,
mint völgyek sötétje?
Szó, ha elszállt,
mint erő belekap
földbe, kőbe
és ha igaz
csodákat művel
más lesz a világ tőle!
Szó nem hal el,
csak alakot ölt
ki tudja hányszor -
ritmust vált a szívben,
teremt vagy öl:
égő katalizátor.
SZÜKSÉG ÉS IGÉNY
A szükség, mint a fog,
ha fáj, sugárzó.
Az igény mindenen
túllép csillogón:
szívben tanyázó
nyugtalan övezet.
Létet a kezében
a szükség tartja:
hit s ősi ösztön a
szilárd alapja.
A TE NEVED KRISZTUS JÉZUS
Élő vizet buzgó forrás,
ízes kenyér, rejtett manna
a Vagyoknak csipkebokra -
biztos irány, igaz mérték,
győzelmes út, kezdet és vég.
Fehér fénylő szivárvány-híd,
sötéten át vezérlő hit.
Romokon ébredő hajnal,
zászlót lengető viadal,
lépcső a csillagok felé.
Nagy Neve óriás szikla,
zárt Éden kapuját nyitja,
maga az élet, diadal,
titkokat beszél és takar,
követ tör a pöröly keze,
él és éltet szeretete.
TÜZET SZIKRÁZÓ IGÉKRE
Írni kellene, de mit
és szólni, de vajon kinek?
Tüzet szikrázó igékre
szüksége van mindenkinek.
Írni kellene és kell is,
mert bűn nézni, ha az ár visz...
Írni s szólni az erőről
üde harmatról, esőről
fényről, mely szívbe világol,
szóról, mely maga iránytű,
útról, mely messzire visz...
s oly társról, mely mindvégig hű.
Ami embernek adatott;
hittel szórni a jó magot.
TŰZ LÁNGOL...
Tűz lángol a szeretetben:
Isten maga a szeretet.
Ha érte élsz, ég csak élted,
Néki tetszett, így teremtett.
Ha Őt folyton nem dicséred,
nem imádod, nem szolgálod:
elragyog benned az élet
s szertehull pernyevilágod.
Tűz az élet, kell hogy égjen!
De csak a Szentlélek lángja
táplálja tűzzel a mécsed,
más tűz a halál fullánkja.
UTOLSÓ MÉRFÖLDKŐ
Az útnak ím vége.
Ó mondd, mivé értél -
Tavasz visz tovább, vagy
telek foglya lettél?
UTOLSÓ REMÉNY
Futottam fel a dombra...
Még nem volt egészen éjfél.
Mozdulatom tétova volt,
de harsány kiáltás hangom,
és ott fenn még fénylett a hold.
Jelt küldtem a széllel messze
túlra, a föld végső jaját -
Ha talán még nincs elveszve!
Reménnyel mentheti magát. -
Jézus még poklot jár érte,
s nincs mentsvár, csak a keresztje!
Lélek, mely holtan is remél.
AZ ÚR KÖZEL
Egyre kevesebb ki szeret, ölel:
az Úr közel!
Az ég és föld kiabálja: jövel!
Az Úr közel!
Minden, mi írva van, teljesedik,
ami édes is volt, keseredik -
S már a hangos szó semmit sem felel,
a bűn mérgezett nyilakat lövell.
Kevesen járnak felemelt fővel:
az Úr közel!
VALAKI GYŐZÖTT
A teljes emberi élet
már régen nem utópia:
valaki győzött érettünk,
Isten-arcú emberfia.
Csak ez az élet égi,
nem gyarló emberből fakad -
magától elvész az ember,
útvesztve jár itt utakat.
Ki teremtett, az lett az út,
s embernek lelket Ő adott,
így élni csak benne élhet;
fényéből alkotott napot,
hogy hunyva is messze lásson
mindent jól s egyféleképpen -
túl a ködön, káprázaton,
magasságon és mélységen.
A teljes emberi élet
már régen nem utópia:
valaki győzött érettünk,
Isten-arcú emberfia.
VÉG, HA TITKON MEGLÁTOGAT
Meghalt az utcán egy asszony!
Aszfalton feküdt vétlenül:
fölötte nagy s mély volt a csend,
testét az éj lengte körül.
Ha tudta is, de nem hitte,
lepke lét mily gyorsan elszáll.
Pedig ködbe tűnt időben
árnyékként kísér a halál!
Meg-megálltak az arra menők,
döbbenten nézték kíváncsi szemek:
egymásban látjuk a sorsunk,
és vagyunk szótalan jelek.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Venyercsán László |
|
|
|
Címkék: legrettenetesebb, megmérhetetlen, harmatgyöngyök, visszhangozzák, vigasztalanság, felfoghatatlan, földkerekségen, kibírhatatlan, pernyevilágod, gyertyafényes, romolhatatlan, egyféleképpen, börtönrácsait, megbocsájtott, gazdálkodhat, elveszettért, csillagokkal, legfontosabb, szemszögéből, önmegtagadás, vérszövetség, katalizátor, öldököltünk, kiszaggatni, vesztettünk, magvetőként, gyűlöletben, észrevétlen, csipkebokra, aranykulcsú, mindenkinek, villámaival, megbocsátás, hegyibeszéd, messzeségek, visszavárni, oltárhoz engem, áldozati bárány, diadalmas Élet, tárgyak számát, szeretet parancsában, gonosz veti, konkoly különös, remény békít, élet ritmusában, ember-Jézust megtaláltam, szikes földeken, tetté lényegült, ember élni, sarló marad, csillagon megtalálom, nyomor halál-szekerét, Venyercsán László, VENYERCSÁN LÁSZLÓ VERSEI, MINDIG VIZSGÁZUNK, BÚZA ÉS KONKOLY, ÉLETEM SÁRGA LOMB, ÉNEK SZERETETRŐL, ÉNEK TÚLRÓL, ÉRLELŐ FÉNY ZUHOG, GONDOLD MEG HÁT…, GYERMEK SZÜLETETT NÉKÜNK, GYŐZELMET KIÁLT, ÉLNI AKARSZ, INTŐ TÁGKEBLŰSÉG, ÍTÉLET SZEKERÉN, JÉZUSSAL EGYÜTT, VÁRNI TUD, MAGUNK POKLÁBAN, MERT JÖN, MESTER NYOMA, MÉLYSÉGBE VETETTEN, MINT KESKENY PALLÓ, MÖGÖTTE TENGER, MINDEN CSEND, NEHOGY AZT HIDD, PEDIG KÖZEL VAN MÁR, Isten Fiát, RÉGTŐL ÍZLELEM NEVÉT, ROBOGÓ IDÖSZEKÉR, Először Tőle, SZÜKSÉG ÉS IGÉNY, NEVED KRISZTUS JÉZUS, Nagy Neve, TÜZET SZIKRÁZÓ IGÉKRE, UTOLSÓ MÉRFÖLDKŐ, UTOLSÓ REMÉNY, VALAKI GYŐZÖTT, TITKON MEGLÁTOGAT,
|
|
Offline
