Major Gabriella versei - Major Gabriella,MAJOR GABRIELLA,Major Gabriella Tollászkodás,ÁPRILISI KÉPESLAP,BOHÓC AZ ESŐBEN,CAPUCCINO PRALINÉ,ENIGMA GRAFOMANICA ATAVISTICA,Jorge Luis Borges,FIUMEI ÚT,IDŐSZÁMÍTÁSUNK SZERINT,MAJD HA ÚJRA KICSI LESZEL,MANDALA Két,TALÁN HOLNAP,TÉLI ÁLOM,ÚTRAVALÓ NAGYANYÁMTÓL, - menusgabor Blogja

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Major Gabriella versei

2019-11-10 22:00:00, vasárnap

	MAJOR GABRIELLA VERSEI Major Gabriella Tollászkodás (Kis játék betűkkel) címmel ez év tavaszán verseskötetet adott közre, írásaira - a fülszövegben - mégsem vállalja a "vers" műfajt, mondván, azt meghagyja a költőknek. Mitől lesz költő valaki? És miben látja önmagát másnak, mint a költőket? A választ az alábbi interjúban adja meg a szerző: A téma az utcán hever... vagy csak heverészik Link Versei Link Link ÁPRILISI KÉPESLAP Üdvözlégy természet! Most kezdte színeidet a tavasz újjá festeni A fák üstökét eső fésüli Zsendülő pázsitot borzol és virágruhákban táncol a szél s szökken felhők fodrára kéklő hegyek ormára Illatrajt repít a méhdongás A harmat gyöngy, napsugárcsillanás Zizegő sásban madárfészek s szárnyakat bontó rebbenések Árad a fény reggelente aranyló híd víztükörre Világra tárulnak az ablakok A zsongó lelkek pici harangok Könnyíts a szíveden s emeld az égig fel A hithez - hinni a jót - ott mindegy mennyire kell akarni vagy elengedni azt, ami nincs ha a remény tünékeny, elásott, csalóka kincs mert mégis mindig valahol valaki új dalt dalol és új élet fakad a rügyező ágakon Üdv hát neked is, üdvözlégy barátom! BEL CANTO Víz alá nem bújhatok tó tükréből arcod nézne Virággá nem válhatok a szél rólad mesélne Hold mögé rejtőznék látnám, mikor alszol Hegyi ösvény lehetnék de minden út hozzád hajszol S ha ott lennék, bevallanám nem félnék, hogy nem vártál rám Mert nem véd semmi, nincs kegyelem: Ki s be sétálhatsz az életemen A BOLDOGSÁGMORZSÁK A lelki szemeink filmszalagjára rögzített, tetszőlegesen előhívható pillanatok. Örök jelenidejű emlékeink, amiket végig magunkkal viszünk. A türelem jutalmai. A türelemé, aminek olykor megadatik elleshetni a pillanatot: Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli sejtelemből kipattannak a virág szirmai: ahogy az ígéretből kibomlik a teljesedés. Amikor a bábból előbújik a lepke és először mozduló szárnyán megcsillan a születés hímpora. Amikor a cseppkő könnyet ejt. Amikor valaki egyszercsak megnyílik számunkra görcs, póz, színészkedés, félelem és félhomály nélkül. Odahajol hozzánk és az arca, minden mozdulata, szava és a lelke őszinte. Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor - gyönyörű és örök. Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen közelségek, mint a varázs, megtörjenek. Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel és eleven szívveréssel éltetni. Amíg csak lehet. Mert végig magunkkal visszük őket. BOHÓC AZ ESŐBEN (Dezilluzionálás) Már nem lázadok Álmos vagyok pedig álmodni akartam A hétköznapok hálójában altasd el a lelked Ezer éve esik a kérges föld pedig részvétlen issza be az esőt az ezeréves esőt A hétköznapok hálójában altasd el a lelked Forrásom kiapadt virágom elhervadt s zenék lepkeszárnya lantom elveszett A hétköznapok hálójában altasd el a lelked Az emlékek üveggömbjében szélfútta dűnék ázott földem sivatag szavam is elakad nem kell senkinek De a hétköznapok hálójában a titkot még keresem Lélektől lélekig az utat míg egy darab ég és a Nap újra rám mosolyog CAPUCCINO PRALINÉ Emlékszel? A felnőttek kávéja mellől a kockacukrot mindig elkunyiztuk, de egyből fel se tűnt, hogy kis hasáb és nem is kocka A fehér papírból szépen kicsomagolva egy pillanatra a tetejét kávéba mártottuk s a keserédestől is boldogan fintorogtunk Összesen együtt sem lehettünk még tíz évesek Az első kávéd mikor ittad? Erről sosem kérdeztelek Utoljára mind a Kisvirág teraszán kávéztunk együtt, tán sör és fagyi után A capuccinós praliné, az ajándékotok a milánói fémdobozból rég elfogyott Semmit sem fogok tenni soha bele Ha kinyitom, így is emlékekkel van tele. CSAPDA Régóta vártam tőle a valamit és dédelgettem a hozzá fűződő öncsalásaim Már majdnem sikerült magamhoz szelidíteni elvadult hiányát amikor megpillantottam, ahogy a levegőben lógó hátha-remények tükrén szétfolyó perceimet pimaszul nevetve zsebre vágják az ábrándok A vele való találkozások véletlen csapdájának ábrándjai A csapdáéi, amiből szabadulnom kell csak mert a bűvkörébe akar vonni és mert csaknem késő a józanság Tilos tehát várnom tőle a valamit. Különben is, mióta vártam nem fürkésztem már az eget sem! Pedig milyen jó néha hosszú madárrajok röptén eltűnődni és... tűnődni... hogy... vajon ő szereti-e nézni a fodrozódó felhőket? ENIGMA GRAFOMANICA ATAVISTICA (oda=vissza) Mottó: ,,...a jelentés nem fontos - az fontos, hogy milyen zenével, milyen módon szól, amit mondunk" (Jorge Luis Borges: A költői mesterség) nojav za rebmeső e-ttetehel ika za ősle tesrev atrí el? s nojav nagyoh ettetjer le enneb a tomallad s a tsumtir erregysze? tim, tréim, kenik se lőrim trí s rokim atlálat lef a triem ír? s e-kétteresz gyav tnim taragobadocs kétzén s men ketzén ik előleb takos? s nebéklel a gyávcseb gyav a ttozlút tazála e-ttotahtrá a sizéop kanájáinómrah? s e-ttetmeret takavasz jú arkatu evröt gyav abiaros aidákrÁ tájóizív ettősz? s za a inadjah rotszápekcsek e-ttotahlodnog dár ah togallics ttezén gyav sederzevé táf? e-atraka innezü, gyoh za sra aciteop im negyél s gyoh a molatrat s amrof nagyoh men tnor a negegyél? (Megfejtés: vajon az ősember lehetett-e aki az első verset írta le? s vajon hogyan rejtette el benne a dallamot s a ritmust egyszerre? mit, miért, kinek s miről írt s mikor találta fel a rímeit? s szerették-e vagy mint csodabogarat nézték s nem néztek ki belőle sokat? s lelkében a becsvágy vagy a túlzott alázat árthatott-e a poézis harmóniájának? s teremtett-e szavakat új utakra törve vagy soraiba Árkádia vízióját szőtte? s az a hajdani kecskepásztor gondolhatott-e rád ha csillagot nézett vagy évezredes fát? akarta-e üzenni, hogy az ars poetica mi légyen s hogy a tartalom s forma hogyan nem ront a lényegen? FÉNYÉVNYIRE Ahol felhőkön táncoltam Istenek jártak bocskorban Tenyeremből ettek a madarak és szótlan világok szólaltak És sajgó szívvel születtem Balzsamban hiába fürödtem S hogy korlátaim legyőzzem fényévnyire van innen FÉNNYÉ Jelentéktelen, hogy milyen jelentéstelen, ahogy törlöm a port rendszeresen a lakásban a bútorokról, de megáll a kezem közben olykor, ahogy sóhajtva, időről időre az a másik, a kozmikus por jut eszembe Hogy templom és test végül rommá lesz s az idő a malmában csillagporrá tesz Porrá lett romtemplomtesteitekre is emlékezek és hogy a romtemplom kertjében ima emléke rezeg S az emlékek szembe fordított tükrei termében csak a csöndbe kiáltva születő kérdésem visszhangzik: Ti magatok hova? Hát hová tűntetek? És ott, ahol vagytok, a szóteremtés jogán kinek mesélitek, hogy egykor mi tette széppé az életetek? De kattan az óra a párkányon s az idő, a jó molnár port hint oda is - megcsillan rajta egy fénysugár és mosolyog, mert ő sosem porosodik csak ragyogva mesél azokról, akik a fénybe lépve fénnyé váltak maguk is. FIUMEI ÚT Fiumei út. Sírkert. Pontosan öt éve ezen a helyen szórták szét szegény apám hamvait. Az óriási platánfák szigorúan hajlongtak a kánikulai szélben, ahogy sétáltam alattuk. Messze előttem egy magas, vékony öregúr lépkedett öltönyében a nagy meleggel mit sem törődvén. Irigykedve néztem, ahogy szorgalmasan szedte hosszú lábait, termetét nem csorbították meg az idő fogai, s egyértelműnek hatott, hogy siet valahová. Jó magam helyet adtam a bámészkodásnak, jól esett, hogy végre nem kell sietnem sehová és élvezhetem a fák adta árnyék előnyeit. A szobrokat néztem, melyek már sok-sok évtized óta őrzik az alant meghúzódó valaha élő lelkek mindmegannyi emlékeit, s hogy közelebbről is megnézzem őket felléptem a hozzájuk vezető négy darab öreg lépcsőfokon. -"Elnézést kérek!" Hallottam mögöttem az érdes hangot. Hátra fordultam, a kedves öregúr nézett fel rám kérően a lépcsők aljáról. Vékony, csontos arcát sütötte a nap, s fején fehér gyér haja csillogott a nap fényében. - "Elnézést! Megtudja nekem mondani merre kell mennem a szóró parcellák felé?" Továbbra is nézett rám a mielőbbi válaszra várva, mert szemmel láthatólag még mindig nagyon sietett. - "Persze! Én is arra tartok." - Válaszoltam és lementem a lépcsőkön hozzá. Ezután már együtt folytattuk utunkat - melynek célja egy volt- egy kicsit felgyorsítva lépéseinket. - " Búcsúztatásra megy?" - Kérdeztem őt. _ "Igen. Barátom búcsúztatására jöttem. Nyolcvan évig voltunk barátok. Még a gimnáziumban ismertük meg egymást. Aztán együtt katonáskodtunk a háborúban, majd együtt voltunk hadifogságban. És most itt van. Ő is elment. Egyedül maradtam, pedig nyolcan voltunk így barátok, de már mind eltávozott az élők soraiból." Azután egy kis szünetet tartott. Én némán haladtam mellette. Ezután folytatta. - " Manapság már nincsenek holtig tartó barátságok. A fiaim is elmentek az iskolából és mindenki ment a maga útján." - Legyintett a kezével. - ,, Ez már nem az a világ!" Próbáltam neki valami okosat mondani: - ,,Talán azért, mert manapság az emberek nem élnek át együtt nehéz napokat, nincs, ami összetartsa őket, mert hát a közös gond összetartó erő lehet." A bácsi folytatta gondolatmenetét: - ,,Pedig nagyszerű dolog a barátság! Az igaz barátság! Semmi nem pótolhatja...", s további gondolatai már csak fejében éltek, nem mondott többet. Csendben mentünk egymás mellett, mintha már régóta ismertük volna egymást. Csak pár perc volt, s én úgy éreztem, mintha ismerném ezt a drága kis embert, pedig csak egy kis részletét mesélte el óriási életének! Nagy szimpátiát éreztem felé, talán azért, mert mindketten hasonlóan éreztünk azokban a pillanatokban. Gyászoltunk valakit, aki része volt életünknek, létünknek. Akit nagyon szerettünk és aki nagyon-nagyon hiányzik nekünk. Rokonlelkek lettünk pár röpke percre. A kis öregúr valószínű, hogy kilencvenes éveinek javában tartott már, mégis sugárzott belőle fiatalsága. Benne volt gyermekkora, fiatalsága és benne volt életének nehézségei és benne volt boldogsága! - ,,Örültem, hogy találkozhattam önnel! A maga segítsége nélkül nem találtam volna ide! Köszönöm és az Isten áldja kedves!" Láttam, hogy mire odaért, már hozták ki a ravatalból az urnát. Én is lassan odaértem a vázákkal teli kis helyhez. Ott volt apámé is. Meggyújtottam a kis mécsest, miközben kissé távolabb felcsendült Móczárt zenéje, s megsercentek a fúvóka csövei majd hírtelen magasba tört belőlük a víz. A víz, amely a kedves barát hamvait szórta szét, hogy aztán elnyelje a föld örökre. Apámra emlékeztem. Pontosan öt éve már, hogy őt is elnyelte a puha föld... Az öregúr jól mondta. Nincsenek már holtig tartó barátságok. Mi is az az igaz barátság? Talán az, amikor csendben ülünk egymás mellett, s mégis tudjuk a másik gondolatát. Érezzük, hogy ő mit érez és ha hosszú ideig egymástól távol kell lennünk, akkor is velünk van, bennünk él. És ha bajban vagyunk vagy bánatunk van, meghallgat minket, de nem ad tanácsot, mert tudja, hogy bennünk van a megoldás. Csak meghallgat minket, mert azt is tudja, hogy a puszta jelenléte is segítség. Aki akár nyolcvan évig is velünk van és aki még a temetésünkre is eljön, hogy elbúcsúzhasson tőlünk, dacolva a korral, dacolva a forrósággal, gyorsan szedve öreg lábait, melyek már annyi utat megjártak! Igen ez az igazi barát. Úgy gondolom, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a nagyszerű találkozást! Igen, számomra nagyszerű volt, mert újra tanultam valamit. Annyi mindenért nyavalygunk ebben a rövidke kis életünkben! Annyi mindennel nem vagyunk megelégedve! De már tudom, hogy nincsenek véletlenek! Azt hallottam, hogy Korfu szigetén az emberek jelképe a kormány nélküli hajó. Úgy tartják, hogy hagyni kell, hogy oda sodorjon az élet, ahová ő akarja, mert az élet tudja, hogy mit akar, mert mindennek oka van. Hát hagyjuk hadd' sodorjon minket. Talán már nem is nagyon fáj! Az Isten áldjon meg benneteket! IDŐSZÁMÍTÁSUNK SZERINT csillagidőben ketyeg a világóra tudunk már olvasni, írni szinte mind ha ritkán még könyvből, s kézzel papírra áramszünet lehet vagy ünnep megint az ár-érték és előny-kockázat aránya de nem az aranymetszés szabálya szerint szájról szájra terjed a joghurtkultúra s az idő mértékkel szavatol a lejáratig az emberi faj műfaj vagy igazi, mondd az élet álom vagy az álomélet is lom ilyeneket fecseg az elme, ha hagyom s közben szép csendben elszomorodom másfelé máshogyan kellene figyelni az útvonaltervezőben hiába guglizgatom lélektől lélekig az utat remélni meglelni térkép és számítás nélkül van ideje nagyon ILLANÁS Este kibomlik a jelen Benne készülődésekkel teli sejtelem holnapmagzat születőfélben Álmom tenyerén időzsonglőr egyensúlyban a holdezüst fény s a kelő Nap gömbvöröse játszik Égmagas hágó mögött lengő éjtengerből már kilátszik a hegymagasig emelkedő partra lépő reggel Tudatkút tükrözi még egyszer a tűnő valóságot Víztükrén csobban az ébredés s szétfutó körei hintik szét a felszínre vetült máshoni világot KEZEK Amikor nem foghatom majd a kezed Az istenek szeretete legyen veled Ha súlyos percek árnya körbelopakodna Védtelenül talált lelked körül ólálkodva Bénult reményed emésztve Ne fogjon el örvénye mélye Amikor nem foghatod majd a kezem Az isteni szeretet legyen velem Félelmem görcse kegyelemben szűnjön meg S ha pislákoló kicsi gyertyám feldereng Vesszen tekintetem az ő mélyébe Ne bántson a sötét rám roskadó gyötrelme Amikor nem foghatom majd a kezük Az egek szeretete legyen velük Hogy tudván tudják és emlékezzenek: nincsenek egyedül, míg mellettük nem lehetek Ó, mindig így legyen A félelem sose kísértsen senkit sem Amikor nem foghatják majd a kezünk A szeretet legyen velünk s bennünk Ha kicsi és szomorú a lelkünk S ha porba rogytunk, felkelhessünk Óvó kezek, oltalmazók Kéznek kezet nyújtók Sohase feledhessük Éltetve élni az életünk KÖSZÖNET Mert elbújt az árnyék a fényében s a visszhangok zajló tükrében egyszer szembenéztél velem Mert szavak szövetén szűri át Egy sosemvolt világ rajzolatát S tán varázsa éri el a titkok ujját Mert lassan tér és idő nélkül Megérint és megkönnebbül A végtelen véreddé pezsdül Mert színesre festi a színtelent S ha játéka felhőként visszacseng Oltárt épít várából a csend Mert vannak, akik érzik még hol szárnyatlan szárnyal az ég Mi az, mi összeköt, ha semmi a kötelék KÉPZELET Gyönyörű, ahogy az ablakomon besüt a nap. Innen bentről olyan, mint ha már igazán itt lenne a tavasz. Behúztam a sötétítő függönyt, mert szinte már vakított a fény. Így már sokkal jobb. Elképzelem, hogy odakint zöld rügyekben pompáznak a magas karcsú nyárfák kertem végében. Langyos szellő hintáztatja a patak partján hajladozó szomorú fűzeket. A gyors sodrású vízen letört korhadt faágak úsznak mint sebesebben. Messzebb réti virágok járják táncukat a tavaszi napsugárban megfürdő mezőn. A magasban pacsirták éneke zeng. Képzeletben kisétálok. Elhaladok a nyárfák mellett, göcsörtös köveken egyensúlyozva átkelek a nem túl széles, de nem is keskeny gyors sodrású patakon. Felfrissülök a lágy szellő simogatásától és a tiszta víz hűs illatától. A tarka mezőre kiérvén hanyatt fekszem a színes virágok közé és a kék eget kémlelem. Felettem fehér gyapjas bárányokként úsznak tovább a felhők. A pacsirták most is vígan kergetőznek, mintha nekem adnának elő színdarabot. Szeretem őket hallgatni. Behunyom a szemem, úgy élvezem tovább éneküket. Hasamra fordulok. Előttem nevet felém a kék színű bogáncs. Mellette búzavirág áll magányában. Vajon hogy került ide, hol búza sincs? Tűnődöm el. Talán eltévedt szegény. Jól érzem magam. Valahogy nem kívánkozom haza menni. De mégis indulnom kell. A nap már a horizontot súrolja. Felállok. Még egyszer körülnézek és magamba szívom mélyen a levegőt. Visszafelé jobb lábammal sikerül belecsúsznom a patakba. Nem esem el. Bal lábam még a kövön tartom. Lassan visszanyerem egyensúlyomat. Érzem lábamon a víz frissességét. A szomorú füzek levelei erősebben sisteregnek a szélben. Megállok az egyik égbe meredő nyárfa mellett. Felnézek rá. Szinte már nem is látni a végét, olyan magas. Eszembe jutott gyerekkorom, mikor még könnyedén másztam fel rá. A végén már egészen elvékonyodtak hajlékony ágai, ahol görcsösen kapaszkodtam, lábamnak biztonságos támaszt keresve. Gyermektestem alatt is erősen kilengett a szélben, de jó volt. Egyszerre félelmetes és mámorító. Miért ne ? Megpróbálhatnám most is ! Kinyújtottam kezem. Megfogtam a legközelebbi ágat. Lábam ösztönösen lépett felfelé. Első ág. Itt megállok. Hülyeség! Mit akarok én! Leugrom. Halk puffanással huppanok le a kissé sárgás fűbe. Képzeletem visszasétál íróasztalomhoz. Visszaül székemre. Újra az előttem lévő ablakot figyelem. A függönyök még mindig behúzva. Már így is marad. Kint már besötétedett. Felkapcsolom a kis villanyt, kihúzom a klaviatúrát. Valamit kellene már végre írni. Ujjaimat a billentyűzetre helyezem... KÖRFORGÁS Lassú álom ereszkedik le a tájra Beleburkolózik az őszi melankóliába De mindent betakaró jótékony palást: A korai tél hava oldja az elmúlást Tócsák jegének foglya sok színes falevél Mind az eljövő zsendülő tavaszról regél S őrzi a nyár megannyi érlelő igézetét Mint éjek éjében derengő fény az élet jelét KUPLÉ Segíts kinevetni magam amiért kissé belehaltam abba, hogy kőszived van és a te kőszived sem enyém Segíts nevetni nekem míg észre nem veszem hogy minden igyekezetem neked csak levegő Segíts nevetni nagyon mert ma még csak hinni sem tudom hogy feledni fogom egy napon az érzést mi neked túl zsenáns Segít míg nevetni tudok és vég nélkül ragozgatok míg bele nem fáradok ebbe a széphistóriába LABIRINTUS Meghátrál a sötét, de félelme bekormoz Ma csak lefelé liftezek Olykor felizzó gondolatláva önti el rámzúdúlt érzelmeimet Rendezem kelléktáram: mosoly, bizakodás, nyugalom Nyitott tenyeremből a mélabút Szélnek eresztve szétfújom Ablakon benéző sugárkéve Fényében elszórt csillagok Fonalát gombolyítva kell feljönnöm gyalog Lépésről lépésre lehet csak haladnom De biztos: a kivezető út LOCSPOCS A nyár előlünk részvétlen szökött Ősz lopakodik már a kertek között Egyhangú ütemét eső kántálja Ablakok üvegén orrocskák párája Nap szórta bőkezűn fényét ránk nem is rég Révedezni vissza volna jó kicsit még Szemek tükrében átázott levelek Elárvult utakon fakón ha hevernek Kontúrok nélküli halvány akvarell Vászna tétován szétcsorgó színre lel Kedvünk levert: most csak veszekedne Tócsákban szürke az ég kisírt szeme LOMBOZÓ Levélről levélre ugrálnak, fészkelődnek a csillámló délelőtti fények s mintha zenélnének csilingelnek a rezgő nyárfalombokon Vagy csak az ágak integetnek? Nem is tudom Néhány levél cikk-cakkban lecsúzdáz megpördül vagy a gyepselyemre vitorláz Puhán ér földet és nyújtózva elterül Most megpihen minden érzés ott legbelül Pár madár még átsuhan a felhőtlen égkéken Röptüket fonálra nem fűzi végtelen Semmi sem történik most valójában a nagyon-hétfő-vanság hangulatában Pedig méterben nincs köztük mérhető távolság! A hétköznapiságnak fityiszt mutat a valóság. LOMTALANÍTÁS ("Gondolj egy súlyra, melyet letehettél és lélegezz mélyet") Kidobja a lomokat, az összeset kiszórja hát Praktikus lesz az élet, egyszerű lett a világ Kihajítja a kereteket mind valahára Sorsa összetört képeit is kicsivel utána Ma tör ki utoljár a múlt vulkánja A halott leveleket is a tűzbe dobálja Elhamvad, ami az emlékekre tapadt vágy- és érzésmúmiákból még itt ragadt Kirámolja a lelkéből a flancot, a homályt mindent, mit látni se bírt, ami útjában állt A másoknak s magának megfelelés görcsét A sok lom idegeneké lehet vagy szemét Csak a tükör, a jó öreg - kancsal a foncsora - áll némán a sarokban, nem vihetik sehova Ha egészen belenéz, a tükör vallomása szelíden tereli figyelmét a valóságra MAJD HA ÚJRA KICSI LESZEL (gyermekvers) Majd ha újra kicsi leszel Gyere mindig hozzám el És nekem te minden óriásnál kedvesebb és nagyobb leszel Mint kicsi tó, ha néz az égre, figyelnélek Csupa játékból visszatükröznélek Te lennél sugaras Napom Csak igaziból szeretnélek Örülj velem, bolondozzunk Bolondulva bohóckodjunk Álló nap és álló éjjel önfeledten viháncoljunk Figyelj rám, hogy megérthess hogy a sárkányról mesélhess és engedjem, hogy levágni a hetedik fejét segíthess Van nálam egy birodalom Veled sokszor megláttatom Ott te nemcsak vendég leszel Tiéd minden varázslatom Egyszercsak megismerheted a koboldokat s tündéreket és a szemükkel megpillanthatod a titkaimat s a kincseimet A hátizsákod bal zsebében hozhatsz egy pogácsát nekem Hamubansült madárláttát s abból jóllakunk mindketten Ha lázam nagy vagy elesek csak tedd a homlokomra a gyógyító kezedet hogy egy szempillantás alatt gyógyulhassak meg S ha indulsz, majd és kérlelnem kell ne hagyj itt és ne menj még el te csak nevettess meg hogy megbírkózzunk a könnyeinkkel S ha majd sokszor újra kicsi leszel észrevétlen növünk együtt fel S egymásnak örökbe adott barátságunk mi már sohasem veszíthetjük el MANDALA MANDALA Két lábbal a f ö l d ö n lehess m i n d i g a szívednél ha f e j j e l fel legekbe m é s z Helyzeténél fogva n é z n i m i n d i g a szívednél akkor is ha megáll az ész Egyrészt adni másrészt kapni m i n d i g a s z í v e d n é l látszik meg az e g é s z Út bármilyen ö s v é n y r ő l m i n d i g a szívednél lesz kapukon átjutni k é s z MESE Emlékek sorjáztak elő és alig fértek Lökdösődve özönlöttek Egymás sarkára léptek, lázongtak Már kiabáltak és vallatóra fogtak Amikor hirtelen elgurult egy tintafolt az este s a képzelet ujjával az égre festette: Kiderül... talán... holnap S a sejtelem halványkék fénybe vonta a holdat MÉGIS Jó lenne szférikus zenékké könnyülni Az áhitat csendjében fénnyé tisztulni Csillagvilágok végtelenjén keresztül suhanni és visszajönni Eléd állni Sokat látott, messziről jött zarándokként elmondani mégis az ostobaságaimat Hogy planétádon, hol virágmezők igéznek és roppant tengerek tükröznek égszínkéket Hol sivatagi nyár szele borzongat és szentivánéj az élet Elmondani mégis, hogy mennyire bánom, hogy planétádon csak árny vagyok MOZAIK Szigorodó világban a lélek vöröslő sebei tépett rózsafejek hófehér izzásban S a nyugalom partjain szerteszét heverő álmaink küszöbét átlépni elfelejtjük és alig reméljük hogy eljön valaki tört arcunk tükrét összerakni NAPÓRA Éjszaka - amit kimeszelt Hajnal - amire ráköszönt Álom - amit zárójelbe tett Reggel - amit felébresztett Világ - amire ablakot nyitott Lépés - amibe belebújt Szerep - amit magára öltött Türelem - amit kivárt Út - amin sietett Este - amit az idő elhozott Gondolat - amit a csend mesélt Rejtekajtó - amin bekopogott Varázs - a titkok ujját elérő Rajzolat - egy sosemvolt világé Érzés - ami rátalált Emlék - amit a múlt tükre mutat NAVIGÁLÁS Hajóm, ha vízre bocsáthatom S tajtékos ég alatt fogom vitorláiba a borzas vad szelet S ha szabad akarok lenni: szabad lehetek De kincseket hiába gyűjthetnék sok csodában Kedvemre hiába bolyghatnék világokat Míg partodat nem lelném: maradnék boldogtalan Mert iránytűm mindig csak feléd mutat NEM VERS Nem vers, amit hozzád nem írok Nem élet, amit veled nem élek Nem titok, amit miattad nem titkolok Nem válasz, amire tőled nem várok Nem hír, amit rólad nem hallok Nem remény, mit tőled nem remélek Nem álom, amit nem veled álmodok Nem fáj, ha nem rád gondolok Nem könny, amit érted nem ejtek Nem szó, amit hozzád nem szólok Nem érzés, mit miattad nem érzek Nem igaz, hogy ennyire nem kérlek OPTIKA (A.-NAK) Ember vagyok, ez bármit is jelentsen Nem emlékszem, hogyan lett életem Ki adta ezt a színes, gyereki játékot, ezt a kívülem-mint-bennem tükörvilágot? Tükröm, tükröm, mondd meg nékem mi a tükörkép forrása ezen a vidéken? Ki vetíti a képeket összes lencsémen: szellememen, lelkemen és testemen? Mitől milyen elem fél és milyen szer etet? Mitől milyen szinten ismerem az egészet? Mag, magasság, magam legmélyebb ereje Magamhoz veszem, hogy jól bánjak, ne félve vele Hogy ringassa, zenélje békességem, érezzem, formáljam és életre vigyem, megleljem a csendjét, hogy onnan mondhassam a szót, mi azért enyém, hogy továbbadjam. Mert ember vagyok. Ha tetszik, ha nem. Semmilyen más lény sem veheti át a helyem. ÖRÖMÉNEK (Édesapám(é)nak) Amikor az apák főznek minek a szakácskönyvnek a mérleg Nem kell, hogy értsed csak ha lélekben úgyis gyermek vagy Amikor az apák főznek az csupa füttyszó könnyed örömének Nem kell, hogy értsed csak ha lélekben újra gyermek vagy Amikor az apák főznek sosem volt - sosem lesz az étked Nem kell, hogy értsed csak ha lélekben mindig gyermek vagy Amikor az apák főznek akkor csak figyelj és érzed: lélekben örökre felemelked ŐSZ Megöregedtem. Kinyitom a szemem. Körülöttem sötétség. Még csak nem is pirkad odakint. Mindig így van ez már egy jó ideje. Ujjaimat próbálom mozdítani, de a köszvény nem engedi. Lábaimat mozgatom, hogy jusson bele egy kis vér. Pedig fel kell kelnem. Nem fekhetem végig a napot. Különben sem tudnék már tovább ágyban maradni. Valahogy feltápászkodom. Az első utam az ablakhoz vezet. Elhúzom a sötétítő függönyt. Szemben a domb tetején a templom áll büszkén. Látványa megnyugtat, s kicsit erőt veszek magamon. Odakint a szürke táj ködbe burkolódzik, mintha el akarná titkolni, hogy elmúlt a nyár. De sajnos elmúlt. Szomorúan veszem tudomásul, hogy nem csak az én időmben jött el az ősz. Újra kinézek az ablakon. Végre lassan pirkad. Nekikészülök reggeli sétámhoz. Szeretem a kora reggeli levegő ízét. Felkelő nap sugarai sírva törik át a nyirkos levegő ködfüggönyét. Lábaimban úgy oldódik a feszültség, mint őszi reggelben a pára. A nap langyos melege már érződik. Testem, lelkem melegíti. Leülök a park egyetlen padjára. Egyedül vagyok. Magányomat feloldja az ébredező madarak hangja. A fecskék már elrepültek. Nem olyan rég még vígan csiviteltek fejem fölött. Mára már üresen áll fészkük. Most varjak károgása jelzi a közeledő telet. Kabátomat összehúzom magamon. Gallérját felhajtom. A nap már jóval a horizont fölött jár. Szemben a templom órája kondít egy rövidet, s válaszul tornyán csillan a nap aranysárga fénye. Platánok ágai hajlongnak felettem. Levelei aranyló sárgán integetnek a szélnek, mintha azt kiáltaná mind: ,,Itt vagyok! Engem is vigyél el te szél. Én is úgy szeretnék repülni, mint társaim". És vannak, akik maradnának örökre. Én is így vagyok. Néha repülnék az ég felé, hátha ott szebb napok várnak rám. Hátha arra könnyebb az élet. Hátha újra erős leszek, úgy, mint rég. Néha pedig maradnék. Maradnék itt, ezen a helyen. Remélve, újra visszatérnek a percek. Nézem a hulló leveleket, hogyan kapja fel őket a szél, hogy aztán a földön végződjön útjuk. Minden lehullott levél egy perc az életemből. Magasba nyúló ágak felé emelem fejem. Egyre kevesebb levél van már rajta. Szépen lassan elfogynak, mint életem pillanatai. De a múlt emlékei velem vannak. Úgy őrzöm őket, mint a körülöttem lévő öreg fák törzsei a nyár ízét. Emlékek. Már csak azok maradtak nekem. Szeretném megosztani őket valakivel, de nincsenek. Egyedül maradtam. Nem úgy, mint ezek a gyönyörű fák és bokrok, amelyek a parkban gyönyörű színekben pompáznak. Mert az ősznek is vannak színei. Én is várom az elmúlást, mint az idő is várja a megújulást. Hiszen az elmúlás egyben megújulás is. Szeretném ezt az életet itt hagyni. Elfáradtam. Úgy hiszem, vár rám egy új lét. Szeretnék újjá születni az őszben, ahogy a királylepke, mikor kibújik régi valójából gyönyörű pillangóként, hogy tovább szállhasson napsütötte otthonába. De addig nagyon hosszú utat kell megjárnia. Én is így tettem. Megjártam már a magam útját. Behunyom a szemem. Jó így itt ülni a parkban egy padon. Érzem az ősz ízeit. Fejemet a langyos napsugár végigsimogatja. Már nem jutnak eszembe szavak. Hirtelen nagy lett a csend. Szememre, mintha az ősz súlyos leplet húzott volna. Nem tudom felnyitni. És a szavak? Megfulladtak a csendben. PÁRBESZÉD - Milyen tiszta és csillagos az ég! - Sosem volt ilyen talán még - Ködbe bújt a telihold - És hófelhőfátylat hord - A Vénusz fényes, mint a Nap - Ha kivárod, reggelre elszalad - A Fiastyúk helyén tűnékeny gyertyafény - Messziről pislákoló elhagyott remény - A Tejúton vakító olajmécsesek - Keresd a kisbolygót: a B612-eset - A lábam elé hullócsillag esett - Ne taposs el minden boldogságmorzsahegyet! SZERENÁD 1598-ból Nézlek s e rejtelem mindent eltemet Táncoló tűzmadár perzseli lelkemet Leigáz s fogva tart: a szenvedély vasmarok Oldozz fel, csitítsd el: menekülni nem tudok Rég letűnt szerelmek rólad zengenek Nem én akartam, hogy hozzád űzzenek Oldozz fel, ringass el és hallgasd a dalomat Hiszed-e, hogy kettőnknek nem ad más oltalmat? Oldozz fel, ha téged tükröz tenger cseppje szememben Ha megszólal az égi lant és engem szólít lelkedben Oldozz fel és nyújtsd kezed, ha akarod Oldozz fel, mert felettünk is kihúnynak a csillagok! SZÜRREALITÁS (avatásunk margójára) Fészekmeleg Kirepülés Anyagtalan puhaság Ki nem mondott búcsúszavak A szomorúság könnyű pelyhei Szétárad a csönd kézzelfoghatósága Gótikus magány vár A múlt tükre homályban Néha fölsejlő arcok Vakuvillanásnyi emlékezés Rejtekajtó mögötti dallamok torzó mozaikmondatok Az idő sodrában Megkülönböztetett szeretet? A szeretet megkülönböztet TALÁN Kellene még egy-két jólfésült gondolat Némi könnyed merészség Egy félmosoly ígérete Reneszánsz lépcsők visszhangja Egy zongorafutam És kellene még a párába vont hajnali káprázat A felhőtlen ég Szélborzolta mezők lélegzete Talán maga a csoda hogy tétován végre elmondhassam Mit sosem mondtam még TALÁN HOLNAP Éjszaka osont ki a tópartra. Lassan, óvatosan lépett, hogy a többieket fel ne ébressze. Nagyon nem szerette volna, ha most valaki meghallaná és utána jönne. Szeretett egyedül üldögélni és nézni a tó kékségét, amit még az éjszaka sötétsége sem tompított. Csönd volt. Az égi lámpás bevilágította a látóhatárt, s a tó sima tükrén sárgás sávot húzott, mintha ketté akarta volna szelni a víz felszínét. Nem tudott aludni, mint annyiszor mostanában. Gyötörték az emlékek. Felnézett a holdra. Mikor még együtt sétáltak a tenger homokos partján sokszor beszélgettek arról, hogy ha majd egyszer távol kerülnek egymástól és nem találkozhatnak többé, akkor majd esténként felnéznek a holdra és tudni fogják, hogy éppen akkor, gondolatban együtt vannak. Már régen történt. Nagyon régen. Most is felnézett a sötét égben fényesen ragyogó korongra. Arra gondolt, hogy ha most ő is ott lehetne vele, közel a csillagokhoz és ehhez a fényes bolygóhoz, akkor végre megint boldog lehetne úgy, mint rég. Nagyon hiányzott neki kedvese. Hűvös szél kezdett fújni kissé felborzolva a tó tükrét. Kicsiny hullámok kergetőztek, s futottak egymás után csilingelve megtörve az éjszaka csöndjét. Fázott. Karját összefonta mellkasa előtt. Talán holnap sikerülni fog. Eljön érte és újra kedvese kezét fogva, összebújva, csillagokon lépkedve, a szél vitorlásán ringatózva, pihenve boldogok lehetnek. Így érezte, ahogy a holdat nézte. Szeretett a tóparton ülni és nézni a tó kékségét, amit az éjszaka sötétsége sem tompított. Csönd volt. Az égi lámpás bevilágította a látóhatárt... TAVASZVÁRÓ Valami jácintillatú dallamot idéző felhőtlen tekintetben kellene már a korai lombokon átszüremlő olthatatlan fényeket viszontlátni holmi tűnékeny napéjegyenlőségek helyett TÁVIRAT Mióta csak vártalak és kerestelek s kutattalak Mióta csak ragyog a Nap és szelíden int a Hold és történt minden ami volt Azóta, mint elnyűtt ruhát dobnám el a megunt magányt S a sok cifra, zajos szólamból rég egy tiszta fohászt hallgatnék A lelkemből zeng a visszhangja: Boldogság, gyere már haza! TÉLI ÁLOM Minden évben, amikor leesik az első hó, sokszor eszembe jutnak a boldog gyermekévek. Munkából hazafelé menet gyakran megállok a házamhoz közeli szánkózó domb mellett és hosszasan nézem az önfeledten nevető, sikoltozó gyerekeket, ahogyan szánkójukkal siklanak a hófehér tájban. Mintha magamat látnám, gyermekkorom idején. Akkoriban én is mentem a közeli domboldalra, magam után ócska, de annál erősebb kis szánkómat húzva, amikor leesett az első hó. Ó, azok a várva várt téli szünetek! Sohasem felejtem, hogy testvéreimmel és a többi gyerekkel hányszor, de hányszor repültünk szánkóinkkal, hogy aztán újra és újra megtegyük felfelé és ismét lefelé az utat. Nem számított a hideg és a fagyos hó égetése kezünkön, amely kötött kesztyűnkön is átütött. Annyira világított a fehér táj körülöttünk, hogy azt sem vettük észre, hogy besötétedett. Szüleink aggódva fogadtak minket, amikor hazaértünk, de nekünk nem számított semmi, hiszen annyira boldogok voltunk. Nagyokat nevettünk, hogy ruháink jéggé dermedve lógtak a szárítókötélen és a kicsiny jégcsapokat számláltuk nadrágszáraink alján. Olyan szép volt, ahogy meg-megcsillantak a lámpafénynél. Miközben néztem a gyerekeket és szüleiket a szánkózó dombnál, ezek a szép emlékek jutottak eszembe. Ilyenkor sokszor elérzékenyülök. Kitörlöm szememből az emlékezés könnyeit és lassan elindulok hazafelé. Bárcsak egyszer még eljuthatnék arra a csodálatos helyre! Amikor karácsonykor összegyűlik a család, gyakran elbeszélgetünk a múltról. Azokról, akik már nem lehetnek köztünk és azokról a dolgokról, amelyek már nem térhetnek vissza többé. De én néha titokban reménykedem, hogy újra ott lehetek azon a dombon, ahol gyerekkoromban oly sokat repülhettem ócska kis szánkómon. - Ez már csak álmainkban történhet meg! Mondta bátyám, lezárván a témát minden alkalomkor, amikor szóba jöttek a téli emlékek. De most az egyszer más hangsúllyal beszélt, és némi cinkos mosoly is megbújt szája szögletében. Gyanús volt nekem! Fölöttébb gyanús. Ismét csak múlt az idő és szaladtak a szürke hétköznapok. Közeledett a karácsony és már nagyon vártam a szentestét, a családi összejövetelt. Gyermeki boldogsággal készülődtem az ünnepre. Úgy éreztem, hogy ez a karácsony más lesz, mint a többi. Szenteste előtti éjjelen álmomban a dombon jártam, mint oly sokszor megesett már velem. Hatalmas pelyhekben hullott a hó és barátaimmal újra repültünk szánkóinkkal a végeláthatatlan időben és térben. Ajtócsengő riasztott fel álmomból. Hirtelen nem is tudtam hol vagyok. Kint már fényesen csillogott a nap. Ránéztem az órára. Még csak reggel fél nyolcat mutatott. Kissé mérgesen mentem az ablakomhoz, hogy kinézzek rajta ki is lehet ilyenkor a kellemetlen látogató. Nem lehet igaz, hogy szenteste és téli szabadságomnak első napján, mikor végre aludhatnék, valakinek csöngetnie kell! Elhúztam sötétítő függönyt. Nem hittem a szememnek! Az éjszaka lehullott a hó. Az első hó és nem is akármennyi! A házam előtti fenyőfa tűlevelei szinte ki sem látszódtak a nagy fehérségből! Ó milyen szép! Amikor elfordítottam a fejemet, hogy megnézzem ki áll a kapu előtt, nem láttam mást csak egy piros autót és két kötött sapkát. Ki kell mennem ahhoz, hogy láthassam kiket is rejt az a két sapka. Boldogságom akkor volt nagyobb, amikor megláttam, hogy a fejfedők tulajdonosa nem más, mint a két testvérem. - Hát ti? - kérdeztem meglepődve, miután betessékeltem őket a jó meleg szobába. - Jöttünk érted. Hiába is kérdezősködtem, nem adtak választ. Makacsul hallgattak és ugyanaz a cinkos mosoly bujkált szájuk sarkában, amelyet már egyszer ezelőtt is láttam. Pár röpke óra múlva már robogtunk is számomra titkos úti célunk felé. Megint felmerültek a kihagyhatatlan téli emlékek és sokat nevettünk útközben. Nem hittem a szememnek, amikor észrevettem az ismerős tájat, amelyet hosszú évek óta nem láthattam és lassan már körvonalai a feledés homályába merültek. - Csak nem...! - kiáltottam fel. A két testvér, akik már az ötödik x-en is túljártak olyan kacagásban törtek ki, mintha újra azok a fiúk lennének, akik olyan sokat mókáztak gyermekként. Az autó kereke recsegve állt meg a kásás havon. Nagy lett a csönd. Amikor kiszálltunk, senki nem tudott megszólalni. Az alkonyat hangjai hallatszottak a szélben. Körülöttünk az ismerős fehér táj. Gyermekkorunk emléke tárult elénk. Hirtelen szaladni kezdtünk. Ott volt a domb még mindig, annyi sok év után is. Állt egymagában és minket várt. Testvéreim visszamentek az autóhoz, csomagtartójából kivettek egy szánkót. - Ti tényleg le akartok itt csúszni? - Ez a karácsonyi ajándékunk! Gyere! Csak ennyit mondtak és nagyokat kiáltva a végtelenbe futni kezdtek a hóban. Nem kellett kétszer mondaniuk. Mentünk fel a dombra, hogy azután repülhessünk lefelé úgy, mint rég. Fel és le. Fel és le. Megint gyermekek voltunk. Újra nevettünk és nevettünk. Nem érdekelt minket a hideg, a fagy és a sötétség. Újra ott lehettünk a dombon. Sírva szálltunk be az autóba. Sírtunk és nem is tudtuk, hogy miért. Talán azért, mert boldogok voltunk, talán azért, mert szomorúak. De ez már mindegy. Teljesítették az álmomat. A visszatérő téli álmomat, amely nekik is ugyanúgy vissza-visszatért. Én úgy hiszem, hogy minden embernek vannak álmai, és az álmokban ott vannak az emlékek is. Emlékek, amelyeket megálmodunk. Álmodj te is, hogy teljesülhessenek! A TRÓFEA (Fortepiano) Bolyongtunk az erdőn három nap három éjjel Iszákunkban fogytán már az ital s az étel Szemünk előtt rejtve nyom nem marad Negyednapra becserkésszük a vadat Iszákunkban az étel s ital fogytán már Egy nemes vad a tisztáson áll és vár Portyára indult és feszülten figyel Bennünket érez éles ösztöneivel Szemünk elől nyom nem maradt rejtve Prédára mozdul a látcső célkeresztje Szűkül a pupilla, kéz a hideg fémen Keselyű árnya mozdul az égen Becserkésztük a vadat negyednapra semmi sincs, ami a pillanatot elszalassza Vaku villan, surranó zaj a légben A vad örökre ott marad a most készült fényképen. TUDOM Persze, hogy tudom, hogy mennyit ér az élet! Miért feltételezed azt rólam, hogy nem tudom? Képzeld, tudom! Most meg mit kérdezel? Hogy milyen érzés tudni azt, hogy már nem sokáig élek? A lehető legrosszabb kérdés, amit eddigi életemben hallottam. De mégsem! A másik az volt, amikor egyszer megkérdezték tőlem, hogy hol veszítettem el az eszemet. Hát vajon hol? Tudom én azt? Azt tudni, hogy már nem sokáig élek, az olyan, mintha valaki rengeteg olyan kérdést tenne fel, amelyekre nem lehet felelni. Mert egyszerűen nincs rá felelet. Ugyanakkor tudom, hogy már nem láthatom sokáig a virágokat, a fákat, a felhőket, a szivárványt, a napot, az esőt, a madarakat repülni az égen. És nem hallhatom a pacsirtát a rét felett, nem hallhatom szeretőm hangját és nem hallhatom a dalt, amely fejemben dúdolva kedvem vidámmá válik. Nem láthatom kedvesem arcát, sugárzó szemét, nem érezhetem édes csókját. Tudom mit ér az élet! Mindent tudok. Tudom, mint ahogy tudja a patak, hogy merre tart, ahogy tudja a szél, hogy merről érkezik, és ahogy tudja a vihar, hogy meddig tart. Tudom. ÚTFÉLEN Vágyak sodrásában A veszendőség árnyékában Szenvedélyek lidércfénye Mondd, hová vezet? S hol a hajó, melyet az ész kormányoz a nyugalom partjainál zátonyok helyett a bölcsesség szigetei és a szív ligetei felé? És ki az, ki felszállhat matróznak az árbóckosárba? ÚTRAVALÓ NAGYANYÁMTÓL (ragrímekkel, banálisan meg nem is) Szállani kell végre s nem mindig zuhanni, maradni tudni s nem félve rohanni Szeretni merni s vállalni életet, felolvasztani jégcsap szíveket Fájdalmak ködét szerteoszlatni, s gyermeki hittel vágyni akarni újra meg újra játszani igaz játékokat, viharban állni villámcsapásokat Falak helyett hidakat keresni, a lélek dalát mindvégig őrizni mert boldog az, ki fényt fénytelen szemekbe visszalobbant s megtört mosolyú arcokra nevetést varázsolhat ÜNNEP Fényben megfürödni Keresztet letenni Életre lelni s lenni Szeretetet adni-venni S az örömet végteleníteni VESZTESÉG Kontúrtalan feketére fest mindent a jeges szirmokban hulló csend És visszhangtalan üvölt a süket, a részvétlen, haldokló csönd Aztán erőtlen lüktet és rám dermed: Sohasem látlak már többet ZACC Nincs mit elszúrniuk együtt Ez az egész köztük ugyanis nem szép és nem felhőtlen csak egy játék a pokol tornácán és mégis jó és néha kifejezetten súlytalan érzés eljátszani a gondolattal, hogy a boldogság borzongató módon csak egy karnyújtásnyira van... A boldogság kék madara: ha rosszul közelítesz megriad és elrebben Köszönik, ők nem mernek, ők nem kérnek ennyi szentimentalizmust A kávét is inkább cukor nélkül isszák ZARÁNDOKLAT Trágár szavaktól vérzik az este A mozgólépcsőn, mint óriáskígyó teste az emberfolyam lávaként felbugyog A távolban egy hegedűhúr felzokog Elszökne-szabadulna vele a lélek, s a réveteg tekintet az égre téved Kutatja ott is szüntelen a jelet, a félreérthetetlent, az egyetlenegyet Mióta ásító barlangjában felébredt s felébresztette a derengő értelmet, hogy aztán az űzze, hajszolja egyre, egy halvány látomás forrását keresve Azóta lehúnyt szemhéja mögött néha a fölsejlő szépségről néhány pillanatra ellebben a rejtélyek tűnékeny fátyla, s ahogyan egyetlen törékeny kis gyertya pille lángjával az éjek sötétjét kioltja, néha felfénylik a látomás világa és útja, ahol a tévutak pora csak szélfútta partitúra

0 komment , kategória: Major Gabriella&Majoros Gabrie

Címkék: villámcsapásokat, teljesülhessenek, boldogságmorzsák, hétköznapiságnak, csomagtartójából, szakácskönyvnek, készülődésekkel, megpillanthatod, dezilluzionálás, vakuvillanásnyi, végeláthatatlan, gondolatmenetét, karnyújtásnyira, megpróbálhatnám, megpillantottam, bámészkodásnak, kihagyhatatlan, ostobaságaimat, nyárfalombokon, feltápászkodom, széphistóriába, csillagvilágok, joghurtkultúra, végigsimogatja, találkozhattam, érzésmúmiákból, hófelhőfátylat, időszámításunk, szabadságomnak, beleburkolózik, nadrágszáraink, filmszalagjára, szárítókötélen, visszhangtalan, körbelopakodna, billentyűzetre, alábbi interjúban, utcán hever…, tavasz újjá, harmat gyöngy, fény reggelente, zsongó lelkek, hithez –, remény tünékeny, rügyező ágakon, szél rólad, lelki szemeink, türelem jutalmai, készülődésekkel teli, virág szirmai, ígéretből kibomlik, bábból előbújik, Major Gabriella, MAJOR GABRIELLA, Major Gabriella Tollászkodás, ÁPRILISI KÉPESLAP, BOHÓC AZ ESŐBEN, CAPUCCINO PRALINÉ, ENIGMA GRAFOMANICA ATAVISTICA, Jorge Luis Borges, FIUMEI ÚT, IDŐSZÁMÍTÁSUNK SZERINT, MAJD HA ÚJRA KICSI LESZEL, MANDALA Két, TALÁN HOLNAP, TÉLI ÁLOM, ÚTRAVALÓ NAGYANYÁMTÓL,

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]